V. A bankár

Zsidónak lenni annyit jelent, mint mindég egy lépéssel hátrább lenni, de mindig egy arasszal több is lenni, mint más. ,,Zsidónak lenni nehéz, de szép.'' Ezzel a mondattal vigasztalta Pohrisch papa a fiát, valahányszor sírva jött haza az iskolából. A kis Gottfried mindebbôl csak egyet értett meg. Hogy zsidónak lenni rossz. A többi gyerek lökdösi, hátba vágja, nyelvet ölt reá és utána kiabálja az utcán, hogy ,,büdös zsidó!'' Vagy hogy ,,ergerberger zsidberger, minden zsidó gazember!'' Gottfried nem volt gazember és ezért igazságtalannak érezte a gyerekek viselkedését. Lassan megérlelôdött benne a tudat, hogy a világ igazságtalanságokból áll.

Késôbb megtanulta két részre osztani a világot. Zsidó részre és nemzsidó részre. A zsidó rész olyan volt benne, mint egy unalmas, de biztos családi kör. Ide tartoztak a szülei, ide tartoztak azok a bácsik és nénik, akik hozzájuk jártak, ide tartozott a fűszeres a Rosengasse sarkán s az a rongyos koldus a körút elején, akinek mindig adni kellett valamit, valahányszor elment mellette. Ide tartozott néhány gyerek az iskolában, a Rosenbaum, a Mendel, a Daskievits, és a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól, vagy unja ostoba locsogásukat. Itt egyszerűen nem azon múlt a dolog, hogy szereti-e ôket, vagy nem, hanem hogy zsidók.

Ezen a körön kívül aztán volt a másik világ, a többi emberé. A nagy, szép, az ellenséges, az érthetetlen és vonzó világ. Ahol már szabad volt különbséget tenni: ezt szeretem, ezt nem. És a legkényelmesebb az volt benne, hogy akit szeretett az ember, azt sem kellett segíteni, ha éppen úgy adódott. Az ember lehetett önzô, hálátlan, még áruló is lehetett. Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévô boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az ,,nem közülünk való''. Ez a közülünk valóság és nem közülünk valóság isteni törvény volt, minden egyéb törvény alapja. Annyira magasan álló törvény, hogy nem is esett szó róla, mint ahogy nem esik szó arról, ami magától értetôdôen természetes. És mégis az volt a különös, hogy az a másik, az a kívül álló idegen és ellenséges világ vonzóbb volt sokkal.

Már az elsô iskolaévben észrevette ezt. A többi gyerek vidámabb, kötetlenebb, felelôtlenebb volt, mint az a néhány, aki a közülünk valóság törvénye alapján melléje tartozott. Ezek mindég egy kicsit behúzott nyakúak voltak. Csínyek elkövetésére túl óvatosak, ijedtek és koravének. Hiányzott belôlük az a túláradó féktelenség, ami a többi gyerekek játékát olyan lármássá és szabaddá tette. És Gottfried érezte, hogy belôle is hiányzik ez és ezért mérhetetlenül irigyelte azokat, akikben megvolt ez a felelôtlen féktelenség, akikben meglehetett, mivel egy másik világhoz tartoztak, ahol embernek lenni nemcsak, hogy nem nehéz, de szebb is.

Azonban látnia kellett, hogy a felnôttek világában is ugyanígy volt. Míg a szomszédos Kunczler-villa kertjében vidám, lármás élet folyt, illatos nénik, szürke cilinderes bácsik jöttek és mentek -- bár Pohrisch-papa szerint ezek a Kunczlerék nem is állottak valami jól -- addig náluk otthon minden egészen más volt. Hozzájuk soha nem jöttek vidám emberek, akik ráértek volna órák hosszat tréfálkozni. Hozzájuk kopott kabátos, nagytáskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szôrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngô pajeszük volt és minden, amirôl beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz. Ha ilyen emberek voltak a házban, nem volt szabad zavarni apát. ,,Apa pénzt csinál'' mondta ilyenkor Pohrisch-mama letompított hangon és tisztelettel nézett a kopott ajtóra, mely mögül a pusmogás hallatszott.

Eleinte azt hitte ilyenkor, hogy apa s azok a bácsik valami titokzatos művelettel valóban a pénzt csinálják, azokat az érc- vagy papírdarabokat, amikért vásárolni lehet a boltokban. De aztán megtanulta, hogy a pénzcsinálás valami egészen más. Valami izgatóan érdekes játék. Mint amikor ô például elvisz az iskolába egy tarka üveggolyót és azt elcseréli egy zsebkésre és a zsebkést eladja Kunczlerék kocsisának egy háznyúl fiókáért. Késôbb a mama elmagyarázta neki, hogy a papa bankár. S ez azt jelenti, hogy az emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, elviszik hozzá és a papa befekteti ezeket a pénzeket különbözô üzletekbe. Vagy kölcsön adja olyanoknak, akik bért fizetnek érte. Ennek a bérnek egy részét az kapja, akié a pénz s a többit megtartja a papa magának. ,,Szép dolog bankárnak lenni'' mondta a mama ,,sok ész kell hozzá és finom üzleti érzék''. A mama sok érdekes dolgot tudott mondani. Alacsony, kövérkés, szomorú szemű asszony volt. Aztán meghalt. Gottfried tizenkét éves volt akkor.

A papa megtépte a gomblyukait, hamut hintett a fejére és két napig hangosan, jajgatva gyászolt. Aztán átöltözött és elment egy üzleti tárgyalásra. Gottfried úgy állott szemben egyedül a halállal, mint egy ismeretlen idegen ellenséggel, mely átnyúlt abból a másik világból a ,,miközülünk való'' világba és elvitte a mamát. Szerette volna tudni, hogy hova vitte. De a lapos mellű, sápadt rabbinövendék, akihez titokban vallásórára kellett járjon és a piros arcú vidám tisztelendô atya az iskolában egészen különbözôképpen beszéltek errôl. De valahogy egyik sem volt az igazi. A kis Gottfried logikus és józan gondolkodáshoz szoktatott agya tiltakozott minden misztikus elképzelés ellen. Szerette volna azt tudni, hogy az anyja csak alszik és majd egyszer fölébred megint, tíz év múlva, száz év múlva, vagy ezer év múlva és akkor újra járni fog szekrénytôl szekrényig, húzogatja a naftalinszagú fiókokat és míg párnás arca mosolyog, két barna szeme a titoktudók komolyságával néz a világba. De hiába szerette volna tudni ezt így: koravén realizmusa tisztában volt azzal, hogy se ezer év múlva, se száz év múlva nem térhet már vissza a mama ebbe a házba, mert addigra a szekrények elkorhadnak és eltüzelik ôket és ami bennük van, azt régen megeszi addigra a penész és a moly.

Gottfried kétféle vallásban nôtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepelt az iskolában is, vagyis abban a ,,nem közülünk való'' világban. A másik, belsô világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják ôt. Az iskolai vallásórán azt tanították, hogy Isten szeretô édesatya, aki egyformán jutalmaz és büntet szegényt és gazdagot, osztrákot, csehet, németet, magyart, szerbet, horvátot, lengyelt. De ugyanakkor látta, hogy a világban másképpen boldogul a szegény és másképpen a gazdag és hogy rangsor választja el egymástól az osztrákot, a csehet, a magyart és a szerbet. A rabbinövendék pedig egy hatalmas és félelmetes Jehováról tudott, aki egyedül a zsidóknak az istene és senki másnak s aki fogat fogért, szemet szemért alapon választott népének, Júda népének ajándékozta a földet, minden emberével és minden kincsével. És közben látta azt, hogy a föld és a rajta levô élet idegeneké, akik megvetik és lenézik a zsidót s hogy Kunczlerék, akik rosszul állanak, de nem zsidók, vidáman élnek, míg ôhozzájuk csak osonva járnak az emberek és olyan arccal pusmognak órákon át, mintha háborút viselnének a világ ellen. Nem, Gottfried nem tudott hinni egyik Istenben sem. De errôl nem beszélt soha senkinek.

Igaz, hogy nem is lett volna kinek. Barátai nem voltak. Az a néhány zsidó gyerek, akivel a ,,közülünk valóság'' törvénye alapján össze kellett tartson az iskolában, nem vonzotta. S akik vonzották volna, azokkal nem találta meg a kapcsolatot, mert azok ahhoz az ellenséges másik világhoz tartoztak. Csak egyetlen egyszer hitte azt, hogy barátot talált. Ez tizenhárom éves korában történt meg. Szép, fölemelô, boldog érzés volt. De nem tartott sokáig. A fiút Lubovszki Kazimirnak hívták.

A megismerkedés egy ôszi napon történt, mindjárt a tanév elején, az iskola folyosóján. Harmadik gimnazisták voltak akkor. Ez a Lubovszki abban az évben került oda valahonnan. Karcsú növésű, barna arcú, szép, vad fiú volt. Verekedô és féktelen. Csupa tréfa, ötlet, vidámság. Elsô héten már az osztály hangadója, vezére, kolomposa lett. A kis Gottfriedet elsô naptól kezdve vonzotta valami ehhez a fiúhoz. Talán éppen az, hogy annyira más volt, mint ô. Mintha éppen az ellentéte lett volna, a visszája, a szebbik fele. Ami belôle hiányzott, aminek a hiányát annyira érezte, hogy szinte fájt néha: az volt Lubovszki. Persze csak távolról csodálta harsogó jókedvét és pompás tornamutatványait, közeledni sohase mert volna hozzá. Mégis összehozta ôket a véletlen.

Szünet volt, latin óra elôtt. Gottfried behúzódott a folyosó ablakába és átvette még egyszer a fordítást. Szorgalmas tanuló volt, úgy érezte, tartozik ezzel annak, hogy zsidó. Egyszerre csak megszólalt mögötte egy hang:

-- Nézzétek ezt a sündisznót! Biflázik!

Néhányan hangosan nevettek. Gottfried riadtan nézett föl a könyvbôl. Lubovszki állt mögötte. Talán az üldözöttek rémülete villanhatott meg egy pillanatra a szemében, amikor az erôs nagyfiúra nézett, mert az rávillantotta a fogait és barátságosan mondta:

-- Ne félj, kis sün, nem akarlak bántani. Én rémesen tisztelem azt, aki tanul. Azokból mind milliomos lesz biztosan. Akarsz milliomos lenni?

-- Nem -- felelte Gottfried és elpirult, mert tudta, hogy hazudik. Milliomos akart lenni.

-- Nem? -- csodálkozott a másik. -- Pedig egészen jó dolog lehet az, hallod-e! Ha az embernek annyi pénze van, amennyit csak akar. Nekem, látod soha sem lesz pénzem. Hát csak magolj, kis sün, és légy milliomos!

Talán e hangban volt valami lágyság, ami Gottfriedet elérzékenyítette. De lehet, hogy csak meg akarta hálálni valamiképpen a kitüntetést, ami érte, amikor az osztály bálványa, ez a csodálatos, nagyszerű fiú leereszkedett hozzá és szóra méltatta. Hirtelen, anélkül, hogy gondolkodott volna, azt mondta túláradó boldogságában:

-- Ha milliomos leszek, annyi pénzt adok neked mindig, amennyit csak akarsz!

Lubovszki csodálkozva ránézett. Nézte néhány pillanatig, aztán huncut mosoly szaladt végig az arcán.

-- Akkor adj most húsz fillért csokoládéra. Elôlegnek.

Gottfried megdöbbent, mert erre nem volt elkészülve és elpirult. Egy pillanatra eszébe villant az apja szava, hogy pénzt adni idegennek nem szabad. De aztán érezte, hogy valamit cselekednie kell. Valami nagyot, valami szépet, ami kiemeli ôt a zsidó alacsonyabbrendűségbôl és egyenlôvé teszi ezzel a szép, vad fiúval. Benyúlt a zsebébe és megkereste a pénzét. Éppen két tízfillérese volt.

-- Nesze -- mondta és odanyújtotta a másiknak a pénzt -- neked adom.

Az érzést, ami akkor végigszaladt rajta, azt a büszke, gôgös, nagyszerű érzést soha sem felejtette el. Amikor az a másik fiú csodálkozva elkomolyodott, amikor átvette tôle a pénzt, amikor nagyon hosszasan megnézte és ahogy halkan és komolyan azt mondta: ,,köszönöm''. Hatalmas, gyönyörű érzés volt. Sajnos nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban csöngettek és be kellett menni a terembe. De a következô szünetben, amikor az egyik fiú valami miatt bosszantani kezdte és könyökével oldalba lökte, egyszerre csak ott termett ez a Lubovszki, elpenderítette a másik fiút, hogy nekiesett a falnak és tiszta, messze csengô hangon kiáltotta, hogy meghallhatta mindenki, az egész osztály:

-- Hagyj békét a sünnek! A sün az én barátom!

Aznap este még az ágyban sem tudott egyébre gondolni. Félálomban is egyre a bátor, csengô szavakat hallotta: ,,a sün a barátom!'' Büszke öröm feszítette, boldogság bizsergette, még a szeme is megkönnyesedett tôle. Szerette volna belekiáltani a világba, hogy mindenki hallja, zsidó és nemzsidó: barátom van! Barátja vagyok Lubovszki Kazimirnak, az iskola legjobb tornászának!

Senki sem merte az osztályban csúfolni többé, lökdösni, vagy éppen megpofozni, mint azelôtt. Egyik nap, iskolába jövet, a lépcsôn egy nagy ötödikes kamasz elgáncsolta, de Lubovszki az elsô szünetben fölment az ötödikesek folyosójára és úgy elverte a kötekedôt, hogy megeredt az orra vére. A név, hogy sün, rajta maradt ugyan, így nevezte lassacskán az egész osztály. De ezt nem bánta, mert ez is tôle származott, az imádott, nagyszerű baráttól. Úgy nézett föl rá, mint egy félistenre. Imádta. Amit Kazimir mondott, az volt egyedül a mértékadó, az volt egyedül helyes, jó és okos. Amit Kazimir tett, az hôstett volt. Kazimir volt a tökéletesség maga: a barát. A hatalmas barát, akinek ô csak árnyéka lehetett ugyan, alázatos és hódoló árnyéka, de akinek a fényébôl mégis reá is esett valami, azáltal, hogy a barátja lehetett. Gottfried kezdett rosszabbul tanulni. Gyakran kapott büntetést is, de büszke volt ezekre a büntetésekre, mert Kazimir miatt kapta ôket. Csínyekért, amelyekben ô csak árnyék volt ugyan, de ügyetlen árnyék, akit tetten értek.

A barátság egyetlen árnyoldala az volt, hogy Kazimirnak gyakran kellett pénz. Nem is az volt a baj, hogy pénz kellett neki -- Gottfried szívesen odaadta volna apja egész bankját, az sem lett volna nagy ár ezért a barátságért -- hanem, hogy ilyenkor ki kellett találni mindig valami hazugságot, amire pénzt lehetett kérni otthon. S a hazugságban sem az volt a baj, hogy hazudni kellett, hanem hogy nagyon okosan kellett ám hazudni, mert az apja rendszerint ellenôrizte is, ha módja volt hozzá, az ilyen pénzkiadásokat. Az elsô botrány akkor tört ki, amikor tanév végén arra a bizonyos nemzetközi cserkészkirándulásra indultak. Gottfried húsz koronát kapott az apjától erre a kirándulásra. Ez nagy pénz volt, szegény munkásemberek egy hónapot is dolgoztak ezért a pénzért. Gottfried elsô dolga volt, hogy megmutatta barátjának a húsz koronát. Nem, nem csak azért, hogy dicsekedjék vele, dehogy! Hanem mert a barátja volt. Mert büszke volt arra, hogy a barátja és mert úgy érezte, hogy idônként közölni kell valami fontosat, nehogy unalmassá váljék a nagyszerű barát számára.

-- Szép kis pénz -- mondta Kazimir és felhúzta a szemöldökét.

Aztán aznap nem is beszéltek többet a pénzrôl. De másnap félrevonta titokzatosan egy ablakmélyedésbe.

-- Te -- mondta fojtottan és fontoskodva --, vehetnénk a pénzeden egy vadászpuskát!

-- Mit? -- rémült meg Gottfried.

-- Egy vadászpuskát! Elvinnénk magunkkal a kirándulásra és vadásznánk vele! A húsz koronából futná bôven!

Gottfried csak dadogni tudott.

-- De... de szabad ezt...?

Kazimir ránézett és a mosolya gúnyos volt.

-- Ha félsz, én megveszem helyetted. El is viszem úgy, hogy senki se látja meg. De ha sajnálod a pénzedet...

-- Nem, dehogy! -- riadt meg Gottfried és a húsz koronát odaadta Kazimirnek.

Dobogó szívvel, gonosz érzések között, mint aki tiltott dolgot cselekszik, de odaadta. Délben a cserkészvezetô-tanár kihirdette, hogy azok, akik részt akarnak venni a cserkész-táborozáson, hozzanak másnapra magukkal öt koronát. Gottfried szeretett volna a húszból ötöt visszakérni, de szégyellte. Így nem maradt más hátra, mint este pénzt kérni újra a papától. Az öreg Pohrisch csodálkozva nézett a fiára.

-- Öt koronát? Hiszen tegnapelôtt kaptál húszat!

Izzadva és hebegve, de be kellett vallani, hogy mi történt a pénzzel. Természetesen nem árulta el, hogy kinek adta, azt sem, hogy mire. Pohrisch-papa hosszasan nézte a fiát és megcsóválta hozzá a fejét.

-- Remélem, legalább közülünk valónak adtad.

Gottfried még jobban elvörösödött.

-- Nem -- felelte hebegve -- de ô a legjobb barátom...

Pohrisch-papa magához húzta a fiát és a szemébe nézett.

-- Vigyázz -- mondta nagyon komolyan -- nekünk a többiek között soha sem lehetnek igazi barátaink. Amíg pénzt kapnak tôlünk, addig megjátsszák talán a barátságot, de ez csak hazugság, mert a valóságban gyűlölnek minket. Azért mondom ezt, fiam, mert ismerem ôket és nem szeretném, ha csalódás érne. Csalódni fogsz.

Aztán újra adott húsz koronát.

Lubovszki Kazimir valóban megvette a vadászpuskát. El is vitte a táborozásra, szétszedve, a csomagjai között anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Fent a hegyekben el is ment vele vadászni egy hajnalban. Gottfriedet is hívta, de ô félt. A vadászat azonban balul ütött ki. Bár rálôtt valami tyúkforma madárra, de nem találta el. Ellenben a lövésre odajött két csendôr és elvették tôle a puskát. A cserkészparancsnok meg is büntette: tíz napig nem volt szabad elhagynia a tábort. Gottfried úgy érezte, hogy a barátja hôs, mert nem árulta el, hogy kettôjüké a puska és így ôt nem büntették meg.

Késôbb, amikor Lubovszki a büntetését kitöltötte, történt az a dolog a csónakkal. Ez is Kazimir ötlete volt. Ô találta meg a csónakot egy magyar fiúval együtt. Elôször nem volt mit kezdjenek vele, mert nem volt evezô. De akkor egy másik fiú, egy fürge kis román, megtalált a bokrok között egy félig elhasadt ócska evezôlapátot is.

-- Nagyszerű -- jelentette ki Kazimir -- éppen megfelel. Üljetek csak be én majd evezek.

Hatan ültek be, éppen elfértek valahogy. Lubovszki evezett. A víz elég csöndes volt azon a helyen, a folyó valóságos kis tóvá szélesedett.

-- Fogadjunk, hogy tíz evezôcsapással elérem a túlsó partot -- mondta Kazimir.

-- Nem létezik -- felelte a magyar fiú.

Kazimir belefeküdt az evezésbe. A harmadik húzásnál kettéhasadt az evezô, csak egy kis darab nyél maradt a kezében. Valamennyien nevetni kezdtek, olyan buta arcot vágott Kazimir ebben a pillanatban. A víz lassan és szelíden vitte a csónakot lefelé.

-- Ki tud úszni? -- kérdezte a magyar fiú.

Csak hárman tudtak: Kazimir, a magyar és a román.

-- Mi levetkôzünk, beugrunk a vízbe és kitoljuk a csónakot a partra -- adta ki a magyar a parancsot és elkezdte kifűzni a cipôit. -- Várhatunk még -- felelte Kazimir -- egészen kellemes így, sodortatni magunkat a vízzel. Majd lejjebb ráérünk még mindég.

A csónak közben egyre sebesebben kezdett siklani. Mire meglátták az átszakadt gátat és a veszélyt, már késô volt. A csónak valósággal rohant.

-- Cipôt le és beugrani! -- kiáltotta Kazimir és lerúgta lábáról a szandált.

-- Késô -- mondta fogai között a magyar és az arca feltűnôen sápadt volt, csak a szeme villogott --, nem hagyhatjuk itt a kicsiket. Nem tudnak úszni.

Akkor már szédületes sebességgel rohant velük a csónak, valósággal röpült a hullámok tetején és a vízesés zúgása fülsiketítôen dübörgött a fülükbe. Az egyik gyerek, egy kis sápadt cseh, fel visított a rémülettôl és Gottfried is sírni kezdett.

-- Mit bôgsz! Fogd be a szádat! -- ordított rá Kazimir vörösen, de a magyar rátette erôs, barna kezét Gottfried vállára, másik kezével pedig megtapogatta a kis visítozó csehet és nyugodt hangon mondta:

-- Nem kell félni! Fogódzkodjatok meg jó erôsen, nem lesz semmi baj.

A nyugodt, erôs kéz a vállán és ez a néhány szó bizalommal töltötték el Gottfriedet és már nem sírt, csak rémültre nyílt szemmel meredt az iszonyú sebességgel közeledô mélységre és akaratlanul is belekapaszkodott az idegen fiúba. Szörnyű volt. Az egész levegô reszketett a rettentô robajtól s mintha a tajtékos mélységbôl a halál hideg szele fújt volna bele az arcába. Aztán egyszerre csak megállt a csónak. Olyan hirtelen és váratlanul, hogy majdnem lezuhant a padról. Alig egy lépésnyire a csónak orrától harsogva szakadt alá a víz a mélységbe, de a csónak állt, csak a deszkái reszkettek félelmetesen. A zúgás valósággal megsiketítette és a levegô tele volt csillogó vízcseppekkel.

-- Senki se mozduljon -- kiáltotta a pokoli dübörgésen keresztül a magyar fiú -- a legkisebb mozdulat megindíthatja a csónakot! A parton már észrevettek és mindjárt itt a segítség!

Ültek mozdulatlanul, sápadtan és vacogó foggal. Gottfried valósággal összegörnyedt a félelemtôl. Kiabáló emberek rohantak föl és alá a parton. Megpróbálta lehunyni a szemét és elhitetni magával, hogy alszik és csak álmodja mindezt. De nem sikerült. A szörnyű dübörgés és a kavargó mélység túlságosan félelmetes valóság volt. Reszketett ô maga is, akár a csónak.

Aztán az emberek átdobták fölöttük a kötelet a két part között és a kötél megfeszült. Egy fekete ábrázatú bajuszos ember ordított valamit egy ismeretlen nyelven. A magyar fiú óvatosan fölállt. Keze éppen elérte a kötelet.

-- Elôször, akik nem tudnak úszni! -- kiáltotta. -- Gyorsan, egy-kettô! Te! -- mutatott a vézna kis csehre.

Az elmeresztette a szemét és bôgni kezdett.

-- Félek!

-- Ki megy elsônek? Mutassa meg valaki, hogy hogyan kell! -- kiáltotta egy hosszú, szemüveges német fiú. -- Én nem értek az ilyesmihez!

A magyar ránézett Lubovszkira.

-- Elkezded?

-- Én utolsónak maradok -- felelte Kazimir és mosolygott -- én vagyok a kapitány! Egy-kettô, induljon valaki!

Senki se mozdult. Jó tíz lépés volt a partig és az az egy szál kötél ijesztôen himbálódzott a megvadult víz fölött. A parton kiabáltak az emberek és integettek, dühösen.

-- Hát idenézzetek, én megmutatom! -- kiáltotta a magyar fiú és elkapta a kötelet.

Pillanat alatt rajta lógott, kézzel-lábbal fogódzkodva, mint a macska és hihetetlen fürgeséggel kúszott végig rajta.

-- Következô -- ordította Lubovszki és elkapta a sovány kis cseh fiú vállán a ruhát. -- Te jössz! Ne bôgj, mert bedoblak a vízbe, te kukac! Fogódzkodj meg! Most fel a lábakat! Úgy! Most mássz!

Ezután Gottfried következett. Húzódozni próbált, de Kazimir könyörtelenül fölrántotta.

-- Szégyelld magad! -- ordított rá -- fogd meg a kötelet!

És Gottfried összeszorította a fogait és megmarkolta a kötelet. Felhúzta a lábait is, ahogy a magyar fiútól látta és azokkal is belekapaszkodott a kötélbe. Összeszorította a fogait, nehogy a rettentô félelem, amit érzett, kiszalasszon a száján egy sikoltást. Rettenetes elszántságot érzett magában. Halálos, vad, kétségbeesett elszántságot. Meg akarta mutatni Kazimirnak, hogy nem gyáva. Hogy méltó a barátságára.

-- Mássz! -- ordította Kazimir és ô mászott.

Behunyta a szemét, keze görcsösen markolta a durva kötelet, lábai kapaszkodtak minden erejükkel és mászott, mászott, mászott. Egyszerre csak érezte, hogy erôs kezek ragadják meg és lefejtik a kötélrôl. Egy pillanatig a levegôben lebegett, aztán feküdt a kemény földön. A szemét még mindig nem merte kinyitni. Nem is mozdult egy darabig.

-- Na, kelj föl, nincs semmi baj -- hallotta hirtelen maga mellett a magyar fiú nyugodt, meleg hangját és ettôl egyszerre nevetni kezdett, de a szemeibôl csorogtak a félelem meggyűlt könnyei.

Késôbb úgy emlékezett vissza erre az egészre, mint valami ködös, zavaros, rémséges álomra. Három napig feküdt ideglázzal utána és Lubovszki, a hatalmas barát, ez alatt a három nap alatt egyszer sem nézett feléje, ez volt a legrettenetesebb. Lenéz, gondolta folytonosan, lenéz, azért nem jön. Mikor végre felgyógyult és kiengedték, elkeseredve vette észre, hogy Lubovszki valóban elhidegült tôle. Gúnyos volt és nem vitte magával, ha kószálni ment az erdôre. Bizonyosan megvet, mert gyáva voltam, gondolta Gottfried és valami fájdalmas, marcangoló szomorúságot érzett.

De a tulajdonképpeni elhidegülés nem akkor történt mégsem. Utána két hónapig nem látták egymást és amikor ôsszel, a tanév kezdetén, a negyedik osztályos tanteremben újra összetalálkoztak, úgy látszott, mintha a barátság még mindig fennállt volna közöttük. Lubovszki nevetve veregette meg a vállát, sünnek nevezte és pénzt kért tôle kölcsön. Néha el is vitte magával délutánonként ide, vagy oda. S ô ment vele. Boldogan, lelkesen, az árnyék hűségével és alázatával. Nem, az elhidegülés késôbb következett be. Egy leány miatt. Ez volt az elsô leány Gottfried életében.

Judithnak hívták és a ,,közülünk valók''-hoz tartozott. Apjának valamilyen gyára volt és gyakran járt el a rossengassei házba, üzleti ügyekben. Az ismertség is ott jött létre közöttük, mikor az apja egy alkalommal magával hozta. Judith egy évvel volt idôsebb, mint ô. Hosszú, gesztenyebarna haját copfba fonva viselte és nagy, bánatos pillantású szemei az anyjára emlékeztették Gottfriedet. A szomszédos leányiskolába járt és délben gyakran találkoztak a sarkon, ahol a két iskola utcája egymásba futott. Gottfried rendesen elsônek hagyta el az iskolát, hogy idejében a sarkon lehessen és megvárhassa Judithot. Ilyenkor együtt mentek három utcán végig, könyveikkel a hónuk alatt, lassan, mint akik sétálnak és anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna egymással. Judith néha ránézett hosszú szempillái alól és Gottfried ilyenkor ostoba módon elvörösödött. Ennyi volt az egész. És ekkor egy napon közéjük lépett ez a Lubovszki.

Már fent a tanteremben kezdôdött. Gottfried az óra vége felé elkezdte összekötözni a könyveit és abban a pillanatban, amikor a tanár kilépett az ajtón, már ô is indult.

-- Te, sün, hova szaladsz te ilyenkor? -- kérdezte hirtelen egy hang a háta mögött és ez a hang a Lubovszkié volt.

Gottfried elvörösödött.

-- Sietek haza -- mondta bosszúsan.

-- Várj, elkísérlek egy darabig.

Ez kellemetlen volt és szokatlan. Lubovszki az internátusban lakott és így nem volt miért kijöjjön az utcára. Másfél éve ismerték már egymást és még nem történt meg egyszer sem. Gottfried nyugtalanul lépegetett nagy barátja mellett. Mi lesz, ha Judith már vár reá a sarkon? El kell süllyedjen szégyenében, úgy érezte.

-- Te sün, -- kérdezte Lubovszki, ahogy lefelé haladtak a lépcsôn-- van véletlenül pénzed?

-- Mennyi kellene? -- kérdezte gyorsan és már nyúlt is a zsebe felé, hogy minél elôbb lerázza magáról. A másik csodálkozva nézett rá, mert máskor nem ment éppen ilyen simán a pénzkérés.

-- Egy korona kellene.

Annyi nem volt nála, csak nyolcvan fillér. Tulajdonképpen úgy tervezte, hogy moziba megy vele délután, de inkább odaadta, csakhogy elbúcsúzhassanak.

-- Ez is elég lesz -- mondta Lubovszki kegyesen -- arról van szó tudod...

Gottfried máris a markába nyomta a pénzt.

-- Nesze és szervusz! Majd holnap elmondod, jó?

Azzal már ugrált is lefelé a lépcsôkön. De Lubovszki néhány lépéssel utolérte.

-- Elkísérlek egy darabig -- mondta -- arról van szó, tudod...

Már a földszinten voltak. Gottfried elvörösödött és megállt az utcára nyíló kapuban. Kazimirnak tulajdonképpen a hátsó kapun kellett volna kimenni, az internátus a sporttér túlsó oldalán volt.

-- Nem ér rá holnapig? -- kérdezte rettentô zavartan. Sietnem kell... az apám ilyenkor... és te is az ebéddel az internátusban...

-- Én ráérek -- legyintett Lubovszki -- van egy jó félóra még az ebédig. A sarokig elkísérlek. Siethetünk együtt, én amúgy is nagyobbakat lépek, mint te.

Mindezt vidáman és mosolyogva mondta, de mintha egy kis gúny is lett volna abban a mosolyban. Gottfried igyekezett olyan lassan menni, amilyen lassan csak lehetett. Kétszer is megállt szorosabbra fűzni a könyveit és egyszer a cipôfűzôjét igazította meg, pedig ki sem oldódott. Lubovszki türelmesen lépegetett mellette és hosszasan magyarázott valamit egy labdarugómérkôzésrôl, ami délután lesz, meg hogy utána sörözni megy majd a fiúkkal és kuglizni is fognak... Gottfried csak félfüllel figyelt oda, mert állandóan az forgott a fejében: mi lesz, ha Judith vár reá a sarkon?

És Judith valóban várt már. Messzirôl látta, hogy ott áll és néz feléje. Egyre zavartabb lett. Kétszer is megpróbált dadogva búcsút venni Lubovszkitól, felnôttek szájáról ellesett frázisok akadoztak a nyelvén, ilyenek, hogy ,,nem akarlak feltartani'' meg hogy ,,igazán nem hagyhatom, hogy miattam...'', de mindez nem használt semmit. Lubovszki már meglátta a sarkon várakozó leányt és szimatolva tartotta magasba a fejét, mint a vizsla. Végül is nem volt mit tenni. Odaértek. Judith állt és Gottfriedre nézett és Gottfried vörös volt, mint a posztó és ô is csak állt ott és nem tudta, hogy most mi lesz. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá szégyenében. Aztán az lett, hogy Lubovszki rávillogtatta fehér fogait Judithra és egyszerűen azt mondta:

-- Leszel szíves bemutatni a hölgynek?

Erre meg Judith pirult el, mert valószínűleg még soha senki sem mondta neki azt, hogy ,,hölgy''. Kezet nyújtottak egymásnak. Lubovszki összecsapta a bokáit és meghajolt.

-- Lovag Lubovszki Kazimir vagyok -- mondta és Judith még jobban elpirult, valószínűleg a ,,lovag'' szó miatt, de aztán mosolyogva biccentett és azt felelte:

-- Judith.

Gottfriedet meg keserű szégyen és vad harag fojtogatta és szerette volna visszakérni Lubovszkitól a nyolcvan fillért.

Aztán együtt mentek a megszokott utcákon végig. Közbül Judith, balra tôle Lubovszki, jobbra Gottfried. És Lubovszki beszélt, folyton beszélt, mindenféle sületlenséget és Judith hangosakat kacagott. A sarkon, ahol Judith búcsúzni szokott, Lubovszki könnyedén azt mondta:

-- Nagyszerű! Hiszen akkor egy utunk van! Szervusz, Gottfried!

Azzal diadalmasan és a gyôztes gôgjével rávillantotta fogait az elképedt Gottfriedre és ment tovább a lány mellett. Gottfried keserű haraggal a szívében baktatott hazafelé. Mérhetetlenül haragudott a barátjára. Haragudott reá a lovagi névért, amit olyan hódító könnyedséggel tudott odalökni, s amely nagyszerű és izgalmas regényekre emlékeztetett, haragudott reá a finom modoráért és a szemtelenségéért, amivel pirulás nélkül tudta hazudni a leánynak, hogy az ô útja is arra vezet, a vidámságért, azért, hogy annyit tud beszélni és hogy beszédjével már az elsô percben megnevettette Judithot: egyszóval mindenért haragudott, mérhetetlenül. Úgy érezte, hogy Lubovszki elárulta ezzel a barátságukat.

Ezt a haragot nem tudta elfelejteni soha. Sem azt, ami azután következett. Mert attól a naptól kezdve minden délben Lubovszki kísérte haza Judithot és a harmadik nap már megsúgta Gottfriednek szünet alatt az osztályban, hogy búcsúzáskor a kapu alatt meg is csókolta. A száját. És hogy Judith visszaadta a csókot. Attól kezdve Gottfried kerülô úton járt haza, hogy ne lássa Judithot soha többet. Lubovszki egy szóval sem kérdezte meg, hogy miért megy másfelé. Csak rávillogtatta a fogait, amikor látta, hogy a kapunál ellenkezô irányba fordul és vidáman fütyürészve ment a sarok felé, ahol Judith már várta. Egy hétre rá Lubovszki újra pénzt kért.

-- Kérj mástól -- felelte Gottfried mérgesen és majdnem elsírta magát.

Lubovszki elôször csodálkozva ránézett, aztán elkezdett kacagni.

-- Hülye vagy, sün, bizonyisten hülye vagy -- mondta és nevetve a vállára vert -- hát tehetek én arról, hogy a kis cica belém bolondult?

Ezt a nevetést sem felejtette el Gottfried soha. Olyan volt, mintha éles késeket döftek volna a testébe. Látszólag fenntartotta továbbra is a barátságot Lubovszkival, már csak az osztály miatt is, hogy ne merjék bántani és néha-néha adott neki pénzt azután is. De magában bent gyűlölte már attól kezdve, vadul és engesztelhetetlenül gyűlölte és arra gondolt, hogy meg fogja bosszulni magát, rettenetes bosszút áll rajta egyszer. Mert szép, mert erôs, mert bátor és felelôtlen. Mert tud beszélni a lányok nyelvén. Mert mindaz megvan benne, ami belôle hiányzik. S mert Judith beleszeretett.

De aztán csak egy fél évig voltak még együtt. Év végén Gottfriedet elküldte az apja Angliába, egy rokonukhoz. ,,Jó lesz, ha jársz néhány évet az angol iskolába is'' mondta Pohrisch-papa ,,az angolok ma a világ urai. S azonkívül'' tette hozzá ,,nem lehet tudni, mi lesz még itt''. Néhány hónapra rá kitört a világháború és Gottfried ottragadt Angliában. Az új környezet, a sokféle új ember s a múló esztendôk úgy kitörölték emlékezetébôl Judithot és Lubovszki Kazimirt, mintha nem is éltek volna soha sem.

Tizennyolc éves volt, amikor az elôkelô skóciai intézetben letette az érettségit. A rokonok kívánságára beiratkozott az oxfordi egyetemre. ,,A hasznos összeköttetések miatt'' ahogy a rokonok mondták. Két hónap múlva Svájcon keresztül megjött a hír apja haláláról. Egy évre rá befejezôdött a háború. Még egy évet töltött az oxfordi egyetemen, aztán hazatért Bécsbe, hogy átvegye a Pohrisch-bankház ügyeit.

Különös hazatérés volt. A rosengassei ház elhagyottan állt, egy öreg kertész-házaspár ügyelte. A város tele volt lótó-futó idegen emberekkel, akik zűrzavaros politikai jelszavakat kiabáltak. A nyugodt, megfontolt Anglia után ez az újjáalakult bécsi konjunktúraelmélet a maga szélhámosaival, lecsúszott egzisztenciáival, hazárdôr üzletembereivel valószínűtlenül és meseszerűen hatott, mint valami bolondos vígjáték. De az angliai évek Pohrisch Gottfriedet is átalakították. Alacsony, kövérkés, barna bôrű fiatalember lett belôle, aki amerikai módon öltözködött, bô és kényelmes ruhákat hordott, gumitalpú cipôt, nyersselyem inget és tarka színű nyakkendôt. Szeretett elôkelôen és jól étkezni, halkan, elôkelôen és udvariasan tárgyalni és az üzleti dolgokat nem annyira irodákban, mint inkább kényelmes dohányzókban, vagy divatos éttermekben lebonyolítani.

A Pohrisch-bankház szerencsésen megúszta a nagy gazdasági átállítódást, ami a monarchia felbomlásával járt és Gottfried tisztelettel vette tudomásul, hogy mindez az apja érdeme volt: az értékeket ügyesen és idejében áttolta semleges államokba, vagy olyanokba, amelyek a gyôztes oldalon állottak. Az elsô hónapok azzal teltek el, hogy számba vette és áttanulmányozta a bankház anyagi ügyeit. Csak most értette meg igazán, az üzleti ügyek átvételénél, hogy mit jelent zsidónak lenni. Ismeretlen emberek jöttek hozzá, úgy, mint annak idején apjához és kiderült, hogy ezek az ismeretlen emberek a veszedelmes idôkben minden fölkérés nélkül, maguktól gondoskodtak arról, hogy a Pohrisch-vagyon olyan értékekbe menjen át, ami megmarad. Csak azért, mert zsidó vagyon. Mert nem a Pohrischoké egyedül, hanem az egész zsidóságé.

Mindjárt az elsô napokban egy különös ember kereste föl a rosengassei villában. Kopott fekete ruhába öltözött, sovány ember volt. Az arca feltűnôen sápadt. Csak nagy, sötét szemei izzottak fanatikus nyugtalansággal és valami megnevezhetetlen erô volt azokban a szemekben.

-- Jassa Mendelovits vagyok -- mondta különös fojtott hangon a sovány, kopott ember -- és azért jöttem, hogy megismerjem Pohrisch urat. Az apját jól ismertem. Én mindenkit ismerek -- tette hozzá anélkül, hogy mosolygott volna és a szemei mintha átfúrták volna a nézésükkel. -- Nézze, Pohrisch úr -- mondta Jassa Mendelovits, amikor bent ültek a dolgozószobában -- mi, cionista zsidók számon tartjuk egymást. Számon tartjuk azokat is, akik idegen hitet vettek föl, hogy azáltal könnyebben boldoguljanak a gojok között. Mi nem bánjuk azt, ha valaki nem tartozik közénk, de amellett hű zsidó marad. De jaj annak, aki elárulja a vért, ami az ereiben folyik.

Itt a sovány, kopott ember elôrehajolt és a szemébôl tüzelt a vad elszántság.

-- Jaj annak, Pohrisch úr, aki megsérti a törvényt, a Júda törvényét! Érti? Az tönkremegy! Az koldussá lesz! Azt kitaszítjuk és megöljük és elpusztítjuk! Arra kimondjuk a nagy átkot, az ôsök átkát és ezerszer jaj annak, aki átok alá kerül!

Néhány pillanatig hallgatott és mereven nézte Pohrisch Gottfriedet, aki valósággal összehúzódott a nagy bôrkarosszékben és igen kellemetlenül érezte magát. Aztán alig észrevehetôen elmosolyodott a különös idegen és szelídebben folytatta.

-- Az ön apja nem tartozott közénk, de jó zsidó maradt azért. És mi segítettük ôt, mindenben és mindenütt. Ön sem tartozik közénk. De Önt is segíteni fogjuk. A törvény rendeli ezt. Tudnia kell, hogy bármilyen üzleti vállalkozásba kezd, mi láthatatlanul és észrevehetetlenül, de ott állunk a háta mögött. Mi és velünk együtt a világ zsidósága. De a törvény, mely minket erre kötelez, kötelezi önt is. Ezt ne feledje el soha. Csak ennyit akartam mondani, köszönöm, hogy végighallgatott.

Ezzel az idegen elbúcsúzott és Pohrisch Gottfried egyedül maradt felkavart érzéseivel.

A törvényt eddig is tudta, gyermekkorától tudta. Tapasztalta angol rokonainál is. De annak gyakorlati súlyát és jelentôségét csak most ismerte fel. Egyszerre megérezte a hallatlan erôt, ami mögötte van: egy megalázott, megvetett nép fiai szerte a világban fogják egymás kezét és senki a sorból ki nem eshet, senki el nem bukhat, mert ez az ,,én'' érdeke, mely zsidótól zsidóig nyúlva acélhálóként veszi körül a földgömböt és a politikai hullámverés fölszíne alatt külön csinál egy láthatatlan nagy politikát: világuralmat a választott nép számára. ,,Zsidónak lenni nehéz, de szép...'' hallotta olykor a messze múltból fölcsengeni az apja hangját, ahogy valamikor régen ezeket a szavakat mondta. És lassanként valami boldog, meleg öntudat járta át, mert megértette ôket.

Belefeküdt a munkába. A Pohrisch-bankház ügyeit rendezni kellett, átcsoportosításokat végezni, új tôkebefektetési lehetôségeket keresni, körülszimatolni a változott világban. S mintha ezt a szimatolást ezer és ezer orr végezte volna, tippeket kapott innen és onnan és ô igyekezett betölteni a törvényt: zsidókat alkalmazott, zsidókkal vásároltatott, zsidókat segített. Lázzal vetette bele magát ebbe az ötletbe. Utazott, tárgyalt és hihetetlen gyorsasággal sikerült összehoznia mindent, mintha mindenütt láthatatlan kezek segítették volna elôre. A vállalkozás a következô fél évben megnôtt, kiterebélyesedett, belekapcsolódott egy nagy, láthatatlan hálózatba és szívta föl magába a különbözô országok borát, gyümölcsét, aranyát. Ennek az évnek a végén került le Görögországba. Tulajdonképpen a beszervezés miatt ment le, de ennél sokkal nagyobb jelentôségű lett az útja. Megismerkedett Irénével.

Iréne egy kis samosi szôlôsgazdának volt a leánya, egy egyszerű, derék, de kissé részeges görögnek, akinek néhány láncnyi szôlôje volt a hegy oldalában s alatta egy horpadt tetejű, nyomorult kis háza, egy tucat olajbokra és három kecskéje. Ez a három kecske kísérte Irénét a tengerparton, amikor Gottfried elôször meglátta. Ringó járásával, ahogy jött, olyan volt viseltes ruhájában is, mint egy királynô. Dereka sudáregyenes, arca tisztavágású, merész, combjainak pompás vonala minden lépésnél átrajzolódott a vékony ruhán. ,,Biztosan nincs alatta semmi'' ez volt Gottfried elsô gondolata és duzzadt szája furcsa vigyorgásba torzult. Egy odavaló borkereskedôvel volt és éppen indultak körülnézni a nagyobb szôlôsgazdák között. A kereskedô meglátta a vendége szája körül azt a különös mosolyt és azonnal megértette.

-- Estére küldhetek belôlük kóstolónak a szállodába -- mondta a gyakorlott kereskedôknek azon a pajtáskodó hangján, amellyel a nehéz üzletfeleket szokták megszelídíteni -- van itt az ilyenbôl elég. Olcsó áru.

Gottfried a leány után fordult.

-- Ismeri ezt?

A kereskedô válasz helyett a távozó után kiáltott.

-- Hé! Te! Van apádnak eladó bora?

A leány megfordult és mosolygott. Vakítófehér fogai voltak.

-- Van annak mindég!

-- Akkor hozz egy korsóval délben a vendéglôbe, próbának!

A leány nevetett. Furcsa, dallamos mély nevetés volt.

-- Jó -- mondta -- melyik vendéglôbe?

-- Itt a kikötôben.

A leány továbbment a kecskéivel.

-- Ismeri az apját? -- kérdezte Gottfried, ahogy továbbhaladtak a tengerparton.

A kereskedô legyintett.

-- Minden embernek van itt eladó bora. Nem kell ahhoz ismerni ôket.

Délben a leány valóban beállított a kis kikötôi csapszékbe. Biccentett a fejével és egy kôkorsót tett az asztalra.

-- Hogy hívnak? -- kérdezte a kereskedô.

-- Iréne.

-- Ülj le, Iréne. Megkóstoljuk a borodat.

A leány megcsillogtatta a fogait.

-- Azt nem illik. Majd kint megvárom. Igyák egészséggel.

Gottfried szomjas szemekkel leste a leány mozdulatait, a hangját, a kacagását. Amikor kiment az ajtón, odafordult a kereskedôhöz. Arca pirosabb volt a szokottnál és nehezen lélegzett.

-- Megveszem az egész termést. Látatlanban.

A kereskedô vihogva nevetett.

-- Nem szükséges. Elég egy hordóval. Így van az, ha az ember fiatal.

A korsóból löttyintett néhány cseppet a tenyerére, összedörzsölte és megszagolta.

-- Nem rossz. Fiatal még. Tessék megtárgyalni vele, majd én beküldöm.

A kereskedô kiment. Egy idô múlva bejött Iréne és megállt az asztal mellett.

-- Ülj le, Iréne -- mutatott maga mellé a székre -- meg akarom beszélni veled.

A leány újra megcsillogtatta a fogait.

-- Azt csak az apámmal lehet -- mondta.

-- Hol lakik az apád?

-- Fönt a hegyen.

-- Messze?

-- Nincs messze. Majd én elvezetlek, uram.

Délután Iréne fölvezette Pohrisch Gottfriedet a hegyre. Kettesben voltak, a kereskedônek más dolga akadt hirtelen. A férfi városhoz szokott testének fárasztó volt a hegy. Egy olajfaliget szélén megállt.

-- Pihenjünk -- lihegte és megtörölte zsebkendôjével izzadt homlokát.

A leány ránevetett. Friss volt, pihent, még csak a lélegzete sem járt sebesebben.

-- Arra felétek nincsenek hegyek, ugye? -- kérdezte meg kíváncsian.

Pohrisch nem értette meg minden szavát. Az üzleti tudáshoz szükséges kis görög tudása, amit egy gyorstanfolyamon szerzett, nem mutatkozott elégségesnek. Kezdte magát szánalmasnak érezni a leány ereje és szépsége mellett, s mivel még beszélgetni sem tudott rendesen vele, hát önkéntelenül a pénzhez fordult segítségért. Kivett a tárcájából egy nagyobb bankót. Két hordó bort is meg lehetett volna vásárolni vele.

-- Látod ezt? -- kérdezte.

-- Látom -- felelte csodálkozva Iréne.

-- Neked adom, ha kell.

A leány nevetni kezdett.

-- Ó, te szegény ember! Hát te csak így tudsz udvarolni a lányoknak?

És nevetett, nevetett. De aztán elvette a pénzt és lassan, lehajtott fejjel megindult be az olajfaliget sűrűjébe. Pohrisch Gottfried, a Pohrisch-bankház tulajdonosa, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern megalapítója és vezére, dobogó szívvel és izgalomtól kivörösödve követte és arra gondolt, hogy gazdagnak lenni a legjobb dolog a világon.

Aznap este megvette a toprongyos görög szôlôsgazda összes borát. Méretlenül. Ahány litert bemondott a görög, annyinak az árát tette le elébe az asztalra. Alku nélkül. Tudta, hogy nagyon rossz vásárt csinált, de dölyfös megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy teheti. Egy leány öleléséért többet is kiadhat, ha kedve tartja. Iréne meglepôdött volt és hálás. Nem nevetett többé, csak csodálkozó, nagy szemekkel nézett reá, mintha álruhába öltözött királyfit látna maga elôtt. Szinte alázatos volt. Ez jól esett Gottfriednek. Még soha senki sem volt vele szemben ilyen alázatos. Még soha senki se nézett föl reá így, ilyen áhítatosan csillogó szemekkel, legkevésbé nô. Késô este Iréne lekísérte a szállodáig. Szótlanul jött mellette. Érezte a testébôl kiáramló meleget és olykor a vevô tulajdonjogával markolt bele a leány feszes húsába. Iréne hagyta, egyszer sem ellenkezett. De amikor a szálloda elé értek, megállt.

-- Gyere föl -- mondta Pohrisch rekedten és megfogta a karját.

De a leány a fejét rázta csak.

-- Nem illik -- mondta halkan -- bocsáss meg uram, de azt nem illik. Mit gondolnak az emberek, ha meglátják?

A bankár a független ember gôgjével duzzasztotta föl az ajkát.

-- Mit bánod, hogy mit gondolnak! Gyere!

De a leány kitépte a karját a szorításából és hátra ugrott.

-- Holnap délután ott leszek újra a ligetben -- súgta, azzal megfordult és eltűnt az éjszaka fülledt sötétségében.

Pohrisch fejcsóválva nézett utána. ,,Bolondok a nôk'' morogta bosszúsan, aztán benyitott a kis elhanyagolt szállodába.

Másnap délután Iréne valóban ott várt reá a ligetben. Forró volt, illatos és szép. Soha még ilyen délutánja nem volt Pohrisch Gottfriednek, mint amit ettôl a kis mezítlábas görög leánytól kapott ott a jószagú olajcserjék között. Következô reggelen tovább kellett utazzék. Sok fontos és halaszthatatlan tárgyalás várta. De amikor a hajó elhagyta Samost és ô a korlátnak dôlve visszanézett a zöld szôlôhegyekre, úgy érezte, hogy amit tesz, az az üzleti fôkönyvek szerint talán helyes, de emberileg oktalan. Mert Samoson kellene maradjon örökre.

Végigutazta fél Európát. De minél távolabbra került a görög szigetektôl, a vágy Iréne után annál nagyobbra nôtt. Nem mintha nem kaphatott volna nôt magának, amennyi csak jól esett: pénzért minden kapható volt a földön. De egynek a szemében sem találta meg azt a néma csodálatot, amivel Iréne nézett föl reá. A többi nô szeme mind azt mondta: neked adom magam, mert pénzed van. De egy pillanatig se hidd, hogy több vagy a számomra, mint egy csúnya, pénzes zsidó. Ezt mondták az itt-ott megajándékozott nôk szemei. A kis titkárnôké, a divatos táncosnôké, mindegyiké. Csak az Iréne szeme mondott mást. Az ô szeme azt mondta -- legalábbis Pohrisch Gottfried úgy emlékezett vissza reá -- ,,Honnan jöttél, te mesebeli királyfi? Miféle magasságból ereszkedtél le hozzám? Mivel fizessem meg neked, hogy észrevettél és kegyedre méltattál? Elég neked, ha a testemet adom?'' Valami ilyesmit mondtak neki ott az olajligetben azok a csodálkozó nagy szemek.

Attól kezdve csak samosi bort ivott. A rosengassei ház dolgozószobájában állandóan ott állt egy üveg ebbôl a meleg, édestüzes borból és ha egyedül volt, ivott belôle egy-két kortyot. Kitapogatta a nyelvével az ízét és az olajfaligetre emlékezett. Három hónap múlva újra fölkereste Samost.

Úgy rendezte a dolgait, hogy üzleti útnak tűnjék és saját magával is igyekezett elhitetni, hogy az. Elsô útja a szigeten Iréne apjához vezetett, a hegyre. A toprongyos görög nagy hódolattal fogadta, csupa hajlongás volt és alázat. Tudta, hogy ez csak a pénzének szól és annak, hogy hagyta magát becsapni, de nem haragudott miatta a görögre, jól esett a hajlongó alázat.

-- Holnap lesz a lányom esküvôje -- mondta a görög a második pohár bor után, amit a kunyhó elôtti kôasztalnál megittak együtt -- megtisztelsz vele, uram, ha vendégem leszel. Sietni kell vele, tudod -- tette hozzá bizalmasan -- mert gyereke lesz. Ilyenek ezek a lányok, vigye el ôket az ördög...

Pohrisch Gottfried érezte, hogy elszürkül az arca. Hogy a bôre megpetyhűdik, mintha minden vér kifolyna alóla. Rámeredt a zsíros arcú, bozontos görögre.

-- Iréne... -- dadogta -- Iréne...?

-- Az hát -- bólintott a görög. Persze, hiszen ismered ôt, uram.

Egy halászlegény veszi el, innen lentrôl. Az ilyen lányfélét nem lehet megôrizni, hiába. Isten éltessen, uram és adja, hogy csak fiaid legyenek, lányaid soha.

Agya nem fogta föl a szavakat. Csak bámult maga elé és hirtelen megdöbbent attól, hogy milyen szánalmas látvány lehet. Ahogy ott ül egy koszos görög paraszt asztalánál és szédül a csapástól, amit reá mért valami facér halászlegény. Ô, Pohrisch Gottfried, a Pohrisch-bankház feje, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója, ô... Keze önkéntelenül a pénztárcájához nyúlt és mintha megérezte volna valamennyi folyószámláját és bankbetétjét a háta mögött, kivörösödött az arca és dölyfösen szögezte elôre húsos állat. Szeme összeszűkült és élesen nézett a görögre, mint egy ellenségre.

-- Ide figyelj -- mondta rekedten és a hangja rövid volt és pattogó, mint amikor az alkalmazottaival szokott beszélni. Ide figyelj, görög: megveszem a lányodat! Mit kérsz érte?

A görög ránézett bambán, borgôzös szemekkel.

-- Nem értelek, uram...

-- Megveszem a lányodat! -- ismételte és az ökle lecsapott az asztalra. -- Mint ahogy a borodat megvettem! Mit kérsz érte?

A görög nevetgélni kezdett.

-- A lány nem bor, uram, az nem bor. Rosszabb annál. Jókedved van, uram, Isten éltessen!

Lent a hegyoldalban feltűnt Iréne. Megismerte messzirôl is a járását, azt a ringó, rugalmas-puha járást és a vér a fejébe tolult. Harag volt az, ami égette, keserű harag. Az üzletember haragja, akinek az orra elôl el akarják ütni az árut, amitôl a vállalkozása függ. Elôrehajolt az asztal fölött és tompa, érzéstelen hangon, a kemény üzletemberek hangján vágta bele a szavakat a görög arcába:

-- Azt kérdeztem, mit adjak a lányodért? Nem tréfálok. Elviszem magammal. Ajánlatot kérek!

A paraszt szôrös, fekete képe lassan elkomolyodott. Szeme megsötétült. Aztán lehajtotta a fejét és nem nézett a vendégre, amíg lassan, nehézkesen mondta:

-- Szegény ember vagyok, uram. És részeges. Ez igaz. És lusta. Ez is igaz. És semmirevaló. Ez is igaz. Nem mondtad, de igaz. Azt sem mondtad, hogy becsaptalak a borral, pedig az is igaz. Csaló is vagyok, ha lehet. De... hogy a lányomat...! A tulajdon lányomat... pénzért? Nem, uram. Ha veled megy magától: menjen. Legyen a cseléded, vagy a szeretôd, vagy mind a kettô, mit bánom én. Az ô dolga. Felnôtt ember, teheti amit akar. De hogy én... pénzért, mint egy kecskét...? Te engem nagyon megvethetsz, uram...

És akkor végsô kétségbeesésében olyasmit tett Pohrisch Gottfried, amit egy életen keresztül nem tudott jóvá tenni. Aminek a terhét és következményét egy életen keresztül hordozta, vad keserűséggel és összeharapott fogakkal. De érezte, hogy nem gyôzetheti le magát ettôl a nyomorult, koszos paraszttól. Érezte, hogy valami olyasmit kell tennie, vagy mondania, amitôl az a toprongyos koldus ott szemben vele elszédül és alázattal nyöszörögve omlik a lába elé. És mondta. Dölyfösen, keményen, mint a vereséget nem ismerô üzleti diktátor, amikor az utolsó nagy tromfját lecsapja a tárgyalóasztalra, amitôl egyszerre összeroskad minden ellenállás. Ezt mondta:

-- Add hozzám feleségül a lányodat, görög!

A nyelve hirtelen száraz lett és nehéz. Maga is megijedt a kimondott szavaktól. Az ember, ott szemben vele, felkapta a fejét. Szeme tágra nyílt, úgy hogy a sötét arcból elôvilágított a szemek fehérje.

-- Hozzád, uram? -- dadogta elképedve. -- De hiszen a halász...

-- Mit halász! -- mordult föl a bankár gorombán. -- Én csináltam a lányodba a gyereket, nem a halász!

A görög lehajtotta bozontos fejét.

-- Az lehet, uram -- mondta csöndesen -- az meglehet. A lányok ilyenek.

Csönd nehezedett közéjük. Pohrisch sápadtan meredt maga elé. Az elôbbi indulat elszállt már belôle és fölébredt benne a józanság. Most döbbent csak rá a súlyára annak, amit tett. Megkérte egy görög koldus lányának a kezét! Ô, a Pohrisch-bankház feje, aki válogathatna az elônyösebbnél elônyösebb házasságok között! Ôrület, gondolta, tiszta ôrült vagyok... És agya már lázasan dolgozott azon, hogy miképpen lehetne jóvátenni az elkövetett taktikai hibát, el nem hangzottakká tenni az elhangzott szavakat. Pénzt adni a görögnek, sok pénzt...

És ekkor megszólalt szemben vele az ember, az Iréne apja. Lassan, komolyan, nagyon megfontoltan.

-- Uram -- mondta -- én nem tudom, hogy józan vagy-e, vagy részeg. És én nem is akarnálak megbántani, mert jó ember vagy. De mert kérdeztél, hát nekem felelnem kell. Én nem adhatom hozzád a lányomat, uram.

Azt hitte, hogy nem érti jól az idegen beszédet. A szívdobogása is elállt egy másodpercre. Lehetséges ez...?

-- Mit mondasz? -- kérdezte rekedten és akadozó nyelvvel. -- Nem értem...

-- Azt, uram -- felelte a görög és egyenesen a szemébe nézett --, hogy mindent megkaphatsz. Tied a házam, a szôlôm, a leányom is, amikor megkívánod s ha ô is úgy akarja... nekem mindegy. De feleségül, uram, azt nem.

Meredten bámult a parasztra.

-- S miért nem?

-- Mert te zsidó vagy, uram. S egy görög leány nem lehet zsidó felesége soha.

Érezte, hogy a vér a fejébe tolul. Szédülés fogta el. A világ elfeketedett körülötte, a szôlôhegy, a horpadt tetejű ház, minden. Fölállt. A lába reszketett. Valamit akart mondani, de nem jött ki szó a száján. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze és arra gondolt, hogy rá kellene rontson erre az emberre, szét kellene törje, összezúzza, megölje... de hirtelen élesen és józanul megszólalt agyában egy ellenôrzô gépezet és azt mondta, hogy a paraszt talán erôsebb lesz, mint ô. Ettôl egyszerre lehűlt a dühe és hideg lett, mint a kô. Iréne akkor ért föl a ház elé. Meglátta ôket és megállt.

-- Iréne -- szólt oda a lányhoz remegô szájjal -- gyere ide.

A leány komoly arccal lépett közelebb. Szeme szomorú volt.

-- Iréne -- mondta Pohrisch valami furcsa kapaszkodó érzéssel -- akarsz a feleségem lenni?

A leány arca ijedt lett. Az apjára nézett. A görög ott ült még mindig az asztalnál, sóhajtott és ivott. Pohrisch gyorsan kezdett beszélni a leányhoz, mint aki meg akar elôzni valami rettenetes katasztrófát.

-- Iréne, én nagyon gazdag ember vagyok. Sok házam van, rengeteg sok pénzem minden országban. Hajóim vannak és...

-- De zsidó vagy, ugye? -- szólt közbe a leány és a szeme rémült volt és tanácstalan.

Pohrisch Gottfried arca megmerevedett. Kemény lett és kegyetlen.

-- Igen -- felelte -- zsidó vagyok. Na és?

A leány megrázta a fejét és elfordult. Aztán lassan bement a házba és az ajtót betette maga mögött. Pohrisch még ott állt néhány másodpercig, földbegyökerezve, mozdulatlanul.

-- Ne haragudj ránk, uram -- hallotta a görög hangját a háta mögött -- ez ellen nem tehetünk semmit. Ez így van.

Megrándult a szavaktól, mintha korbácsütések érték volna. Nem is nézett vissza a parasztra, csak sarkon fordult és szó nélkül elindult lefelé a hegyen.

Érezte, hogy embert talán még soha úgy meg nem aláztak, mint ôt ez a két koldus görög. Ha azt mondták volna, hogy csúnya, ha azt mondták volna, hogy nem rokonszenves, vagy valami ilyesmit: azon kacagott volna. Ráüt a pénztárcájára és azt feleli: ami hiányzik bennem szépségben, azt pótolom pénzzel. De nem ezt mondták. Azt mondták, hogy zsidó. Hogy egy görög kolduslány azért nem lehet a felesége, mert zsidó. Úgy mondták ezt, mintha azt mondták volna: leprás vagy. Mintha azt mondták volna: gonosztevô vagy, akit a törvény üldöz s aki téged befogad, a halált fogadja be. Soha még így nem sértette meg ôt, Pohrisch Gottfriedet senki, mint ez a két műveletlen koldus parasztivadék. Rászánja magát könnyelműségében és kimondja a csodatevô varázsszót, melytôl ezer és ezer szép, gazdag és elôkelô leány szerte Európában boldogságba ájulna, hogy a gazdag Pohrisch bankár felesége lehet... és ez a két rongy, ez a két szemét kikosarazza, mert zsidó!

Mire a kikötôbe ért, keserű, mély haraggá vált benne az a tompa kábultság, amit elôször érzett. Mint ahogy a halálosan sebesültben is lassan ocsúdik föl a fájdalom az elsô kábultság után. Csikorgó foggal fizette ki a szállodást és nem adott borravalót a szolgának, aki csomagjait a hajóra vitte. Görög volt az is, átkozott görög. Rázta a harag és a szégyen, ha arra gondolt, hogy a paraszt kibeszélheti a dolgot és ezek mind megtudják és röhögni fognak a kudarcán. Ôt, Pohrisch Gottfriedet kikosarazta egy mezítlábas parasztlány, mert zsidó!

A hajóról visszanézett a szigetre és tehetetlen dühében ököllel fenyegette meg a napsütésben fürdô örökzöld hegyet: jaj neked, Samos! S a hegy, az örök hegy, visszanézett reá és nevetett.

A bosszúvágy dühe hidegen mérlegelt cselekedetekké alakult át. Elsô dolga volt táviratot küldeni a görögországi vezérképviseletnek: minden samosi megrendelést azonnal lemondani . Samosi borokat, ha veszteséggel is, de leszállított áron piacra dobni. ,,Térdre kényszerítem a görög koldusokat!'' csikorgatta a fogait. ,,Elpusztítom Samost! Én, a zsidó!''

Bécsbe érve elrendelte a Pohrisch-érdekeltségekben dolgozó valamennyi nemzsidó tisztviselô azonnali elbocsátását. Attól a naptól kezdve csak fizikai munkásként tűrt meg maga körül keresztényt. Vad dühvel vetette magát a Samos elleni harcba. ,,Megmutatom nekik!'' biztatta magát. ,,Megmutatom!'' És megmutatta. Három hónap múlva a samosi borkereskedôk küldöttséget menesztettek hozzá. Pohrisch fogadta a görögöket. A bosszú keserű, vad elégtételével nézte a megriadt és alázatos arcokat, ahogy a bojkott feloldásáért könyörögtek. Hajthatatlan ridegséggel közölte velük, hogy magasabb üzleti szempontok miatt nem veheti figyelembe kívánságukat és a jövôben is minden kereskedôt, aki Samosról bort vásárol, a konszern kíméletlenül kiközösíti és minden piac elôl elzárja.

-- De mi lesz Samos-szal? Az egész sziget a szôlôkbôl él! -- kiáltotta közbe az egyik görög.

Pohrisch vállat vont.

-- Éhen halnak. Sok millió ember halt már éhen ezen a földön s a föld mégis forog tovább.

De ez még nem elégítette ki. Többet akart. Nagyobb elégtételt. Olyant, amit egy életen keresztül maga elôtt lásson. Hogy naponta érezhesse a diadal örömét. Hogy íme, én, a zsidó...! Elhatározta, hogy nemzsidó lányt vesz feleségül. Csakazért is. De nem olyan akármilyen nemzsidó leányt, hanem egy valóságos patrícius-leányt, egy olyant, akire azt mondják: ,,társaságbeli''. Aki magasan fölötte áll a mezítlábas Irénéknek, akit odamutathat a világnak, akit elvihet a porban fetrengô samosiakhoz, hogy ide nézzetek, ezt kaptam meg én, a megalázott, a megvetett zsidó! Ekkor szemelte ki magának Kunczler Évát.

Kunczleréket ismerte már abból az idôbôl, amikor az apja így nyilatkozott róluk: ,,nem a legjobban állanak''. Akkor a leány még egészen kicsi volt. De amióta visszatért Angliából, többször is találkozott vele utcán, társaságban és meg kellett állapítsa, hogy határozottan szép leány lett. Nem az ô ,,esete'' ugyan, mert ô a barna bôrű, sötét szemű, tüzes nôket kedvelte s nem a kék szemű, hideg szôkéket. Azonban az érdektelen szemlélô tekintetével nézve is szép volt Éva, mint emberpéldány. Büszke, egyenes tartás, nyílt, tiszta arc, szinte gôgösen magas homlok és egyenes orr: mindaz együtt, ami annyira jellemezte azt a hideg és dölyfös nyugati típust, akikkel szemben legjobban érezte mindig a maga zsidó voltát, még ha egy szóval, vagy egy pillantással sem emlékeztették erre.

Kunczleréken sem látszott meg, hogy tudomásul vennék benne a zsidót. Kedvesek voltak hozzá, barátságosak, éppen úgy, mint mindenkihez a társaságban. És mégis. Ha ott ült a Kunczler-mama mellett és hallgatta végefogyhatatlan sopánkodásait a ,,régi jó világ'' után, amikor még a bécsi urak cilinderben jártak és a dámák sleppes ruhákban: úgy érezte, hogy ezek a rettenetesen jólnevelt és dölyfös patríciusok magukban bent talán még jobban lenézik ôt, akinek nagyapja még ószeres volt a Theresienstadtban, mint az a koldus görög. De nem beszélnek róla, mert jólneveltek. Mert gôgösebbek annál, semhogy észrevegyék azt, hogy valaki a társaságukban púpos, vagy nyitva van elôl a nadrágja, vagy... vagy egyéb hibája van. Ezért határozta el, hogy éppen Kunczler Évát veszi feleségül. Nem szerelembôl, dehogy. A szerelemnek ehhez az elhatározáshoz semmi köze nem volt már, a szerelem kiégett az utolsó cseppig ott a görög paraszt udvarán a szégyen és megaláztatás tüzében. Bár ha elképzelte Éva szép testét kiszolgáltatottan maga mellett, ez bódító és kéjes örömérzettel töltötte el. Azonban ez nem a szerelem öröme volt, hanem a birtoklásé. És a bosszúé, igen, a bosszúé. Megbosszulni Éva kiszolgáltatottságában mindazt, ami Samoson történt. Beletiporni az ô testén keresztül ebbe az egész görög világba, igen, ezt kell tenni, ez volt az egyetlen méltó elégtétel, amit vehetett magának.

Elôször is Kunczlerék anyagi helyzetérôl tájékozódott megbízottjai útján. A kép, amit így nyert, kellemes volt. Kunczlerék nyakig ültek az adósságokban és az áruház a csôd szélén állott. Ezzel úgy érezte, mint akinek biztos fegyver van a kezében. Aztán elkezdett Kunczlerékhoz járni. Minden látogatásánál elhelyezett valami kis odavetett mondatot a szülôkhöz, ami megcsillogtathatta elôttük a Pohrisch-vagyon hatalmát és a lehetôségeket arra az esetre, ha a Pohrisch-bankházat érdekelni kezdené a Kunczler-áruház sorsa. Elsônek Kunczler-mama figyelt föl ezekre a célzásokra. Neki régi álma volt, hogy Éva gazdag házasságot kössön és a család fénye visszatérjen a ,,régi jó világ'' színvonalára. Feltűnôen kedves kezdett lenni Gottfriedhez, érdeklôdött a háztartása iránt és apró asszonyi figyelmességekkel kényeztette. Kunczler-papa bizalmatlanabb volt már, de ô sem fogadta ellenszenvvel a közeledést, csupán valami kis rezignált mosollyal és Gottfried tudta, hogy ez a származásának szól s ettôl még makacsabbul építette bele magát a gondolatba, hogy feleségül veszi Évát.

Ebben az idôben tataroztatta ki a Pohrisch-házat. Azt akarta, hogy a vagyon súlya ott is kifejezésre jusson. Antik rokokó-palotát igyekezett maga köré varázsolni, amilyenekben hajdan a gazdag patríciusok éltek. Inast is akkor fogadott. Az inas azelôtt egy bárónál szolgált évekig, de a báró elszegényedett a háború után és portás lett egy szállodában. Mikor mindez együtt volt, egy délelôtt fölkereste Kunczler Adolfot és elôadta neki a szándékát.

Természetesen az áruházzal kezdte, de az öreg Kunczler már az elsô percben tudta, hogy hova akar kilyukadni. Mikor aztán Évához értek végre a beszélgetésben és Pohrisch a pénzdiktátor dölyfös pózában -- ezzel igyekezett eltakarni pokoli félelmét egy újabb megaláztatástól -- megkérte tôle a leánya kezét, Kunczler egy halvány kis mosollyal a szája szélén azt felelte:

-- Már régen látjuk, hogy készül valami közted és Éva között. Ha Éva is úgy akarja, nekem nem lehet ellene kifogásom.

Mire Pohrisch Gottfried a diadal lángjával a szemében szorította meg a feléje nyújtott kezet és arra gondolt: ,,Sikerült! Legnagyobb hatalom a földön a pénz!''

Hogy közte és Éva között lett volna valami, az túlzás volt. Annyi volt közöttük, hogy néha a teánál egymás mellett ültek és elbeszélgettek közömbös dolgokról. Szerelemnek nyoma sem volt, de Pohrisch Gottfriedet ez nem is érdekelte, ôt csak a házasság érdekelte s ami azután következik. Ne féljen senki, majd lesz valami közöttük. Elôször a szülôkkel kellett rendbe hozni a dolgot. A leány, az majd teszi, amit parancsolnak neki.

Kunczler dolgozószobájából egyenesen lement a kertbe. Éva teniszezett az egyik barátnôjével, mint mindig. Odament hozzá, megcsókolta a kezét és utána nem engedte el, hanem széles, kövér mosollyal ránézett és azt mondta:

-- Megkértem a kezét, Éva. A szülei beleegyeztek.

A leány rámeredt. Annyira váratlanul érte, hogy meg sem hallotta a szavak mögött a hang leereszkedô csengését.

-- Mibe egyeztek bele? -- kérdezte ijedten.

-- A házasságunkba. Ha maga is úgy gondolja, akkor esetleg már augusztusban...

A leány nevetni kezdett. Szívbôl nevetett és hangosan.

-- Megbolondult maga, Pohrisch? Hát hogy gondolja ezt... csak így...?

És nevetett. A köpcös kis ember elvörösödött és egyszeriben beleizzadt a rémületbe. Csak most villant az eszébe, hogy ez a leány is megalázhatja. Pánikszerűen szakadt reá az újabb megaláztatástól való félelem.

-- Éva -- dadogta ügyefogyottan -- én szeretem magát... csak még nem volt alkalmam... nem volt idôm... tudja, az üzleti ügyek... a vagyon... milliós tranzakciók...

A pénz mögé menekült megint, ezt érezte egyedül védelemnek. A leány megsajnálta.

-- Errôl kell még beszéljünk, Pohrisch. Nyugodtan és megfontoltan. Jó? Az ilyesmit nem szabad elsietni, nem gondolja...? Üljön le, kérem, amíg a szettet befejezzük, jó? Elsie!! Te következel! Fifteen-all!

Pohrisch leroskadt a kerti padra és megtörölte kiizzadt homlokát. Arra nem számított, hogy ezen az oldalon is érheti ellenállás. Ô a szülôk megnyerésére helyezte a fô súlyt. Amíg a játék tartott, igyekezett összeszedni a gondolatait. Aztán késôbb, amikor kettesben maradtak, elmondta komolyan és megfontoltan, hogy mi mindent akar nyújtani Évának ezzel a házassággal. A leány türelmesen hallgatta végig, aztán két heti gondolkodási idôt kért. Meg kell fontolni az ilyesmit, mondta. Pohrisch mint üzletember megértette ezt és ugyanakkor gyôzelemnek könyvelte el magában. Széles és büszke mosollyal búcsúzott el és diadal feszítette a mellét, amikor a Kunczler-villa kapuján kilépett. Nem kapott kosarat.

Még aznap táviratot küldött görögországi képviseletének, hogy Samos szigetén vásároljanak föl minden eladó szôlôt és házat. És hogy küldjenek neki egy hordó samosi bort. Többet nem, csak egy hordót. Samosi bor mellett akarja megünnepelni két hét múlva az eljegyzését, mint gyôzelmét Samos és a világ fölött. És akkor, öt napra rá, egészen váratlanul újra beviharzott az életébe Lubovszki Kazimir.

Mikor az inas az ezüsttálcán behozta a névjegyet, éppen készült átmenni Kunczlerékhez. Bosszús pillantást vetett a lovagi címerrel díszített kis fehér kartonlapra és tekintete hirtelen megkeményedett.

-- Kéretem az urat -- mondta az inasnak.

Egy pillanat alatt felizzott benne újra gyermekéveinek minden megaláztatása és arra gondolt: ,,jó, hogy jön! Most legalább megmutatom neki, hogy több lettem, mint ô! Megalázom, mint ahogy ô megalázott annak idején, amikor leereszkedôleg a vállamra vert, amikor elvette tôlem Judithot, amikor a tornateremben izmaival kérkedett! Csak jöjjön, éppen jókor!'' Arra készült, hogy gôgös részletességgel ismerteti majd nagyszabású vállalkozásait, megemlíti házassági tervét is úgy mellékesen, hadd érezze és lássa ez a fölfuvalkodott díszpéldány, hogy ki ô. Lássa és irigykedjék. Aztán mégis minden egészen másként történt.

Már maga az a felháborító tény, hogy Lubovszki ugyanazzal a diákos jókedvvel köszöntött reá és egyszerűen sünnek nevezte, akárcsak hét évvel azelôtt, kihozta a sodrából. Így elvesztette az elôre elkészített fonalat, melynek mentén a beszélgetést le akarta vezetni. Különösen a ,,sün'' miatt háborodott föl. Ezt a megalázó összehasonlítást annak idején is csak gyáva megalkuvásból tűrte el, de most kimondottan sértésnek érezte. Sünnek nevezni ôt, a Pohrisch-bankház fejét! Külön emiatt kezdte el mindjárt a konszernen, hadd lássa ez a gôgös senki, hogy mekkora távolság tátong kettôjük között. De Lubovszkira nem hatott. Az egész konszernt elintézte egy könnyű mondattal:

-- Az szép. Ezentúl, ha bort iszom, reád gondolok, sün.

Arculütésnek érezte ezt a mondatot. Sértésnek, amit meg kell torolni. Valósággal föléledt, amikor hamarosan megjött erre az alkalom. Lubovszki pénzt kért.

-- Nincs pénzed? -- kérdezte tettetett csodálkozással, de belül tomboló elégtételt érezve, mintha érthetetlennek tartaná, hogy ilyesmi is elôfordulhasson valakivel.

-- Nincs -- felelte egykedvűen a másik.

Ez az egykedvűség bosszantotta. Több megalázkodást várt. Bosszúsága gúnyba menekült.

-- A művészet, úgy látszik, nem a legjövedelmezôbb üzlet -- mondta kissé felülrôl, de Lubovszki csak kacagott ezen.

-- Nem minden az üzlet a világon, öreg sün -- felelte -- van annál fontosabb dolog is!

-- És mi lenne az? -- kérdezte és valósággal reszketett a vissza fojtott dühtôl.

-- Az élet -- válaszolta Lubovszki és nevetett hozzá azon a furcsa, hangtalan módon, ami abból állt, hogy megvillogtatta pompás, erôs fogait.

Ettôl a nevetéstôl belenyilallott az emlékezés Irénére, mint az eleven fájdalom, ô is így szokott nevetni. De sértésnek érezte a szót is, célzásnak, hogy ô nem képes az élet felszínén lebegni, mint mások, mert túlságosan nehézkes hozzá. Terheli a származás súlya. Ezt érezte ki abból a könnyedén odavetett szóból. S mert igaznak érezte, fájt. A fájás keserűsége adta szájába védekezésként a rideg és dölyfös szavakat:

-- Ha munkát akarnál, be tudnálak juttatni esetleg valamelyik vállalatunkba, raktárkezelônek vagy ilyesminek. Esetleg...

A bosszú keserű diadala tombolt ezekben a szavakban. De Lubovszki csak nevetett rajtuk a maga megszokott, felelôtlen módján, mondott még néhány szemtelenséget és elment.

Ez a találkozás nagyon felkavarta. A pénz hatalmába vetett hitét ingatta meg. Érthetetlen volt, hogy ez a pénztelen senki, ez a festônövendék olyan fölényesen tudott viselkedni vele szemben. Vele szemben, akinek a háta mögött egy egész bankház áll és egy pompásan megszervezett, fél Európát behálózó nagyvállalat. Valami bizonytalanságérzet fogta el. Hogy talán mégsem a pénz az, ami az emberek helyét kijelöli ebben a világban? Hogy talán soha nem juthat el oda, ahova vágyik: hogy egy szintre kerüljön a világ bátor és felelôtlen fickóival? Két napig hordozta magában ezt a bizonytalanságot és akkor elment Kunczlerékhoz. Azzal ment oda, hogy döntésre viszi Évával a dolgot. Vagy-vagy. Józan és logikus elméje biztos volt abban, hogy Éva hozzá megy feleségül, hiszen nem talált okot, hogy miért ne menne hozzá. Egy szegény leány egy gazdag bankárhoz. De valahogy bent, a logikus gondolkodás felszíne alatt mégis lappangott egy bizonytalankodó félelem. Bizonyosságot akart. Elment tehát Kunczlerékhoz, megszerezni ezt a bizonyosságot. A teniszpályánál találta ôket. Sok vendég volt, nem tudott Évával kettesben maradni. Késôbb felszolgálták a teát. És akkor egyszerre csak megáll valaki mellette és a világ legtermészetesebb hangján ráköszön:

-- Szervusz, sün! Téged kerestelek! Leszel szíves bemutatni...?

Lubovszki volt.

Pohrisch Gottfried éberen riadó ösztöne az elsô pillanatban kísérteties biztonsággal megérezte, hogy a Judith-ügy megismétlôdése következik. Egész belseje megremegett ettôl a megérzéstôl és minden önbizalma összeroskadt. Rádöbbent, hogy ez a Lubovszki nem csupán egy volt iskolatárs, egy nyomorgó kis festô, hanem maga a nagy ellenség. A nagy ellenség, aki minden ember számára él valahol és akivel mindenkinek meg kell egyszer mérkôznie. Az ô nagy ellensége ez a Lubovszki, érezte tisztán és világosan, ahogy ott ült szótlanul a nádfonatú széken és hallgatta a festô vidám és fesztelen locsogását, amivel a társaságot szórakoztatta, ô sohasem tudna így elszórakoztatni egy társaságot, gondolta és tehetetlen kétségbeesést érzett. Igyekezett nyugodt maradni, de nehezen sikerült. Aztán egy idô múlva fölkelt, búcsúzott és elment. De Lubovszkival elfelejtett kezet fogni, mintha ott se lett volna. De hiába tette ezt, Lubovszki ott volt. És attól kezdve valahányszor beszélni akart Évával a házasságukról, ez a Lubovszki mindig ott volt.

Egy ideig még eljárt Kunczlerékhez azután is, két-három naponként. Valami titkos reménység bujkált benne, hogy talán történik valami és Lubovszki eltűnik. De nem tűnt el. Ott volt és festette Évát. És Éva szerelmes volt belé, éppen úgy, mint annak idején Judith.

Még egyszer megpróbált mérkôzni vele. Akkor, amikor a kép elkészült. Gyönyörű kép volt. Nem értett a művészethez, de érezte, hogy a kép gyönyörű. Megkérdezte tôle, hogy mi az ára a képnek. Nagyon fölülrôl lökte oda neki ezt a kérdést. Tudta, hogy éhezik, hogy két kézzel kell kapjon a pénz után és meg akarta alázni ott, Éva elôtt, mindenki elôtt. De a festô csak ránézett, mosolygott és azt mondta: ,,nem eladó''. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük és ô megértette, hogy elvesztette a mérkôzést. Hogy ez az éhes, pénztelen senki, ez a gôgös, vidám, rettenetes ellenség legyôzte ôt, a Pohrisch-bankház fejét. Nagy-nagy levertség fogta el. Búcsúzott és elment. Két napra rá megtudta, hogy Lubovszki Kazimir eljegyezte Kunczler Évát.

A legyôzôttek apátiájával fogadta a hírt. A szégyen, a bánat, saját kicsinységének és megvetettségének a tudata olyan mély űrt ásott belé, hogy nem is gondolt önvédelemre többet. Sem bosszúra. Sem cselre. Csak arra, hogy Judith után most Éva. És így rendre, mások fogyasztják el elôle az egész életet. Mert az élet csillogó, napos oldala nem az övé, hanem ezeké a Lubovszki-féléké. Még akkor is, ha semmijük sincs. Még akkor is, ha haszontalanok. Még akkor is, ha felelôtlenek s léhák. Mert mások, azért az övék az élet. Mert nem olyanok mint ô. Mert nem zsidók.

Néhány napig tartott ez a lelki ájultság. Aztán megindult belülrôl a lélek védekezô ágaskodása a rásúlyosodó teherrel szemben. Eszébe jutott újra az üzlet, amit az utóbbi idôben elhanyagolt. Megértette és tudomásul vette, hogy az ô eleme a pénz, a vállalkozás, a szerzés. Ez az a terület, ahol otthon van, ahol nem érheti semmiféle meglepetés és vereség. Az üzlet az, amivel megmutathatja a világnak, annak a másik ellenséges világnak, hogy uralkodni is tud ô, a zsidó. Uralkodni árak és piacok fölött, emberek, sorsok, egész vidékek fölött, jólétet és szegénységet tart a kezében s kedve szerint osztogathatta ezt vagy amazt. Megértette, hogy ezen a téren kárpótolhatja magát mindazért, amitôl zsidó volta miatt megfosztotta a másik világ.

Lázasan vetette magát újra a munkába. Görögországi vezérképviselete intézkedéseket sürgetett. Samos teljesen megtört, jelentették. Telkek, szôlôk értéke a tizedére esett, a felvásárlások óvatosan folynak. A lakosság hangulata kezd fenyegetô lenni, kormánykörök is felfigyeltek, tenni kellene valamit, írták Görögországból. Ugyanazzal a postával, mely ezt a jelentést hozta, tették asztalára az eljegyzési vacsorára szóló meghívót. Pohrisch Gottfried mély lélegzetet vett, mint aki víz alá bukik, a meghívót a papírkosárba lökte és parancsot adott, hogy a pincében levô hordót a samosi borral gurítsák át a Kunczler-villába. Ezzel az eljegyzési ajándékkal akarta megmutatni, hogy ô, a zsidó is tud nagyvonalú lenni. Másnap elutazott Görögországba.

Üzleti útja diadalút volt. Ha nem is feledtetett ugyan minden elszenvedett keserűséget és megaláztatást, azért valamennyire kárpótolta mégis. Samos a lábainál hevert. Mikor hajója az ismerôs kikötô hídjánál horgonyt vetett -- a vállalat saját szállítóhajóján ment oda, melynek orrán nagy fehér betűkkel a görög tengeristen, Poseidon neve állt -- sötét és néma tömeg állt a parton és fenyegetôen hallgatott. Aztán a tömegbôl egyszerre csak kivált egy alak, egy asszony alakja és lassan megindult a hajó felé.

-- Eresszétek le a hidat -- parancsolta.

Láncok csörögtek, deszka koccant a móló kövén. Az asszony rálépett a hídra és jött. Megállt Pohrisch elôtt. Az arcán fáradtság volt és bánat. Iréne volt.

-- Uram -- mondta halk, dallamos hangon -- itt vagyok. Töltsd ki rajtam a bosszúdat, ha haragszol reám. De ne a többieken. Ôk nem tehetnek arról, hogy én...

Pohrisch kövér arcán gúnyos mosoly jelent meg. Micsoda élvezet volt ezzel a mosollyal nézni a megalázott nôre és azt mondani neki:

-- Nem értelek, jó asszony. Miért haragudnék én reád, akit nem is ismerek?

Majd átvette a hajó kapitányától a hangtölcsért és a parton álló tömeg felé fordult.

-- Samosiak, ide figyeljetek! Akinek eladó bora van, jelentkezzék a megbízottaimnál! Minden mennyiséget átveszek és azonnal fizetek!

A tömeg felmorajlott. Pohrisch visszaadta a tölcsért a kapitánynak. Iréne még mindig ott állt. Rongyos, szegényes ruha volt a testén, de ez a test karcsú volt még mindég, csak teltebb, asszonyosabb. ,,A gyerek... '' villant át a bankár agyán a gondolat ,,a gyerekem... vajon él...?'' De aztán találkozott a szeme az asszony nyílt, tiszta tekintetével s a büszke homlok, az egyenes, nemes metszésű orr és a keskenyre csukott száj eszébe juttatták a maga megaláztatását.

-- Köszönöm neked, uram -- mondta az asszony halkan, egyszerűen.

De tette magát, mintha nem hallotta volna a szavait és gyorsan elfordult. Sietve adott utasításokat az embereinek a bor felvásárlására vonatkozóan. Mire lopva hátrasandított, az asszony már nem volt sehol.

A samosi spekuláció -- így nevezték üzlettársai ezt a bosszúhadjáratot -- milliós nyereséggel végzôdött. Nem csupán az, hogy a majdnem egy évig bojkott alatt tartott sziget teljes borkészletét hihetetlenül alacsony áron sikerült megszerezni, hanem azonkívül a pánik ideje alatt értéken alul összevásárolt szôlôk, telkek és házak olyan tôkenövekedést eredményeztek, amely minden elképzelést felülmúlt. A borkereskedôk, akik annak idején a Samos ellen indított akciót esztelenségnek bélyegezték, most nem gyôztek lelkesedni fiatal vezérigazgatójuk üzleti zsenialitásáért. Lángésznek nevezték és megjósolták, hogy hamarosan kezében lesz az egész világ borkereskedelme. Ekkor született meg Pohrisch fejében az ötlet, hogy megszerzi magának az egész Földközi-tenger déligyümölcs forgalmát.

Három napot tartózkodott mindössze a szigeten. A lányok, akiket a kedvét keresô görögök esténként a szállodába küldtek, Irénére emlékeztették. Ugyanaz volt a járásuk, a hangjuk, a testük. Diadalmas keleti kényurak gôgjével dúskált szépségükben és kiszolgáltatottságukban. Tudta, hogy nem azért ajándékozzák meg szerelmükkel, mert tetszik nekik, hanem mert legyôzte ôket. Legyôzte Samost, megtiporta. És ez a tudat még fokozta az éjszakák örömét. Hogy Samos lányai szerelmet kell hízelegjenek neki, az utált és megvetett zsidónak, mert félnek tôle.

Aztán körülhajózta egész Görögországot és a siker nyomon kísérte végig, mintha csak a sors is kárpótolni akarta volna az elszenvedett megaláztatásokért. Sikerült elônyös egyezséget kötnie a gyümölcsexportôrökkel, a termést felvásárló kiskereskedôk készségesen léptek be a vállalat szolgálatába és a pénz úgy hömpölygött körülötte, mint egy megáradt tavaszi folyó. Athénben egy táncosnô, aki egy angol kapitánnyal vacsorázott, szó nélkül otthagyta a kapitányt egy brilliánsgyűrűért -- pedig szép piros arcú, kék szemű, szôke fiú volt a kapitány -- és háromnapos hajóútra ment vele. Ciprus szigetén egy osztrák grófnô ajándékozta meg a szerelmével -- alig került az egész mulatság néhány ezresbe -- és pokoli örömöt érzett, amikor az elkényeztetett, elôkelô hölgyet a negyedik napon otthagyhatta búcsú nélkül, mint egy megunt hálóinget, hogy tovább hajókázzék Olaszország felé egy közönséges kis harmadrangú dizôzzel, akinek egyetlen szerencséje az volt, hogy valamiképpen Évára emlékeztette. Olaszországban három hetet töltött, amíg kellôképpen beszervezte ottani képviseleteit is, aztán hazatért Bécsbe a déli naptól barnára égve, kigyógyulva minden lelki nyavalyából, elégedetten, egészségesen, öntudatosan. Bécsben már ôsz volt akkor. Az elsô hír, amit megtudott, az Éva eljegyzésének fölbomlása volt.

Elôször csak elcsodálkozott. Vidáman, ôszintén csodálkozott. Hát mi az, gondolta, a félistenek is orra buknak olykor? Aztán rátelefonált egy magándetektívirodára és megbízást adott, hogy derítsék föl a dolog hátterét. Három nap múlva ott volt az asztalán a részletes jelentés. A következô három nap kinyomoztatta a Kunczler-áruház ügyeit. Kedvezô értesülések futottak be. Mikor minden adat együtt volt, nagyon nyugodtan és nagyon megfontoltan megindította a támadást.

Nem sietett vele. Arra is ügyelt, hogy még a saját munkatársai és alárendeltjei se vehessenek észre semmit. Lassan, de tervszerűen haladt elôre a maga célja felé, lépésrôl-lépésre. Mint a pók, amikor a hálóját fonja, szálanként, elôre kiszámított geometriai képletek szerint, lassan, de pontosan és kérlelhetetlenül. Megbízottai útján összevásároltatta a Kunczler-váltókat. Kerülô utakon belevitte a vállalat ijedt, kapkodó vezetôit bizonyos ügyletekbe, melyeknek szálait ô tartotta nagyon messzirôl a kezében. Az egész olyan volt, mint egy nagyon bonyolult, de nagyon érdekfeszítô hadművelet. A légy már a hálóban volt, de még vergôdött. Még összébb kellett húzni körülötte a szálakat, egyre szorosabbra.

Hónapok teltek el. Eltelt egy év. Két év. A Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern kezében tartotta az összes piacot és ontotta a pénzt. A Pohrisch-bankház valóságos hatalommá erôsödött a pénzügyi piacon. És a légy már alig mozgott. A bonyolult háló szálai menthetetlenül köréje csavarodtak. Már csak egy jel kellett, amire meghúzzák a hurkokat.

Két és fél évig nem lépte át a Kunczler-villa küszöbét. Évát néha látta az utcán. Ilyenkor köszöntek egymásnak, udvariasan és hidegen, ahogy közömbös ismerôsök szokták köszönteni egymást. De a legélesebb szemlélô se vehette volna észre, hogy valamilyen tervei vannak a leánnyal. Végül, majdnem három évi várakozás után hirtelen megadta a jelt. Láthatatlan kezek egyszerre rántották meg a gondosan kiépített szálakat és a Kunczler-áruház egyik napról a másikra összedôlt. A csôdöt nem lehetett elkerülni. Láthatatlan kezek gondoskodtak a jól megszervezett manipulációk során arról is, hogy a fejvesztett vezetôség végsô kétségbeesésében olyan lépéseket is tegyen, melyek csôd esetén fölkelthették volna az ügyészség érdeklôdését is. Mikor mindez idáig eljutott, Pohrisch Gottfried hozatott magának egy piros szegfűcsokrot és szépen, kényelmesen átsétált a Kunczler-villába.

Március vége volt, a gyep zöldülni kezdett. Jókedvűen nyitott be a kapun. Elsô pillantásra elégedetten látta, hogy a Kunczler-ház ez alatt a három év alatt mennyire megöregedett. A falakról itt-ott omladozott a vakolat. A virágágyásokban ott száradtak még az ôszi kórók, kertész keze nem gondozta ôket. Belülrôl is a bomlás félreismerhetetlen jeleit viselte magán a lakás. A hall rendetlen volt és takarítatlan. A szalonból hiányzott néhány értékes festmény és a perzsaszônyegek helye üresen ásított a parketten.

Pohrisch mosolyogva átadta a piros szegfűcsokrot a gondtelt ábrázatú szobalánynak, azzal otthonosan bekopogtatott a Kunczler Adolf dolgozószobájába. Mikor az ajtót kinyitotta, egy pillanatra maga is megdöbbent attól, amit látott: az íróasztal mellôl egy sápadt, lesoványodott arc nézett feléje, szemeiben az üldözöttek riadtságával. A szánalom meleg hulláma öntötte el Pohrisch Gottfriedet, aztán fölemelte a fejét és szélesen ránevetett a megdöbbent, kétségbeesett arcra. Majd a teljhatalmú hadvezér öntudatos, nyugodt lépteivel odament az íróasztalhoz és kinyújtotta a kezét:

-- Hallom, hogy nehézségei vannak az üzlet körül. Miben lehetek segítségére?

Négy teljes órát tárgyaltak egymással azon a napon, Kunczler Adolf és Pohrisch Gottfried. Másnap elkészültek a szerzôdések. Egyik a Pohrisch-bankházat és a Kunczler-áruházat illette. A másik egy házassági szerzôdés volt.

Az esküvôt május elsején tartották meg és Éva kívánságára teljesen szűk körben. Gottfriednek mindegy volt. Diadalmámorban úszott így is. Jegyességük ideje alatt majdnem minden este színházba vitte Évát, operába vagy hangversenyre. Úgy mutogatta, mint valami ritka ékszert. Nem is ékszert: mint egy nemesi levelet. Ide nézz, Bécs! -- mondták apró csillogó szemei, amikor ott ült Éva mellett a páholyban -- legyôztem minden ellenségemet! Legyôztem a megaláztatásokat, a háttérbe szorítottságot, legyôztem a szép férfiakat, a bátrakat, az erôseket, a nôi szívekkel bánni tudókat, én, az esetlennek csúfolt, a zsidónak ócsárolt! Legyôztem ezt a dacos, szép kitenyésztett asszonyembert is és alázatos szolgálómmá teszem! Ti még az ujja hegyét sem csókolhatjátok meg az engedélyem nélkül s én akkor tépem le róla a ruhát, amikor majd nekem jólesik! Ezeket mondták a szemei s akkora büszkeség és öntudat feszítette, hogy legszívesebben hangosan belekiabálta volna az emberek közé: legyôztelek, világ!

Aztán megtörtént az esküvô. Az elsô éjszakát Lausanne-ban töltötték, egy ragyogóan pompás szállodai szobában, melynek erkélye a kéken csillogó tóra nyílt. Egyoldalú nászéjszaka volt. Éva úgy adta oda magát hidegen, büszkén, összeszorított szájjal, mozdulatlanná merevedve, mint egy halott. De Gottfriedet legkevésbé sem zavarta ez a passzivitás. Ô elérte, amit akart. A fô, hogy a világ látja és azt hiszi: ez a szép szôke asszony ôt ajándékozta meg a szerelmével, nem a többi gôgös emberhímet, ôt választotta, a zsidót. Ez volt fontos egyedül, hogy a világ ezt lássa és ezt gondolja. A szerelem? Az Pohrisch Gottfried számára úgysem Éva volt. Még akkor sem ô lett volna, ha tomboló érzékiséggel adja oda magát. Gottfried számára a szerelem valami egészen más volt, valami csodálatosan szép, meseszerűen távoli emlék. De szomorú és keserű emlék, amit el kellett feledni. Samos. Olajfaliget. Iréne. Ez volt a szerelem. A többi: csak harc önmagával és a világgal és Éva mindössze egy lépcsô volt ebben a harcban, egy kivívott gyôzelem.

Három napot töltöttek Lausanne-ban, aztán továbbutaztak Párizs felé. Párizsban, a második napon, egy üzletfelével való tárgyalás közben megütötte a Gottfried fülét Lubovszki neve. A szomszéd asztalnál két fiatalember beszélgetett valami művész-szalonról. Az üzletfél véletlenül ismerte az egyiket, valami norvég újságíró volt.

-- Megérdeklôdné tôle ennek a Lubovszkinak a címét? -- kérdezte Gottfried unott és közömbös hangon. -- Valamikor iskolatársak voltunk.

Aztán néhány sort írt a névjegyére és elküldte egy hordárral a megadott címre. Meghívta Lubovszkit vacsorára.

Feszült izgalommal várta a percet, élete nagy percét, a teljes diadal és elégtétel percét: amikor a gyűlölt díszpéldány odalép majd az asztalhoz és meglátja, hogy ki az, aki mellette ül. Ki az, akit csak úgy említett meg a névjegyen: a feleségem. Alig várta, hogy gyönyörködhessen a nagy ellenség eltorzuló arcában, irigységében, fájdalmában, megaláztatásában és az arcába kacaghasson: ide nézz, Lubovszki Kazimir, életem megkeserítôje, én kaptam meg a nôt, akit te nem tudtál megszerezni magadnak, én kaptam meg ôt, én, a lenézett, a kigúnyolt, a sün! Nagyon várta ezt a pillanatot. Nem is beszélt róla Évának, meglepetésül szánta neki is. Csak attól félt, hogy esetleg nem jön el. Hogy talán tudja már és nem jön el és így nem gyönyörködhetik kínjában és megaláztatásában. De eljött.

Eljött és Pohrisch Gottfried láthatta a gyűlölt szép arcon a megdöbbenést és valóban úgy érezte, hogy ez a pillanat mindenért kárpótolta, amit valaha is el kellett szenvedjen. És látta ugyanakkor Évát is elsápadni és ez újra gyôzelem volt, egy másik nagy gyôzelem: gyôzelem az asszony fölött, aki az övé és mégsem az övé egészen. De aki soha ezé a másiké már nem lehet. A gyôztes és a tulajdonos elégedett gôgjével figyelte ôket ott az asztalnál és úgy érezte, hogy most, ebben a percben érte el élete célját: fölülkerekedett az ellenséges világon, véglegesen és visszavonhatatlanul.

Jó érzés volt ez, kellemes és melegítô. Annyira, hogy egészen elérzékenyült tôle. Most, hogy úgy érezte: egyenlôvé lett ezzel a kettôvel, mert legyôzte ôket, szeretett volna jó is lenni hozzájuk és kegyes. Szerette volna feloldani a zavarukat és ezért beszélt, beszélt, mindenfélét összevissza. Megrendelte a vacsorát és megvendégelte ôket minden jóval, mint ahogy egy bôkezű nagybácsi megvendégeli a szegény rokonokat. Samosi bort hozatott és hagyta szétfolyni az ínyén a forró-zöld sziget emlékének ízét, a gyôzelem ízét. ,,Samos'' gondolta és szeme megnedvesedett a boldogságtól ,,Samos! Mit tudják ezek ketten, ez a két legyôzött nyugati díszpéldány, hogy ki vagyok én! Ezt csak te tudod, Samos, a te forró keleti tüzed tudja, olajfaligeteid illatos sűrűi, arany kék eged, ó Samos! Én, a kelet fia, hogy szánom ezt a kettôt, akit leigáztam!''

Megrészegítôen nagyszerű érzés volt emberségesnek lenni, megbocsátónak és jónak ezzel a két megalázott ellenséggel szemben. Beszélt, beszélt. Kedves és jó akart lenni, nagyon kedves és nagyon jó, mint a nagyúr, aki leveri lázadó rabszolgáit, de megbocsát nekik. Ivott és egyre nôtt a kedve, áradt, mint egy samosi borral telt folyó. Hiába volt szótlan és hallgatag a másik kettô, ô örvendett és beszélt helyettük is.

-- Menjünk egy mulatóba! -- mondta hirtelen. -- Te vagy a párizsi, Kazimir, vezess hát! Mindent fizetek, mindent! Majd ti ketten táncoltok és én nézem! Én fütyülök hozzá, hehehe! Moulin, azt mondod? Jó! Ahova akartok! Fizetek!

Kint csillogott az éjszaka. Boldog, tavaszi, mámoros éjszaka! Samos ura gyôzelmet ünnepel és megbocsát mindenkinek, aki valaha is rátiport! Nézd, Párizs, és halljad! Meztelen keleti táncosnôk kell ma még körüllengjék buja táncaikkal a világ urát s ez a két fehér rabszolga pezsgôt iszik majd és örvend alázatosan a kegynek, hogy részt vehet e pazar gyôzelmi lakomán! Ó, Samos, babonás hegy, gyôzelmi kabala! Aranyba öntetem a nevedet és szüzeidet gyermekkel ajándékozom meg! Én, a keleti nagyúr, a nyugat legyôzôje!

Kissé sokat ivott a samosi borból. De kint a hotel elôtt a bor és diadal enyhe szédületén keresztül is hirtelen eszébe jutott, hogy egy fontos telefonbeszélgetést vár ma estére. A marokkói gyümölcspiac bekapcsolódásáról volt szó. Soron levô lépés a világuralom felé.

-- Egy pillanat, gyerekek, bocsássatok meg! Szólnom kell a portásnak, hogy a marokkói beszélgetést kapcsoltassa át a... hogy is hívják kérlek, ahova megyünk? Moulin, persze. Egy pillanat...

A portás följegyezte krétával az utasítást egy kis fekete táblára. Mikor újra kiért az utcára, a másik kettôt nem találta többé a szálloda elôtt.

Még nem gondolt semmi rosszra. Elôre mentek bizonyára. Igazuk volt. Éva biztosan fázott az utcán, az esték még hűvösek s ez a Kazimir gondos, jó fiú, nem akarta, hogy beteg legyen. Persze, hogy jó fiú, most már jó fiú igazán. Ezentúl barátok lesznek megint. Igazi barátok, mert ezentúl ô lesz felül és ô diktálja a barátságot. Képeket rendel majd nála. Persze. Segíteni fogja. Talán Samosra is elviszi egyszer. Festônek való hely. Megrendelhetné nála Iréne képét, aktban... Persze, csakis aktban. Aztán odaakaszthatja majd az Éva ágya fölé! Hihihi, ez lesz csak a tréfa! Hadd lássa ez a gôgös jégcsap, hogy milyen egy igazi nô...!

-- Taxi! A Moulin-be.

-- Moulin Rouge, vagy Petit Moulin, uram?

-- Mi? Vagy úgy, persze... ezt nem tudom. Hát vigyen elôbb az egyikbe s ha ott nem lesznek, akkor a másikba!

Az elsôben nem voltak. A másodikban sem. Kétszer is körüljárta a mulató termeit.

-- Nincs még valami más helyiség itt?

-- Nincs uram -- felelte a pincér -- keres valakit?

-- Igen. Telefon van?

-- A fülkében, uram.

Valami ideges nyugtalanság kezdett elhatalmasodni rajta. Az idegrendszere felôl jött, egészen alattomos módon. Az elméje tiltakozott még ellene. Áh, mit, mondták a logikához szoktatott agysejtek, hova mehettek volna? Ott sétáltak valahol a szálloda körül, csak elkerültem ôket. Bizonyára ott várnak rám még mindég.

-- Halló! Hotel Continental? Portás! Itt Pohrisch. Igen, Pohrisch. A feleségem ott van? Nem? Nézze meg, kérem a szálloda elôtt. Egy úrral kell lennie. Igen, a szálloda elôtt, valahol, ott várnak reám. Köszönöm.

Majd végtelennek tetszô idô múlva:

-- Halló? Mi? Nincs ott? Halló, nem értem! Igen... jó, köszönöm...

Verejték ütött ki a homlokán. Hörögve lélegzett. Érezte végigkúszni a hátán azt a zsibbadó pánikot, amit akkor, Samoson érzett... Nem, ez nem történhet meg még egyszer. Most már nem. Valamit tenni kell. Átkozott bitangok, hogy egy percig is bízott bennük! Átkozottak ezek a gôgös szôkék, ezek a szélhámosok, ezek az örökké lázadó rabszolgák! Csak láncra verve lehet tartani ôket, nem szabad gyönge legyen velük szemben az ember, nem szabad jó legyen egy pillanatig sem! Átkozottak!

Feltelefonálta a rendôrséget. Az ügyeletes tiszt vidám párizsi szemtelenséggel kijelentette, hogy ha a kikapós asszonykák találkahelyeinek a leleplezése mától fogva a rendôrség feladatát képezné, úgy a személyzet létszámát legalább húszszorosára kellene fölemelni, erre pedig az államnak sajnos nincs pénze. Ezért nagyon sajnálja, de kénytelen megkérni Monsieurt, hogy lehetôleg a saját hatáskörében intézze el ezt az ügyet. Tapasztalatból megnyugtathatja egyébként, mondta a rendôrtiszt a telefonba, hogy az ilyen elkószált asszonyok általában egy idô múlva elô szoktak kerülni. Legjobb lesz, ha megiszik Monsieur egy üveg vörösbort és türelemmel várakozik. Idôjárás és nôi szeszély ellen még nem találtak föl szert az orvosok.

Pohrisch nagyokat fújt dühében. Reszketô kezekkel kereste ki tárcájából Lubovszki címét, visszaült a taxiba és odahajtatott. A lakás zárva volt. A hosszú zörgetésre elôbújt valahonnan egy borzas és álmos öregember és érthetetlen párizsi zsargonnal jól lehordta az éjszakai csendháborításért. De Pohrisch nem távozott addig, amíg meg nem esküdött a mérges öreg, hogy Lubovszki úr nem jött haza, sem nôvel, sem anélkül. Erre még egyszer végigjárta a két Moulint. Kiderült, hogy egészen kint, valamelyik külvárosban van még egy harmadik is, a Vieux Moulin, de abban csak részeg munkások voltak és néhány kifestett olcsó tyúk. Nem maradt más hátra, mint visszahajtani a Continentálhoz. Fél három volt már. Az éjszakai portás sajnálkozva rázta meg a fejét.

-- Nem. A Madame nem jött még haza.

Pohrisch-sal forgott a világ. Leült makacsul a szálloda halljában és várt. Az óra ütötte a negyedeket, a portás bóbiskolt a ketrecében, néha jött valaki és kérte a kulcsát. De Éva nem jött.

Hideg kétségbeesés szállta meg, mely lassan ôrjöngô dühvé fokozódott. Hát ezt tették vele! Így éltek vissza a jóságával ezek az aljasok, ezek az ellenséges idegenek, ezek a telivér díszpéldányok! Vele merték ezt megtenni, vele, aki jó és elnézô akart lenni hozzájuk! Igen, már meg is akart bocsátani nekik, el akart feledni minden csúnyát és rosszat, amit tôlük kapott...! Hát nem! Nem, nem! Soha többé nincs feledés és megbocsátás! Soha többé! Fogat fogért, szemet szemért! Csak kerüljön szeme elé ez az asszony, ez a dög! Megkötözi és megkorbácsolja! Amíg a vére csorog, igen, amíg a vére csorog és amíg kegyelemért könyörögve csókolgatja a lábait! Ez a gôgös, szôke rongy! És ez a férfi! Lubovszki Kazimir! Az örök ellenség! Hogyan is tudott megbízni benne! Most ott fetrengenek együtt valahol és röhögnek rajta, igen, egészen biztosan röhögnek rajta, a zsidón, a megvetetten, a kijátszotton! De megállj csak, Lubovszki Kazimir! Elpusztítalak! Összemorzsollak! Eltaposlak, mint egy mérges rovart! Nem izommal izom ellen, nem, ne reménykedj ebben! Pohrisch Gottfriednek megvan a módja hozzá, hogy elpusztítson valakit egészen más eszközökkel! Jaj neked, Lubovszki Kazimir, százszor és ezerszer jaj!

Hajnal lett. Jöttek a takarítószolgák és fölszedték a szônyegeket, kinyitották az ablakokat. Nem csodálkoztak azon, hogy valaki ott ül a hallban. Hotelszolgák sohasem csodálkoznak. Pohrisch mégis úgy érezte, mintha gúnyos és szánakozó pillantások érték volna s mintha odasúgták volna egymásnak azok az emberek: nézd ezt a ronda zsidót... a felesége elment egy másikkal.

Nem bírta tovább. Fölment a szobába, levetette magát az ágyra és sírt. Gyerekkora óta nem történt meg vele, de ott fönt a szobában, az ágyra borulva sírt. A szégyen és harag könnyei voltak azok, a tehetetlen keserűség és megaláztatás könnyei. Keze görcsösen markolta a párnát és fogai rágták a gyűlölt, ezerszer gyűlölt asszony hálóingének selymét, vad, bosszúálló dühvel, mintha az a gyűlölt, hideg és szép test is itt lenne a selyem rostjai alatt és jajgatva rángatózna a fájdalomtól.

Reggel nyolckor felhívott egy magándetektív-irodát. Délre megkerült a taxi vezetôje, aki az állomásra vitte ôket. Egy óra múlva tudták a vonatot is, amelyikre fölszálltak. Pohrisch további megbízást adott az irodának: derítsék ki a két ember tartózkodási helyét. Aztán átköltözött egy másik szállodába, ahol nem kellett állandóan magán érezze a személyzet gúnyos és sajnálkozó pillantásait.

Két hétbe tellett, amíg sikerült a detektíviroda embereinek kinyomozni azt a tengerparti kis falut, ahova a szökevények elbújtak. Ez a két hét a pokol volt maga. Folytak tovább az üzleti tárgyalások a marokkói képviseletekkel, de minden egyes összejövetel, amire el kellett mennie, olyan volt, mint egy vesszôfutás. A legudvariasabb üzletfél arcán is ott vélte látni azt a kis gúnyos mosolyt, ami a megcsalt férjnek szólt, akit a nászút elsô hetében itthagyott a felesége. Azonkívül már régen Spanyolországban kellett volna lennie. Az ottani tárgyalások megakadtak. Egy német érdekcsoport erôs ellenakciót indított, mely veszélyeztetni kezdte a marokkói kilátásokat is. Érezte, hogy benne van a hiba, nem tud eléggé koncentrálni és a szervezôképessége is csôdöt mondott. Tudta, hogy mindennek Éva és az a másik ember az oka és ezért, ha lehetett, még jobban gyűlölte ôket. De gyűlölni kezdte saját munkatársait és alkalmazottait is, akiknek a szemébôl kárörömet olvasott ki. Mintha lapuló pillantásaik azt mondták volna: úgy kell neked, minek vettél el egy nem közülünk valót? Mi ajánlottuk a Goldberger-leányt, mi ajánlottuk a Rotschild-leányt, de neked egy idegen kellett. Hát most láthatod, hogy mit várhatsz tôlük. Ezt mondták azok a szemek. Pokoli volt, pokol az a két hét. Aztán végre megjött a jelentés: Pohrisch Gottfriedné és Lubovszki Kazimir itt és itt tartózkodnak. Gyorsan elrendezte az útlevelek dolgát, csomagjaikat feladatta Marseille-be, magához vette az iratait és vonatra ült.

Sokáig tartott az út és ráért kitervezni a nagy jelenetet. Eredetileg arra gondolt, hogy elôbb egy bottal, vagy valamivel leüti a festôt, aztán addig veri az asszonyt, amíg térden állva kér bocsánatot. De ezt a tervet hamar elvetette. Elôször is túlságosan rémdrámaízű volt, mert kétségesnek látszott, hogy sikerül-e leütni Lubovszkit s nem sül-e el fordítva a dolog. Különbözô megoldások jártak az eszében, végül is amellett döntött, hogy hűvös lesz, tárgyilagos és nagyon udvarias. Ez talál legjobban a Pohrisch-bankház fejéhez. Az ô pozíciójában nem engedheti meg magának az ember, hogy úgy viselkedjék, mint egy kocsis, akit megcsal a felesége. Itt üzletrôl van szó. Mert alapjában véve minden üzlet a világon, a házasság is, az élet is, minden. Ez a szerencse. És az üzleti világban nincs helye az indulatoknak.

Kissé azért reszketett a lába és a szíve is dobogott, amikor a kis tengerparti halászfalu állomásán kiszállt a vonatból és meg indult a vendéglô felé, amerre az irányt a vasúti tisztviselô megmutatta. Mi lesz, ha szembe találkoznak az úton? -- gondolta. -- Ha elfutnak? Vagy ha az az ember egyszerűen rámtámad?

De nem találkoztak össze. Aztán ott állt a vendéglô elôtt. Délután volt. A tenger az apró kisvendéglô lábáig nyúlt be az öbölbe és hullámaival halkan verdeste a part köveit. Erôsen dobogott a szíve, amikor a vendéglôbe benyitott. Mi lesz, ha azt mondják, hogy a szobájukban vannak? Egyszerűen fölmegy és rájuk nyitja az ajtót? Vagy lehívatja ôket? Talán csak Évát egyedül? Igen, ez lesz a legjobb, hiszen tulajdonképpen csak Évával lehet dolga, a másikhoz semmi köze sincs...

De nem voltak a szobájukban. ,,Madame és Monsieur sétálni mentek'' felelte kérdésére a bozontos bajuszú vendéglôs és apró, szúrós szemeivel gyanakodva mérte végig. Hallott már valamit arról, hogy a délfranciák mindig a szerelmesek pártján vannak és soha se a megcsalt férjekén és ezért kellemetlenül érezte magát a vendéglôs kutató pillantásai alatt. Leült az üres étteremben. Kávét és vajas kenyeret rendelt, egy tojást is hozzá. Aztán csak leült és ült. Az idô telt. Irattáskájából elôvette az Évával kötött szerzôdést és a Pohrisch-bankház szerzôdését is, amit a Kunczler-áruházzal kötött. Újra és újra átolvasta ôket, Isten tudja hányadszor már. A kerek üzleti nyelven írt mondatok lassan megnyugtatták és biztonsággal töltötték el megint. Fegyverek voltak ezek a szerzôdések, azt tudta, éles és legyôzhetetlen fegyverek. Éva meg kell hajoljon elôttük és az a másik semmivé, porszemmé törpül mellette. A szerzôdés: pajzs. A szerzôdés: biztonság. Élet és valóság. Minden más komolytalan handa-banda.

A vendéglôs becsoszogott ócska papucsában és meggyújtotta a lámpát. Túl, a söntésbe halászok jöttek és hangos szóval vörösbort rendeltek. Az idô telt. Kint sötét volt már. Aztán egyszerre csak lépteket hallott és valaki kinyitotta az ajtót. Odanézett. A küszöbön ott állt a gyűlölt ember, a nagy ellenség. Egyik kezében hatalmas méretű kép, a másikban állvány és festékdoboz. S mellette Éva.

Idôtlenül hosszúnak tűnô pillanat volt, amíg azok ketten ott álltak s ô az asztalnál ült és nézték egymást. Az elsô, amit meglátott, Éva valószínűtlen szépsége volt. Mint egy kinyílt, kiteljesedett egzotikus virág, olyan volt az asszony ott az ajtóban. Piros ajkairól kacagtak az elcsókolt csókok. S mellette ott állt a férfi, aki ezt az asszonyi szépséget elôcsalta belôle. Ingujjban állt ott, borzolt, hullámos sörénnyel, mint egy ókori görög isten. Mint a fiatal Poseidon maga. Szépek voltak, ahogy ott álltak egymás mellett. Olyan szépek, hogy Pohrisch Gottfriedben felhördült az irigység, és a hím féltô bosszúja és belesápadt ebbe a szépségbe, mely nem az övé, mely nem is lehet az övé soha, ha a világ valamennyi pénzét megszerzi magának, akkor sem.

Végtelennek tűnô pillanat volt. Aztán a fiatal Poseidon ott az ajtóban megmozdult. Lassan a falnak támasztotta a képet, letette az állványt és a kazettát is és súlyos léptekkel megindult feléje. Szemében sötét éjszaka volt, viharos, szörnyű sötétség. Lába alatt felnyögött a padló, ahogy jött. És jött.

Félelem fogta el. Érezte a rémületet ránehezedni az agyára és minden erejével védekezni próbált ellene. Beszélni kezdett.

-- Nos? Jó estét! -- mondta a szája gúnyos egykedvűséggel, de a szíve halálos-ijedten vert és a gégéje összeszorult, alig engedte ki a szavakat. -- Arra nem gondoltatok, ugye, hogy rendôrség is van a világon? Van, van!

A rendôrség csak úgy véletlenül akadt a nyelvére, de görcsösen belekapaszkodott ebbe a szóba, mert védelmet, biztonságot, jogrendet jelentett.

-- Ez a mi kettônk dolga, öreg sün, nem a rendôrségé -- hallotta a másik hangját nagyon messzirôl és elméje úgy kapaszkodott bele a szavakba, mint a vízbefúló.

Az ember már akkor ott állt mellette, magasan, hatalmasan, félelmetesen és sötéten. Olyan volt, mint egy eleven fenyegetés. -- Kettônké? -- dadogta Pohrisch Gottfried és szemei kapkodva jártak körül az alacsony mennyezetű kis étteremben, de nem találtak semmit, amiben megkapaszkodhattak volna.

Éva még mindig ott állt, kissé csodálkozva és kissé ijedten. És az asztalon ott voltak a szétteregetett papírok, a szerzôdések.

-- Nem tudom, mi dolgunk lehetne nekünk egymással, Lubovszki Kazimir -- hallotta a saját hangját iszonyú magasról és roppant fölényesen. -- Nekem csak a feleségemmel van dolgom.

Azzal odafordult az asszonyhoz, mintha csak a Pohrisch-bankház valamelyik tisztviselôjéhez beszélne és most már teljesen nyugodtan és a pénzember öntudatos biztonságával mondta:

-- Kérlek, Éva, foglalj helyet, igen? Néhány üzleti ügyben van szükségem a véleményedre.

Maga is elcsodálkozott azon a száraz, nyugodt üzleti hangon, amivel ezeket a szavakat mondta. Az üzleti tárgyalások megszokott hangjával együtt visszatért a nyugalma is. Hidegen, szinte közömbösen nézett az asszonyra, ahogy lassan és tétován odajött és megállt az asztal mellett, egy szék támlájába fogódzva. Az idegen embert, aki ott állt oldalt, zsebre tett kezekkel, meg sem látta. Mintha nem is lett volna jelen. Megköszörülte a torkát és elkezdte felolvasni a szerzôdéseket, lassú, unott hangon. A szerzôdéseket, melyeknek minden szavát kívülrôl tudta, de amelyekrôl Éva is tudott. Tudott róluk akkor is, amikor azon az estén elszökött egy idegen emberrel és ezzel kiszolgáltatta magát neki, Pohrisch Gottfriednek, az óvatos és elôrelátó üzletembernek, mint ahogy kiszolgáltatja magát az, aki megszegi a szerzôdéseket.

-- Amennyiben pedig ezen házasság -- olvasta unottan, de jól megnyomva a szavakat -- bármely fél hibájánál fogva és bármely fél kívánságára felbomlana, a Pohrisch-bankház által a Kunczler-áruháznak nyújtott teljes hitelkeret törvényes kamataival együtt egy összegben esedékessé válik. Nos? Erre vonatkozólag szeretném hallani a véleményedet, Éva.

Elégedetten dôlt hátra a széken. A helyzet világos volt és tiszta: vagy így, vagy úgy, de rizikó nincs. Az üzletre nem lehet ráfizetni. A szerzôdés minden vitát kizár s a vesztesnek fizetnie kell. És akkor hirtelen megszólalt az a másik ember, ott mellette, akirôl szinte sikerült teljesen megfeledkeznie már. Megszólalt és azt mondta:

-- Mit gondolsz sün, ha most agyonütnélek...?

A hang tompa volt és félelmetes. És ahogy ott állt, zsebre dugott kezekkel és nézett... Pohrisch Gottfried hátgerincén végigfutott a hideg halálfélelem. Józannak kell lenni, józannak kell lenni -- verdesett benne lázasan az életösztön és érezte, ahogy a kétségbeesett elszántság valami torz vigyort erôltetett az arcára és hallotta a saját hangját is, nagyon messzirôl, de higgadtan és erôltetett fölényességgel:

-- Életfogytiglanra ítélnének... nem hiszem, hogy megérné!

A félelem hirtelen elmúlt a megtalált szavak varázsától. Egyszerre megérezte maga mögött újra a törvényes világrendet és a szavak magától jöttek a szájára, higgadtan, fölényesen, ahogy üzletemberhez illik, akit nem érhetnek meglepetések, mert a mérleget már elôre elkészítette.

-- Ami megtörtént, megtörtént. Én nem akarok még nagyobb botrányt. És azt sem akarom, Éva, hogy a szüleid a szegényházban végezzék az életüket, vagy még rosszabb helyen. Tudod, mire gondolok. A csôdtömegben voltak bizonyos dolgok, amiket az ügyészség... na, de mondom, én eltekintek a retorzióktól.

Igen, ez jó volt. Érezte, hogy jól mondta. Jólesett ezeket kimondani. Megmutatni ennek a két gôgös embernek, hogy csak egy úr van itt, aki dönt s ez ô, a megvetett.

-- Fizetek!

A vendéglôs elôcsoszogott és zsebre vágta a pénzt. Aztán becsukódott mögötte újra az ajtó. Az iratokat összeszedte és betette a táskájába. Még kényelmesen elérjük a vonatot, gondolta, reggel Marseille-ben vagyunk, este Madridban... Az asszony még mindig ott állt, halálos sápadtsággal az arcán és fogta a szék támláját. A halvány lámpafény még szürkébbé tette az arcát.

Ekkor megmozdult mellette az a gyűlölt ember és mondott valamit a maga goromba, diákos modorában. Pohrisch nem is hallgatott oda.

-- Nem vagyok kíváncsi a stílusára, Lubovszki úr -- szólt rá nagyon fölülrôl és nagyon kimérten, mint ahogy egy alkalmatlan cseléddel beszél az ember. Akkor fölállt és állával intett az asszonynak, kurta, parancsoló mozdulattal.

-- Gyere, Éva.

Egy lépést is tett még és abban a pillanatban újra meglátta Poseidont, a rettenetes tengeri istent. Vadság és erô volt abban a mozdulatban, ahogy elállta az útját s a tekintetében halál. Látta maga elôtt a rettenetes ellenséget, látta meglendülni az öklét és még egy ijedt mozdulattal megpróbálta eltakarni az arcát elôle. De aztán egy szörnyűséges ütés érte és elsötétült elôtte a világ.

Mikor magához tért, a padlón feküdt és a bajuszos vendéglôs föléje hajolva vakarta a fejét. Arca rettenetesen fájt. Kezével odanyúlt és érezte, hogy ujjai nyirkosak lettek. Vér! -- gondolta felnyilalló ijedtséggel -- vér! Talán meghalok! Érezte, hogy a vendéglôs a hóna alá nyúl és fölemeli. Széket toltak alája. Aztán ott ült elôrelógó, nehéz fejjel és a kezeire meredt. Valóban véresek voltak. Valahonnan nagy, sötét vércsöppek csöpögtek alá a cipôjére. A szájából és az orrából csöpögött a vér. A vendéglôs elkezdett fölszedni valamit a földrôl és látta, hogy tányércserepek voltak, amiket fölszedett. Lassan jutott eszébe, hogy mi történt. Körülnézett. Éva ott állt még mindég és kimeredô szemekkel nézte ôt.

Minden erejét összeszedte és fölállt. Zsebkendôjét az arcához szorította. Éva még mindég nem mozdult, csak bámult reá, elszörnyedve, némán.

-- Nem lenne jobb lefeküdni most, Monsieur...? -- hallotta a vendéglôs hangját és megérezte benne a kárörömet.

-- Menni kell -- mondta gyorsan -- a vonat...!

Néhány lépést tett Éva felé, a zsebkendôt erôsen az arcához szorítva.

-- Indulj -- szólt rá gorombán és meglökte -- elôttem, hogy lássalak. Az állomáshoz. Mozogj.

Az asszony egy kétségbeesett mozdulattal fölemelte a kezeit, mintha védekezni akarna, vagy ütni. Pohrisch önkéntelenül hátrakapta a fejét és rásziszegett az asszonyra, gyűlölködve, vadul:

-- Vagy juttassam börtönbe a szüleidet? Te dög!

Éva rámeredt és rettenetesen sápadt volt. Aztán lehajtotta a fejét, halkan felzokogott és megindult az ajtó felé. Szó nélkül ment, egyszer se nézett hátra. Így jutottak ki az állomásig. Éppen akkor futott be a vonat is.

Mikor Marseille-be megérkeztek, egyenesen orvoshoz ment. Az arca iszonyúan megdagadt és fájt.

-- Állkapocstörés. -- mondta az orvos és megkérdezte -- Gépkocsibaleset?

-- Igen -- hazudta.

-- Legjobb lesz azonnal kórházba menni.

Három hétig kellett kezeltesse magát a marseille-i kórházban, amíg állkapcsa helyrejött és a hiányzó fogakat is berakták. A spanyolországi út elmaradt, a német érdekeltség megelôzte ôt közben. Ugyanez történt Marokkóval is. Pohrisch dühöngött és Évát tekintette minden balszerencse okozójának.

Amíg a kórházi kezelés tartott, nem közeledett Évához. Nem is szólt hozzá, három hétig. Szégyellte a törött állkapcsát és a hiányzó fogait talán. De lehet az is, hogy csak a bosszúra készült és meg akarta várni vele a pillanatot, amikor teljesen a hatalmában tudja ezt a gyűlölt asszonyt. Mert gyűlölte Évát, rettenetes, keserű gyűlölettel. Három hét múlva aztán hajóra ültek. Ugyanaz a hajó volt, amelyen annak idején gyôzelmi körútját tartotta a görög partokon: a Poseidon. Bort szállított Marseille-be és útban volt vissza Görögország felé. Erre a hajóra vitte föl Pohrisch Gottfried a feleségét.

Mikor újra lába alatt érezte a saját hajóját, kitört belôle a rabszolgatartó, bosszúálló, vérig sértett kényúr. Alig hagyták el a kikötôt, leparancsolta Évát a kabinba. Az asszony vonakodott lemenni vele. Fent álltak a parancsnoki hídon a kapitány mellett és a kapitánynak úgy tűnt föl, mintha félelmet látott volna az asszony arcán.

-- Szép itt kint -- vetette ellen -- jól esik a friss levegô.

De Pohrisch megragadta a karját.

-- Gyere -- mondta ellentmondást nem tűrô hangon és húzta magával.

A kapitány késôbb sokszor visszaemlékezett arra a rémült, könyörgô pillantásra, amit a szép szôke asszony feléje vetett és amit akkor nem tudott sehogyan sem megérteni. Mikor Pohrisch egy félóra múlva újra megjelent, az arca piros volt és dagadt, mintha összepofozták volna és karmolások nyomai is látszottak rajta.

-- Elestem -- magyarázta a kapitánynak bosszúsan és egész nap rosszkedvű volt.

Az asszonyt nem is látta többet a személyzet, az egész út alatt. Este a kabinszolga suttogva mesélte a legénység hálóhelyén, hogy az úr bezárva tartja a feleségét és ételt se volt szabad vinni neki.

-- A feleségem beteg -- jelentette ki Pohrisch másnap a kapitánynak.

De a hajó személyzete között elindult a suttogás és akadtak, akik esküdtek rá, hogy ütéseket hallottak a kabinból és asszonyi jajgatást.

Pohrisch elérte, amit akart. Éva elôször szembeszállt vele, arcába ütött és leköpte. Szemébe kiabálta, hogy Kazimirt szereti, igenis Kazimirt!

-- Ahogy gondolod -- felelte erre és rázárta az ajtót.

Éva három napig nem kapott enni. Inni sem. Rab volt. A negyedik napon azt tehette vele, amit akart. Ájult volt és engedelmes, mint egy rabszolganô.

A hajó személyzete a kapitánytól a legutolsó matrózig az elsô görög kikötôben beadta a felmondását. Pohrisch nevetett és új személyzetet fogadott föl. A szóbeszéd eljutott a hatóságokhoz is és mielôtt a hajó elhagyta volna a kikötôt, egy rendôrtiszt jelent meg a fedélzeten és beszélni kívánt azzal az asszonnyal, aki állítólag beteg és nem hagyhatja el a kabinját. Pohrisch udvariasan mosolygott.

-- Tessék -- mondta kissé gúnyosan -- egyébként az a hölgy a feleségem.

A rendôrtiszt megütôdve nézett reá, de azért kitartott tovább is amellett, hogy személyesen akar beszélni a hölggyel. Pohrisch levezette a kabinokhoz.

A rendôrtiszt valóban egy beteg asszonyt talált a hajón. Rózsaszín selyemágyban feküdt és nagyon szenvedônek látszott. Amikor közelebb lépett az ágyhoz, fölnyitotta a szemét és egy pillanatig leírhatatlan rémület volt a tekintetében.

-- Van valami panasza, asszonyom? -- kérdezte a rendôrtiszt.

Az asszony szeme Pohrischra nézett, aztán alig észrevehetôen megrázta a fejét.

-- Köszönöm -- felelte halkan, betegen -- meg akarok halni, más semmi.

-- Idegbaj -- mondta Pohrisch, amikor a rendôrtisztet visszakísérte a partra és még sóhajtott is hozzá.

A fiatal tiszt szánakozva csóválta meg a fejét.

-- Ilyen fiatal és ilyen szép... -- mondta -- és mégis beteg...

Mihelyt az új személyzet együtt volt, továbbmentek. Egyenesen Samosra. Ott Éva még két napig a hajón maradt s Pohrisch ezalatt berendeztette a már régebben megvásárolt ,,fehér villát'' fent a hegyen. Ez a vakítófehér épület egy félreesô emelkedésen állott, magasan a tenger fölött és sötétzöld ciprusok vették körül. Egy kivénült angol operaénekes építtette magának valamikor és potom olcsón került a Pohrisch-bankház tulajdonába a samosi spekuláció alkalmával. A harmadik napon hordszéken vitték föl Évát izmos görög kikötômunkások és esküdtek utána, hogy a szép idegen úrnô a kikötôtôl föl a házig sírt, hang nélkül, csak a könnyei peregtek folyton a szemébôl.

Fent a házban egy idegen nô várt rá, gyerekkel a karján.

-- Ez Iréne -- mondta Pohrisch és a szája gúnyos mosolyra torzult -- Iréne, a szeretôm. A gyerek az én gyerekem, ha kíváncsi vagy rá. Köszönöm a kellemes nászutat és ezentúl nincs reád szükségem, mint nôre. Ezzel itt úgysem mérheted össze magadat soha.

Németül mondta ezeket. A szép görög nô meghajtotta Éva elôtt a fejét és a szemében mélységes részvét volt és mélységes tisztelet.

Nyolc évig élt Éva abban a házban a sötét ciprusok között, nyolc hosszú-hosszú évig. Egyedül. Soha talán még asszony ezen a földön nem élt olyan egyedül, mint Éva ez alatt a nyolc év alatt az örök tavasz szigetén, a szerelem szigetén, Samoson. Egész nap az erkélyen ült és nézett alá a tengerre. Talán várt valakit? Várt egy hajót? Hajók jöttek és mentek a halványkék vízen és az asszony ült és nézett a messzeségbe.

A sziget lakói úgy tudták, hogy a gazdag idegen úr felesége nagybeteg. A fejében van valami baj, mondták, azért olyan szótlan és azért néz egész nap olyan szomorúan ki a tengerre. Sajnálták és tisztelték. A gyermekek olykor virágot vittek neki és ô pénzzel ajándékozta meg ôket.

Idônként Pohrisch is megjelent a szigeten, töltött néhány napot fönt a ciprusok közötti házban, jókedvű volt, sok bort ivott és eltréfált az emberekkel. Voltak, akik arról suttogtak, hogy ilyenkor Irénét szereti, a halász feleségét, akit cselédül fogadott meg a beteg asszony mellé és hogy ezért kapta ajándékba a szép új bárkát is az úrtól. Sok mindenfélét suttogtak az emberek a kocsmák ivóiban s az apró halászkunyhók födelei alatt. De arról, hogy valójában mi is történt azokon a fűszerillatú buja éjszakákon fent a ciprusok közötti villa selyempárnás szobáiban, arról senki se tudott. Arról csak Iréne tudott volna beszélni, de Iréne hallgatott és sötét szemében alázattal ôrizte a borzalmas titkokat, egy büszke asszony vérig aláztatásának pokoli titkait.

Aztán a nyolcadik év végén a szép idegen asszony levetette magát a tengerbe. Éjszaka történt, vihar alatt, senki se látta. Kalergos, a halász lelte meg a holttestét másnap a sziklák alatt. Az úr repülôgépen jött meg és gyönyörű temetést rendezett. De Kalergos, a halász, Iréne ura, a temetés estéjén azt beszélte részegen a kocsmában az embereknek, hogy az úrnôt a férje ölte meg, a zsidó. S hogy Iréne sokat tudna beszélni errôl, ha akarna. De az emberek nem hittek neki. Kalergos az utóbbi években egyre részegesebb lett és ki hisz annak, aki részeg? Meg lehet, hogy haragudott is az úrra a felesége miatt. A bolond. Ahelyett, hogy örült volna a szerencsének. Így mondták az emberek Samoson.

Pohrisch Gottfried ez alatt a nyolc esztendô alatt még jobban meghízott, hasat eresztett és elkezdett kopaszodni is. És babonás lett.

Erre minden oka megvolt. Attól a perctôl kezdve, hogy Éva elôidézte azt a botrányt Párizsban -- amelyrôl sajnos tudomást szerzett rendre mindenki, akinek valamilyen dolga volt a Pohrisch-vállalkozásokkal -- attól a perctôl kezdve semmi sem sikerült többé úgy, mint azelôtt. Ha pontos kalkulációinak és élelmes szimatjának olykor mutatkoztak is eredményei, azok rendszerint mégiscsak féleredmények és félsikerek maradtak. A spanyol üzlet megbukott, ugyanúgy a marokkói is. Jaffát elütötték a kezérôl s egy évre rá a palesztinai üzlet is felbomlott: a hithű zsidó érdekeltségek kifogásolták, hogy Pohrisch nemzsidó nôt vett el feleségül: tehát itt is Éva miatt volt a baj. És Pohrischban lassan megerôsödött a tudat, hogy minden balszerencséjének egyedül Éva az oka. Éva volt az átok, amit magára vett.

Sokat gondolkodott a nyolc esztendô alatt, hogy vajon érdemes volt-e? Olyan perceiben, amikor ôszinte tudott lenni önmagához, be kellett ismernie, hogy ebbe a házasságba csak a gôg, a bosszú és a sértett hiúság vitte bele. Elôször csak Irénének akarta megmutatni, hogy sokkal különb asszonyt is kaphat magának, mint egy görög parasztleányt. Aztán meg akarta mutatni a világnak és Lubovszkinak, hogy meg tud mérkôzni velük. Hogy egyenrangú fél. És végül meg akarta mutatni Évának, hogy pénzért vette meg, rabszolganônek, akit akkor tépett le magának, amikor jól esett és utána eldobta, mint megunt rongyot. Hogy még csak nem is szerelembôl vásárolta meg, hanem szeszélybôl csupán, mert a szerelem Irénéhez húzza és ez a mezítlábas görög parasztleány az elsô feleség mellette. Kunczler Éva pedig, a gôgös patriciusleány, csak olyan másodrangú rabszolganô. Ezeket akarta megmutatni.

Meg akarta mutatni mindenkinek, aki valamiképpen is megalázta és megsértette, hogy ô, a zsidó különb és hatalmasabb mindenkinél. De vajon érdemes volt-e? És vajon megmutatta-e valójában mindezeket? És néha, ha ôszinte volt magához, be kellett ismerje, hogy nem sikerült semmit se megmutatnia ebbôl. Valahol hiba csúszott a számításaiba. De nem tudott rájönni, hogy hol.

A világ számára továbbra is a dúsgazdag üzletember maradt. A világ szemében semmi sem változott azáltal, hogy magához kényszerítette egy tönkrement áruháztulajdonos leányát. A párizsi botrány nevetségessége nem szűnt meg azzal, hogy porig alázta utána Évát és Lubovszkit sem gyôzte le. És Iréne? Néha úgy érezte, hogy Iréne gyűlöli és megveti ôt. Hogy sajnálja Évát és szereti. Pedig mindent elkövetett, hogy meggyűlöltesse ôket egymással. Hogy egymás jelenlétével alázza meg mindkét asszonyt, akik ôt megalázták. Azokon a borgôzös éjszakákon, amikor összezárta magát velük és kimerültségig dôzsölt a kéjben és a bosszúban, Iréne testének mámorában és Éva megalázottságában. De elért-e valamit? Legalább annyit, hogy a benne, az ôbenne rágódó keserűség kielégült volna? Nem. A keserűség, zsidó voltának megalázottsága továbbra is megmaradt és sajgott. A bosszúvágyát nem oltotta ki a bosszú élvezése. Tehát hiába volt.

Egyedül ami idônként használt valamit, az a bor volt, a samosi bor. Egyedül az emlékeztette valamennyire arra a régi olajfaligetre ott a hegy másik oldalán s arra a néhány rövid percre, amikor valóban boldog volt, boldog és fiatal. De azoknak a perceknek a boldogsága sem Irénén múlt, rájött azóta. Valami egyében. Talán nem kellett volna akkor elmenni innen, hanem itt maradni örökre. Ki tudja azt. Az élet titkai nem olyan egyszerűek. Az élet tele van babonával.

Pohrisch Gottfried babonás lett. Mikor a táviratot megkapta Éva halálhírével, egy pillanatra arra gondolt: talán most! Talán most megszűnik az átok! De aztán a temetés utáni éjszakán rájött, hogy nem, az átok megmaradt továbbra is. Sôt még nagyobb lett és félelmetesebb.

Ott ült a villa erkélyén, magasan a tenger fölött. Éjszaka volt. Lent zúgott a tenger s a ház körül nyögtek a ciprusok a szélben. Elôtte kôkorsóban bor volt és pohár.

-- Iréne -- mondta -- énekelj!

-- Ma nem illik énekelni, uram -- felelte halkan az asszony -- a holtak visszatérnek, ha éneket hallanak a temetés éjjelén...

Pohrisch felkacagott és keze kinyúlt a bor után.

-- Akkor meg éppen énekelj! Hadd lássák a kísértetek, amikor ölellek!

A görög asszony elfordította a fejét. A lábainál ült, egy párnán, szokás szerint. Kinézett az éjbe. A tenger nyögött a sziklák alatt, a fekete ciprusok sóhajtoztak s laza felhôk között csillagokat kergetett a szél.

-- Énekelj, Iréne.

-- Ha parancsolod, uram...

-- Parancsolom!

És Iréne énekelt. Valami szomorú görög halászdalt, a halászról, aki csónakján hableányt kergetett a hullámok között s a tenger hatalmai lehúzták magukhoz a mélybe. Együgyű kis dal volt. De Pohrisch Gottfriedet mégis megmarkolta valahogy ez a panaszos, nyújtott melódia. Nézte ô is az éjszakát és elgondolkozott. Vajon nem hableányt kerget-e? Nem húzzák-e le ôt is lassan-lassan a mélység hatalmai? Minden ember elmerül egyszer a halál hullámaiba, akár hableányt kerget, akár mást. De talán jobb annak, aki úgy merül el, hogy el is érte, amit kergetett. Talán jobb lenne belenyugodni abba, ami van s ahogyan van és nem küzdeni tovább a világ ellen...

Keze fáradtan fogta a borospoharat és szeme elnézett a sötétségbe, ahol a ciprusok karcsú árnyai suhogtak és hajladoztak a szélben. Az asszony kellemes mély hangja lágy hullámokat vetett, pihentetô volt és szelíd, mint anyák éneke este.

Hirtelen ketté szakadt az ének. Mintha éles késsel ketté metszettek volna egy fonalat, amelyen habkönnyű buborékként lengett a hang az éjszaka fölött. Csönd lett. Váratlan csönd. Lent messze zúgott, morajlott a tenger és ez a hirtelen leszakadt csönd fekete volt és mély. Pohrisch felrezzent és csodálkozva nézett le a lábainál ülô asszonyra. A sötétben nem láthatta jól az arcát, de látta, hogy mereven ül és a tenger felé figyel. Volt valami különös és nyugtalanító abban, ahogy ott ült és figyelt.

-- Mi van, Iréne?

-- Nem hallottad, uram...?

Az asszony hangja fojtott volt és ijedt.

-- Mit?

-- Valaki sikoltott...!

Hallgatódzva meredt a sötétségbe. Keze szorította a poharat. Valami furcsa, babonás félelem hatalmasodott el rajta lassan, ahogy ott ült és feszülten figyelt. De csak a szél zúgott s a tenger. S fent csillagok bujkáltak a felhôk között, ijedt és idegen csillagok.

-- Képzelôdsz, Iréne... ki sikolthatott volna...?

Az asszony még mindig mereven ült és figyelt. A sziklák felé figyelt. Nem lehetett látni ôket a sötétben, de tudta, hogy arra vannak, amerre az asszony figyel. Hallani lehetett a nyögésüket is.

-- A feleséged, uram... -- suttogta az asszony és a hangja didergett -- mert te megölted ôt és én segítettem neked...

Érezte, hogy megdermed a szavaktól. Mintha nem is az asszony mondta volna ki azokat, hanem az éjszaka. Mintha benne lett volna a szélben és a tenger zúgásában, a rongyoltan rohanó felhôkben és a felvillanó csillagokban. A fogai összekoccantak. Mondani akart valamit, de abban a pillanatban az asszony megrándult, karja kinyúlt és mereven belemutatott a sötétségbe. A sziklák felé. És akkor egyszerre ô is meghallotta a sikoltást.

Nagyon messzirôl jött és nagyon halkan, de ott vibrált egy pillanatig a szélzúgás és a tengermoraj között. Egy pillanatig. Újabb szélroham hajlította meg a ciprusokat, a sziklák felvonyítottak tôle és hangjuk elnyelte a sikoltás végét. De sikoltás volt. Rémült, halálfélelmes asszonyi sikoltás.

Verejték ütött ki a homlokán. Felugrott. A korsó eldôlt az asztalon és éles koppanással hasadt szét a kôpadlón.

-- Gyere -- mondta és a hangja reszketett -- gyere. Ôrültséget beszélsz. Egy fa csikorog a szélben, vagy egy madár riadt föl. Gyere.

Megmarkolta az asszony jéghideg kezét és húzta maga után be a házba. De tudta, tudta, hogy nem fa volt és nem madár, hanem éles vádló asszonyi sikoly, Éva sikolya.

Másnap elutazott és soha többet nem tért vissza a szigetre.

Ekkor kezdôdött el Pohrisch Gottfriedben az a változás, mely késôbb egész lényét átalakította. Már házasságuk elsô évében, amikor az alkalmat kereste, hogy bosszút állhasson Lubovszkin, felvette a kapcsolatot a bécsi művészkörökkel. Elôször csak azzal a szándékkal járt el a festôk kávéházába és ült le asztalukhoz, hogy Lubovszkinak árthasson. Itt-ott szóba hozta a nevét, anélkül, hogy rosszat mondott volna róla. De ha valamelyik fiatal festô lekicsinylôen nyilatkozott Lubovszkiról, vagy éppen tehetségtelennek jelentette ki: azt az embert megjegyezte magának. Meghívta ebédre vagy vacsorára, megvette a képeit és minden vonatkozásban pártfogolta, ha még olyan elborzasztóan érthetetlennek is érezte a vászonra dobált színeit, így rendre elterjedt az örökké pénztelen fiatal bécsi festôk között a különös mecénás híre, akihez a kulcs az, ha Lubovszkit szidja az ember. És sokan, akinek az emelkedô hírnevű párizsi festô ellen egyébként semmi kifogásuk sem volt, Pohrisch jelenlétében lelkesen szidták, hogy ezáltal legalább egy ebédet, vagy egy vacsorát kiverekedjenek maguknak. Ilyen módon összeverôdött lassan egy élelmes kis csoport, akik magukat -- persze csak Pohrisch háta mögött -- Lubovszki-klubnak nevezték és igyekeztek kihasználni a bankár bôkezűségét.

Pohrischt mulattatta ez a léha, bohém társaság. Nem sajnálta a pénzt, amit kicsaltak a zsebébôl, hiszen olyasmit kapott érte, ami számára megfizethetetlen volt: ezek között a borzas zsenik között ô volt az úr, a körülhízelgett és ünnepelt uralkodó. Kis festôakadémiai növendéklányok szerelmet vallottak neki, bársonyzekés ôstehetségek megfestették a portréját és cseppet sem zavarta, ha egyik szeme a vállára, másik a homloka közepére került és a szája rézsutos volt és kék. Az ilyesmit mindég valamilyen izmusnak nevezték és hozzátartozott a művészethez. Pohrisch nem volt buta ember és tudta jól, hogy mindez -- a festékesujjú növendéklányok hisztériás szerelme és a borzas titánok lelkesedése -- nem neki szólt, hanem csupán a pénzének. De nem bánta ezt. Terve volt ezekkel a festôkkel. Arra számított, hogy egy-egy a sok közül csak viszi majd valamire, neve lesz egyszer és befolyása és akkor föl lehet használni Lubovszki ellen.

Késôbb, az évek folyamán, aztán megszokta ezt a lármás, furcsa társaságot. Jól érezte magát közöttük. Otthon volt közöttük. Megszerette fiatal lelkesedésüket, felelôtlen mohóságukat, játékos szertelenségüket. Megtalálta bennük azt, ami belôle, a hidegen és józanul gondolkodó üzletemberbôl hiányzott. Megszerette ôket. Igen, megszerette: furcsa volt, de érezte, hogy szereti ôket minden hibájukkal, fogyatékosságukkal és különcségükkel együtt, vagy talán éppen azok miatt. Ahogy elpanaszolták neki szerelmi bajaikat. Ahogy tanácsot kértek tôle és ahogy nem fogadták meg soha a tanácsait. Ahogy azok a festékszagú fiatal leánykák az ölébe kúsztak, megsimogatták az arcát és pénzt kértek tôle. Ahogy egyik-másik elébe állt, kipirosodott arccal, borzasan és nagyképűen és bejelentette. ,,Ma megfestettem életem nagy művét!'' Aztán két hét múlva újra megfestette élete nagy művét és éppen olyan érthetetlen tarkaság volt az is, mint az elôbbi.

Megszerette ôket. Kiállításokat rendezett nekik. Egyre több pénzt költött reájuk. Kölcsönöket adott, amikrôl tudta, hogy soha nem kapja vissza. Nagy lakomákat rendezett. Műkritikusokkal tárgyalt, képkereskedôkkel alkudozott. És vette, vette, vette a képeket tôlük, már az egész rosengassei villa tele volt velük. És mindez a végén már nem is Lubovszki miatt történt, hanem mert megszerette ôket. És mert valami furcsa, babonás tisztelet támadt föl benne a művészet iránt.

Érezni kezdte a színek és vonalak mágiáját. Néha, ha egyedül volt a rosengassei házban és eszébe jutott, hogy egyedül van és arra gondolt, hogy azért van egyedül, mert valahol, valamivel elrontotta az életét: megállt egy-egy festmény elôtt és nézte. És a színek, a formák lassan feloldódtak a vásznon, élni kezdtek, lüktettek és egymásba simultak és ô érezte, hogy aki ilyesmit teremt, az varázsló és pap egyszerre, egy ôsi titokzatos vallás táltosa, aki meglátja azt, ami a dolgok felszíne alatt a titkok nagy, szent homályában él és a színek és vonalak néma pompáján keresztül elénekli azt, amit lát. És megértette a titkot: ezeknek a furcsa, bolondos nagy gyermekeknek az a festészet, ami neki a samosi bor. Soha meg nem élt emlékeket, soha meg nem álmodott álmokat hoz föl valahonnan a mélybôl, lélek és idô sötétjébôl, s az a perc, amíg megcsillogtatja a szemük elôtt: a szent bódulat perce, ember és Isten találkozása az örökkévalóság küszöbén. Ahol ez a kettô összeér, gondolta, a múlandó és az örökkévaló, az nekem a samosi bor s nekik a festészet. Testvérek vagyunk.

Mikor Éva temetését követô szörnyűséges éjszaka után visszamenekült Bécsbe, még több idôt töltött a művészek között, mint azelôtt. Kezdte elhanyagolni az üzleteit. A vállalatok mentek maguktól, úgy-ahogy, de belôle hiányzott már a lendület és a kezdeményezô erô. Ha egyedül volt, Évára kellett gondoljon és Samosra és ezért félt az egyedülléttôl. Éjszakánként látomásai voltak. Padló csikorgott, függöny lebbent és ezért igyekezett az éjszakákat vidám festôk között hajnalig tartó vacsorákkal eltölteni. Üzlettársai gondtelten csóválgatták a fejüket. Pohrisch Gottfried szórakozott lett, feledékeny és lusta. Arcán megpetyhüdt a bôr, barna színe szürkésbe ment át, betegesnek látszott. Ajánlották, hogy menjen orvoshoz. De ô csak legyintett ilyenkor és fáradt nézésű szemeivel elnézett a sajnálkozó ismerôsök feje fölött, mintha valahova nagyon messzire nézett volna.

Fél év múlva egy művészvacsorán kihirdette a festôk között: -- Van Samos szigetén egy villám. Ezt rendelkezéstekre bocsátom. Aki oda akar menni pihenni, annak útját oda-vissza fizetem s a szigeten is az én vendégem, amíg csak jól érzi ott magát. Egyetlen kikötésem: mindegyiktek, amikor onnan visszatér, hoz nekem egy képet, amit ott festett a szigeten.

Egy hétre rá hárman utaztak le Samosra. Késôbb már huszonhatan követték rendre ezt a hármat. Volt, aki két hetet töltött ott, volt, aki több hónapot. Valamennyien lelkesedve emlékeztek meg Pohrisch Gottfried elôrelátó gondoskodásáról. Már a kikötôben várta ôket egy ember, aki a csomagot a villához fölvitte. Fönt egy szótlan görög asszony kitűnô ellátásban részesítette ôket, hiány semmiben sem volt. Dicsérték a sziget szépségét, a Pohrisch-villa gyönyörű fekvését, a kilátást, a levegôt, a tengert... és valamennyien elhozták becsületesen a Rosengassera a kívánt képet. Egyik a villát festette le, másik a tengert, harmadik a kikötôt, negyedik egy szép halászleányt vagy játszó gyermekeket a homokban. Pohrisch sorra megnézte a képeket, bólintott és kifizetett értük egy jókora összeget. Dolgozószobájából minden más képet kidobott és ezekkel a samosi képekkel rakta körül a falakat. Samos lassanként odagyűlt köréje, a rosengassei házba. Ott volt a fehér villa a sötét ciprusokkal, az erkély, amelyikrôl hallani lehetett a tenger zúgását, ott volt a tenger, ott voltak a zöld szôlôhegyek, halvány selyem olajfaligetek, halászok, szôlôsgazdák, sudárnövésű leányok, maszatos gyerekek, kis olajszagú vendéglôk ivói, szürke kôkorsók tüzes, illatos borral: mindez odagyűlt lassan köréje. Néha, ha egyedül volt, bezárkózott ebbe a szobába, leült egy karosszékbe és nézte a képeket. Ilyenkor Samoson volt. Érezte orrában a langyos, fűszeres levegôt, ahogy a szél a szôlôhegyek felôl a nyíló olajfák illatát hozza. Hallotta fülében a ciprusok halk suhogását, hullámok moraját, lányok gyöngyözô kacagását. Érezte ínyén a kôkorsók borának ízét és egy régi, forró délután fölpezsgô mámorát valahol az emlékei mögül, abban a homályos, furcsa mélységben, ahova a múló idôk hullanak bele, feltartóztathatatlanul, egymás után. Ilyenkor megteltek a szemei könnyel s a szíve nagy lett és nehéz a vágytól Samos után. Samos után, ahova nem térhet vissza soha többé, mert örökre száműzte magát róla egy asszony miatt, aki meghalt. S egy rontott élet átkával a lelkén.

Két évvel Éva halála után egy fiatal festô érkezett vissza a szigetrôl és egy képet hozott. Különös kép volt. Sötét, tompa színek. Tépett felhôk, meghajló fekete ciprusok. Éles, csipkézett sziklán fehér nôalak a viharban. Alatta nyitott szájú mélység, a zöldes fekete hullámszörnyek begörbülô karmai, amint felnyúlnak a fehér nôalak felé. Villámfény világítja meg a nôalak arcát s ahogy ott áll, kísérteties-fehéren, szinte lebegve a mélység fölött, mintha egy rémült sikoltást tépne ki belôle a vihar. S az arc... az az arc Éva arca volt.

Pohrisch érezte, hogy elsápadt s a keze reszketni kezd, ahogy a képet tartja.

-- Mennyi ideig volt ott? -- kérdezte tompán.

-- Egy évig -- felelte a fiatalember és nagy, égô, fekete szemeiben valami különös fény csillogott.

-- Egy évig. Különös kép -- morogta Pohrisch és a falnak támasztotta a festményt.

-- Különös sziget -- felelte a festô halkan.

Pohrisch végigsimított a homlokán és egyre a képet nézte. Úgy kérdezte:

-- Látta... Úgy értem... fantázia? Vagy pedig.

-- Láttam -- felelte a festô tompán. -- Sokan látták már. Különös sziget...

Gazdagon megfizette a képet. Aztán bevitte a hálószobájába és bezárta a szekrénybe. Csak néha éjjel, ha nem tudott elaludni, vette elô onnan. Ilyenkor behúzta a függönyöket, felgyújtotta a hálószoba összes lámpáját, a képet felakasztotta egy szögre s leült vele szemben. Reggelig ült ott a kép elôtt és másnap levert volt és fáradt. Késôbb, amikor a német birodalmi kormány a Pohrisch-vagyont a többi bécsi zsidó vagyonnal együtt lefoglalta, ez a kép a bécsi Szépművészeti Múzeum tulajdonába került. A festônek, aki készítette, ismert neve volt már akkor. De nem élt Bécsben. Annyit tudtak róla csak, hogy valami görög szigetre költözött, ahol nagyon elvonultan él és sokan azt is tudni vélték, hogy megbolondult és spiritiszta lett. De ez már Pohrischt nem érdekelte akkor.

Még azokban az években, amikor Németországban a zsidóüldözés megkezdôdött, a Pohrisch-bankház megérezte a közeledô nemzetközi vihart. A fokozódó német térhódítás az európai piacokon lassanként arra kényszerítette a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszernt, hogy tôkéit fokozatosan szabaddá téve, ugródeszkát keressen a biztosabb világrészek felé. Pohrisch elôször Afrikára gondolt, de ott meg az olasz fasizmus terjeszkedése jelentett akadályt. Így terelôdött át rendre a figyelme Amerika felé. Nemsokára a ,,közülünk valóság'' törvényének befolyására megjelentek dolgozószobájában ugyanazok a pecsétes ruhájú, irattáskás alakok, akik annak idején az apját látogatták és hosszú, titokzatos pusmogások indultak meg devizák, átutalások, értékpapírok, tömbarany és hasonló kérdések fölött, mely pusmogások eredménye az volt, hogy a Pohrisch-bankház tôkekészlete lassan, de biztosan kezdett elszivárogni óceánon túlra.

Pohrisch Gottfried maga is látta, de még inkább érezte, öröklött ösztöneinél fogva, hogy a német térfoglalás egyre veszélyesebb méreteket ölt és hogy hamarosan rászakad Európára egy olyan katasztrófa, melyhez fogható még nem volt s melynek sötét fellegei már ott lapultak a láthatár alatt. De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ô maga is elhagyja Bécset. Ami az anyagi értékek mentését illette, ott mindent elkövetett, hiszen ez kötelessége volt. A vagyon nem magántulajdon, hanem az össz-zsidóság fegyvertárában szereplô leltári készlet, így tanulta apjától és ezt a tant igazolta egész élete, üzleti sikerei és az a hatalmas hálózat, mely néha védelmet kért, néha védelmet adott. De ô maga Bécshez tartozott. A rosengassei házhoz, a művészvacsorákhoz, a festôkhöz, akiket csodált, irigyelt és szeretett s ahhoz az egész meghitt, családias hangulathoz, ami Bécset jelentette. Nem gondolt arra egy percig sem, hogy elmeneküljön innen. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor egy este titokzatos látogatót jelentett be az inas és ez a látogató nem volt más, mint ama bizonyos Jassa Mendelovits.

Elsô látogatása óta nem találkozott vele, nem is hallott róla. Tudott a cionista mozgalomról, idônként utaltatott is át nagyobb összegeket a számukra, de nem volt semmi közelebbi kapcsolata velük. Jassa Mendelovits mintha semmit sem változott volna az elmúlt másfél évtized alatt. Ugyanolyan sovány volt, hajlott és penész színű. Talán még a kopott ruha is ugyanaz volt rajta, mint amit akkor viselt. Ugyanúgy izzottak a szemei is, vad, fanatikus tűzzel. Ahogy ránézett és mondta, amikor az inas becsukta mögötte az ajtót:

-- Eljött az idô, Gottfried, Ábrahám fia! Menekülni kell!

Pohrisch Gottfried elsápadt és rámeredt a különös emberre. Lassan ismerte fel.

-- Ha nem csalódom -- dadogta. -- Mi már találkoztunk, ugye? Mendelovits...?

-- Jassa Mendelovits -- bólintott az idegen -- és azért jöttem, hogy fölnyissam a szemét. A német csapatok holnapután megszállják Ausztriát. Menekülni kell. Van útlevele?

-- Van. De...

Mendelovits elôre hajolt és úgy súgta fojtottan:

-- Az amerikai vízumot holnap délelôtt egy fél óra alatt megkaphatja. Van ott egy emberünk. Délben indul a vonat Svájc felé. Ez az utolsó elôtti vonat. Az utolsó éjjel indul. Aztán több vonat nincs!

Pohrisch Gottfried szédülést érzett és keze megkapaszkodott egy szék támlájában.

-- De... én nem akarok... én nem értem -- dadogta -- én...

-- Itt akar maradni? -- kérdezte Mendelovits és a tekintete vizsgálódó lett, majdnem gyanakvó.

-- Ha a németek átlépik a határt, ez háborút jelent -- felelte Pohrisch és visszanyerte a nyugalmát -- és Hitler nem reszkírozhatja...

-- A németek holnapután átlépik a határt -- mondta a Mendelovits tompán és határozottan, mint egy törvényt -- háború is lesz, néhány év múlva. És közben megölnek mindenkit, aki itt marad.

-- Nem hiszem -- rázta meg Pohrisch a fejét -- nem, ezt nem hiszem. Hogy át merjék lépni a határt, amikor Amerika...

Jassa Mendelovits kiegyenesedett.

-- Holnap megy az utolsó vonat. Azért jöttem, hogy ezt megmondjam önnek, Gottfried, Ábrahám fia. Még sok helyre kell elmenjek és soknak kell megmondjam ugyanezt. Ezért sietek. Hatvan zsidó ember járja ma este Bécset, hogy mindenki megtudja, amit tudnia kell. Aki hallgat ránk, az hallgat. Aki nem, az nem. Mi nem parancsolhatunk, mi csak figyelmeztetünk. Gondolkozzék azokon, amiket mondtam. S ne feledje: holnap megy az utolsó vonat!

Azzal megfordult és kiment a szobából. Pohrisch döbbenten nézett utána. Aztán leült és hosszasan bámult maga elé, a padlóra. Nem utazott el másnap. És harmadnap bevonultak a németek Ausztriába.

A bécsi bevonulást a kis művész kávéház ablakából nézte végig. Az utcán tombolt, ujjongott, lelkesedett a nép. Horogkeresztes zászlókat lengettek az ablakokból, virágokat dobáltak. Pohrisch Gottfried ült a kávéház márványasztalánál és csodálkozott. Nem értette a bécsieket. Nem értette az örömüket, a lelkesedésüket, az ujjongásukat. Mintha egy rab népet szabadítottak volna föl az elnyomatásból. Életében elôször érezte, hogy közte és a bécsiek között mégis van valahol valamilyen szakadék, amely fölé sem az állampolgárság, sem a születés folytán adódott kötöttség, sem az együtt eltöltött évek nem tudnak hidat verni. Ô bécsinek és osztráknak érezte magát és látnia kellett, hogy a bécsi nép ujjongva ünnepel valamit, aminek ô nem tud örvendeni. Lelkesedve kiabálják rekedtre magukat a pincérek, a söröskocsisok, a kispolgárok, fiatalok és öregek, ô pedig ül távol tôlük a kávéház sarkában, mint egy idegen, aki nem tartozik hozzájuk. Ez megdöbbentette. És eszébe jutottak Jasssa Mendelovits szavai, amiket valamikor régen mondott: ,,a mi hazánk nem terület, nem ország és nem város. A mi hazánk egy gondolat. Mert a mi népünk nem osztrák Ausztriában, és nem lengyel Lengyelországban és nem angol Angliában, hanem mindenütt csak zsidó.''

Sokáig ült egyedül a törzsasztal mellett. Késôbb bejött néhány festô. Volt közöttük, aki ugyanúgy lelkesedett, mint a sörös-kocsisok, a pincérek és a kispolgárok. De volt köztük, aki hallgatott. Ezek lassacskán aztán eltűntek valahová. Egy ideig még lehetett látni ôket, szótlanul, kedvetlenül, aztán eltűntek. A törzsasztal megürült. Mind kevesebben lettek, akik délutánonként összegyűltek a kávéházban Pohrisch köré. A vacsorákról is kezdtek elmaradozni. Aztán elôfordult, hogy egyik-másik, amikor belépett a kávéházba és meglátta Pohrischt a törzsasztalnál, nem jött oda, hanem sietve elkotródott megint, mintha megfeledkezett volna valamirôl. A többiek ilyenkor elhallgattak körülötte és jelentôsen összenéztek. Pohrisch riadtan kezdte érezni, hogy valahol valami megváltozott. Nemcsak kint az utcán, nemcsak a hivatalokban, de itt bent a kávéház védettségében is. Ezekben a vidám, felelôtlen, kedves fiúkban. Nemcsak a felszínen: a felszín alatt is, a lelkekben bent változott meg valami, még a művészek tiszta gyermeklelkében is. Tanácstalanul állt szemben ezzel a változással. Aztán egy délután megértett mindent.

Azon a napon a szokottnál valamivel késôbben ért a kávéházba. Az utcán tüntetôk vonultak, zsidó üzletek kirakatait verték be és nem volt tanácsos összetalálkozni velük. Elkésve érkezett és az asztalnál már ültek néhányan. Mikor odalépett hozzájuk, néma csönd fogadta. Köszönt. Néhányan visszaköszöntek, mások szótlanul az ablak felé fordultak, mintha figyelnének valamit. Különös, nyomott csend volt. Leült és csodálkozva nézett körül az arcokon. Ismerte jól valamennyit. Éveken keresztül ô tartotta bennük az életet, ismerte erényeiket és hibáikat, bajaikat, szerelmeiket, adósságaikat. De érezte, hogy valami történt velük, valami változás és nem tudta, hogy mi lehet az. Még nem gondolt semmi rosszat.

Aztán néhányan szó nélkül felkeltek és eltávoztak. Akik ott maradtak, lehajtották a fejüket és hallgattak konokul. Zavart csönd nehezedett az asztal fölé. És akkor hirtelen az egyik, egy fiatal szôke tiroli festô, aki néhány héttel ezelôtt tért vissza Samosról, kirúgta maga alól a széket és ingerülten felugrott. Az arca vörös volt a haragtól.

-- Ez ôrület! -- kiáltotta. -- Hát mondjátok meg már neki! Legyen annyi bátorság és becsület bennetek! De ez így rettenetes, ezt így nem lehet kibírni! Mondjátok meg neki, hogy évekig jó volt a pénze, de most egyszerre nincs bátorságotok egy asztalnál ülni vele, mert zsidó! Mondjátok hát meg!

Pohrisch elsápadt. Egy pillanatig dermedten ült még és rámeredt a kivörösödött arcú fiúra, aztán lassan felállt, leakasztotta a fogasról a kalapját, kabátját és kiment a kávéházból. A lábai rettenetesen nehezek voltak. Kint az utcán vette észre, hogy valaki jön mellette. Az a kis vadóc magyar leányka volt, akit ferdevágású szemei miatt tatárkának neveztek a festônövendékek. Szótlanul jött mellette és az utcasarkon belekarolt.

-- Csúnya dolog ez -- súgta -- csúnya és szomorú...

Pohrisch ránézett és látta, hogy a szemei könnyesek. Megfogta a kezét és megsimogatta.

-- Köszönöm -- mondta nagyon melegen -- köszönöm ezeket a szavakat.

A leány még szorosabban karolt belé, könnyű kis teste hozzásimult az oldalához. Gyalog mentek. Sokáig, szótlanul. A Rosengasse sarkán Pohrisch megállt.

-- Tatárka -- mondta és megszorította a leány kezét -- köszönöm magának, hogy eddig elkísért. Nem fogom soha elfelejteni.

A leány ránézett és megrázta a fejét.

-- Nem hagyom egyedül. Megengedi, hogy fölmenjek?

Bent a lakásban kivette a szekrénybôl azt a bizonyos képet és felakasztotta a falra.

-- Átok ül rajtam, ennyi az egész -- mondta halkan a leánynak -- és ezen nem lehet segíteni, Tatárka.

A leány lehajtotta a fejét és szemébôl alápergett egy könnycsepp.

-- Miért sír?

-- Nem sírok -- felelte a leány, megrázta a fejét, mosolygott.

De a mosolya zokogás volt, kétségbeesett, szörnyű zokogás.

Hosszú-hosszú évekre ez volt Pohrisch Gottfried utolsó estéje, amit nôvel töltött. Másnap a svájci határon fogták el a német határôrök, amint át akart szökni. Gyűjtôtáborba vitték. Egy hétre rá gyűjtôtáborba vittek minden zsidót, aki még ottmaradt. Jassa Mendelovitsnak igaza lett.

Hat év következett ezután, hat hosszú-hosszú év. Ásó, lapát, szennyes barakk, vérfoltos pokróc, deszkafekhely. Hat év, hat hosszú-hosszú év. Sorban, mindig sorban. Toprongyos rabszolgák között toprongyos rabszolga, szám a tömegben, senki, nem is ember, csak szám, munkaállat, koszos zsidó. Kopaszra nyírott sovány rabzsidó sokezer kopaszra nyírott sovány rabzsidó között: hat hosszú év. Egy darab élet. Egy darab az életbôl, az idôbôl, ami vissza nem hozható, jóvá nem tehetô, semmivel nem pótolható. Ez a pokol, gondolta néha, ez a pokol. A pátereknek nem volt igazuk: itt a földön van a pokol, nem a másvilágon. A másvilágon csönd van és békesség, lehet aludni, hosszan elnyújtózni, nem fájnak a csontok, nincs ébresztô dermedt hidegben, vaksötétben, nincs sorakozó horpadt pléhcsajkával a kézben: a másvilágon aludni lehet, a másvilágon jó. Ez a pokol: egy kanál bűzös lötty, egy darab fűrészporos kenyér, amit mohón fal be a száj, mert a test élni akar, élni minden áron, korbácsütés alatt is, csizmatalp alatt is, penészes szalmán, csigáztató robotban, durva szitkok között is, de élni, élni...! Nem, a pokol nem a másvilágon van, rosszul mondták a papok, rosszul. A pokol itt van a földön, s nem Isten találmánya, hanem az embereké. Hat hosszú év!

Hat hosszú év. Néha hajnalonként valaki nem mozdul az ébresztôsípra. Korbács sújt rá: nem mozdul mégsem. Nem mozdul, mert halott. Meg kell fogni, ki kell vinni a meszesgödörbe. Akik viszik azt a néma halom rongyokba burkolt csontot, kis, meggyötört húst, inat, agyat, szívet, arra gondolnak: ennyi az ember. Kultúrán, civilizáción, törvényeken és világot átfogó szervezeteken túl mindössze ennyi. Egy szám, amit ásítva letöröl a listáról valamelyik irodában egy unatkozó SS-legény és utána cigarettára gyújt. S az élet? Ami mozgásban tartja ezt a halom csontot, húst, inat, ideget? Egy kanál bűzös lötty a pléhcsajkában, egy darab száraz kenyér, néhány goromba szó, lassan mozgó ásó a megkérgesedett kézben, néhány köbméter földhányás naponta. Néhány ólmos, fáradt gondolat, valószínűtlenül távoli emlékek elmosódó sora: tiszta szobáról, vetett ágyról, néhány visszanézô kedves arc a sűrűsödô ködbôl, mely ráborul a múltra... ennyi az élet. Valaki egyenruhában parancsot ordít... ,,itt!'' mondja egy száj... lövés csattan: ennyi az élet. Meszesgödör, hamvasztó kemence, halomba dobált cipôk, ruhák: ennyi az élet. Valaki lázas szájjal a Práterrôl mesél s egy kislányról, akinek a labdája virágok közé gurult valamikor régen... aztán megrándul, összeesik, vége: ennyi az élet.

Hat hosszú év. Néha sorakozó: fényes egyenruhák, ellenôrzô bizottságok, kérdések. ,,Van-e panasza? Rossz a bánásmód? Rosszak az ôrök?'' Nem, nem. Nem rossz senki. Senki se rossz. Csak az élet. A sors. Az átok. Igen, az átok.

Szemet szemért, fogat fogért... Ki mondta ezt? Régen, valamikor? Ô mondta volna, ô? A 2618-as szám? Akit valamikor, egy másik világban és egy másik életben Pohrisch Gottfriednek neveztek? Borzalmas mondás volt, akárki is mondta. Szemet szemért, fogat fogért: hogyan lesz ennek vége? Hogyan s mikor? Csak ha kifogynak egyszer mind a szemek és mind a fogak a földön, csak akkor? De hiszen folyton támadnak új szemek és új fogak a semmibôl. Isten akaratából, asszonyok ölébôl...! Asszonyok ölébôl? Hát vannak még asszonyok a földön valahol? Süppedô, puha párnák, kitárt ölelô karok...? Hat év, hat hosszú-hosszú év.

Egy-kettô-három. Benyomni az ásót a földbe, fölemelni a földet, odébb lökni. Három ütem. Egy-kettô-három. Egy-kettô-három. Néha kék az ég, néha felhôs. Néha süt a nap. Néha esik az esô. Néha zöldek távolban a mezôk. Néha fehérek. De többnyire szürkék. Szürkék. Mint az emberek, mint a napok, mint az élet. Hat év. Néha izzad az arc. Néha vacognak a fogak és a kéz érzéketlenné dermed a goromba ásónyélen. Egy-kettô-három. A föld nyirkos és sárga. Egy-kettô-három. És nehéz. Hat év. Hat hosszú-hosszú év.

Tik-tik, tik-tik, tik-tik... rág a szú a fában, a barakk gerendájában valahol. Rágja az idôt, a nyúlós, fáradt éjszakát. A deszka kemény, sajognak a csontok. Bűzös a szalma, nyirkos és rohadt. Valaki nyög. Valaki köhög. Valaki sóhajt. Valaki sír. Tik-tik, tik-tik, tik-tik. Rág a szú a fában. Kétszáz ember szuszog, zihál. Kétszáz tüdô. Kétszáz szív. Kétszáz élet. Álmodik a barakk. Csak a barakk, az emberek nem. Az emberek ájultak. Nyögnek, viaskodnak a fáradtság alatt. De a barakk álmodik. A fa álmodik, a deszka álmodik. Az erdôrôl. Békérôl, csöndrôl, vasárnapi kirándulókról, szerelmes párokról, eldobott sörös üvegekrôl, iskolás gyerekekrôl. A barakk álmodik, az emberek nem. Tik-tik, tik-tik, tik-tik. Rág a szú a fában. Rágja az idôt. Hat év. Hat hosszú év. Hat hosszú-hosszú év.

Nyúlik az idô. A napoknak nincs nevük, mint ahogy az embereknek sincsen. Egyforma nyúlós, ragacsos pép az idô, akár a sár a barakkok között. Egyforma és szürke, mint a rabok arca. Tél, tavasz, nyár, ôsz. Tél, tavasz, nyár, ôsz. A napoknak nincs nevük. Talán nincs is idô, csak egy nyúlós pép van, amelyben emberek mozognak lassan. Lassan, súlyos facipôben, sárban. Emberek. Számok. Meghalnak, újak jönnek. Meghalnak, újak jönnek. Soha sem fogynak el. A számok. Olyanok, mint az idô. Hat év.

Elôször azt hitte, hogy belehal. Hogy vége mindennek. Hogy nem bírja ki ezt a poklot. De aztán valami különös átalakulás ment végbe benne. És tulajdonképpen ez az átalakulás nem is ott kezdôdött el, a börtönül szolgáló pincében, vagy a marhavagonban, vagy a munkatábor szennyes barakkjában. Hanem már jóval azelôtt. Évekkel azelôtt. Csak csendben és észrevétlenül, úgyhogy jóformán még ô maga sem tudott róla. Azon a napon kezdôdött el, amikor utoljára látta Samost, a szigetet. Amikor megértette, hogy az átok ellen nem lehet föllázadni. Nem lehet tenni ellene semmit. Az átok van. És mindaz, ami történik vele, nem egyéb, mint az átok beteljesülése. És amikor ezt megértette, akkor már tudta is, hogy nem pusztulhat el. Nem menekülhet el a halálba. Az átkot végig kell élni.

Megértette, hogy ô, Pohrisch Gottfried az átok törvénye szerint nem Pohrisch Gottfried bécsi bankár többé, ilyen és ilyen vállalatok feje. Csupán egy zsidó. Egy a sok zsidó közül. Az örök gettóból egy. Zsidó, más semmi. Aki valamikor cédrust öntözött a Libanonon, valamikor követ hordott a hátán a római patríciusok templomaihoz, Lemberg sötét sikátoraiban kölcsönpénzt adott mulatós lengyel uraknak, bankár volt Bécsben... mindegy. Mégis csak egy zsidó, semmi több. De nem is kevesebb ennél. Jehova választott népének fia, babonás szent törvények tudója, ki megtépi ruháját, fejét behinti hamuval és hordozza vállain az átkot, amit könyörtelenül rámért a bosszúálló Jehovaisten, aki megmondta elôre: jaj azoknak, akik megfeledkeznek az én törvényeimrôl, mert megbüntetem az apák vétkét is mind a fiakban, hetediziglen!

Megértette és meghajtotta a fejét az átok alatt. Nem zúgolódott, ha kevés volt az étel és rongyokban szakadt le róla a ruha. Nem átkozódott, ha gorombán bántak vele a rabtartó ôrök, ha sanyargatta a szokatlan munka, a nélkülözés és a hideg. Mert akivel mindez történt, az nem Pohrisch Gottfried volt már, a jómódban felnôtt, sikertôl elkényeztetett, gazdag bécsi bankár. Hanem csak egy zsidó, egy egyszerű zsidó, egy a sok közül, akin betelt az átok. Szelíd volt, békés és jó. Igyekezett segíteni másokon, akik kevésbé bírták elviselni az átkot, akik még nem értették meg, hogy az átok ellen nem lehet tenni semmit, el kell viselni, meg kell tépni a ruhát és hamut kell hinteni a fejre és be kell tartani Jehova törvényeit. Ô megértette. És mert megértette, tudta azt is, hogy nem pusztulhat el. Mert Jehova bosszúálló bár, de igazságos. És aki alázatosan fogadja az ostorcsapásokat, azok számára megnyitja az utat a szabadulás felé is és úrrá teszi ôket a rabtartók fölött, kezükbe adván minden hatalmat, hogy Kánaánná legyen ez a föld a választott nép számára, midôn az átok napjai letelnek.

A hatodik évben úgy is látszott, mintha leteltek volna. Valaki egy este odasúgta társának a bűzös szalmavacakon: jönnek az amerikaiak! A szó végigfutott a fülelô sötétségen s a gyötrött, lázas szemek csillogni kezdtek. Naponta látni lehetett az égen a repülôgépeket. Hallani lehetett a bombák tompa dübörgését. Az ôrök azt mondták: városok omlanak össze valahol. És sóhajtottak hozzá, mert az ô városaik voltak. És sokezer rongyos, félholt zsidónak eszébe jutott az írás szava: ,,lerombolom mind a városaikat s kezetekbe adom ôket, hogy szolgáljanak nektek. Mert ti vagytok az én népem, amelyet átokkal megigazítottam.'' És szívverésük sebesebben dobbant, lélegzetük hevesebben zihált, ha meglátták a csillogó gépsasokat az égen tovahúzni s hallották a távoli morajt, mely városok rombadôlését jelentette, ahogyan azt az írás jövendölte volt.

Aztán egyszer csak hallani lehetett messzirôl az ágyúkat is. Elôször csak messzirôl és ritkán. Aztán közelebbrôl. Mind közelebbrôl. Az ôrök idegesek lettek, bomlani kezdett a rend. Már nem kellett munkára se járni, csak heverni és figyelni az ágyúkat. És várni. Várni. Várni annyit jelentett: élni.

Egy reggel az ôrök gépkocsikra ültek és elrobogtak. A kapukat nyitva hagyták, de senki se ment ki rajtuk. Az emberek kivánszorogtak a koratavaszi napra, kivánszorogtak a drótsövényig, nézték az országutat és vártak. És délben ott dübörögtek el a szemük elôtt az elsô páncélosok, melyeknek oldalán a babonás hajnalcsillag meghirdette, hogy az átok ideje lejárt.

Az elsô amerikai, aki a tábor kapuján belépett, egy fiatal tiszt volt. Körülnézett az aszott, szánalmas embereken, és egy tolmácsot kért. Az elsô, aki jelentkezett, Pohrisch volt.

-- Beszél angolul?

-- Igen, sir. Oxfordban voltam diák.

Az amerikai hitetlenül nézett végig a toprongyos, csont és bôr emberen és megcsóválta a fejét.

-- Vezessen a parancsnokhoz.

-- Elment a parancsnok.

-- Akkor a helyetteséhez.

-- Nincs helyettese.

-- Nincs? -- csodálkozott a tiszt. -- Hát micsoda tábor ez? Kicsodák maguk?

-- Zsidók -- felelte Pohrisch és nem érzett semmi szégyenkezést, mint régen, amikor ezt a szót ki kellett mondja. Szinte büszkén mondta. A tiszt körüljáratta a szemét a kiaszott, torz arcokon, aztán közelebb lépett Pohrischhoz.

-- Mióta vannak itt? Úgy értem... mióta vannak bezárva?

-- Én hat éve. Legalábbis azt hiszem...

-- Szörnyű -- suttogta az amerikai és megismételte még egyszer a szót. -- Szörnyű. Mi a foglalkozása?

-- Valamikor bankár voltam Bécsben és a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója. Valamikor... -- tette hozzá és megpróbált mosolyogni.

Akkor már tömeg volt körülöttük, csupa fakó, beesett arc. Csupa rongyokba öltöztetett csontváz. S a tömeg néma volt és figyelt. Pohrisch szavai után egy öregember leült a földre és zokogni kezdett.

-- Egyetemi tanár volt Berlinben... -- súgta oda Pohrisch az amerikainak, aki ijedten nézett az összeroskadó öregre -- kultúrtörténész. Tizenhat nyelven beszél.

A tiszt megrázkódott és kihúzta magát.

-- Önt ideiglenesen kinevezem a tábor parancsnokának -- mondta kurtán és katonásan -- gondoskodni fogok, hogy élelmet szállítsanak maguknak ide és mindent, amire szükség van. Ettôl a perctôl kezdve az Egyesült Államok védelme alatt állanak.

Valaki hangosan egy héber imába kezdett. Az emberek lehajtották a fejüket. Sokan sírtak. A tiszt sarkon fordult és elment, így történt.

Pohrisch Gottfried két évig volt a zsidó tábor adminisztrátora. Szándékosan használta ezt a szót a ,,parancsnok'' helyett.

A tábor ellátásáról példaszerűen gondoskodott. Többször is megdicsérték miatta. A Pohrisch-bankház tengerentúlra menekült igazgatói néhány hónap alatt megtalálták vele az összeköttetést és hívták, hogy jöjjön át. Repülôgépet akartak küldeni érte. De Pohrisch ott maradt. A zsidói között, ahogy mondani szokta. ,,Hat év nagy idô'' írta egy levélben volt igazgatójának New Yorkba ,,és ez a hat év hatszor hatnak számít. S ennyi idô alatt az ember összeforr a néppel, melyhez tartozik.''

Pohrisch valóban érezte, hogy eggyé vált a néppel. Az átok eggyé kovácsolta velük, a megalázottakkal, megnyomorítottakkal, meszesgödörbe és emésztôkemencékbe dobottakkal, a drótsövények páriáival, Júda népével. Megtanulta érteni is a törvényt, amelyet azelôtt csak követnie kellett: ,,nincsen más testvéred a földön, csak a te atyádnak fia, ki Júdának vérébôl való és csak Izrael Istene a te Istened, akinek engedelmeskedni tartozol!'' És Pohrisch engedelmeskedni akart ennek az Istennek.

A két év alatt többször is megfordult Bécsben. Amerikai katonai vonatokon utazott, egyenruhát viselt, ami lassacskán kezdett újra megfeszülni pocakosodó termetén. Az volt eredetileg a terve, hogy visszaköltözik Bécsbe, mihelyt volt rabtársait sikerül a különbözô nemzetközi szervezetek segítségével elindítani az új életbe. Új üzleti lehetôségek iránt akart érdeklôdni Bécsben, de hamarosan észrevette, hogy az új Bécs nem az ô Bécse már. Az utcák ugyanazok voltak és nagyobbára az emberek is. De ha valakivel találkozott, aki örömmel rohant hozzá, szorongatta a kezét és örvendezett, hogy élve láthatja, olyankor arra kellett gondoljon: amikor bajban voltam, nem jött hozzám, hogy segítsen. Akkor zsidó voltam, akinek a barátsága szégyen volt és veszedelem. Maradjak hát most is zsidó. Ezért hűvösen és tartózkodóan beszélt a régi ismerôsökkel és hamarosan rájött, hogy Bécs nem hazája többé. Az emberek, akik ott az utcákon jártak, semmit sem tettek annak idején érte és a többi zsidóért, sôt talán ott ordítottak valahol a tömeg között és osztozkodtak az elhurcoltak vagyonán. Nem, nem akarta látni többet Bécset.

Üzlet, az persze volt azért elég: arany, drágakô, dollár, amerikai csempészáru. Csupa olyan dolog, amikkel jól lehetett keresni. És Pohrisch keresett is. Miért ne? Mindenki keresett. Sokat és jól. Emberek, akik mindenüket elvesztették, halál torkából megszabadult zsidók, hetek alatt milliomosok lettek a németországi feketepiacon. A láthatatlan hálózat, mely annyi évszázadon át megállta a helyét, újra pompásan működött: zsidótól zsidóig nyúltak a szálak óceánokon és világrészeken át és folyt az áru, tiltott és nem tiltott utakon, vízen, szárazföldön és a levegôn át. És jól volt ez így. ,,Kezetekbe adom mind a népeket'' mondta Jehova és a népek elôkotorták vánkosaik alól a kincseket és hordták a zsidótáborokba, egy kis zsírért, szappanért, cigarettáért, cukorért, értéktelen német papírpénzért.

Pohrisch Gottfried minden vonatkozásban segítette a kis zsidók feketekereskedelmét. Gazdagodjanak, gondolta, gyűjtsenek, éljenek jól. Megszenvedtek érte. Végigszenvedték az átkot, a hét szűk esztendôt. Jöhet a hét bô. De azt nem tűrte, hogy idegent bevegyenek maguk közé. Az idegennek csak fizetni volt szabad, keresni nem. Pedig voltak idegen menekültek is, szerte a táborokban, nem zsidók, lengyelek, ukránok, magyarok, lettek. De ellenségnek számítottak ezek is, mert nem voltak zsidók. Szemet szemért, fogat fogért, hirdette a törvény.

Egy alkalommal Bécsbôl jövet fiatal amerikai századossal utazott a fülkében. Mindenfélérôl beszélgettek, az út hosszú volt. Egyszerre csak azt mondta a kapitány:

-- Tudja, amikor Görögországban voltam...

Pohrisch felütötte a fejét.

-- Mikor volt Görögországban? -- kérdezte és valami furcsa szomjas kíváncsiság fogta el.

-- Múlt évben. Samoson töltöttem két hetet. Tudja az a sziget...

Samos, gondolta Pohrisch és valami megremegett benne, valami távoli, nagyon távoli emlék. Samos... A tiszt beszélt, de nem is figyelt a szavaira.

-- Százados úr -- kérdezte hirtelen -- látott ott egy fehér házat? Úgy értem, Samoson? Ciprusok között, a hegyen, egy feltűnôen fehér házat?

A kapitány csodálkozva nézett rá.

-- A kísértet-házra gondol? Ismeri Samost?

Pohrisch elsápadt.

-- Kísértet-ház? Mi az?

Pedig tudta, tudta jól, hogy ugyanarról a házról van szó. Mégis kérdeznie kellett. Mert hátha mégsem, hátha...

-- Oh, csak olyan görög babona -- felelte a kapitány és legyintett mosolyogva. -- Van ott egy ház a tenger fölött, állítólag egy asszony lakik benne, meg egy bolond festô. Egy bajtársam járt fönt a háznál és azt mondja, hogy nagyon furcsa emberek. Képzelje el: egy kísértettel beszélgetnek minden éjszaka, valami sziklára nézô erkélyen! A ház valamikor egy gazdag kereskedôé volt, akinek ott lett öngyilkos a felesége. Onnan ered a kísértet-babona. Tudja, ezek a görögök nevetségesen babonásak. Azt hittem, ezt a házat kérdi, ezt nevezik ott ,,fehér ház''-nak. Az emberek messzire elkerülik, különösen éjszakánként. Járt Samoson?

-- Nem, nem -- felelte Pohrisch gyorsan -- csak a bora...

-- A bora -- nevetett a kapitány -- az igen. Az a legjobb benne. Na és a lányok!

Pohrisch elfordult és kinézett az ablakon. A fiatal amerikai tiszt még sokáig beszélt, de nem hallott belôle semmit.

Két évig vezette a zsidótábort, akkor kinevezték felülvizsgáló tisztnek a hontalanokat átrostáló bizottsághoz. Csak azért vállalta el, mert tudta, hogy minden pozíció, amely az új életlehetôségek felé vezetô úton van, fontos a zsidóságnak. A szervezet, melynek vezetô helyére került, a Nemzetek Szövetségének védelme alatt állott és arra létesült, hogy a hontalanokat gondozza, segítse és elindítsa egy új otthon felé. Pohrisch kötelességének érezte, hogy mindenkit távol tartson ettôl a szervezettôl, aki nem zsidó. Hogy mindaz, amit Amerika és a többi országok segélyként Németországba küldenek, zsidóknak jusson és ne idegeneknek. Hogy minden hely, amit Amerika a kivándorlók rendelkezésére tud bocsátani, zsidók számára szolgáljon alapul egy új életkezdéshez.

Ez eleinte könnyen ment. Késôbb azonban különleges rendelkezésekkel szabták meg, hogy föl kell venni a szervezetbe mindenkit, aki kényszerbôl hagyta el hazáját, nemzetiségére való tekintet nélkül. DP-törvénynek nevezték ezt a rendelkezést. Amerika is nemzetiség szerint kezdte osztani a kivándorlási kvótákat. Pohrisch Gottfried munkája megnehezedett. Az ô feladata volt a müncheni központban eldönteni, hogy ki DP és ki nem. Természetesen a törvényeknek és rendeleteknek sok homályos szakasza volt és ezeket igyekezett kihasználni a nem zsidókkal szemben. Hiszen ez volt a kötelessége. Szemet szemért, fogat fogért. S aki nem volt zsidó, az már eleve háborús bűnösnek számított, mert hiszen ha egyebet nem is tett, de mindenesetre tétlenül nézte, hogy miként hurcolják el és ölik meg a zsidókat.

Egy reggel az akták között, amiket az asztalára tettek, szemébe tűnt egy név. Megnézte jobban. Lubovszki Kazimir neve volt. Néhány percig elgondolkozva nézett maga elé. Rágyújtott egy cigarettára és kíváncsian figyelte, hogy milyen hatást vált ki belôle ez a név. De csodálatosképpen semmi haragot vagy gyűlöletet nem érzett. Majdnem inkább valami olyan kíváncsiságfélét. Szerette volna látni Lubovszkit, megkínálni egy cigarettával és néhány percig elbeszélgetni vele. Nem a múltról, arról nem. Csak úgy általában. Vajon megöregedett ô is? Megtört? Megcsöndesült?

-- Mondja -- fordult oda titkárnôjéhez, egy kis szôke lengyel lányhoz, aki a szeretôje lett azért, hogy ezt az állást megkaphassa -- mondja: ha összetalálkozna véletlenül egy régi ellenségével, gyűlölné még?

A leány csodálkozva nézett reá.

-- Természetesen.

-- Én nem -- mondta Pohrisch és mosolygott.

Aztán még mindig mosolyogva ráírta vörös ceruzával a Lubovszki-aktára a megszokott szót ,,kollaborált!''

Egy hét múlva történt, hogy zajt hallott a külsô irodában, ahol az alantas tisztviselôk végezték a kihallgatásokat. Bosszantotta a zaj és az ajtóhoz ment.

-- Micsoda zaj ez itt? -- nyitott be az irodába.

Alig néhány lépésre tôle ott állt Lubovszki Kazimir.

Az elsô, amit meglátott rajta, az volt, hogy a haja szürke. Megôszült. Ez a felfedezés jól esett. Éppen mondani akart valamit, néhány barátságos szót, amikor látta, hogy Lubovszki megindul feléje. A mozgása, ahogy jött, az arckifejezése hirtelen emlékeztette valamire, de elsô pillanatban nem tudott rájönni, hogy mire. Aztán hirtelen eszébe villant: persze, abban a kis dél-francia vendéglôben, akkor történt köztük valami... Elsápadt és megpróbált hátrálni, de már késô volt.

Mikor két hét múlva kiengedték a kórházból és megtudta, hogy Lubovszkit a katonai bíróság elítélte, nem érzett semmiféle örömet. Érdekes volt, de nem gyűlölte Lubovszkit. Nem tehetett másként, gondolta, mint ahogy én sem tehettem másként. Én nem hagyhattam boldogulni, mert nem zsidó s nekem ez a fegyverem, a hivatalom. Ô meg le kellett üssön, mert zsidó vagyok s mert neki meg az ökle a fegyvere. Hiába, az élet harc, s mi ellenségek vagyunk. Régen ô volt erôsebb, most én, ennyi az egész. Az akták erôsebbek, mint az ököl.

Jó fél év telt még el, amíg rájött, hogy az akták sem olyan erôsek, mint gondolta. Egy amerikai újságíró megpiszkált néhány ügyet és általános revíziót rendeltek el. Pohrischt áthelyezték Mannheimbe, ahol egészen más munkakört kapott és nem volt többé befolyása a kivándorlást megelôzô minôsítésekre. Itt már kedv nélkül dolgozott, mert úgy érezte, hogy nem végez olyan munkát, mely a zsidóság érdekeit szolgálná. Elhatározta hamarosan, hogy otthagyja a hivatalt. Körülnézett üzleti lehetôségek után, de volt igazgatói és üzlettársai, akik valamennyien Amerikában voltak, óva intették attól, hogy Európában kezdjen el valamit. ,,Európa veszedelmes talaj'' mondották ,,Amerikába kell jönni. A harmadik világháború után innen indul majd ki a világ újjárendezése. Ha addig még jobban megerôsítjük itteni pozíciónkat, mi diktáljuk az újjárendezést.'' Ezt mondták a többi zsidók is. Amerikába menni és pozícióba jutni kötelesség.

Így aztán gondolkodás nélkül válaszolhatott annak a különös öreg papnak a kérdésére, aki egy nap bekopogtatott hozzá és anélkül, hogy valaha is találkoztak volna azelôtt, föltette a kérdést:

-- Nincs kedve kijönni Amerikába?

-- Máris készülök -- felelte Pohrisch és udvariasan hellyel kínálta meg a furcsa idegen papot.

-- Az nagyszerű -- mondta a pap -- majd úgy rendezem, hogy egyedül mehessünk, jó? Szeretnék sok mindent megbeszélni önnel az úton. Vannak kérdések, tudja, amik foglalkoztatják az embert... például az a bizonyos csónak, amelyik annak idején hat gyerekkel megakadt egy vízesés fölött. Emlékszik még rá? Nagyon régen történt...

-- Ne beszéljünk arról, ami történt -- szólt közbe Pohrisch mosolyogva -- igyunk inkább egy pohár cseresznyepálinkát. Tölthetek?

A pap bólintott.

-- Azt lehet. Köszönöm. Egy öreg halászról is szerettem volna még elbeszélgetni önnel, bár az is régi história. De majd ráérünk, ha a hajón leszünk. Isten éltesse.

A furcsa öreg pap el is rendezte aztán a dolgot s Pohrisch reá hagyta, nem ellenkezett. Így történt, hogy 1950. június 13-án, kora délután kiment az állomásra a Stuttgart felôl érkezô brémai gyorshoz. Zsebében ott lapult az útlevél és a Pohrisch-bankház New Yorkból érkezett levele, mely szerint egymillióhatszázezer dollár áll rendelkezésére odaát. Mikor a vonat befutott, egyenesen beült az elsô tisztikocsiba. A fülkében egy szabadságra utazó fiatal amerikai ôrnagy ült csupán, más senki. Pohrisch Gottfried feltette vadonatúj bôröndjét a hálóba és kényelmesen hátradôlt az ülésen. Nézte a mannheimi állomást, mely félig romokban hevert még, a sietve futkosó németeket, sovány arcukat, kopott ruhájukat, ideges tekintetüket és arra gondolt: ,,Európa''. Alsó ajka lekicsinylôen elôre tolódott ettôl a gondolattól, mint az olyan emberé, aki félig sajnálja, félig lenézi azt a világot, amelyiktôl búcsúzik, de mindenesetre örvend annak, hogy hátat fordít neki. Valóban örvendett. A pályaudvar romfalainak árnyékából a múlt nézett be a megszálló erôk tisztifülkéjének ablakán és a kiszolgáltatott, leigázott, koldussá tett jelen. És Pohrisch Gottfried nem érzett semmi, de semmi közösséget magában ezzel a múlttal, meg ezzel a jelennel. Amikor a vonat lassan megindult vele, úgy érezte, hogy egy süllyedô hajóról végre szilárd földre lépett, ahol jövendôt építhet Júda népének törvénye szerint.