Együtt vagy külön?

Alekszandr Szolzsenyicin nagysza­bású munkája az Együtt (Oroszok és zsidók a cári birodalomban és a Szovjetunióban) természetesen an­tisze­mitának minősíttetett. A minő­sítés oka, hogy az orosz–zsidó együttélés konfliktusaiban nem kizárólag az oro­szokat jelölte meg felelősnek. A ma­gyar-zsidó együttélésről ilyen mély­ségű és ennyire megalapozott o­bjektív munka még nem született.
A Magyar Tudományos Akadé­mia valami kideríthetetlen okból támogatta és kiadta Hernádi Miklós Együtt vagy külön, magyar–zsidó együttélés a szociológus szemével című könyvét. A könyv lényegében Her­nádi korábban, 1989-től írt és megjelent cikkeit, esszéit, tanulmányait tartalmazza és ez a mostani kötet­cím talán Szolzsenyicin munkájára is utal. Érdemtelenül.
Hernádi írásai az előszó ellenére sem tekinthetők tisztán szociológiai jellegű írásoknak. Elsősorban azért nem, mert a szerző kísérletet sem tesz a címben megfogalmazott kér­dés legalább két oldalról történő meg­közelítésére. A könyvben írásról írásra lényegében csak a zsidó, vagy a zsidó rettegés alapállapotát in­do­ko­ló zsidóellenes nézőpont jelenik meg, pontosabban arra történik kí­sérlet, hogy a lehető leginkább bi­zonyítva legyen az előszóban rög­zített axióma:
Akár van sapkája a magyar zsidónak, akár nincs, mindenképp megkapja a maga büntetését – fordíthatjuk le közbeszédre a történeti megfigyelést. Fi­nomabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy mind a hasonulás, mind a különbözés óhatatlanul nem autentikus viselkedé­se­ket generál, amelyek visszatetszők lehetnek akár az indító, akár a megcélzott közösség szemében. Annyi bizonyos, hogy a hasonuló zsidó már más, mint nem hasonuló társai, miközben – ezt mu­tatja a története – továbbra is más ma­rad, mint a megközelíteni próbált nem zsidó közösség. Kétszeres a mássága. Ha viszont megmarad a nem zsi­dók­tól mért különbözésében, egyszeres lesz csak a különbözése, mert legalább zsidó társaitól nem különül el, miköz­ben talán nem kell nagyobb büntetésre szá­mítania, mint annak, aki hasonulni próbál.
Ez az alapvetés lényegében meg­határozza az egész munkát és tulajdonképpen itt be is fejezhetnénk a további kutakodást. Egyszerűen erről a pontról nincs értelme semmiféle fel­táró elemzést végezni. Itt ugyan­is már az elemzés végénél tartunk. A hipotézis tehát, hogy a magyar zsidó mindenképpen, eleve kiszolgáltatott, vesztes, támadott helyzet­ben van maga a végkövetkeztetés is. A közben lévő kettőszáz valahány ol­dal csak töltelék.
Ez persze nem csak Hernádi, de lényegében a témával foglalkozó összes mérvadó elemző módszere. Annak ellenére, hogy a zsidóság ilyen értelmű hátrányos helyzetét Ma­gyarországon lényegében semmi sem bizonyítja a kiegyezés óta, termé­sze­tesen a második világháborúval kezdődő cezúra kivételével. Ma­gyar­országon nem volt lényegi pogrom, ellentétben mondjuk a román ható­sá­gok által végrehajtott 15 000 ál­do­zatot követelő jászvásári vérengzéssel. Az 1941-es vagy az 1944-től meg­valósuló kiutasítások és deportálások teljesen más, nem pogrom jelle­gűek voltak, de erről később. A mérv­adó elemzők azonban ennek elle­nére következetesen eljutnak az ül­dözött magyar zsidó képéhez, akit végeredményben a többségi társa­dalom kitaszít, akinek bizony még ma is félnie kell. Amint látjuk, a tautológia ilyen mérvű használata csak itt, a zsidóságról szóló szociológiai, kulturális antropológiai elemzésekben megengedett, sőt kötelező.
Hernádi munkája azonban más, ko­moly csúsztatásokat, sőt valót­lan­ságokat is tartalmaz. Az egyik legdurvább és minket személyesen is érintő hazugság a következő:
Pedig a hatvanas évektől kezdve – Ung­vári az 56 után börtönre ítélt zsidó írókkal csípi el a fonalat – egész rajra való új zsidó író je­lentkezett Konrád Györgytől Moldova Györgyig, Láng Györgytől Mezei And­rásig, Fejes End­rétől Sándor Ivánig, Kertész Imrétől Ember Máriáig, Kardos G. Györgytől Eörsi Istvánig, Ker­tész Ákostól Orbán Ottóig, Gera György­től a fiatalabb Spiró Györgyig, Dalos Györgyig, Kornis Mi­hályig vagy Vá­mos Miklósig, és a listát még bízvást foly­tathatnám. A Lukács-iskola, a magyar film, a szociológia, a szo­ciográfia, a tör­ténetírás, a közgazdaság vagy a pszi­cho­lógia hatvanas évekbeli felvirág­zása is zsidó tanul­mány­írók egész raját dob­ta a „csillapított”, de azért eltéveszt­hetetlen ma­gyar­országi reformmozgalmak élvona­lába. (Ahogy a prágai ta­vaszt és a lengyelor­szá­gi Szolidaritás moz­galmat is jelentős zsidó részvétel jellemezte.) Aczél György „húzd meg, ereszd meg” kultúrpolitikájának védő­szárnyai alatt való­ságos reformkora jött el az irodalmi, mű­vészeti és társa­da­lom­kritikai gondolkodásnak, méghozzá nem csekély részben zsidó értel­mi­ségiek részvételével.
E reformkor nemezisének egy olyan áru­lás bizonyult (a hatalom közelébe kerülő Csurka és Csoóri hirtelen és ag­resszív elfordulására gondolok a zsidó reformertársaktól), mint amilyen a Nyu­gat testvéri magyar–zsidó együtt­mun­kálkodását zilálta szét 1920-tól.
Csurka és Csóori került nyilván a ha­talom közelébe és nem Pető Iván, Bauer Tamás és a többiek, akik az első adandó alkalommal összeálltak az utódpárttal. Ez a kijelentés nem szo­ciológiai, tudományos vagy szak­mai kérdés, hanem egyszerűen ha­zugság.
Mint ahogy bár lényegesen enyhébb, de szintén kifogásolható ál­lás­pont, hogy Itt (mármint Magyar­országon – Csorja) jobbára zsidók vé­gezték el, a törzsökös magyarságot is gaz­dagítva, másokkal karöltve a gaz­da­ság modernizálását. (Most nem be­szé­lek a honi néprajz, nyelvészet, sajtó, jogelmélet, népegészségügy, filozófia, szociológia, filmművészet stb. útnak indításáról.) A gazdasághoz rámenős­ség, eltökéltség és persze finesz is kelletik.
Ez a kitétel azt a nyilvánvaló és szo­ciológus szemmel talán észlelhető tényt kívánja bagatellizálni, hogy a kiegyezés utáni konjunktú­rában a zsidó tőkés réteg soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult, miközben a magyar társadalom meg­határozó kisbirtokosi rétege jórészt elszegényedett, a jelentős zsellér ré­teg pedig tovább nyomorgott. A sajtó és bizonyos tudomány­terü­le­tek meghatározó csoportja 1910-re lényegében a zsidóságból került ki. És bármennyire is tetszetős az az el­képzelés, hogy a zsidók jobban ta­nultak, tehetségesebbek, okosabbak voltak, a valóság ennél azért ár­nyaltabb. Azok a társadalmi feszültségek, mely a zsidók és nem zsidók között keletkeztek reálisan nem te­kinthetők az ártatlan zsidóság és a gonosz többségi társadalom ellentéteinek. Ilyen társadalmi ellenté­tek ugyanis nem léteznek. A zsidó­ság térfoglalása egyénenként termé­szetesen érthető, ki ne akarna gaz­dagodni, diplomát szerezni, tudo­má­nyos karriert befutni, de összes­ségében óhatatlanul is feszültséget szül. Tényként kezelhetjük, hogy a zsidóságon belül az esetleges önkor­látozás lehetősége fel sem vetődött, mint ahogy a témával foglalkozó mér­vadónak kikiáltott szerzők még csak fel sem említik ezt a kérdést. Ugyanis az esetleges zsidó önkorlátozás kérdése, már önmagában meg­kapja az antiszemita jelzőt.
A zsidónak mint felforgató ellen­druk­kernek a képe szertefoszlik, ha a szocio­lógiai valóságot tekintjük. (Persze, ér­dekel még bárkit is a valóság?) A ke­resztény értékek hangoztatása zsidó szem­pontból sem lehet visszás, ha a köz­erkölcsök javulását hozza. (Meg azért sem, mert ezen értékek kidolgozá­sában a zsidóságnak is volt némi része.) A kommunizmussal való szakítás zsidó szempontból sem lehet fenyegető, ha ez nem a zsidóüldözés fedőneve lesz, ha­nem hitvány érdekemberek félreállítá­sa. Ne feledjük, a magyar zsidóság so­ha­sem vállalt érzelmi közösséget Rá­kosiékkal. Kádárékkal sem. Azok sem vele. Annál inkább Kossuthtal, Adyval, Nagy Imrével. A zsidóságnak nem csak dicsőségtáblája, szégyentáblája is van, és az utóbbira rákerült tagjainak le­fokozását maga is sürgeti – ha ezek­nek felelős tettei, nem pedig véletlen ősei kerülnek pellengérre – írja Hernádi.
Bizony, bizony. Csakhogy miköz­ben a magyar zsidóság egy részének de­portálásáért, a végeredményben né­met utasításra, német megszállás alatt történt deportálás tényéért a magyar államnak, minden magyar közéleti tényezőnek, és tulajdon­kép­pen minden magyar embernek vezekelnie és nem mellesleg fizet­nie kell, addig a zsidóság köreiből kikerült bűnösök, akik a Vörös Had­sereg árnyékában leszámoltak a ma­gyar középosztállyal, akiknek vér tapad a kezükhöz, zsidó oldalról el van­nak intézve annyival, hogy a ma­gyar zsidóság sohasem vállalt érzelmi közösséget Rákosiékkal.
Rendben, de akkor azt se feledjük, hogy a magyarság sohasem vállalt ér­zelmi közösséget a vagonírozásban résztvevő csendőrökkel vagy a nyilas csürhével. A nyilasok által a Nem­zetőrségből átalakított ún. KIS­KÁ tagjai közül sokan, többek kö­zött a nagybátyám, 1944-ben Buda­pes­ten fegyveres harcot folytattak a nyilasok, majd később az oroszok ellen is.
Készséggel vállalom az erkölcsi felelősséget a magyarok által elkö­ve­tett bűnökért, akár egyetlen nyilas vagy csendőr által elkövetett zsi­dóellenes bűntettért. De akkor a zsi­dóság is vállalja az erkölcsi fele­lős­séget Rákosiért, Péter Gáborért, Himler Mártonért, Gerő Ernőért és a többi véreskezű zsidó gyilkosért. Ak­kor a zsidó szervezetek is veze­kel­jenek, vegyenek részt a kommunizmus áldozatainak emléknapján, és tegyék nyilvánvalóvá, hogy bár nem vállalnak érzelmi közösséget a bűnösökkel, de mégis kötelessé­gük­nek tartják a magyar nemzet meg­kö­­vetését.
Együtt vagy külön ezen az alapon lehet a termékeny szimbiózis felé el­mozdulni és nem a magyar társa­da­lom revolverezésével és különö­sen nem az MTA, tehát az adófi­zetők pén­zéből megjelentetett hazug­ságokkal.

http://magyarforum.hu/cikk/260/Egyutt-vagy-kulon-/