A fennsőbbrendű emberről.

1.

Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetem a remete-balgaságát, a nagy balgaságot: a piacra állék.

És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem holttest valék.

A másik regellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a beszédet: „Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához és hosszú füleihez!”

Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a csőcselék hunyorgát: „mi mindnyájan egyenlők vagyunk!”

„Ti fensőbbrendű emberek” — így hunyorgat a csőcselék — „nincsenek fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember; isten előtt — mindnyájan egyenlők vagyunk!”

Isten előtt! — íme azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendű emberek, távozzatok a piacról!

2.

Isten előtt! — íme azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az isten vala legnagyobb veszedelmetek.

Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember — úr!

Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását?

Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajúdott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi, — hogy az emberfölötti ember éljen.

3.

A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: „hogy marad főn az ember?” Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: „hogyan lehet az embernek föléje kerülni!

Az emberfölötti embert hordozom szívemen, az az én elsőm és egyetlenem, — és nem az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb, nem a legszenvedőbb, nem a legjobb.

Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő a átmenet éslemenet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít.

Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők.

Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség apró fogásait.

A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a csőcselék-zagyvalék: íme az akar uralkodni minden emberi sorson — óh undok! undok, undok!

Az kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: „miképen tartja meg magát az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?” S ezzel — válnak ők a ma uraivá.

A ma ez urait győzzétek le, én véreim, — ezek a kis emberek: ők az emberfölötti ember legnagyobb veszedelme!

Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket, a homokszem-kíméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a „legtöbb ember boldogságát” —!

És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony, bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma nem tudtok élni, fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek ti — a legjobban!

4.

Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? Nem tanúk előtti bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát?

Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak. Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de kényszeríti a félelmet; a ki lát mélységes szakadékot, de büszkén.

A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki saskarommal megragadja a mélységet: annak vagyon bátorsága.

5.

„Az ember gonosz” – monda vigaszomra minden bölcs, óh, ha csak ez még manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. „Az embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is” — ezt tanítom én. A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára.

Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy vigasztalásombangyönyörködöm a nagy bűnben.

Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden szájba. Ezek finom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!

6.

Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem, a mit ti rosszul tettetek?

Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek nektek, szenvedőknek? Avagy, hogy nektek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz helyre mászottak, uj, könnyebb ösvényt mutassak?

Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre jobbak a fajtátokból, — mert sorsotoknak mind rosszabbnak és keményebbnek kell lennie. Csak úgy —

— csak úgy nő az ember abba a magasságba, a hol villám éri és töri össze: mikor elég magas a villámnak!

Kevésre, hosszúra, távolira irányzóm gondolatom és vágyódásom: mi közöm lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz!

Úgy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt szenvedtek, s nem szenvedtetek még az ember miatt. Hazudtok, ha mást mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt én szenvedek.

7.

Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én: meg kell tanulnia, hogy érettem — dolgozzék.

Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik, így cselekszik minden bölcseség, mi egykoron villámot lészen szülendő.

Nem akarok ezeknek a mai embereknek világosság lenni, nem akarok tőlük világosságnak hivatni. Őket — vakítani akarom: bölcseségem villáma! szúrd ki a szeműket!

8.

Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik erejükön fölülvalót akarnak.

Kivált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisítók és alakoskodók; —

— valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok leplében.

Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendű emberek! Mert ma mi sem értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség.

Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a „ma”? S a csőcselék nem tudja, mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanul ferde, az mindig hazudik.

9.

Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor szivüek! Ti nyílt szívüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a „ma” a csőcselék birodalma.

A mit a csőcselék valaha okok nélkül megtanult hinni, vajjon ki dönthetné meg azt néki okokkal?

És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná teszik a csőcseléket.

És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanúval eltelve: „minő erős tévedés harcolt érette?

A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők! Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott.

Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok!

Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihűlt lelkeknek nem hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.

10.

Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne vitessétek magatokat föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre!

Lóra szálltai? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon!

Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a temagasságodon fogsz megbotlani!

11.

Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk viselösek.

Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a ti felebarátotok? És ha felebarátotokért cselekedtek is — még sem érette teremtetek!

Tegyetek le már egyszer erről az „ért”-ről, ti teremtők: éppen erényetek akarja, hogy ne tegyetek semmit, valamiért, valami végett, valami miatt. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket.

Csak a kis emberek erénye „a felebarátért”, az ő mondásuk „ma nékem, holnap néked” és „egyik kéz mossa a másikat”: — se jussuk, se erejük a tiönzéstekre!

A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti „felebarátotok”; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.

12.

Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig szült, tisztátalan az.

Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket.

Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak kellett lennetek!

Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jőve vele a világra! Vonuljatok félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!

13.

Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kívánjatok magatoktól a valószínűségen felül!

Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is?

S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek tartsanak!

Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a kedvét: mi volna, ha az ilyen szüzességet kívánna?

Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két, vagy három asszony férje.

És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: „a szentek útja” — mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság! önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem hiszek neki.

A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság.

Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi?Körülöttük nemcsak az ördög garázdálkodott — hanem a disznó is.

14.

Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadul, megszégyenűlten, ügyetlenül, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok félre. Egy dobástok nem sikerült.

De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy játékasztalnál, a hol csufolózás is járja?

És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is? És ha magatok célt vétettetek — célt vétett-e ezzel — az ember is? És ha az ember célt vétett: ám legyen! rajta!

15.

Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerültek”?

Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!

S csoda-e, hogy balul sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek — az ember jövője?

Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra a fazékban?

Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni, ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!

És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes dolgokban, jól sikerült dolgokban!

Vegyétek magatokat körül jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek! Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít remélni.

16.

Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a ki monda: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!”

Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett; még a gyermek is talál itt arra okot.

Ám ő — nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket, nevetőket! De ő gyűlölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak csikorgatását igére nekünk.

Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való volt.

De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy nem szeretik őt. A nagy szeretet nem akar szeretet: — az többet akar.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az, csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével veri ezt a földet.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: — nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!

17.

Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, — minden jó dolog nevet.

A lépés árulja el, vajjon valaki már a maga utján lépked-e már, lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.

És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten, némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.

És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyű a lába, az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.

Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha — fejetekre álltok!

18.

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém fejemre, magam nyilvánítani szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem találék erre elég erősnek.

Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a boldogan könnyelmű:

Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen, a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam tevém föl fejemre ezt a koronát!”

19.

Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha — fejetekre álltok!

Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú. Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni igyekszik.

De rnég jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:

— a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát, emberebb emberek, a jó lábra állást!

Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma” a csőcseléké.

20.

Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán.

Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ad, nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má”-ra és minden csőcselékre „viharos szélként jő”, — a mely ellensége a bogáncs- és bogaras fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy táncol, mintha rét volnának!

A mely gyűlöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor szerzetet: üdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!

Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell — eltáncolni magatok fölött! Baj is az, hogy nem sikerültetek!

Mennyi lehetséges még! Tanuljatok hát magatok fölött eltáncolni! Föl a szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű nevetést sem!

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: nektek vetem ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb emberek,tanuljatok meg hát — nevetni!