HATODIK JELENÉS

Szuszmir, szurtos, füstös kezű és ábrázatú, borzas, szalmás hajjal, pernyés, hamvas öltözetbe, egy régi szűr a nyakába, az is sok helyen subadarabbal, zöld, veres és másféle posztóval megfoldozva, a fél ujja elégett, egy sárga sapka a fejében, bolyhos kutyabőrrel prémezve, rongyos ingbe, gatyába, szuszogó bocskorba, egy piszkafa a kezébe - És Éva.

SZUSZMIR. Mit parancs'?

ÉVA. Gyere be.

SZUSZMIR Bemegy, s az ajtón belől veszi le a sapkáját. Hát mi baja, Kisasszony, kelmednek velem?

ÉVA. Csak a', hogy ülj le, s mesélj egyet.

SZUSZMIR. Úgy de, Kisasszony, én kalefektor vagyok, oszteg hát ha itt tarisznyázom el az időt, majd keresztűl veret nagyságos uram a török furáson, megkövetem a kelmed becsülletes személyét, s a mai szent napot.

ÉVA. Nono Szuszmir, ne kötekedj. Nesze, igyál egy pohár bort. Egy nagy meszelyes poharat megtölt borral s odaadja.

SZUSZMIR A kezébe vévén a poharat, megforgatja. De már ez, engem utse, fele se tréfa. Felhajtja. Üh!

ÉVA. Hát Szuszmir, jól esett?

SZUSZMIR. Jól, engem uttartson, mert még a lelkem is szikrát hányt utánna, el is járnám mindjárt a kállai kettőt.

ÉVA. No hej, űlj le hát, mondd el, amit tudsz.

SZUSZMIR Kiveti a nyakából a szűrt, lekucorodik rá cigányoson, a sapkáját a térdére veti. No, s osztég hát egyszer hun vót, hun nem vót, meg az operencián is túl vót, gallér hijján köpenyeg, köpenyeg hijján gallér, vót egy királyfi, hogy osztég vót egy királyfi, kiment az egyszer vadászni, télen vót az idő, karácson akkor fejér vót, s hogy fejér vót, hát kimegyen a királyfi vadászni, csak vadász, csak vadász, de még nyúlgyömbért se kaphatott, csak hazafordút biz ő, osztég mint a kárvallott cigány, meglát egy galambot, hozzá lű, leesik a galamb, s hogy leesett a galamb, hát fődre esett biz a'; a vire látszott a hón, szép piros vót, ojjan gyöngyen látszott a hón, hogy meglátja a királyfi, azt mongya: No, nem nyugszom addig, mig ojjan mátkára nem kapok, hogy ojjan fejér legyen az orcája, mint ez a hó, osztég megisment ojjan piros, mint ez a vír, az átalvetőjébe beléteszi a galambot, hazamegy, hogy hazamegy, azt mondja: No, Király Atyám, én elmegyek hetedhét ország ellen: másnap elindúl, tizenkét szekeret megrak pizzel, tizenkét regement katonával megindul. Egyszer megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is tul, ir egy várat, a vár csupa varrótűbűl vót, bemegy a templomba, hát a templom közepén ott fekszik egy nagy hót ember, a templom ajtajára olyan nagy bunkósbot vót akasztva, mint a Kisasszony, de engem uccse, a Kisasszony még silom hozzá.

ÉVA. Héj, csak a magad tökfejedhez hasonlítsd; nos, mire való vót az a nagy guta bot? Kacagva.

SZUSZMIR. Hű, mire való vót osztég, arra való vót, hogy már ki nem tudja találni, hogy minden ember, aki bement a templomba, levette azt a nagy görcsöst, osztég arra a hót emberre ráütött, hogy ráütött, hát meglátta ezt a királyfi, hogy meglátta, hát mikor kijőttek a templombul, megkérdezte a birákoktól, hogy mi a kő lehet a', azt mondták osztég neki, hogy annyi adósságba verte magát az az ember, hogy nincs ojjan potentát, aki megfizethetné, most osztég így porolják ki rajta. A királyfi előhozatj' a tizenkét társzekér pízt, aki csak azt monthatta, hogy neki adós, mingyá kifizette, hát ördög a lelke, még fele sincs ki az adosságnak, azútég osztég előhozatja a tizenkét regementet, azt is elosztogatja adosságba, utoljára csak a tizenkét inassa maratt, azt is odatta, még sem tőtt ki. Bezzeg a frityfene egye meg, micsinál mán, a szip mondérját is odadja, óráját, pácáját, mindenit. Igy osztég kifizette, s hogy kifizette, hát megindút egyes-egyedűl, megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is túl, mán megéhezett vót, mint a kuttya, meglát egyszer egy erdő mellett egy szőrnyű nagy tűzet, odamegy, tizenkét kolopter fa ígett, egy nagy ember karikába fekűtt mellette, a lába a szájját irte.

ÉVA. Nesze még, Szuszmir, egy pohár bor, ugyan szépet meséltél, az ördög is tudná nevetni. Kacagva.

SZUSZMIR Felhajtja. Enye, Kisasszony, be jól esett, a kiskőrmöm is átaljárta, a lelkem is bukfencet hány bennem. Azutég osztég azt mondja a királyfi a nagy embernek: Jó szerencsével, Apám Uram! azt mongya a nagy ember: annak köszönd, hogy apádnak szóllítottál, mert ha ezer lelked lett vóna is, el kellett vóna veszned, ehetnél-i, he? aval elmegy a nagy ember, ráveszi a köpenyegit. A' pedig ám ojjan köpenyeg vót, hogy mikor azt rávette, a tatár kám se látta vóna meg, kézibe veszi a baltát, tizenkét singnyi vót az éle, engem uccse, úgy láttam, mint most. Elmegy a setét köpenyegű ember, levág egy nagy fát, lecsapkodja az ágait, meghegyezi, felhúz rá egy őkrőt, az ujjába akaszt egy tizenkét csebres hordó bort, visszamegy. No, hallod-é, Királyfi, ha ezt az őkrőt csontostúl-nyársastúl meg nem eszed, ezt a bort meg nem iszod rá, ha ezer lelked lesz is, el kell veszni, azt mondja rá a királyfi, hogy ü nem ehetnék, pég maj' kimeredt a szeme. Azutég a setét köpenyegű ember megette az őkrőt mindenestől fogva, a hordó bort megitta rá.

ÉVA. Hej, Szuszmir, volt-é az ollyan nagy ökör, mint te?

SZUSZMIR. Uh. Még a Kisasszony is rátesz ám amúgy bolongyába.

ÉVA Elkacagja magát. No hé, ugyan rám csergetél ám amúgy bolondjába, no csak mondjad tovább.

SZUSZMIR. Nos, osztég hát, Éva Kisasszony, nem kell mindenbe belefeccsenteni. Elment megint a setit köpönyegű ember, hogy egy báránt, megisment egy pár kanta bort, megsüti, jól tartya a királyfit, azt mondja a királyfinak: No hallod-é Királyfi, én tudom, hogy ehetnél, azért hát egyél, azt is tudom, mibe vagy járatos, de én néked ojjan mátkát kerítek, aki ojjan lesz, amilyenre vágyol, de úgy ám, ha nékem adod fele keresményedet. Elindulnak hetedhét ország ellen, még az apjok halálán is tul, találnak egy várat, hogy találnak egy várat, hát azt mondja a setét köpönyegű ember: No, Királyfi, itt lakik egy királykisasszony, akinek az orcája ojjan fejér mint a hó, és annakokaért meg ojjan piros mint a vér, hanem annak a szeretője a Púlúto. Elmegy hozzá a királyfi, hát láttya, hogy a' gyongyalag, szip nagy szemei vótak mint egy-egy pengő karika, mintha kovácsszurokkal kenték volna ki a szemöldökét, az orcája fejér mint a gomolya, az ajaka mint a mákvirág, osztég a karjai izmosak mint István kovácsnak, ojjan derék csecsei vótak, engem úgy tartson, mint egy-egy fejőrocska, mintha a farát birsalmából harapták volna ki, fejérebb vót a lába, mint Sámfásné keresztanyám asszonynak, ippen akkor szapult a sövény mellett.

ÉVA A kanapén hever egész figyelmetességgel. Puf, te bezzeg megadod annak a királykisasszonynak.

SZUSZMIR. Kotty bele szilvalé, mán el is felejtettem mirűl vót a szó, úgy, azt mondja a királyfi, hogy menjen hozzá, nos azt mondja a királykisasszony, hogy neki van egy gyürüje, majd eldugja, ha megtalálja, hozzámegy. Megmondja a setit köpönyegű embernek, mibe van a dolog, elmegy a setit köpönyegű ember a kisasszonyhoz, mindazonáltal hát Púlútó is akkor ment hozzá, azt mondja a királykisasszonynak: Fírhe mennél, te szíp leány? Fírhe biz én, te szíp legény. Hát micsoda montál neki, te szíp leány? Én bizony, te szíp legény, azt mondtam, ha a gyűrűt megtalálja, hozzámegyek. Elveszi Púlútó a gyűrűt, kiszalad vele, utánna a setít köpönyegű ember, osztég mikor az árnyékszékbe akarta volna vetni, odatartotta a köpönyegjit, s arra esett, [amellyel ő kiment osztég a királyfihoz].

HETEDIK JELENÉS

Rozália egy könyvvel, és a voltak.

ROZÁLIA. Hát mivel tölti az időt?

ÉVA. Ez a bohó Szuszmir mesélget, azt nevetem.

ROZÁLIA. Ugyan találsz-é abba valami múlatságot, s nem sajnálja-é illyen alávalósággal mulatni idejét.

ÉVA. Maga mindég mást gúnyol a haszontalan időtőltésért, holott maga holmi dibdábsággal, holmi szemét könyvekkel tőlti napestig idejét, és hogy kereken kimondjam, minden foglalatossága nem érne egyvalamit.

SZUSZMIR. Engem uccsegillyen, én nem is tudom, a Kisasszony mire nézi a napot, nem is adnám Éva kisasszonyt ojjan százért, még ha száz volna is.

ROZÁLIA. Kednek hallgass a neve, ebhendi Uram.

SZUSZMIR Rángatja a szűrit. Uh.

ÉVA. Ne bántsa, sohase hallott illyen szépet, én éhen-szomjan is elhallgatnám egész nap is. Hallja meg csak, majd meglássa, millyen gyönyörű.

ROZÁLIA. Annyi mint a', nem bánom, ugyan majd megnézem, millyenekbe tud gyönyörködni. No mondd!

Szuszmir. Hogy osztég a setít köpönyegű ember odaadta a királyfinak a gyűrűt, a királyfi oda viszi a királykisasszonnak, hogy jöjjön hozzá mán. Azt mondja a királykisasszony: Ha még egyszer megtalálod, hozzád megyek. Hogy ezt meghallotta Púlútó, elveszi a gyűrűt, utánna setít köpönyegű ember; s mikor Púlútó a pokolba a szegre akarta volna akasztani, a setít köpönyegű ember odatartotta az ujját. Notandom ám, hogy akkor soha sem láthatta meg senki, mikor a setít köpönyeg rajta volt, s az ő ujjába dugta Púlútó a gyűrűt, így osztán a királyfi, hogy megmeg megkapta a gyűrűt, oda vitte a királykisasszonyhoz, hogy jöjjön hozzá már. Azt mondja a királykisasszony: Hé, Királyfi, az én szeretőm Púlútó, ha a fejit ide hozod, úgy hozzádmegyek, hogy osztég ezt meghallotta Púlútó, a pokolba fut. S hogy a pokolba fut, utánna a setít köpönyegű ember, nos, mikor a pokolnak legkellő közepén egy vaskandallóba bébútt vóna seggel, akkor a setít köpönyegű ember a tizenkét singnyi baltájával elcsapta a fejét, s osztég odavitte a királyfinak, a királyfi meg a haját a derekára kötötte, a nagy fene főt felcepelte a kisasszonyhoz.

ROZÁLIA. Illyen alávalóságokat kedvelhet, mellyek az édesen repdeső képzelődéseknek nyájason enyelgő szárnyait is rest unalommal lankasztják. Amellyek semmi jóval sem teszik magokat a nemes sziv előtt érdemesekké.

ÉVA. S ezek a maga tetszését nem nyerték meg?

ROZÁLIA. Több mint nem; még neheztelek is reájok.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert semmit sem látok benne, amire méltó vólna nemes léleknek figyelmezni.

ÉVA. Elég, ha gyönyörködtet.

ROZÁLIA. Azt sem.

ÉVA. Jól van; de még ezután lesz a java: hallgassa meg. - Héj, Szuszmir, mondd tovább, s mi lett azután belőle?

SZUSZMIR Haragosan. Üh, mi lett osztég belőle: minek beszéllnek hát Kelmetek ojjan sok hijába valót. Elég egy pap egy templomba. No még egyszer elkezdem; de többet ne koty-foty - Mi tagadás benne? elvette osztég a királykisasszonyt: hogy elvette, hát nagy lakodalmat ütöttek, Hencidától fogva Bóncidáig folyt a sárga lé, magam fűtöttem bé a kalácsnak a kemencét, osztég egy pulykacombbal úgy levágtak a lábamról, hogy mindjárt a tűzbe estem, ott igett el a fél szűröm újja. Oda megy a setít köpönyegű ember is, mikor osztég a vendíg eloszlott, osztég a menyasszonyt a padra felvitték, azt komondálta a királyfinak, hogy véle ne háljon, becsülettel szolván, hanem mind a két ágy végire egy papot állitson könyvvel. Úgy is vót a dolog...

ÉVA. Hogy? Nevetve.

SZUSZMIR. Úgy, a tatár vigy' el, hogy odaállottak a papok, a gyertya égett, hát egyszer, neki legyen mondva, kijön egy nagy béka a szájából.

ROZÁLIA. Te ostoba, hogy jöhetett volna onnan ki béka?

SZUSZMIR. Üh, édes eszem tojj meg, mintha már a kisasszony fekünne most is valaki mellett, osztég én béka volnék, s a szájából kicurukkolnék.

ROZÁLIA. Vessz pokolba, ostoba, ollyan a beszéded, mint magad: bújj a Minaotaurus hátuljába.

ÉVA Nagy vigassággal felugrik az ágyszékről, tapsol, kacag. Ha, ha, ha. A' bizony szép, ki a tatár ne nevetné, becsülöm eszed furcsaságát.

ROZÁLIA. No én most az egyszer találék bolonddal feltenni, de ugyan rám pergele.

Szuszmir. Mije feslett el Kelmednek?

ROZÁLIA. No neki, bolond. Énhozzám többet ne szóllj, csak mondd inkább tovább.

SZUSZMIR. Ezt osztég agyonütötte a pap a könyvével, hát másik is kibúvik, azt is agyonüti, azután osztég annyi, mint a nyűves kutya farka alól a pondró. Mind agyonverték a papok.

ÉVA. De hát hol jártak ott azok a békák?

SZUSZMIR. Azt mondta a setít köpönyegű ember, hogy még azok a békák a Púlútó maradványi voltak a kisasszonyba. Már neki kurtábbodott elöl a szoknyája. Megindúlnak a királyfival haza, huszonnégy társzekér pizzel, huszonnégy regementtel, a setít köpönyegű ember is velek. Mikor mennének haza, hát arra a helyre érnek, amékbe elöl találta vót a királyfi a setít köpönyegű embert a tűznél. Azt mondja a setít köpönyegű ember - - -

ROZÁLIA. Elég már, hé. Mindjárt hazajönnek, fa nincs vágva, majd ördögöt fogatnak veled.

ÉVA. Éj, ráérni még arra. Végezd el már legalább.

SZUSZMIR. No hallod-é, Királyfi, tudod, én azt mondtam, hogy én kerítek neked ojjan mátkát, amijjen után indúltál, ha fele keresetedet - -

ROZÁLIA. No, ne locsogj, menj dolgodra, ha rosszat nem akarsz kapni. Ott a fejsze, vágj fát.

ÉVA. Éj, ne bántsa, hadd mondja el már. Tovább.

SZUSZMIR. Ha fele keresetedet nékem adod: ihol huszonnégy szekér pized, huszonnégy regemented van, add ide. No jól van. Felveszi a baltáját, kettévág minden szekeret, lovat, még csak egy krajcárt is, kettévágja a legényeket, egyszer -

ROZÁLIA. Ne töltsd az időt hiába, eredj.

SZUSZMIR. Üh, hogy nem hágy már Kelmed békét a jó embernek. Egész Karafa lesz belőle, ha az isten meg nem szenteli.

ROZÁLIA. Karafa, nem Karafa, én ugyan nem bántalak, de ha hijjánosság lesz, tudom, nem búvnék a bőrödbe.

SZUSZMIR Felszedi a subáját. No hiszen nem bánom, ha nem maradhat osztán tőlem. Dümmögve.Uramistenem, mi lesz még belőle, ha felneveled? Elmegyen.

NYOLCADIK JELENÉS

Rozália és Éva

ÉVA. No ezt szegényt elmará. Komoran.

ROZÁLIA. Maradjon magának a henye állat.

ÉVA. Hát ha én a maga semmirekellő könyveit vagy kihajigálnám előle, vagy akármi módon legkissebbel is megbántanám, nem fogna-é énreám megneheztelni?

ROZÁLIA. Igenis, és méltán.

ÉVA. Hát maga miért zavarja meg az én múlatságomat?

ROZÁLIA. Múlatságát?

ÉVA. Éppen azt.

ROZÁLIA. Szép múlatság.

ÉVA. Szép, ami az embernek kedvét megnyerheti.

ROZÁLIA. Vannak szép semmirekellők.

ÉVA. Vannak rút semmirekellők.

ROZÁLIA. Azok a nyomorúlt mesék szépek, de semmit sem érnek.

ÉVA. Azok a nyomorúlt könyvek rútak, és semmit sem érnek.

ROZÁLIA. Rútak? ha ezeket rútaknak lehet nevezni, úgy majd nem tudok azoknak a meséknek alávalóságát eléggé kifejező szót találni.

ÉVA. A maga hitván könyveit a magyar világ alávalónak nevezi. Rá se néz, csupa szemétnek tartja. A főrendektől fogva a kapásig. Kivévén egyet-kettőt az urak közzűl, akik a külső nemzeteknek, franciáknak, ánglusoknak szokásait éktelen parasztsággal megvetik, s ugyanazon parasztságok miatt csak a könyvekkel való időtöltésben követik őket.

ROZÁLIA. Nézz' el azt a kevés úri személyt, nem a savai-é azok a hazának: nem azok látnak mindenkor többet a dologba? Csak az országgyűlésén is nem azokra hallgat-é a publikum, mikor a könyveket kerülő agáristák, vojtisták, módisták vagy egy kukkot se tudnak böffenteni, vagy ha mágnási jussokat akarván mutatni, szeretnek belészóllani az ország dolgába, a nevetségre adnak okot a tanúlt okosoknak. S azonba csak harcolnak a deák nyelv mellett, pedig hirét sem hallották Horatiusnak.

ÉVA. Ha azoknak kellene is tanúlni, minthogy az ország dolgait hánytatják: jól van. Tanúlnak is azok, ott a nagy Corpus Juris, Verbötzi, Huszti, s más nagy grapsák, elég az, úgy tudják azt mint a tíz újjokat.

ROZÁLIA. Tudják, akik tudják, de ezered része sem tudja nyomosan, aki el tudja a Verbötzi caputjait mondani.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert csak azt tudja, ami abba van, azonkivül nem tud okosan bölcselkedni belőle: mivel azonkivül semmi más tudományt nem tanúlt, amin az értelem fundáltatik.

ÉVA. Mit tartozik ez mireánk? Mi, leánykák nem a haza előmenetelére élünk, mi csak avégre vagyunk az emberi társaságban, hogy másokat kedveltessünk, és hogy éljünk a nyájasabb világ édes gyönyörűségeivel, játszodtassuk annak szárnyain gyenge érzékenységeinket, és hogy a minket imádó iffjakon vett győzedelmeinkben kevélykedjünk.

ROZÁLIA. Nagyon megalacsonyítja dicső nemünket, mikor azt csak a testi mulatságoknak szentelt bálványoknak állítja. Hát azt a szép elmét, s az azt nemesitő finomabb érzékenységeket, mellyekkel valóba dicsekedhetünk, hiába adta vólna-é a jóltévő Természet?

ÉVA. Én elmémet is mulattatom. És evégre valók ezek a mesék.

ROZÁLIA. Boldog isten! hát már nincsen-é dicsőségesebb tárgy, mellyen édesebb megelégedéssel mulathatja magát nemes elménk? Ezek a mesék sem az, hogy szépségekkel nem mulathatják szivünket: sem egy nemes lélek vágyódásai velek meg nem elégeszhetnek. Szép kimondásokat lehet-é keresni abba az osztég hátos fecsegésbe? Vannak-é benne abba az alacson lélektől kohólt mesébe példás történetek? A nemes erkölcsnek semmi nyomát nem találhatni olly szemét észnek szüleményjébe. Illenek-e hát az illyenek egy nemes születésű személyhez? Én ugyan nem birok annyi békességes türéssel, hogy az illyeket hallgathassam. Elmegyen.

Vége az első felvonásnak

*

A teljes szöveg

http://mek.oszk.hu/06300/06302/html/csokonai2.htm#17

 

http://staub-site.honlapepito.hu/?modul=oldal&tartalom=1195297