VI. A politikus

Jonel hiába nôtt fel Bucurestiben, az igazi otthona mégis ott volt a Piatra Neagra alatti házban, ahol a Parau Ursului tajtékos vadvizei zúgtak s a friss hegyi szél kolompok szavát terelte alá a pojánokról. Aki napsütéses tiszta idôben ott ült a csúcsos tetejű öreg ház elôtt a fehér nyírfapadon: elláthatott messzi Moldova fölött, tova a kékes ködbe veszô hullámokon s úgy érezhette magát, mintha tengerre nézne. Itt élt Jonel nagyapja még mindig, a vén Bursanu, vagy ,,Bács Traján'', ahogy a környezô pojánok népe nevezte. Bocskorban járt és condraharisnyában s széles tüszôje alól kicsüngött fehér inge. Széles karimájú fekete nemezkalapját birkafaggyúval kente be félévenként, hogy vízhatlan legyen s ha csurgó záporban vállára vetette szôttes barna szumánját, gúnyosan nevette ki az úri esôkabátot, melyben ügyvéd fia és tanult unokái áztak mellette.

Bács Traján kétszáz birkával kezdte annak idején -- százötven ebbôl az övé volt, ötvenet a felesége hozott magával -- s a kétszáz birkából lassan ezer lett, majd kétezer. Nyaranta ellepték a Piatra Neagra lankáit s hó hulltával levándoroltak gazdag moldovai bojárok szénáskertjeire. Bács Traján maga terelte ôket minden évben s a fiai. Kivéve a legkisebbiket. Abból urat neveltetett a zsíros sajtok és hótiszta gyapjú árán. Így lett Dr. Kosta Bursanu, Jonel apja, ügyvéd Bucurestiben. ,,Hogy legyen odalent közülünk való is, aki megvédje a nép igazát'' mondogatta Bács Traján fönt a hegyen s Kosta Bursanu, az ügyvéd, végezte is becsületesen a feladatot, amivel megbízták.

A fôvárosi Bursanu-ház elôkelô szalonjában ott csüngött díszhelyen Bács Traján nagyított fényképe, széles karimájú nemezkalapjában, ingben tüszôvel s mellette Mámá Anasztázia fekete fejkendôvel, két munkában elaszott eres kezét ölében összetéve. És soha senki a vendégek közül nem döbbent meg ennek a két egyszerű öregembernek a képén, ha még oly nagy úr is volt a látogató. Nem esett gúnyos megjegyzés, kétértelmű célzás: tisztelet és megbecsülés illette Romániában a házat, melynek falán dolgos parasztôsök képe csüngött.

Mikor Jonel és bátyja, Virgil, az egyetemet elvégezték -- Jonel ügyvéd lett és Virgil orvos -- apjuk odavitte ôket a két öreg képe elé és azt mondta: ,,Nézzétek meg jól ezt a két arcot, hogy soha meg ne feledkezzetek róluk. És tanuljátok meg szeretni és tisztelni azokat, akiknek ilyen az arcuk, ilyen a kezük és a ruhájuk. Mert ôk ennek az országnak az alapja, a román nép. Most pedig menjetek föl hozzájuk a havasba és ismerjétek meg az életet, melybôl én s rajtam keresztül ti is elindultatok!'' Jonel és Virgil egy évet töltöttek fönt a Piatra Neagrán. Juhot tereltek, fát döntöttek, füvet kaszáltak. Télen szenet égettek, fát csúsztattak, edzôdtek hóban, fagyban és szélben együtt a többi legényekkel a hegyen. Bács Trajánnak akkor már újra csak kétszáz juha volt, mint régen. Ennyit megbírt egymaga jól, két pakurárral. A többit szétosztotta fiai között, akik juhosgazdák maradtak, mint ô. Abban az évben Jonel és Virgil voltak a pakurárjai, az egyetemet végzett úrfiak.

Mikor az esztendô eltelt, Virgil segédorvosi állást kapott az egyik fôvárosi kórházban, Jonel meg beállt gyakornoknak egy híres ügyvéd mellé, aki országgyűlési képviselô is volt. Mikor öt év múlva önálló ügyvédi irodáját megnyitotta, elôbb föllátogatott a Piatra Neagrára, mint életének minden fontosabb eseménye elôtt. Egy hetet töltött fönt. Nyár volt. Bundán aludt a karám mellett, esti tűznél hallgatta a pásztorok halk beszélgetéseit, érezte arcára hullani a harmatot s fent az éjszaka kupoláján, magasan erdôk, hegyek és emberek fölött, ragyogtak az örök csillagképek.

Eredetileg az volt a terve, hogy ezen a héten megkéri feleségül a Parau Ursu-beli Dimitru leányát, Mariorát. De az apja, amikor szólt neki errôl ott Bucurestiben, nagyon elkomolyodott. Behívta magához a belsô irodába, leültette és elmesélte, hogy ô is szeretett egy leányt valamikor ott fönt a hegyen, de nem vehette el feleségül, mert úr kellett legyen, ezt kívánta a család. Haragudott akkor az apjára ô is, mondta, de ma már belátta, hogy ez így volt helyes. Egy ügyvéd leányát vette el, megkapta vele az irodát. Kellettek az összeköttetések is. Nem neki, dehogy: a népnek volt hasznára mindez. ,,A nép'' mondta az apja akkor ,,a nép, Jonel, olyan gyámoltalan, olyan szegény és olyan árva. Ki segítsen rajta, ha nem mi, akiket követekként küldött ki a világba, oda, ahol az ô dolgait intézik? Nehéz munka árán fölszerelt bennünket a tudás fegyverével és nekünk most az a kötelességünk, hogy minden erônket összeszedve képviseljük azokat, akik ide küldtek. Árulás volna, ha nem tennénk meg értük mindent, ugye? S a mindenben benne van az is, hogy ésszel, ravaszsággal befurakodjunk azok közé, akik ennek az országnak az elôkelôi. Akik a törvényeket hozzák. Akik a nép sorsát intézik a király mellett. És ezt, Jonel, ezt nem érhetjük el úgy, ha feleségül vesszük a Mariorákat. Ehhez a Bratianuk közé kell beházasodjunk, a Ghicak, Jonescuk, Tatarescuk közé. Jonel, én már beszéltem errôl anyáddal és azt gondoljuk mind a ketten, hogy te a Constantinescu-leányt kellene elvedd, a szenátor leányát. Mert, ugye Jonel, árulás lenne, ha nem tennénk meg mindent azokért, akik ott a hegyen dolgoztak értünk, hóban, fagyban, jégesôben, tikkasztó napban, hajnaltól vakulásig? Ugye, Jonel fiam...?'' És Jonel belátta, hogy az apjának igaza van. Még csak búcsúzni akart Mariorától.

Öreg Bács Traján mintha tudott volna valamit errôl. Alig érkezett meg az unokája, fölvitte magával a Vurfu Apelorra, a legmagasabban fekvô legelôre és csontos, száraz, vénember kezével körülmutatott a fenyves borította hegygerincek végtelenbe vezetô hullámain.

-- Látod ezt? -- kérdezte és a hangja érdes volt és kemény.

-- Látom -- felelte Jonel és elszorult a torka olyan szép volt az a világ, amit onnan fentrôl látott.

-- Ez a te hazád -- mondta az öregember lassan, rekedten -- és ezek között a hegyek között emberek élnek és ezek az emberek a te néped. Úgy néznek rád, mint ahogy a papra néznek, aki Istennel igazítja el a dolgaikat. Te az uraknál kell a papjuk legyél. Azoknál, akik a földi sorsokat igazgatják. Ezt várják tôled. S most tégy, amit akarsz.

És Jonel még azon az estén átment Mariorához, a Parau Ursuluiba és megmondta neki, hogy nem veheti el feleségül. Mariora nem sírt, csak lehajtotta a fejét és bólintott.

-- Én ezt tudtam már akkor -- mondta halkan és azután csak álltak egymás mellett és nem szóltak többet.

Este volt és nyár. És ôk álltak a patak fölött, ahol a nagy juharfák ágai a vízre hajolnak s a lenyugvó nap porrá tört arannyal hintette végig a Parau Ursului völgyét, végig-végig, a kaszálók lankáit, a bükkös erdô zöldjét, a kanyargó szekérutat lent és a szétszórt apró házakat. Csodálatosan szép este volt, fájdalmasan szép annak, aki búcsúzik. Fentrôl egy hűvös kezű szellô hozta le a fenyvesek erôs, nyers illatát és a víz tajtékozva zúgott a patakban, köveken bukfencezett keresztül, gyémánt csöppjeivel szitakötôk után fröcskölt, fehér habot vert és futott, futott. Hova szalad? -- kérdezte magában a fiú. -- Hova szalad? -- kérdezte magában a leány. S csak álltak egymás mellett és nem szóltak többet, de tudták, hogy az idô is úgy fut el a szép percekkel, mint a patak vize halott pillangók színes szárnyával.

Egy hetet töltött akkor Jonel a Piatra Neagrán. Hét napot és hét éjszakát. S a leány vele volt hét nap és hét éjszaka. Az erdôk gerincén. Este a tűz mellett. Éjszaka a csillagos ég alatt a birkaszagú bundán. Aztán egy hét múlva Jonel elment. Csak Bács Traján kísérte le a hegy aljáig, ahol az ösvény az országútba befut, más senki.

-- Isten segítsen -- mondta és homlokon csókolta az unokáját s reszketôs vénember-száját egy pillanatig ott tartotta rajta -- amilyen román leszel, úgy segítsen!

Azzal száraz, csontos ujjával ráhintette a kereszt jelét, megfordult és hajlott háttal, döcögô léptekkel elindult vissza a hegyre. Jonel pedig egy évre rá feleségül vette Vlad Constantinescu szenátor leányát, Elenát.

Vlad Constantinescu azok közé a bojárok közé tartozott, akik egész életüket a politikának szentelhették, mert egyébre nem kellett gondjuk legyen. Ott volt mögöttük a jó tízezer hold baragáni föld, megteremte a magáét nélküle is, ha még oly restek voltak is a cselédek. Aztán ott volt újabban a kincses Erdély, a meghódított tartomány, csak ki kellett nyújtani feléje a kezet s már ömlött belé az igazgatósági tagság, bányarészvény vagy ha más nem, hát egy jövedelmezô titulus. Hat lánya volt Vlad Constantinescunak és két fia. Az egyik fiú katonatiszt lett a gárdahuszároknál, a másikat elvitték prefektusnak Erdélybe. A hat leány is rendre férjet fogott magának s Elena, a legkisebbik, egészen jól tette, hogy hozzá ment ehhez a Bursanuhoz. Constantinescu-papa a liberális párthoz tartozott kezdet óta, ez volt az urak pártja és amióta a Maniu-féle nemzeti parasztpárt egyre több tért hódított, az volt a fölfogása, hogy a paraszt származásúak közül minél többet kell megszerezni a liberálisok részére és ezzel kifogni Maniuék vitorlájából a szelet. Ez a házasság tehát nagyon kapóra jött az elmélethez. Jon Bursanu apja derék ügyvéd volt és igen okosan tette, hogy nem politizált. De ezt a fiút föltétlenül meg kellett fogni. A Bursanuk odafönt Moldova szélén, a hegyekben, kiterjedt bocskoros rokonságukkal nagy súlyt képviseltek a választásokon. Mindezeket számításba vette a szenátor, mikor a leányát hozzáadta Jonelhez és segített neki, hogy irodája megnyitása után azonnal keresethez is jusson.

Mikor egy esztendôvel az esküvô után -- akkor lett Jonel harminckét éves -- a liberálisok választási listáján képviselônek jelölték, sokan heves szemrehányásokkal illették az apját, hogy minek engedi fiát az urak táborába. De Kosta Bursanu kedélyesen mosolyogva intette le az akadékoskodókat.

-- Aki fél a víztôl, nem eszik halat -- idézgette az ôsi paraszt mondást -- s aki haza akar vinni egy darabot a sajtból, az hiába áll a karámon kívül. Annak be kell menni oda, ahol osztják a sajtot. S mivel a sajtot ma a liberálisok osztják, tehát hagyjátok békén a fiamat, hogy csinálja, amire tanítottam. Nem a párton múlik a jó politika, vagy rossz politika, hanem az embereken, akik csinálják.

Bács Traján pedig fönt a Piatra Neagrán szétküldte az üzenetet terebélyes rokonságán keresztül a völgyek falvaiba: aki nem az ô unokájára szavaz, azt megveri az Isten! És Jonel Bursanu képviselô lett.

A szűzbeszéd jól sikerült és az új képviselôt rokonszenvessé tette a többi pártok felé is. Arról volt szó, hogy a kormány valami bécsi zsidó cégnek, a Pohrisch-bankháznak odaadta a felsômoldvai erdôk kitermelési jogát és a cég, amelyik a kitermelést elkezdte, alacsonyabb munkabérek mellett Bukovinából hozatott munkásokat. Jon Bursanu azt kérte beszédében a földművelésügyi minisztertôl, hogy vonja vissza a bécsi cégtôl a jogot, mivel az erdôkitermelés a moldovai parasztság egyik legfontosabb jövedelmi forrása és ha az ezzel járó keresetet az elkövetkezendô években egy idegen bank zsebeli be, úgy ez nem csupán a parasztság életfeltételeit nehezíti meg, hanem felesleges módon külföldre viszi az ország pénzét. A beszéd általános tetszéssel találkozott és bár szokatlan volt, hogy egy kormánypárti képviselô a kormányt támadja, de a liberálisok nagy többsége is el kellett ismerje, hogy a fiatal Bursanunak igaza van. Az ügyet kivizsgálásra utasították és ezek során kiderült, hogy bizonyos hivatalokban lefizetések történtek. Néhány állami hivatalnokot menesztettek, a bécsi céggel a szerzôdést fölbontották és a liberális párt még föl is használta az ügyet, hogy odaállítsa példaként a parasztság elé: ide nézzetek, ki képviseli jobban az érdekeiteket?

Elsô közéleti szereplése tehát sikerrel járt. Mikor néhány héttel az eset után egy körút alkalmából pár órára fölszaladt a Piatra Neagrára, az öreg Bács Traján megrázta az unokája kezét és azt mondta: ,,ember vagy, Jonel!'' És ez nagyobb dicséret volt Jonel Bursanunak, mintha maga a király fogadta volna kihallgatáson.

Öt évig tartott ki a liberálisok mellett. Akkor hirtelen kilépett a pártból. Kosta Bursanu megint azzal nyugtatta meg az idegeskedôket: ,,tudja Jonel, mit csinál!'' Azonban az apósával már nem ment olyan könnyen a dolog. Elena sírt, az öreg Constantinescu dühöngött.

-- Én csináltam embert belôled! -- ordította Jonelék ebédlôjében. -- Az én nyakamon másztál be a politikába és most ezt mered tenni! Hát majd nézd meg, mi lesz a következménye! Majd élj meg a parasztjaidból, ha tudsz! Az ügyvédi irodádat akár bezárhatod!

Jonel nyugodtan támaszkodott a kályhának és csak ennyit felelt mindezekre:

-- Engem a Bursanuk és a Moldovanok választottak meg képviselônek és nem a párt. Ha kell, majd megválasztanak újra.

Úgy is történt. A következô választásokon párton kívül lépett föl és a hegyek népe megválasztotta megint.

Nem csalt a szimatja. Bár Németország messze volt, de az ottani események éreztetni kezdték hatásukat Romániában is. A liberális kormány lemondott. Utána gyors egymásutánban következtek a különbözô rövidéletű kormányok, de Jonel nem tartozott egyikhez sem. Várt és figyelt. Mikor a nemzeti parasztpárt került uralomra, lemondott a képviselôségérôl. Senki sem értette, hogy miért. Még az apja sem. Mondta ugyan tovább is az öreg Kosta az embereknek ,,hagyjátok Jonelt, tudja, mit csinál'', de magában bent nem volt már ô sem biztos ebben. Jonel vállat vont, ha kérdezte. ,,Várni kell'' mondta ,,zavaros idôk jönnek.'' És neki lett igaza.

Erdély, ez a különös, idegen tartomány, a maga magyarjaival és ravasz szászaival, egy idô óta újra sok bajt okozott. Magyarország húsz év óta követelte vissza magának és amikor a német csapatok bevonultak Csehszlovákiába és Hitler Felsô-Magyarország egy részét visszaadta a magyaroknak, az egész román közvélemény megbolydult, mint egy hangyaboly. Mindenki tudta, hogy most Erdélyre kerül a sor és mindenki ordítva rázta az öklét és szidta a magyarokat. Az ijedt kormányok azzal próbálták ellensúlyozni a dolgot, hogy az erdélyi magyarság vezetôit idônként letartóztatták, összeesküvés címén bebörtönözték, ostromállapotot rendeltek el. De Jonel tudta, hogy mindez nem használ, csak árt. Tudta, hogy Erdély kérdése pillanatnyilag a németek kezében van, mint egész Kelet-Európa sorsa. Tehát Erdély kérdését nem Erdélyben, hanem Németországban kell eligazítani. Kedvében kell járni a németeknek.

Erdély valami egészen különös, romantikus világ volt Jonel számára, valami hôsies, legendás világ. Emlékezett jól arra a néhány hétre, amit gyermekkorában, mint cserkész, ott töltött az erdélyi hegyeken. Tizenkét cserkészt küldött mindössze Románia arra a nemzetközi táborozásra és ô egy lett ebbôl a tizenkettôbôl. Komoly szavakkal magyarázták meg neki, hogy most Romániát kell képviseljék idegen népek között és emlékezett arra a súlyos, büszke önérzetre, ami egész valóját átjárta ettôl. Átvitte ôket a vonat a határon. Idegen rendôrök, idegen egyenruhák, idegen beszéd fogadta ôket. Idegen emberek, idegen fiúk. De olykor, egy-egy állomáson kopott falusi papok szálltak föl a vonatra, bejöttek hozzájuk a fülkébe és románul szólaltak meg. Csillogott a szemük, megcsókolták ôket és a kezüket rázták. Némelyikük odasúgta búcsúzáskor: ,,Testvérek... hamarosan útlevél nélkül járunk át egymáshoz... ha Isten megsegít!'' És gyorsan körülnéztek, hogy nem hallotta-e meg valaki idegen, amit mondtak. Kalandos, hôsies hangulat vette körül ôket, mint az összeesküvô hazafiakat egy idegen táborban. Egy jelenetre tisztán emlékezett. Ez már fönt a hegyen történt. A hegy olyan volt majdnem, mint a Piatra Neagra, egészen otthon érezte magát. Egy nagy csapat cserkésszel vándoroltak együtt a gerinceken s fölértek egy lapos legelôre. A legelô tele volt juhokkal. Odébb látszott a karám, a sztinaház s az ismert félfedél, ahol a pakurárok aludtak. Olyan volt minden, mint otthon, Bács Trajánnál. Két ember botra dôlve állt a juhok mellett. Ezek is úgy voltak öltözve éppen, mint Bács Traján. Kutyák ugattak. ,,Csiba nye!'' ordított rájuk az egyik ember s a hangja is egészen a Bács Trajáné volt. Ô megállt akkor és rábámult az emberekre. Különös volt és szívdobogtató, itt lelni rájuk, az idegen országban. Lassan odament hozzájuk és félve rájuk köszönt, otthoni román szóval.

-- Adjon Isten jót!

A két ember ránézett. Soha nem felejtette el az arcukat, ahogy akkor ránéztek. Csodálkozás és öröm volt az arcukon. És román szóval feleltek ôk is:

-- Sok évig éljél, úrfi!

Közelebb ment hozzájuk, a szíve hangosan vert.

-- Románok vagytok? -- kérdezte még mindig hitetlenül.

-- Azok hát -- felelte az idôsebbik -- s te honnan jössz?

-- Bucurestibôl!

A két ember összenézett. Az arcuk felragyogott valósággal. Aztán magukkal vitték be a sztinához, ahol egy öregember a sajtot készítette.

-- Ez az úrfi Bucurestibôl való! -- mondták az öregnek s az keresztet vetett és mindenáron kezet akart csókolni neki.

Megajándékozták sajttal, ordóval, faragott bottal. Maguk közé vették és kérték, hogy beszéljen nekik Romániáról, az országról, amelyik a románoké. És ô beszélt. Úgy hallgatták a pásztorok, mintha pap szólott volna velük. Soha sem felejtette el az arcukat, szépek voltak, és meghatottak, mint akik messzirôl jött testvérüket ünneplik. És amikor elbúcsúzott tôlük, elkísérték a legelô végéig és ott azt mondta az idôsebbik:

-- Mondd meg otthon, hogy élünk itt és várjuk ôket. S ha mi már nem élünk, úgy élni fognak a fiaink és azok várnak tovább. Mondd meg otthon!

És levették a kalapjukat és azt mondták:

-- Isten segítsen! Isten legyen veled!

Erre az élményre emlékezett vissza, valahányszor Erdélyrôl volt szó. Késôbb megtanulta az iskolában, hogy Erdély román föld, de mindaz, amit a könyvekbôl tanult, nem jelentett annyit, mint ez az emlék. Diákszíve ujjongott a lelkesedéstôl, amikor a háború után Erdélyt Romániához csatolták. Maga is részt vett a nagyszerű ünnepségeken, amik akkor folytak, látta az Erdélybôl érkezô román küldöttségeket, de mindez kevesebb volt, mint az az elsô emlék. Legenda és hôsiesség illatától volt súlyos a levegô ott fent azon a hegyen.

Erre gondolt most vissza mindig, amikor Erdélyrôl beszéltek. És érezte, hogy nincs nagyobb és szentebb feladat, mint megmenteni Erdélyt a magyaroktól. ,,Egy barázdát sem!'' ordították a gyűlések szónokai, de Jonel tudta, hogy ez nem elég. A németekkel kell összebarátkozni, Hitlert kell megnyerni a román igazság számára. Egyetlen lehetôség van, tudta: ha Németország közelebb érzi magához Romániát, mint Magyarországot.

Itt-ott néhány gyűlésen felszólalt. Vezércikket írt a jobboldali lapokba. Dicsérte a nemzetiszocialista Németországot, mintaképül állította oda a román politikusok elé Hitlert, szidta a zsidókat és az angolokat. Nem volt különösebben antiszemita, hiszen ott Moldovában jóformán nem is volt zsidó. Cikkei és beszédei, melyekben a zsidók ellen kirohant, deportálásukat és vagyonuk elkobzását követelte, mind Erdély miatt születtek. Kissé megijedt, amikor Hitler Sztálinnal szövetkezve megszállta Lengyelországot s a németek közbenjárására Románia át kellett adja Besszarábiát az oroszoknak. Aztán megindultak a tárgyalások Magyarországgal Erdély miatt. Minden erejét és rábeszélôképességét latba vetette, hogy a román kormány propaganda iratokkal lepje el Németországot. Propagandacsoportokat küldtek a német fôvárosba, német küldöttségeket vezettek végig az országon, gondosan ügyelve arra, hogy a magyarlakta vidékeket messzire elkerüljék. De Jonel úgy érezte, hogy mindez nem elég. Románia át kell vegye a nemzetiszocializmust, teljes egészében, hogy ezzel nyerje meg Németországot a maga számára. Így lett Jon Bursanu nemzetiszocialista.

Aztán megtörtént a bécsi döntés és Hitlerék visszaítélték Erdély felét Magyarországnak. Az ország fölhördült. Menekült hivatalnokok és tisztviselôk özönlöttek haza Erdélybôl. A kormány retorzióként szigorú intézkedéseket hajtott végre a délerdélyi magyarokon. Papokat börtönöztek be, birtokokat koboztak el, falvakat tizedeltek meg. De Jon Bursanu tudta, hogy ez nem elég. ,,Meg kell nyerni a németek barátságát minden áron'' mondta apjának ,,a bécsi döntés csak ideiglenes megoldásnak készült, hogy a háború alatt ne okozzanak zavart a magyarok. A háború után majd újra rendezik ezeket a kérdéseket. Addig meg kell nyerjük a németeket a magunk oldalára.'' Kosta Bursanu gondtelten hallgatta a fiát.

-- Nem kell-e vajon túlságosan nagy árat fizetni a németek barátságáért?

-- Erdélyért semmi sem lehet túlságosan nagy ár -- felelte Jonel indulatosan.

Románia átadta a németeknek a ploiesti olajkutakat. Átadta a gabonáját. Állatállományát. Erdôit. És végül az embereit is. A román hadsereg teljes erejével belevetette magát az Oroszország elleni háborúba.

Jonel Bursanu hetenként írta cikkeit a lapokba. ,,Az egész román nép egyetlen emberként áll Hitler mögött'' kiáltotta ezekben a cikkekben. ,,Hitlertôl várjuk az új Európát és rabságban élô véreink felszabadítását! Hitler a mi nagy barátunk!'' Szorgalmasan gyűjtötte az adatokat Magyarország ellen és minduntalan világgá kürtölte ôket. ,,Magyarország szabotálja a német háborút! A magyarok védelmükbe veszik a zsidókat! A magyarok angolokat rejtegetnek! A magyarok vonakodnak részt venni a háborúban! Katonaságukat különbözô ürügyekkel visszatartják, míg a román hadsereg vérét áldozza Hitlerért és Európa jövendôjéért!''

Addig írta cikkeit, amíg az Antonescu kormány felfigyelt rá és kinevezte prefektusnak Felsômoldovába.

Mikor a megyeszékhelyen megtörtént az ünnepélyes beiktatás, Jonel elsô útja a nagyapjához vezetett. Régen nem volt fönt a hegyekben, az Erdélyért folyó küzdelem túlságosan igénybe vette az idejét.

A gépkocsit lent hagyta az országúton és gyalog ment föl a keményre taposott kis ösvényen, mint hajdan. Bács Traján ott ült a fehér nyírfapadon a ház elôtt, amikor fölért hozzá. Nagyon öreg volt már. Áttetszô sápadt arcát feléje fordította és amikor megismerte, megcsillant fátyolos szürke szemeiben az öröm.

-- Te vagy az, Jonel? -- kérdezte, amikor a fôispán megcsókolta aszott kezét. -- Jó, hogy eljöttél, Jonel. Már szót akartam küldeni érted. Az idô eltelt.

Az idô eltelt. Igen, gondolta Jonel, az idô eltelt. Már nem terelünk többé juhokat harmatos legelôkön, fiatalos kedvvel nagyokat kurjantva. Nem várjuk Mariorát a juharfák alatt este és nem lesünk hullócsillagot... igen, az idô eltelt. Valami furcsa szomorúság lepte el hirtelen. Körülnézett a régi hegyeken, mélyen beszívta a gyantaszagú illatos levegôt és szomorú lett, maga sem tudta, miért. Igen, gondolta, az idô valóban eltelt...

-- Ülj le -- szólalt meg az öregember -- valamit mondani akarok.

Leült. Délután volt és ôsz. A szemközti hegyoldal fenyvesében halálos sárgán égtek a nyírfák s valahol fönt az Ursu fejében szarvasbika bôgött. Hangja átbúgott a tiszta ôszi csöndön, mint egy szomorú kürtszó.

-- Hát prefektus lettél -- kezdte az öreg lassan. -- Erre vártam. Amíg éltem, mindig csak erre vártam. Hogy közülünk való legyen, aki odalent a sorsunkat intézi. S ezért akartam üzenni érted, mert... mert még mondanom kell valamit. Valamit, ami fontos.

Elhallgatott és fölnézett a hegyre. A hegy fölött, magasan felhôk húztak át, kis könnyű, bolyhos felhôk, fehérek, tiszták. Talán azokat nézte.

-- Az igazság -- kezdte egy idô múlva -- az igazság az, ami fontos, Jonel. Az igazság nyelve egyedül az a nyelv, amit minden ember megért. Akik mostanában feljönnek ide hozzám a falvakból, azoknak a beszédét én nem értem. Miért van ez, Jonel? Miért dühösek az emberek odalent, miért zúgnak, mint a méhek, amikor harkály kopogtatja a kast? Te prefektus vagy, Jonel, neked tudnod kell, hogy miért van ez?

-- A háború miatt -- felelte Jon Bursanu. És Erdély miatt fôként. Erdélyt ketté vágták a németek és felét odaadták a magyaroknak.

Az öreg elgondolkozva bólogatott.

-- Háború. Ez a harmadik, amit megélek. Az urak azt hiszik, hogy háborúval el lehet intézni a dolgokat, amiket másképpen nem tudnak megoldani. Pedig minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Minden háború. Akár megnyerik, akár elvesztik: a háborúban csak veszíteni lehet. Sok-sok életet. Emberéletet, Jonel. A háború butaság. És aztán Erdély. Az urak azt tanították az iskolákban, hogy Erdély román föld s az emberek elhisznek mindent, amit tanítanak nekik. Most aztán megvadultak és háborút akarnak. Így van ez, ha nem az igazságot tanítják az iskolában. Akkor jobb, ha nincsenek is iskolák...

-- Erdély román -- szólalt meg hirtelen Jonel és hangja kemény volt. -- Erdély román!

Az öregember ránézett. Sokáig nézte.

-- Nem tudom -- kezdte azután -- hogy miért mondod ezt így. Talán ott voltál és láttad. Vagy talán te is csak az iskolában tanultad, mint a többi.

-- Erdély román -- ismételte Jonel makacsul -- átutaztam rajta és láttam. Erdély román.

Bács Traján hallgatott egy darabig, mintha a szavak súlyát mérlegelné, amiket mondania kell.

-- Én is jártam ott -- kezdte el azután lassan -- sok évvel ezelôtt. Még nem voltál a világon akkor, még apád sem. Iskolák sem voltak, ahol olyasmit taníthattak volna, ami nem igaz. Talán azért láttam sok mindent másképpen, mint te. Juhokat hajtottam át telelni, mert lent nálunk, a bojároknál, kiégett a széna a nagy szárazságtól abban az esztendôben. Sok völgyet és sok falut láttam ott és sok embert. És az emberek más nyelven beszéltek, mint mi. De ilyen emberek voltak azért ôk is, kis házakban élôk, juhot tartók, szántó-vetôk és szegények. Csak éppen, hogy más nyelven beszéltek. De azért jók voltak hozzám s szívesek és adtak szénát a juhaimnak. Mert látod, Jonel, nem az a fontos, hogy román, vagy nem román. Az a fontos, hogy ember. Hogy jó ember, vagy nem jó ember. S azok, látod, jó emberek voltak és segítettek rajtam, pedig egy szót sem értettek románul. Csak látták, hogy a juhok döglenek meg az éhségtôl és adtak a szénájukból. Hát látod, ezért mondom én, hogy az igazság a legfontosabb ezen a világon. Mert amióta azt tanítják az iskolákban, hogy a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyűlölet támadt köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyűlölet lesz mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyűlöletbôl halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz. De ahol nincs igazság, ott békesség se lehet. Nekünk pedig most nincsen igazságunk, Jonel, mert amit ma odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet, kapzsiság, minden: de nem igazság. És ezért van háború és ezért lesz pusztulás, nagy-nagy szegénység és sok-sok nyomorúság. És én örvendek, hogy vén vagyok már és nem érem meg azt, ami jön. De fáj a lelkem azokért, akik még fiatalok és erôsek és akik el kell pusztuljanak mielôtt az életüket befejezhetnék, mert eltévesztették az igazságot. És még csak nem is tudnak róla, Jonel, nem is tudnak róla! Hazugságra tanították ôket az iskolában és gyűlöletre, igazság és jóindulat helyett. Verje meg az Isten azokat, akik ezt tették velük...!

A prefektus hallgatott. Döbbenve és lázadozva belül, de tisztelettel hallgatta az öreg szavait. És arra gondolt: öreg már szegény. És arra gondolt: csak egy jámbor, vén juhász, mit tudhat a világról.

-- Jonel. Te prefektus vagy. Nagy úr. Szavadat sokan hallják és ez jó. Úgy történt minden, ahogyan akartam. De most kérek valamit tôled, Jonel.

-- Szólj, Bács Traján.

Az öregember ránézett az unokájára, egyenesen a szemébe és úgy mondta:

-- Ígérd meg, Jonel, hogy az igazságot fogod cselekedni mindig és mindig. Mert csak az igazság az élet. Ami nem igazság, az pusztulás. Ígérd meg!

-- Ígérem.

-- Esküdj meg, hogy sem szóval, sem tettel, sem semmilyen módon nem cselekszel az igazság ellen. Mert aki az igazság ellen cselekszik, a nép ellen cselekszik. Esküdj meg.

-- Esküszöm.

-- Úgy segítsen meg téged az Isten?

-- Úgy segítsen meg engem az Isten!

-- Jól van -- mondta az öregember és megkönnyebbülten fölsóhajtott -- most már jól van. Most már meghalhatok.

Aztán még sokáig ültek egymás mellett a padon, szó nélkül és nézték a hegyeket és hallgatták az ôszt, ahogy lábujjhegyen tovahaladt, gerincrôl gerincre lépve, a világ fölött. Aztán este lett. Jonel elbúcsúzott, lement a gépkocsijához és visszatért a városba. S Bács Traján azon az éjszakán meghalt.

Temetésén az egész család összegyűlt. Virgil, a királyi sebészeti klinika fôorvosa és Jonel, a prefektus, vitték vállukon a koporsót az unokatestvéreikkel együtt. Bocskoros juhosgazdákkal, bozontos szénégetôkkel és az összegyűlt hegyinép meghatott szemekkel nézte a mindenható prefektus urat, Bács Traján unokáját, aki vérükbôl való vér és sokan arra gondoltak talán, hátha ezentúl mindig így lesz, hogy az urak és parasztok együtt viszik vállukon a koporsókat és együtt faragják a bölcsôket is, a jövendô számára.

A temetésre Mariora is eljött, urával és hat gyermekével. Mikor Jonel megállt elôtte és kezet nyújtott neki és tenyerében tartotta egy másodpercig az asszony munkától eldurvult érdes, meleg kezét: abban a pillanatban érezte meg életében elôször, hogy mennyi sok idô telt már el a fiatalság óta. Mariora arcát barázdák árnyékolták már s hajdan oly vidám szemei szomorúak voltak és mélyen ültek, mint azoké, akik egy idô óta befelé néznek önmagukba és ott keresik a dolgok végsô titkát.

-- Szép gyermekeid vannak -- mondta Jonel, hogy szóljon valamit -- isten tartsa meg ôket, Mariora.

-- Köszönöm, uram -- felelte halkan az asszony -- isten tartsa meg a tieidet is. Neked mennyi van?

A prefektus arca elsötétült.

-- Egy sincs -- felelte tompán.

Ez volt életének egyik nagy fájdalma. Elena beteges volt és nem tudott gyermeket adni. Az asszony sajnálkozva nézett rá, puha, anyás pillantással.

-- A te gyermekeid vagyunk mindannyian, prefektus úr -- mondta aztán halkan és lehajtott fejjel -- tartson meg sokáig az Isten.

A Mariora ura is ott állt és zavartan forgatta kezében a kalapját. Nagy darab ember volt, erdôsgazda és vízimolnár, aki saját fűrészén készítette a deszkát és maga fuvarozta le a városba.

-- Ez az uram. Dimitrunak hívják.

-- Isten tartson meg, Dimitru.

-- Isten tartson meg, uram. Régen készülök rá, hogy megköszönjem neked, amit annak idején az erdôkért tettél. Amikor azok az idegenek ki akarták venni kezünkbôl a kenyeret. Hát most megköszönöm, mindannyiunk nevében. Isten éltessen, prefektus úr!

Temetés után megülték a tort. Házigazda a legidôsebb Bursanu volt, Kosta ügyvéd bátyja. Pálinkát ittak és sajtot ettek hozzá. Ott ültek a juhosgazdák mind, a kis ház megtelt cserzett birkabôr szagával és Jonel fájva emlékezett vissza azokra az idôkre, amikor még itt ült naponta ô is ezek között az emberek között, együtt örvendett velük a jó idônek s együtt aggódott viharon, jégesôn.

-- Éltessen, Jonel -- emelte föl Kosta ügyvéd a poharát, mintha eltalálta volna fia gondolatait -- éltessen, Virgil.

Majd egy kis, szomorú mosollyal a szája körül hozzátette a köszöntéshez:

-- Arra, ami szép volt!

-- Arra, ami szép volt -- felelte Virgil, a fôorvos és megkönnyesedett szemmel vette kezébe a poharat.

Jonel elborult arccal, szótlanul itta ki fenékig az áldomást, aztán hamarosan felkelt a helyérôl és elbúcsúzott. Amíg az autó lefelé vitte a hegyrôl, bele az éjszakába, a kényelmes ülésen hátradôlve elgondolkozott azon, hogy vajon az ár, amit fizetnie kellett azért, hogy prefektusa lehessen ennek a népnek, nem volt-e mégis igen-igen magas? Nem volt-e mégis több, mint amennyit egy embertôl kívánni szabad? Mariorára gondolt és hat gyermekére és úgy érezte, hogy nincs a világnak az a hivatalos gépkocsija, amit föl ne cserélne szívesen egy pár ócska bocskorért... Egy pár bocskorért, amelyikben ott léphetne most valamelyik kanyargós hegyi ösvényen hazafelé, egy hegyestetejű kis faházhoz, maga mögött Mariorával és a hat gyerekkel.

Elena akkor már harmadik éve feküdt az egyik nagy fôvárosi szanatóriumban. Hogy tulajdonképpen mi volt a baja, azt egy orvos se tudta biztosan megmondani. Jonel néha arra is gondolt, hogy talán nincs is semmi baja, csak az unalom. Ráért beteg lenni, hát beteg volt. A Constantinescu-rokonság ott lebzselt körülötte és megtöltötte a fejét mindenféle léha butasággal. Jonel olykor valóban haragudott a feleségére. Ha feljött volna ide a hegyre, kavarta volna a sajtot, fôzte volna a puliszkát és mosott volna egész nap, mint a havasi asszonyok, nem lett volna semmi baja, gondolta magában. De Elena soha sem járt fönt a hegyen, nem akarta Bács Trajánékat látni. Undorodott a birkaszagtól és nem ette a puliszkát sem. A társaság, amelyhez tartozott, Párizst majmolta. Divatban, szokásban, viselkedésben és betegségben is. Nem, a házassága nem volt szerencsés, azt mindenki láthatta. Még Jonel apja is. De Kosta ügyvéd ezzel vigasztalta a fiát:

-- Tartoztál vele az ördögnek, Jonel. Mindenki tartozik valamivel az ördögnek. Te a házasságoddal tartoztál. De legalább túl vagy rajta. S a politikai pályádat elindították a Constantinescuk, az a fontos.

De Jonel néha úgy érezte, hogy talán mégsem ez a legfontosabb, de nem szólt. Minek. Ami megtörtént, azon úgysem lehet segíteni.

Bács Traján temetése után teljes erôvel vetette magát a munkába. Szükség is volt erre. Az egymást követô kormányváltozások ideje alatt a megye közigazgatása összezavarodott, két-hároméves panaszok hevertek elintézetlenül, szolgabírók, jegyzôk saját szakállukra intézkedtek s némelyikük, mint egy-egy valóságos kis despota uralkodott a népe fölött. A nép némán tűrt és hallgatott, mert megszokta, hogy hiába megy panaszra bárhova, a kivizsgálási parancs újra csak a fôszolgabíróhoz, vagy jegyzôhöz tér vissza s jaj akkor a panasztevônek. Jonel Bursanu erôs kézzel nyúlt bele a dolgokba. A panaszokat maga vizsgálta ki a helyszínen s a hivatalnokok visszaéléseit könyörtelenül torolta meg. Így is beletelt jó néhány hónap, amíg rendet tudott csinálni a megyében. S mikor ezzel végre megvolt, akkor rászakadt az országra az igazi háború, a maga teljes valóságában.

Eddig csak egy-egy hadtestet küldtek ki a frontra és inkább otthon lármáztak, sajtóban és ökölrázó beszédekben, hogy bebizonyítsák a németeknek: mennyivel különb fegyvertárs Románia, mint a szabotáló Magyarország. De egyszerre megváltozott a helyzet. Románia mozgósított, most már nemcsak újságcikkekben és propagandabeszédekben, hanem a valóságban is.

Nem ez volt az elsô mozgósítás. Az utóbbi években gyakran játszottak már a különbözô kormányok ilyesmit Erdéllyel kapcsolatban. De Jonel tudta, hogy ez most nem ijesztgetés és nem színház. Ez vérre megy és életre. És eszébe jutottak Bács Traján utolsó szavai az igazságról. És mert úgy érezte, hogy kétféle igazság van -- az egyik az ország igazsága, amelyik a háborút kellett válassza a németek oldalán Erdély miatt s a másik a nép igazsága, amely mindenképpen életben kell maradjon -- megpróbálta egyszerre szolgálni mind a két igazságot.

Olyan volt ez, mint egy nehéz, rettenetesen nehéz és bonyolult hadművelet, magánháború, országon belül. A németek kívánságait a gabona- és állatbeszolgáltatásokat illetôleg a legszigorúbban végrehajtotta. A nép majd megél valahogy így is, mondogatta, fontos, hogy életben hagyják. De a katonai behívásoknál, akit csak valamilyen ürüggyel föl lehetett menteni, azt kihúzta a katonáskodás alól. Magához hívatta titkos megbeszélésre a legmegbízhatóbb Bursanu-rokonokat és parancsot adott nekik, hogy járjanak házról-házra és oktassák ki az embereket. Hamisítsanak halotti bizonyítványokat, ha kell s rejtsék el a férfiakat a havasban, mindegy, hogyan és miként. Ô majd gondoskodik, hogy senki se kutasson utánuk. És gondoskodott. Voltak völgyek és falvak, ahonnan négy-öt embernél több nem vonult be. S a népek áldották a prefektusukat, anyák gyertyákat áldoztak érte és a papok miséket mondottak. ,,Hazaárulás, amit teszek'' gondolta néha Jon Bursanu a prefektusi irodában és megborzongott ettôl a szótól. De ugyanakkor tudta, hogy amit tesz, az helyes. Mert a háború elveszett s nem szabad, hogy vele vesszen a nép is.

Nem volt tisztában vele, mikor érlelôdött meg benne az a fölismerés, hogy a háború elveszett. Elôször csak úgy jelentkezett, mint egy nyugtalanító elôérzet. Talán azon az estén, amikor Bács Trajántól elbúcsúzott és a gépkocsi vitte vissza a város felé. Bács Traján szavai okozták valószínűleg. Az, amit az igazságról mondott. Ez az elôérzet többször visszatért, de igyekezett elhessegetni magától. Németország hatalmas -- mondogatta magában -- és nem veszítheti el ezt a háborút. De titokban érezte, hogy azért mondja ezt, mert erre a lapra tette föl már két évvel ezelôtt Románia sorsát. Aztán egy napon fölkereste valaki a prefektusi hivatalban, aki bizalmasan, négyszemközt akart beszélni vele. Egy régi barátja volt ez, parasztszülôk fia szintén, aki viszont más oldalon próbálta képviselni azoknak érdekét, akiktôl származott. Szélsôbaloldali képviselô volt valamikor, két évet ült börtönben is és amikor kiengedték, eltűnt nyomtalanul. S most ott ült Jon Bursanu íróasztala mellett és azt mondta:

-- Nem a pártállás a fontos most, Jonel, hanem a nép. S én azért jöttem, hogy közénk hívjalak, mint jó románt. Meg kell mentsük a népet.

És Jon Bursanu ebben a percben megértette, hogy az a nyugtalanító kis érzés igazat súgott: a háború elveszett.

A háború elveszett. Néhány hónap múlva világosan látta már mindenki. Az utak megteltek visszavonuló német katonasággal, ukrán menekülôk szekérkaravánjaival, piszkos, poros, lehorgasztott fejű emberekkel s a végtelenbe nyúló menet vonult, vonult az országon keresztül, keletrôl nyugatnak. Mindenki tudta már akkor: a háború elveszett. Rossz lapra tették föl az ország jövendôjét.

De a vezetôk nem vesztették el a fejüket. A román politika hagyományos rugalmasságával igyekeztek tájékozódni a változott helyzetben. Titkos összejöveteleken készültek már a nemzetmentésre. A közeledô veszély egybe kovácsolta a különbözô pártállásokat, már nem volt köztük ilyen és amolyan, mind románok voltak csak. Ôsi paraszt mondásokat idézgettek: ,,a víz szalad, a kô marad. A vihar meghajlítja a füveket, de ki nem dönti...'' És mindez azt jelentette: a német jött, voltak emberek, akik fogadták ôket, a nép meghajlott elôttük s jó volt úgy. A német elmegy. Jön az orosz. Lesznek akik fogadják majd, a nép meghajlik elôttük s jó lesz úgy is. Az orosz is elmegy egyszer. A fontos, hogy elsôsorban románok legyenek a politikusok, akik ezt, vagy amazt a külsô hatalmat kiszolgálják s csak másodsorban ezek, vagy amazok. Fasiszta, kommunista: mindegy. Csak jó románok legyenek. Hazaáruló nincs, csak fűszál, ami meghajol. Csak kô, ami marad s megvárja, amíg elfut a víz s elül a vihar. Aki ellenáll, csak kidôl oktalanul, mint fenyô a szélben. S a nép nem szabad kidôljön, a népnek élni kell, hôsiesség nélkül, ha kell alázatosan, de élni.

És 1944 júniusában egy este Jon Bursanu, a prefektus, gépkocsiján felrohant a hegyekbe. Csak a titkárja volt vele s a gépkocsivezetô. Megbízható román mind a kettô. Egy eldugott fűrészmalomban várták már a nép emberei, azok, akiknek szavuk volt a völgyekben. S a prefektus mondta:

-- Talán egy hét múlva, talán egy hónap múlva, megadom a jelt. Akkor rá kell támadni a németekre. Nem nagyon, életet nem kell kockáztatni azért, mert az élet drága. Csak úgy, hogy egy kis zaj legyen. Néhány hidat felrobbantani, néhány katonavonatot kisiklatni. Lôdözni egy kicsit, lármát csinálni. Aztán vörös zászlókkal és ünnepléssel várni az oroszt. Megértettétek? Majd ha megadom a jelt. S addig hallgatni, mint a sír!

Az emberek sötéten állottak körülötte az ócska fűrészmalomban s egy árván pislákoló olajmécs megnyújtotta fekete árnyékukat a pókhálós falakon.

-- A román tud hallgatni, uram. Jobban még, mint a sír.

Aztán szótlanul oszlottak szét az éjszakában. Erdôk és hegyek elnyelték ôket percek alatt.

-- Mehetünk, testvér -- szólt oda a prefektus fáradt hangon a gépkocsivezetônek s az autó némán gördült alá a hegyen.

Így szervezte meg Jon Bursanu Felsômoldovában az ellenállást, hogy mentsen a népen egy arasznyit.

Mikor nyár derekán megadták végre Bucurestibôl a jelt, valóban robbant is néhány félreesô híd és a hangulat kedvéért itt-ott egy-egy értéktelen deszkaépület is tüzet fogott. Jól elrejtôzött vadorzók olykor egy-két lövést is leadtak a sziklák közül, az utakon menetelô németekre. De csak a parancs kedvéért történt ez is, mert az emberek, akik az utakon figyeltek, ijedt szemmel látták, hogy a katonák között másfélék is menetelnek ott. Asszonyok, gyerekek, kóberes szekereken, melyeket kis sovány lovacskák vonszoltak lehorgasztott fôvel. És a gyermekek sírtak és az asszonyok kenyeret koldultak és a toprongyos férfiak, akik a szekerek mellett baktattak, sötéten és kétségbeesve néztek a világba. Szekérkaraván szekérkaraván után haladt át a völgyeken és ez a látvány iszonyattal töltötte el a falvak és tanyák népét. Mert ezek a menekülôk nem németek voltak. És nem is urak. Hanem parasztok, szegény koldus parasztok, akárcsak ôk maguk. Besszarábiából és Bukovinából futottak és amiket az oroszokról mondtak, attól reszketni kezdett az emberekben a lélek. Vajon jól csinálta-e a prefektus? Vajon nem tévedtek az urak? Vajon nem kellett volna-e mégis beállani katonának, mind valamennyiüknek? Vagy kaszát, baltát ragadni, ha másféle fegyver nincs, csakhogy a szörnyűség távol maradjon az országtól?

De aztán mégis úgy látszott, hogy a prefektus jól csinálta. Az oroszokat vörös zászlókkal és ünneplésekkel fogadták. Felszabadítóknak nevezték ôket és néhány berúgott katona erôszakoskodásától eltekintve aránylag jól megúszta az egész vidék ezt a felszabadítást. A prefektus ügyesen gondoskodott arról, hogy soha meg nem történt szabotázsok és ellenállási akciók gomba módra nôjenek elô a semmibôl és országos hírűvé fúvódjanak föl. Minden falunak megvolt a maga két-három hôse, aki magára vállalt valami kigondolt tettet és hagyta ünnepeltetni magát az oroszok szeme láttára. Sôt az egyik élelmes falunak mártírjai is akadtak: hatalmas tömegsírja, ahol állítólag a németek által lemészárolt ellenállók nyugodtak. Az egyik meghatott orosz parancsnok még díszôrséget is adott a vértanúk sírja mellé és nem is álmodott arról, hogy a hatalmas gödörben, mely fölött Sztálin képével díszített oszlop hirdette a fölszabadulást, a falu elásott gabonája várt nyugalmasabb idôkre.

De alig zajlottak le az elsô izgalmak, új veszedelem támadt. Idegen emberek járták gépkocsikon a falvakat és hatalmas vörös hirdetményeket ragasztottak ki a falakra. A király meghirdette a háborút a németek és magyarok ellen. Elkezdôdött újra a sorozás. A megriadt emberek szaladtak a megyeszékhelyre és keresték a prefektusukat. De az akkor már nem volt ott. Elvitték Bucurestibe, miniszternek.

Jonel Bursanu miniszter lett. Maga sem tudta, hogyan és miként. Egy éjszaka orosz katonagépkocsi állt meg a lakása elôtt, két ismeretlen ember bejött hozzá és felszólította, hogy azonnal jöjjön velük. Hogy miért, azt nem akarták megmondani. Egy nehéz, gondtelt és aggodalmas éjszakai autóút után, reggel hatkor megtudta, hogy miniszter lett.

Különös világ várt rá Bucurestiben. A politikusok egy része eltűnt, nem lehetett tudni, hogy hova. Csak suttogások utaltak arra, hogy a ,,régi garnitúra'' visszavonult a hegyek közé és ott várja be, hogy forduljon egyet újra a kerék. Csak azok maradtak a színpadon, akik nem voltak eddig exponálva, vagy akik már eleve számítottak egy orosz gyôzelemre és aszerint helyezkedtek. Vagy akiket sikerült tisztára mosni a megszállók elôtt. Ezen utóbbiak közé tartozott Jon Bursanu is.

Egy fél évig viselte a miniszterséget. Nem volt könnyű feladat: az orosznak gabona kellett, állat kellett, fa kellett, olaj kellett, szén kellett, ember kellett. Minden kellett. És semmi sem volt elég. Az ô feladata meg az volt, hogy mindent adjon és mégse adjon semmit. Elôször azt gondolta, hogy egy kis ravaszsággal sikerült megoldani a kérdést, még pedig úgy, hogy két legyet üt egy csapásra. Minden orosz követelést az erdélyi magyarokon és szászokon igyekezett behajtani. A visszafoglalt Észak-Erdély másfél milliós magyarságát szabad prédának tekintette. Elkoboztatta állataikat, gabonakészleteiket és a munkaképes férfiakat összefogatta és elindította Oroszország felé, jóvátételben. De az erdélyi magyarok vezetôi egy kétségbeesett lépéssel mégis megmentették a népüket a végsô pusztulástól és megtették azt, amire Bursanu nem számított: az egész erdélyi magyar népet átvitték a kommunista pártba és az oroszok védelmét kérték a román nacionalizmus ellen. Már-már úgy látszott, mintha az oroszok egy önálló erdélyi népköztársaságot akarnának létrehozni. ,,Erdély a mienk kell maradjon!'' hördült végig a jelszó a román politikusok között és ugyanúgy tettek, mint annak idején, mikor a németen múlott az erdélyi kérdés: hízelegni kezdtek az orosznak a legmesszebbmenô erôfeszítéssel és hogy hűségüket még jobban bizonyítsák, tömegestôl léptek be ôk is a kommunista pártba. A hadművelet sikerült. Erdélyt visszacsatolták Romániához. Így került be a kommunista pártba, Erdély miatt, Jon Bursanu is.

Mégis csak egy fél évig maradt miniszter. Maga mondott le, egészségi állapotára való hivatkozással, miután Erdély ügyét elrendezték. Sokan nem értették, hogy miért tette ezt, sokan hibáztatták is miatta barátai közül. ,,Kötelességed kitartani'' mondták ,,és védeni a román nép érdekeit a kommunisták között.'' De Jon Bursanu mégis lemondott. Azt mondták családi bajok szegték a kedvét. Akkor halt meg az apja, Kosta Bursanu, az oroszok börtönében és hiába volt Jonel miniszter és hiába lett kommunista, nem tudott segíteni rajta. Felesége egy orosz ezredessel élt együtt. Talán valóban hozzájárultak ezek is a lemondásához, de az igazi ok mégis más volt. Jon Bursanu megundorodott a saját politikájától.

Valami mélységes belsô undor töltötte el. És ugyanakkor megszállta egy bizonytalan rettegés is: hátha mégsem helyesen csinálták? Hátha mentés helyett a pusztulásba vitték a népet? Néhány héttel azelôtt nála járt az apja bátyja, Bács Tanase, a legidôsebb Bursanu. Ez akkor volt, amikor Kosta ügyvédet az oroszok letartóztatták, mert gyalázta a szovjet hadsereget, amiért a házából kidobták. Bács Tanase nagyon gondtelt volt.

-- Némák a legelôk -- mondta és szemrehányóan nézett úri unokaöccsére, a miniszterre -- nem szól a kolomp. S azt hallom, Jonel, hogy azokkal tartasz te is, akik a juhainkat elhajtják, embereinket munkára parancsolják s apádat a börtönbe tették!

-- A fű meghajlik a szél alatt -- felelte Jonel -- s feláll megint, ha a szél elül. Érted ezt, Bács Tanase?

Az öreg bólintott néhányat, aztán sóhajtott.

-- Te sokat tanultál, Jonel, úr vagy, kell tudd, mit cselekszel. Én csak azt tudom erre mondani, a magam eszébôl, hogy megeshetik az is, ha soká tart a gonosz idô, hogy hitvány, rossz füvek erôre kapnak s a jó fű rendre kivész. És akkor nem lesz, ami felálljon, ha változik az idô. Se fű, se fa, se ember. Csak gyom. Máris nagyon sok a hitvány gyom, Jonel.

Ezekre a szavakra sokszor kellett visszagondoljon. Sok volt a gyom, valójában. És egyre több lett. Új arcok bukkantak föl a politikai életben és nem lehetett tudni, hogy honnan jöttek. Izgágák voltak és követelôdzôk, a nép nevében beszéltek mindég, de semmi közük sem volt a néphez. A nép nevében követeltek, de a néptôl akartak elvenni mindent. Nem is románok voltak. Zsidók és mindenféle idegenek. Elôbújtak, megnôttek, szájaskodtak és a demokrácia nevében mindenkit lehurrogtak, aki másképp gondolkozott mint ôk. És egyre többen lettek. Fokozatosan dúlták szét az országot. Mindenütt ott voltak. Nekik engedelmeskedett a rendôrség és ôk voltak az oroszok tanácsadói. Feljelentéseikre emberek százait tartóztatták le, becsületes jó románokat és nem lehetett tudni, hol végzôdik majd mindez. Jon Bursanu még néhány hétig figyelte tehetetlenül ezt a változást, próbálta kimenteni az apját a börtönbôl, de csak sajnálkozó vállvonogatásokat kapott. ,,Az ország fölött ma nem a kormány uralkodik'' mondta búcsúzóul a barátainak az utolsó titkos összejövetelükön ,,hanem egy titkos társaság. Reánk már csak azért van szükségük, hogy cégtáblának használjanak a tulajdon népünk felé. Én ezt nem vállalhatom tovább.'' Aztán otthagyta Bucurestit és fölment a Pietra Neagrára.

Tavasz volt, április eleje. Délután érkezett meg a hegy alá, esett az esô, szél verte a fellegeket, a csúcsok nem is látszottak. Sötét, szomorú nap volt. A gépkocsi, amelyik idáig hozta, megfordult és visszatért a város felé, ô pedig kezébe vette a kofferjét és ment föl a csúszós ösvényen, a megszokott régi ösvényen, a zuhogó esôben, lassan, fáradtan és nagyon egyedül, Bács Traján háza felé.

A ház még állt. Megrokkanva és öregen, de állt. Nem lakott benne senki. Ott áll elôtte a korhadt nyírfapad is, amelyiken valamikor Bács Traján üldögélt, de kietlen volt minden és elhagyott, akár maga az esôs, szomorú délután. Jonel fölért, kinyitotta a lazán betámasztott ajtót és belépett a házba. A lakatlanság hideg szaga, kihűlt tűzhely szaga csapott az arcába és sötétség. Tüzet tett, kabátját fölakasztotta száradni a gerendára, aztán leült a rozoga padkára, tenyerébe hajtotta a fejét és arra gondolt: mennyit ültem itt, ezen a padon! És arra gondolt: milyen régen is volt az, talán nem is ebben az életben, talán nem is ezen a földön. És arra gondolt: valahol elromlott a világ. Én rontottam el? Vagy más? Vagy valamennyien együtt? Igen, alighanem valamennyien együtt. Elrontottunk valamit.

Kint süvített a szél és vert az esô. Keserű ködöket leheltek az erdôk s a hegyek csúcsa elrejtôzött a felhôk közé, mintha nem is tavasz lett volna, hanem ôsz. A világ kietlen volt és puszta, akár egy útszélre dobott ócska bocskor, aminek a gazdája már régen nem él.

A tűz pattogott. Nézte a lángoló bükkfahasábokat és arra gondolt: ezt a fát még Bács Traján hasogatta föl, az öreg. És látta maga elôtt Bács Trajánt, ahogy ott állt a favágótönk mellett, fekete kalapjában, kissé elôre hajolva és csontos nagy keze lassú nyugalommal hasogatta a fát. És hallotta a hangját, ahogy ott a padon mondta, azon az ôszön. ,,...ahol nincs igazság, ott békesség se lehet, mert az igazság és a békesség az egy... és nekünk nincsen igazunk, mert az iskolákban olyasmit tanítanak, ami nem igaz, az emberek olyasmit kiabálnak, ami nem igaz és az urak olyasmit cselekszenek, ami nem igaz. És ezért háború lesz és pusztulás és nyomorúság és halál...'' Így mondta Bács Traján, igen és aztán meghalt. Igen, ô tudott valamit, amit mások nem tudtak. S ez a valami az volt, hogy a békesség és az igazság ugyanaz s a nép jövendôje mindég csak az igazságon múlik és semmi egyeben. ,,Esküdj meg, Jonel'' mondta akkor és még a hangját is hallotta, reszelôs, fáradt, öreg hangját, ahogy a szavakat mondta ,,esküdj meg, Jonel, hogy csak az igazságot cselekszed mindig és mindig, mert csak az igazság az élet és ami nem igazság, az pusztulás és aki az igazság ellen cselekszik, a nép ellen cselekszik. Esküdj meg, Jonel.'' És ô megesküdött. Visszacsengtek emlékezetébôl a szavak, ahogy mondta ôket: ,,Úgy segítsen meg engem az Isten...!'' Úgy segítsen meg engem az Isten -- gondolta és megborzongott, mint aki átkozódik. Mert vajon az igazságot cselekedte-e mindég? Szóban és tettben és szándékban? Igen, szándékban, abban bizonyára... de tettben? Ki tudhatja azt? A politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény. Az ember mondja ezt és teszi azt, hogy a végén amaz legyen belôle. Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék. Az ember csal és hazudik, hogy diadalra juthasson az igazság. Ez a politika. De vajon diadalra jutott-e csakugyan? Juthat-e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés. Ezt meg kellett volna kérdezni Bács Trajántól. Most már késô. Hogyan is mondta csak az öreg? ,,Nincs külön román igazság, csak egy Igazság van, mint ahogy Isten is csak egy. Románnak, magyarnak, mindenkinek...'' Így mondta valahogy. Talán itt volt a baj. A sokféle igazság körül, ami nem is igazság volt, csupán politika.

Esett, esett. A vén kiaszott ház nyögött a szélben. Valahol szú percegett egy öreg gerendában, mintha az idôt mérte volna. A lakatlanság megborzongatta Jon Bursanut a Bács Traján házában. ,,Ilyenek lesznek a románok házai'' gondolta és a torka összeszorult ,,minden ház ilyen lesz: üres, lakatlan, emlékek és kísértetek tanyája. Kísértetek földje lesz a román föld. Valahol elvétettük az igazságot...''

A pókhálós ablakokon kívül kitárta szárnyait a sötétség, mint egy óriási fekete holló. Ült a padon, szemben a tűzzel, ült, ült. Érezte, hogy fáradt. Fáradt és öreg. S nem úgy fáradt és úgy öreg, mint egy paraszt, aki munkáját elvégezte, hanem mint aki nem tudott elvégezni semmit. Se szántást, se vetést, se aratást. Se legeltetést, se telelést, semmit, semmit. Mint, aki követ szántott és konkolyt vetett. Mint, akit aratás elôtt elvert a jég, juhai mételyben eldöglöttek. Mint, akit meglátogatott az Isten, mert valamirôl megfeledkezett. S most ül, ül, egyedül a kihalt házban és gondolkodik: mi volt az, amirôl megfeledkezett?

Kint egyszerre csak léptek szortyogtak az ázott gyepen. Fölfigyelt. Valaki jött. Az ajtó lassan, csikorogva megnyílt. Valaki állt a küszöbön. Fekete árnyék a fekete estében. Egy asszony.

-- Adjon Isten, Jon Bursanu.

-- Adjon Isten neked is, asszony.

Az asszony betette az ajtót és közelebb jött. Nyers gyapjúszagot hozott magával, a bocskorai halkan szortyogtak. Amikor megállt, a tűz fénye megvilágította arcát a fekete fejkendô alatt. Mariora volt.

Nem lepôdött meg. Valahogy olyan természetes volt, hogy eljött.

-- Ülj le, Mariora.

Az asszony fölakasztotta ázott szumánját a kemence fölé és leült közel hozzá, a padra. Az arca árnyékba került. Ott ült mellette és hallgatott.

-- Átkozott idô -- szólalt meg egy idô múlva a férfi, hogy mondjon valamit.

Az asszony alig hallhatóan sóhajtott.

-- Hallottam, hogy itt vagy. Egy ember látott jönni föl a hegyen. Gondoltam: átjövök.

Majd egy idô múlva hozzátette:

-- Nagy úr lettél, Jonel, azt mondják. Miniszter.

-- Csak voltam, Mariora, de otthagytam Bucurestit. Nem megyek vissza többé.

Az asszony hallgatott egy darabig, csak a tűz pattogott s az esô kaparászott az ócska zsindelytetôn.

-- Te tudod, Jonel -- mondta aztán és újra sóhajtott -- tanult ember vagy, úr. Tudnod kell, mit cselekszel.

Jon Bursanu nem szólt többet. Csak ült, ült az asszony mellett és arra gondolt: ennyire bíztak bennem, ennyire...

Ültek és hallgattak. Néha fát tettek a tűzre. A lángok fénye játszott a kopott, vén falakon, sárgán, bolondosan. Aztán az asszony megmozdult. Fölemelt egy szatyrot a földrôl és letette kettôjük közé, a padra.

-- Egy kis ennivalót hoztam -- mondta halkan -- gondoltam, szükséged lesz talán valamire. Nem sok: egy kis puliszka, túró... senkinek sincs ma sok...

-- Mondd, Mariora -- kérdezte Jon Bursanu hirtelen -- mondd: ha akkor itt maradok... tudod, ha akkor... ma másképp lenne minden? Nézd, ma már szinte öregek vagyunk és megmondhatom: nagyon nehezen mentem el akkor. És ha tudnád...

-- Igen -- felelte az asszony lassan -- ha tudná az ember. Ma már öregek vagyunk, de hogy másképpen történt volna-e minden... azt én nem tudhatom, Jonel. Én csak azt tudom, hogy te azért nem maradhattál itt, hogy minden jó legyen nálunk. Ezt mondta nagyapád és ezt mondták az emberek is, mind. És mégis rossz lett. És látod, Jonel, ha erre gondolok, szomorú leszek és sajnálom, hogy akkor elmentél. Mert így nem csak azt kell megsirassam, ami most van, hanem azt is, ami már akkor elveszett: a kettônk életét, Jonel...

Ültek és hallgattak. Késôbb emberek jöttek az éjszaka sötétjébôl, beléptek, köszöntek halkan, lerázták magukról a vizet és leültek ôk is szótlanul valahova. És tova éjfél felé, amikor már tele volt velük a ház, a Bács Traján régi, elhagyott háza, Jon Bursanu megmondta nekik, hogy mindennek vége van. Az ország rablók kezére került.

Az emberek hallgatták a szavait. Nem kérdeztek semmit, nem is mondtak semmit, csak éppen sóhajtottak néha, ahogy csak parasztok tudnak sóhajtani, akik szokva vannak gondhoz, bajhoz, nyomorúsághoz, szokva vannak ahhoz, hogy az élet nehéz és hogy ebbe bele kell törôdni. Majd rendre, ahogy jöttek, halk köszöntést morogva eltávoztak megint. És Jon Bursanu újra egyedül maradt az asszonnyal.

-- Te nem mégy? -- kérdezte, amikor az utolsó ember mögött is becsukódott az ajtó. -- Biztosan vár már az urad...

Az asszony a padon ült, mellette és belebámult a roskadó tűzbe. Sóhajtás nélkül mondta, egyszerűen:

-- Dimitrut elvitték Oroszországba. Az Éliás fia, a zsidóé, akit annak idején lefogattál a csendôrökkel, hazajött és el akarta venni Dimitrutól a malmot. Dimitru nem hagyta magát és erre az Éliás fia elvitette ôt Oroszországba, úgy éppen, ahogy te annak idején elvitetted az apját.

Csönd volt a házban a szavak után. Csak az esô kapart halkan a tetôzsindelyen s a szél, mint egy nyugtalan kísértet zúgatta a padlást. Valahol fent a gerincen nyögtek a fenyôk.

-- Azt hiszem, valamit rosszul csináltunk, Mariora -- mondta a férfi halkan és a hangja rekedt volt és szomorú. -- Valamit, amit politikának neveznek.

-- Emberek vagyunk, Jonel -- felelte csöndesen az asszony, csöndesen és nagyon jóságosan anélkül, hogy elfordította volna fejét a tűztôl -- emberek vagyunk mindannyian.

Öt napot töltött Jon Bursanu fent a Piatra Neagra-i házban. Aztán egy délben lihegô suhanc érkezett föl hozzá és jelentette, hogy géppisztolyos emberek járják odalent a házakat. Gépkocsin jöttek és Jon Bursanut keresik. Ekkor összeszedte kevés holmiját és fölment a hegyek közé egy eldugott kalibába. Ott élt néhány hónapig. Az emberek rejtett utakon élelmet hordtak föl neki és híreket a világról. A hírek gonosz dolgokról tudtak. Szerte az országban folyt az embervadászat. A havasok tele voltak bujdosókkal és néha katonasággal tereltették meg az erdôket miattuk.

Nyár derekán, egy vasárnap, összegyűltek a Bursanuk a havasbeli kalibánál. Az öreg Tanase vitte a szót.

-- Jonel -- mondta --, belôled azért neveltetett urat a havas, hogy legyen, aki vezessen bennünket. Hogy legyen, aki ott lent az urak között eljár a dolgainkban s megmondja nekünk: ezt így, azt úgy kell csinálni. Jó. Te lent éltél, nagy úr lettél, sokat láttál és sokat tanultál. Amit mondtál, mi azt mind meg is tettük. Ha azt mondtad: szidni kell a zsidókat és a magyarokat, mi szidtuk a zsidókat és a magyarokat. Amikor azt mondtad: adjuk be az állatainkat a németeknek, mi beadtuk az állatainkat a németeknek. Azt mondtad; lôjünk a németekre és mi lôttünk a németekre. Hazudjuk azt az oroszoknak, hogy ôket vártuk, mást senkit, mondtad s mi hazudtunk és úgy fogadtuk az oroszokat, mint a testvéreinket. Jó. És mégis ide jutottunk. Se állataink nincsenek többé, se békességünk nincsen. A fiatalokat Oroszországba vitték, minket megnyomorítottak mindenféle rendeletekkel. Én azt hiszem, Jonel, hogy idáig eljutottunk volna akkor is, ha nem szidjuk a zsidókat és a magyarokat, nem adjuk oda állatainkat a németeknek és nem lövünk utána közéjük és ha nem fogadjuk testvérként az oroszt. Én azt hiszem, Jonel, hogy az, amit ti ott lent politikának neveztek, az nem egyéb, mint egy rakás hazugság. Hazudozás erre és hazudozás arra. És én azt hiszem, hogy nektek ott lent mindenféle felesleges dolgokat tanítottak a nagy iskolákban és azt, ami fontos, nem tanították meg: hogy miként kell vezetni a népet. Mert látod, a pakurárok között is van jó pakurár és rossz pakurár. A rossz pakurár tövisek közé tereli a juhokat és köves helyekre, ahol a lábuk feltörik és ahol lesoványodnak. Mert még ezt is tanulni kell, látod, a pakurárságot. Én nem akarok rosszat mondani rólad, Jonel, mert te bizonyára nem tehetsz arról, hogy az urak odalent nem tanították meg neked a néppel való pásztorkodást. Ejszen azért nem, mert ôk maguk sem értenek hozzá. De ha már itt vagy, hát azt szeretnôk, hogy megmondjad nekünk: hogyan látod te ennek az egésznek a végit? Meddig lesz ez így? S ha igazán pakurár lennél s mi juhok, hogyan terelnél minket keresztül ezen a megbolondult világon, hogy életben maradjunk? Erre felelj nekünk, Jonel. Mert ez a fontos és nem az, amit ti politikának neveztek!

Jon Bursanu ott állt a kaliba elôtt, szemközt az emberekkel, akik valamennyien Bursanuk voltak, mint ô. Nézte ôket és Bács Trajánra gondolt s a Bács Traján utolsó szavaira az igazságról. És arra gondolt: bizony, Tanasenak igaza van. Hazugságra építettük a politikát s talán ezért nem mentünk vele semmire.

-- Mindaddig, amíg az orosz az országban van -- mondta aztán józanul és tárgyilagosan a figyelô embereknek -- mindaddig nem jöhet semmi változás. Sôt. Egyre nehezebb lesz az élet és egyre szegényebb és nyomorultabb lesz a nép. Az orosz birodalom pedig akkora hatalmas ország, hogy ellene mi egymagunk semmit sem tehetünk, még ha lenne is fegyver s harcba indulna ellenük minden román asszony és minden román gyermek. Mindaddig nem szabadulhatunk meg az orosztól, amíg valamelyik másik nagyhatalom háborúba nem keveredik vele. Ennek pedig ma még semmiféle elôjele nincs. Talán nem marad más hátra, mint behúzni a nyakat, félreállni az útból, elrejtôzni és várni. Várni és várni. Megvárni azt a percet, amíg egy újabb háború közeledését érezni lehet. És akkor odaállani azok mellé, akik a bolsevizmus ellen küzdenek. Ez az egyetlen lehetôség.

Bács Tanase botjára dôlve hallgatta és bólogatott.

-- Ez mind igaz lehet, Jonel -- mondta csöndesen -- de ez még nem elég. Ez még nem minden. Én csak éppen írni és olvasni tanultam meg, úgy-ahogy, egyebet nem. Mégis azt mondom neked, Jonel, hogy ez nem minden.

-- Én más megoldást nem látok, Bács Tanase -- felelte Jon Bursanu -- lehet, hogy tévedek, de nem látok más megoldást.

Az öreg elgondolkozva nézett rá. Apró szürke szemével az arcát kutatta. Aztán megszólalt.

-- És mi lenne, Jonel, mit gondolsz, mi lenne, ha valamennyi tisztességes ember összefogna? Valamennyi tisztességes ember ebben az országban? Nem aszerint, hogy román, vagy nem román. Hogy ilyen párthoz tartozik, vagy olyan párthoz. Csak aszerint, hogy tisztességes? Nem fegyverrel, csak úgy: hogy éppen összetartana és segítené egymást? Én azt hiszem, Jonel, hogy sokkal több tisztességes ember van ezen a földön, mint nem tisztességes.

A volt miniszter megdöbbenve nézett az öregemberre.

-- Lehet, hogy igazad van, Bács Tanase -- mondta aztán lassan és lehajtotta a fejét -- erre még nem gondolt, azt hiszem, senki. Pedig lehet, hogy igazad van. Csak az a baj, hogy nehéz összehozni az embereket...

-- Mert elvadították ôket -- mondta az öreg szinte haragosan-- már az iskolákban vadítani kezdték ôket s azóta is. Hogy ez román, ez meg magyar, ez meg zsidó, ez meg német, meg mittudomén. Hogy ez paraszt, ez meg iparos, ez meg városi úr. Hogy ez ilyen párthoz tartozik, az meg amolyanhoz. Elvadították ôket.

-- Na mindegy, Jonel -- fejezte be a szavait -- ezen nem tudunk segíteni. Szóval azt mondod, hogy várni kell. Hát jó. Várni fogunk. Mi, itt fönt a hegyen, tudunk várni. S téged addig elrejtünk itt magunk között. Hogy amikor eljön az az idô, amirôl beszéltél, legyen, aki szót váltson azokkal, akik segíteni jönnek. Azt hiszem, ez minden, amirôl beszélnünk kellett. Isten segítsen, Jonel.

Másnap Jon Bursanu átköltözött az egyik juhosgazdához, aki magasan fent a Plajul Muncilorban lakott. Parasztruhában járt, bocskorban, akár a többiek. Juhot legeltetett, sajtot készített, fát döntött. Egy csobán volt csak a sok között. Három évig élt ott fönt a hegyekben. S akkor egy ôszön -- 1949 ôszén volt ez -- különös hírrel jött föl egy ember a faluból. Egy papforma idegen járja lent a falvakat, mondta, és Jon Bursanut keresi. Csak az idôsebbeknek mondja el s azoknak is csak négyszem között. Mások úgy tudják, hogy nyaralni jött a hegyek közé. Ezt mondta a hatóságoknak is és azok nem merik bántani, mert állítólag Amerikából való az öregember és az amerikai követség autója hozta ki Bucurestibôl. S szeretnék tudni lent az emberek, hogy küldjék-e föl a Plajul Muncilorra?

Jon Bursanu meglepôdve kutatott az emlékezetében egy régi ismerôs után, akire ráillett volna a leírás, de nem talált olyant. Végül is úgy határozott, hogy találkozóra hívja az idegent, jó félnapi járófölddel odébb a Pojana Porkura. Négy markos pakurár kísérte el oda s szerte a gerinceken figyelôk állottak, készen minden pillanatban, hogy megkongassanak egy fát, ha veszélyt észlelnének. De az idegen egyedül jött, csak a kísérô volt vele, akit érte küldtek.

Jon Bursanu egy fenyôfának támaszkodva várta meg, amíg az idegen fölért a pojánra. Már messzirôl figyelte, ahogy fölfelé jött a csapáson. Ismeretlen ember volt. Ôsz hajú ember, papos fekete ruhában. Idônként megállt és lihegett. Látszott, hogy nehezen bírja a hegyet. Mikor Bursanu elôlépett a fa mögül és ráköszönt, az öreg ráemelte barátságos kék szemét és néhány másodpercig nézte. Aztán mondott valamit angolul.

-- Bocsásson meg, nem értek angolul -- mondta Bursanu német nyelven, mire az idegen bólintott és ugyancsak németül felelt.

-- Én meg, sajnos, románul nem értek. De nem baj. Elbeszélgethetünk németül is. Fárasztó volt ez a hegy. Ha megengedi, leülök.

Leterítette a köpenyét a gyepre és leült. A vezetô odament a pakurárokhoz, akik valamivel távolabb voltak és lehevert közöttük. Jon Bursanu szintén leült az idegen mellé s kíváncsian nézte.

-- Reverend Baradlay vagyok -- kezdte el az egy idô múlva -- amerikai lelkész. Egyébként magyar. Innen származtam el valamikor ezeknek a hegyeknek a másik oldaláról, Erdélybôl. Csodálkozik ezen, ugye? -- kérdezte és kis kék szeme ránevetett Bursanura. -- Arra gondol, hogy mi dolga lehet egy erdélyi magyar papnak azzal a Jon Bursanuval, aki valamikor az erdélyi magyarok legnagyobb ellensége volt? Hát igen, ennek van egy kis története. Mondja, nem gondolt még arra, hogy önnek valamilyen feladata van ezen a földön? Több és nagyobb feladata, mint másoknak? Mondja: hisz Ön Istenben?

Döbbenten nézett a különös idegenre és a tiszta kék szemek tekintete zavarba hozta. Zavarba hozta az is, amit mondott, az is, amit kérdezett. Valami egészen másszerű beszélgetésre volt elkészülve.

-- Nem tudom -- felelte zavartan és kissé akadozva --, de azt hiszem, hogy hiszek. Ami pedig a feladatot illeti, hát... hosszú ideig magam is azt hittem, hogy van feladatom. Nagyon hosszú ideig. Románia és a román nép: gondoltam, ez a feladatom. De aztán kiderült...

-- Mi derült ki?

-- Hogy amit tettem, az mind nem ért semmit. De nem értem, hogy miért beszélek errôl önnek. És nem értem, hogy miért kérdezi ezt?

De az öreg pap mintha nem hallotta volna a kérdést.

-- Tudja -- mondta halkan -- az ember hosszú ideig élhet úgy, hogy nem ismeri föl a feladatot, amit el kell végeznie. Nagyon hosszú ideig. De aztán egyszerre csak mintha kinyílna a szeme... mondja, nem gondolt még arra, hogy Európa népei össze kellene fogjanak végre? S hogy ezt éppen itt kellene elkezdeni, a dunai népeknél, ahol legnagyobb a veszély és a nyomorúság? Ön most úgy néz rám, mint egy bolondra. De kérem, gondolja meg: nem érkezett-e el végre a pillanat, amikor az itt élô kis népek össze kellene fogjanak, hogy életben maradhassanak? Nem ez az egyetlen és utolsó megoldás ahhoz, hogy újra emberi élet és békés fejlôdés jöhessen létre itt? Ha románok, magyarok, bolgárok, csehek, szerbek, horvátok, szlovákok mind összefognának és nem azzal törôdnének ezentúl, hogy ki román és ki magyar, hanem csak azzal, hogy valamennyien békében és egyetértésben élhessenek: mit gondol, nem lehetne nagyot teremteni ezen a szerencsétlen foltján a földnek? Ide figyeljen, Jon Bursanu. Én önt nem ismerem. Nekem ehhez az egészhez talán semmi közöm sincsen, emberi gondolkodás szerint, mert hiszen én amerikai vagyok és amellett vén szamár, akinek már föld alatt a helye. Azonban van egy isteni elgondolás is. És ez az isteni elgondolás néha jelentéktelen emberekre bízza a nagy feladatot. A nyugati világ leszámolásra készül a szovjet diktatúrával. Amerika maga köré gyűjti Kelet-Európa leigázott népeinek az emigrációit, hogy az ô védnöksége alatt kialakuljon ezekbôl az emigrációkból az új Európa, amely majd ennek a mostaninak a helyére lép, amikor a leszámolás kelet és nyugat között megtörtént. De ezek az emigrációk sajnos odakint csak azt folytatják, amit itt abbahagytak. Marják egymást, áskálódnak egymás ellen és ahelyett, hogy összeülnének s kidolgoznának egy tisztességes megoldást, mely módot adhatna arra, hogy minden ember békésen, elégedetten és szabadon élhessen, bármilyen nyelven is beszél: azon veszekszenek, hogy hol húzzák meg majd a határokat és melyik uralkodjék a másik fölött. Én azt hiszem, Jon Bursanu, hogy az ön helye ott van most Amerikában. És talán az ön feladata az, hogy összebékítse ezeket a szerencsétlen egymásra vadított népeket. Mert csak egymásra vadították ôket, higgye el. Hazugságokkal tömték tele a fejüket a népiskolától kezdve föl a parlamentekig és ideje, hogy valaki letépje szemök elôl ezeknek a hazugságoknak a pókhálóit és rámutasson az igazságra. Lehet, hogy tévedek, Jon Bursanu, hiszen én nem vagyok politikus, csak egy együgyű öreg pap. De azt hiszem, hogy ha az Úristen valakit egy nagyon nagy feladattal akar megbízni, akkor az igazság ügyét bízza reá. Mert ennél nagyobb ügy nincsen a világon.

A különös öreg pap beszélt és beszélt, lassan, töredezetten és megállás nélkül. És Jon Bursanu, ahogy ott ült mellette és tűnôdô szemmel elnézett a messzi kék hegyekbe, egyszerre csak úgy érezte, mintha az idegen öregember szavain túl, valahonnan nagyon messzirôl, Bács Traján szavait hallaná. Ahogy ott ül a fehér nyírfapadon egy régi ôszön s beszél az igazságról, mely egyedül lehet csupán jövendôje a népnek. A rôt bükkökrôl halkan pergett a levél s a tiszta ôszi csöndön át odahallatszott a túlsó hegyoldalból egy harkály kopogása.

Estig beszélgettek ott a Pojana Porkun. És amikor este lett és a nap alászállt a hegyek mögé, úgy fogtak kezet egymással, mint akik régi ismerôsök. Aztán az amerikai magyar pap elindult vissza a völgy felé s Jon Bursanu a négy pakurárral a Plajul Muncilornak vette az irányt. A hold magasan fönt járt már az égen, amikor visszaérkeztek a juhokhoz. A karám aludt, aludtak a kutyák is. Csak a tűz parazsa izzott még s mellette egy ember ült a bundán és figyelt az éjszakába. Öregember volt, szakállas, Bács Tanase.

-- Nos? -- kérdezte, amikor Jon Bursanu leült melléje és felpiszkálta botjával a parazsat.

-- Eljött az idô, amirôl szóltam volt akkor -- felelte.

Az öreg bólintott.

-- Tudtam, hogy eljön egyszer. Minden idô eljön egyszer, csak kell tudni várni rá.

Három hónap múlva Jon Bursanu elbúcsúzott a havastól. Sűrű havazásban ment le az országútig, éjszaka. Gépkocsi várta lent és egy amerikai egyenruha. Két hétre rá Németországban volt.

Négy hónapot töltött Frankfurtban és 1950. június 13-án, egy vidám, napos, jószagú délután Reverend Baradlayval együtt kiment az állomásra és felszállt a brémai gyorsra. Az öreg pap jókedvű volt és ez a jókedv reá is átragadt. Pedig nyugtalanította kissé az idegen világ. Hiányzottak a hegyek és a megfontolt, lassú beszédű emberek. Nyugtalansággal gondolt arra is, hogy odaát a tengeren túl talán még idegenebb lesz minden és félelem fogta el néha, hogy talán ebben a zűrzavaros idegen világban meg sem értik az ô szavát és Bács Traján bölcsességét szánakozva megmosolyogják.

De aztán az öreg pap jókedve rendre reá is átragadt. A legutolsó kocsiban találtak egy teljesen üres fülkét.

-- Ezt lefoglaljuk -- jelentette ki Baradlay tiszteletes és fiatalos lendülettel vetette föl csomagját a hálóba.

-- Kettônk számára? -- csodálkozott Bursanu.

Az öreg pap huncutul nevetett.

-- Egy kis meglepetés is van -- mondta -- maradjon csak itt és tartsa a helyeket. Heten leszünk itt mindjárt. Heten, mint a gonoszok -- tette hozzá nevetgélve.

Jon Bursanu egyedül maradt és kinézett az ablakon. Érdekes, gondolta, milyen gondtalanul vidám tud lenni ez az öregember. Azért vajon, mert pap? Vagy azért, mert amerikai? Vajon a papok igazán hisznek Istenben?

Egy idô múlva nyílott az ajtó és egy ezüstös hajú szép szál barna ember lépett be a fülkébe.

-- Sajnos minden hely foglalt -- szólt rá Jon Bursanu udvariasan, de a jövevény csak rávillogtatta egészséges fehér fogsorát és hatalmas bôröndjét egy könnyed mozdulattal a hálóba lökte.

-- Tudom -- mondta és ránevetett Bursanura -- azért jöttem ide. A vén varázsló küldött. Lubovszki vagyok.

Odanyújtotta a kezét.

-- Bursanu, ugye?

-- Honnan ismer? -- csodálkozott az. -- Szabad a nevét még egyszer? Lubovszki, Lubovszki... valahonnan ismerôs ez a név...

A fehér fogak újra felcsillantak.

-- Valamikor egy cserkészkiránduláson voltunk együtt. Együtt szurkoltunk egy csónakban is. Nem emlékszik? Az öreg varázsló fejébe vette, hogy összeszed bennünket újra.

Persze, jutott eszébe, a csónak. A furcsa öreg pap tett is már célzásokat rá, de nem értette meg soha, hogy mit akar vele.

-- Érdekes -- mondta -- igazán érdekes találkozás...

Néhány perc múlva újra nyílt a fülke ajtaja. Ketten jöttek be. Egy kis kopott, sovány emberke és egy magas elôkelô megjelenésű úr...

-- Drágffy...

-- Lubovszki...

-- Vrana vagyok, kérem, Vrana Basil, szolgálatjukra. Méltóztassanak megengedni, hogy feltegyem ide... köszönöm, de ne tessék fáradni vele, igazán ne tessék... nagyon köszönöm... ha szabad lesz, leülök ide... tessék csak úgy hagyni a lábát, engem nem zavar, a világért sem...

Nézték egymást. Kicsit elfogultan, kicsit zavarodottan. Igyekeztek a megviselt, gondterhelt arcok mögött megtalálni az elmosódott régi vonásokat.

-- Nem mondhatom, hogy megfiatalodtunk! -- törte meg Lubovszki a csöndet. -- Én bizony egyikteket sem ismertem volna meg!

-- Én a Drágffy urat azonnal fölismertem volna! -- lelkendezett a kis sovány Vrana. -- Már amikor Münchenben véletlenül egy fülkébe kerültünk, már akkor olyan ismerôsnek tetszett. Ha tudtam volna, hogy a nagy tiszteletű úr ezt a... ezt a különös meglepetést készíti elô, azonnal fölismertem volna Drágffy urat! Drágffy úrral mi nagyon jól megértettük egymást annak idején!

-- Érdekes -- mondta lassan a herceg -- érdekes gondolat. Ennyi év múlva újra összehozni hat embert, akik akkor néhány percig egy csónakban együtt voltak.

-- Az öregúr kísérletezik velünk, kedves herceg -- vágott a szavába Lubovszki és furcsán felkacagott -- szeretné tudni a vén varázsló, hogy bűneink súlya alatt nem süllyed-e el most a csónak a nagy vízen? Én a magam részérôl mindenesetre hozok magammal egy kis megterhelést, nem tudom, a többiek hogy vannak ezzel...!

Jon Bursanu hallgatta a beszélgetést és valami furcsa, fojtogató érzés nehezedett rá. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi volt az. Mintha a sorsa attól a perctôl kezdve, hogy ebbe a fülkébe belépett, kiszaladt volna a kezébôl. Mintha hullámok játékszere lenne, ugyanazoké a hullámoké megint, amelyek annak idején a csónakkal tovaragadták. Az emlékei mögül egyszerre egészen tisztán és élesen sütött vissza az a különös, szorongó érzés, ami akkor elfogta. A gazdátlan csónak, amit a víz sodort az ismeretlen felé. Emlékezett, hogy akkor nem félt. Egyáltalán nem. Mintha tudta volna, hogy ott a hegyek között nem érheti semmi baj. De most... most érzett valamit, ami egy kicsit olyan volt, mint a félelem.

A vonat elindult. A beszéd abbamaradt, valamennyi arc az ablak felé fordult, mintha a szemek még egyszer utoljára fel akarnák szívni magukba az állomás képét, az élet képét, ami ott a vonaton kívül nyüzsgött és lüktetett. Az ajtó újra nyílott. Csak az öreg pap jött be egyedül. Mintha egy árnyéknyi kis szomorúság lett volna az arcán, legalább Bursanunak úgy rémlett.

-- Sajnos még ketten hiányoznak a társaságból -- mondta -- az egyik csak Hannoverben száll föl, de a másik már itt van. Azonban egészen elöl, a legelsô kocsiban és azt tartja, hogy nem érdemes a csomagjaival megtenni azt a nagy utat idáig.

Sóhajtott és leült Bursanu mellé, az ablakhoz.

-- Némely ember mérföldeket halad téves irányba, anélkül, hogy elfáradna. Aztán mikor csak néhány lépést kellene tennie, hogy jó ösvényre jusson, akkor sokallja. Hiába, ilyenek vagyunk mi, emberek...

-- Nem Pohrischnak hívják azt az urat, aki az elsô kocsiban ül? -- kérdezte meg lassan Lubovszki és homlokán összefutottak a ráncok.

-- Nem azon múlik, hogy mi a neve egy embernek -- válaszolta kitérôleg az öreg lelkész és kinézett az ablakon a tovatűnô külvárosi gyárudvarokra.

-- Nem, nem -- jegyezte meg a kis Vrana szolgálatkészen, de tovább ô sem tudta folytatni a mondatot.

Szótlanul ültek szemben egymással. Csak a vonat kerekei csattogtak a síneken. Elmegyek, elmegyek, elmegyek... hallotta Jon Bursanu az egyhangú csattogásban ezt az egy szót, mindég ezt az egy szót. Próbált erôsen visszagondolni a csónakra, hogy tisztán lássa emlékezetében az arcokat, akik akkor körülötte voltak, de nem sikerült. Az arcokat valami homályos köd takarta már. Csak a folyóra emlékezett tisztán és a hegyekre. S arra, ahogy a víz sodorta a csónakot és a csónak imbolygott gazdátlanul. És a vízesés dübörgésére emlékezett.

-- Volt ott egy öreg halász -- szólalt meg lassan az öreg pap mellette -- Hiribinek hívták az öreget, azt hiszem már beszéltem róla többször. De most azért említem meg újra, mert azt szeretném, ha külön-külön mindegyikük megfelelne egy kérdésemre, amit vele kapcsolatban fölteszek. Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hiribi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evezô nélküli csónak, amit hat gyerekkel elragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig állt ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ô nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezôt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta. És azt mondta: ha az én csónakom is megakad ott, ahol az a másik megakadt, akkor nincs Isten. Ha pedig nem akad meg, akkor van. Most pedig fölteszem a kérdést: erkölcsös dolog volt-e, amit az öreg Hiribi cselekedett? Volt-e neki joga kísérlet tárgyává tenni Istent?

-- Feltétlenül -- szólalt meg elsônek Lubovszki határozott hangon. -- Mert vagy van Isten, vagy nincs. Ha van, akkor minek csináljunk belôle titkot? Minden ember kutathat utána, a maga módja szerint. Ha pedig nincs... hát akkor meg úgyis mindegy.

-- Hogy van Isten, vagy nincs Isten, azt mindenki magában hordozza -- mondta a herceg -- tehát amikor az a halász föltette magának a kérdést, már meg is volt benne a felelet rá. Ezt a feleletet akarta külsô körülmények által igazolva látni. Vagyis nem bízott magában. Hogy pedig az életét kockára tette azért, mert saját magában nem bízott, ezt nem lehet sem erkölcsösnek, sem erkölcstelennek nevezni, legfeljebb gyöngeségnek. Ezek szerint a kérdésnek az a része, hogy jogos volt-e, amit tett, vagy nem, már elesik. Mivel minden embernek joga van ahhoz, hogy gyönge legyen.

Az öreg pap oldalra hajtott fejjel figyelte a szavakat és csöndesen bólogatott. A herceg beszéde után várt egy keveset, majd odafordult Vrana Basil felé.

-- És Ön, kedves Vrana úr? Hogyan vélekedik errôl? Szabad volt-e az öreg Hiribinek kísérlet tárgyává tenni Istent?

A sovány kis boltos elvörösödött az izgalomtól és összekulcsolt kezét ropogtatta zavarában.

-- Én -- kezdte el hebegve -- én nem is tudom, izé, hogy mit mondjak erre, kérem. Aki nem hisz Istenben, az kérem az én szememben, hogyismondjam... az kérem olyan, mint a kommunisták. Hát szabad, kérem, kételkedni az egyház tanításában? Hát szabad kockára tenni az életet, az Isten legszentebb ajándékát? Ez kérem istenkísértés volt, amit az az ember csinált és az istenkísértés még a káromlásnál is nagyobb bűn, kérem! Engedelmet kérek, de szerintem az az ember vagy ôrült volt, vagy... hogy is mondjam, kérem... nem, nem, engedelmet kérek, ilyesmit nem szabad csinálni! Kételkedni az Istenben, kérem? Hát nincs igazam? Ez bűn!

Jon Bursanu tisztán látta Lubovszki arcán azt a kis gúnyos rándulást, amivel Vrana Basil dadogó szavaira reagált. A herceg arca mozdulatlan volt és látszólag szórakozottan nézett ki az ablakon. Mennyire tud uralkodni ez az ember az arcán, gondolta, évszázados nevelés, persze... ezek a magyar urak gôgösebbek annál, semhogy a véleményüket le engednék olvasni az arcukról...

-- Még ön van hátra, Bursanu úr! -- rázta föl gondolataiból a pap rekedtes hangja. -- Vagy ön, mint politikus, titokban akarja tartani a véleményét?

-- Nincs semmi okom rá -- felelte komolyan -- különben is nagyon jól meg tudom érteni azt az öreg halászt. Talán onnan van ez, hogy én is ilyen egyszerűen gondolkodó hegyi emberek közül származom. Az ô helyében talán én is ugyanezt tettem volna. Ezért tehát nem is érzem illetékesnek magamat arra, hogy ítéletet mondjak fölötte. Különben is, azt hiszem, egyedül Istennek van csak joga, hogy ítélkezzék az emberek gondolatai fölött. Nem tudom, hogyan végzôdött annak a szegény öregembernek a furcsa kísérlete azzal a csónakkal, de biztos vagyok benne, hogy az Isten eligazította vele ezt a kérdést és hogy a mód, ahogyan eligazította, feltétlenül igazságos volt és az öregre nézve is kedvezô. Az Úristen szereti az együgyű öregembereket, fönt a hegyekben.

Egy pillanatig arcán érezte Lubovszki fürkészô pillantását és amikor odanézett, látta, tekintete találkozott a festô nyílt, tiszta nevetésével.

-- Fadöntôket hallottam ilyenformán beszélni a lengyel hegyekben -- mondta Lubovszki és megvillogtatta a fogait -- szeretem az ilyen egyszerű, egészséges filozófiát. Ha lenne most elôttem egy pohár fenyôpálinka, azt mondanám, hogy Isten éltessen, testvér!

Vrana Basil mekegve kezdett nevetni és a herceg is elmosolyodott.

-- Ami Hiribit illeti, a halászt -- szólalt meg ekkor a pap és a hangja nagyon komoly volt -- az ô csónakja nem akadt meg, hanem alázuhant a mélységbe és porrá törött. Ôt magát holtan lelték meg jóval lentebb a tutajosok.

-- Szörnyű -- rémüldözött a kis Vrana -- ha elgondolja az ember...!

-- De én azt hiszem -- folytatta az öreg pap zavartalanul -- hogy az a pillanat... az az egyetlen pillanat, amikor ott lebegett élet és halál között és tudta, hogy a csónak nem akadt meg... én azt hiszem az az egy pillanat kárpótolta ôt mindenért, amit az élet elvett tôle...

Csönd volt az öreg pap szavai után. Lubovszki felhúzta a szemöldökét és úgy nézett maga elé, mereven egy pontra, mint aki egy gondolattal küzd, amitôl nem tud megszabadulni. A herceg mozdulatlan arccal nézett ki az ablakon és a szeme valahol nagyon messze járt. Vrana Basil a cipôje orrát vizsgálta, mintha porszemet keresne rajta. Jon Bursanu szeme megakadva leste az öreg pap száját, mintha még várt volna onnan valamit. Újra érezte magában azt a különös nyugtalanságot. Mintha megmagyarázhatatlan és titokzatos veszedelem leselkedne valahol, mintha kevés lenne már az idô és nemsokára ki kellene szállni, vagy valami... és ezalatt a kevés idô alatt még valami nagyon fontosat kellene eligazítani, csak éppen, hogy nem akar az eszébe jutni, hogy mi az, ami még fontos...

-- És azt gondolja, tisztelendô úr, hogy az öreg halász abban a pillanatban tudta...?

Reverend Baradlay ránézett, nézte néhány pillanatig figyelmesen és elgondolkozva, aztán fehér fejével alig észrevehetôen bólintott.

-- Biztos vagyok benne -- felelte és hangja határozott volt.

Aztán csak a vonat kerekei csattogtak a síneken.