Payday Loans

Keresés

A legújabb

Elvész a nyom - A tudós/A vonaton PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

VII. A tudós

A königsbergi tudományegyetem lépcsôházában tizenkettôt ütött az óra. Habicht professzor néhány rövid, szabatos mondattal befejezte elôadását, megbiccentette fejét a hallgatók felé és sietôs léptekkel hagyta el a kémia tantermet. A dübörgés, melyet százegynéhány helyérôl felpattanó fiatalember lábának katonás dobbantása okozott, már csak az ajtóban érte utol. Aztán kint volt a folyosón.

A folyosó üres volt még, de a terembôl kihallatszott a beszéd zsivaja és valahol kicsapódott egy ajtó. A professzor a szokottnál gyorsabban igyekezett lefelé a széles kôlépcsôkön. Ez az idegesség tegnap óta volt benne és nem tudott tenni ellene semmit. A nagy találmány, tizenkét év fáradságos munkájának eredménye, sikerült. Legalábbis tegnap éjjel a laboratóriumban úgy látszott. Ma délután még le kell vezetni a kontrollkísérleteket és akkor tiszta lesz a kép. De valahogy még mindig nem hitt benne. A kétség ott ült a tarkóján és rágta. Lehetséges lenne igazán? Hogy tizenkét év makacs munkája elérkezett volna a megálmodott eredményhez? Nem mert hinni benne. Olyan valószínűtlen volt még mindig. Ilyen hosszú és néha már egészen kilátástalannak tetszô kísérletezés után. Hogy csak így, egyszerre! Megvalósulna mégis a nagy álom, amit nagyképzettségű szaktársak annyiszor mosolyogtak le gúnyosan és elérhetetlen utópiának neveztek? Forrongó örömet és remegtetô félelmet érzett egyszerre az idegeiben és arra gondolt: csak már ott lennék a laboratóriumban! Csak már tudnék biztosat!

A lépcsô aljában a portás tisztelettudóan emelte meg a sapkáját és kinyitotta elôtte a kaput.

-- Jó étvágyat, professzor úr! -- mondta mély borízű hangján, mint tizenkét esztendô óta mindig.

A professzor gépiesen válaszolt, a megszokott szavakkal:

-- Köszönöm, Müller, viszont.

Kint szemébe kacagott a május. A zöld gyepkockákban tarkán ragyogtak a virágok s a hársfák frissen bomlott leveleivel könnyű kezű, langyos tavaszi szél játszott. Rigók flótáztak az orgonabokrok között s a napfény, mint egy meleg aranyzuhatag ömlött alá a felhôtlen kék égbôl. ,,Az idén még nem is voltam kint az erdôkben'' jutott hirtelen az eszébe, amikor a hársfákat meglátta ,,nagyon lefoglalt a munkám. Nem jó. Kezdek ideges lenni. Vasárnap feltétlenül kimegyek, megjárom magam a bükkösben. Szép lehet ott most. Ma délután úgyis kiderül... Ma délután...!''

Kalap nélkül ment az utcán s a szél megborzolta ritkuló, sárgás hajszálait. Nem nézett se jobbra, se balra: azt a néhány lépést, amit a lakásáig meg kellett tennie, akár csukott szemmel is megtehette volna. Az úttesten egy szakasz katona haladt át döngô léptekkel, de csak úgy félig vette tudomásul ôket, mint minden egyebet, ami a háborúhoz tartozott. Nem ért rá gondolkozni fölötte. Ott volt a nagy feladat, amit tizenkét évvel ezelôtt maga elé tűzött és ez minden idegszálát lekötötte. És ma délután... ma délután talán már kimondhatja, odavághatja a gúnyosan mosolygó kollégák elé: nem álom volt, hanem valóság!

A lakásajtó elôtt egy ideig keresgélt a zsebeiben, de a kulcs megint nem volt sehol. Végül is szégyenkezve becsöngetett. A felesége nyitott ajtót, Adele. Ez a magas, energikus, szôke asszony, akivel abban az évben lépett házasságra éppen, amikor elôször érezte meg a nagy titkot a vegyi képletek bonyolult hálózata mögött.

-- Nem találom a kulcsomat -- mondta bűntudatosan és egy futó csókot adott az asszony hűvös arcára -- igazán azt hiszem, az lenne a legjobb, ha egy madzaggal kötnéd a nyakamba!

Az asszony el sem mosolyodott.

-- Két úr van itt -- mondta és a hangja nagyon komoly volt -- bent várnak rád. Berlinbôl jöttek, a hadügyminisztériumtól.

-- Berlinbôl? -- kérdezte csodálkozva a professzor. -- A katonaságtól? Mi dolgom van nekem a katonasággal? Méghozzá ebéd idôben!

Az asszony felelet helyett kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Két fekete pártegyenruhába öltözött úr emelkedett föl a karosszékbôl. A professzor egy pillanatra megtorpant a küszöbön. Mintha valami furcsa, rossz elôérzet szele legyintette volna meg. De csak egy pillanatig tartott. Aztán belépett és üdvözölte az ismeretlen urakat.

-- A találmány miatt jöttünk -- kezdte el az idôsebbik minden bevezetés nélkül, amikor újra helyet foglaltak -- hallottuk, hogy professzor úrnak valami új felfedezése van...

Habicht professzor elvörösödött zavarában.

-- De, uraim -- hebegte szinte elérzékenyülve az örömtôl -- nem is értem, honnan tudhatták meg ilyen hamar... tulajdonképpen még nem biztos... még hátra vannak a kontrollkísérletek... még... honnan tudják mégis az urak...?

A két fekete ruhás elmosolyodott. Kissé lenézô volt a mosolyuk és dölyfös, de ezt a professzor nem is vette észre izgalmában.

-- Mi mindenrôl tudunk. Már régen figyelemmel kísérjük a professzor úr kísérleteit. Szóval pozitív eredmény még nincs?

-- Na nem, azt nem mondhatom, hogy nincs -- tiltakozott Habicht professzor -- a látszat szerint minden azt igazolja, hogy számításaim helyesek voltak. Azonban, amíg nem vagyok egészen biztos benne...

-- És mikor tud biztosat mondani? -- szólt közbe újra az idôsebbik.

-- Holnap. Esetleg már ma este. Ugyanis ma délután a kontrollkísérletek...

Most a fiatalabbik szakította félbe. Elôrehajolt a székén és a hangja metszô volt, éles, katonás.

-- Szeretném a véleményét hallani arra vonatkozólag, hogy a haditechnika szempontjából milyen jelentôséget lehet tulajdonítani ennek a felfedezésnek.

A professzor csodálkozva nézett rá.

-- Haditechnika...? Hogy értsem ezt?

-- Háborúban állunk, professzor úr -- felelte a fekete egyenruhás kicsit rendreutasítóan -- tehát minden felfedezést elsôsorban abból a szempontból bírálunk el. Ez csak természetes, nem?

-- Lehet... igen, ez lehet... erre még nem is gondoltam...

Habicht professzor arca egyszerre nagyon gondtelt lett, szinte öreg. Sovány madárfeje elôrecsüngött a vékony nyakon és a szeme mereven nézett egy foltot a szônyegen. Az idôsebbik egyenruhás elnevette magát.

-- Nem tesz az semmit -- mondta vidáman és a térdére csapott-- megszoktuk, hogy a tudósok általában a felhôk között járnak. A gyakorlati lehetôségeket majd kivizsgáljuk magunk a hadügyminisztérium laboratóriumaiban. Szóval megkapjuk az adatokat, igen? Nagyszerű. Akkor most nem is zavarjuk tovább.

Búcsúzáskor a fiatalabbik még odafordult hozzá és éles, katonás hangon mondta:

-- Természetesen figyelmeztetem professzor urat, hogy hazafias kötelessége felfedezését mindaddig titokban tartani, amíg a legfelsôbb hadvezetôség szakértôi a nyilvánosságra hozatalt nem engedélyezték!

Aztán elmentek és Herbert Habicht professzor sokáig állt még megdöbbenve az elôszobában és az ajtóra meredt, amely becsukódott a minisztérium emberei mögött.

Mikor Adele kijött a konyhából, még ott találta.

-- Érdekli ôket a találmányod -- mondta és a hangja büszkén csengett -- a végén még híres ember leszel, Herbert!

A professzor ránézett és lassan kivörösödött az arca.

-- Hallatlan! -- mondta indulatosan. -- Még nem is biztos, hogy sikerült és máris azt akarják tudni, hogy lehet-e embert ölni vele! Hallatlan! Mintha ez lenne a világon a legfontosabb!

Az asszony szemöldöke felszaladt a homlokára. Tekintete rendreutasító volt és szigorú.

-- Ez is a legfontosabb ma, Herbert! Nemzetünk történelmének legnagyobb háborúját vívjuk és minden németnek kötelessége, hogy erejéhez és képességeihez mérten hozzájáruljon a végsô gyôzelemhez!

Tovább nem mondhatta, mert a lépcsôházban felharsant az iskolából hazatérô gyermekek lármája és rikoltani kezdett a csengô. A professzor fáradtan legyintett és bement a dolgozószobájába.

Ebédnél a két fiú, Kurt és Jürgen a Hitlerjugendrôl beszélt és lelkes áradozásukkal megtöltötték a szűk kis ebédlôt. Christa, a kislány, aki még csak nyolc éves volt, csillogó szemmel hallgatta bátyjait és irigyelte ôket.

-- Mama! -- kiáltott föl hirtelen Kurt. -- Mondj valakit, aki maradandót alkotott a földön és nem volt német!

-- Nincs ilyen -- felelte Adele asszony szórakozottan és kitette a tányérokra a grützét.

-- S tudod, miért nincs? Mert maradandót csak a német szellem tud alkotni ezen a földön!

A professzor elképedve csapta le a villáját.

-- Hát ezt a szamárságot hol tanultad már megint? -- förmedt rá idegesen a fiára.

-- Az iskolában! -- felelte Kurt harciasan. -- Benne van a könyvben is!

-- Hát Archimedes, Galilei, Dante, Liszt és a többiek mik voltak?

A professzor hangja remegett az ingerültségtôl, mint mindig, ha elfogultság és butaság ellen kellett küzdenie a családon belül. A fiú meglepetten nézett az apjára és nem tudta, hogy mit feleljen. Ezeket a neveket nem hallotta még soha.

-- Elôször is, Liszt német volt -- jelentette ki Adele és félretette az üres tálat -- hiába mondják magukénak a magyarok. S másodszor, nagyon jól teszik, ha egy kis nemzeti öntudatot nevelnek bele az ifjúságba. Gyôzni csak akkor tudunk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy különbek vagyunk, mint a többi nép. És különbek is vagyunk!

A professzor nem szólt többet. Bár tárgyilagossághoz szoktatott agya tiltakozott minden elfogultság ellen, de megszokta, hogy Adelevel nem lehet vitatkozni. Mert Adele nem vitatkozik, hanem tényeket szögez le. Mondásokat, amelyeket valamilyen propagandairatból fölszedett s mert nyomtatásban látta ôket, tehát makacsul vallotta, hogy igazak. Nem, Adelevel nem lehet vitatkozni. Adelet ugyanúgy, mint a gyermekeket, elfogta valamilyen tömegôrület, valamilyen ragályos hisztéria, mely ellen a logika nem használ, sem a higgadt, okos szó. Szótlanul evett és arra gondolt, hogy vajon, akik ezt a tömegôrületet életre hívták és azóta is naponta növelik, nem tudják, hogy hazugságokra nem lehet huzamosabb ideig építeni? Nem érzik, hogy nem lehet egy birodalmat gyűlöletre alapozni? Ostobaság, gondolta, attól nem leszek több, hogy másokat lenézek. És attól sem leszek több, ha naponta százszor beleordítom a világba, hogy tökéletes vagyok és nálam tökéletesebb nincsen. Mi, németek, nem szorultunk rá, hogy döngessük a mellünket és olyasmivel hencegjünk, ami nincs. Elég ha dolgozunk s a munkánk elmondja helyettünk is a világnak, hogy mit érünk...

De mindezt nem mondta el ott az ebédnél, mert felesleges lett volna, azt tudta jól. Evett, hallgatott és amikor elkészült, fölkelt az asztaltól.

-- Bocsáss meg -- szólt oda az asszonyhoz -- megyek a laboratóriumba.

Bement a szobájába és megkereste a lakáskulcsot. A másik kabát zsebében volt, persze, abban, amit tegnap viselt. Már az elôszobaajtót nyitotta, amikor Adele kiszólt utána.

-- Megint nem jössz haza vacsorára? Tegyek félre valamit?

-- Nem tudom, kedves, honnan tudjam -- felelte idegesen -- minden attól függ, hogy a kísérlettel mi lesz...

Az asszony ingerülten sóhajtott, ahogy szokott ilyenkor és sértôdötten visszahúzódott. Hallani lehetett, ahogy pattogó hangon rendelkezett a szobalánynak. De Habicht professzor akkor már behúzta maga mögött a lakásajtót. Kár, hogy Adele ilyen, gondolta, tulajdonképpen nem lett volna szabad megházasodnom. Vagy ha igen, akkor olyan valakit kellett volna elvegyek feleségül, mint Fräulein Böhmke...

Fräulein Böhmke két éve dolgozott már mellette, mint asszisztensnô, az egyetemi laborban. Csöndes, szorgalmas, komoly lány volt. Nem csinos, de Habicht professzor különben sem kedvelte a csinos nôket. Rendszerint léhák és üresek voltak belül. De ettôl eltekintve, ha a kis Böhmke levette a szemüvegét, egészen kedves arcocskája volt. És ami fontos: ugyanaz a szenvedély izzott benne is a világegyetem titkaival szemben, ugyanaz a láz, ugyanaz a feszült akarat. Belepillantani a nagy titkok összefüggésébe! Igen, a nagy titkok. Ifjúsága óta vonzották és lelkesítették. És Habicht professzor, mialatt lakásáról lassan átsétált az egyetem mögötti laboratóriumba, ezekre a nagy titkokra gondolt. Milyen keveset ismert meg belôlük. Tizenkét év... milyen rövid idô tizenkét év. Milyen rövid egy ember élete.

Lassan haladt a jó meleg májusi napsütésen át. Néha megállt és végignézett a fák üdezöld lombján, az egyetem komoly, öreg épületén, a napfényben ragyogó templomtornyon és arra gondolt: az én városom. És valami szép, meghatott melegséget érzett a szíve táján.

Az álmos délutáni csöndbe trombitaszó reccsent a kaszárnyák felôl. A hang fölrázta s eszébe juttatta a két fekete egyenruhás látogatót. Arca elkomolyodott és meggyorsította a lépteit. A kis Böhmke már ott várta a lombikok között.

-- Minden készen van, professzor úr -- jelentette hűséges, színtelen, halk hangján -- a reakciós vegyületeket elôre összeállítottam a képletek szerint...

A professzor lassan magára öltötte a munkaköpenyt és közben kinézett az ablakon.

-- Köszönöm, Böhmke kisasszony -- mondta lassan és a hangja fáradtan csengett -- maga nagyon sokat dolgozik. Többet kellene pihenjen...

A leány néhány pillanatig csodálkozva nézte a professzor hátát, aki még mindig az ablaknak fordulva állott, aztán halkan, szerényen mondta:

-- Nekem öröm a professzor úrral dolgozni...

Elpirult a szemüvege mögött és gyorsan a munkaasztal fölé hajolt, hogy elrejtse az arcát. A professzor ott az ablaknál megfordult és lassan elôre jött. Egy pillanatig ott állt, mintha gondolkozott volna valamin, aztán végigsimított széles, fehér homlokán.

-- Akkor kezdjünk hozzá, kis Böhmke -- mondta és a hangja szokatlanul fáradt volt.

Hat órát dolgoztak a lombikok között. Az asztal megtelt képletekkel teleírt papirosok halmazával. Hosszú idegfeszítô munka volt, de a professzor már az elsô percek után elfelejtett mindent, ami a külvilágra vonatkozott és lázas szemekkel, összeszorított szájjal, a kutatás szívdobogtató izgalmával végezte a munkát. Újra izzott benne az a lázas öröm, a tizenkét évi munka eredményeként megoldott nagy titok öröme. Fojtott szavak röpködtek, forrtak, sisteregtek, szikráztak a lombikok mélyére zárt erôk s két kipirult arcú ember lihegô izgalommal érezte maga körül a teremtés szédületét.

Aztán hat óra múlva véget ért a kísérlet. Az eredmény pozitív volt. Böhmke kisasszony levette a szemüvegét és reszketô kezével megtörölte a homlokát, melyen kis izzadtságcsöppek gyöngyöztek.

-- Professzor úr -- lihegte fojtottan -- engedje meg, hogy elsônek gratuláljak... büszke vagyok és boldog, hogy jelen lehettem.

A szemét könny lepte el és gyorsan lehajtotta a fejét. A professzor sápadtan állt az asztalnak támaszkodva és gyönge szédülést érzett.

-- Köszönöm, kis Böhmke -- mondta és izgalom reszketett az ô hangjában is -- életem legnagyobb napja ez a mai... csak azt sajnálom, hogy szegény apám nem érhette meg... ô éppen úgy hitt bennem, mint maga... amíg mások nevettek és gúnyolódtak. Most nem nevetnek többet és nem gúnyolódnak...!

Lassan az ablakhoz ment. Kint már ráhajlott a városra a langyos májusi este. A park útjain szerelmes párok sétáltak, álmosan csilingelt egy villamos, az öreg patríciusházak csipkés tetôit rôtre festette a lemenô nap. A professzor sokáig állt ott és nézte ezt a békés, szelíd képet. A várost, a régi, kedves várost. Az ô városát. Böhmke kisasszony gondosan elrendezte a képletekkel teleírt papírlapokat, helyükre tette a lombikokat, üvegcsöveket és hosszasan elmatatott a vegyszerek polcain. Csönd volt a teremben. Egy jó negyedóra telhetett így el. Ekkor a professzor ott az ablakban megfordult és arcát megvilágította a munkaasztal fölött égô lámpa erôs fénye.

-- Böhmke -- mondta és a hangja feltűnôen tompa volt -- egy nagy kérésem van magához.

A lány meglepetten emelte föl a fejét. Szokatlan keményen csengett a professzor hangja és ahogy ránézett, szinte megijedt az arcától. Sápadt volt ez az arc, zárt és kemény.

-- Parancsoljon, professzor úr...

Habicht professzor odalépett az asztalhoz, két keskeny, csontos öklét rátámasztotta és egyenesen Böhmke kisasszony arcába nézett. A szeme színtelen volt és a hangja halott, ahogy mondta:

-- Ha arra kérném... hogy mindazt, amit itt látott és hallott... mindazt, amit beszéltünk, és amit dolgoztunk... feledje el... mi lenne akkor...?

Lassan mondta ezeket a szavakat és a hangja üres volt, tompa, halott. Böhmke kisasszony ijedtében majdnem leejtette a szemüvegét.

-- Nem értem -- hebegte ijedten -- nem értem, professzor úr...!

A professzor lehajtotta a fejét és néhány percig úgy állt mozdulatlanul. Az erôs fényű lámpa felülrôl világította meg keskeny, fehér arcát és széles homlokát.

-- Ide figyeljen, kis Böhmke. Én tizenkét évig dolgoztam ezen a felfedezésen. Tizenkét évig. Hogy úgy mondjam: az életemet tettem föl rá. Valami szépet és nagyot akartam vele. Arra gondoltam, hogy nem csak egy tudományos fölfedezést teszek, de megajándékozom az emberiséget egy olyan energiaforrással, mely szebbé, könnyebbé és egyszerűbbé teszi az életet. Nem vagyok praktikus ember, azt tudom, és ezért nem is gondolkoztam még a részleteken. De tisztában voltam azzal, hogy ez az erôforrás, ha valóban létezik és megoldható, módot ad az emberiségnek arra, hogy gépeinek üzemköltségét a mainak egy százalékára lecsökkentse. Érti? Az élet olcsóbbá vált volna, ahogy mondják. A gyári munkás nem kellene nyolc órát dolgozzék naponta, csak négyet. Érti, Böhmke? Erre gondoltam...

-- Értem, professzor úr -- hebegte a leány és lelkesült szemét ráemelte -- de ez most mind itt van elôttünk, készen...!

De a professzor mintha nem is hallotta volna a szavait. Ugyanazon a hangon folytatta.

-- De egyre nem gondoltam, Böhmke. Hogy minden találmányt nem csak jóra lehet fölhasználni, hanem rosszra is. Még pedig többszörös hatással a rosszra, mint a jóra. S ha valaki ezt az energiaforrást emberek elpusztítására akarja fölhasználni, úgy könnyen lehetséges, hogy egyetlen gombnyomásra országok válnak lakatlanná és földrészek süllyednek el a tengerbe. Az emberek ôrültek ma, kis Böhmke...

A lány sápadtan nézett rá.

-- És azt gondolja, professzor úr...!

-- Ma délben két úr volt nálam, Böhmke, a hadügytôl. Érti, mit jelent ez?

Habicht professzor mélyen felsóhajtott és lassú léptekkel visszament a sötét ablakhoz. Onnan mondta:

-- Nem vállalhatom a felelôsséget, Böhmke, érti? Ha elnézem innen az ablakból a város békés esti életét és arra gondolok, hogy egyszer esetleg egyetlen romhalmaz lehet belôle, embertelen, kopár kôsivatag, ahol baglyok élnek csak és denevérek... az utcákat belepi a fű és a házak romjaiból fák nônek elô... és mindez azért, mert én feltaláltam valamit... mert én hírnevet akartam és dicsôséget... nem, Böhmke, én nem akarok sem hírnevet sem dicsôséget. Nem. Én azt akarom, hogy az emberek éljenek és a városok megmaradjanak. Nem csak ez a város, amelyik kedves nekem, hanem a többi város is, szerte ezen a földön, amelyek másoknak kedvesek. Én nem akarok fegyvert adni az emberi gyűlölködés kezébe, Böhmke. Mert azt nem szabad. Az árulás a tudománnyal szemben. És ezért, kedves Böhmke, el kell feledjük mindazt, ami itt történt, maga is, én is. És azt kell mondjuk, hogy a kísérlet nem sikerült. Be kell ismerjük, hogy azoknak volt igazuk, akik kigúnyoltak és kinevettek. Azt kell mondjuk, hogy a probléma megoldhatatlan. Érti, Böhmke?

A csúnya, sovány, szemüveges leány a falnak támaszkodva állt és sápadt volt, mint a viasz. A professzor lassan elfordult az ablaktól, odajött az asztalhoz, felvette a képletekkel teleírt papírlapokat, néhány pillanatig tartotta ôket a kezében, aztán odatartotta a gázégô fölé. A papírcsomó lángot fogott, fellobbant és feketedni kezdett. A professzor ledobta az égô papirost a kôpadlóra és nézte, hogyan hamvad el az utolsó lap is. Böhmke kisasszony ott a fal mellett lehajtotta a fejét, és halkan, nyöszörögve sírt. Odament hozzá és óvatosan végigsimított a haján.

-- Erôsnek kell lenni, kis Böhmke -- súgta halkan, de az ô hangját is fojtogatta valami -- nem szabad sírni. Gondoljon azokra, akiknek az életét mentettük meg ezzel. Gondoljon arra a sok-sok millió emberre, apákra, anyákra, gyermekekre, szerelmes fiatalokra... gondoljon a városokra és falvakra, békés családi otthonokra... erôsek kell legyünk, kis Böhmke, mi ketten. Érti? Ugye, megbízhatok magában?

A leány fölemelte sírástól eltorzult arcát és bólintott.

-- Soha senkinek, professzor úr... -- zokogta a leány -- inkább meghalok, inkább...

A sírás elfojtotta a szavait. Aztán még hosszasan álltak ott némán és nézték azt a halom fekete pernyét a kôpadlón, mely hosszú évek szívós és lelkes munkáját jelentette, mely hírnevet, dicsôséget jelentett s amelyrôl mégis le kellett mondani, mert egy belsô parancs ezt követelte: az erkölcs és a tisztesség parancsa.

Késôbb együtt hagyták el az egyetem épületét. Fél órát sétáltak még a parkban, szótlanul, mélyen belélegezve a májusi este tiszta, harmatszagú levegôjét, aztán elbúcsúztak.

-- Viszontlátásra holnap, kis Böhmke -- mondta a professzor és szelíden megszorította a leány kezét -- és igyekezzék egyébre gondolni, jó? Maga még fiatal és az élet nem csak laboratóriumból áll...

Mikor hazaért, Adele nem volt otthon.

-- A nagyságos asszony koncertre ment -- mondta a leány a konyhán.

Persze, gondolta a professzor, persze. Egyedül megvacsorázott és bement a szobájába. Másnap letartóztatták.

A kihallgatások során mind Habicht professzor, mind az asszisztensnôje egyöntetűen azt vallották, hogy a kísérletek nem sikerültek. Mikor azonban felszólították a professzort, hogy folytassa felügyelet alatt a kísérleteit, kijelentette, hogy nem hajlandó tovább foglalkozni a kérdéssel. A hadügyminisztérium szakértôje annak a gyanújának adott kifejezést, hogy Habicht professzor egy idegen hatalomnak akarja eladni találmányát. Terhelô tanúk is akadtak, akik eskü alatt vallották, hogy a professzor asszisztensnôje két nappal a letartóztatása elôtt azzal dicsekedett, hogy a kísérletek eredménnyel fejezôdtek be és a találmány korszakalkotó jelentôséggel bír. Mikor az asszisztensnôt szembesítették a tanúkkal, maga is be kellett ismerje, hogy tett ilyen értelmű kijelentéseket, azonban azzal igyekezett ezt megmagyarázni, hogy akkor még nem látott eléggé tisztán és lelkesedésében elôlegezte a sikert. Vallomása azonban annyira tele volt ellentmondással, hogy méltán fölkelthette a gyanút.

Mindez persze zárt ajtók mögött folyt titokban és a nyilvánosság nem is tudott még az egészbôl semmit. Annyi szivárgott csak szét a városkában, hogy Herbert Habicht professzort és az asszisztensnôjét szabotázs cselekmény miatt a GESTAPO letartóztatta. A professzor csak egyszer találkozott össze Böhmke kisasszonnyal, öt percre, a kihallgatást végzô tiszt irodájában. A sovány, szemüveges leány még sápadtabb volt, mint máskor. Megtörten és kétségbeesve nézett Habicht professzorra és vörösre sírt szemébôl szünet nélkül peregtek a könnyek.

-- Ön azt vallotta -- szólt rá barátságtalan, recsegô hangon a kihallgató tiszt -- hogy a kísérlettel kapcsolatos iratokat sajátkezűleg semmisítette meg. Kinek a megbízásából tette ezt?

Még mielôtt Böhmke felelhetett volna, megszólalt a professzor.

-- Tévedés -- mondta nyugodt, komoly hangon -- az iratokat én semmisítettem meg.

-- Úgy. És miért?

-- Mert számomra értéktelenek voltak.

-- Böhmke kisasszony azonban két nappal az iratok megsemmisítése elôtt még több személy jelenlétében kijelentette, hogy a kísérletek sikerrel fejezôdtek be és a találmány korszakalkotó jelentôségű.

-- Nem igaz! -- kiáltott föl a szemüveges leány és kétségbeesett szemmel nézett a professzorra. -- Professzor úr kérem, én ezt nem mondtam! Én csak...

-- Böhmke kisasszony nem tudhatott még akkor a kísérlet sikertelenségérôl -- szólt közbe a professzor -- mert nem közöltem ezt vele.

A leány könyörgô szemei hűséget és hálát sugároztak a professzor felé és a professzor megnyugtató mosollyal bólogatott vissza. De a mosolya csüggedt volt és szomorú.

-- Böhmke, ön azt vallotta, hogy azért semmisítette meg az iratokat, mert tudta, hogy Habicht professzor azoknak tartalmát fejbôl ismeri és szükség esetén az iratok nélkül is folytatni tudja a kísérleteit.

-- Nem igaz! -- sikoltotta a szemüveges leány. -- Egy szó sem igaz belôle! Ezt a vallomást erôszakkal préselték ki belôlem! Professzor úr kérem, kínoztak! Én... én nem...

Kitört belôle újra a zokogás. Sovány vállai szánalmasan rázkódtak.

-- Kijelentem, hogy Böhmke kisasszony igazat vallott -- szólalt meg ekkor a professzor emelt hangon -- és hogy egyszer s mindenkorra véget vessek annak, hogy miattam ártatlanokat hurcoljanak meg, kijelentem azt is, hogy a kísérleti anyagot én semmisítettem meg egyedül, lelkiismeretem megnyugtatására. Vallom, hogy a tudomány nem állhat a pusztítás szolgálatába, kitartok álláspontom mellett és vállalom a következményeit. A kísérleteket egyedül én tudnám újra elkezdeni, más senki. Legkevésbé volt asszisztensnôm, aki teljesen alárendelt szerepet töltött be a laboratóriumban. Én pedig nem vagyok hajlandó újra elkezdeni.

-- Köszönöm -- mondta fagyosan a tiszt és az ôrökhöz fordult-- a foglyot elvezethetik.

A professzor még elfogta egy pillanatra a kis Böhmke könnyes, kétségbeesett pillantását, mosolyogva biccentett feléje, aztán nem találkozott vele soha többet az életben. Másnap büntetôtáborba vitték, ahol négy évet élt. Makacsul, konokul, némán, összeszorított foggal. Néha fölkeresték idegen emberek, hivatalos személyek, volt szaktársak. Próbáltak a lelkére beszélni, hazafiságára hivatkoztak, hatalmas pénzösszegeket ígértek. De Habicht professzor néma maradt. Büntetôzárkát kapott, kemény büntetésekkel sújtották, éheztetéssel próbálták megtörni. ,,Nem árulom el a tudományt és az emberiséget'' mondta a jóakarattal közbenjáró kollégáknak ,,ha négybe vágnak, akkor sem.'' Egészsége megrongálódott, legyengült és megöregedett. Többször kellett a rabkórházba vigyék, mert már állani sem tudott a lábán. A felesége levelét is ott kézbesítették neki, az egyetlen levelet, amit letartóztatása óta a feleségétôl kapott. ,,Herbert Habicht hazaárulónak'' ez állt a borítékon. ,,Tudomására hozom, hogy a válópert beadtam'' írta Adele energikus, szálkás betűivel ,,egyidejűleg kértem, hogy a három gyerek az én leánynevemet viselhesse, mivel egy hazaáruló neve szégyenbe ölné egész életüket. Adele Heimisch.'' Keserű mosoly árnyéka suhant keresztül a meggyötört arcon. Aztán összehajtogatta a levelet és odaadta az ápolónônek.

-- Kérem, tegye a holmim közé. Meg szeretném ôrizni, emléknek.

Négy év alatt megkopaszodott és a fogai kihulltak. De egyetlen panaszos szó nem hagyta el a száját, négy év alatt. Ha esténként, a nehéz és primitív munkától elcsigázottan, sajgó tagokkal végignyúlt a kemény deszkapriccsen, lehunyta gyulladt szemhéját és a várost látta maga elôtt, a kedves régi várost és arra gondolt: érted tettem és a többi városért, szerte a földön. És az emberekért, akik a városokban élnek, a németekért és nem németekért, fehérekért, sárgákért, feketékért... és nem bántam meg, hogy így cselekedtem.

Négy évet töltött a gyűjtôtáborban. Akkor egyszerre úgy látszott, mintha véget ért volna a háború. Angol katonai kórházba vitték, ahol néhány hét alatt megerôsödött újra. Ekkor vissza akart menni Königsbergbe. De kiderült, hogy a város, az ô városa, nem az övé többé. Königsbergbe nem mehetett többé az, aki német volt.

Hannover külsô negyedében utaltak ki számára egy nyomorúságos kis szobát. A segélybôl élt, amit a munkanélkülieknek fizetett a város. Egy darabig próbálkozott állást találni, de a feldúlt országban senki sem törôdött vele. Egy volt a sok százezer hajléktalan közül, akiket a háború szétszórt az országutakra. Döbbenve nézte a megváltozott világot és nem értette, hogy mi történt. Éhezett, fázott, egyetlen rossz kopott ruhája volt csupán és egy lyukas talpú cipôje.

Egy fél év múlva angol tisztek keresték föl. Tolmácsot is hoztak magukkal.

-- Ön Habicht professzor, aki valamilyen hadifontosságú fölfedezés miatt börtönbe került?

-- Habicht professzor én vagyok -- felelte -- de nem volt soha semmiféle fölfedezésem.

Az angolok mosolyogtak, amikor a tolmács lefordította nekik a szavait. Aztán gépkocsiba ültették és elvitték magukkal. Hiába tiltakozott ellene: vállveregetve megdicsérték, amiért a találmányát nem akarta a náciknak átadni és kijelentették, hogy most már elárulhatja bátran a titkát. Laboratóriumot kap Angliában, magas fizetést és ha a találmány haditechnikailag valóban olyan nagy jelentôségű, mint ahogy suttogják, akkor az angol kormány jó árat fog fizetni érte.

-- Nincs semmiféle találmányom -- hajtogatta a professzor konokul -- ezt megmondtam annak idején is, de nem hitték el. Remélem, önök elhiszik.

De nem hitték el az angolok sem. Hónapokig tartották felügyelet alatt. Végül felajánlottak félmillió fontot, ha átadja a találmányt. Mikor erre is csak a fejét rázta, megnyugodtak. Olyan ôrült nincs, gondolták, aki egy ekkora vagyont eldobjon magától és inkább a nyomort válassza. Azzal vállat vontak és visszaengedték a nélkülözésbe. Egy ideig még megfigyelés alatt tartották, de semmi gyanúsat nem tapasztaltak körülötte. Egy félig romba dôlt ház pinceszobájában lakott, naponta egyszer evett, olyankor is többnyire csak egy tányér fôtt krumplit. Aztán váratlanul világgá kürtölték a hírt, hogy amerikai tudósok egy minden eddiginél rettenetesebb hatású csodafegyvert találtak föl. A találmány ugyanaz volt, amellyel annak idején Habicht professzort gyanúsították. Ezzel a kérdés megoldódott és Herbert Habicht személye egyik napról a másikra érdektelenné vált.

A professzor egy tiszta, békés nyári délelôttön tudta meg, hogy mások is rájöttek a nagy titokra s hogy ezek a mások megtették azt, amit ô nem volt képes megtenni: a pusztítás szolgálatába állították a tudományt. Nyár volt, egy évvel a háború befejezése után. A professzor egy romház kettéhasadt kôlépcsôjén ült, soványan, kopottan és süttette magát a jó meleg délelôtti nappal. Rongyos vászoncipôjébôl kikandikált a nagylábujja, de a romok között különös vadvirágok nyíltak, vadméhek döngtek a virágokon s gyíkok zöld háta csillogott a törmelék között. Hátul, a romokban, egy fiatal gépészmérnök turkált, ingujjra vetkôzve, mezítláb. Magagyártotta, primitív csákánnyal verte szét a téglahulladékot és bádog után kutatott. Néha rezet is talált: egy-egy kilincset, vagy kábeldarabot. Ezeket külön halomba gyűjtötte. A gépészmérnök abból élt, hogy mindenféle hasznos cikket gyártott ezekbôl az elôkotort értékekbôl: hamutartót, poharat, cipôhúzót, gombot, gyereksípot, virágvázát. Késôbb beleunt a keresésbe, elôcammogott és leült a kettéhasadt lépcsô másik kövére, a professzor mellé. Kopott aktatáskájából elôvette az ebédjét: egy darab újságpapírba csomagolt kenyeret és rágni kezdte. A foltos, összegyűrt újságlapot meglebbentette a szél.

-- Szabad? -- kérdezte a professzor és az újságra nézett.

-- Tessék -- felelte a gépészmérnök anélkül, hogy abbahagyta volna a kenyérrágást.

A professzor fölvette az újságlapot, elsimította a térdén és olvasni kezdett. A harmadik hír, ami szemébe ötlött, az amerikai tudósok találmánya volt.

Görnyedt dereka megrándult és kiegyenesedett. Elolvasta a hírt. Kétszer is. Aztán letette az újságot maga mellé és elgondolkozva nézegetett egy lába elôtt mászkáló hangyát. Sokáig ült így, mozdulatlanul, maga elé bámulva.

-- Látja -- mondta egy idô múlva, amikor a mérnök végzett a kenyérrel -- hiába akarja egy-egy ember megmenteni a világot, ha mások nem teszik ugyanezt. Itt vannak ezek a felelôtlen amerikai tudósok, elôjönnek egy olyan találmánnyal...

-- Lett volna csak meg nekünk ugyanaz, két évvel ezelôtt -- szólt közbe a mérnök -- most nem ülnénk itt mezítláb a romok között, hanem mi lennénk a megszállók Amerikában.

A professzor elgondolkozva bólogatott. -- Vajon akkor jobb lenne? Úgy értem... az emberiségnek?

-- Nekem mindenesetre jobb volna és valószínűleg magának is -- felelte a mérnök és felállt -- a többi pedig nem érdekel. Másnak sem fáj a feje miattam.

Azzal visszament a romok közé pléhet gyűjteni.

A professzor sokáig ült még ott a lépcsôn. Nézte a szétdúlt, kopár városrészt, az összedôlt kôrengeteget és arra gondolt: itt valamikor utcák voltak s az utcákon játszó gyermekek. Itt valamikor házak voltak és sok-sok otthonban sok-sok ember. Sokezer ember, sokezer élet, sokezer cél, reménység, szándék. Sokezer gond és sokezer öröm. Házak, kertek, virágok, fák, emberek. Kacagás, sírás. Valamikor. És most csak kô, üres kôhalmaz, más semmi. Kôhalmaz kôhalmaz mellett, itt-ott néhány megtépett, rongyos ember kutatgat köztük valami után. És arra gondolt: mindezt a tudomány okozta. Az áruló tudomány. Az erkölcstelen tudomány. És arra gondolt: mégis csak jobb, hogy itt ülök most, lyukas cipôben ezen a kövön és nem egy elôkelô villa teraszán valahol, mert legalább éjszaka nyugodtan alszom s nem zavarnak a kísértetek. Nem én okoztam mindezt.

Sokáig ült még ott és egy rigócsaládot figyelt, mely ott fészkelt a szemközt lévô házrom lecsüngô párkányán. A rigófiúk már tollasok voltak és kiültek a párkány szélire, de repülni nem mertek még. A ház belsejébôl öles dudvák emelkedtek ki és a csonkán felmeredô falon ott állt még egy horpadt cégtábla és olvasni lehetett rajta az elmosódott írást: ,,Vendéglô a vidám dragonyoshoz''. Késôbb, amikor a nap kezdett aláhajolni, összehajtogatta az újságlapot és betette a zsebébe. Aztán fölállt a kôlépcsôrôl, megropogtatta a derekát és lassan elindult haza. Nem kellett messze menjen. A romutca végiben egy félig ép ház pincéjében lakott. A pincét egy Sziléziából menekült kereskedô családjával osztotta meg. Három pinceablak jutott a kereskedônek, egy pinceablak elég volt neki. A választófalat a kereskedôvel közösen emelték hulladéktéglából. Világítás persze nem volt, de ezzel szemben a pincelejáróban működött a vízvezeték. Fölöttük nem lakott senki, pedig a ház földszintje aránylag elég ép volt. Éppen csak, hogy kiégett belôle minden és hiányzott a szobák fölött a mennyezet.

Azon az estén a kereskedônél ünnepi vacsora volt: amerikai húskonzerv fôtt krumplival és utána zabpehely-pogácsa. A kereskedônek volt egy ismerôse a lengyel DP-táborban és ennek az ismerôsnek a révén sikerült néhány feketeüzletet lebonyolítania. A vacsorára meghívták a professzort is, mihelyt hazaérkezett. A romok közül kimentett rozoga konyhaasztal körül ültek, deszkaládákon, a kereskedôék pincerészében. A három gyerek már ágyban volt. Az asztal közepén petróleumlámpa égett s az emberek árnyékát torzan és feketén vetette rá a szürke betonfalakra. Vacsora után a kereskedô elôszedett az ágy alól egy üveg valódi répapálinkát. Amerikai cigarettáért vette egy paraszttól.

A professzor eleinte nem akart inni, de aztán a kereskedô és a felesége addig erôszakoskodtak, amíg nem térhetett ki elôle. A második pohár után csillogni kezdett a szeme. Aztán elkezdett beszélni Königsbergrôl. A kereskedô és felesége lehajtott fejjel hallgatták. Megszokták már, hogy az emberekbôl kikívánkozik az otthon emléke, de a professzor még eddig soha sem beszélt az otthonáról és ezért tisztelettel és kissé meghatódottan hallgatták a töredezett szavakat, az elkalandozó emlékezést a városról... nekik is volt valahol egy városuk, minden menekültnek van valahol egy városa.

-- A hazatérésre! -- szólalt meg hirtelen a kereskedô és fölemelte a poharát.

Az asszony sóhajtott és a pohár után nyúlt ô is. A professzor elhallgatott, egy pillanatig döbbenve nézte az elfogódott arcokat maga körül, mint aki valami messzi, szép álomból ébred, aztán fölemelte ô is a poharát és szó nélkül itta fenékig a keserű répaszeszt. Mikor újra leengedte a kezét, a zsebében megzördült az újságlap.

Hirtelen felkacagott, torz, elcsukló kacagással, két sovány könyökét föltámasztotta az asztalra, keze közé fogta a fejét és kacagott. A kereskedô és a felesége ijedten néztek rá. Még sohasem látták ilyennek a csöndes, komoly professzort.

-- Habicht úr -- kérdezte az asszony -- valami baj van?

-- Csak arra gondoltam -- felelte elcsukló nevetés közt a professzor -- arra gondoltam, hogy ezek az amerikai kollégák bizonyára elôkelô házakban laknak és minden nap húst esznek ebédre, meg édes tésztát...

A kereskedô-házaspár összenézett. A professzor már nem kacagott akkor. Valami gúnyos, keserű vonás torzította el az arcát, amikor az újságlapot elôhúzta a zsebébôl.

-- Olvasták már? -- kérdezte.

A kereskedô egy pillantást vetett a vastag betűs hírre, ahova a professzor csontos ujja mutatott és bólintott.

-- Az új fegyver? Igen. Ha ezt nálunk találták volna föl, most otthon lennénk s nem itt...

A professzor arca elsötétült. Néhány pillanatig maga elé nézett, aztán tompa hangon megkérdezte:

-- És ha én most azt mondanám magának, hogy ezt a találmányt, amit ezek a híres amerikai kollégák ma meghirdetnek, itt, nálunk már öt évvel ezelôtt felfedezte valaki...? Csak nem engedte a lelkiismerete, hogy hadicélokra adja ezt a rettenetes titkot...?

A kereskedô hitetlenül nézett rá, aztán megcsóválta a fejét.

-- Ne haragudjon, Habicht úr, ezt nem hiszem el. Ha egy német tudósnak kezében lett volna a lehetôség, hogy a háború sorsát a mi javunkra döntse el és bármilyen ok miatt is elmulasztotta volna ezt... akkor az az ember ôrült kellett volna legyen, vagy... vagy felelôtlen álmodó, de semmi esetre sem hazafias gondolkodású német...!

A professzor néhány másodpercig meredten nézett a beszélôre, a szeme kidülledt, mintha valami szörnyűséget látott volna. Fogatlan szája kissé megnyílt, mintha a kimondott szavak után figyelne. Aztán lassan lehajtotta a fejét.

-- Az az ember én voltam... -- mondta halkan, tompán -- én...

A kereskedô és a felesége újra összenéztek. A férfi felhúzta a szemöldökét és kezével egy alig észrevehetô mozdulatot tett a feje felé. Ugyanakkor sajnálkozó mosoly suhant keresztül az arcán. Az asszony a répapálinkás üveg után nyúlt és visszatette helyére az ágy alá.

-- Ne búsuljunk, Habicht úr -- mondta joviálisan a kereskedô és ráveregetett a professzor megrokkant vállaira -- majd vissza megyünk mi még Königsbergbe is, meg Sziléziába is és nem cserélünk akkor semmiféle amerikai tudós úrral, akármilyen szép házban laknak azok ott. Igaz-e?

-- Hogyne, hogyne... -- bólogatott a professzor szórakozottan, majd lassan fölemelkedett a ládáról, dadogva megköszönte a vacsorát, jó éjszakát kívánt és átment a maga pincerészébe. Hallották egy ideig matatni odaát, aztán csend lett. A kereskedôék eloltották a lámpát és lefeküdtek. Egy idô múlva mintha újra hallották volna matatni a professzort a szomszédban. Hirtelen csörömpölésre riadtak. Mintha valami súlyos tárgy zuhant volna le valahonnan. Utána mélységes csönd.

-- Mi volt ez? -- kérdezte suttogva az asszony.

-- Nem tudom... -- felelt a kereskedô -- figyelj csak...

Mintha valahol halkan nyögött volna valaki.

-- Tán csak nem történt valami ezzel a Habichttal?

A kereskedô kimászott az ágyból, gyertyát gyújtott és átment a szomszéd odúba. Mikor kinyitotta az ajtót, sötét volt és elôször nem látott semmit. Aztán a gyertya lángja megnyugodott és a didergô fény egy emberi alakot világított meg, aki a fal mellett feküdt a földön. A professzor volt.

A kereskedô odament hozzá, lehajolt és az arcába világított.

A professzor arca hamuszürke volt és a szemei nyugtalanul mozogtak ide-oda.

-- A szeg... -- nyögte és a hangja majdnem bocsánatkérô volt -- a szeg az oka...

A kereskedô hirtelen ijedten hôkölt hátra. Ekkor látta meg a professzor nyakában a hurkot. Az ócska szárítókötél ott hevert mellette a földön és ott volt a nagy kampósszeg is, a kötél végén. A fal mellett egy felborult láda és fent a falban egy nagy sötét lyuk: a kampósszeg helye. A kereskedô pillanat alatt felfogta a helyzetet. Elsápadt.

-- Gyere gyorsan! -- kiáltott át a feleségének, aztán lehajolt a professzorhoz. -- Habicht úr! Megütötte magát? Fel tud kelni? Jöjjön, próbáljuk meg...

Hóna alá nyúlt, úgy segített neki. A professzor beütötte a fejét a kôpadlóba és a háta is fájt kissé. Nagyobb baja nem volt. A házaspár lefektette az ágyra és pálinkát itatott vele. A kötelet leszedték a nyakából és belökték az ágy alá. Aztán még egy ideig ott álltak mellette és nézték. A gyertya az asztalon égett és az ágyon fekvô ember sovány arca kísérteties volt a sápadt világításban.

-- Nem szabad ilyesmit csinálni, Habicht úr -- mondta a kereskedô -- egy tanult ember, mint ön! Az ilyenekre szüksége van az emberiségnek... és különben is. Ha nem haltunk meg a háborúban, most már nincs semmi értelme. Nézze, én is: három gyerekkel, asszonnyal egy ilyen pincében... Valamikor saját házam volt és nagy üzletem és minden. De azt mondom mindig: ha a háborúban nem estem el s a hadifogságból is megmentôdtem, akkor most már miért hagyjam el magam. Valahogy majd csak lesz. S maga egyedül van még hozzá, nincs kiért fájjon a feje...

A professzor ott az ágyon nem szólt egy szót sem. Szeme mereven nézte a mennyezetet, a szája csukott volt, szinte kemény és ellenséges.

-- Tudom, nem könnyű -- mondta a kereskedô és rántott egyet a vállán -- de hát mit csináljunk. Majd kitalálunk valamit.

A professzor sóhajtott és lehunyta a szemét. Egy darabig még álltak ott és nézték, aztán lábujjhegyen kimentek és magukkal vitték a gyertyát is.

-- Szegény ember -- suttogta az asszony -- gondolod, hogy alszik?

Hallgatóztak, de nem hallatszott semmi. A kereskedô sóhajtott.

-- Ki tudja, mit hordoz magában. Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Azzal elfújta a gyertyát és visszafeküdt az ágyba.

A professzor másnap mintha szégyenkezve kerülte volna ôket. Jóformán egész nap nem látták. Késôbb, amikor újra találkoztak, nem beszéltek errôl a dologról. A kereskedô néhány nap múlva egy ötlettel állott elô.

-- Súlyos pénzeket lehet keresni, Habicht úr -- mondta -- csak tudni kell az utakat. Nekem van a lengyel táborban egy ismerôsöm, azzal együtt akarjuk csinálni. Magát is bevesszük társnak. Milliós üzlet.

Aztán elmagyarázta, hogy mirôl van szó. Illatszereket és arckenôcsöket akarnak gyártani hulladékanyagból. A lengyel szállítja a nyersanyagot, ô szervezi meg az értékesítést és a professzor, mint kémikus készítené az árut. A jövedelmet háromba osztják.

A professzor elôször csodálkozott, aztán elgondolkozott a dolgon és végül maga is belátta, hogy az ötlet nem is olyan rossz. A ,,gyárat'' ott rendezték be a hátrafelé nyúló lakatlan pincerészben, mely kissé beomlott ugyan, de néhány napi munkával sikerült használhatóvá tenni. Az illatszerek nem nagyon váltak be, mivel illatuk inkább kellemetlen volt, mint kellemes és amellett a hozzávaló üvegeket sem lehetett sehol felhajtani.

Ezért az üzletnek errôl az ágáról hamarosan le is mondtak. Azonban a különbözô arckenôcsök elég tűrhetôen sikerültek, ahhoz képest, hogy miféle szörnyűségekbôl kellett összekotyvasztani ôket. A dobozkákat hozzá nyírfakéregbôl készítette egy kelet-poroszországi fôerdész családja. S mivel a német piacon semmiféle hasonló áru nem szerepelt, Habicht professzor nem volt képes annyit gyártani belôle, amennyit a sziléziai kereskedô szempillantás alatt el ne adott volna. Természetesen ,,kéz alatt'', feketén. Azokban az években nem lehetett olyasmit gyártani Németországban, amit meg ne vettek volna. A boltok üresen álltak és az emberek készek voltak minden kacatot megvásárolni, amit a szemük elé raktak.

Így azután az ,,Afrodite'' arckrém, a ,,Rita'' ajakpirosító és az ,,Astrid'' bôrpuhítószer egészen jól jövedelmeztek. A neveket a sziléziai adta és nagyon büszke volt reájuk. ,,A jó név a legjobb reklám'' mondogatta esténként a professzornak, amikor a munka végeztével együtt ültek ,,minél egzotikusabb a név, annál szívesebben veszik az árut.'' A vállalat egyre jobban ment. A professzor arca kitelt, teste megerôsödött. Új ruhája volt már és új cipôje. Néha, mialatt a nagy katlanokban a kenôcsöket keverte, elbámult maga elé és elgondolkozott. Milyen furcsa az élet, gondolta. Egy hajszálon múlt, hogy nem nyertük meg a háborút, hogy nem ülök most valahol egy pompás angliai laboratóriumban... mindez csak egy hajszálon múlt, egy pillanaton, egy elhatározáson. De mert hogy így lett, ma senki sem hiszi el, hogy másképpen is lehetett volna. Furcsa az élet.

Fél évig zavartalanul ment az üzem. Megegyeztek abban, hogy a jövedelem felét a sziléziai kereskedô dollárba fektetve félreteszi, amíg összegyűl annyi, hogy fölépíthetnek maguknak egy saját házat és gyárépületet. Fél év múlva azonban váratlanul bedöglött az egész vállalat. A lengyelt, aki a nyersanyagot szállította, az angol katonai rendôrség csempészés miatt letartóztatta. A nyersanyagforrás bedugult. A sziléziai rohangált elé-hátra, hogy felhajtson valamit, de eredménytelenül. A gyártást be kellett szüntetni. Éppen tavaszodott és a professzor újra üldögélhetett naphosszat a romok között és figyelhette a fészeképítô madarakat. Szerencsére volt valami megtakarított pénze a bô napokból és ott voltak még a sziléziainál a dollárok is.

Aztán újra eltelt egy év, munka nélkül, a rompincében. Közben a sziléziai állást kapott Essenben, egy régi üzletfelénél és elköltözött oda. Most már az egész pince a professzor tulajdonába került. A sziléziai család elköltözése után egyszerre nagyon rászakadt az egyedüllét. Nem szaladgáltak többé ki s be a gyerekek, a pince és a romház elhagyott lett és üres. A legközelebbi ember jó negyedórányira lakott a ,,bombaszônyeg'' szélén és odáig csak rom volt, más semmi. Bár ennek a lakásnak megvolt az az elônye, hogy nem volt házigazda és nem kellett bért fizetni érte s a lakáshivatal sem törôdött vele, mégis szeretett volna elköltözni onnan. Emberek közé vágyott.

Jelentkezett a munkahivatalban. Akkoriban még elcsodálkoztak, ha valaki munkát akart, mert az értéktelen papírpénz, amivel a munkát megfizették, nem vonzott senkit. A hivatalnok meglepetten nézett végig rajta, aztán fölvette az adatait.

-- Neve?

-- Doktor Herbert Habicht.

-- Foglalkozása?

-- Egyetemi tanár. Kémia és fizika szakos...

A hivatalnok rámeredt.

-- És ön nálunk keres munkát?

-- Hol keressek? -- kérdezte a professzor és vállat vont. -- Ma nincs szüksége a világnak a békés tudományokra, csak a gyilkos tudományokra.

Az ember az íróasztal mögött megcsóválta a fejét.

-- Ilyen képesítéssel... jelentkezett már az egyetemeknél?

A professzor csak legyintett.

-- Régen. Mondom, hogy ma nem a tudás számít, hanem a felelôtlenség. Abból pedig nekem nincsen elég.

A munkakeresés mindössze annyit eredményezett, hogy beírták a munkanélküliek közé és hetenként kétszer kirendelték romeltakarításra. Ilyenkor ott dolgozott csákánnyal vagy lapáttal a kezében a többi között reggeltôl estig, szó nélkül, becsületesen. Egy ilyen piszkos, kimerítô nap után történt, hogy hazamenet, este, a romok között megszólította egy fiatal leány.

-- Bocsánatot kérek -- mondta a leány és odalépett hozzá -- van itt még valahol egy ház, ahol laknak?

-- Egy ház, ahol laknak? -- ismételte meg a professzor a kérdést csodálkozva. -- Nem, olyan itt nincs.

A leány tanácstalanul állt ott. Nem lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél. Kopott kis nyári ruhácska volt rajta, a lábán félretaposott sarkú cipô, harisnya nélkül.

-- Pedig azt mondták, hogy valahol itt lakik az apám...

Habicht professzor rámeredt a lányra.

-- Az apja? -- kérdezte és a hangja olyan különös volt, hogy a leány meglepetten kapta föl tôle a fejét. -- Itt csak én lakom... odébb egy pincében. Más senki...

Nézték egymást, szinte ijedten. Aztán a professzor szájából kibukott halkan, kérdôn, döbbenten a szó:

-- Christa...?

-- Igen -- felelte a leány alig hallhatóan és a szeme lassan megkönnyesedett.

Ott álltak szemben egymással és egy ideig egyikük sem mozdult. Csak álltak és nézték egymást. És a leány sovány, sápadt arcán folytak lefelé a könnyek és a piszkos ruhájú, hajlott vállú, kopott ember szeme megfényesedett és nedves lett és a szája széle reszketett, de nem volt képes kiejteni egyetlen szót sem.

Sokáig álltak úgy. A langyos tavaszi estében szél bóklászott és egy távoli mozdony éles füttyét hozta át a romok fölött. Ettôl a hangtól fölrezzentek mind a ketten.

-- Christa! -- nyögött fel a professzor fojtottan, furcsán és egy szánalmas, esetlen mozdulattal széttárta a karját.

A leány szó nélkül, egy gyors mozdulattal odalépett a kitárt karok közé, két vékony karjával átölelte az apja nyakát, fejét a vállára hajtotta, és zokogott, zokogott.

Bent a pinceszobában aztán elmondott mindent. Ôt és az anyját Berlinben érték az oroszok. Kurt már nem élt akkor, ô egy bombatámadásnál halt meg. Jürgen falun volt, munkaszolgálatban. Az elsô napokban nem volt semmi baj, de aztán valaki feljelentette ôket. Éjszaka jöttek értük. Szörnyűségeket éltek át a vallatás alatt. Az anyját elvitték Oroszországba, munkára, ôt egy kaszárnyába vitték, ahol az étkezdében kellett mosogassa a tányérokat. Ó, szörnyű volt ott, rettenetes. Betegséget kapott és kórházba vitték késôbb, ahol egy halott gyereket hozott a világra. Akkor lett tizennégy éves éppen. A kórházból vissza kellett volna menjen újra a kaszárnyába, de ô megszökött. Egy évig bujkált parasztoknál, csavargott országutakon, egyedül, kiszolgáltatottan, néha hozzászegôdve valakihez, hogy ne kelljen éheznie és legyen födél a feje fölött. Aztán sikerült átszökni a határon és azóta egy menekülttáborban él, nem messze innen. Az anyjáról nem hallott azóta, hogy a börtönben elszakították tôle. Csak annyit tud, hogy Oroszországba vitték. Néhány nappal ezelôtt valaki említette a táborban, hogy az apja Hannoverben van. Így jött el. A rendôrségnél mondták meg a címet.

Ült a nyikorgó, ócska vaságy szélén, lehajtott fejjel és beszélt. Színtelen, üres hangon, mint aki nem is hallja már a szavakat, amiket mond. Két sovány, fejletlen válla elôre görbült, ahogy ott ült, a vékony ruha alól kimeredtek a csontok. Haja borzasan hullott az arcába és félig eltakarta a száját, amikor beszélt. Így a hang, amivel a szavakat mondta, valahogy még személytelenebb volt, mintha távolról jött volna, valami sötét, ismeretlen és borzalmas messzeségbôl.

A professzor ott ült oldalt, a ládán, fejét a két öklére támasztotta és nézte mereven a betonpadló kitaposott foltjait. Kábult zsibbadást érzett a fejében, valami mérhetetlen súly nehezedett a mellére és fojtogatta. Ült és hallgatta a leány egyhangú, színtelen beszédét. Talán nem is értette meg külön-külön a szavakat, nem is fogta föl egyenként ôket, csak az értelmüket, a súlyukat érezte, mint egy rettenetes, nagy szürke sziklatömböt, amit gonosz és kegyetlen erôk lassan és feltartóztathatatlanul hengerítenek rá egy országra, egy népre, egy leányra, egy kislányra, az ô kislányára.

Aztán a leány ott, az ágy szélén befejezte a szörnyű vallomását, és elhallgatott. Ült ott, mozdulatlanul és a szürke, szennyes betonpadlót nézte ô is. A csönd rásúlyosodott az alacsony mennyezetű pincére, a sötét falakra, az asztalon pislákoló petróleumlámpára, a dísztelen bútorokra.

A professzor lassan fölemelte öklérôl a fejét, ránézett a leányára és nyelt egyet.

-- Ha tudtam volna elôre -- mondta száraz torokkal, fojtottan és keserűen -- ha tudtam volna mindezt elôre, nem küzdöttem volna az ellen, hogy a titkomból bombákat csináljanak! Én vagyok az oka, Christa, hogy mindez megtörtént veled, én egyedül! Isten a tanúm, hogy nem ezt akartam!

A leány felkapta a fejét és értelmetlen tekintettel meredt az apjára.

-- Azt hiszed, hogy megbolondultam? -- kérdezte a professzor és furcsán, keserűen elvicsorodott. -- Nem, nem vagyok bolond. Most már nem. Csak voltam. Bolond voltam akkor, amikor azt hittem... eh, ne beszéljünk róla. Késô. Inkább együnk valamit, Christa. Ott a polcon van néhány húskonzerv még. Hagyd el, majd én. Te csak pihenj... te már éppen eleget... jaj, mivé lett ez a világ, rettenetes, rettenetes! Te szegény kislányom, te szegény... jaj, nem, ez borzasztó, borzasztó! Mi lesz az emberiségbôl?

Másnap elôkereste az ócska konzervdobozból a megmaradt dollárokat és a lengyel táborban ruhát, cipôt vett értük Christának. Jutott még egy gyapjútakaróra is, fehérneműre, harisnyára, egy kiló zsírra és két kiló cukorra. Aztán elment a lányával együtt a vöröskereszthez és bejelentette Jürgen adatait és utolsó címét. A választ négy hónap múlva kapta meg, hivatalos levélben. Jürgen Heimisch-Habichtot 1945 februárjában az oroszok magukkal vitték. Azóta semmi hír róla. A professzor szótlanul vette tudomásul a hírt. Christának nem is tett említést róla, a levelet eltépte és elégette. Valami tompa fásultságban élt már akkor. Öt hete volt már alkalmazásban, mint éjjeliôr.

A pénzbeváltás kényszerítette bele ebbe az állásba. A Reichsmark értéktelen papírrá vált és abban a pillanatban az üzletek kirakatai megteltek áruval. Christa nagyra nyílt, vágyódó szemekkel állt a felhalmozott csodák elôtt és az a kevés pénz, amit beváltáskor kaptak, hamar elfogyott. Munka után kellett nézni. Christát egy nôi szabászüzletbe vették föl tanoncnak, ô pedig éjjeliôr lett. Protekcióval jutott ehhez az álláshoz. Egy nagy építkezési vállalat több kiégett bérház újjáépítését kezdte el a város másik végében s egy königsbergi szobafestô, aki valamikor hetekig dolgozott az egyetem épületében, ott volt alkalmazásban, ennél a vállalatnál. Ô protezsálta be Habicht professzort éjjeliôrnek, 75 pfennig órabérrel.

Délután négytôl reggel hétig tartott a szolgálat, hetenként egy szabad éjszakával. A pincelakástól a munkahelyig egy és negyedóra gyaloglás. Fél háromkor indult útnak, egy kis kopott táskában magával cipelve a vacsorát és reggel fél kilencre ért újra haza. A pénz, amit ezért a munkáért kapott, elég volt kettôjük élelmezésére.

Nem volt nehéz munka és hamar beleszokott. Egy kis deszkabódéban, ahol a pallérok a szerszámaikat tartották volt egy rozoga vaskályha, egy asztal, egy szék és az asztal fölött egy villanyégô. A kis vaskályhába be lehetett fűteni fahulladékkal, ha hűvös volt az éjszaka és olyankor egészen barátságos tudott lenni a bódé. Kint deszka, tégla, épületfa állott halomra rakva, azokra kellett ügyelni. Könnyű munka volt s meg lehetett szokni hamar. Csak az elsô napok voltak különösek.

Mindjárt az elsô délután, amikor a fôpallérnál jelentkezett a szűk kis irodában, az szúrós szemmel, szinte ellenségesen mérte végig.

-- Maga az éjjeliôr?

-- Igen -- felelte a professzor.

-- Mi a neve?

-- Habicht. Herbert Habicht.

-- Azt mondták nekem, hogy maga valami tanárféle volt régen -- mondta összehúzott szemmel a fôpallér. -- Igaz ez?

-- Igaz.

-- Akkor bizonyára egyetemet is végzett, mi? Talán doktorátusa is van?

-- Van.

-- Úgy. Szóval a maga neve akkor Doktor Habicht? Professzor doktor Habicht? Miért nem mondja így? Szégyelli?

A professzor fakó arca egy árnyalattal megszínesedett és alig észrevehetôen megrándult a nyaka.

-- Nekem nincs okom, hogy szégyelljem azt, ami voltam. Sem azt, ami most vagyok.

A hangja kemény volt és a fôpallér egy pillanatig döbbenve nézett rá. Aztán bólintott és kinyújtotta felé a kezét.

-- Igaza van, professzor úr. Isten hozta nálunk. Szégyellje magát az emberiség, igen. Hogy egy tudós ember, mint maga, egy doktor, egy egyetemi tanár ilyen módon kell megkeresse a kenyerét! Disznóság, én mondom! Erre iszunk egyet!

Voltak az irodában mások is, egyszerű pallérok. Morogva bólogattak azok is, fejüket csóválták, sorra odaléptek hozzá és kezet fogtak vele. A fôpallér elôvett a szekrény mögül egy pálinkásüveget és odanyújtotta a professzornak.

-- Isten hozta, professzor úr!

Sorra ittak az üvegbôl.

-- Egészségére, professzor úr -- mondták -- lesz még jobban is. Így nem maradhat a világ!

Így kezdôdött el az elsô nap. Valami különös, meleg érzést hagyott maga után. Érezte, hogy ezek az egyszerű emberek ôszintén nyújtották feléje a kezüket, káröröm nélkül. Úgy vették be maguk közé, sajnálattal és tisztelettel mégis, mint egy idôsebb testvért, akit a balsors letaposott.

Azon az elsô éjszakán ismerkedett meg a szomszédaival is. Úgy tíz óra körül kopogtak a bódé ajtaján és köpcös, kerekarcú, vidám emberke dugta be a fejét. A professzor éppen egy amerikai tudományos folyóiratban lapozott, amit Christa szerzett az amerikai missziónál. A köpcös bedugta a fejét az ajtón és rávigyorgott.

-- Kellemes idôtöltést, kolléga úr! Nincs véletlenül egy szál gyufája? Holnap becsülettel megadom!

-- Hogyne, tessék -- felelte a professzor és elôkotorta zsebébôl a gyufaskatulyát.

Az idegen bejött, meglátta az asztalon az angol nyelvű folyóiratot, belenézett és füttyentett egyet.

-- Olalala! Inkognitóban szintén? Ebben az esetben engedje meg, hogy bemutatkozzam: Werner Grothe, valamikor a Volk und Reich Verlag lektora, dramaturg és színműíró, ma államilag engedélyezett házôrzô kutya a Krause & Co. cég szolgálatában!

-- Örvendek! -- felelte és mosolyognia kellett. -- Dr. Herbert Habicht egyetemi tanár Königsbergbôl.

-- Nézz csak oda! -- csapta össze a kis köpcös a kezét -- hát olyan kevés a bakter ebben a hazában, hogy már az egyetemi tanárokra is sor került? Habicht, Habicht... valami rémlik nekem... nem volt magának valami kis ügye annak idején a hatalmasokkal?

A professzor rántott egyet a száján.

-- Annyi csak, hogy bezártak. Több nem.

-- S miért, ha szabad megkérdezni?

-- Mert ostoba, becsületes szamár voltam.

A kis köpcös vidám fintort vágott.

-- Olalala! Szóval egy válfaja a háborús bűnösöknek! A tábornok szerint ugyanis minden becsületes ember háborús bűnös, mivel elvesztettük a háborút. Nagy filozófus az öregúr, majd megismeri. Ott van a fôhadiszállása, ahol az iskolát építik. Vigyázzban állok elôtte, ha találkozunk, mert én csak fôhadnagy voltam.

Még locsogott a vidám kis ember egy darabig, aztán kivett a skatulyából három szál gyufát, megköszönte és elment.

A professzor húszpercenként kiment a bódéból és körüljárta a telepet, ôsz eleje volt, hűvös, párás éjszaka. Néha egy-egy sietô ember kopogott végig a kihalt utcán, a házak sötéten meredtek föl az égnek, sötéten és némán. Néha egy macska nyávogott egy távoli háztetôn s olykor egy-egy tehervonat mozdonya sípolt valahol. A messzi csillagok harmatot szitáltak a magasból s a csönd mély volt és titokzatos. Néha megállt a deszkarakáson túl a sarkon és figyelte az éjszaka csöndjét. Az volt az érzése ilyenkor, mintha egy halott város fölött ôrködne. Egyedül, egyetlen élô ember, utolsó ember, aki megmaradt. Üres, halott kôfalak között. Talán valóban ilyen lenne most ez a város, gondolta, ha én akkor... ez és sok-sok más város a földön. És én sem állanék itt egyedül az éjszakában és senki sem állana, sehol... Ott, azon a sarkon találkozott össze késôbb a tábornokkal.

Már jóval éjfél után lehetett. Lassan haladt át a deszkarakások elôtt és a gallérját föltűrte, mert hűvös volt. Mikor a sarokra ért, egy hosszú, szürke emberi alakot pillantott meg. Ott állt, mozdulatlanul.

-- Jó estét -- köszöntött reá, amikor melléje ért.

A szürke esôköpenybe burkolt magas ember feléje fordult. Csak egy hegyesre pödört fehér bajuszt látott, egy kemény, kissé hajlott orrot és két szúrós nézésű szemet. A többit elfödte a sapka ellenzôje. De ahogy mereven és szögletesen megfordult, ahogy ott állt, magasan, egyenesen, azonnal tudta, hogy nem lehet más, csak a tábornok.

-- Jó estét -- recsegte egy érdes, kemény hang -- szolgálatban?

-- Igen. Bár úgy látom, elég felesleges. Nem jár erre senki.

-- A szolgálat sohasem felesleges, fiatalember -- recsegte a hang -- a szolgálat nevel, ébren tartja az öntudatot és a kötelességérzetet!

-- Ez igaz -- ismerte be a professzor is, aztán csak álltak és hallgattak mind a ketten. Valahol egy közeli utcán teherkocsi dübörgött keresztül, zakatolt a kövezeten, aztán mind halkabb lett, végül elnyelte a csönd.

-- Szolgált?

-- Tessék?

-- Azt kérdem, hogy hol szolgált és milyen rangban?

-- Nem voltam katona -- ismerte be szégyenkezve -- ugyanis...

-- Ehe. Tudom. Maga az a... hogyishívják...

-- Doktor Habicht, egyetemi tanár.

-- Igen. A fôhadnagy jelentette már. Elvesztettük a háborút, mi? Most itt vagyunk. Persze. Nem is lehet másként. Aki elveszti a háborút, az háborús bűnös. Az rabszolga. Mi?

-- Ami most van, az a káosz -- mondta a professzor lassan -- ha a társadalmi rend felbomlik, akár belsô katasztrófa folytán, akár külsô nyomásra, akkor felborul az egyensúly is. Ez a káosz. A társadalmi megrázkódtatás fölkavarja a szemetet és idôbe kerül, amíg mindenki megtalálja újra a helyét. Fizikai törvény.

Valahol magasan a csillagok alatt vadludak húztak át. Hangjuk idegenül hullott alá a sötét városra, idegenül és búsan.

-- Igen -- szólalt meg a tábornok, mintha álomból riadt volna föl és a hangja talán egy árnyalattal még keményebb volt -- igen, ezt jól mondta. A rend. Igen. És a törvény. Kár, hogy nem volt katona. Kár. Na, mindegy. Viszontlátásra. A szolgálat szolgálat.

Még állt egy ideig a sarkon, és nézett a tábornok után, ahogy szürke esôköpenyében, szikáran, egyenes derékkal, lassan tovahaladt az üres utcán. Egy gázlámpa réveteg fénye elnyújtotta az árnyékát kísértetiesen hosszúra, ahogy ott ment, olyan volt, mintha egy régi mesébôl lépett volna ki. ,,A rend és a törvény'' ismételte a professzor a tábornok szavait félhangosan a sötét utcasarkon és ez a két szó olyan volt ott, a halott csöndben, mint amikor fagyott téli rögök dobognak egy koporsó fedelén.

Hajnal elôtt még egy látogatója akadt, egy ôrjáratát végzô rendôr. Néhány percre bejött a bódéba, melengette kezeit a vaskályhánál és álmos szemmel mondott néhány rosszkedvű szót az életrôl, amely egyformán nehéz mindenkinek, akármi legyen is a mestersége. Aztán reggelig nem jött más senki. Az utca lassan életre kelt, emberek másztak elô valahonnan és sietve mentek a munkahelyük felé. Szemeteskocsi dübörgött át a kövezeten, valahol tejesedények csörömpöltek, nagyon messzirôl hallani lehetett az elsô villamos csilingelését. Aztán megjöttek az elsô munkások és a professzor haza mehetett. Így telt el az elsô éjszaka.

Este a kis köpcös színműíró valóban visszahozta a három szál gyufát.

-- Ó, a tábornok -- mondta -- ô a mi külön német Don Quijoténk. Száműzött, emlékmű, antik dísztárgy. Ô a német múlt. Én nagyon szeretem szegényt. Ha látná, milyen feszes vigyázzban állok elôtte! Fôhadnagy -- szokta mondani -- kitartunk az utolsó emberig! Igen, tábornok úr, az utolsó gatyánkig kitartunk! Szegény öregnek csak egy inge van, maga szokta kimosni és olyankor úgy veszi föl délután, vizesen. A Mannteufelstrasse végében lakik, egy kis padlásszobában. Ez a Mannteufel is tábornok volt valamikor, de a bakterségrôl megfeledkezett...

Sokat locsogott össze-vissza, vidám fickó volt és szórakoztató.

-- Föl a fejjel, professzor -- mondta, amikor visszaindult a maga bódéjához -- még mindig egy-nullra áll a játék a mi javunkra. Mert mi el tudjuk végezni a bakterek munkáját, de próbáljanak meg a bakterek színdarabot írni, vagy új gyógyszereket kikísérletezni a laboratóriumokban! Egyébként ajánlom, hogy tegyen tisztelgô látogatást a tábornoknál. Az öregúr nagyon sokat ad a formára...

Késôbb egy nyers, goromba szél kerekedett fölkavarta az éjszakai utca porát és kísértetiesen fütyült a kiégett házfalak között. A tábornok bódéjából fény szivárgott ki a réseken, amikor úgy éjfél körül bekopogtatott hozzá.

-- Tessék! -- reccsent meg odabent az ismerôs hang.

A tábornok ott ült egy zsákkal letakart bádoghordón a gyalulatlan deszkaasztal elôtt és zsebkésével leveles dohányt vágott.

-- Áh, nagyon örülök! -- recsegte és feltápászkodott a hordóról-- tessék helyet foglalni, kedves... áh... professzor, ha jól emlékszem, ugye?

-- Doktor Herbert Habicht, egyetemi tanár, tábornok úr.

-- Ja. Habicht professzor. Königsberg, ugye? Ôsi német város. Ezek a hülyék azt hiszik, hogy egyszerűen csak elvehetik tôlünk. Tessék helyet foglalni. Sajnos, ez a fedezék kissé primitív. De hiába, háborúban vagyunk. Oda, arra a ládára talán. Úgy. Éppen dohányt vágok, látja, a pipámba. Egy volt ôrmesteremtôl való. Derék fickó. Vaskereszt. Most paraszt Zell mellett. Ez is a háborúhoz tartozik, a pipa, meg ez a dohány. Ukrajnában mahorkát szívtunk. A hadifogságban semmit. Sokkal rosszabb volt.

Az ernyôtlen villanykörte éles, halott fényt vetett a tábornok arcára, ahogy ott ült a hordón, a dohányt vágta és beszélt, rövid, recsegô mondatokban. Katonásra nyírt fehér haja tompán csillogott a széles, domború homlok fölött. A gondosan kipödört ôsz bajusz elfödte a száját és a bozontos szemöldök tüskéi harciasan meredeztek. Az arca beesett volt és mélyen barázdált, de egészségesen rózsaszínű még mindig és a hatalmas, kiugró orr valami kemény, meg nem alkuvó karaktert adott annak az arcnak. Ugyanaz a nyakig begombolt, szürke katonai esôköpeny volt rajta és ott a lámpa fényénél szánalmasan látszottak rajta a kopások és a foltozások. Az ellenzôs sötétkék sapka ott hevert az asztalon.

-- Persze -- mondta a tábornok -- nem kellett volna elveszítsük a háborút. Ez lett volna a legegyszerűbb. Ha minden német megtette volna a kötelességét azon a poszton, ahova a sors állította, ma másként lenne. Eh! Hiszi, professzor, hogy másképpen lenne. A kötelességen múlott. Semmi egyeben. Elhiszi, professzor?

-- Elhiszem -- felelte lassan -- csak azt nehéz eldönteni, hogy mi a kötelesség. Úgy értem, az igazi kötelesség. A saját népünkkel szemben és az emberiséggel szemben. A jelennel szemben és a távoli jövendôvel szemben. Ezt néha nagyon nehéz eldönteni, tábornok úr.

-- Hogy mi a kötelesség? -- reccsent föl haragosan az öregúr. -- Azt nagyon egyszerű eldönteni, fiatalember! Becsülettel szolgálni a hazát! Ez a kötelesség! De maguk, fiatalok, túlságosan sokat gondolkoznak, beszélnek és firkálnak, ahelyett, hogy cselekednének! Ez a baj magukkal!

A professzor kissé megbántottan szólt közbe.

-- Azt hiszem, a kimondottan fiatalok közé nem számíthatom már magamat.

-- Mi? -- reccsent reá a tábornok dühösen. -- Mennyi lehet? Ötven? Én, kedves barátom, hetvenkét éves koromban még hadosztályt vezettem Oroszországban! És fiatalabb voltam, mint a mai húszévesek, ezt jegyezze meg! Eh. A mai fiatalok már szakállal és ráncos homlokkal jönnek a világra. Ez a baj. A legegyszerűbb dolgokon is össze-vissza töprengenek és ezzel elködösítik a fogalmakat. Hogy mi a kötelesség? Becsülettel szolgálni a hazát és kész! Utolsó lélegzetig!

Haragos arccal esett neki újra a dohánynak. Úgy markolta az ócska zsebkést, mintha kard lett volna s a dohány ellenség. A professzor lehajtott fejjel kuporgott a ládán és arra gondolt: mennyivel jobb azoknak, akik ilyen egyszerűen látják a világot és a problémákat.

Kis idô múlva a tábornok újra fölütötte a fejét és abbahagyta a dohányvágást.

-- Tudja, professzor -- mondta csöndesebben -- az a baj, hogy az emberek egy nagy része nem akarja vállalni sem a kötelességet, sem az ezzel járó felelôsséget, de még a saját hibáinak a következményeit sem. Látja: én nem vesztettem el a háborút! Engem nem vert meg semmiféle ellenség, soha! Amikor visszavonultam, parancsra vonultam vissza. Amikor letettem a fegyvert, parancsra tettem le. Mások vesztették el a háborút, nem én. A gerinctelenek, a pimaszok, a leselkedô mindig okosok! És mégis vállalom és viselem a következményeit! Én! Annak a vesztett háborúnak a következményeit, amit nem én vesztettem el! De akik elvesztették? A bujkáló pimaszok? Azok nem jönnek ide, ebbe a bódéba! Azok most is fönt ülnek a nyeregben! Hát látja: ez a szomorú. És azért örvendek, hogy öreg ember vagyok már és nem élhetek sokáig. Mert az a nép, amelyiknek a fiai nem tudnak sem gyôzni, sem veszíteni úgy, ahogy kell és ahogy illik: az nem nép többé! Csak csôcselék! Piha! A németek kivesztek errôl a földrôl, kedves barátom, ezt én mondom magának, Heinz von Tükk lovassági tábornok! Valami keverék basztard ez, ami itt maradt és a mi nyelvünkön jártatja a száját, mert cselekedni gyáva! Bocsásson meg. Tizenöt perc eltelt, hív a szolgálat és a kötelesség.

Mikor a bódéból kiléptek, a szél apró, hideg esôcseppeket vert az arcukba. Fekete volt az éjszaka, mint a szurok és a szél vonyítva kaparta a téglarakások oldalát.

-- Ilyen idônk volt a brianszki erdôben is, amikor a nagy orosz offenzívát visszavertük -- dörmögte a tábornok és feltűrte esôkabátján a gallért -- az ôrszemeket jártam végig. Éppen ilyen fekete éjszaka volt. Mint az ördög hasában. Zúgott a szél a fenyôk között, hogy az ember a saját szavát alig hallotta. Egy lövést se lehetett hallani sehol. Az esô is esett. Pogány idô volt. A fickók behúzódtak a gödreikbe, sárosak voltak és lucskosak és átkozódtak, mint az ördögfiókák. Nekem nem tetszett ez a nagy csöndesség ott túl. Már az elôretolt állásoknál voltam, amikor egyszerre csak huri, huri! s ropog minden oldalon a puska meg a géppisztoly. Úgy törtek ránk, minden tüzérségi elôkészítés nélkül, mintha egyenesen a sötét éjszaka okádta volna ki ôket a nyakunkba. Szaladok elôre a géppuskaállásig, hát már ott vannak elôtte a fickók, alig ötven lépésre, nônek ki a sötétségbôl, mint a kísértet s dobálják ránk a kézigránátot. Beugrom a szakaszvezetô mellé a géppuskagödörbe. Lôjed, a teremtésit! De a szakaszvezetô csak eldôl mellettem, mint a zsák. Ugrom magam a géppuskához. Drr...! Kaszálom magam elôtt a sötétséget. Hátra a távbeszélôhöz! -- ordítok oda a segédtisztemhez. -- Parancsot adni az ellentámadásra! Bevetni az egész hadosztályt! Ügyes fiú volt a segédtisztem. Egy százados. Három golyót kapott a bôre alá, amíg a távbeszélôhöz eljutott, de a parancsot leadta. Félóra alatt nemcsak visszanyomtuk, de még saját állásaikból is kivetettük ôket. Mire hátulról verni kezdte a tüzérségük a mi tartalék állásainkat, mi már régen elôl voltunk. Hajnalban a tüzérséget is lerohantuk. Hatszáz löveget zsákmányoltunk és a ravaszul kitervezett offenzívájuk összeomlott. Hja. Igen. Azok katonák voltak, ott mellettem, azon az éjszakán. Németek. Ha azokon múlt volna... Eh. Itt elválnak utaink, professzor. Jó szolgálatot. Még van egy darab idô reggelig.

A bódéban fölélesztette a kialudt tüzet, aztán leült melléje és hosszasan bámult maga elé. A tábornok szavaira gondolt. Tudta, hogy nincs egészen igaza és mégis úgy érezte, hogy igaza van. Szomorú és csüggedt érzés volt ez. Irigyelte a tábornokot. Minél tovább gondolkozott rajta, annál inkább irigyelte. Jó lehet neki, gondolta keserűen, tudja, hogy tett valamit, ami meggyôzôdése szerint a kötelessége volt. De én? Mit tettem én? Mit tehettem volna? Mit kellett volna tennem? Vajon, ha akkor... ha akkor másképpen cselekszem... ha nem gondolok az emberiségre, csak arra, hogy német vagyok... vajon akkor most én is azt érezném, amit ô? Vagy talán... talán valóban minden másképpen lenne most és az a sok kemény, becsületes német ember... az ilyenek, mint ez a tábornok... nem ok nélkül tartották volna oda mellüket a halálnak...?

Késôbb egyik körútja alkalmával összetalálkozott újra a kis vidám dramaturggal.

-- Hallom, hogy meglátogatta az öreg Don Quijotet -- mondta az vigyorogva -- csodálatos ôslény az öreg, mi? Én mindig meghatódom, ha összekerülök vele. Mintha egy özönvíz elôtti ôsállat csontvázát látnám, vagy egy tízezer éves templom romjait, amit az egyiptomi sivatag homokjából ásnak elô. Szánalmas és tiszteletre méltó egyszerre.

-- Az -- felelte a professzor lassan -- tiszteletreméltó. És irigylem is egy kicsit...

Egy utcai gázlámpa alatt állottak. Az esô apró, sűrű szemekben esett a végeláthatatlan feketeségbôl és a hulló vízszemcsék tompa villogással vibráló sárgás gömböt képeztek a lámpa körül.

-- Irigyli? -- kérdezte a dramaturg halkan és figyelve nézett az arcába. -- Akkor magával valami baj van, professzor. Az nem jó...

-- Igen -- felelte a professzor és a hangja majdnem kemény volt-- velem valóban baj van. Úgy érzem néha, hogy valamit elhibáztam, amit nem lehet jóvátenni.

-- Abban a dologban? -- kérdezte a másik és elôre hajolt, hogy jobban láthassa az arcát.

-- Igen, abban a dologban.

-- Szóval mégis volt valami találmány...?

-- Volt -- felelte a professzor rekedten, erôlködve -- ugyanaz, amit most azok az amerikai kollégák megtaláltak.

-- Hopplá!

A kis köpcös meglepetten füttyentett.

-- Ez baj. Ez igazán baj. Megértem.

Elgondolkozva bólogatott.

-- Nem irigyelem, professzor. Nem. Igazán nem irigyelem.

-- Áruló vagyok, ugye? Úgy értem: hazaáruló? Így nevezik az ilyent, mint én, nem?

A hang elkínzott volt és kétségbeesett. A kis dramaturg komolyan nézett maga elé.

-- Nem a szavakon múlik, professzor -- felelte lassan -- mit ér magának, ha azt mondom, hogy nem? Vagy ha azt mondom, hogy igen? Azon múlik mindig, hogy mit értünk a szavak alatt. Az utóbbi években a fogalmak összezavarodtak egészen és az ember nem mer hozzányúlni a szavakhoz, mert nem biztos benne többé, hogy tulajdonképpen mit takarnak... Mondja, professzor: igazából hogy kerül maga ide? Miért nincs maga is Amerikában, azok között? Vagy a háború után már nem érdekelt senkit, hogy miért... történt magával akkor ez a dolog?

-- Letagadtam. Az angoloknak is letagadtam. Félmillió fontot ígértek, de letagadtam. Nem gondoltam arra, hogy mások is rájöhetnek. Nem gondoltam arra, hogy a pusztítást nem lehet megállítani ezen a világon. A gonoszságot. Nem hittem, hogy ez a világ halálra van ítélve. Ma már tudom.

Csönd volt és mélységesen sötét éjszaka. Mintha nem lett volna körülöttük a város, mintha semmi sem lett volna, csak a sötétség s az esô és az árva gázlámpa a sötétség közepén. A szél is elállt. Hallani lehetett az esô halk neszét a deszkákon.

-- Bocsásson meg -- mondta hirtelen a professzor -- átázik a kabátom. Nem jön be?

-- Köszönöm -- felelte a kis köpcös dramaturg -- majd máskor.

-- Tudja -- tette hozzá hirtelen -- ha vallásos ember lennék, most azt mondanám, hogy maga olyan, mint a régi szentek, akikrôl az ájtatosságtól csöpögô ócska könyvekben olvas az ember. De így csak azt mondhatom -- bocsásson meg, kérem, a szóért --, hogy ôrült. De nagyszerű ôrült. És maga irigyli a tábornokot? Én magát irigylem, professzor. Viszontlátásra.

Azzal gyorsan megfordult és néhány lépés után elnyelte tömzsi alakját a sötétség és az esô.

Csak másnap éjjel találkoztak össze megint, de errôl a kérdésrôl többet nem esett szó közöttük. Az esôk hideget hoztak, a levegô nyers lett és barátságtalan, az éjszakák ködösek. A tél szagát ott lehetett már érezni a ködben. A tábornok is egyre szótlanabb lett foltozott esôköpenyében és egy idô múlva hallani lehetett túlról a köhögését. Görcsösen és kínlódva köhögött.

-- Néhány napig ágyban kellene maradnia -- tanácsolta a professzor, amikor néha összetalálkoztak -- ezek a ködös éjszakák nem használnak a köhögésnek.

De a tábornok ilyenkor csak haragosan összehúzta bozontos fehér szemöldökét.

-- Nem dezertálunk, fiatalember! -- recsegte. -- Ilyen nincs! A szolgálat szolgálat! Ez még a régi iskola!

Aztán egy este idegen ember ült a bódéjában.

-- Az öreg alighanem befejezte -- mondta és vállat vont. -- Minek is éljen? Nincs senkije.

Három napra rá eltemették. Olcsó fenyôfakoporsóban, virág nélkül, díszkíséret nélkül. A professzoron kívül csak a dramaturg volt jelen és néhány öregasszony, amikor a koporsóval együtt betették a földbe. Az öregasszonyok sírtak, pedig azt se tudták, hogy ki az, akit ott temetnek. Ôk szokásból jártak ki a temetôbe és valószínűleg magukat siratták.

-- Don Quijote letette a fegyvert -- mondta halkan és meghatottan a dramaturg, amikor ott állottak a nyitott sír fölött és az elsô nyirkos, agyagos göröngyöket aládobták a vén katona koporsójára -- én azt írnám a fejfájára: itt nyugszik az utolsó Niebelung. De mindegy, hogy odaírnám-e vagy nem. Úgysem olvasná el senki.

Az esô akkor is esett. Kitartóan, egyformán, szürkén. Mintha egy felhôgyászba öltözött szomorú édesanya valahol odafönt magasan siratná haldokló fiát, a földet.

Teltek a hetek. Szürkén, egyformán húztak át a város fölött, akár a felhôk. Néha egy-egy órára kisütött a nap, megcsillogtatta az ázott köveket, aztán újra összetömôdött a köd, felhôvé lett s esett, esett az esô. Christa vidám szorgalommal tanonckodott a nôi szabászatnál és terveket szôtt, modellekrôl álmodott és divatszalonról, amelyet valamikor ô vezet majd. A professzor szótlanul végezte a maga dolgát, délután négykor pontosan megjelent a munkahelyén, elbeszélgetett a pallérokkal, idôrôl, politikáról, árakról. Ismerték már a munkások is, tisztelettel köszöntötték és barátságosan, és néha egy-egy szót is váltottak vele.

December elején történt, az elsô fagyos napon. Az egyik fiatal ácslegénynek nevenapja volt és néhányan a munkások közül ott ünnepelték meg vele együtt a közeli kocsmában. Úgy tíz óra lehetett, amikor félig részegen beállítottak a professzorhoz, a bódéba. Sörösüvegeket hoztak a kezükben, hangosak voltak és vidámak.

-- Itt van az öregünk! -- kiáltotta az egyik vízvezetékszerelô, aki elsônek nyitott be a bódéba. -- Hoztunk sört neked, öreg, gyere, igyál velünk! Emberek vagyunk mind, nem igaz? Mit búslakodj te itt egyedül! Isten éltessen, öreg!

Megtöltötték az egész bódét. Sörösüvegeket nyomtak a markába és innia kellett az ünnepelt ácslegény egészségére. Az ácslegény részegen ölelgette és meghatott szavakat motyogott.

-- Igyál, öreg, ne búsulj -- te is csak egy szegény ördög vagy, mint én. Látod, nekem se anyám, se apám, senkim a világon, még csak hazám sincs és mégse búsulok! Szervusz, öregapám!

Ekkor az egyik kômíves hangosan odaszólt:

-- Vigyázz, te! Ez nem csak olyan egyszerű éjjeliôr! Ez valamikor úr volt!

Az ácslegény fátyolos szemmel nézett rá és ingatta a fejét.

-- Mi voltál, öregapám? Mondd meg, hogy tudjam! Ácspallér voltál talán, mi? Hova való vagy, öregapám?

-- Königsbergi -- felelte a professzor.

-- Königsbergi? Gyere, hogy öleljelek meg! Kelet-Poroszországból vagyok én is...! Földiek vagyunk! Erre iszunk egyet! Fogd az üveget! A hazánkra, testvér! Éljenek a kelet-poroszok! Hoch! Aztán mit csináltál te ott, testvér? Mi voltál otthon?

-- Egyetemi tanár, testvér -- felelte a professzor és nagyot húzott a sörösüvegbôl.

Az ácslegény egy pillanatra meghökkent és a részegek bambaságával meredt rá. Aztán munkától kicserzett vörös keze, mint egy nagy lapát, végigszántotta a levegôt, ahogy legyintett.

-- Mindegy, testvér, akármi is voltál. Földiek vagyunk, az a fô. S hazamegyünk, az a fô. A többi, az gané. Ez itt minden... gané. Ölelj meg, testvér, s mondd te is, hogy hazamegyünk. Hallani akarom! Érted! Hallani akarom...!

Aztán az üvegek kiürültek és a részeg társaság hangos énekszóval elvonult. A professzor még ott állt a bódé nyitott ajtajában és fejcsóválva nézett utánuk, amikor a sötétségbôl valaki belépett a nyitott ajtón kiáradó lámpafénybe. A vízvezetékszerelô volt.

-- Megengedi, professzor úr, hogy néhány percet még itt maradjak? -- kérdezte és a hangja komoly volt, arcán nyoma sem látszott a részegségnek.

-- Tessék -- felelte a professzor és visszament az asztalhoz.

A szerelô betette maga mögött a rozoga deszkaajtót, aztán odament a kályhához és leült a mellette lévô ládára. Kint hallani lehetett még a távolodó énekszót.

-- Jó fiúk -- kezdte egy idô múlva a szerelô -- nem szabad rossznéven venni tôlük, ha olykor isznak. Mit tegyenek mást? Dolgoznak egész nap, mint az állatok, este várja ôket valahol egy fűtetlen, sötét odú... és tudják, hogy akármennyit dolgoznak, nem lesz ez másképpen soha. Fáradtak és szomorúak, mert mindig az otthon jár az eszükben, ahol minden szebb volt, jobb volt, másképpen volt s ahonnan elverte ôket a politika, amit az urak játszottak az ô bôrükre. Mit csináljanak ellene? Isznak, hogy elfeledjék a fáradságot, az órabért, a rongyos inget a testükön, a lyukastalpú cipôt, a fűtetlen odút s a síró gyermekeket esetleg, ha van olyan is. Isznak s akkor elôjön gátlásaik alól a honvágy, amit bent hordoznak magukban, könnyes lesz a szemük és otthoni dalokat énekelnek... és részegségükben hinni tudják még, hogy egyszer újra jó lesz minden és haza mehetnek. Hát persze, hogy isznak.

A professzor lehajtott fejjel ült az ócska széken, hallgatta a szerelô szavait és bólogatott. Igen, gondolta, talán igazuk van ezeknek az egyszerű, durva embereknek. Talán ez még segít rajtuk valamit. Néhány órára feledni tudnak és gondolkodás nélkül érezni. Csak érezni, hinni, remélni, más semmit.

-- Ön tanult ember -- folytatta egy idô múlva a szerelô ugyanazon a lassú, tűnôdô hangon -- úr volt valamikor, egyetemi tanár, professzor, ahogy azt az urak egymás között mondják. Most éjjeliôr. Lássa: én nem örülök ennek, pedig bizonyára sokan vannak ma, akik azt mondják: úgy kell neki, eleget uraskodott a fejünk fölött, most tapossa meg ôt is a nyomorúság egy kicsit. De én azt mondom, lássa: elég baj az, hogy maga tanult ember létére így kell megkeresse a kenyerét. Nekünk is baj, nemcsak magának. Mert hogy mehessen nekünk jól egy olyan világban, ahol rosszul megy azoknak is, akik többet tanultak és többet tudnak, mint mi? És hogy bízzunk mi abban, hogy a politikát csináló urak segíteni akarnak rajtunk, ha még egy maguk közül valón sem segítenek? És elnézik azt, hogy egy ilyen nagy tudományú úr, aki sokkal hasznosabb és fontosabb dolgokkal kellene foglalkozzék, buta deszkákat ôrizzen éjszakánként...? Áh, okádni való ez az egész világ! Hanem mondok valamit magának, professzor úr: az úri osztály kimondta saját magára a halálos ítéletet! Azzal, hogy magából éjjeliôr lett! Hiszi?

A professzor, ott az asztal mellett fölemelte a fejét és ránézett a vízvezetékszerelôre. Nézte a fiatal, sápadt, keserű arcot, aztán vállat vont.

-- Nem tudom, mit ért úri osztály alatt, kedves barátom. Vannak orvosok, mérnökök, tanárok, vannak bankigazgatók és gyárigazgatók, vannak nagykereskedôk és nagyvállalkozók... de ezek mind csak emberek, egyes emberek, nincsen egymáshoz semmi közük.

-- Nincs? -- kérdezte a szerelô és a szája megrándult. -- Ha egy nagyvállalkozónak a lányát megkéri egy orvos, vagy egy mérnöknek a lányát megkéri egy gyárigazgató, akkor szó nélkül hozzáadja feleségül, ugye? De ha én megkérem, akkor kirúg, vagy legjobb esetben kinevet! Ha egy orvos leül egy asztalhoz, amelyiknél már ül egy mérnök, vagy egy bankigazgató, akkor udvariasan bemutatkoznak egymásnak és illedelmesen elbeszélgetnek, mert ugyanahhoz a társasághoz tartoznak. Szabályaik vannak és társadalmi formáik, amelyeknek a betartására rettentôen kényesek. Hogy nincs úri osztály? Haha! De mennyire, hogy van! Próbáljak én elmenni közéjük, úgy kidobnak, hogy a lábam sem éri a földet! Úri osztály igenis van. Egy zárt, elszigetelt egység, amelyik fenntartja magának a jogot, hogy irányítsa és vezesse az országokat. Az ipart, a kereskedelmet és a politikát. De ugyanakkor csal és hazudik. Mert azt hazudja az emberiségnek, hogy nem a maga egyéni érdekeit nézi, hanem a köz érdekeit. Azt hazudja, hogy szolidáris velünk, a néppel. Pedig nem tartja ezt a szolidaritást még a saját soraikból valókkal sem, mert különben maga nem lenne most éjjeliôr! Hát látja, ezt akartam mondani akkor, amikor azt mondtam, hogy az úri osztály kimondta a saját halálos ítéletét. Mert ha magán, aki közülük való, tanult úriember, ha magán nem segítettek, akkor hogy tudjam elhinni nekik én, aki nem tartozom közéjük, akit lenéznek, mert csak öt iskolám van, hogy higyjem el nekik, hogy rajtam segíteni fognak?

-- Látja, maga tanár -- folytatta csöndesebben -- maga úriember, egy másik társadalmi osztályhoz tartozik és én mégis bejöttem ide magához és leültem erre a ládára itt, hogy beszélgessek magával. És a többiek is. Egyiknek sincs közülük iskolai végzettsége, mégis idejöttek, ittak magával, bevették maguk közé, még testvérnek is nevezte az egyik, pedig soha nem látta azelôtt. Kérdem: miért nem jönnek el magához a gyárigazgató urak, a nagyvállalkozók, az orvosok, a mérnökök, a többi tanárok? Igen, kérem, a többi tanárok, a saját kollégái! Miért nem jönnek ide? Miért nem mondják azt magának, hogy testvér? Miért nem? Miért nem osztják meg magával a sörüket, miért nem veszik be maguk közé? Mi? Hát én megmondom, miért! Mert önzôk! Mert hazugok! Mert addig tartják csak a barátságot magával, amíg jól megy magának is. De ha bajban van, akkor félnek magától, mert esetleg segítséget kérhetne tôlük! És ezekben bízzak én? Ezeknek a segítségére számítsak én? Ezeknek az országvezetésétôl várjam a magam sorsának jobbra fordulását? Piha.

-- Látja, mi mindenkit beveszünk magunk közé. Nem kérdjük, hogy honnét jött, miért jött. Ember, hát ember. Magunk közé ültetjük, testvérnek nevezzük és aszerint becsüljük meg, amennyit ér. És látja, ez jól van így. Mert rendre mindenki idekerül majd közénk. Ma maga. Holnap az a másik, aki ma magával nem vállalja a szolidaritást. És holnapután a következô, mert ahhoz sem lesz szolidáris senki, ha ô kerül bajba. S aztán mi itt, magunk között majd megismerkedünk rendre mindegyikkel és megrostáljuk ôket aszerint, hogy mit érnek, mint emberek. S aztán, ha majd választani kell, nem lesz szükségünk semmiféle pártra többet, mert tudni fogjuk, hogy kit válasszunk meg. Aki majd a mi szolidaritásunkért cserébe szolidaritással fizet és ugyanakkor tanult ember lesz mégis és úr. Valódi úr. Érti, hogy mit akarok mondani? Én csak egy vízvezetékszerelô vagyok és nem tudok olyan szabatosan beszélni, mint azok, akik iskolákat jártak. De remélem, megértett már. Békés éjszakát kívánok. Sok idô van még reggelig. Vajon a többi tudós uraknak könnyű álmuk van-e azalatt, amíg maga itt virraszt, ezt szeretném tudni? Na, Isten áldja. S harag nincs, ugye?

Nem, nem volt harag. Inkább valami furcsa, meleg érzés volt, ami ott maradt a beszélgetés nyomán és végigkísérte Habicht professzort azon az éjszakán. Ez az érzés okozta, hogy elôször tudott ôszintén és józanul számot vetni magával. S a számadás így ütött ki: magamra vállaltam, hogy nem leszek gyilkosa az emberi világnak. Az út, amit ezáltal meg kellett járnom, az egyetemi laboratóriumból ide vezetett, az ôrbódéba. Meglátjuk, hova vezet még ezután. De bárhova is vezessen: legalább megtettem a magamét. S ha egy szép napon minden ember így cselekszik majd, mint én: nem lesz több háború a földön. Hónapok óta ez volt az elsô reggel, hogy Habicht professzor vidáman és derült kedvvel érkezett haza, a romház alatti pincelakásba.

Karácsonyra még egy kétaraszos fenyôfácska is jutott és Christa kalácsot sütött hozzá. Délben elmentek együtt a templomba s komoly ünnepi hangulat volt. Szilvesztert a bódéban töltötte s éjfélkor néhányan a munkások közül odagyűltek köréje a kocsmából. Forró grogot ittak és otthoni emlékekrôl beszélgettek. Aztán fölírták az új évszámot egy darab szénnel a deszkafalra és elmentek.

Az idô telt és nem történt semmi. Tavasszal Christa elkezdett rajzolni és május végén megnyert egy kis divatterv-pályázatot. Ekkor határozta el, hogy divattervezô lesz. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá a tanuláshoz és úgy látszott, hogy van tehetsége hozzá. Akkor fejezték be az építkezést a bódé mellett és az új lakók elkezdtek beköltözni a házba. Június végén a vállalat Habicht professzort egy másik helyre küldte. Ez valamivel közelebb volt és nem kellett csak egy jó félórát gyalogolni a munkahelyig. Itt is egy kiégett bérházat építettek újra. Ugyanazt a deszkabódét állították föl megint, ugyanúgy állott körülötte rakásban a tégla, épületfa, homok, malter: már valósággal otthon érezte magát ebben a környezetben.

Augusztusban valami különös fájás támadt a lábában. Csak bottal tudott járni és a betegsegélyzô orvosa, aki azelôtt való nap tért haza egy kéthetes nyaralásból, azt tanácsolta, hogy menjen tengeri fürdôre vele. Mikor megkérdezte tôle, hogy hol van az a tengeri fürdô, amelyikben éjjeliôrré lett egyetemi tanárokat ingyen kezeltetnek, az orvos vállat vont és azt felelte, hogy ez a fájdalom az idegekkel van összefüggésben és nem valószínű, hogy magától megszűnjön. Mindenesetre azt tanácsolta, hogy pihenjen és óvakodjék a nyirkos levegôtôl, a megerôltetéstôl és az idegizgalmaktól. A professzor megköszönte a tanácsot és visszament a bódéba. Októberben már erôsen sántított és csak nehezen tudott járni. Abban az idôben sokat gondolt a tábornokra. ,,Tartjuk magunkat az utolsó lélegzetig'' hallotta olykor az éjszaka csöndjében az öreg harcos recsegô hangját, ha fájó tagokkal, bicegve végigjárta a telepet és arra gondolt: vajon én is ilyen Don Quijote vagyok? Pusztulásra ítélt ôsállat, ahogy annak idején a dramaturg mondta?

Megjöttek újra az esôs idôk, a mély, hideg ködök, amelyek az érkezô tél nyers szagát odaragasztották a házfalakhoz, s a professzor újra ott bicegett botjával a deszkarakások körül és hulladékfát gyűjtött a kis vaskályhához.

November vége felé volt már, amikor egy este -- még nem is volt késô, hat óra lehetett talán, de az alacsony, súlyos felhôk s a lassan szemerkélô esô korán lenyomták a sötétséget a városra -- valaki kopogott a bódé ajtaján. A professzor éppen a kis vaskályha elôtt térdelt, háttal az ajtónak és kínlódott a tűzzel.

-- Tessék -- mondta anélkül, hogy hátranézett volna.

Nyirkos fadarabokat kotort ki a kályhából, melyek csak sisteregtek, de nem akartak égni. Hallotta nyílni az ajtót, hallotta azt is, hogy valaki bejött.

-- Jó estét -- mondta egy szerény hang kissé rekedten, idegenes kiejtéssel. -- Doktor Habicht professzort keresem.

-- Én vagyok -- felelte a professzor csodálkozva és hátranézett.

Egy középtermetű öregúr állott a bódé közepén télikabátban és fekete kalapban. A kalapról csöpögött a víz.

-- A nevem Baradlay. Reverend Baradlay. Lelkész Amerikában -- mondta az idegen -- kérem, ne zavartassa magát, a világért sem!

-- A tűz -- motyogta a professzor zavartan -- nem akar égni. Vizes a fa, tudja... tűz nélkül pedig rossz. Megbocsát, azonnal készen leszek. Tessék helyet foglalni.

Az idegen körülnézett, aztán leült egy ládára. A professzor fújni kezdte a parazsat, apróra hasított száraz lécdarabokat szórt rá és a láng hamarosan felkapott. Óvatosan megtöltötte a kályhát fával, megvárta amíg a tűz megerôsödött, aztán gondosan becsukta a kályhaajtót és fölemelkedett. Leverte térdérôl a port és ránézett a látogatóra.

-- A kedves lánya küldött ide -- mondta az, meg sem várva a kérdést -- ügyes leány, láttam a rajzait...

A professzor odabicegett a rozoga székhez és leült.

-- Amerikai pap? -- kérdezte.

-- Igen -- bólintott a másik -- valamikor európai voltam én is. Egy falunak voltam a papja, lent, messze keleten, egy kis országban, amit Erdélynek hívnak. De az régen volt. Még egy másik Európában. Ezt itt, ezt az Európát most látom elôször. Meg vagyok döbbenve tôle. Ez az új Európa nem sokra becsüli a tudósait, hogy deszkát ôriztet velük.

A professzor gyanakodva nézett a vendégre.

-- Európa nem tehet errôl -- felelte lassan -- Európa a valóságban nincs is többé. Szétosztották maguk között a barbárok.

A pap halkan nevetgélt.

-- Van valami abban, amit mond. Azonban nem szabad elfeledni, hogy ezeknek a barbároknak egy részét valamikor Európa dobta ki magából. Most csak visszajöttek a fegyver erejével. De ez mind nem fontos. Szabad egy kérdést intéznem Önhöz?

-- Tessék.

-- Ha nem akar felelni rá, ne feleljen. Volt önnek valóban valami tudományos fölfedezése, amit eltitkolt mind a németek, mind az angolok elôl, vagy csak szóbeszéd az egész? Mondtam: ha nem akar felelni rá, ne feleljen.

A professzor arca megkeményedett.

-- Miért ne felelnék? -- kérdezte szinte ellenségesen. -- Volt egy fölfedezésem. Most már azt is megmondhatom, hogy mi. Ugyanaz, amit a maguk tudósai két évvel ezelôtt világgá kürtöltek. A különbség csak az, hogy én annak idején, mikor a nyomára kerültem ennek a titoknak, arra gondoltam, hogy milyen mérhetetlen hasznot jelentene ez az emberiségnek. És amikor rájöttem, hogy pusztításra és rombolásra akarják felhasználni, akkor eltitkoltam elôlük. Maguknál odaát pedig kimondottan azért foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy romboló fegyvert csináljanak belôle. Ez a különbség.

Az öreg pap elgondolkozva bólogatott.

-- Igen. Lehet, hogy igaza van és egyedül csak ez a különbség. Aki a háborút szolgálja, milliókat keres, aki a békét szolgálja, az koplal. De engedjen meg még egy kérdést: hisz ön abban, hogy minden embernek van valamilyen feladata ebben az életben?

-- Igen -- bólintott a professzor -- ebben hiszek.

-- Úgy. És azt hiszi, hogy önnek mint tudósnak... mint különösen nagy képzettségű és tehetségű tudósnak, aki már ilyen óriási fölfedezést tett... önnek az a feladata ebben az életben, hogy halála napjáig deszkákat ôrizzen?

A professzor arca elsötétült. Néhány pillanatig mereven nézett maga elé, aztán hirtelen fölállt a székrôl.

-- Bocsásson meg egy percre -- mondta -- meg kell nézzem, mi van odakint. Rögtön itt leszek újra.

Fogta a botját és kibicegett. Kint hűvös, sötét éjszaka volt. Az esô még mindig esett s a szemközti gázlámpa sárga fénye dideregve küszködött a köd súlyos burka alatt.

Amikor visszatért a bódéba, a különös öreg pap még mindig ott ült a ládán. Szó nélkül megrakta újra a kályhát, vizes kabátját fölakasztotta a szögre, aztán bocsánatkérô mosollyal a vendég felé fordult.

-- Elnézését kérem, hogy nem kínálhatom meg semmivel, még csak egy jobb ülôhellyel sem. Szívesen átadnám ezt a széket, de aki nem tud ülni rajta, az alatt összetörik...

A furcsa idegen pap szemei fürkészve nézték az arcát.

-- Nem azért jöttem, hogy alkalmatlanságot okozzak -- mondta csöndesen -- hanem, hogy elbeszélgessek önnel, professzor.

A professzor óvatosan leült a székre, a botot az asztalhoz támasztotta és fájós lábát megemelve kissé odatartotta a kályhához.

-- Ön azt kérdezte az elôbb -- kezdte el lassú hangon -- hogy ezt a foglalkozást itt életfeladatnak tekintem-e? Hát én erre azt felelem önnek, hogy igen. Ma már igen. Az én életemnek ma már csak az lehet a feladata, hogy megvárjam, amíg a leányomból ember lesz. Elindítsam ôt a maga útjára s azzal vége. Tudom, azt akarja mondani erre, hogy ezért kár volt annyit tanulni és annyit dolgozni tudományos téren. De szabad én is kérdezzek valamit?

-- Hogyne. Tessék.

-- Mit gondol ön, mint pap: megtörténhetik-e, hogy az ember azt a feladatot, aminek az elvégzésére élnie kellett, egyszerűen elhibázza? Nem oldja meg?

-- Nem -- felelte a pap és megrázta a fejét -- ezt nem hiszem. A feladat, amivel Isten megbízott, kívül áll a mi hatalmi körünkön. Végre kell hajtsuk, akár tetszik, akár nem.

A professzor elgondolkozva nézte a kályha repedésein át a tűz villodzó játékát. Arca fáradt volt és öreg, ahogy lassan mondta:

-- Látja, én hiszem. Sôt majdnem azt merem mondani: biztos vagyok benne. Hogy elhibáztam a feladatomat. Elmulasztottam megtenni azt, aminek az elvégzésével az öröklôdés láncolatán keresztül a fejlôdés törvénye által megbízattam. És tudja, mi az érdekes? Hogy nem is bánom. Nem is bánom, hogy elmulasztottam a feladatomat. A törvény azért, ha egy kis késéssel is, de beteljesedett. A természet pótolja a hézagokat. Az én feladatomat elvégezte más. És én nem is bánom, hogy így történt. Érti ezt? Nem bánom. Szívesebben ôrzöm a deszkát éjszakáról éjszakára és átrágom magam valahogy az életen, semmint hogy magamon viseljem annak a feladatnak az emberfeletti súlyát, amivel megbízattam. Mert az én feladatom az volt, hogy ezt a felfedezést megtegyem és odaadjak az emberiség kezébe egy olyan szörnyűséges játékszert, amelyhez fogható még nem volt. Ez volt az én feladatom és én kibújtam alóla.

-- Ön tehát azt gondolja, professzor -- szólalt meg egy idô múlva az öreg pap a ládán -- hogy Isten gonosz feladatokat is bízhat reánk, emberekre?

A professzor szomorúan elmosolyodott.

-- Tudom, hogy nem illik papokkal ilyesmirôl beszélni. De meg kell mondjam, hogy én Isten fogalma alatt valami mást értek.

-- Valami mást? -- kérdezte az öreg pap szinte vidáman. -- És mi az a más?

-- Az ok és okozati összefüggések láncolatának törvényét. Vagyis az én szempontomból nézve azt a törvényt, amely az emberiség sorsát meghatározza.

-- Na és? -- kérdezte az öreg még mindig vidáman. -- Eddig nincs közöttünk nézeteltérés, legfeljebb a kifejezésekben.

A professzor arca elkomorodott.

-- Az én Istenem nem az a szeretô édesatya, akinek a papok mondják. Az én Istenem egyszerűen egy természeti törvény. Nézze, kérem: ha én annak idején átadom a felfedezésemet, ma néhány millió emberrel kevesebb él a földön. És mégis ez a néhány millió életben maradt ember arra ítélt, hogy éjjeliôr legyek. Miért? Mert a törvény, mely az emberiséget kormányozza, egyszerűen akarja a rosszat. Akarja a pusztítást. Akarja, hogy néhány millió emberrel kevesebb legyen. Ennyi az egész. Hogy én kihúztam magam a rám szabott feladat alól, ez az én magánügyem. Az óramű azért megy tovább. A törvény engem megbüntetett, látja: itt vagyok. És gyorsan pótolt másokkal. Az óramű nem állhat meg s a törvény ellen nincs fellebbezés. A homokórától az idôzített pokolgépig egyetlen acéllánc az egész: egyik láncszem kapcsolódik a másikba. S az óramű egyszer eljut ahhoz az elôre meghatározott ponthoz, amelynél robbannia kell a pokolgépnek. Aztán hogy ezt utolsó ítéletnek nevezzük, világkatasztrófának, vagy különös természeti tüneménynek egy jelentéktelen bolygó pályafutásán: ez már igazán mindegy. A lényeg az, hogy a törvény kérlelhetetlen és én örvendek, hogy kivontam magam a rám bízott feladat alól.

Hosszú ideig csend volt a bódéban, csak a tűz sistergése hallatszott s az esô halk kaparászása a tetôn. Az öreg pap ott a ládán felsóhajtott.

-- Érdekes elgondolás -- mondta lassan és dörmögve, mintha önmagával beszélne csak -- és eszembe jut errôl egy öreg halász, aki ott élt egy folyó mellett, ahol valamikor pap voltam. Mondtam ugye, hogy egy faluban voltam pap valamikor régen? Lent Erdélyben. A közelben egy nemzetközi diáktáborozás volt valamikor és egy csónak hat gyerekkel majdnem alázuhant a vízesésen. Emlékezteti ez valamire?

A professzor felütötte a fejét.

-- Vízesés? Nekem is volt gyermekkoromban egy csónakkalandom valami vízesésnél. Valahol Ausztria keleti csücskén.

Az öreg pap mosolyogva bólintott.

-- Erdélynek hívták azt a keleti csücsköt és Magyarországhoz tartozott akkor. Szóval ott voltam pap, ahol ez a csónakszerencsétlenség történt. Azaz, hogy csak majdnem történt, mert nem történt meg mégsem. Az utolsó percben... mondja csak, professzor: gondolkozott már azon, hogy az a csónak miért nem zuhant le akkor a vízesésen?

-- Úgy emlékszem, valami megakasztotta. Hogyan is jutott az eszébe az egész dolog? Jaj, milyen régen volt... látja, az még egy rendes világ volt akkor...

-- Igen -- felelte a pap, mintha az utolsó szavakat nem is hallotta volna -- valami megakasztotta. És ez az éppen. Nevetni fog, ha azt mondom, hogy Isten akasztotta meg a csónakot?

-- Nem fogok nevetni. Miért? Nem a kifejezéseken múlik. Az volt a törvény, hogy ez a csónak az utolsó másodpercben megálljon.

-- És mit gondol, miért?

A professzor vállat vont.

-- Azt nehéz lenne levezetni, mint ahogy minden történést nehéz levezetni. Az okok és okozatok hosszú láncolatán múlik.

Baradlay tiszteletes elgondolkozva nézett maga elé, csöndesen hümgetett, aztán azt mondta:

-- Lehet. Így is lehet mondani. Ugyanoda jutunk vele. Vagyis hogy annak a hat gyereknek életben kellett maradni. Mert feladatuk volt még a földön. Egyetértünk eddig?

-- Igen -- bólintott a professzor -- érdekes, hogy milyen kicsi a világ... szóval ott volt pap, azon a környéken? És most itt találkozunk össze. Érdekes...

Az öreg pap elmosolyodott.

-- Igen, ez érdekes. De én arról a bizonyos öreg halászról akartam még mondani valamit és azt hiszem, hogy abban is egyetértünk majd.

-- Öreg halász? -- kérdezte a professzor és csodálkozva rázta a fejét. -- Nem emlékszem semmiféle öreg halászra...

-- Nem is fontos. Talán nem is találkozott össze vele. Mindenesetre övé volt az a bizonyos csónak, amelyik a végén mégis csak alázuhant és összetörött.

-- Ja úgy...

-- De nem a csónakról akarok beszélni, hanem a halászról. Öreg ember volt már és képzelje el: nem hitt az Istenben! Az ô szavaival élve: tudta, hogy nincs Isten. És ezt tudta akkor már majdnem negyven éve. Valami történt az életében és azon át jutott el idáig. Sok emberrel elôfordult már. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy ez az öreg halász negyven éve tudta már, hogy nincs Isten és egész jól megvolt vele. S akkor egyszerre történt az a dolog magukkal. Az öreg megnézte a helyet, ahol a csónakja a hat gyerekkel megakadt és nem talált ott semmit, ami megakaszthatta volna. És akkor egyszerre csak megrendült benne a negyven éve ôrzött biztonságos tudat, hogy nincs Isten. Hogy úgy mondjam: kételkedni kezdett a maga hitében. És elhatározta, hogy bizonyságot szerez. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. A bizonytalanság félelemmel töltötte el. Nekem így fejezte ezt ki akkor: nem lehet élni úgy, hogy az ember tudja is, meg nem is, hogy van Isten és tudja is, meg nem is, hogy nincs. Érdekes, ugye? És mindezt az önök csónak-balesete váltotta ki belôle.

-- Érdekes -- bólintott a professzor -- igazán érdekes. Soha sem gondoltam volna... Látja, ez a láncolat törvénye, amirôl beszéltem. Minden láncszem kivált egy másik láncszemet. Nem csak bennem, akivel történik, hanem másból is, akit esetleg nem is ismerek... nagyon bonyolult hálózat ez.

-- Igen. Szóval a halász. Az öreg így okoskodott: ha én is beleülök egy csónakba és én is odatereltetem magamat a vízzel, akkor megoldódik a titok. Ha velem is megakad ugyanott a csónak: akkor nincs Isten, csupán egy természeti törvény van, mely szerint a csónakok meg kell akadjanak azon a helyen. Ha pedig lesodor a víz és meghalok: akkor van Isten. Egy olyan Isten, aki fölül áll természeti törvényeken, ok és okozati összefüggéseken. Ért engem?

-- És mi történt azzal a halásszal? -- kérdezte a professzor felelet helyett és az arca feszült volt és figyelô.

-- Meghalt. A víz besodorta a csónakkal együtt a vízesés alá. -- Egy ideig hallgatott és a professzor arcát figyelte. Aztán lassan, tűnôdve hozzátette:

-- De volt az életében egy pillanat, az a bizonyos legutolsó pillanat, amikor tudta, hogy van Isten. És talán ezért kellett éljen hetven évig, hogy ezt megtudhassa. Egyedül csak ezért az egyetlen pillanatért. Nem gondolja, hogy ez lehetséges?

A professzor néhány pillanatig maga elé bámult, aztán ránézett az ismeretlen öreg papra. Egyenesen a szemébe.

-- És ön ezért jött át Amerikából Európába és ezért kutatott föl engem ebben a bódéban? Hogy ezt elmesélje?

Az öreg pap apró kék szeme visszamosolygott reá.

-- Ezért -- felelte csöndesen.

S fél évre rá, 1950. június 13-án este Herbert Habicht professzor ott állt a hannoveri állomáson és várta a München-Bréma-i gyorsot. Christa a reggeli vonattal beutazott Hamburgba, egy divatbemutatót megtekinteni és hogy néhány rajzot megszerezzen, amirôl azt gondolta, hogy odaát használni tudja majd. Úgy beszélték meg, hogy onnan egyenesen utazik tovább és Brémában találkoznak a pályaudvaron. Christa lelkes örömmel készült Amerikára. Nagy tervei voltak és ez a lázas lelkesedése az apjára is átragadt.

Ott állt tehát a professzor az állomáson, egy olcsó kis kofferrel a kezében és várta a vonatot. Este volt, langyos, jószagú nyáreleji este. Néhány órával azelôtt zápor futott át a város fölött és tisztára mosta a levegôt. Az állomásépület körül virágoztak a vadgesztenyék és fehér gyertyáik csillogni látszottak az ívlámpák fényében.

Amerikára gondolt és a laboratóriumra, amelyikben annyi elveszett év után újra elkezdheti a munkát. Békés, hasznos, tudományos munkát az egyetlen nagy komoly célért: az emberiség boldogulásáért. Egy pillanatra eszébe jutott a szegény, jó, kis szemüveges Böhmke kisasszony és érezte, hogy hiányozni fog. Sok évig nem hiányzott, de abban a pillanatban, amikor újra belép egy laboratóriumba, fájni fog, hogy nincsen ô is ott.

A pályaudvar fölött megszólalt a hangszóró és akkor már látni lehetett a mozdonyt, ahogy mint egy nagy fekete szörnyeteg, füstöt lihegve feltűnt a váltóház mögött. Ezt is a tudomány adta a világnak, gondolta a professzor, mindent a tudomány adott. Jót és rosszat. Vegyesen. De lehet az is, hogy a tudomány csak jót adott és az emberek csináltak rosszat belôle. Ki tudhatná ezeket? Ki láthat be tisztán és világosan a nagy összefüggések hálózatába?

A gyorsvonat megállt. Emberek kiabáltak, hordárok rohantak. Egy szürkeruhás nô hangosan veszekedett valakivel. A professzor megindult a vonat mentén, kezében a táskájával. Sovány testén lötyögött a ruha, kitaposott cipôjében sántított egy kicsit, egy pillanatig arra gondolt, hogy a botot mégis csak el kellett volna hozni...

Aztán a leghátulsó kocsi egyik ablakában meglátott egy integetô kezet. Baradlay volt, a pap. Kihajolt az ablakon és vidáman integetett feléje.

-- Ide, professzor, ide! -- kiáltotta és elégedett nevetés volt az arcán.

Egy újságárus hangos kiabálással tolta kocsiját, valaki éles rikácsoló hangon narancsot, cigarettát, cukorkát kínált, emberek jöttek-mentek ideges sietséggel és ahogy a professzor bicegve haladt a vonat mellett az integetô kéz felé, valami megnevezhetetlen furcsa érzés fogta el. Mintha egy ismeretlen idegen világ borzongató leheletét érezné az arcán.

 

VIII. A vonat

Füstöt zihálva rohant a fekete vasszörnyeteg az éjszakán át. Városok, falvak, tanyák maradtak el mögötte. Szántóföldek, rétek, erdôk, folyók. Magányos fények: utcalámpák, virrasztó ablakok, gépkocsik reflektorai. Jöttek a semmibôl és elvesztek újra a semmiben.

A mozdonyvezetô az órájára nézett. Még tizenhat perc késést kellett behozni. Fog az menni, gondolta és egy pillantást vetett a feszültségmérôre. Füle a hatalmas gépszív dobogó lüktetését figyelte és keze kinyúlt a tejesüveg után. Lassú kortyokban ivott. Élvezte a szájában a tej édes ízét. Közben a kertre gondolt és a frissen ültetett almafákra benne s hogy holnapután meg kell öntözze ôket. A fűtô a lapátjára támaszkodva nézte a kazánajtót, mely mögött szikrázva lihegett a tűz és arra gondolt, hogy mégis össze kellene esküdni azzal a leánnyal, mielôtt megszületik a gyerek. Ha nincs is még együtt a pénz. Majd összegyűl rendre késôbb.

Rohant a vonat keresztül az éjszakán. Az elsô személykocsi egyik ablakán egy IRO-egyenruhás férfi vakon bámult ki a sötétségbe és egy érzéssel küzdött. Ugyanaz a bizonytalan szorongó érzés volt, ami annak idején a Rosengasseban fogta el néha iskolába menet: valamit elfelejtettem. De nem tudott rájönni, hogy mit. Valamit talán tenni kellett volna, valami fontosat, de lehet, hogy nem is most, hanem valamikor régen. Igen, tisztán érezte, hogy valamit tenni kellett volna még, ott volt hozzá a pénz, a lehetôség, minden. Csak nem jutott az eszébe. Akkor sem, most sem. Hogy mi az, amit tenni kellett volna. Szemben vele a másik ülésen egy chicagói csaposlegény aludt, zsebében a szabadságoslevéllel és egy szôke Bettyrôl álmodott talán, aki vár majd reá a repülôtéren. Reám senki sem vár sehol, gondolta az IRO-egyenruhás ember ott az ablakban és sóhajtott. Rá akart gyújtani a cigarettára, de a doboz üres volt már. Összegyűrte a markában és bedobta az ülés alá. Nincs több, gondolta, vége. És abban a pillanatban, egészen váratlanul, a napfényben úszó szigetet látta maga elôtt. Samost. Olyan vakító elevenséggel, hogy a szíve összerándult tôle és be kellett hunyja a szemét. Jaj, nyögte belül egy hang, jaj... Hirtelen valami ideges nyugtalanság fogta el. Pánikszerűen szakadt reá, olyan volt, mint a halálfélelem. Felugrott az ülésrôl. Egy pillanatig állt ott és a vonatkerekek kattogásán keresztül hallotta verni a saját szívét, ijedten, nyugtalanul. Végigsimított a homlokán. Ideges vagyok, gondolta. Érezte, hogy a homloka izzadt. Nem lenne szabad annyit gondolkodnom. Emberek közé kellene menni. És ekkor hirtelen eszébe jutott a különös öreg pap. Meg kellene keresni, gondolta. Még egy óra van Brémáig. Elbeszélgethetnénk. Talán elmúlna az idegességem is. Kilépett a fülkébôl és betette maga mögött az ajtót. Még egy pillantást vetett a hálóban lévô bôröndjére, aztán megindult a vonat folyosóján hátrafelé.

Rohant a vonat. A fülkékben emberek ültek, aludtak, olvastak, vagy bámultak maguk elé a semmibe. Emberek, életek, sorsok. Egy gyermek álmosan nyöszörgött és érthetetlen szavakat gügyögött hozzá. Egy asszony hosszadalmasan mesélt az útitársnôjének valamilyen bonyolult családi ügyet, két kereskedô megpróbált egy üzletet nyélbe ütni, valaki keresztrejtvényt fejtett. Néhányan politizáltak és szidták a bonni kormányt. Három fiatalember az Egyesült Európáról vitatkozott. Valaki horkolt. Az egyik fülkében ingujjra vetkôzött vasutasok kártyáztak. Rohant a vonat.

Az utolsó kocsi egyik fülkéjében hat férfi utazott. Egy magas, barna úr kinézett az ablakon és lassan, megfontoltan mondta:

-- Ahogy ezeket az elszórt lámpákat nézem az éjszakában, arra kell gondoljak, hogy ha mi is meggyújtottunk volna mindenütt egy lámpát, ahol jóakarat, becsület és tisztesség volt az emberekben, talán világosságot tudtunk volna teremteni a ködben. És akkor sok minden másképpen történhetett volna. Akkor nem árthattak volna a jelszavak sem. Az egymás felé sugárzó jóakarat és tisztesség jóakaratúvá és tisztességessé tette volna a politikát is és nem lett volna szükség háborúra. De mi megszerveztük a növénynemesítést, megszerveztük a fajállatnevelést. Elmulasztottuk megszervezni gazdasági alapon a jóakaratot, a becsületet és a tisztességet. Szomorú, ha az ember jót akar, de elkésik vele...

Egy ideig csönd volt a fülkében, csak a kerekek kattogtak.

-- Tudja, kedves herceg -- szólalt meg egy idô múlva a túlsó sarokban egy kopott, sovány, vékony nyakú, szemüveges ember -- én sokszor arra gondolok, hogy a világ is olyan, mint egy nagy laboratórium. Valaki dolgozik benne... érti? Valaki... nevezzük úgy, hogy természeti erô, teremtô törvény. De mondhatjuk azt is, hogy Isten. Nem a szavakon múlik... De tudja, az úgy van egy ilyen laboratóriumban, hogy ezer és ezer kísérlet nem sikerül, amíg végre egy... amíg összejön az, amit akarunk. Mert nézze, ahhoz hogy valami létrejöjjön, valami olyasmi, ami a világot elôbbre viszi, mondjuk egy orvosság, mondjuk a penicillin, ahhoz különbözô elemek kell összekerüljenek egy lombikba egy bizonyos feltételsorozat szerint. Az elemek jelen vannak sok ezer év óta már, csak éppen nem kerültek még soha úgy össze, olyan feltételek szerint... érti, mire célzok? Nézze kérem, itt van például ez a dolog a csónakkal... lehetséges, hogy mi, külön-külön egy-egy elem voltunk abban a bizonyos laboratóriumban és talán az volt a feladatunk, hogy együtt képezzünk... mondjuk egy olyan penicillinfélét az emberiség számára. Érti? Mit tudom én, hogyan: találmánnyal, pénzzel, szervezéssel, együttes munkával... érti? Csak éppen, hogy nem kerültünk össze. Nem kerültünk össze akkor és úgy, amikor és ahogy kellett volna... érti?

-- Azt hiszem, hogy értem -- felelte lassan a másik az ablaknál és aztán hallgatva kinézett a sötétségbe.

-- Azt hiszem, én is értem -- szólalt meg ijedt hangon a középsô ülésen egy kis ráncosarcú emberke, aki valamikor boltos volt Prágában -- csak azt nem tudom...

De nem fejezte be a mondatot, talán nem találta meg a szavakat ahhoz, amit mondani szeretett volna.

-- Az ember sok mindent nem tud -- felelte egy idô múlva a sarokból a volt egyetemi tanár fáradt hangja -- az ember nagyon sok mindent nem tud...

Rohant a vonat. Lámpák csillogtak valahol messze a ködös sötétségben, távol egymástól, nagyon távol, kis magányos fényszigetek. S a vonat rohant, rohant tovább, a fények elvesztek, éjszaka volt.

-- Látják, egy kicsit én is olyan vagyok most, mint az a Hiribi volt, az a halász, akirôl beszéltem -- szólalt meg egy idô múlva halkan az öreg pap a másik oldalon. -- Összeszedtem magukat újra egy csónakba, hogy megtudjam: van-e Isten? Mert a hitbe belefárad az ember, mire az élet végére jut és tudni akar...

A szomszédja maga elé nézett a vasúti kocsi szennyes padlójára és bólogatott.

-- Értem ezt -- mondta halkan. -- Nálunk a hegyek közt élt egy öregember, Bács Trajánnak hívták. Az mondta volt egyszer: csak az igazság az élet, ami nem igazság, az pusztulás. Ezt mondta és másnap meghalt. Nagyapám volt az az ember. Látja: ô tudta, hogy van Isten. Ô csak így nevezte ezt: igazság. Mindenki másképpen nevezi, de végülis mindenki ugyanarra gondol.

Egy ideig hallgatott, mintha a vonat zaját figyelte volna, ahogy a kerekek láthatatlan váltókon csattogtak át. Aztán folytatta lassan:

-- Mi görögkatolikusok vagyunk és mi hiszünk az ördögben is, éppen úgy, mint az Istenben. A különbség legfeljebb az, hogy az ördögöt tudjuk, mert ott van és látjuk naponta a sok rosszat, amit elkövet. Istent pedig csak hisszük. De nagyapám, ô tudta is. Azt mondta: csak az igazság az élet. Aztán meghalt, mint az a halász. Vajon akik tudják az Istent, azok meg is halnak mindjárt?

A kérdésre nem felelt senki. A pap sem. Csak a vonat dübörgése felelt, de nem lehetett megérteni, hogy mit. Jon Bursanu egy idô múlva újra megszólalt, de most csak ennyit mondott még:

-- Talán ha többet gondolkozom annak idején azon, amit a nagyapám mondott, akkor talán sikerült volna megôriznem az igazságot és megtartanom az életet, népem számára. De nem biztos az sem.

Aztán késôbb, még egyszer:

-- Látja a lámpákat, ott kint az éjszakában? Olyanok vagyunk mi is, mint azok a lámpák. Világítunk, világítunk, de a köd lefojtja a fényünket és így nem világíthatunk elég messzire. Mert amire rávilágítunk, az soha sem az igazság. Csak a köd. A politika. Köd.

Legyintett, aztán végleg elhallgatott és nem hallatszott más, csak a vonat ziháló dübörgése, ahogy rohant velük, rohant az ismeretlen, idegen éjszakán keresztül.

-- Szóval együtt vagyunk újra, mint a csónakban! -- szólalt meg hirtelen a hatalmas termetű ôsz hajú festô, aki eddig szótlanul ült a helyén és a térdére csapott. -- Ez igazán érdekes! Az embernek határozottan babonás érzései támadnak, ha mélyebben belegondol...!

Valami furcsa, ideges nevetéssel mondta ezeket. Valamennyien felfigyeltek rá.

-- De... valaki még hiányzik! -- vetette közbe félénken Vrana, a boltos. -- Tulajdonképpen... Nem fejezhette be, mert az öreg pap hirtelen felállt.

-- Idehozom ôt is -- mondta gyorsan és határozottan -- a legelsô kocsiban ül. Mégis csak meg kell értse, hogy közénk tartozik...

-- Bizonyára nem vagyunk neki elég elôkelôk, mert európaiak vagyunk -- jegyezte meg a festô gúnyosan és újra ott volt az arcán az a különös, ideges nevetés.

A pap nem felelt semmit, hanem kinyitotta a fülke ajtaját és kilépett a folyosóra. Az ajtót behúzta megint.

Csönd nehezedett a fülkére. A vonat rohant vakon az éjszakába. Dübörögtek a kerekei, sípolt, fütyült a szél az ablak repedéseiben s az éjszaka odakint siket volt és sötét.

-- Hiribi... -- szólalt meg valaki a félhomályban.

A szemek szótlanul fordultak a hang felé. Bursanu volt, aki a hajdani öreg halász nevét kimondta, szinte babonásan. Az ajtó felé fordulva mondta, mely néhány perccel azelôtt bezárult az öreg pap mögött.

-- Lélekhalász -- dünnyögte maga elé a festô, mintha egy önmagával folytatott párbeszédet fejezett volna be. -- Istent akarja kísérteni ô is, azért hozott minket újra össze. Elsüllyed-e velünk a hajó, vagy nem, arra kíváncsi talán.

-- Ha nem süllyed el, az mit jelent? -- kérdezte a román, félig tréfásan, félig komolyan.

A festô fölnevetett, de nevetése ideges volt és erôltetett.

-- Az én számomra semmit, csupán statisztikai adatot. De az ô számára valószínűleg azt, hogy Istennek még mindég van valami terve velünk. A papok ebben az egyetlen gondolatkörben élnek.

A többiek komoran ültek, mintha meg se hallották volna a cinikus szavakat.

-- Talán újra kell kezdjük az életünket -- szólalt meg a román ügyvéd egy idô múlva, halkan, együtt s nem külön-külön. Talán ez van megírva valahol a sors könyvében.

-- Együtt? -- riadt fel Vrana, a boltos, az ablak mellett -- hogyan?

-- Miért ne? -- felelte a herceg -- én már háromszor is elkezdtem az életemet elölrôl, de mindég csak egyedül. Miért ne együtt?

-- Ide figyeljenek -- hajolt elôre a német tanár és sovány fehér arcában szinte izzottak a szemek valami belsô tűztôl -- erre gondoltam én is! Együtt kezdeni el... mi hatan, akik együtt voltunk a csónakban is valami oknál fogva azon a napon... egy csónakra való kis Európa. Nem egymás ellen, hanem együtt...!

A rászegezôdô szemekben megérezte a döbbenetet, mert halkan elnevette magát.

-- Fantasztikusan hangzik, amit mondok, tudom. De ennek a papnak igaza lehet. Persze nem úgy, ahogy ô teszi szavakba, hogy Isten kinyújtja a kezét, meg ilyesmi. De a világrendnek megvannak a maga törvényei, s ezek a törvények valamennyien és kivétel nélkül egy nagy központi alapelv körül helyezkednek el. Mi nem ismerjük magát az alapelvet, csupán a törvényeit. Azokat se mind, csak néhányat. De feltétlenül logikusnak tűnik az a föltevés, hogy mindennek és mindenkinek, akit életre hív a törvény, van valami elôre meghatározott funkciója ezen a világon és amíg ezt a funkciót el nem végzi, addig élnie kell, bármi történjék is körülötte... értik, mire gondolok? Talán a mi feladatunk az, hogy együtt keressünk meg valamit, egy utat talán, amit még eddig nem talált meg senki, egy új utat, amelyen a cseh, a magyar, a román, a lengyel, a német együtt mehet majd egy békésebb jövendô felé...

-- És a zsidó? -- szólt közbe a festô mély hangja. -- Vele mi lesz?

-- Ô is a csónakban volt, ne feledjük -- felelte csöndesen a német tanár -- s a világrend nem ismer véletleneket. Uraim, ne nevessenek ki, de én határozottan érzem...

Az ajtó nyílása szakította félbe a szavait. A rosszul világított folyosón ott állt Pohrisch Gottfried s mellette a fehér hajú öreg pap.

-- Uraim, -- szólalt meg Baradlay tiszteletes remegô hangon s valami különös mosollyal az arcán --, életem vágya beteljesedett végül is. Ennyi sok év után újra együtt vannak Önök, mind a hatan, mint annak idején a csónakban. Az Úristen útjai csodálatosak...

Valami szörnyűségeset csattant valahol s az öreg pap szavai elvesztek a zajban. A vasúti kocsi nagyot zökkent, megrázkódott s fölemelkedett a levegôbe. Csomagok röpültek minden irányba. Recsegett, ropogott minden. A lámpák kialudtak és sötétség nyelte el a felfordult világot. A sötétség mélyén emberek sikoltoztak, acél csikorgott, vaslemezek hasadtak.

Aztán minden megállt a rémület sötét feneketlen mélységében.

Fél órába is belekerült, amíg a vasutasok és a közeli kisvárosból odasereglett rendôrök, mentôk és tűzoltók kimentettek mindenkit a kisiklott és egymásra dôlt vasúti kocsik roncsaiból. A sebesülteket begyűjtötték a kis állomásépület egyetlen várótermébe, ahol egy a vonaton lévô orvos és néhány önkéntes ápolónô gondozásba vették ôket, amíg a mentôkocsik odaérkezhettek.

A katasztrófa méreteihez viszonyítva meglepôen kevés sérülés történt és halott csak egy volt. Egy rögtönzött hordágyra fektetve hozták be, pokróccal letakarva, a vasúti ôr bódéjába, hogy a megrémült utasok ne lássák. Hat férfi utas ott maradt a halottal a bódéban, míg az orvos és a vasutasok a sebesülteket vették gondozásba.

Hamarosan megérkeztek a mentôkocsik is és kórházba szállították azokat, akiknek kezelésre volt szükségük. A többi utast autóbuszokon vitték be a városba, hogy ott várják meg, amíg a pótszerelvény megérkezik.

Amikor minden elcsöndesült a szerencsétlenség színhelyén, az orvos, az egyenruhás rendôrtiszt és egy fiatal újságíró átmentek a megüresedett váróterembôl az ôrbódéba.

A hat férfi ott ült szótlanul, egymás mellett a bódé padján. Elôttük a pokróccal letakart halott. Az orvos szótlanul odament a hordágyhoz, fölhajtotta a pokróc sarkát, nézte néhány pillanatig a halottat, aztán ráhúzta újra a pokrócot.

-- Önök rokonai? -- fordult a rendôrtiszt a padon ülôkhöz.

-- Ismerôsei vagyunk -- felelt az egyik, egy sovány, tanárforma ember -- együtt utaztunk volna vele Amerikába.

-- Amerikába? -- lepôdött meg a rendôrtiszt. -- Önök amerikaiak?

-- Nem, -- rázta meg a fejét az ember ott a padon --, csak ô volt amerikai. Pap. Az útlevelét valószínűleg megtalálják a kabátja zsebében, egyéb papírjaival együtt.

A rendôrtiszt odalépett a halotthoz, felhajtotta a pokróc sarkát és kutatni kezdte a fekete kabát zsebeit.

-- Meg kell állapítsuk a személyazonosságot -- mondta szinte bocsánatkérôleg -- a hivatalos formaságok miatt. Ki értesíti a hozzátartozókat?

-- Tudtommal nincsenek hozzátartozók -- felelte az ember a padon -- elég lesz, ha a konzulátust értesítik, majd onnan gondoskodnak a többirôl.

A rendôrtiszt összeszedett, amit talált, pénztárcát, útlevelet, és egyéb papírokat, visszahajtotta a halottra a pokrócot s odament a bódéban lévô kis rozoga asztalhoz, hogy kitöltse a hivatalos űrlapokat. Az orvos sóhajtott.

-- A mentôkocsi visszajön hamarosan és beviszi a városba -- mondta a padon ülôk felé -- maguk közül is bemehet vele két személy. A többi elfér a rendôrkocsikon.

Azzal begombolta mellén a kabátot és kiment. A fiatal újságíró elôhúzott a zsebébôl egy kis kockás födelű füzetet. Megköszörülte a torkát.

-- Szóval amerikai pap volt az illetô -- mondta és jegyezni kezdett a füzetbe -- valamilyen hivatalos küldetése volt? Menekültek segélyezése, vagy ilyesmi?

-- Nem -- felelte valaki a padról -- nyugdíjban volt már. Csak utazott.

-- Aha -- emelte föl a fejét meglepetten a fiatalember --, de maguk nem amerikaiak?

-- Nem.

-- Akkor ô is csak bevándorló volt ott, ugye? Aki öregkorára visszatért, hogy még egyszer fölkeresse szülôvárosát, mi?

Kint léptek hallatszottak. Az ajtó megnyílt és két egyenruhás ember lépett be a bódéba. Szó nélkül a hordágyhoz léptek s fölemelték.

-- Maguk is hozzátartozók? -- fordult egyikük a padon ülôk felé, aztán választ sem várva hozzátette -- ketten elkísérhetik a holttestet. A többi elfér a rendôrkocsin.

Már mentek is a hordággyal s a hordágyon a pokróccal letakart emberi testtel. A hat ember egyszerre állott föl a padról. Hat láb lendült lépésre egyszerre az ajtó felé. Az újságíró szinte ijedten lépett félre, hogy utat adjon nekik. A rendôrtiszt még mindég a papírok fölé hajolva állt a kis rozoga asztal mellett.

-- A neve! Mi volt a neve? -- kérdezte izgatottan az újságíró, mint aki csak az utolsó pillanatban döbben reá, hogy a legfontosabbat elfelejtette megkérdezni.

De a hat idegen ember már tódult kifele a bódé szűk ajtaján, egymás sarkában, szorosan. Csak a leghátulsó fordult hátra, egy hatalmas termetű, széles vállú ember, akinek hosszú ôszülô haja borzoltan csüngött napbarnított arcába.

-- Hiribi! -- mordult mély torokhangon az újságíró felé -- ez volt a neve, Hiribi! Mindegy, hogy mit írtak azokra a papírokra!

Aztán ô is kilépett az ajtón a többi után s a hideg fekete éjszaka elnyelte nyomban.

LAST_UPDATED2