IV. A művész

Éjfél után volt már. A ,,Tarka Kolibri'' hangulatvilágítása alatt lengyel tisztek mulattak a vadonatúj republika vadonatúj egyenruhájában. Durrogtak a pezsgôspalackok dugói, a parketten félmeztelen nôk vonultatták föl a testüket, mint valami divatbemutatón, a bárpult mögött egy négernek álcázott zsidólegény szédületes technikával keverte a vadabbnál vadabb cocktail-eket és a zene... a zene egyetlen nagy összefoglalása volt mindannak, amit az 1920-as esztendô Varsó számára jelentett: a szabadság mámorát, a megrészegült érvényesülni akarást, a bírálat nélküli rajongást Amerika felé, a megveszekedett szegénységet, a talmi fényűzés olcsó csillogását és egy nosztalgikus, fájdalmas vágyat az igazi Nyugat után. A katonatiszteken kívül síberek, fezôrök, selyemfiúk, rojtosnadrágú művészek és néhány hirtelen feltűnt kereskedelmi vállalkozó tartózkodtak azon az éjszakán a Tarka Kolibriben. Ez utóbbiak asztala körül gyűltek össze azok, akiknek a pénztárcájából nem telt már egy pohár pezsgôre sem, de akik valamilyen oknál fogva mégis szükségesnek érezték, hogy részt vegyenek a Tarka Kolibri zsivajgó életében.

Ez utóbbiak közé tartozott Lubovszki Kazimir is, akit huszonkét éves korára és annak ellenére, hogy apja magas állású állami hivatalnok volt, három nappal azelôtt csaptak ki a hatodik iskolából, ahol mint nyolcadikos gimnazista kellett volna megküzdjön végre az érettségihez szükséges tudományok rejtelmeivel. Midôn három nappal azelôtt, mindjárt reggel nyolc órakor, a gimnázium cvikkeres, szigorú igazgatója az egész osztály elôtt és a tanári kar jelenlétében ünnepélyesen tudomására hozta Kazimirnak, hogy ,,trágár és a tanári kar tekintélyét sértô'' rajzaiért az iskola kötelékébôl kizárták: a fiatal Lubovszki minden megindultság nélkül hóna alá vette aktatáskáját, baszk sapkáját a fülére húzta és meg sem várva, hogy az érdemes igazgató befejezze az ifjúság okulását célzó beszédét, egyszerűen kilépett a padból.

-- Oké -- mondta -- bye, bye, szép fiú -- és ujját hanyagul sapkája széléhez emelve rámosolygott az igazgatóra, aztán otthagyta az egész nagyérdemű gyülekezetet.

Magas, jó növésű, barna bôrű, hullámos fekete hajú fiatalember volt Lubovszki Kazimir, akinek mindenütt sikerei voltak, csak éppen az iskolában nem. Legnagyobb sikereit természetesen a nôknél érte el mindig. Már tizenhat éves korában megszökött egy ismert bécsi orvos feleségével, akivel három szép hetet töltött el Tirolban és az ebbôl származó botrány miatt kellett elhagynia azt a kitűnô bécsi intézetet is, melyben apja mindenképpen diplomatát akart neveltetni belôle. Attól kezdve egyik nôi kalandja a másikat érte és így szinte magától értetôdô volt, hogy ezután a hatodik kicsapás után már nem is a szülôi házat kereste föl elôször, hanem a kis Rosita lakását, aki táncosnô volt a Tarka Kolibriben. Rositát egyébként Mária Ludovikának hívták és egy krakkói serfôzô leánya volt. Mivel azonban spanyol táncokat táncolt, hát fölvette a Rosita nevet, mely a Tarka Kolibri miliôjébe, a meztelen csípôk, combok és keblek világába mindenképpen jobban illett, mint a komoly Mária Ludovika.

Három napja élt már Kazimir a szép Rositánál, anélkül, hogy a szülei tudták volna tartózkodási helyét és anyja, az olasz származású, szép és törékeny Beatrice -- akit apja fiatal hivatalnok korában hozott magával Genovából a magas északra -- már mindenféle szörnyű elképzelésekkel vívódott. Látta fiát a vonat kerekei alatt, a folyó szennyes vízében. Látta kötéllel a nyakában csüngeni a Varsó környéki erdôk valamelyikében: egyszóval mindazon rémképek sorra látogatták, melyek egy érzékeny anyát gyötörni szoktak, ha egyetlen fia valamilyen sorscsapás következtében három napra nyomtalanul eltűnik. Mivel Kazimir egyetlen gyerek volt, így magától értetôdô, hogy Beatrice asszony olasz temperamentumának minden féltésével és szeretetével csüngött rajta és azt a sok bajt az iskolákkal egyszerűen sorscsapásnak tekintette, mely idônként a drága, jó és okos Kazimirt érdemtelenül sújtotta, minden valószínűség szerint csak azért, mert a begyöpösödött fejű és az inkvizíciók korából itt maradt tanárok nem voltak képesek az ô szabadság után vágyódó nagyszerű természetét megérteni.

Lubovszki Taddeus persze másképpen fogta föl a fia dolgait. Az apák könyörtelen logikájával léhának és restnek nevezte Kazimirt. Véleménye szerint a középiskolák tananyaga a legkorlátoltabb képességű tanulók munkabírásához igazodik és aki még azt sem képes elvégezni, az vagy hülye, vagy semmirekellô. Mivel pedig Kazimirra semmiképpen nem lehetett ráfogni a hülyeséget, tehát csak az utóbbi föltevés maradt. Ezért aztán Lubovszki Taddeus nem is törte túlságosan a fejét, hogy hova tűnhetett el a fiú. Majd elôkerül, mondta, ha elfogy a pénze. S ha nem, úgy annál jobb. Mert ez azt jelenti, hogy mégiscsak meg tud valahogy állani egyedül is a lábán. Egy huszonkét éves fickó amúgy sem való már a középiskolába, tehát legjobb, ha valamilyen gyakorlati mesterség után néz.

Azonban Beatrice asszony szenvedélyes aggódását nem lehetett ilyen logikus beszédekkel megszüntetni. Anélkül, hogy szólt volna errôl az urának, fölkereste egyik legjobb barátjukat, a varsói rendôrkapitányt és elôadta neki félelmét Kazimirt illetôen. A rendôrkapitány természetesen készséggel megígérte, hogy elôteremti a szökevény fiút, ha kell, a föld alól is és így történt, hogy a harmadik nap éjszakáján, ott a Tarka Kolibriben, egyszerre csak két komoly, télikabátos úriember megállt Lubovszki Kazimir széke mögött és egyikük tapintatosan ugyan, de kellô eréllyel rákopogtatott ujjával Kazimir vállára és a csodálkozva hátraforduló fiatalembernek jelentôs hanghordozással súgta oda:

-- A papírjait kérem!

Kazimir a szép Rosita mellett ült egy asztalnál, ahol a pezsgôt Aaronson, a lembergi gettóból származó kövér gabonakereskedô fizette, akirôl azt beszélték, hogy filmvállalatot készül alapítani és Paramountékkal van tárgyalásban. Az okos Rosita nem ok nélkül választotta éppen ezt az asztalt. Ô ugyanis már régen szeretett volna a filmhez kerülni és arra gondolt, hogy ezen a téren talán Kazimir is érvényesülni tudna. Aaronson tett is már homályos célzásokat és Rosita néhány nappal azelôtt, Aaronson hotelszobájában tett hajnali látogatása alkalmával már elôleget is adott a mohó gabonakereskedônek a tervek megvalósulására. Akkor ugyan kiderült, hogy még bizonyos fontos tárgyalások szükségesek a filmvállalat összehozásához és így Rosita is megmaradt az elôleg mellett, ügyelve arra, hogy közte és Aaronson között továbbra is föntálljon ugyan egy bizonyos kacérkodási viszony, de több nem. Ezt annál is inkább megtehette most, mert mellette volt Kazimir, mint valami nagy újfundlandi kutyakölyök és mindenkire rámorgott, aki a közelébe merészkedett. Az asztalnál még mások is ültek: két újság nélküli újságíró, egy valutasíber és a fiatal Jakobowits az Egyesült Banktól, egy néhány hónappal azelôtt föltűnt állítólagos pénzügyi lángész. Ez a Jakobowits éppen szemben ült Kazimirral és ô volt az egyetlen, aki meglátta, amikor a két komoly, télikabátos, szürkekalapos úriember megállt Kazimir mögött és egyikük jelentôs mozdulattal rákoppintott a vállára és a papírjait kérte.

-- Tessék? -- fordult hátra csodálkozva Kazimir és tetôtôl talpig végigmérte az ismeretlen embert.

A fiún szmoking volt, amit Rosita szerzett neki és szemében csillogott az elfogyasztott pezsgô.

-- A papírjait -- morogta a télikabátos kurtán, aki még annyi fáradságot sem vett magának, hogy levegye fejérôl a kalapot.

-- Ki akar kezdeni velem? -- kérdezte Kazimir és a szemei veszedelmesen összeszűkültek, mint egy nagy ragadozómacskáé. Hangosan kérdezte ezt és most már az egész asztaltársaság felfigyelt. Jakobowits az asztal másik oldalán fölállt. A kalapos emberre azonban mindez semmi hatással sem volt.

-- Államrendôrség -- mondta komoran. -- Figyelmeztetem, hogy ne keltsen feltűnést. A papírjait kérem.

Kazimir elvörösödött.

-- Nincs nálam igazolvány. Lubovszki Kazimir vagyok. Ezek az urak itt ismernek. Az apám...

-- Kövessen -- vágott szavába a télikabátos.

A fiatalember elképedve nézett reá.

-- Mondtam, hogy Lubovszki Kazimir vagyok! Apám Lubovszki Taddeus, miniszteri osztályfônök!

De a detektív arca mozdulatlan maradt.

-- Lubovszki Kazimir, a törvény nevében letartóztatom. Kövessen feltűnés nélkül.

Valamennyien, akik az asztalnál ültek, hallották ezeket a szavakat. Rosita szemei ijedten tágultak ki.

-- Kazi...! Mit tettél...?

Jakobowits ekkor ért oda a detektívekhez.

-- Bocsánat, uraim -- mondta -- itt valami tévedés kell legyen. Én Olaj Jakobowits vagyok, az Egyesült Bank vezérigazgatója. Ezt az urat ismerem. Apja miniszteri osztályfônök...

-- Sajnálom -- felelte hűvösen a télikabátos -- parancsom van ennek az egyénnek a letartóztatására. Kövessen, Lubovszki. Ez az utolsó két szó adta meg Kazimirnak a lökést. Fölpattant. A szék hangos robajjal feldôlt.

-- Én nem vagyok magának Lubovszki, hanem Lubovszki úr! Ezt tanulja meg! Azonkívül tudni akarom, hogy milyen indok alapján tartóztat le!

A botrányt nem lehetett elkerülni. Az egész terem fölfigyelt. Néhány kétes alakja az éjszakai világnak észrevétlenül a kijárat felé osont. A zenekar kétségbeesetten kezdett bele a legújabb foxtrottba, de nem táncolt senki. Mindenki várta, hogy mi lesz. A detektív odalépett Kazimir mellé és megfogta a karját. A másik oldalon ugyanezt tette a társa.

-- Eresszenek el rögtön! -- sziszegte Kazimir és a szeme egészen szűk lett, homlokán kidagadt egy ér. -- El a kezekkel!

-- Gyerünk -- mondotta az egyik detektív kurtán és rántott egyet Kazimir karján.

Ebben a pillanatban a fiatalember hátralépett, kiszabadította a kezét és ökle belevágódott az egyik detektív állába. A kalap messzire elröpült a fejérôl és eldôlt mint egy zsák. A társa megpróbálta lefogni a dühöngôt, de azt meg egy gyakorlott jiu-jitsu fogással átemelte az asztal fölött és nekivágta a tükörnek. A tükör darabokra tört. Nôk sikoltoztak, pincérek szaladtak össze. Néhányan a ruhatárhoz siettek, hogy ne legyenek szemtanúi semminek.

Kazimir ott állt, mint egy bika az aréna közepén és leszegett fejjel keresett magának ellenfelet.

-- Gyere -- suttogta Rosita reszketô szájjal és belekapaszkodott a karjába -- a hátsó kijáraton, gyorsan...

-- Én? -- mordult föl Kazimir -- Elfussak ezek elôl? Aki rám teszi a kezét, azt leütöm!

Erre azonban nem került még egyszer sor. Az egyik télikabátos, mihelyt föltápászkodott, azonnal a telefonhoz rohant. A másik meg elôvett egy revolvert és rászögezte Kazimirra.

-- Föl a kezekkel!

-- Lôj belém, kukac, ha mersz! -- vicsorgott rá Kazimir a revolverre és nem emelte föl a kezeit. Így néztek farkasszemet.

-- Fizetek! -- kiáltott Aaronson, a gabonás és vastag aranygyűrűjével megkocogtatta az asztalt.

A pincérek sietve ugráltak az asztalok között. Máshol is fizettek. A légkör feszült volt, az emberek igyekeztek távozni a botrány környékérôl.

-- Lôj hát, pribék! -- csikorgatta Kazimir a fogait.

Rosita még mindig ott reszketett mögötte és a kabátujjait húzogatta.

-- Eressz! -- mordult rá gorombán. -- Csak nem gondolja ez a hóhér legény, hogy megfutok elôle! Egy szabad állam polgára vagyok! Nincs rendôri diktatúra!

Ebben a pillanatban elaludt a villany. Hogy ki oltotta el, az nem derült ki soha. Vaksötét borult a teremre. Nôk sikoltoztak. Valaki ordított: ,,Senki sem hagyhatja el a helyiséget!'' Ennek ellenére mindenki az ajtók felé tódult. Székek dôltek föl. Ütések puffantak. Emberek szitkozódtak. Aztán újra világos lett.

A terem egy feldúlt csatatérhez hasonlított. Elborult székek, félretolt asztalok, szétfolyt italok a parketten. A nôk már nem voltak sehol. Rosita sem. A ruhatár körül lármás tömeg tolongott, pincérek igyekeztek kihalászni belôle néhány vendéget, aki a nagy sietségben elfelejtett fizetni. A két detektív egy-egy sarokban lapult, kézben tartott revolverrel. És az üres terem közepén, teljesen egyedül, ott ült egy magányos széken, térdén hanyagul átvetett lábbal Lubovszki Kazimir, nyugodtan, elegánsan és arany öngyújtójával éppen rágyújtott egy cigarettára.

-- Nos? -- kérdezte és körülnézett.

Kint egy rendôrautó szirénája süvített.

A két detektív elôbújt a sarokból és revolverüket zsebre vágva, odamentek Kazimirhoz.

-- Nézze, uram -- kezdte el az, amelyik az ökölcsapást kapta -- mi csak a kötelességünket teljesítjük. Azonban, amit ön elkövetett, az hatóság elleni erôszak!

-- Kértem, hogy ne nyúljanak hozzám -- felelte Lubovszki Kazimir egy kedves kis mosollyal a szája körül -- az ilyesmire nagyon kényes vagyok. Azonkívül, hogy jönnek hozzá, hogy minden ok nélkül rám törjenek, mint a rablók és el akarjanak hurcolni? Nem gondolják, hogy ez még magyarázatra szorul? A másik télikabátos, aki hátával a tükröt törte szét, egy papírt vett elô a zsebébôl és odatartotta Kazimir elé.

-- Tessék elolvasni.

Szabályosan kiállított körözôlevél volt Lubovszki Kazimir nevére, aki 22 éves, anyja Beatrice, 192 centiméter magas, haja fekete, szeme zöldeskék satöbbi. Alatta aláírás és a rendôrfôkapitányság bélyegzôje. Kazimir elolvasta és vállat vont.

-- Érdekes -- mondta.

Azzal leverte cigarettájáról a hamut, hanyagul felállt és ránézett a detektívekre.

-- Ha gondolják, mehetünk. Kíváncsi vagyok, mi sül ki a dologból.

Ekkor özönlöttek be a terembe a rendôrök.

A rendôrkapitányságról csukott gépkocsin vitték haza Lubovszki Kazimirt a szüleihez. Persze csak másnap reggel. Az éjszakát a fogdában kellett töltse, ezen nem lehetett segíteni. Az apja már nem volt otthon, fél nyolckor hivatalba ment, mint mindig. Rendôr kísérte be a villába is és a hivatalos átvételi elismervényt ,,egy darab Lubovszki Kazimir nevű fogolyról'' Svetka, az öreg inas kellett aláírja.

Beatrice asszony pongyolában fogadta a fiát a reggelizô asztalka mellett. Még mindig szép asszony volt, alig látszott többnek harmincnál. Csillogó fekete haja, nagy bársonyos fekete szemei érdekes ellentétet képeztek arcának hamvas, fehér bôrével.

-- Hol voltál, Kazimir? -- kérdezte és igyekezett szigorúságot erôltetni a hangjába, ami sehogy sem sikerült.

Kazimir lehajolt és megcsókolta az anyja kezét. Majd egyenesen belenézett a szemébe és úgy felelte:

-- Rositánál.

Az asszony megrándult.

-- Ki az már megint?

-- Táncosnô a Tarka Kolibriben.

Beatrice végignézett a fia gyűrött szmokingján, szeme hosszasan megpihent az arcán, mintha annak az ismeretlen nônek a nyomait keresné rajta.

-- Ülj le -- szólt rá röviden.

Teát töltött neki. Néhány pillanatig csönd volt. Kazimir megköszörülte a torkát.

-- Mamika, csodálatosan szép vagy ma megint -- mondta halk, duruzsoló hangon és elkapva anyja teáskannát tartó kezét három gyors csókot adott rá.

Beatrice ránézett a fiára, szeme egy kicsit megkönnyesedett, aztán elnevette magát.

-- Te csirkefogó...! Aztán legalább csinos az a... hogyhívják?

-- Meg se közelít téged, Mamika!

Egy finom kis arculütés volt a válasz és egy csengô kacagás.

-- Ne szemtelenkedj...!

Aztán amíg reggeliztek, el kellett meséljen mindent. Az a gunyoros humor, amivel Lubovszki Kazimir a maga történeteit elô szokta adni, mindig mulattatta az anyját. Most is -- bár igyekezett komolyságát megôrizni -- magában bent élvezte nagy, haszontalan, szép fia szórakoztató beszédét. Egyszerre csak összehúzta a szemét, mint aki meglát valamit hirtelen.

-- Te... honnan van neked ez a szmokingod?

-- Rositától kaptam -- vallotta be Kazimir -- tudod, abban az egy iskolaruhában mégsem mehettem el vele a Tarka Kolibribe... hiszen megértesz, Mamika...

De Beatrice most nem nevetett. Homlokára egy éles ránc vésôdött, álla megkeskenyedett.

-- Kazimir, tudod, hogy az ilyesmit nem tűröm. Ha te költesz a nôkre, az rendben van. Ha van mibôl költsél. De hogy azok költsenek reád, az lehetetlen. Nem érzed, hogy mennyire lehetetlen?

-- Nem, Mamika -- felelte a fiú ôszintén.

-- De Kazimir!

-- Nézd, Mamika, a szerelem az olyan dolog, hogy ott mindegyik mindent ad és nem nézi, hogy mit kap a másiktól. A szerelem...

Beatrice nem állta meg nevetés nélkül.

-- Remélem, nem akarsz engem kioktatni a szerelemre? Az anyádat? Ez nem illik, Kazimir!

Mindketten nevettek s ezzel a téma lezárult. Reggeli után az asszony odament a kis antik íróasztalkához és pénzt vett ki egy fiókból.

-- Itt van -- mondta -- ezt add oda annak a nônek. És máskor, ha szükséged van valamire, ne a szeretôdtôl kérj, hanem az anyádtól. Ez mégis kevésbé ízléstelen.

-- Te vagy a legédesebb asszony a földön, Mamika -- felelte Kazimir és megcsókolta az anyját. Majd nevetve hozzátette: -- Tiszta vétek, hogy az anyám vagy!

Azzal zsebre gyűrte a pénzt és fütyürészve kiment a szobából. Beatrice asszony fejcsóválva, de boldogságtól megkönnyesedett szemmel nézett utána, az ô egyetlen, haszontalan, szép, nagy fia után.

Azonban a Tarka Kolibriben lejátszódott botrány nem maradt nyom nélkül. Rosita délután nagy jelenetet rendezett.

-- Tönkretetted a karrieremet! -- visította. Mit gondolnak ezután rólam? Hogy olyanokkal járok, akiknek bajuk van a rendôrséggel? A lokálba be sem engednek veled együtt többet.

-- Akkor kénytelen leszel nélkülem menni -- jelentette ki Kazimir nyugodtan, majd elôvette zsebébôl az anyjától kapott pénzt és letette a fésülködô asztalra -- egyébként köszönettel megadom a tartozásomat.

Rosita toporzékolni kezdett. Felkapta a pénzt és a fiú arcába vágta.

-- Szóval szabadulni akarsz tôlem? Ki akarsz fizetni, mint egy útszéli szajhát? Hát ez a te nagy szerelmed, ez? Nesze, hordd el magad és a pénzedet, hordd el, hogy ne is lássalak! Ne is lássalak! Te, te, te...!

Kazimir vállat vont, fölvette a földrôl a pénzt és zsebre vágta. Aztán nyugodt léptekkel elindult az ajtó felé. A leány hisztériás zokogásban tört ki a háta megett, de ez már nem érdekelte. Meg se fordult. Kiment a lakásból és betette maga mögött az ajtót. Kint, a friss, napsütéses téli levegôn mélyet sóhajtott, megszívta jól a tüdejét, aztán fütyörészve elindult hazafelé.

A nap azonban még nem ért véget ezzel. Az apjával csak vacsoránál találkozhatott össze, mert az öreg Lubovszki délben a minisztériumban étkezett. Már a vacsora elején érezni lehetett a levegôben, hogy készül valami. Svetka, az öreg inas, gondterhelt arccal hordta körül a tálat. Egyetlen szó sem esett az asztalnál. Lubovszki Taddeus csak egy fejbiccentéssel fogadta el fia köszönését és egész idô alatt sötéten hallgatott. Beatrice asszony olykor lopva egy-egy fájdalmas pillantást vetett Kazimir felé, akit látszólag egyáltalán nem izgatott a komor hangulat. Jó étvággyal evett, mint mindig. Asztalbontás után Lubovszki Taddeus odamordult a fiára:

-- Velem jössz.

Azzal megindult a dolgozószobája felé. Kazimir vállat vont és egy kérdô pillantást vetett az anyjára. Az asszony sóhajtott és szép, olaszosan ívelt ajkai sírásra görbültek.

-- Menj -- súgta oda fiának -- várlak utána a szobámban...

Taddeus úr már az ajtóban volt és nem hallhatta ezeket a szavakat. Kazimir vidáman megvillogtatta anyja felé erôs, egészséges fogsorát -- ez nála nevetést jelentett -- azzal nyugodt, hosszú lépésekkel megindult az apja után.

Lubovszki Taddeus leült az íróasztalához. A szivardobozból kivett egy sötét brazilt, gondosan lemetszette a végét, aztán intett a fiának.

-- Gyújts rá.

Kazimir leült az íróasztal mellett lévô bôr karosszékbe. Lábát kényelmesen átvetette a térdén és hátradôlt.

-- Köszönöm, nem szoktam szivart szívni -- mondta nyugodt, lassú hangon és elôvette a cigarettatárcáját.

Taddeus úr rágyújtott, hármat-négyet pöfékelt a szivarból, majd hátradôlt a székén és komor arccal nézett bele a kékesen gomolygó füstbe.

-- Kedves Kazimir -- kezdte el anélkül, hogy a fiára nézett volna -- nincs értelme, hogy újra elismételjem neked mindazt, amit annyiszor elmondtam hiába. Ha nem akarsz reám hallgatni, ám te lássad, mire jutsz. Én, mint apád, az írott és íratlan törvények szerint köteles vagyok arról gondoskodni, hogy megfelelô felkészültséggel indulj neki az életnek. Én ennek a kötelességemnek a magam részérôl eleget is tettem. Tervem az volt, hogy az érettségi elvégzése után külföldi egyetemekre és utána diplomáciai pályára küldjelek. Hogy ez a terv nem válhatott valóra, az nem az én hibám.

Itt egy kis szünetet tartott, de még mindig nem nézett a fiára. Majd mélyet szippantott a szivarból és folytatta:

-- Huszonkét éves vagy és még az érettségit sem sikerült letenned. Arról nem is beszélek, hogy a mostani eset után nem tudom, hol találnánk még egy iskolát, amelyik befogadna. Inkább itt az ideje, hogy végre szembenézzünk a tényekkel, ahogy férfiakhoz illik és megbeszéljük a tennivalókat. Kérdezlek tehát, Kazimir: miképpen gondolod el a jövendôdet?

Kazimir mindezt némán, türelemmel és minden megindultság nélkül hallgatta végig. Most leverte cigarettájáról a hamut és felnézett az apjára. Szemük összetalálkozott. Kazimir állotta az apja tekintetét és egy pillanatra sem fordult félre, amíg beszélt.

-- Kár, kedves papa, hogy ezt, amit most elmondtál, nem mondtad el már öt évvel ezelôtt. Sôt, hogy mindeddig nem voltál hajlandó tudomásul venni, hogy nekem is van valami szavam a magam életét illetôen. Én már öt évvel ezelôtt megmondtam neked, hogy sületlen tanárok okoskodásait hallgatni és értelmetlen dolgokat bebiflázni nem nekem való mesterség. Ha a diplomáciai pályához ez kell, akkor nem való nekem a diplomáciai pálya sem...

-- Hát mi akkor a neked való pálya, ha szabad megkérdeznem? -- vágott közbe Taddeus úr kissé ingerülten.

-- Azt még nem tudhatom -- felelte Kazimir nyugodtan. Ahhoz elôször meg kell ismernem jobban az életet. Egyelôre festészetet akarok tanulni.

-- Úgy. És hol, ha szabad ezt is megkérdeznem? Melyik tanintézetbe vesznek föl ilyen mindenünnen kicsapott, csapszékben verekedô fiatal urakat?

Kazimirt nem hozta ki a sodrából a gúnyos hang. Nyugodtan felelte.

-- Elôször Bécsben. Aztán talán Párizsban, ezt még nem tudom.

-- Úgy. És azt vajon tudod-e, hogy mibôl fogod ezeket az utazásaidat fedezni?

Kazimir az apjára nézett, kicsit csodálkozva, aztán rántott egyet a vállán és felvonta a szemöldökét.

-- Ha neked nem áll módodban segítségemre lenni ezen a téren, akkor természetesen valamilyen praktikus kenyérkereset után kell nézzek. Addig is, amíg nem nyílik egyéb lehetôség. Elvégre beállhatok bártáncosnak, vagy cirkuszi birkózónak is. Egészen kedélyes lenne. Az ilyesmi különösen Párizsban egyébként is jó reklám egy kezdô festônek.

Lubovszki Taddeus elvesztette a türelmét. Súlyos keze indulatosan csapott le az asztalra.

-- Elég ebbôl a sületlen beszédbôl! Ide figyelj: azt teszed, amit akarsz. Én nem szólok bele többet a dolgaidba. Huszonnégy éves korodig, vagyis még pontosan két évig, megkapod tôlem a havi apanázsodat. Annyit, amennyit általában egy egyetemi hallgatónak adni szokás. Egy fillérrel sem többet, érted? Hogy mire költöd el, az a te dolgod. Én a magam kötelességét ezzel befejeztem. Adósságokat pedig nem fizetek ki, azt elôre megmondom. Most elmehetsz.

Kazimir fölemelkedett a bôr karosszékbôl. Cigarettáját elnyomta a hamutartóban.

-- Köszönöm, papa -- mondta egyszerűen és ôszintén. Azzal könnyedén meghajtotta magát, megfordult és kiment a szobából.

Az anyja a szoba közepén állt, mikor belépett hozzá. Látszott, hogy izgalmában föl-alá járt.

-- Na mi van? -- kérdezte elakadt lélegzettel.

Kazimir odament hozzá és szeretettel simogatott végig leomló fekete haján.

-- Semmi, Mamika. Jövô héten Bécsbe utazom és festeni tanulok. Remélem, addigra megkapom az útlevelet.

-- És apád?

A fiú megvillogtatta a fogait.

-- Papa áldását adja -- felelte könnyedén -- és két évig még pénzt is hajlandó adni hozzá, persze korlátozott mértékben. Ekkora nagylelkűségre nem is számítottam.

Beatrice sóhajtott és átölelte fia vállát. Arca éppen a nyakkendôjéig ért. Kazimir le kellett hajoljon, hogy megkaphassa a csókot.

-- Írsz majd néha, ugye, rossz fiú? És ha valamire szükséged lesz...

-- Ne félj, akkor biztosan írok majd! -- vágott közbe vidáman Kazimir, azzal átölelte az anyja derekát, fölemelte a magasba, mint egy kis babát és forogni kezdett vele a szoba közepén.

-- Bécsbe megyek, Mamika! Bécsbe! Talán Párizsba is! Hujjuj! Azt mondják csuda nôk szaladgálnak abban a Párizsban!

-- Te bolond...! Te bolond...! -- sikongatta Beatrice fönt a magasban, fia erôs karjai között és bár könnyek peregtek alá az arcán, kacagott, kacagott.

Így került Kazimir Bécsbe. Az apanázs, amit egy bankból kellett elhoznia minden hónap elsején, nem volt nagy, de egészen jól ki lehetett volna jönni belôle, ha... ha tudott volna Kazimir bánni a pénzzel. De nem tudott. És így két héttel megérkezése után, már egy fillér sem volt a zsebében. Mivel pedig adósságból élni még drágább dolog, mint pénzbôl: elsején éppen arra volt elég az összeg, ami a bankból jött, hogy adósságait kifizethesse belôle. Így aztán egyéb pénzforrás után kellett nézzen és természetesen a festôművészeti fôiskolára való beiratkozás elmaradt.

Elôször néhány mulatóban próbált szerencsét, de mindenütt bôviben voltak az állástalan úri fiúknak. Ekkor fölkereste az elsô útjába kerülô cirkuszt. A birkózóságból persze nem lett semmi, mert arra már volt egy százhúsz kilós hústömeg a társulatnál, aki Kazimirt néhány pillanat alatt úgy vállra gyúrta, hogy még egy hétig fájtak a csontjai utána. Mivel azonban a késdobáló éppen partnert keresett, hát elvállalta ezt is. A pénz, amit fizetett, nem volt sok, de ezzel szemben a munkát sem lehetett megerôltetônek nevezni, amit kívánt érte: minden este tíz percig kellett egy deszkafal elôtt álljon, kiterjesztett karokkal, amíg a késdobáló rendre körbe dobálta késekkel. Ügyes késdobáló volt, meg lehetett bízni a kezében. S azonkívül a cirkusz belsô élete is tetszett Kazimirnak. Összebarátkozott a százhúsz kilós hústömeggel és üres óráiban leckéket vett tôle szabad stílusú birkózásból.

Ki tudja, meddig tartott volna ez a cirkuszbeli foglalkozás, ha a műlovarnô nem szeretett volna bele már a második héten. A műlovarnô magányos hajadon volt -- ômaga használta ezt a kifejezést, amikor Kazimirnak elpanaszolta szeretet után sóvárgó lelkének magányosságát -- és egy illatosan berendezett külön kis szobácskája volt az egyik zöldre festett cirkuszkocsiban. Ebben az illatosan berendezett kis szobácskában jutott Kazimirnak elôször az eszébe, hogy tulajdonképpen mi hozta ôt Bécsbe. A műlovarnô aktját, ahogy ott feküdt a szerelem aléltságában a különbözô színű selyempárnák között, annyira kívánatosnak találta, hogy másnap már vászonnal és festékes dobozzal állított be hozzá és rövid bevezetés után nyomban hozzálátott a munkához.

Délután három órakor kezdte el a festést. Négy órakor nyitotta meg a cirkusz az elsô elôadását. Fél ötkor következett a késdobáló száma. A műlovarnôé ötkor.

Négy órakor a meztelen hajadon nyugtalankodni kezdett a párnák között.

-- Ne mozdulj! -- mordult rá Kazimir gorombán, akiben az alkotó láz éppen akkor érte el a tetôfokot.

Negyed ötkor kopogtak az ajtón. Kazimir a combok hajlásának lágy árnyékolásával küzdött, sehogy sem lelte meg az igazi színeket és dühösen ordított az ajtó felé:

-- Kuss!

-- De Lubovszki úr -- könyörgött a késdobáló ijedt hangja odakint -- negyed öt elmúlt.

-- Hordja el magát! -- dühöngött Kazimir és ideges kézzel kevert új festéket a palettán.

-- Mégis, szívem, nem gondolod... -- kezdte el óvatosan a műlovarnô is és közben megmozdította az egyik lábát, mire Kazimir felordított, mint egy megvadult oroszlán:

-- Ne mozogj, mert...!

A megfélemlített hajadon halkan nyöszörgött, de nem mozdult többet. Kazimir küzdött a színekkel. Sápadtan, lihegve, nekidühödten. A combok hajlásában az árnyék, ez az izgatóan meleg szín... nem rózsaszín és mégis az... homályos és mégis világít... puha, meleg, élô asszonyhús árnyékolt színe. Keverte a festéket reszketô türelmetlenséggel. Nem ez. Ez sem. Ez sem. Újra kopogtak az ajtón. Most már erôsebben.

-- Lubovszki úr...!

Vadul földhöz vágta az ecsetet és az ajtóhoz ugrott. Félrerántotta a reteszt. A késdobáló állt a küszöbön és ijedten nézett a feldúlt, festékkel telemázolt emberre.

-- Mit akar?! -- üvöltötte Kazimir és zölden izzott a szeme.

-- Lubovszki úr, még három perc... és át is kell öltözzék.

-- Mars!

A késdobáló hátralépett és elsápadt a haragtól.

-- Lubovszki úr, figyelmeztetem...

-- Mars!

-- ...hogy a szerzôdésszegést...

Kazimir megragadta festékes kezével a késdobáló rojtos mexikói mellényét és megrázta az embert, mint egy darab rongyot. Aztán fölemelte a levegôbe és bevágta a cirkuszkocsi kerekei közé.

A személyzet összefutott. Jött az igazgató. A műlovarnô zokogva kapkodta magára a ruháit és hangosan átkozta a pillanatot, amikor Kazimirt megismerte. Kazimir végignézett a haragos embereken, szinte mintha csodálkozna azon, ami történt, aztán megcsóválta a fejét és elnevette magát.

-- Bocsánat a fölfordulásért -- mondta kedvesen és megvillogtatta egészséges fehér fogsorát a haragosan pattogó igazgató felé -- már megyek is.

Azzal összecsomagolta a festékeit, ecsetjeit, óvatosan kezébe vette a félig kész vásznat és egy tucat felingerült ember szitkai között derűsen kivonult a cirkusz területérôl. Ki az utcára, föl a villamosra s egyenesen haza a lakására. Hogy útközben mindenki ôt bámulta, hogy sokan megbotránkozott megjegyzéseket tettek a nyilvánosan közszemlére kitett meztelen nôi test miatt, amit a kezében vitt, hogy vihogó utcakölykök futottak utána és trágár szavakat kiabáltak: mindezt talán észre se vette. Szállására érve azonnal festeni kezdett tovább. Lázasan, verejtékezô homlokkal, remegô idegekkel, mint a nagybeteg. Éjfél körül járt az idô, amikor holtfáradtan leroskadt az ágy szélére. Nézte a képet és ujjongott. Megtalálta a színeket! Valamennyit! A vásznon ott vonaglott, illatos párnái között a műlovarnô forró teste. Érezte, hogy nagyot alkotott. A nô ott a képen élt, sóhajtott, várt. Nézte és ujjongott a lelke tôle. Az eredetire nem is gondolt már.

Egy idô múlva rájött, hogy éhes. Megnézte az órát: egy óra volt. Megkotorta a zsebeit. Valami aprópénz volt még bennük. Nem is vett kalapot, úgy ment ki az utcára. A nyirkos márciusi köd hidegen tapadt a házak falára. Az elsô vendéglô zárva volt. A második is. Halkan káromkodott maga elé. Egy kapualjból nô lépett ki. A sarki lámpa fénye ráesett az arcára: sok olcsó festék volt az arcon. Kazimir fölnevetett és belekarolt a nôbe.

-- Van valami ennivalód otthon?

-- Van. Gyere.

A rossz szagú, szegényes kis odúban farkasétvággyal evett meg valami hideg ételmaradékot. A nô ott ült szemben vele és nézte.

-- Hogy hívnak?

-- Kazimir. És téged?

-- Mária.

Letette a villát az üres tányérra és hangosan fölnevetett.

-- Rólad festem meg legközelebb az ártatlanságot. Jó lesz?

Majd nyújtózkodva tette hozzá:

-- Mert én festô vagyok, tudod. És ma megfestettem a világ legjobb képét... áááh...

Ásított. Fölkelt, az ágyhoz lépett és végigdôlt rajta. Fél perc múlva már mélyen aludt.

Egy hétre rá -- alig tudta kivárni, hogy megszáradjon a kép -- elment vele a festôművészeti fôiskolába. Csak éppen megkérdezte, hogy hol találja meg az igazgatót s már ment is hozzá, figyelmen kívül hagyva minden utána kiáltott rendreutasítást. Az igazgató -- egy ôsz hajú, szemüveges, szikár úr -- hosszasan nézte a képet.

-- Mit akar? -- kérdezte aztán.

-- Kazimir megvillogtatta a fogait.

-- Tanulni. Az igazgató bólintott.

-- Tanulni, azt lehet, fiatalember. Sôt kell. Ez itt -- és a képre mutatott -- még semmi.

Kazimir újra csak nevetett. Összecsomagolta a képet.

-- De fizetni nem tudok.

Az igazgató levette a szemüvegét és megnézte tiszta kék szemével a fiatalembert. Aztán bólintott.

-- Majd meglátjuk.

Kazimir megvillogtatta újra a fogait.

-- Mikor jöhetek?

-- Holnap.

-- Rendben van.

Így került Kazimir a festészeti akadémiára.

Azon a héten írt elôször az anyjának Bécsbôl. A levélben többek között ez állt: ,,...tegnapelôtt megismerkedtem egy leánnyal. Olyan fekete haja van, mint Neked, Mamika. Persze, nem olyan szép! Képzeld, portréfestô akar lenni. Portréfestô! Mit szólsz ehhez? Csak lányok lehetnek ilyen ostobák. Tegnap itt volt nálam, megnézte az aktot, amit Melanie-rôl festettem (Melanie egy műlovarnô volt, már nem érdekes.) Azt mondta, hogy túltengô érzékiség van bennem. Mindenesetre itt maradt reggelig, bár nem volt mivel megkínáljam, csak egy darab sajt, kenyér nélkül. Legközelebb ôt is lefestem. Aktban, persze. Bár megközelítôen sincs olyan jó alakja, mint Melanie-nak volt. Egyébként küldhetnél egy kis pénzt is... ''

A pénz két hét múlva megjött. Futotta éppen az adósságokra és egy pezsgôs vacsorára, Margot-val. De a Margot aktképe készen volt már akkor. Széttárt karokkal, felhúzott térdekkel fekvô nô, fekete selyemálarccal a szemén. Az álarc Margot kívánsága volt. Mikor a kép megszáradt, Kazimir elment vele egy képkereskedôhöz a Kärtnerstrassera. A szemüveges kis zsidó hosszasan nézte a festményt. Egészen közel hajolt a vászonra festett meztelen nôi húshoz, mintha az illatát akarná beszívni.

-- Mit kér érte?

Kazimir mondott egy árat. A kis zsidó felhúzta a vállát.

-- Meglátjuk, kérem. Átveszem bizományba. Még ma a kirakatba tesszük.

Másnap elsétált Margot-val a Kärtnerstrasse felé. A kép ott állt a kirakatban, egy virágos réten legelô bárány és egy rôzsét hordó öregasszony között. Egy hét múlva már nem volt ott. Kazimir izgatottan ment be a boltba. A kis szemüveges ember arca ráncokba szökött a vigyorgástól.

-- Elment a kép -- mondta -- az ilyesmit keresik most, kérem.

És leszámolta Kazimir elé a pénzt.

-- Van még ilyesmi?

-- Talán lesz.

-- Hm -- mondta a kis zsidó -- ma keresik az effélét. Minél több hús legyen.

Két hét múlva Melanie is gazdát cserélt.

Az árak természetesen, amiket a képekért kért, nem voltak magasak. Az alkotás elsô mámora után kijózanodva maga is érezte, hogy a képek rosszak. Nem is próbálkozott egyelôre többet, hanem teljes lelkével belemerült a tanulásba. Technikát, színeket akart tanulni. Órákig elácsorgott a múzeumok aktképei elôtt és szeme atomjaikra bontotta a színeket, a festékek anyagát, a vonalak harmóniáját. Három hónapig nem festett semmit, még annyit sem, amennyit az akadémián megkívántak a hallgatóktól. Pénze természetesen újra nem volt. Szállásadója föl akarta mondani a lakást. Az a kis vendéglô sem hitelezett már többet, ahol étkezni szokott. Margot néha meghívta ugyan vacsorára, de már unta Margot-t is, nyálas csókjaival és piócaszerű kapaszkodásával. Három ruhája a zálogházban volt. Valamit újra tenni kellett. Ekkor jutott eszébe Pohrisch Gottfried.

Csodálkozott maga is, hogy a kövér zsidófiúra nem gondolt eddig. Aki két évig csüngött a nyakán itt, Bécsben. Aki úgy kullogott mögötte az iskolaudvaron és az utcán, mint kutya a gazdája után. Pohrisch Gottfried, persze, a sün! Az okos, óvatos Pohrisch Gottfried. A jó tanuló. Akit olyan nagyszerűen lehetett bosszantani, ugratni, hergelni és aki soha semmiért nem haragudott meg. Hol is lakott csak? Persze: Rosengasse... tíz? Vagy tizenegy...?

A tizenegyes volt. Mihelyt a Rosengasse sarkán befordult, megismerte a házat. Olyan volt, mint egy rossz színpadi díszlet.

Proccoló zsidók laknak csak ilyen ízléstelen rokokóutánzatú palotácskákban, gondolta egy kis lenézéssel és lassan fütyörészve sétált föl a dombra emelkedô utcácskán, a ház felé.

Délután volt, június vége. Barna pásztákban ömlött végig a kertekben a napfény. Hársfák virágoztak valahol s az illat, mint egy nehéz, bódult felhô lengett a házak fölött. Az egyik kertben két fehérruhás lány teniszezett. Rugalmas testük megfeszült minden mozdulatnál. Kazimir megállt és a kerítésen át nézte ôket egy ideig. Az a szôke, gondolta, annak jó aktja lehet. Meg kellene festeni. Teniszezô leány, aktban. Ahogy a teste megfeszülve nyúl a magasba, a labda után. A labda is kerek, mint az alma. Éva almája. Így nyúlhatott Éva is annak idején az alma után, csak nem volt teniszütô a kezében...

Nevetett a gondolaton és nagyot füttyentett. A szôke leány odafordult egy pillanatra és a tekintete csodálkozó volt. Kazimir megvillogtatta feléje a fogait, intett a kezével és továbbment.

A csöngetésre inas nyitott ajtót.

-- Itthon van a fiatalúr?

-- Kit tetszik keresni? -- kérdezte az inas kimérten.

-- Pohrisch Gottfriedet -- felelte Kazimir és mosolygott.

Az inas nem látszott tudomásul venni a mosolyt. Az arca hideg maradt és mozdulatlan.

-- A vezérigazgató úr itthon van. Kit jelenthetek?

Nézd csak, gondolta Kazimir és átadta a névjegyét.

-- Tessék egy pillanatra helyet foglalni -- mondta az inas a hallban és ezüst tálcára téve a névjegyet, elindult föl a bíborszônyeggel borított széles lépcsôn az emeletre.

A lépcsônek aranyozott fakorlátja volt. ,,Fogadjunk, hogy a legkomiszabb fenyôfa'' gondolta Kazimir és óvatosan a lépcsôhöz ment. Körmét belevájta az aranyozásba. Valóban fenyôfa volt. Gúnyos fintort vágott: ,,Kívül ékes, belül férges'' idézett egy régi lengyel mondást, amit valamikor Svetkától, öreg inasuktól hallott ,,hogy ezek a zsidók nem tudnak kiművelôdni...''

-- A nagyságos úr kéreti a nagyságos urat -- jelentette feszesen az inas a lépcsô tetején.

Díszes, aranyozott cifraságok díszítették a nagy szárnyasajtót, amit az inas odafönt kinyitott elôtte. Kazimir egy pillanatra megállt az ajtó mellett és a faarcú inas legnagyobb megrökönyödésére belemélyesztette körmét a fába.

-- Fenyôfa ez is -- mondotta vidáman és rávillogtatta fogait az elképedt inasra. Aztán belépett. Az aranyozott fenyôfa ajtó zajtalanul csukódott be mögötte.

Hatalmas amerikai íróasztal mellôl egy erôszakolt hanyagsággal öltözött kövér fiatalember állt föl. Megismerte nyomban: Pohrisch volt, a sün. Bár az arca nem volt pattanásos, mint régen, termetben is megnôtt és megszélesedett, bár halványsárga nyersselyem inge, bordószínű nyakkendôje, fehérbetétes sárga cipôje és a legjobb szabónál készült világosszürke flanel ruhája semmiképpen sem emlékeztetett a régi tintásujjú, lerágott körmű gimnazistára, mégis Gottfried volt, annyira hogy Kazimir önkéntelenül elnevette magát és a régi gúnynevén szólította meg: -- Szervusz, öreg sün! Pohrisch Gottfried kissé túlságosan is szertartásosan hajolt meg.

-- Szervusz, kérlek -- mondta valamilyen émelyítôen édeskés hangon, ami egészen új volt és a régi Pohrisch Gottfried kamaszosan rekedt hangjára egyáltalában nem emlékeztetett. -- Örvendek a megtiszteltetésnek. Parancsolj, foglalj helyet. Cigarettát?

Bár a hang olvadóan udvarias volt, a modor hozzá, a kézmozdulat mégis valami hideg és fölényes gôgöt éreztetett. Hát ezzel mi történt? -- volt Kazimir elsô gondolata, mialatt kényelmesen hátradôlt a modern amerikai karosszékben és az eléje tett dobozból kivett egy cigarettát. De hangosan ezt mondta:

-- Hát mit művelsz, öreg sün? Eljöttem, hogy megnézzelek kissé, ennyi idô után.

A hajdani iskolatársnak szemmel láthatóan nem tetszett a régi megszólítás. Maga is leült, szemben a vendéggel, hátradôlt kissé és túlzott fontoskodással sóhajtott.

-- Hát tudod, a régi gondtalan diákéveknek vége. Amikor a konszern élére kerültem...

-- Menj a fenébe, sün, tán nem lett belôled is valami olyan búval bélelt pénzeszsák? Ezt nem vártam tôled.

A vidám hang azonban újra csak visszhang nélkül maradt.

-- Hja -- sóhajtotta és kövér párnás, duzzadt kezével végigsimított gyapjas fején -- az ember, ha kilép a szép gyermekkorból és elkapja az élet...

-- Aztán micsoda konszerned van? -- kérdezte meg Kazimir, hogy udvarias legyen.

-- Nem tudod? -- nézett rá kidülledt halszemeivel a másik szinte sértôdötten -- a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszernt alapítottam meg a múlt évben. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk, de most már elmondhatjuk... szóval elmondhatjuk, hogy kezünkben tartjuk a piacot, mind termelôi, mind fogyasztási viszonylatban...

Kazimir bólintott.

-- Ez szép. Ezentúl, ha bort iszom, reád gondolok majd mindig.

A könnyű, diákos hangot azonban újra mintha meg se hallotta volna a másik. Hideg udvariassággal terelte másra a beszédet.

-- És te mióta vagy Bécsben? Úgy tudtam, hogy visszatértél Varsóba, miután...

-- Miután kicsaptak? -- nevetett Kazimir a szemébe. -- Ezt akartad mondani, ugye? Hát persze, akkor visszatértem Varsóba. De most néhány hónapja újra itt vagyok. A festôművészeti fôiskolára járok...

-- Úgy, úgy. Nagyon érdekes. Emlékszem, ügyesen rajzolgattál már akkor is...

A társalgás elakadt. Kazimir kezdte unni a dolgot, ezért nyomban rátért a tárgyra.

-- Te, sün. Sok pénzed van?

Pohrisch Gottfried valóban olyan mozdulatot tett erre, mint a sündisznó, amikor megijesztik. Fölkapta kissé a fejét, állát behúzta a nyakába és sűrűn pislogott. Ez a mondat elevenen vágott beléje a múltból. Te, sün, sok pénzed van? -- ez volt régen is a bevezetése annak, amikor Kazimir pénzt kért tôle kölcsön, amit aztán soha sem adott vissza.

-- Hát tudod, ahogy vesszük... -- kezdte nehéz lélegzettel, akadozva -- a mai világpiaci helyzet...

De Kazimirt nem érdekelte a világpiaci helyzet.

-- Akkor adhatnál néhány százast -- mondta egyszerűen -- már két hete nem vacsoráztam rendesen.

A sün felvonta a szemöldökét, amitôl furcsa ráncok képzôdtek a homlokán, akár az orrszarvú bôrén.

-- Nincs pénzed? -- kérdezte az orrán keresztül és egyszerre újra gôgös lett és fölényes.

-- Nincs.

-- Hm. A művészet úgy látszik nem a legjövedelmezôbb üzlet.

Kazimir felkacagott.

-- Nem minden az üzlet a világon, öreg sün. Van annál fontosabb dolog is.

-- És mi lenne az? -- kérdezte Pohrisch gúnyosan.

-- Az élet -- felelte Kazimir és megvillogtatta a fogait.

Pohrisch Gottfried húsos alsóajka elôreszökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán, ahogy mondotta:

-- Úgy, úgy. Az élet. Hát nézd, Kazimir, én elvbôl nem adok pénzt senkinek. Csak annak, aki dolgozik érte. Ha munkát akarnál...

Itt egy kis szünetet tartott, mint aki mérlegeli a szavakat.

-- Akkor lefestetnéd magad? -- kérdezte Kazimir enyhe kis gúnnyal a hangjában -- Figyelmeztetlek, hogy én csak aktokat festek!

-- Ha munkát akarnál -- folytatta Pohrisch zavartalanul a megkezdett mondatot, mintha nem is hallotta volna a szavakat -- akkor esetleg be tudnálak juttatni valamelyik vállalatunkba. Raktárkezelônek, vagy ilyesminek... esetleg.

Néhány pillanatnyi csönd volt. Aztán Kazimir hangosan nevetni kezdett és fölállt.

-- Ugyanaz a sündisznó maradtál, öreg, aki voltál. Csak a tüskéid nôttek meg. Na szervusz. És -- tette hozzá még egyszer visszafordulva a küszöbrôl, miközben ujjával megkocogtatta az ajtó aranyozott szárnyát -- ha ajtót csináltatsz a jövôben, csináltasd nemes fából, igen? Akkor nem kell rá ez az aranyozott szélhámosság, hogy kultúrát mutasson. Szervusz, öreg sün.

Lent a hallban az inas ünnepélyes faarccal nyitotta ki elôtte az ajtót. Kazimir kedélyesen megveregette az elképedt ember vállát.

-- Aztán vigyázzon, madárijesztô úr, a gazdájára. Nehogy megszúrja magát a saját tüskéivel. Sündisznóknál ez ugyanis elôfordul. Érti? Hasat be, mellet ki. Úgy. Alászolgája.

Az utcán mélyen beszívta a nyár langyos illatait, mint valaki, aki sokáig dohos pincében tartózkodott. A szomszéd kertben még teniszezett a két leány. Kazimir megállt a kerítés mellett és éleset füttyentett. A szôke azonnal odanézett és elmulasztotta visszaütni a labdát. Kazimir nevetve intett feléje a kezével. A leány leeresztette a teniszütôt és lassan megindult a kerítés felé. A másik, egy alacsony barna, állva maradt a pályán és csodálkozva nézett utána.

Kazimir valósággal itta szemével a leány mozgását. A rövid fehér szoknya alatt puhán és rugalmasan léptek a barnára sült lábak. A karcsú test, melyet egy fehér-piros csíkos, szorosan simuló trikó takart, a lépések üteme szerint ringott, akárha valami misztikus, ôsi táncot járt volna. A barnára sült arcot érdekesen keretezte a világosszôke haj s a nagy ibolyakék szemek az örök asszony öntudatos biztonságával néztek reá. Mély szemek voltak, tűnôdô szemek. S Kazimir arra gondolt: vajon milyenek lehetnek ezek a szemek, amikor szeretnek?

-- Kíván valamit?

A hang zengô volt, mély és dallamos. Kazimir a füléhez kapta a kezét és elôrehajolt.

-- Szabad még egyszer?

-- Kíván valamit? -- ismételte meg a leány hangosabban a kérdést, ahogy a süketekkel szokás beszélni és szemében egy kis bosszúság csillant meg.

Kazimir megvillogtatta a fogait.

-- Ez az. Köszönöm.

-- Nagyot hall? -- kérdezte a leány és közelebb lépett a kerítéshez.

-- Nem. Csak szeretem a hangját.

Ránevetett a leányra. Az megcsóválta a fejét és a szája észrevehetôen megrándult.

-- Mit kíván?

-- Én? Vagy úgy, persze. Szeretném megfesteni. Szabad?

A leány elbiggyesztette a száját és hamvas arcbôre mintha egy árnyalattal elpirult volna.

-- Festô? -- kérdezte szinte sajnálkozva -- Azt hittem, zenész. Egyébként, úgy tudom, erre a célra külön emberek kaphatók, akiket hivatásos modelleknek neveznek. Vagy talán nincs pénze, hogy megfizesse ôket?

A hang bántani akart, de Kazimirt pompásan mulattatta.

-- Eltalálta, gyönyörű Évám -- nevetett szemtelenül a leány arcába -- valóban nincsen egy megveszekedett fillérem sem! De különben is nôknek nem szoktam fizetni. Elvbôl!

A leány bosszankodva nézett rá.

-- Honnan tudja a nevemet?

Kazimir rácsillogott a fogaival.

-- Az arcára van írva, gyönyörűm. A mozgására, a testére! Tudja -- folytatta tűzbe jôve -- úgy szeretnék egy képet csinálni magáról, ahogy teniszütôjével a magasba nyújtózkodik egy labda után! Egészen kinyúlva, teljes szépségében és fiatalságában, a vágy minden lendületével... ahogy Éva nyúlhatott annak idején az alma után! Aktban, természetesen...

A leány hirtelen sarkon fordult és otthagyta.

-- Gyere! -- kiáltotta oda a társnôjének -- kihűl a tea!

Kazimir látta, ahogy fölmentek együtt a földbevájt lépcsôkön a villa terasza felé és hallotta még a kis barnának a hangját, ahogy megkérdezte: ,,mit akart tôled ez az ember?'' De a választ már nem hallotta, mert egy csoport orgonabokor eltakarta ôket.

Aznap este vacsora nélkül feküdt le. Másnap reggel fájt a gyomra az éhségtôl. Kilesett az ajtón és a lépcsôházban elfogta a lakásadó asszony kislányát, egy kócos, vézna tizennégy éves penészvirágocskát.

-- Regina -- súgta oda neki -- tudnál valami ennivalót szerezni?

A sovány, csúnya kis teremtés rányitotta nagy csillogó szemeit.

-- Ennivalót, művész úr? Mit hozzak?

-- Amit tudsz lopni a konyhátokról, te. Mindegy, hogy mit.

A kislány beosont a lakásba és egy idô múlva félénken kopogtatott az ajtón.

-- Művész úr kérem -- súgta izgatottan -- csak ezt találtam...

Egy darab sajtot hozott és egy karéj kenyeret.

-- Tündér vagy -- mosolygott rá Kazimir a leánykára -- majd legközelebb lefestelek. Jó?

A kislány elvörösödött és elszaladt. Kazimir leült az ágyra és befalta a kenyeret és a sajtot. Evés közben újra eszébe jutott a teniszezô leány. Ha azt lefesthetné! Már látta is maga elôtt a képet. Újra elfogta az a furcsa, türelmetlen izgalom. Leszaladt az utcára és úgy rohant a Rosengasse felé, mintha félne, hogy elkésik valamirôl. De esett az esô. A kert üres volt. Bôrig ázva került délután haza. Szobájában az asztalon egy kendôvel letakart tányért talált. Kenyér, vaj és egy darab sajt volt a kendô alatt. ,,Nézd csak'' -- gondolta ,,a kis Regina...'' Jóízűen megevett mindent és végighevert az ágyon.

Másnap újra elsétált a Rosengasse felé, de akkor sem talált ott senkit. Aztán a harmadik nap szerencséje volt. A teniszpálya körül, színes ernyôk alatt, nagy társaság uzsonnázott. A szôke Éva is ott volt. És... az egyik ernyô alatt, nádfonatú kerti székben, ott terpeszkedett Pohrisch Gottfried, a sün!

Minden további nélkül megkereste a kertbe vezetô kaput, benyitott s mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, odament a társasághoz. A szôke leány látta meg elsônek és megállt kezében a teáskanna. Mások is felfigyeltek. Ô pedig jött nyugodtan a kavicsos úton, mosolyogva köszönt és megállt a döbbenve rámeredô sün széke mellett.

-- Téged kerestelek -- mondta ártatlanul -- az inasod ide küldött. Leszel szíves bemutatni a társaságnak?

Pohrisch Gottfried morgott valamit, aztán savanyú arccal odafordult a kis kerek asztal mellett ülôkhöz.

-- Lubovszki Kazimir, lengyel festô. Volt iskolatársam.

Egy fehérhajú, sovány hölgy fölemelte a lornyonját.

-- Nem is tudtam, hogy ilyen érdekes barátaid is vannak, kedves Gottfried -- mondotta kissé érdes hangon és alaposan végigmustrálta a fiatalembert -- azt hittem, maga csak üzletemberekkel kereskedik. Éva? Hozass még egy csészét.

A leány még mindig ott állt, földbe gyökerezve, pirosan. Egy kövérkés, kopasz úr, szemmel láthatólag a házigazda, érdeklôdve fordult Kazimirhez.

-- Tárlata van nálunk? Vagy csak tanulmányúton?

-- Egyelôre tanulmányúton -- felelte és ránevetett a leányra.

Az gyorsan elkapta a fejét és elsietett csésze után.

Pohrisch egy idô múlva búcsúzni kezdett és rosszkedvűen elment. De Kazimirnak esze ágában sem volt távozni, ahhoz túlságosan jól érezte magát. Az egész társaságot ô szórakoztatta tréfás történeteivel, folyton beszélt, összevissza mindenfélét és a társaság úgy vette körül, ahogy általában a szolid polgárcsaládok szokták az idegenbôl jött művészeket körülvenni: hátborzongató kíváncsisággal. Közben megevett nyolc vajas és szardíniás szendvicset, egy rakás tortát és a végén még egy tányérra való aprósüteményt. Amíg beszélt és amíg evett, állandóan magán érezte a leány tekintetét és tudta, hogy ô volt az egyetlen az egész társaságban, akit nem tudott a szavaival elszédíteni és aki pontosan figyelte és megjegyezte, hogy mennyit evett. De ez egyáltalán nem zavarta az örömét.

Késôbb -- sokan eltávoztak már, a társaság oszlóban volt -- egy pillanatra egyedül maradt Évával.

-- Gondolkozott már azon, amit mondtam? -- kérdezte Kazimir hirtelen.

A leány megrándult, nyaka gôgösre merevedett.

-- Hozzak még valami ennivalót a művész úrnak? Vagy csomagoltassak talán, hogy holnapra is jusson?

Bántani akart a hang, de Kazimir mosolyogva bólintott a fejével.

-- Az ötlet nem rossz. De praktikusabb volna, ha meghívna ebédre. Biztosan van néhány koldusa, akikrôl gondoskodni szokott. Talán elférnék én is. Maga még nem volt éhes soha?

A leány elpirult.

-- Bocsásson meg -- mondta halkan -- nem akartam megbántani. A szegénység nem szégyen.

Kazimir felhúzta a szemöldökét.

-- Szégyen? Talán nem. De mindenesetre bosszúság.

A leány kutatva nézett rá.

-- Talán nem is ebédelt még ma?

-- Eltalálta -- felelte Kazimir és már újra nevetett -- de ezzel szemben reggeliztem. Három sajthéjat, ami tegnapról maradt és egy retket, amit a zöldséges elhullatott a lakásom elôtt.

A leány elszörnyedve meredt rá.

-- Nem tudja eladni a képeit?

-- Ha lennének, el tudnám adni. De nincsenek.

-- Nincsenek? Talán nem is festô?

Kazimir fölnevetett hangosan.

-- Na nem, annyira szélhámos mégsem vagyok, kicsi Éva. De látja -- tette hozzá panaszosan -- nincs szerencsém a modelljeimnél. Akiket szeretnék lefesteni, azok szó nélkül otthagynak a kerítésnél.

A leány elvörösödött és megcsóválta a fejét.

-- Furcsa ember maga. Meglát, nem is ismer és már azt akarja, hogy...

Elfordította a fejét. Kazimir halkan nevetett.

-- De most már ismerem...

-- Hallgasson, az Istenért...

A sovány hölgy és a kopasz úr közeledtek feléjük. Nyilván Éva szülei voltak. A vendégek már elmentek mind.

-- Mikor láthatom? -- kérdezte súgva.

A leány nem felelt, hanem lépett néhányat a szülei felé.

-- Mamus -- mondta közömbös hangon -- holnap ebédre meghívtam... izé...

-- Lubovszki -- súgta Kazimir a háta mögött.

-- ...Lubovszki urat. Nagyon érdekes dolgokat mondott a modern festészetrôl, bár nem mindenben értünk egyet.

Az utolsó szavakat megnyomta és Kazimir le kellett nyelje feltörni akaró kacagását. Csak ennyit jegyzett meg szárazon:

-- Vannak dolgok, amik elsô hallásra kissé különösen hatnak, tudom. De késôbb rájön az ember, hogy így természetes.

A leány egy bosszús mozdulatot tett és búcsúzásnál nem nézett az arcába. Azonban Kazimir jókedvét nem rontotta el ezzel. Fütyörészve és jóllakottan sétált haza a langyos nyári estében és egyáltalán nem csodálkozott, amikor szobájába érve újra egy kendôvel letakart tányért talált az asztalon. ,,Szeretnek a nôk'' gondolta és nevetett.

Másnap ott ebédelt Éváéknál. A papát Kunczler Adolfnak hívták és egy nagy áruház tulajdonosa volt. A feketekávénál megkérdezte Kazimirt, hogy szokott-e portrét festeni? Gondolkodás nélkül azt felelte, hogy igen. Mire Kunczler Adolf kijelentette, hogy már régen szeretné megfestetni az utókor számára a maga és felesége portréját és hogy lenne-e ideje Kazimirnak a megrendelését elvállalni? Kazimir gondolkozott, aztán azt felelte: ha a jövô hét nem lenne késô... Nem volt késô.

Így lett Kazimir mindennapos vendég a Kunczler-villában. Elôször a mama portréjának fogott neki. Lassan és nagy körülményességgel dolgozott rajta, hogy minél hosszabb ideig tartson. Itt-ott néhány ráncot elhagyott, néhány természetcsinálta hibát kijavított s amikor a kép elkészült, a mama legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott rajta. Egyébként csapnivalóan rossz kép volt, de ezt csak Kazimir tudta. Kunczlerék meg voltak elégedve vele. A papa kopasz fejére hajat varázsolt, elhagyta az áll alatti hájdaganatot és az arcát is valamivel keskenyebbre és fiatalosabbra vette. A siker itt sem maradt el. S ami a legfontosabb volt: a képeket azonnal, csekkel fizették.

De nem, nem ez volt a legfontosabb. A legfontosabb az volt, hogy naponta együtt lehetett Évával. Mikor a portrék elkészültek, azon a napon megismételte Kazimir a kérdést:

-- Megengedi, Éva, hogy lefessem?

A leány ránézett, de már nem pirult el.

-- De nem úgy -- felelte.

-- Hát akkor egyelôre nem úgy. Az is jó lesz. Egyelôre...!

Az utolsó szót jelentôsen megnyomta. A leány csak megcsóválta a fejét és mosolygott.

A festést a délutáni órákban végezték, a teraszon. A leány egy fekvôszéken hevert, ujjatlan fehér ruhában, lehunyt szemekkel, félrecsúszott, nyitott könyvvel az ölében, mint aki olvasás közben elaludt a napon. Combjainak finom vonala, kis hegyes melle áttetszett a ruha könnyű anyagán. A kép már az elsô vonások után nagyon jónak indult. Pohrisch, aki gyakran látogatott el a házba és legnagyobb bosszúságára minden alkalommal ott találta Kazimirt, egyre sötétebb tekintettel nézte a készülô festményt. Egy este aztán, mikor látszólag egészen véletlenül együtt távoztak el a házból, szokásától eltérôen felhívta magához egy csésze feketére.

-- Mennyi pénzre van szükséged? -- kérdezte minden bevezetés nélkül, amikor fent a dolgozószobában magukra maradtak.

-- Sokra -- felelte Kazimir minden gondolkodás nélkül.

-- Ide figyelj -- mondta a sün lassan és anélkül, hogy ránézett volna közben -- annyit kapsz tôlem, amennyibôl egy egész évig úri módon megélhetsz Párizsban. Érted? Ha holnap elhagyod Bécset. A pénzt párizsi bankházunk fizeti ki.

Kazimir elképedve nézett a kis kövér emberre. Nem értette még, hogy mirôl volt szó.

-- És Éva? -- szaladt ki önkéntelenül a száján -- A kép?

Pohrisch az ablak felé fordult és kinézett a sötétedô kertre.

Ujjai idegesen doboltak az üvegen.

-- Holnap reggel el kell hagynod Bécset -- ismételte anélkül, hogy megfordult volna -- ez a kikötés.

Kazimir néhány másodpercig döbbenve nézte a sün kövér hátát, aztán felkacagott, megfordult és kiment a szobából. Még a lépcsôn is kacagott, hogy a hall csak úgy visszhangzott tôle.

-- Mondja meg a gazdájának, barátom, hogy csinálok a tüskéire! -- kiáltotta oda a megrökönyödött inasnak s azzal bevágta maga mögött az ajtót. Még az utcáról is fölhallatszott a kacagása.

A kép elkészült. Kitűnô lett. Még Kazimir is érezte, nemcsak Kunczlerék és a vendégek, akiket a kép tiszteletére összecsôdítettek. A könyv úgy hevert ott az alvó leány ölében, hogy minden pillanatban attól kellett félni: lecsúszik és koppan a földön. Éva arca aludt, de mosolygott álmában és ez a mosoly kacér volt és csábító. A test finom vonalai áttüzeltek a könnyű fehér ruhán, szűzi tisztasággal és mégis érzékien forrón. A lezárt pillák árnyéka alatt izgató titok bujkált s a kezek, mint két félig nyitott virág, félénk vágyakozással nyúltak az álom ígérete felé. Nagyon jó kép volt. Mikor Kunczlerné bevezette vendégeit a szalonba, ahol a frissen elkészült festmény csüngött, a társaság hosszú ideig szótlanul állt elôtte. És akkor egyszerre, a csönd kellôs közepén megszólalt Pohrisch Gottfried hideg üzleti hangja és a pénzember érezhetô gôgjével azt kérdezte:

-- Mennyi az ára?

Kazimir ránézett és gúnyos mosoly rándult végig a száján.

-- Nem eladó -- felelte kurtán.

Éva arca ebben a pillanatban lángvörös lett és csillogó szemmel nézett Kazimirra. Akkor már mindenki tudta, hogy Éva szerelmes a festôbe. Még Pohrisch is. Csak Kazimir nem.

Másnap reggel -- Kazimir még az ágyban volt -- levelet hozott egy küldönc. A címzést géppel írták. A borítékban pénzt volt, más semmi. Mire a festô magához tért a csodálkozásból s az álmosságot a szemébôl kidörzsölte, a küldönc már nem volt sehol. Megszámolta a pénzt: valamivel több volt, mint amennyit ô egy hónapra kapni szokott. Vállat vont. Majd jelentkezni fog, aki küldte. S ha nem: Isten tartsa meg.

Új cipôt vett magának, selyeminget és világoskék nyakkendôt. Három pár harisnyát: erre igazán szüksége volt már. Elhozta a zálogházból a ruháit is. Gazdagon megebédelt és délután hatalmas bíborvörös szegfűcsokorral állított be Évához. A leány csillogó szemmel fogadta. A kép ott száradt a szalonban.

-- Nekem adja?

Kazimir ránézett, aztán lassan megrázta a fejét.

-- Csak így? Nem. Ára van.

-- Mi az ára? -- kérdezte a leány és elpirult.

-- Az eredetijét akarom cserébe.

Éva odalépett hozzá, egészen közel. Forró lehelete az arcába csapódott.

-- És ha azt mondom, hogy annak is ára van?

Kazimir nevetett.

-- Nem lenne az a Dárius kincse...

-- Vegyen el feleségül!

A fiú meghökkent. Egy pillanatig döbbenve nézett a leányra, aztán elnevette magát.

-- Ha csak ennyi...!

Egy hétre rá megtartották az eljegyzést. Pohrisch Gottfried egy hordó samosi bort küldött eljegyzési ajándékul, de ô maga nem volt jelen a vacsorán. Üzleti útra ment, mondták, valahova a görög szigetekre.

Éva szülei úgy határoztak, hogy az esküvô szeptember közepén legyen. A fiatalok majd ott lakhatnak a villában és az egyik emeleti szobát berendezik műteremnek. Kazimir megírta az anyjának az eljegyzést. Beatrice asszony leutazott Bécsbe és két hetet töltött ott. Évát nagyon kedvelte, a fiát kiöltöztette, ellátta intelmekkel és két hét múlva visszatért Varsóba azzal, hogy szeptember huszadikán Taddeus úrral együtt lejönnek az esküvôre.

Szeptember elsején nyílt meg a festôakadémiai növendékek ôszi tárlata. A ,,Napozó leány'' ott csüngött mindjárt az elsô teremben, szemben a bejárattal. A kritika külön kiemelte, mint a kiállítás egyik legtehetségesebb művét. Sokan sajnálták, hogy a festmény alján kezdettôl fogva ott állt a kis papírcédula a felírással: ,,eladva''.

Kazimir életének legboldogabb napjai voltak ezek. Érezte, hogy alkotott, érezte a siker melegét és tudta, hogy néhány hét még és övé lesz Éva. Volt pénze, nagylábon élt: övé volt a világ. A kiállításon elért siker merésszé és elbizakodottá tette. Október elsején nyílott meg a műcsarnok nagy ôszi tárlata és elhatározta, hogy azon is részt vesz. Régi álmára gondolt: a labda után nyúló Évára. De a lány makacs maradt: ,,csak az esküvô után'' hajtogatta és nevetve rázta a fejét ,,csak az esküvô után. Akkor mindent''.

Kazimir egyre nyugtalanabb lett. Megpróbált néhány ,,erkölcsös'' képet elkezdeni Éváról, de nem sikerültek a próbálkozások. Folyton csak az az egy kép élt benne, rágta és emésztette belülrôl: a labda után nyúló Éva. Látogatásai a Kunczler-villában hirtelen abbamaradtak. Eltelt négy nap és nem mutatkozott. Levelet sem írt. Éva lapjaira nem válaszolt. Már szeptember tizenegyedike volt, egy héttel az esküvô elôtt. Az ötödik napon Éva taxiba ült, anélkül, hogy szüleinek valamit is szólt volna errôl és fölkereste Kazimir lakását. Azzal az elhatározással ment oda, hogy engedni fog a kérésnek. Lúdbôrös lett a teste a gondolattól, hogy le fog vetkôzni a férfi elôtt, de ez az érzés izgalmas volt és nem is kellemetlen. Tudta, hogy egyéb is fog történni és arra gondolt: mindegy tulajdonképpen, hogy most, vagy két hét múlva.

A ház, amelyikben Kazimir lakott, egy elhagyott kis utcában állt, szűkmellű szürke épületek között. A lépcsôházban szegényszag volt és az öreg, korhadt falépcsôk csikorogtak, amikor izgalomtól dobogó szívvel, kissé remegô térddel fölment rajtuk. A csöngetésre egy lompos öregasszony nyitott ajtót.

-- Itt lakik Lubovszki Kazimir úr?

Az öregasszony bizalmatlanul mérte végig, aztán ujjával az egyik ajtóra mutatott.

-- Ott van.

Éva egy pillanatig állt a küszöbön, körülbelül úgy, mint aki vízbe ugrik és nincs tisztában még azzal, hogy tud-e úszni. Aztán kopogtatás nélkül benyitott.

Az elsô, amit tudomásul vett, a rendetlenség és a rossz levegô. Feldúlt, vetetlen ágy, összevissza dobált ruhadarabok, ételmaradékok az asztalon, takarítatlan padló, szellôzetlen, szennyes ágyszag. A második: egy meztelen nô.

A nô az ablak mellett állt, teljesen ruhátlanul, karját magasra emelve, mintha fölnyúlna valami után. A napfény megcsillant a testén. Fiatal nô volt. S alig két lépésnyire tôle, festôállvány elôtt, ott állt Kazimir. Kezében ecset és paletta, lábán rongyos bôrpapucs, meztelen testén egyetlen rövid, festékkel telemázolt vászonkabát. Ott állt borzasan, mosdatlanul, borotválatlanul és elképedve bámult rá. Szemöldöke a csodálkozástól felszaladt a homlokára és a szája nyitva volt kissé. Egészen bamba kifejezése volt az arcának, ahogy ott állt és bámult. Egy mosdatlan férfi, egy takarítatlan hálószoba: kiábrándító, undorító, közönséges látvány volt. És akkor a nô ott az ablaknál még ráadásul megmozdította a fejét, végigmérte Évát tetôtôl talpig, aztán elbiggyesztette a száját és nyafogó hangon megszólalt:

-- Mi az, kutyulim, kellemetlen meglepetés?

Hogy Kazimir szólt-e valamit vagy nem, azt már nem hallotta. Arra tért magához, hogy szalad lefelé a lépcsôn. Valaki fent kiáltotta a nevét. Talán Kazimir volt. Kirohant az utcára, szemébôl ömlött a harag, a megaláztatás és a fájdalom könnye. Az emberek az utcán ijedten álltak meg és fordultak utána. Futott, futott. Valahol egy utcasarkon egy rendôr beszélt hozzája, de nem értette, hogy mit. Egy gépkocsi ajtaja kinyílott. Bemondta a rosengassei ház számát és hátradôlt az ülésen. S amíg az autó végigsiklott vele a városon, nem látott belôle semmi egyebet, mint egy rendetlen, szennyes szobát, vetetlen ágyat, szétdobált ruhadarabokat, egy meztelen nôt és egy borzas, borotválatlan férfit rongyos bôrpapucsban, érezte orrában a nehéz áporodott szagot és a gyomra émelygett tôle és az arcán omlottak, omlottak végig a könnyek.

Mikor Kazimir két órával azután a villa ajtaján becsöngetett, a szobalány azzal nyitott ajtót, hogy az uraságok a városban vannak. Kazimir leült a teniszpálya mellett egy padra és várt. A délután kezdett már áthajolni az estébe, a fák árnyékai hosszúra nyúltak. Itt-ott megcsillant már az ôsz egy-egy sárga levélen, az ágyasokban nyíltak az ôszirózsák s a gyep közepén egy folt égôvörös salvia vérzett, akár egy vergôdô, sebzett szív.

Az utcát figyelte, de nem jött senki. Autó sem állt meg a kapu elôtt. Egy bizonytalan érzés kezdte nyugtalanítani, hogy talán mégis itthon van Éva, csak nem akar találkozni vele. Néha fölnézett az ablakára, de a függöny le volt eresztve.

Talán egy órát ült már ott, talán többet is, amikor léptek csikordultak a kavicson. Boldog szívdobogással fordult meg, de csak Kunczler Adolf volt, az áruházas. Lassú, gondterhelt léptekkel jött. Kopasz fején hideg fényt vetett az este.

-- Kedves Lubovszki úr...

Így kezdte. Kazimirt egy szempillantás alatt megdermesztette valami jéghideg lehelet. Érezte, hogy ô ennél a háznál nem Kazimir többé. Csupán egy idegen, akinek nincsen jussa ahhoz, hogy egyedül üljön a kertben. Nem tudta megérteni, hogy mi történt. Az áruházas pedig ott állt mellette és lassú, hűvös hangon mondta:

-- Sajnálattal kell tudomására hozzam, hogy a leányom...

Kazimir is fölállt.

-- Hol van Éva? -- kérdezte mereven.

-- ...úgy látja -- folytatta Kunczler Adolf zavartalanul -- hogy elhamarkodott cselekedet volt és így nem meri vállalni egy esetleg elrontott életért a felelôsséget...

-- Hülyeség! -- mordult fel Kazimir. -- Hol van Éva?

-- Evégbôl szükségesnek látja az eljegyzés fölbontását -- fejezte be Kunczler és zsebkendôjével végigtörölt kopasz fején. -- Az én véleményem szerint...

-- Hol van Éva?! -- ordított föl Kazimir és megragadta a kis kopasz ember mellén a ruhát -- Évát akarom látni!

-- De kérem, kérem! A lányom nincs a háznál. Egy rokonunkhoz...

-- Hazugság -- tajtékozott a festô.

Ellökte magától a tömzsi kis embert és nagy léptekkel megindult a ház felé. Fölment a teraszon. Az ajtó nyitva volt. A szalon üres. Az Éva szobája üres.

-- Éva! -- kiáltotta valami rettenetes belsô ijedtséggel.

Hangja kísértetiesen visszhangzott végig a házon. A szobalány rémült szemmel futott elô.

-- Hol van Éva? -- kérdezte tôle hörögve.

-- Nem tudom -- dadogta a leány -- nincs itthon, művész úr kérem, esküszöm... a nagyságos asszonnyal mentek el...

Kunczler Adolf jött be lihegve a kertbôl. A szobalány ijedten tűnt el. Kazimir arca vad volt és veszedelmes.

-- Mondtam már -- lihegte az áruháztulajdonos, inkább szemrehányóan, mint haragosan -- egy rokonunkhoz ment... higgye el, nincs értelme, igazán... a nôk, na ja... ha egyszer így van, mit csináljak?

Kazimir ott állt a szalon nyitott ajtajában és nagy-nagy távolságról hallotta a hangot, mely hozzá beszélt. Érezte, hogy valamit a markába nyomnak, de meg se nézte, hogy mi az. Valami mélységes csodálkozás töltötte el: mi történt? Mi ez? Mit mondanak az emberek? A kis kopasz még egyre beszélt, de nem hallotta a szavait. A teraszt nézte. A fekvôszék még ott állt üresen. Abban feküdt. Itt állt az állvány. Nem, ezt nem lehet megérteni. Lassú léptekkel ment a kapu felé. Kint az utcán egy pillanatra megállt és visszanézett. Valami csodára várt. Hogy egyszerre csak megjelenik valahol Éva, odaszalad hozzá és sokat nevetnek majd ezen a tréfán... De nem jött senki. A ház üres volt, hideg, mozdulatlan, halott.

Érezte, hogy valamit tart a kezében. Megnézte. Egy keskeny aranygyűrű volt. Az eljegyzési gyűrű. Felkacagott. Vadul, keserűen és bedobta a gyűrűt a kertbe. Aztán lehúzta az ujjáról a magáét is és utánadobta. Egyenesen a teniszpályára. És hahotázva, vadul kacagott.

Egy ember a túlsó soron megállt és nézte. Kazimir rá vicsorgott.

-- Mit bámul, he? Takarodjon!

Az ember morgott valamit és ijedten tovább ment. Kazimir pedig zsebrevágta a kezét és fütyörészve elindult lefelé a Rosengassen. És tudta, hogy utoljára megy ott végig és ettôl valami rettenetesen elkezdett fájni benne, tépô, keserű, gonosz sajgással, hogy a fogai is megcsikordultak tôle.

Másnap leakasztotta a kiállítás faláról a ,,Napozó leányt'' becsomagolta és elküldte a Rosengasseba. A kép másfél óra múlva ismét a lakásán volt. A villa zárva van, mondta a hordár. Kunczler úr, a felesége és a leánya a délelôtti vonattal elutaztak Olaszországba. Kazimir fogta a képet és kidobta az ablakon. Késôbb a megrongált vásznat lakásadónôjének tizennégy éves kisleánya, a kis Regina fölszedte az utca piszkából és elrejtette a saját szekrényében. Mikor egy fél év múlva a festôművészeti akadémia tűvé tette Bécset ez után a kép után, ott lelték meg a kislánynál. Nem akarta kiadni, veszekedett és toporzékolt miatta. Csak amikor megmagyarázták neki, hogy az akadémia ezt a képet külön díjjal tüntette ki és az elôcsarnokban kívánja fölakasztani s hogy ez a festô számára különösen nagy dicsôséget jelent: csak erre volt hajlandó megválni tôle és megkönnyesedett szemmel még egyszer végigsimított rajta, mielôtt elvitték. De Lubovszki Kazimir akkor már régen eltűnt Bécsbôl és senki sem tudta, hova lett.

Az történt ugyanis, hogy amikor Kazimir a kép kidobását követô napon kábult és mámoros fejjel fölébredt az ágyában, elsô tekintete az állványon lévô megkezdett vászonra esett. A magasba nyújtózó meztelen nôi test belekacagott álmosan hunyorgó szemébe. Kazimir megrázta a fejét. ,,Hülyeség'' morogta ,,azért mégis nagy festô vagyok!'' Fel se öltözött, nem is evett semmit, úgy esett neki a képnek. Ecsetje alatt keserű színek keveredtek izzó színekkel. A test szinte légiesre megnyúlt s az arca lassan fölvette Éva vonásait. Estig babrált vele. Akkor fölöltözött, összekereste maradék pénzét, lement egy étterembe és megvacsorázott. Alig száradt meg a kép, rohant vele az ôszi tárlat rendezôségéhez.

-- Holnap jöjjön vissza -- mondták neki.

Másnap elseje volt. Fölvette a pénzét a bankból, aztán elment a műcsarnokba. A rendezôség visszaadta a képet.

-- Nem üti meg a mértéket -- mondták.

Kazimir ott a szemük láttára apróra hasogatta zsebkésével a vásznat. S másnap otthagyta Bécset.

Ahogy késôbb kiderült, néhány hónapig a tiroli hegyekben csatangolt. Hogy pénze legyen, néhány fillérért nyugdíjas postamestereket, hiú papokat és szereleméhes tanítókisasszonyokat festegetett. Karácsony után átment Párizsba. Ott három évig hányódott, hol éhesen és rongyosan, hol a legelôkelôbb mulatókban pezsgôzve, aszerint, hogy Beatrice asszony milyen idôközökben tudott pénzt küldeni. Ezek a pénzek nagyobbára ékszereinek eladásából származtak, mivel Európát nehéz gazdasági krízisek szántották végig akkoriban és az értékpapírok máról-holnapra játékpénzekké váltak. Ezt meg is írta Kazimirnak többször, de Kazimirt nem érdekelte soha a pénzek eredete.

Nem érdekelte akkor sem, amikor a harmadik év vége felé egy hatvanéves amerikai hölgy, aki úgy gyűjtötte a szerelmet, mint más a festett tányérokat vagy az egzotikus csigákat, egyszerűen üzleti ajánlatot tett neki: minden éjszaka ennyi dollár. Kazimir nagyot nevetett, megveregette az életszomjas öregasszony vállát és átköltözött hozzá a szállodába. Két hét múlva, midôn a lilára festett hajú matróna egy fiatal szállodai szobacica miatt éktelen féltékenységi jelenetet rendezett, úgy ütötte pofon, hogy ketté törött a műfogsora. Ezzel természetesen véget ért a két hetes idill. Kazimir elôtt azonban már nyitva álltak az elôkelô párizsi szalonok ajtói, azáltal, hogy e nevezetes két hét alatt a vén amerikai csataló mindenüvé elcipelte magával, akár egy hadizsákmányt.

Kazimir e három év alatt alig festett valamit. A bécsi kudarc a lelkén feküdt, nem tudta megemészteni. Azt mondotta magának, hogy nem akar festeni. Dacból. Csak azért sem. De valójában félt kezébe venni újra az ecsetet. Félt a kudarctól, mely megalázta. Mindent el tudott viselni, de a kudarcot nem.

Egy este egy norvég újságíróval vacsorázott együtt a ,,Petite Palais'' márványtermében. Ez három nappal azután történt, hogy az amerikai hölgy kidobta. Az újságíró azelôtt való nap érkezett Bécsbôl és sok mindenfélét mesélt össze-vissza. Egyszerre csak azt mondta:

-- Láttam egyébként a képét az akadémia halljában. Mondja, Lubovszki, miért nem fest portrét tulajdonképpen?

-- Miféle képet? -- figyelt föl Kazimir.

-- Azt hiszem Napozó leány volt a címe. Nagyon jó kép. Különösen az arckifejezés kitűnô. Ezért gondoltam, hogy át kellene térjen portréra...

Kazimir emlékei mélyén felködlött hirtelen egy kép: Éva a fekvôszéken, lehunyt szemmel. De nem emlékezett tisztán, hogy mi lett a képpel. Oda akarta ajándékozni Évának... talán meg is tette? Biztosan ô adta fel az akadémiának, miután az a dolog történt közöttük... Szóval ott csüng. Érdekes...

-- Hogyne -- mondta elgondolkozva -- ez már nekem is eszembe jutott. Ha akadna valaki, aki engem is érdekelne, megpróbálnám talán...

-- Holnap elviszem teára valakihez -- mondta az újságíró -- talán érdekelni fogja.

Ez a valaki volt Madelaine Julliot, a festô késôbbi felesége.

Madelaine Julliot eredetileg színész szeretett volna lenni. De csak szép lábai, jó növése, csinos arca és az intelligenciája volt meg ehhez a pályához. A tehetség hiányzott. Így aztán a színiakadémia elvégzése után csak néhány szobalány-szerephez jutott egy másodrangú kis színházban s mert okos volt, hamarosan belátta, hogy többre ezen az úton aligha viheti és gyorsan férjhez ment egy ékszerészhez. Monsieur Julliot, az ékszerész, tizenkét évi házasságuk alatt megadott neki mindent, amit Madelaine egy férjtôl elvárt: könnyű és fényűzô életet, szerepet a párizsi társaságban és egy jóhangzású nevet. Aztán tizenkét év után tapintatosan meghalt. A rászakadó vagyon egy részét arra használta föl Madelaine, hogy elrendezze belôle a családját. Szülei egyszerű kispolgárok voltak és egy kis péküzletet vezettek valamelyik dél-francia városkában. Négy testvére is volt, ezekrôl nem sokat tudott, de azért mindegyikük számára kifizetett egy tisztességes összeget, hogy életüket megalapozhassák.

Miután a családját így elrendezte, végleg megszakított velük minden kapcsolatot és belemerült Párizs szellemi életébe. Vágyálma volt, hogy szalonja a művészet és irodalom találkozóhelye legyen. Egy olyan Madame Récamier szeretett volna lenni a modern Párizsban, kirôl évszázadok múlva is megemlékezzenek a művészettörténeti könyvek. Ha ezt nem is, de annyit mindenesetre elért, hogy fiatal titánok, akiknek a zsebébôl gyakran nem telt ebédre sem, úgy beszélnek róla, mint valakirôl, akinél néhány fellengzôs és nagyképű kultúrkritikai mondat ellenében mindig rogyásig jól lehet lakni.

Madelaine Julliot pontosan negyven éves volt, amikor Kazimirt elôször vitte el hozzá a norvég újságíró egy csütörtöki teára. Arca inkább érdekes volt, mint szép. Nagy, mandula vágású barna szemével okosan és figyelve nézte az embereket, szépen ívelt, kissé húsos ajkai körül örökösen bujkált egy rejtett kis mosoly, mely miatt sokan gunyorosnak tartották és lehet, hogy igazuk is volt. Gyorsan ítélte meg az embereket és ítéleteit kis szellemes megjegyzések formájában közölte azokkal, akik bizalmát élvezték.

Semmi esetre sem lehet azt állítani, hogy Madelaine Julliot és Kazimir között a szerelem az elsô pillantásra föl támadt volna. Nem. Sôt. A norvég újságíró azzal az érzéssel távozott azon az estén, hogy ellenszenvesek egymásnak. Mikor ugyanis Madelaine váratlanul megkérdezte Kazimirt, hogy hajlandó lenne-e ôt lefesteni -- Madelaine azelôtt tíz perccel vezette végig ôket egy műteremnek berendezett szobán, melynek falai körös-körül tele voltak sikertelenebbnél sikertelenebb mázolmányokkal, amiket Párizs üres zsebű titánjai követtek el sorjában róla -- Kazimir elhúzta a száját és kijelentette, hogy semmi kedve sincs megszaporítani az elôbb látott portrék tömegét. És azonkívül is, mondta, csak olyan modellt tud festeni, aki mint emberpéldány megtetszik neki. Madelaine erre a maga kis gunyoros mosolyával hűvösen megjegyezte:

-- Ebben az esetben természetesen nem is merem remélni azt a kitüntetést, hogy egy eredeti... eh... mi is a neve, Monsieur? Igen, szóval hogy egy eredeti Lubovszki-kép díszíthesse valaha is szobám falát...

Mégis úgy adódott késôbb, hogy néhány nap múlva egy éjszakai mulatóhelyen összetalálkoztak és Kazimir akkor többször is táncolt Madelaine Julliot-val, sôt attól kezdve rendes vendége lett a csütörtöki teáknak. Mivel az amerikai öregasszony Kazimirt vadonatúj ruhatárral szerelte föl, Madelaine sokáig nem vette észre, hogy új vendége anyagi bajokkal küzd. Ez csak a negyedik csütörtökön derült ki, amikor az asszony gyakorlott szeme fölismerte Kazimirnak a teasütemények és szendvicsek között végzett pusztításában az éhes ember mohó habzsolását. Mivel fiatal művészek részérôl az évek folyamán szokva volt már az ilyesmihez, minden különösebb elfogultság nélkül kérdezte meg tôle, mikor egy pillanatra senki se figyelt reájuk:

-- Nincs pénze, Lubovszki??

A festô ránézett, aztán rántott egyet a vállán.

-- Persze, hogy nincs.

-- Szeretnék segíteni magán -- mondta az asszony kedvesen -- most se vállalna el egy portrét?

Kazimir fölvonta a szemöldökét, néhány pillanatig mustrálta az asszonyt, mintha versenyló lenne, aztán egy szemtelen mosollyal kijelentette:

-- Aktban igen.

Az asszony mintha megdöbbent volna ettôl a merészségtôl, a tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. De aztán csak annyit felelt a maga szokott gunyoros mosolyával:

-- Kissé korai még, nem gondolja?

Azzal elfordult tôle és átment egy másik csoporthoz, ahol éppen az expresszionizmusról vitatkoztak borzas hajú festôakadémiai növendékek. Búcsúzáskor azonban még egyszer megjegyezte, mintha semmi se történt volna közöttük:

-- Ha meggondolná magát, holnap délután háromra szívesen látom.

Kazimir arcán megrándult egy dacos vonás.

-- Nem szoktam meggondolni magamat, Madame.

Az asszony ránézett, mintha egy pillanatig gondolkodott volna, aztán bólintott.

-- Mindenesetre jöjjön el holnap, jó? Aztán majd meglátjuk.

A kép elkészült. Nem volt akt, csak mellkép, de csupasz vállakkal. És a következô csütörtökön mindenki bűvölten állott ezek elôtt a vállak elôtt. A képnek határozott sikere volt. De Kazimirt nem érdekelte ez a siker. Életében elôször történt meg, hogy egy nô nem lett beléje szerelmes. Hogy ott állt elôtte, órákon át, meztelen vállakkal, néha úgy, hogy melleinek izgatóan érett halmait is látni engedte és mégsem juthatott el odáig vele, hogy bár megcsókolhassa. Madelaine következetes maradt. Türelmesen, bosszantóan következetes.

-- Monsieur, ez nem tartozik a festészethez -- mondta mosolyogva, de makacsul, valahányszor odalépett hozzá és megpróbálta bár a vállait megcsókolni.

Ha Kazimir kezdett követelôdzô lenni, akkor becsöngette a titkárnôjét, egy sovány, szemüveges vénkisasszonyt és órák hosszat diktált neki érdektelen leveleket. Kazimirral még nem történt ilyesmi és ennélfogva egyre dühösebben lovalta bele magát a vágyakozásba. Olyan lett, mint egy harapós kutya. S Madelaine csak mosolygott rajta. Néha szerette volna megütni ezt a szép mosolygós arcot, beleharapni abba a gúnyosan ívelt szájba, megmarkolni azt a márvány fehér húst, hallani a sikoltását, látni szemében a fájdalmat és a rémületet... de csak a fogait csikorgatta tehetetlenül, mert mindig, valahányszor a pillanat megszülethetett volna, nyílott az ajtó és belépett a szemüveges titkárnô az írógépével.

Azon a csütörtök estén, amikor a képet leleplezték, Kazimir a szokottnál többet ivott. Már úgy érkezett oda félig részegen. Szemét egész este egy pillanatra se vette le Madelainerôl és a szemei izzottak. Egész este nem beszélt egy szót sem, csak ôt nézte. Mindenkinek föltűnt már és a helyzet kezdett kellemetlen lenni. Az asszony egy idô múlva felállt a kerevetrôl, ahol trónolni szokott és hangosan odaszólt a festônek:

-- Monsieur Lubovszki! Kérem egy percre a műterembe. A tanácsára van szükségem.

Miután Kazimir betette maga mögött az ajtót, szembe fordult vele.

-- Mire való ez? -- kérdezte fojtottan -- Mit akar? Botrányt?

-- Magát akarom -- felelte a férfi és a foga megcsikordult.

Az asszony szája megrándult.

-- És ezt így akarja elérni? Zsarolással?

Kazimir egyet lépett feléje és megmarkolta a csuklóját. Hatalmas markában elveszett az asszony finom kis keze. Föléje hajolt és az arcába lihegte:

-- Vagy az enyém leszel ma... vagy...

-- Vagy? -- kérdezte az asszony és harciasan fölvetette a fejét, úgy, hogy egy rakoncátlan hajtincs a homlokába hullott. -- Vagy? Eressze el rögtön a kezemet!

-- Vagy soha sem lát többet! -- vágta oda Kazimir dacosan a szót.

-- Eressze el a kezemet -- sziszegte az asszony -- eressze el rögtön!

Valahol nyílott egy ajtó. Madelaine kitépte kezét a meglazult szorításból és anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, elment mellette és benyitott a társasághoz. A beszélgetés zaja egy pillanatra hangos zsivajként vágott bele Kazimir fülébe, aztán letompult hirtelen megint. Az ajtó becsukódott az asszony mögött. Néhány pillanatig ott állt, lihegve, dühösen, aztán súlyos léptekkel kiment az elôszobába, megkereste a kabarját és elhagyta a Julliot-villát.

Az éjszakát egy nyilvánosházban töltötte. Délfelé került haza a lakására, csapzottan, fáradtan, félig részegen még. Az asztalon, nyitott borítékban, egy névjegyet talált. Csodálkozva emelte föl. ,,Pohrisch Gottfried, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója, Wien Rosengasse 11.'' Ez állt a névjegyen. És a másik oldalon néhány sor odavetett írás: ,,Véletlenül megtudtam, hogy Párizsban vagy. Feleségemmel együtt nagyon örvendenénk, ha holnap együtt vacsorázhatnánk a Hotel Continentalban.'' Nézd csak, gondolta Kazimir, a sün! A következô gondolata az volt: szeretném látni azt az asszonyt, aki hozzáment ehhez a hízott varangyhoz! Haha! Olyan lehet az is!

Ezen vidáman elnevetgélt egy darabig, aztán lefeküdt ruhástul az ágyra és elaludt. Mikor fölébredt, már este volt. Érezte, hogy éhes. Szeme megakadt az asztalra dobott névjegyen és eszébe jutott a meghívás. A sün, gondolta újra, hát nézzük meg, vigye el az ördög. Megfürdött, átöltözött. Néhány perccel fél kilenc után belépett a Continental étterembe. A sün már ott ült egy sarokasztalnál és buzgó igyekezettel integetett. Az asszony, aki vele volt, háttal ült az ajtónak és így az arcát nem láthatta, csak a haját. Világosszôke haja volt. Valamire emlékeztette ez a szín, de nem jutott eszébe, hogy mire. Nézd csak, gondolta, amíg végighaladt az asztalok között, még kiderül, hogy egész rendes nôt fogott magának ez a sün. Biztosan valami éhes kis irodaegeret. Látta, hogy Pohrisch odahajol az asszonyhoz és mond neki valamit, mire az lassan, unottan megmozdította a fejét és hátrafordult. Már csak két lépés választotta el ôket egymástól. És akkor a szemük összetalálkozott. Mintha a föld mozdult volna meg a lába alatt abban a pillanatban, vagy egy iszonyú jéghegy szakadt volna alá a mennyezetrôl: érezte, hogy megfagy a vére, hogy szédülés fogja el, hogy a lélegzete elakad. Az asszony, aki Pohrisch Gottfried mellett ült, Éva volt.

Csak egy pillanatig tartott az egész, de ez a pillanat végtelenül hosszúnak tűnt. És ebben a végtelennek tetszô pillanatban, amíg a szemük egymásba kapcsolódott, az asszony tekintetében is ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt a pánikot, ami ôt elfogta. És a következô pillanatban már felujjongott benne valami hatalmas, széles harsogás, mintha egy roppant zenekar hangja szabadult volna föl valamilyen átkos varázslat alól: ô is ugyanezt érzi! ô is szeret! Érezte a forró vérhullámot a fejébe tolulni és újra azt a furcsa szédülést... csakhogy ez most boldog és ujjongó szédülés volt. Az egész egy pillanatig tartott csak. Talán nem is vette észre senki, hogy a lába megakadt egy pillanatra a székek között. Aztán már oda is lépett széles, vidám kacagással az arcán Éva elé:

-- Éva! Hát ez igen! Ez meglepetés!

Az asszony feltűnôen sápadt volt. Hűvösen nyújtott kezet és nagyon lassan. A hangja kissé remegett.

-- Jó napot, Lubovszki úr...

És gyorsan elhúzta megint a kezét, mintha megégette volna. Kazimir döbbenve állt mellette. Arca elkomorodott. Mintha hideg vízzel öntötték volna le a lelkesedését. Csak most fogta föl teljes egészében, józanul a valóságot: Éva a sün felesége. A sün felesége. Éva.

Ránézett Pohrischra. Érezte, hogy elsápad, hogy arccsontján megfeszül a bôr, hogy kezei öklökké merevednek. Az is megdöbbent ettôl az arctól, szeme ijedten kezdett el pislogni. De ez is csak egy pillanatig tartott. Aztán Pohrisch Gottfried alig észrevehetôen megrázkódott s mint akinek hirtelen megnyugtatólag jut az eszébe, hogy étteremben van s nem az ôserdôn, gyorsan felállt, kövér arcán széles nevetés húzódott végig és párnás kezét túlzott elôzékenységgel nyújtotta ki a vendég felé.

-- Szervusz, Kazimir! Örvendek, hogy eljöttél! Igazán örvendek! Parancsolj, foglalj helyet! Éppen nászúton vagyunk, tudod, holnap repülünk tovább Madridba, onnan Tuniszon át Egyiptomba. Indiába is át akarunk ugrani néhány hétre s lehet, hogy Japánt is fölkeressük! Pincér! Étlapot, igen? Samos-i boruk van? Úgy? Az a mi szállítmányunkból való. Hozzon egy üveggel. Igazán kedves, hogy eljöttél, Kazimir. Az ember már azt sem tudta, hogy hol vagy...

Beszélt, beszélt. Kapkodva, lázasan és apró disznószemei csillogtak közben a diadaltól és egészen mást mondtak, mint a szája. Azt mondták: ide nézz, te gôgös semmiházi, te kitenyésztett emberpéldány, te, aki iskola óta mindig csak megaláztál, lenéztél, ide nézz! Az asszony, akit neked nem sikerült megkaparintani, itt ül mellettem! Az enyém! Én szereztem meg magamnak, én, a lenézett, a sün, a zsidó! Megszereztem a csókját, az ölelését, a testét, mindazt, ami neked nem sikerült! Nem félek tôled többé! Nem vagy már legyôzhetetlen!

Ezeket mondták azok a szemek. Kazimir érezte. Úgy érezte, mint a korbácsütést. És tudta, hogy az asszony is érzi és éppen úgy szenved miatta, mint ô. És tudta azt is, hogy még történni fog azon az estén valami, valami rettenetes talán. Talán megöli a sünt. Hogy megvédje tôle ezt az asszonyt, aki az övé. Mert érezte, egészen tisztán érezte, ahogy ott ült mellette, hogy Éva az övé. Az ô számára teremtett asszony. Az egyetlen ezen a földön, aki az ô számára van. Aki nélkül nincs élet és nincs semmi.

Aztán minden sokkal egyszerűbben történt, mint ahogy azt az elsô percben, ott az asztalnál elgondolta. Végigették a vacsorát, közben Pohrisch végig beszélt, beszélt, mintha megrészegedett volna saját diadalának a gyönyörűségétôl. Ôk ketten alig szóltak egy-egy közömbös szót. Vacsora után azt ajánlotta a sün, hogy menjenek el még valami éjjeli mulatóba. Fenékig ki akarta élvezni ezt a napot. Az asszony ellenkezni akart, de Kazimir egyetlen pillantása elhallgattatta. A szálloda kapujában Pohrischnak eszébe jutott, hogy talán keresni fogják telefonon valamilyen fontos üzleti ügyben és ezért visszaszaladt, hogy megmondja a portásnak, hova kapcsoltassák át a beszélgetést. Éva és Kazimir egyedül maradtak egy pillanatra az utcán. Színes fényreklámok villództak az éjszakában, ívlámpák izzottak, zsongott és csillogott pazar pompájában a város.

Kazimir hirtelen, szó nélkül belekarolt az asszonyba és megindult vele. Éva nem tiltakozott. Úgy ment mellette, mintha örökké együtt jártak volna, ismeretlen városok ismeretlen utcáin, mely mint maga az egész világ, nem egyéb, mint festett kulissza kettôjük szerelme köré. A járda mellett egy üres taxi állt. Kazimir kinyitotta az ajtót és Éva szó nélkül beszállt.

-- Gare du Nord -- mondta Kazimir s a gépkocsi elindult.

-- Hová? -- kérdezte Éva és hallani lehetett a reszketését, ahogy összekoccantak a fogai.

-- A mennyországba -- felelte Kazimir és szenvedélyes, vad erôvel magához ölelte.

Másnap már tudták mind a ketten, hogy ôrültség volt, amit tettek. De szép, gyönyörű ôrültség. Elnyúlva hevertek egymás mellett a kis dél-francia falusi vendéglô emeleti szobájában, a nyitott ablakon át belehelt a tenger, és az idô állt, mintha semmi se létezett volna a földön egyéb, csak ôk ketten s az a halk moraj, amivel a végtelen víz verdeste a part köveit az ablak alatt. Tudták, hogy ôrültség mindez: itt vannak egy faluban, aminek a nevét se tudják, egy hálóing, egy fogkefe, egy szappan nélkül, csak úgy, ahogy az ember elindul egy pár órás esti szórakozásra... és mégis érezték, hogy másképpen nem történhetett. Hogy így igaz. Hogy ez az élet. A többi díszlet csupán, élettelen kellék a valóság köré. A valóság pedig ôk ketten s a szerelem. Nem éreztek egyebet, csak egymást és a tenger sós illatát az orrukban. De tudták, hogy több nincs is a földön. Ez minden.

Késô délután volt már, mikor az éhség fölébresztette ôket a mámor szédületében. Eszükbe jutott, hogy utoljára a Continental márványtermében ettek. Olyan szédületesen messzi érezték maguktól azt a vacsorát, mintha száz évvel azelôtt lett volna. Kazimir összekotorta a zsebeit és megszámolta a pénzét. Ha sok nem is, de valami volt még a Madelaine-kép árából.

-- Nálam is kell még legyen -- mondta Éva.

Átnézték a kis elefántcsont díszítésű kézitáskát: aprópénz volt benne csak.

-- De itt van az arany cigarettatárcám -- mondta Éva -- és itt vannak az ékszereim is!

Felöltöztek, lementek a konyhába és rendeltek egy gazdag ebédet. Rajtuk kívül senki sem volt az étteremben. Ültek a tengerre nyíló ablaknál, vörösbort ittak, egymás kezét fogták és hallgattak. Csak a tenger zúgott odakint és a vendéglôs, egy alacsony, bajuszos ember, kopott papucsában néha csoszogva odajött az asztalhoz és letett eléjük valami ennivalót. Szokva lehetett a szerelmespárokhoz, mert nem látszott az arcán sem rosszallás, sem kíváncsiság, csak szelíd és bölcs jóindulat.

Késôbb sétálni mentek a tengerpartra. Távol a falutól találtak egy helyet, ahol senki se járt. Itt megfürödtek. Hancúroztak a hullámok között, mint a gyerekek. Mögöttük, meredek sziklafalról, tiszta vizű csermely permetezett alá a tengerbe. Kristályosan csillogó cseppjei mint parányi kis vízesés gyöngyöztek alá bátor ívben a magasból. Éva fölkapaszkodott egy nagy gömbölyű hátú kôre és fölnyújtotta kezét a víz után. Inni akart belôle. Csak az ujja hegyével érte el. Lábujjhegyre ágaskodott. Karcsú teste kinyúlt, megfeszült, mint a fiatalság és a vágy. A nap lenyugvóban volt és bíborvörös színeit rácsókolta a vízre, a sziklákra és a meztelen nôi testre. Kazimir elbűvölve nézte a képet és egyszerre tudattá vált benne valami régi érzés: ezt a képet akarta ô megfesteni mindig. Ezt kereste, ezt a kompozíciót. Ezt a formát, ezeket a színeket. Élete célja volt ez a kép.

-- Éva! -- kiáltotta -- Ha vásznam lenne! Ha itt lennének a festékeim!

Másnap eladták az arany cigarettatárcát -- a sün ajándékozta volt Évának születésnapjára -- és megvették a vásznat, az állványt, a festékeket. Egy fél napot kellett utazni miatta, de megvolt minden. Kazimir maga kereste ki a vásznat, maga szögezte föl a lécekre. Nagy képet akart, száznegyvenszer százhúszas méretben. Csupa izgalom volt, csupa idegesség. Másnap délután újra kimentek arra a helyre és hozzákezdett a munkához.

Lassan haladtak, mert Kazimir azokat a színeket leste, melyeket a lebukó nap fröcskölt oda halálos perceiben. Így naponta csak egy félórát tudott dolgozni. Annak is nagy része a színek keverésével telt el. Újra és újra belekezdett, újra és újra lekaparta. Fogcsikorgató küzdelem volt ez a színekkel és árnyékokkal, rettenetes küzdelem. Majdnem két hétig tartott. De akkor készen volt a kép. A színek éltek. Eleven valóság volt a karcsú és fiatal nôi test, ahogy az életöröm csillogó vízcseppjei után fölnyúlt a magasba és mégis ott vibráltak testén a lenyugvó nap bíborának árnyai, az este, az elmúlás. Álomszerű volt és mégis valóságos. S a háttér sziklái, mint egy halálra roskadó szürke világ s alant a tenger végtelenje: bíborral átszôtt zöldeskék örökkévalóság.

Érezték mind a ketten, hogy a kép nagyon jó. Ott álltak elôtte a magányos tengerparton, két meztelen ember a teremtés ôszi misztikumából kilépve és fogták egymás kezét. Az este már aláborult a földre és vízre, búcsúzó árnyak nyúltak át a végtelen fölött s egyszerre valami névtelen, furcsa szomorúság fogta el ôket. Éva szemébôl kibuggyant egy könnycsepp. A múlandóság szele végiglengett puha szárnyain a tenger fölött, megborzolta a hullámok hátát, a sziklák sötét taraját meglegyintette s ôk fázni kezdtek hirtelen.

Mikor a kisvendéglôbe visszaérkeztek, már sötét este volt. Égtek a lámpák és a söntésben néhány halász vörösbort ivott. A belsô étteremben egyetlen vendég ült a tarkamintájú abrosszal leterített asztalnál és iratokban lapozott. Mikor Éva és Kazimir beléptek, fölemelte a fejét. Pohrisch Gottfried volt, a sün.

Néhány pillanatig mind a ketten megdöbbenve meredtek rá. Aztán Kazimir lassan elôre lépett. Arca sötét volt és fenyegetô. Falnak támasztotta a festôállványt, melléje a képet, a festékesdobozt és megindult a sün felé. Az még mindig mozdulatlanul ült ott az asztalnál, kövéren, elégedetten és valami torz vigyorgással az arcán. Éva a küszöbön állt, az ajtófélfába fogódzva, mint aki szédül.

Mikor Kazimir félúton volt közte s az ajtó között, akkor szólalt meg végre a sün.

-- Nos? Jó estét! Arra nem gondoltatok ugye, hogy rendôrség is van a világon? Van, van -- tette hozzá elégedetten, párnás kezeit összedörzsölgetve -- van bizony...!

Kazimir megállt elôtte és zsebre dugta a kezét.

-- Nem tudom, mi köze lenne ehhez a rendôrségnek -- mondta kicsit gúnyosan, de a hangjában fenyegetés volt -- ez a mi kettônk dolga, öreg sün, nem a rendôrségé.

-- Kettônk dolga? -- a kis kövér ember homloka megráncosodott a csodálkozástól, mint az orrszarvú bôre -- Nem tudom, mi dolgunk lehetne nekünk egymással, Lubovszki Kazimir? -- kérdezte nagyon fölényesen. -- Nekem csak a feleségemmel van dolgom. Kérlek, Éva, foglalj helyet, igen? Néhány üzleti ügyben van szükségem a véleményedre. Elhoztam hozzá a papírokat is.

Kazimir még mindig ott állt zsebre dugott kézzel az asztal mellett, de a sün nem is nézett rá többet, mintha ott se lett volna. Éva lassan elindult az ajtótól és tétova léptekkel közeledett.

-- Elôször is itt van a fél évvel ezelôtt apáddal kötött szerzôdésünk -- kezdte el Pohrisch Gottfried közömbös üzleti hangon, anélkül, hogy fölnézett volna a papírjaiból -- mely szerint a Pohrisch-bankház átveszi a Kunczler-áruház adósságait és ennek ellenében elsôfokú betáblázási joga van minden Kunczler Adolf, neje vagy leánya nevén bejegyzett ingatlanra. A Pohrisch-bankház által ilyen módon nyújtott hitel törlesztésére, illetve a törlesztés esedékességére vonatkozólag a Pohrisch Gottfried és Kunczler Éva között létrejött házassági szerzôdés idevonatkozó szakasza érvényes.

Itt a sün nyögött egyet, megdörzsölte hájasodó állát és egy másik iratot vett a kezébe.

-- A házassági szerzôdésben pedig ez áll. Utolsó pont: amennyiben pedig ezen házasság bármely fél hibájából és bármely fél kívánságára felbomlana, a Pohrisch-bankház által a Kunczler-áruháznak nyújtott és a Kunczler-ingatlanokra betáblázott hitelkeret a válás kimondásának napján teljes egészében a törvényes kamatok felszámítása mellett esedékessé válik. Nos? Erre vonatkozólag szeretném hallani a véleményedet, Éva?

Ezzel a sün elégedetten hátradôlt a széken, húsos tömpe ujjait egymásba fonta és a jóllakott óriáskígyó nézésével vigyorgott az asszonyra. Éva sápadtan fogódzott az elôtte lévô szék támlájába és Kazimir még mindig ott állt zsebre dugott kézzel. Aztán megszólalt. A hangja tompa volt és félelmetes:

-- Mit gondolsz, sün: ha most agyonütnélek...?

Pohrisch szemtelenül fölvigyorgott rá az asztal mellôl.

-- Életfogytiglanra elítélnének. Nem hiszem, hogy megérné.

Majd hirtelen egészen más hangon:

-- Nézzétek, gyerekek. Ami megtörtént, megtörtént. Minden ember életében vannak botlások. És nem akarok még nagyobb botrányt, mint ami már van. És azt sem akarom, Éva -- és itt megnyomta a szót -- azt sem akarom, hogy a szüleid szegényházban végezzék az életüket. Vagy még rosszabb helyen. Azt hiszem, nagyon jól tudod, mire gondolok. A csôdtömegben voltak bizonyos dolgok, melyek ha felszínre kerülnek, hát a törvény... na de mondom, nem akarok semmi rosszat. Isten ôrizz. Az órájára nézett.

-- Fél óra múlva indul egy vonat. Reggel Marseilleben vagyunk. Onnan délben indul a repülôgép Madridba. Ez a kis intermezzo pedig nem történt meg. Így. Vendéglôs! Fizetek!

A vendéglôs becsoszogott ócska papucsaiban.

-- Egy kávé, két vajaskenyér, egy tojás -- mondta morogva és nem nézett senkire.

Pohrisch kiszámolta a pénzt. Kazimir Évát nézte. Az asszony arca szürke volt, mint a hamu. Ujjai a szék támláját markolták görcsös erôfeszítéssel, mintha attól félne, hogy elesik. A vendéglôs besöpörte az asztalra dobott pénzt és visszacammogott a söntésbe. Az ajtót betette maga mögött. Pohrisch visszatette iratait hatalmas sárga bôr aktatáskájába és felállt. Kazimir kivette kezét a zsebébôl.

-- Ide figyelj, sün -- mondotta és a hangja fojtott volt -- ide figyelj, te undok, nyálas osztriga...

-- Nem vagyok kíváncsi a stílusára, Lubovszki úr -- szólt közbe Pohrisch gôgösen és hóna alá vette az irattáskát. -- Éva, megyünk.

Lépni akart már, de ebben a pillanatban Kazimir ökle meglendült és telibe találta a zsíros, puffadt arcot. Az asztal feldôlt. Tányérok csörömpöltek s a kis kövér ember átbukfencezett a felbillent asztalon, aztán fekve maradt a padlón. Éva az arca elé kapta a két kezét és görcsösen zokogni kezdett. Kazimir odalépett hozzá.

-- Gyere, Éva.

Az asszony meghajolva felállt és zokogott.

-- Gyere, Éva -- ismételte Kazimir nagyon szelíden.

Az ivó felé megnyílt félig az ajtó. A vendéglôs benézett aztán óvatosan visszahúzta a fejét és az ajtót betette megint. Pohrisch hörögve nyögött a földön.

-- Gyere, Éva -- ismételte meg Kazimir harmadszor is.

Az asszony görcsösen meggörbülô ujjai alább csúsztak az arcán. Két könnyben úszó nagy szeme a rémület borzalmával meredt a férfira.

-- És az apám? -- a hangja elcsuklott -- Az apám...

Kazimir az asszony vállára tette súlyos, nagy kezét.

-- Gyere. Majd gondolkozunk a dolgon. Majd lesz valahogy. Gyere.

-- De hogy? Kazimir, hogy? Az apám megöli magát, ha...

Újra feltört belôle a zokogás. Elfordult. A férfi keze lehullott a válláról.

-- Éva. Nem lehet, hogy te fizess az apád dolgaiért. Az életeddel! Gyere.

Az asszony nem mozdult. Csak egy halk, nyöszörgô hang és a vállai rázkódása jelezték, hogy sír. A sün hörgött a feldôlt asztal mögött.

-- Éva... mi több neked: a mi szerelmünk, vagy az apád üzlete?

A hang mögött ingerültség feszült. Az asszony kétségbeesve fordult meg.

-- Értsd meg, Kazimir... Nem, nem, ez rettenetes.

De a festô fejében már forrott a kétségbeesett harag.

-- Fönt a szobában megtalálsz -- mondotta, azzal megfordult és nagy, döngô léptekkel az ajtóhoz ment. Felvette a fal mellé támaszkodó képet és még egyszer visszanézett. Az asszony ott állt az elôbbi helyen és üveges szemekkel bámult utána.

-- Magad kell dönts, Éva -- mondta Kazimir rekedten, azzal megfordult és a képpel a kezében kilépett az ajtón.

Egy félórát járt fel és alá fent a tengerre nyíló emeleti szobában, ahol a levegônek még csókillata volt és alig telt ölelések melege lapult a bútorok mögött. Várta Évát. Lehetetlennek érezte, hogy ne jöjjön. Hogy ott maradjon, önszántából, annál a nyomorultnál, annál az aljas patkánynál, aki pénzért vette meg magának a testét, mint ahogy a mészáros egy marhát megvesz a piacon. Nem, ezt lehetetlennek érezte. Ezek után a napok után. Ezek után az éjszakák után. Nem, hajtogatta magában, nem. Képtelenség. Bizonyára csak meg akarja magyarázni a sünnek, hogy mi történt. Hogy egymásra találtak. Fölismerték egymást, ôk ketten és ez ellen a fölismerés ellen már nem lehet tenni semmit. Aztán majd följön és a nyakába borul. A kicsi Éva. Az ô kis Évája...

Egy fél óráig járt fel és alá. Néha megállt és hallgatózott. De csönd volt a lépcsôn. Néma volt az este is és sötét, csak a tenger zúgott halkan az ablak alatt.

Egyre nyugtalanabb lett. Talán erôszakoskodni mer vele az a gazember? Talán erôvel akarja elhurcolni? Nem bírta sokáig.

Föltépte az ajtót és öles léptekkel szaladt le a sötét falépcsôn. A söntésben ott ültek még mindig a halászok, de az étterem üres volt.

-- A hölgy, aki itt volt...? -- fordult rémülten a halászok felé.

Egy öregebb rendű szakállas ember letette a vörösborral töltött poharat és hüvelykével kifelé mutatott.

-- Elment. Az úrral.

A konyhából benyitott a vendéglôs és bozontos szemöldökei alól szomorúan nézett Kazimirra.

-- Elment -- mondta részvéttel -- azzal a másikkal. Hja, a nôk különösek...

Kazimir kirohant. A falu sötét volt már és néma. Egy futással szaladt az állomásig.

-- Ment innen mostanában egy vonat? -- kérdezte lihegve az irodában gunnyasztó vasutast.

-- Tíz perccel ezelôtt Marseille felé -- felelte az és csodálkozva nézett a képébôl kikelt lihegô emberre.

-- Nem látott egy hölgyet és egy kis kövér urat?

-- De igen, Monsieur. Elmentek a vonattal.

Kazimir egy pillanatig úgy állt ott, mint aki körül elsüllyedt a világ. Csak állt és rábámult a vasutasra.

-- Valami baj van, Monsieur??

-- Nem, nem. Köszönöm.

Megfordult és kitámolygott az irodából. A falu aludt. Csönd volt. És sötétség, sötétség, sötétség. Éjfél lehetett, amikor hosszú, kétségbeesett kószálás után visszaérkezett a vendéglôhöz. Az emeleti vendégszobában égett a lámpa. A szíve úgy el kezdett dobogni hirtelen, hogy meg kellett álljon. ,,Éva'' villant keresztül az agyán a mámoros öröm, anélkül, hogy magyarázatot keresett volna. ,,Hát mégis! Mégis!'' Berohant a kapun. Az ajtó nyitva maradt mögötte. Hármasával vette a lépcsôfokokat. A sötétben megbotlott és elesett, de újra talpon volt megint. Feltépte az ajtót. ,,Éva!'' Aztán megállt a küszöbön. Az ágy szélén, szemben a szekrénnyel egy asszony ült. De nem Éva. Madelaine Julliot.

Mosolyogva ránézett, bólintott, aztán a képre mutatott.

-- Gyönyörű. De az ilyesmiért fizetni kell, mon ami. Szívvel, vérrel, élettel: de valamivel fizetni kell.

Aztán, hogy a férfi még mindig ott állt az ajtóban, sápadtan, sötét nézéssel, borzoltan és nem mozdult: kissé szomorú, fátyolos hangon hozzátette, azzal a különös mély alt hangjával.

-- Nagy árat kell fizetni néha, igen.

Kazimir lassan, nagyon lassan megmozdult. Belépett, betette maga mögött az ajtót. Mozdulatai fáradtak voltak, csüggedtek, letörtek. Az asszony sóhajtott és lassan fölemelkedett az ágyról.

-- Úgy látom, a legjobbkor jöttem -- mondta halkan és nagyon melegen, -- pedig nem volt egyszerű. Az életben semmi sem egyszerű, mon ami.

Abban az évben Lubovszki Kazimir ,,Éva'' című olajfestménye nyerte el az ôszi tárlaton az ,,École de France'' nagydíját. Néhány nappal azelôtt tartották meg Madelaine-nel az esküvôjüket, egészen csöndben, feltűnés nélkül. Éppen csak néhány napilap emlékezett meg errôl a ,,művészet'' rovatban és egy félkomoly folyóirat hozta a fényképüket is. Beatrice asszonyon kívül csak Madelaine szalonjának néhány meghitt belsô vendége volt jelen a szertartáson. Lubovszki Taddeus egy aranyórát küldött maga helyett és egy csekket a Banque Lyonnaise-hez. Beatrice könnyezett és amikor megcsókolta a menyét, halkan a fülébe súgta:

-- Vigyázz reá jól, hiszen még olyan gyerek...

Utána leutaztak Olaszországba és ott érte ôket utol a hír, hogy az ,,Éva'' megnyerte a nagydíjat.

Lubovszki Kazimir életében új fejezet kezdôdött. Rendezett viszonyok közé került, a féktelen és rapszodikus kicsapongások véget értek. Madelaine okos asszony volt és sokat tapasztalt már az életben. Tudta tartani a gyeplôt, anélkül, hogy érezni lehetett volna annak apró, irányító rándulásait. A Julliot-villabeli műterembôl padlásra kerültek Madelaine portréi, csupán az az egy maradt ott, amit Kazimir festett róla. Kazimir sokat és rendszeresen dolgozott, tavasszal kiállítást rendezett számára Madelaine és az egyik kompozícióját megvette a Szépművészeti Múzeum. Ezzel Lubovszki Kazimir befutott festô lett.

,,Shylock legyôzi Parist'', ez volt a kompozíció címe, amit a Szépművészeti Múzeum megvásárolt. Ezt a képet még Olaszországban festette, nászútjuk alatt. Azon a napon született meg benne, amikor meglátta újra a tengert. A tengert, mely Évára emlékeztette. A maga végtelenségével, a maga színeivel, a maga zúgásával. Ott ment Madelaine mellett, lábuk alatt puhán sercegett a homok, naplemente volt. Kis rojtos szélű hullámok verdesték locsogva a partot, a sziklák háta sötétvörös lett és árnyékuk megnôtt nagyra, feketére: akkor egyszerre csak felsajgott benne valami rettenetes keserűség, akár egy feltépett seb. Mintha hónapok óta hordozott volna magában egy elüszkösödött daganatot s ez a daganat ott egyszerre fölfakadt volna s mérges, keserű váladéka elöntötte a lelkét. Évát látta a tenger hullámai között, a park homokjában, a sziklák alatt: mindenütt Évát. De ez egy másik Éva volt. Egy bűnös, romlott, tisztátalan Éva, egy önmagát áruba bocsátó, meggyalázott Éva, egy minden szépre és jóra gyönge Éva.

Az asszony valamit észrevehetett az arcán, mert puhán a karjára tette a kezét.

-- Fáradt vagy? Menjünk inkább haza?

-- Festeni akarok -- felelte Kazimir rekedten és elfordította a fejét.

Este, a hotelszobában, megcsinálta az elsô vázlatot. Jobb szélen Heléna, bal szélen Paris. Szépek, tiszták, meztelenek és fiatalok. Köztük a kép közepén, valamivel hátrább, Shylock. Undorító, torz vigyorral hájas arcán, sötét köpenybe burkolva testének ocsmányságát. Egyik kezében gyöngyök, drágakövek, másik keze mohón begörbülô karmokkal nyúl Heléna után. Heléna már nyújtaná Parisnak az almát, de kezének mozdulata megtörik a gyöngeségen s az alma Shylock felé hull. Kétségbeesett iszonyattal néz Parisra, a szája szót akar formálni, de Shylock fekete karmai már csapnak le a gömbölyű váll fehér húsára... már késô. A kikívánkozó szóból talán egy halk kis sikoly lesz csak, talán az sem. A fej megadó mozdulattal lefelé hajlik, a másik kéz esett, védekezô mozdulattal igyekszik eltakarni a testet... késô. Az alma a gyöngyök és drágakövek felé hullott és Shylock gyôztesen vigyorog.

Ez volt az a kép, amit fél évre rá a Szépművészeti Múzeum megvett. Heléna arca Évára emlékeztetett, Parisban sokan Kazimirt vélték megtalálni. Shylock püffedt arcában mindenki ráismert Pohrisch Gottfriedre, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatójára. Néhány élclap meg is emlékezett errôl. Ezeket a lapokat megjelenésük után a Pohrisch-bankház sietett összevásárolni, azonban ezzel csak növelték a botrányt. Egy fél évig még beszéltek a dologról, aztán rendre megfeledkeztek róla. Egy év múlva aki a Szépművészeti Múzeumban megállt a kép elôtt, már nem is gondolt arra, hogy létezik egy Pohrisch Gottfried is ezen a földön. Csak a képet látta és érezte, hogy szép. És döbbenve érezte azt is, hogy igaz.

Madelaine figyelmeztette Kazimirt elôször arra, hogy rendkívüli hajlama van a portréra. Hogy képeinek legerôsebb oldala mindig az arc és a jellem. Kazimir kísérletezni kezdett és hamarosan rájött, hogy Madelaine-nek igaza van. Portréi kitűnôen sikerültek. Addig, amíg maga választotta ki a modelljeit. Mikor már divatba jött és a közélet kiválóságai egymás után keresték föl megrendeléseikkel, valamint azok is, akiknek bôven volt pénzük arra, hogy a divat után fussanak: gyakran elôfordult, hogy egy-egy képe nem sikerült. De ezt csak ô és Madelaine tudták és talán néhány műbíráló. A divat után hóborodott gazdag polgároknak mindegy volt, csak Lubovszki-portré legyen. A sikert nem lehetett megállítani, még a legkontárabb mázolással sem.

Kazimir nagyon jól tudta, hogy mindezt Madelaine-nek köszönheti. Az asszony mestere volt az adminisztrációnak. Valami mély, hálás barátságot érzett iránta, ami nem volt egészen szerelem, de több is lehetett annál. Egyszerűen szüksége volt Madelainere, mint a kenyérre a mindennapi életben. Természetesen akadtak azután is kisebb-nagyobb szerelmi fellángolásai, futó kalandjai, melyek könnyen botrányra vezethettek volna. Azonban Madelaine mindannyiszor megtalálta a módját annak, hogy kellô tapintattal és ösztönös finomsággal áthidalja ezeket az epizódakadályokat, annyira, hogy semmi bántó emlék nem maradt vissza utánuk. Madelaine okos asszony volt. Volt türelme kivárni, amíg egy-egy ilyen eset után maga Kazimir tért vissza hozzá, enyhe lelkiismeret-furdalással. Ezeknek a fellángolásoknak egyedül maradandó nyoma minden esetben egy-egy remekül sikerült kép, vagy portré maradt, ami mind hozzájárult Kazimir hírnevének emeléséhez. Tizennégy évi házasságuk idôszaka -- Madelaine okos vezetése alatt -- egyetlen emelkedô ív volt Kazimir pályáján. Mikor Madelaine 1938-ban, ötvennégy éves korában meghalt -- rövid betegeskedés után, váratlanul, ízlésesen és szépen, méltón egész életéhez -- Kazimir negyvenegy éves volt még csak s Európa egyik legismertebb portréfestôje. A temetés decemberben volt és Kazimir Itáliából, nászútjuk helyérôl hozatott egy repülôgépre való piros rózsát, amit kosárral szórtak a ravatal köré és a sírra. Beatrice asszony ugyancsak repülôgépen jött el a temetésre Varsóból, ahol Lubovszki Taddeus halála óta egyedül élt az öreg házban kutyái, macskái és emlékei között, mint egy fehérhajú, törékeny kis rokokó-dáma és amikor a temetés után magukra maradtak a Rue Etienne-beli villában, Kazimir az ô vállán sírta ki bánatának elsô könnyeit. Aztán összecsomagolta fontosabb holmiját, a villát lezáratta és elköltözött az anyjához Varsóba.

Néhány szép, meghitt hangulatú hónapot töltöttek el együtt, anya és fia. Kazimir nem dolgozott azokban a hónapokban. Nagy sétákat tett, néha felrándult pár napra a hegyekbe, de ecsetet nem vett a kezébe. Így telt el a tavasz. Nyár elején megszállta hirtelen valami mohó nyugtalanság. Párizsba utazott. Onnan Olaszországba. Onnan Bécsbe. És akkor találkozott össze Reginával.

Egészen hétköznapi módon kezdôdött. A festôművészeti fôiskola egy kis bankettet rendezett a tiszteletére, amirôl a lapok is megemlékeztek, sôt néhányan közölték elsô díjnyertes festményének a fényképét is, a ,,Napozó leány''-t, amelyik a fôiskola halljában függött. A bankett után, amikor néhány professzor társaságában lefelé haladt a lépcsôn, meglátott egy nôt, aki a lépcsô alatt állt, mintha várt volna valakire. Egyszerű, kispolgáriasan öltözött nô volt, rövidlábú, hízásra hajlamos típus, úgy harminc és negyven között. Mikor a lépcsô aljában a professzoroktól elbúcsúzott, a nô gyámoltalan lépést tett feléje.

-- Keres valakit? -- kérdezte Kazimir jóindulatú udvariassággal.

Az asszony elpirult és néhány gyors, apró lépéssel közelebb jött.

-- Nem ismer meg, Lubovszki úr?

Kazimir figyelmesen, összehúzott szemöldökkel nézte néhány pillanatig, aztán megrázta a fejét.

-- Ne haragudjon ...

-- Regina vagyok -- mondta az asszony és kicsit szomorúan elmosolyodott -- a Kelmpnergasseból, ahol lakni tetszett... a kis Regina... akkor még kis Regina voltam...

-- A kis Regina? Aki ennivalót hozott mindig? Nahát, ez igazán kedves... de régen is volt az, Reginácska...! A mama még most is annyit veszekszik a lakóival?

-- A mama nem veszekszik már -- felelte a nô csendesen -- a mama meghalt. Hat éve már.

-- Bocsásson meg...

Néhány pillanatig hallgattak.

-- Csak azért jöttem -- kezdte el egy idô múlva újra az asszony-- hogy lássam néhány percre. Nem akarom zavarni.

-- Dehogy zavar -- felelte Kazimir és megvillogtatta a fogait. -- Jöjjön, üljünk le valahova és beszélgessünk! Megiszunk hozzá egy üveg jó bort. Jöjjön! Ezek a műtudósok mind antialkoholisták, az embernek kiszárad a torka közöttük!

-- Milyen szép, hogy most is úgy tetszik még nevetni, mint akkor -- mondta Regina halkan és a szeme megkönnyesedett.

Aztán ültek egy csöndes kis vendéglô félreesô sarokasztalánál és néhány pohár bortól az asszony nyelve megoldódott. Elmondta, hogy férjhez ment egy géplakatoshoz, három gyermeke van, az urának nem megy valami jól, mert beteges, de azért élnek... elmondta, hogy mennyit leselkedett a kulcslyukon, amikor Kazimir bent meztelen nôket festett, hogy utálta ôket, szerette volna a szemüket kikaparni... elmondta, hogy hogyan szedte föl a képet, azt a bizonyos képet az utcáról, hogy dugdosta a szekrényében, hogyan jöttek el egy fél év múlva mindenféle úriemberek és keresték... és ô nem akarta elárulni, hogy nála van, de Herta a szomszédból, a barátnôje, bosszúból megsúgta valakinek... de ô nem akarta még akkor sem odaadni, csak amikor megmondták, hogy ebbôl Lubovszki úrnak nagy dicsôsége lesz, csak akkor adta oda a képet, de utána egész éjszaka sírt... és hogy ne haragudjék, amiért ennyi butaságot beszél össze-vissza, de régi dolgok ezek és jólesik most ennyi év után beszélni róluk...

Kazimir nem haragudott. Egy kis halvány szomorú mosollyal a szája szélén hallgatta az asszony hangját és újra föltámadtak benne a régi bécsi emlékek. Melaine, a műlovarnô... a cirkusz... a nyálas csókú kis Margot... a sajthéj reggelik, az éhezések, a nagy ivások... a Rosengasse és Éva... igen, Éva...

Hirtelen fölkapta a fejét és félbeszakította az asszonyt.

-- Jöjjön -- mondta -- még el kell menjünk valahova.

Taxiba ültek.

-- Rosengasse -- mondta a gépkocsivezetônek.

Az hátrafordult.

-- Melyik szám?

-- Egyik sem. Az utca elején álljon meg. Várjon itt -- mondta, amikor kiszálltak.

Elsô benyomása az volt, hogy semmi sem változott. Ugyanazok a házak álltak kétoldalt, ugyanazok a kerítések szegték a kerteket. Megismerte a fákat. Egy-egy erkélyt. Különös volt. Mintha nem is telt volna el tizenhét év. Mintha...

-- Nézze -- súgta fojtottan és megfogta Regina kezét -- itt kezdôdött. Ô ott bent teniszezett, én itt álltam és néztem. Aztán füttyentettem, így...

A hang ijesztôen hasított végig a csenden, néhány fa megborzongott tôle és halk sárga levelek hulltak.

-- Csak akkor nyár volt, Reginácska, nyár...

Keserű ôszi avarszag súlyosodott a nyirkos levegôre, levelek hulltak, ôsz volt. A teniszpálya üresen és gazdátlanul ásított és látni lehetett, hogy fű lepte be. Régen nem használta senki. Fű nôtt ki az utak kavicsa közül is, a kert gondozatlan volt és elhanyagolt. A tizenhét év mégis eltelt, gondolta, eltelt.

-- Várjon itt egy percig -- mondta hirtelen -- nem haragszik, ugye?

Az asszony szótlanul megrázta a fejét és a tekintete fátyolos lett.

Kazimir benyitott a kerti kapun. A kavics csikorgott a lába alatt. Egy-egy sárga juhar levél keringve hullott alá a fákról. Gyom lepte ágyások szomorkodtak. A csöngetésre egy öreg szakácsnôforma asszony nyitott ajtót.

-- Van itthon valaki?

Az asszony bizalmatlanul mérte végig.

-- Az úr fent van.

Elôvette a névjegyét.

-- Kérem, jelentsen be.

Az asszony megtörölte kezét a kötényébe, aztán átvette a névjegyet.

-- Tessék várni -- mondta barátságtalanul és bement a házba.

Egy idô múlva visszatért.

-- Tessék bejönni.

Kazimir körülnézett az ismerôs házban. Hogy megváltozott minden, gondolta. Minden megváltozott. A bútorok kopottak voltak és öregek. Por és rendetlenség mindenütt.

-- Tessék... -- mondta az asszony és kinyitott egy ajtót.

Magas támlájú karosszékben egy ráncos arcú kopasz öregúr ült. Lötyögött rajta a ruha, ahogy sovány kezét feléje nyújtotta. -- Kedves, igazán kedves... -- motyogta egy vértelen öreg száj -- üljön le, kérem... oda, oda... jaj, tudja, mikor az ember megöregszik és egyedül marad, az élet már semmit sem ér, semmit.

-- És Éva...? -- szakadt ki Kazimirból ijedten a kérdés.

Az öregúr színtelen szemei döbbenve néztek rá.

-- Nem tudja...? Szegény leányom... megölte volt magát... lent Görögországban... sok éve már annak... mikor is...? Tudja, az ember már nem méri az idôt sem, már az is csak telik és telik... minek is él az ilyen öregember még, nem igaz...?

Nem tudta volna elmondani késôbb, hogy mirôl beszéltek még. Talán mondott egy-két konvencionális szót, de lehet, hogy azt sem. Mikor kijött a házból, úgy érezte, mintha maga is megöregedett volna hirtelen. Mintha valamit elvesztett volna, valamit, ami nem volt az övé, de mégis az övé volt, mert gondolni tudott reá, emlékezni. Mintha az egész múlt és az egész Rosengasse elsüllyedt volna valami feneketlen mélységbe és ô csak a régi emlékezések árnyképeit látná maga elôtt, a kertet, a házat, a begyöpösödött teniszpályát ott lent... de mindezt olyan valószínűtlen messzeségbôl, mintha valójában nem is létezett volna soha. Éva, gondolta görcsös rémülettel, Éva... aki valamikor itt a teniszpályán nyúlánk fiatal testtel szökött a fehér labda után... hogy ez az Éva... jaj, gondolta, jaj... az a szép, karcsú test ott a tengerparton...

Valaki melléje lépett és megfogta a karját. Egy ijedt kis hangocska súgta:

-- Történt valami...?

Mintha akkor nyitotta volna ki a szemét, úgy nézett körül. Élesen, tisztán látott mindent. Az utcán állt. Az ismerôs utcán. Mellette egy asszony. Persze, Regina. A vízbefúlók mozdulatával markolta meg az asszony kezét és belekapaszkodott.

-- Jöjjön -- lihegte -- jöjjön. Itt rettenetes.

Szinte futott vele. A taxi még ott várt a sarkon.

-- Park hotel -- mondta és a fogai hangosan összekoccantak a szavaknál. Reszketett.

-- Az Istenért, mi történt? -- kérdezte az asszony és rémült szemekkel kutatta az arcát. Ránézett.

-- Meghalt... -- hörögte -- érti? Nincs többé. Meghalt.

És az arca borzalmas volt. Sápadt és borzalmas.

A szálloda elôtt gépiesen fizette ki a kocsit. Az asszony búcsúzni akart.

-- Nem -- mondta a festô és didergett -- ne hagyjon magamra...

Szorosan fogta a kezét, úgy vitte föl az emeletre. Szinte menekült vele. A szobaajtót még betette maga mögött, aztán nekidôlt a hátával, mint aki utolsó erejébôl is kifogyott és üveges, merev szemekkel nézett a megrettent asszonyra. Néhány pillanatig így állt mozdulatlanul, aztán meg-megránduló ajkai szavakat formáltak és dadogva lökték bele a csöndbe:

-- Meghalt... érti? Elrothadt... a húsa. Megették a férgek... a szemét... az ajkait... érti? Nincs többé, nincs...

Aztán hirtelen megvonaglott az egész hatalmas test és mint egy szörnyű, megkínzott állati üvöltés, úgy szakadt föl belôle a zokogás.

Regina az egész éjszakát ott töltötte mellette. Ez volt életének a nagy éjszakája. Régi kislány-álmainak megvalósulása, szűk kis hétköznapi asszonysorsának beteljesülése. Simogatta a haját, lecsókolhatta a könnyeit, hozzá simulhatott, vigasztaló szavakat suttoghatott a fülébe. Testét-lelkét odaadta volna, de érezte, hogy ennek a csodálatos, nagy, furcsa embernek egyik sem kell. Így hát csak a szívét adhatta, kis puha, alázatos szívét.

Levetkôztette, ágyba fektette, dunyhákkal takarta be vacogó testét és virrasztott mellette szelíd, szomorú hűséggel. Reggel felé az idegláz megszűnt és Kazimir mély álomba merült. Mikor fölébredt, dél volt már szinte. Körülnézett és elsô pillanatban nem tudta, hogy hol van. Aztán lassan eszébe jutott minden. A Rosengasse, az öregember a karosszékben, Éva... Sokáig feküdt úgy mozdulatlanul, hanyatt és gondolkozott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy valaki volt még a szobában, egy kis szürke asszonyka. Regina, persze. Körülnézett, de a szoba üres volt. Érdekes, gondolta, itt hagyott. Persze, ura van. Géplakatos. És három gyermeke. S az ura keveset keres, mert beteg...

Megfürdött, megborotválkozott és felöltözött. Lement az étterembe és jó étvággyal, sokat evett. Utána taxiba ült és volt lakásához hajtatott, a Kelmpnergassera. Reginát kereste. A házban nem ismerte senki. Végül akadt egy öregasszony a szomszédban, aki tudott arról, hogy valóban élt ott a házban sok évvel azelôtt egy leány, akit Reginának hívtak, de férjhez ment egy géplakatoshoz. Tudta a géplakatos nevét is és azt, hogy hol volt a lakásuk.

Kazimir följegyezte a nevet és a címet, visszahajtatott a szállodába, összecsomagolta a holmiját és még aznap elhagyta Bécset. Másnap párizsi bankja útján átutaltatott egy hatalmas összeget Regina Müller asszony címére, Wien, Gänsestieg 24. Egy hét múlva az egész ügyre nem emlékezett többé. Nyugtalan hírek keringtek mindenütt, az emberek háborúról beszéltek. Néhány napot Párizsban töltött, aztán visszatért Varsóba. Az anyja virággal várta a repülôtéren. Úgy borultak egymás nyakába, mint a szerelmesek, akik évek óta nem találkoztak. Néhány hétre rá kitört a háború és a németek az oroszokkal együtt kettéosztották Lengyelországot.

Az elsô zűrzavaros napokat ott vészelték át a lakásban. Beatrice kissé gyöngélkedett és Kazimir egész nap az ágya mellett ült, felolvasott neki vagy elbeszélgetett vele, vagy csak éppen ott ült és kinézett az ablakon. Az utcákon lövöldöztek, német páncélosok dübörögtek át és a házakban civilbe öltözött lengyel tisztek bujkáltak.

Egy német ôrnagyot szállásoltak be hozzájuk. Száraz, sovány ember volt az ôrnagy, szögletes és pattogó hangú. Elsô perctôl kezdve éreztette mindenkivel, hogy ô német, a megszálló, az úr. Az elsô két hétben nem volt vele különösebb baj. Kitértek elôle, apró komiszkodásait igyekeztek nem észrevenni. A harmadik héten benyitott Kazimirhoz, a műterembe. Nem kopogott, csak benyitott. Kazimir a pamlagon hevert és olvasott. A német megállt a műterem közepén és szemei végigjárták a falakat.

-- Egész rendes dolgok -- mondta keményen és katonásan -- mi, németek mindenkinél jobban értünk a művészethez, ezért különösen kitüntetésnek veheti, amit mondok. Hallottam, hogy ön portrékat is fest? Igaz?

-- Igaz -- felelte Kazimir, anélkül, hogy letette volna kezébôl a könyvet.

-- Akkor fessen le engem. Mikor kezd neki?

Kazimir fölnézett a regénybôl, megnézte jól az ôrnagyot tetôtôl talpig.

-- Magát nem festem le -- állapította meg nyugodtan.

A német megütközve meredt rá.

-- Nem? Miért nem?

-- Mert én csak olyan modellt festek, aki nekem rokonszenves.

-- És én talán nem vagyok önnek rokonszenves?

Az ôrnagy hangja fenyegetô volt, de Kazimirt legkevésbé sem izgatta ez.

-- Nem -- felelte nyugodtan, szinte közömbösen -- az olyan ember, aki nem kopog az ajtómon és nem köszön, amikor belép a szobámba, már elvbôl sem lehet rokonszenves. Az olyan okosan teszi, ha kimegy újra magától, mielôtt kidobom.

Kazimirt másnap letartóztatták összeesküvésben való résztvétel címén.

A börtönben csupa elôkelô lengyel urakkal került össze, akiknek minden bűnük az volt, hogy jó lengyel hazafiak maradtak akkor is, amikor Lengyelország már megszűnt. Beatrice asszony mindent elkövetett fia kiszabadítása érdekében. Még az ágyból is kikelt, bár öreg háziorvosa a legszigorúbban eltiltotta ettôl és kihallgatást kért a parancsnokló tábornoktól. Órák hosszat várakoztatták más asszonyokkal együtt a hideg kaszárnyafolyosón, de a kihallgatást mégsem kapta meg. Kapott helyette egy kétoldali tüdôgyulladást, mely ágyhoz szögezte megint. Néhány nap múlva komplikációk állottak be és rövid agónia után meghalt.

Kazimirnak egy tizenkét éves lengyel suhanc súgta meg az anyja halálát, a rakodó pályaudvar sínei között. Ott dolgoztak a többi foglyokkal együtt. Az volt a feladatuk, hogy összelapátolják és eltalicskázzák azt a bűzlô emberi trágyát, amit a veszteglô német katonavonatok hagytak ott maguk után. Kazimir éppen egy ilyen talicskát tolt végig a sínek között, amikor a kis suhanc elsündörgött mellette és odasúgta:

-- Lubovszki úr... azt izenik magának, hogy az anyja meghalt.

Kazimir megtorpant.

-- Mit mondasz?

-- Az anyja meghalt... tegnap... egy doktor üzeni, a nevét elfelejtettem...

-- Mit állsz ott! Tilos a beszéd! -- ordított a sínek végébôl egy ôr -- Mozgás tovább!

A gyerek elszaladt. Kazimir mozdulatlanul állt, villámsújtottan.

-- Hé, ember, mi lesz ott! -- ordított újra az ôr -- Fogd a talicskát, te lengyel!

De Kazimir nem fogta meg a talicskát, hanem nehéz, ólmos léptekkel elindult az ôr felé.

-- Mi a bajod? -- kérdezte az gorombán, amikor odaért hozzá.

-- Meghalt az anyám -- mondta tompán a festô. -- Meghalt.

Valami olyan mérhetetlen sötét fájdalom volt a hangjában, hogy az ôr megdöbbent tôle és lehajtotta a fejét.

-- Az baj -- mondta halkan -- öreg volt már? Beteg?

-- Meghalt -- ismételte a festô. -- Meghalt. Az anyám.

-- És te? -- kérdezte egy idô múlva a német -- el akarsz menni a ravatalához?

-- Igen.

-- Az nehéz. Az nagyon nehéz.

Szótlanul álltak, szemben egymással.

-- Akkor lôjön agyon -- mondta Kazimir lassan és a szemében keserű elszántság sötétlett -- lôjön agyon, de én akkor is elmegyek...

-- Ide figyelj -- súgta az ôr és óvatosan körülnézett -- ha ott a vagonok között el tudsz tűnni... de a felelôsség a tied... és este, számoláskor, itt kell légy megint...

Aztán ott állt a ravatal mellett. A gyertyák égtek s Beatrice -- finom kis fehérhajú dáma -- aludt szelíden, még talán mosolygott is, néha úgy tűnt. Virág nem volt semmi, csak két zöld fenyôkoszorú. Egy az öreg orvostól, egy az öreg komornától. Kazimir ott állt az anyja fejénél, úgy, ahogy a munkából elszökött, piszkos ruhában, rossz szagú cipôben, állt és nézte a kicsi alvó mamikát és egyetlen tompa sajgás volt benne minden. És arra gondolt: meg kellene most halni vele együtt, vele együtt...

Valaki egy széket tolt oda és ô leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenrôl, mindenkirôl, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért?

Átszaladt a műterembe, behozott állványt, festéket, mindent. Az állványt odavitte közel, egészen közel a mamika fejéhez. A ravatal lábánál égô két gyertyát maga mögé állította és festeni kezdett. Hogy mennyi ideig dolgozott a képen, nem tudta. Néha nyílott az ajtó, valaki halkan bejött, aztán kiment megint. Egyszerre csak készen volt a kép. Mamika ott feküdt piros rózsák között, bársonyos pillájú lehunyt szemekkel, csillogó fekete hajjal, fiatalon, csodálatos fiatalon, szép szelíd mosolyával ívelt ajka körül és aludt. A régi mamika, az emlékek örök fiatal mamikája. Halált játszott, mosolygott, aludt. De csak játék volt az egész, semmi egyéb, csak játék.

Ezt a képet késôbb egy német ezredes találta meg az üresen maradt Lubovszki-házban és hadizsákmányként Hamburgba vitte. Onnan öt év múlva egy angol százados ugyancsak hadizsákmányként tovább vitte Liverpoolba. Késôbb egy műgyűjtô vette meg árverésen négyezer font sterlingért. De errôl már Lubovszki Kazimir mind nem tudott.

Ôt a temetésen fogták el, másnap. Hat géppisztolyos katonát küldtek ki érte egy altiszt vezetésével. Az altiszt akkor érkezett, amikor a koporsót leengedték a gödörbe. Megállította az embereit, tisztelgett a koporsó elôtt és várt. Megvárta, amíg Kazimir lehullatta a tátongó fekete mélységbe az elsô fagyott göröngyöt. Akkor mögéje lépett és megérintette a karját.

-- Jöjjön. Jobb, ha most eljön...

Kazimir ránézett. Meredten nézte egy ideig a német altiszt sápadt, sovány arcát, aztán tompán megkérdezte:

-- Ugye... ô már nincs itt? Ez csak... egy koporsó, ugye?

Az altiszt nyelt egyet, aztán bólintott.

-- Nem -- mondta halkan -- ô nincs itt. Nem marad itt, egyedül a földben. Az anyák velünk jönnek, akárhova megyünk. Én tudom. Az én anyám is meghalt.

Kazimir még egyszer lenézett a szürke gödörbe, szeme végigfutott a temetôn, a hólepte sírokon, a mozdulatlan fenyôkön, aztán sóhajtott, megfordult és szó nélkül megindult a katonák között. A pap a sír fejénél összetette a kezét, fölnézett az égre és úgy mondta:

-- Uram, Te ezt nem akarhatod...

És mégis úgy történt minden továbbra is, ahogy a pap szerint Isten nem akarhatta.

Lubovszki Kazimirt elítélték szökés miatt. Hogy azelôtt még nem is volt elítélve semmiért, csak éppen fogva tartották, az nem érdekelte a hadbírákat. Tíz napi éheztetéssel egybekötött magánzárkát kapott, utána sok más lengyellel együtt marhavagonba rakták és elindították Németország felé.

A határállomáson kiáltották a nevét. Az állomásfônök belsô szobájában egy fiatal hadnagy várta, rózsás arcú, kék szemű gyerek.

-- Ön Lubovszki, a festô?

-- Igen.

A hadnagy tiszta gyerekszeme borzadva nézte végig a szakállas, toprongyos embert.

-- Borzasztó -- mondta és megrázta a fejét. -- Tessék helyet foglalni. Parancsol egy cigarettát...?

Aztán elmondta, hogy az átvételi listánál bukkant rá véletlenül a nevére. Hogy ô is festô, Münchenben tanult, késôbb átment Párizsba is, ott gyakran volt alkalma gyönyörködni a Lubovszki-festményekben. Különösen a ,,Shylock legyôzi Parist'' című kompozíciója volt nagy hatással rá. Búcsúzásnál azt mondta:

-- Megpróbálok tenni valamit. Egy kis parasztudvara van anyámnak Bajorországban, talán sikerülni fog, hogy oda utalják ki...

Sikerült. Két hetet töltött Drezda mellett egy gyűjtôtáborban és akkor vonatra tették újra, Bajorország felé. A kis parasztudvar, ahol a fiatal német festô anyja élt, Staubing mellett volt, egy domboldalon. Alatta alig két kilométernyire szegényes kis falu. Mögötte az erdô. Az egész udvar kicsike volt: egy fehérre meszelt épületbôl állt mindössze, melynek fele lakóház volt, fele istálló és padlás. A bejárattal szemben ott áll a csorgókút és a trágyadomb. Az ablakban virágcserepek voltak, az istállóban egy tehén és két ló. Valami tizenöt hold föld tartozott a házhoz, több nem. S egy darabka erdô.

Az öregasszony -- egy sápadt, hajlott hátú, szemüveges anyóka -- nagy szeretettel fogadta Kazimirt. Már tudott arról, hogy jönni fog, a fia megírta. Csak bólogatott, amikor a rendôr és a Bürgermeister elmagyarázták, hogy ezt a lengyelt az állam küldi pótlásul a fia helyett, hogy legyen, aki a gazdaságban elvégezze a munkát. S hogy ha a lengyel engedetlennek, vagy restnek bizonyul, hát csak jöjjön és jelentse, mert majd ellátják a baját. Aztán mikor a hivatalos személyek elmentek, kedvesen kezet nyújtott Kazimirnak és felvitte egy kis emeleti szobába, ahol fia szokott volt lakni, amikor hazajött s ahol ettôl kezdve Kazimir szállása volt. A kis szobácska ablaka az erdôre nyílt, csönd és béke volt körülötte és Kazimir arra gondolt: milyen bolondok az emberek. Háborút csinálnak, mikor a világ tele van békességgel. Gyűlölködnek, amikor a világ tele van szeretettel. Bizony, bolondok az emberek.

A házban egy leány is volt, egy erôs, egészséges, fejlett tizenhat éves leány, barna és kicsattanó. Ô járt a lovakkal, dolgozott reggeltôl estig, mint egy férfi. A fiatal német festô húga volt az a leány és Anninak hívták. Egyedül végzett mindent, mert az öregasszony beteges volt. Alig ötven éves, mégis hetvennek látszott legalább. Anni nagyokat nevetett eleinte Kazimir ügyetlenségén, ahogy az állatok körül mozgott, ahogy a baltát, vagy a fűrészt a kezébe vette. Ingerkedett vele, mint a hancúrozó utcakölyök, amelyik nem fér a bôrébe. Néhány hét alatt azonban belejött Kazimir is a földdel, fával és állattal való munkába, az arca újra kitelt, megbarnult, jókedve visszatért. Tetszett neki ez a nyers, félvad élet, ahol izmainak erejét kedve szerint használhatta. Nagyokat nevetett, széleseket kurjantott szántás közben a lovakra és úgy érezte magát, mintha paraszt lett volna örökké.

Nyáron történt, szénagyűjtéskor, hogy a leány egy pillanatra átölelte a nyakát. Nem is szándékosan történt, csak véletlenül. A leány fent állt és rakta a szekeret. Kazimir pedig villával adogatta föl a szénát. Anni valahogy túlságosan a szélire lépett, a laza széna utánaengedett a súlyának, megcsúszott és zuhanni kezdett. Kazimir odaugrott és elkapta. A leány kezei önkéntelenül átölelték a nyakát és néhány pillanatig úgy tartották, szorosan. Kazimir érezte kezében a forró leánytestet, érezte a gömbölyű, erôs karok szorítását, arca odaért a fiatal mellek rugalmas halmaihoz, melyeket csak egy könnyű, fehér vászoning takart és valami könnyű szédülés járta át. Karjai megrándultak, mintha még erôsebben akarná magához szorítani a leányt. Aztán hirtelen elengedte. A leány még egy pillanatig ott csüngött a nyakán, kissé hátrafeszítette magát és csodálkozó szemmel nézett az arcába. Aztán leugrott a földre.

-- Ügyetlen voltam -- mondta nevetve és elvörösödött.

Kazimir elfordult és villájával gyűjteni kezdte tovább a szénát, mintha semmi sem történt volna.

De ez a kis mozzanat azért valamiképpen mégis nyomot hagyott bennük. A leány attól kezdve elfogódottabb volt és nem is tréfálkozott vele annyit. Kazimir pedig rádöbbent arra, hogy szüksége van valakire. Egy társra. Egy nôre. Akinek a kezét megfoghassa, akinek a szemébe nézhessen, akit vad örömmel magához szoríthasson. Aztán elkövetkezett az aratás.

Ez volt talán a legfárasztóbb munka, amit Kazimir valaha végzett. Derékig meztelenül a forró napon, reggeltôl estig. Ô kaszált, a leány gyűjtötte és kötötte a kévéket. Délben az öregasszony kihozta az ebédet, beült velük az árnyékba és megvárta, amíg ettek. Aztán elment megint és ôk újra magukra maradtak, kettesben a forró búzamezôvel, a nyárral s a munka ritmusában mozgó testük hajlékony erejével.

A harmadik napon történt, este. Alkonyodáskor befejezték a munkát, hazamentek és megvacsoráztak. Közben besötétedett és késôbb feljött a hold. Szinte telihold volt. Kazimir kiállt az ajtóba, nézte az aranypárába burkolt világot és egy idô múlva hátraszólt a konyhába.

-- Megyek és kaszálok még egy keveset. Most jó hűvös van. Inkább pihenek holnap délben.

Leakasztotta a kaszát és megindult. A gyepút fűszálain csillogott a harmat. Az erdôszélen ôz riasztott. Tücskök ciripeltek a tarlókon s az érett gabonaföldek langyos jó szaga puhán lengett az éjszakában.

Kazimir felállt. Halkan sercegett a penge, omlott puhán a rend. A hold arany szálakat szitált ezüstszitából s hűvös harmatszaga volt a csöndnek. Mikor az elsô rend végére ért, meglátta a leányt. Ott állt a gyepúton, a tábla szélén és nézte a holdat. Kazimir megfente a kaszát és visszament új rendet kezdeni. A leány még mindig ott állt.

-- Kötözni akartam, de harmatos nagyon -- szólt oda halkan a férfihoz, amikor az elment mellette.

Ahogy félig feléje fordulva beszélt, a hold megszépítette az arcát. Olyan volt, mint egy sejtelmes, tompa színekkel festett kép. Kazimir megállt és nézte:

-- Így kell lefesselek -- mondta.

A leány halkan, búgva nevetett és nem szólt semmit. Kazimir megrázkódott.

-- Mért nem megy aludni -- kérdezte hirtelen, szinte durván.

A leány ránézett. Néhány pillanatig nézte, aztán újra felnevetett.

-- Nem tudom -- mondta halkan -- nem tudom, mi ez... azt hiszem, nagyon szeretlek...

Másnap éjszaka nekikezdett a képnek. Telihold volt. A ház mögött, a búzatarlók szélében dolgozott. Az állvány mögé, egy fatönkre, kitette a lámpást, hogy jobban lássa a színeket. Anni pedig ott állt, fölemelt fejjel és álmodó szemekkel nézett a holdra. Mögötte sejteni lehetett az éjszaka csillogó párái között az erdôt és a hegyeket. Három éjszaka alatt elkészült a kép. Az öregasszony megnézte és bólogatva sóhajtott:

-- Igen, igen. Ha hazajön a fiam, örvendeni fog. Ha hazajön...

Két nap múlva a Bürgermeister hivatalos levelet hozott föl a tanyára. Az állt a levélben, hogy a német hadsereg egyik hadnagya hôsi halált halt Hitlerért. Az öregasszony nem sírt, nem jajveszékelt, még csak nem is átkozta azokat, akik háborúba vitték a fiát. Csak lehorgasztotta a fejét és ült mozdulatlanul, órákon át. Ha beszéltek hozzá csak bólogatott, de nem nézett föl. Aztán lefeküdt az ágyba és azt mondta:

-- Most én is meghalok.

És három hétre rá meghalt valóban.

Az az öt év, amit Kazimir Annival kettesben a tanyán eltöltött, életének legbékésebb és legnyugodalmasabb korszaka volt. Bár köröskörül dúlt a háború, a gyűlölet és az emberi gonoszság pusztulást pusztulásra, nyomort nyomorra halmozott: onnan a tanyáról nézve mindez messze volt. Úgy élt mint egy paraszt: hajnalban kelt, korán feküdt. Tenyere megkérgesedett, arca megbarnult, robusztus volt és egészséges. Nagyokat nevetett és játszva kapta vállára a gabonás zsákokat. A szerelem közte és Anni között nyílt volt, tiszta és egészséges. Házasságra egyikük sem gondolt, ahhoz túlságosan kalandosak voltak az idôk. Az emberek máról holnapra éltek, a háború törölt szokásokat és konvenciót, senki sem törôdött a mások erkölcseivel. Azonkívül a korkülönbség is nagy volt közöttük, ezt érezték mind a ketten. A Kazimir sötét haja ôszülni kezdett már.

Néha festett is: egy-egy tájképet, vagy Annit, amint a patakban fürdött. Vagy ahogy a szénát gereblyélte, vagy etette a tyúkokat az udvaron. Ezek a képek mind ottmaradtak a tanyán, amikor Kazimir elment. Nászajándéknak hagyta ott. Késôbb egy amerikai műgyűjtô vette meg valamennyit, elég olcsón: az árukból egy kaszálógép, egy új szekérszín és egy kisborjas tehén került a tanyára.

A fiatalember, aki Annit feleségül vette, sziléziai menekült volt és 1945 tavaszán került a házba, mint cseléd. Vörös képű, nagy csontú, szôke germán. Abból a békés, jó szándékú fajtából való, amelyik a szorgalmas gazdákat és a tisztességes mesterembereket adja. Kazimir már az elsô hónapban észrevette, hogy Anni szívesen eltréfálgat Paullal és eltűnôdött a dolgon. Rájött, hogy tulajdonképpen azok ketten jobban összeillenek s hogy ô, az öreg legény már mehetne is tovább. Staubing vidéke amerikai megszállás alá került, ô nem volt többé kényszermunkás, hanem DP és nem volt akadálya annak, hogy elmenjen. Egy este, amikor az istállóba belépett, meghallotta Paul hangját hátul a takarmánykamrában. Fojtottan beszélt és így nem értette meg a szavát, csak egyetlen szó ütötte meg a fülét: ,,a lengyel...'' Egy pillanatig ott állt az ajtóban, aztán szándékosan zajt okozva lépett be. A beszéd abbamaradt. Egy idô múlva Anni jött ki a takarmánykamrából és kosárban hozta a lovak abrakját. Az arca piros volt és lopva Kazimirt figyelte. Tette magát, hogy nem vett észre semmit. De másnap reggel, fejés után, ezt mondta Anninak. Egész váratlanul.

-- Ez a Paul ügyes és szorgalmas ember. Tulajdonképpen feleségül mehetnél hozzá, kicsi Anni.

A leány elvörösödve nézett rá és nem szólt semmit. Délután felelt csak, amikor újra egyedül maradtak egy percre a csűr mögött.

-- Nem leszel szomorú, ha én...?

Kazimir erôltetve fölnevetett és magához húzta a leányt.

-- Nem, kicsi Anni, nem leszek nagyon szomorú. Talán egy kicsit. De öregemberek már szomorkodhatnak is néha. Nem árt meg nekik.

A leány könnyes szemmel csókolta meg és a következô héten megtartották az eljegyzést Paullal. Az esküvôt már nem várta meg. Vonatra ült, felutazott Münchenbe és jelentkezett a DP-táborban. Ez történt 1946 tavaszán.

Elôször arra gondolt, hogy visszatér Varsóba. De aztán a Lengyelországból érkezô hírek mind jobban elkedvetlenítették. Megpróbált Párizsba jutni, de nem kapott útlevelet. Az élet hihetetlenül megnehezült a háború óta, jóformán nem is tudott eligazodni benne, ô, aki a háború elôtt tetszése szerint kószálta végig Európát és mindenütt otthont talált benne: most egyszerre idegen lett. Mindenütt és mindenki számára idegen. Bárhova ment, ellenségesen fogadták, mintha embert ölt volna s legellenségesebbek éppen azok voltak, akik megszokott életébôl kirángatták, akik vagyonát elvették és rabszolgát csináltak belôle: maguk a németek. Lenézéssel kezelték lengyel volta miatt és gyűlölettel néztek reá, mintha csak szándékosan jött volna Németországba, hogy elegye elôlük az ételt és elszívja elôlük a levegôt. Megpróbált hozzájutni Párizsban maradt vagyonához, de kiderült, hogy zárolták. Mert idegen. Mindenütt ez a szó: idegen, ô, aki még néhány évvel azelôtt minden országban otthon volt, most egyszerre idegen lett mindenki számára.

A DP-tábor életét sem bírta két hónapnál tovább. A szennyet, a gorombaságot, az apró öncsinálta tisztviselôcskék kényuraskodását. Megfestett néhány képet s elvitte a júniusi tárlat rendezôségének. Ott nagyon udvariasan bántak vele, de sajnálkozva jelentették ki, hogy a tárlaton csak német festôk képei szerepelhetnek. Mért nem megy az amerikaiakhoz? -- kérdezték -- ma az idegenek az urak Németországban.

Az elsô amerikai, akihez bejutott -- egy captain -- le sem vette lábát az asztalról, amikor bekopogott hozzá.

-- He? -- fordult oda a köszönésre és tovább rágta a rágógumit, mint egy kérôdzô ökör.

Kazimirnak kimondottan egy kérôdzô ökör jutott az eszébe és majdnem ránevetett az amerikaira, azonban gyorsan összeszedte magát, mert kellett már nagyon a pénz. Kicsomagolta a képet, amit magával hozott és megmutatta. Egy sötét színekben készült kompozíció volt: egy asszony, rongyos, tépett estélyi ruhában, mezítláb megy az országúton, batyuval a hátán és kézen fogva vezet egy gyermeket. Körülötte hideg szürkeség, sár, házromok, gépkocsironcs, kietlen, elpusztított világ. Az amerikai nézte a képet, aztán azt mondta:

-- He! Maga festô?

-- Igen -- felelte Kazimir.

-- Tud-e festeni egy levelezôlapot, melyen két galamb csókolódzik és alattuk virágokból van kirakva ez a név, hogy Ellen?

Kazimir megnézte a captaint, megnézte jól a lábait az asztalon, a képet újra gondosan becsomagolta, fejébe nyomta a kalapját, és azt mondta:

-- Nem, azt én nem tudom megcsinálni. Ahhoz hiányzik belôlem a kultúra. Ellenben tudnék csinálni egy másikat, amelyiken egy rágógumit kérôdzô ökör kihugyozza Európa térképére a maga nevét! Ezt azután hazaküldheti nyugodtan.

Az amerikai kiköpte a rágógumit, leszedte a lábait az asztalról, fölállt és elkezdte feltűrni az inge ujját. Kazimir rávillogtatta a fogait és ô is feltűrte az inge ujját. Fél perc múlva az amerikai feküdt. Kazimir várta a letartóztatást, de nem az történt. Az amerikai százados föltápászkodott a földrôl, megdörzsölte az állát, majd vigyorogva odalépett hozzá és megveregette a vállát.

-- Okay, old boy. Éppen keresünk egy boksz-trainert a garnison számára. Nem vállalná el ezt az állást?

Elvállalta. Teljes ellátást kapott az amerikai tiszti étkezdén és naponta negyven cigarettát. Húszat elszívott belôle, húszat eladott feketén és így pénzben sem volt hiány. Bár pénzzel nem sokat lehetett kezdeni még akkor Németországban.

Két hónapig dögönyöztette magát az amerikai tisztekkel. Vidám, derék fiúk voltak, probléma nélküliek és egészségesek. Egészen megkedvelte ôket. Magukkal vitték kirándulásaikra, pajtásként kezelték, nem is volt velük semmi baj, csak... Csak éppen néha eszébe jutott Lubovszki Kazimirnak a múlt. Amirôl ezek a fiúk nem tudhattak semmit. Ôk csak a romokat látták, a kopott, leszegényedett embereket az utcán, akik sietve ugrottak oda, ha valamelyikük unottan eldobott egy félig elszívott cigarettát, csak a sápadt, sovány arcokat látták és a nyomorúságot és azt mondták: ez Európa. De Kazimir tudta, hogy van egy másik Európa is, amit nem lehetett sem bombákkal elpusztítani, sem kiéheztetni és hogy ez az Európa él tovább valahol. Múzeumokban és eldugott padlásokon, pincelakásokban és sápadt emberroncsok homloka mögött és hogy ez az Európa azt jelenti, hogy ô, Lubovszki Kazimir, nem csupán izomrostokból áll, melynek értéke az ütések erején múlik, hanem egyébbôl is. Képekbôl, amiket megfestett és képekbôl, amiket még nem festett meg, de amelyek ott nyugtalankodnak benne valahol a gondolatai mögött és nem engedik, hogy maradéktalanul elégedett lehessen ezek között a barátságos, vidám fiúk között, akik a barbár jó szándékú tudatlanságával járkálnak egy ezer esztendôs kultúra romjai között, akár a gyerekek.

A második hónap végén történt, hogy egy este az étkezdében egy ôsz hajú úr lépett oda hozzá ezredesi egyenruhában.

-- Ha jól hallottam, magát Lubovszkinak hívják? -- kérdezte az ezredes.

-- Igen.

-- Rokona önnek a festô Lubovszki?

-- Valamennyire -- felelte Kazimir mosolyogva. -- Én magam vagyok az.

Az ezredes csodálkozva nézett rá.

-- Ön? Azt mondták nekem, hogy ön bokszedzô?

-- Most igen. Azelôtt festô voltam. Ez a gyôztes háború eredménye.

Kissé gúnyosan mondta ezt, és az ezredes összeráncolta a homlokát.

-- Maga festette azokat a képeket Párizsban? -- kérdezte gyanakodva. -- A maga felesége volt Madelaine Julliot?

Kazimir bólintott.

-- Hihetetlen -- csóválta a fejét az ezredes -- és most már nem fest?

-- Egyelôre az izmaimra van szükség csak -- felelte mosolyogva, de a mosolya keserű volt.

Az ezredes karon fogta és elvitte egy félreesô asztalhoz.

-- Én Roger Hill vagyok -- mondta -- műkereskedô New Yorkban. Szeretnék néhány képet venni magától. Vannak képei?

-- Van néhány -- felelte a festô -- a szobámban a szekrény mögött. Mondom, a honfitársait nem a művészet érdekli, hanem a boksz.

A műkereskedô megvakarta a fejét és mosolygott.

-- Jó fiúk -- mondta -- de nem szabad túlságosan komolyan vegye ôket. Amerika más világ, ott a fogkefe, a vízvezeték és a villany jelenti a kultúrát. Ma még. Gondoljon arra, hogy ezeknek a fiúknak a nagyapja még pionír volt talán a vadnyugaton. A kultúrához idô kell és nyugalom. Ebbôl a kettôbôl pedig egyelôre kevés van nálunk. Olyan gyorsan fejlôdik a civilizáció, hogy nem jutunk lélegzethez tôle. De azért nálunk is vannak emberek, akik értenek valamit a művészethez. Mikor láthatom a képeit?

-- Akár ma este. Itt lakom a közelben.

A műkereskedô-ezredes még aznap este megvette a képeket. Mind a hatot. Nem kicsinyeskedett. Ötszáz dollárt fizetett darabjáért. Ez Németországban valóságos vagyon volt akkor. Kazimir egy félig romba dôlt házban lakott akkor, ahol az amerikai megszálló erôk segítségével kapott nagy nehezen egy szobát, miután a DP-tábort elhagyta.

-- Nem magának való hely ez -- mondta az ezredes -- nem lenne kedve kijönni Amerikába?

-- Nem -- felelte Kazimir határozottan.

-- S miért nem?

-- Mert európai vagyok.

Az amerikai megrázta a fejét.

-- Ezek a fogalmak már elavultak, kedves Lubovszki. Ma már csak emberek vannak...

-- Igen, de vannak ilyen emberek és vannak olyan emberek -- vetette közbe a festô -- és én ezekhez az emberekhez tartozom, ennyi az egész.

-- Talán olyan jó dolga van önnek itt Németországban?

-- A németeknek sincs jó dolguk.

-- Talán annyira megbecsülik önt? Vagy a franciák hívják vissza Párizsba? Vagy a lengyelek szobrot akarnak állítani magának?

-- A honfitársaim nem akarnak szobrot állítani, a franciák se hívnak vissza és a németek se becsülnek meg. Sôt. Azonban mégis hozzájuk tartozom. A lengyelekhez, a franciákhoz, a németekhez. Egyszerűen európai vagyok és kész.

Roger Hill csóválta a fejét. Búcsúzásnál azt mondta:

-- Ha bármikor is meggondolná magát, én szívesen állok rendelkezésére. Itt a címem. És addig is vevô vagyok minden ezentúl készülô festményére.

Lubovszki Kazimir másnap elbúcsúzott a vidám fiatal tisztektôl és elköltözött az összebombázott bajor fôvárosból. Dollárjai segítségével Mittenwaldban talált magának egy megfelelô lakást, bent az Alpok között, egy fából épült kis vadászházban. Félórányira lakott a várostól, fent egy hegyoldalban. Az ablakból végig lehetett látni a hegyeken, a levegônek fenyôszaga volt és valamivel lentebb egy zöld vizű hegyi patak harsogott. A ház egy német tábornoké volt, aki francia hadifogságban várta a szabadulást. Felesége, anyósa és négy nagyobbacska gyermeke élt fent a házban, ôk adták bérbe Kazimirnak az egyik nagy szobát, ami műteremnek is megfelelt. Úgy egyezett meg velük, hogy a fôzést is ôk vállalják. Nagy szegénységben élt a két asszony a négy gyerekkel és Kazimir látta el ôket feketén szerzett zsírral, hússal, liszttel és mindenféle amerikai holmival.

Roger Hill továbbra is fenntartotta vele az összeköttetést és mikor egy év múlva visszautazott New Yorkba, tizennégy Lubovszki-festményt vitt magával. A képekbôl odaát kiállítást rendezett és a sajtókritikákat levélben elküldte Mittenwaldba. A tengerentúli siker hatása hamarosan jelentkezett Németországban is. Német festôk, műkritikusok és képkereskedôk rájöttek, hogy Lubovszki Kazimir ott él közöttük és siettek kihasználni ezt a felfedezést. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban Lubovszki kijelentette, hogy ô már idestova hét éve él Németországban s ha ezalatt a hét év alatt nem volt szükségük rá, ne legyen ezután se. A derék urak elôször elcsodálkoztak s mikor látták, hogy a festô valóban nem akar képet eladni nekik, sem részt venni a kiállításokon, meg is sértôdtek. Arról természetesen hallgattak, hogy egy évvel azelôtt még ôk nem akartak tudni a ,,lengyel''-rôl.

Lubovszki Kazimir gondtalanul élt két és fél évig a tábornok családjával. Ekkor egy napon hivatalos levelet kapott Münchenbôl, egy IRO nevű intézménytôl, hogy saját érdekében haladéktalanul jelenjen meg itt és itt, ebben és ebben az irodában. Fogalma sem volt, hogy mi az az IRO. De azért vonatra ült és elment.

Azzal kezdôdött, hogy három órát kellett várakozzék egy sötét folyosón sok más emberrel együtt. Voltak ott lettek, ukránok, lengyelek, magyarok, mindenféle nemzetiség vegyesen. Itt tudta meg, hogy az IRO egy jótékonysági intézmény, melyet az Egyesült Nemzetek hívtak életre azzal a feladattal, hogy gondozza a hontalanokat. Végre három órai várakozás után beléphetett egy irodába. Egy barátságtalan hölgy följegyezte az adatait, kérdéseket intézett hozzá és úgy viselkedett egészen, mintha nem ôk hívták volna oda, hanem magától tolakodott volna a nyakukra.

-- Most hazamehet -- mondta végül is a hölgy, amikor kitöltötték az összes kérdôívet -- majd hívatni fogjuk újra.

Hat hét múlva valóban újra behívták. Most már egy másik irodába kellett menni, ahol a változatosság okáért egy fiatalember uralkodott. Még a köszönését sem fogadta, amikor belépett hozzá. Föl se nézett papirosaiból. Jó öt perce álldogált már elôtte, míg végre fölemelte a fejét és ellenségesen végignézett rajta.

-- A neve?

Megmondta a nevét. A fiatalember lapozgatott az iratok között.

-- Aha -- mondotta olyan hangon, ahogy a tanító szokott a rossz gyerekekkel beszélni --, maga kollaborált a németekkel?

Kazimir csodálkozva nézett reá.

-- Tessék?

-- Az áll itt, hogy maga kollaborált a németekkel -- ismételte a fiatalember haragosan -- festményeivel szolgálta az antiszemita propagandát és a nácizmust!

-- Hülyeség! -- felelte Kazimir és elnevette magát. -- Ki írta oda ezt a marhaságot?

A fiatalember elvörösödve pattant föl.

-- Kikérem magamnak! Miféle hang ez?! Vegye tudomásul, hogy a fölvételét az IRO kötelékébe visszautasítjuk! Maga háborús bűnös!

Ez már Kazimirnak is sok volt. Ô is elvörösödött. Homlokán kidagadt egy ér. Elôrehajolt az asztal fölött.

-- Ide figyeljen, maga kis taknyos fickó -- mondta lassan, erôltetett nyugalommal -- velem ne kiabáljon, mert kiabálni én is tudok. Azt mondja meg, hogy ki találta ki ezt a hazugságot?

A fiatal írnok rikácsolni kezdett.

-- Sértegetni mer? Sértegetni? Takarodjon innen!

Kazimir ökle lecsapott az asztalra. Egy tintatartó fölborult, néhány ceruza leesett a padlóra, az iratok össze-vissza szökdöstek. Az írnok elsápadva ugrott föl és hátrált a falhoz. Lubovszki arca félelmetes volt. Ebben a pillanatban kinyílt a belsô szoba ajtaja.

-- Miféle zaj ez itt? -- kérdezte egy kellemetlen hang, mely valamiképpen ismerôs volt.

Kazimir az ajtóra nézett. Egy püffedt arcú, alacsony, kövér ember állt ott. Azonnal megismerte: Pohrisch Gottfried volt, a sün.

Az írnok felháborodva kiabált valamit, de Kazimir nem hallott belôle egy szót sem. Ô csak azt az embert látta, ott az ajtóban. A sünt. Aki Évát elvette tôle. Shylockot.

Forró vérhullám lepte el a fejét. Köd borult a szemére és a ködben nem látott mást, csak azt az embert. Aki Évát megölte. Évát. És lassan megindult feléje. Lassan. Súlyosan. Mint aki a végzetet viszi a vállain.

Az ember ott az ajtóban mozdulatlanul állt és rémültre nyitott szemekkel nézte ôt. A szája megnyílt, valamit mondani akart, de csak értelmetlen dadogás lett belôle.

-- Kérlek... Kazimir... örvendek...

De akkor már ott állt elôtte.

-- Éva...! -- sziszegte bele az undorító, püffedt arcba és még egyszer: -- Éva...! -- Aztán a keze meglendült.

Mire az összefutott tisztviselôknek és rendôröknek sikerült kiszedni a kezei közül a Screening Officert, már alig volt élet benne. Kórházba kellett szállítani. Kazimirt azonnal letartóztatták. Nem is védekezett. Nem védekezett az amerikai hadbírák elôtt sem. Ha azt kérdezték tôle, hogy miért akarta Pohrisch Gottfriedet megölni, csak annyit felelt rá:

-- Mert megérdemelte. Sajnálom, hogy nem sikerült.

Két évi börtönre ítélték. A börtönben vásznat és festôszereket kért. A social service egy érzô szívű tisztviselôjének, aki a börtönöket látogatta, sikerült nagy nehezen kijárnia, hogy megkaphassa ezeket. Ott a börtönben festette meg Lubovszki Kazimir utolsó nagy képét: ,,Európa pusztulása''.

A kompozíció középpontjában egy beesett arcú, sápadt asszony állt, tépett fehér ruhában, mellén összetett kezekkel, mint a holtak. Nagy kék szemeivel valahova fölnézett a messze magasságba. Ez az alak volt az egyetlen világító folt a képen. A többi mind sötét, kékesfekete és penészzöld színek keveréke: börtönrács, romfalak, tátongó üregek és vigyorgó, püffedt démon-arcok. A nôalak a halott Éva volt s a démonok többféle változatban Pohrisch Gottfriedre emlékeztettek. Ezt a képet egy fiatal amerikai újságíró vitte el magával, akit egy napon végigvezettek a börtönökön. Sokáig nézte összevont szemöldökkel a börtönfolyosó homályos világításánál a különös festményt, aztán megkérdezte, hogy mibe kerül. Kazimir vállat vont.

-- Nincs ára -- mondta egykedvűen --, mint ahogy az életet nem lehet pénzzel megfizetni, éppen úgy nem lehet a halált sem. Ha akarja, elviheti.

Az újságíró figyelmesen megnézte a különös rabot, néhány kérdést intézett hozzá és jegyzeteket készített a noteszében.

-- Elviszem -- mondta -- ha megengedi, kiállítom Amerikában. Miért van megbüntetve egyébként?

Kazimir a képre mutatott.

-- Mert Európa elpusztult -- felelte és visszament a cellájába.

Néhány hét múlva egy öreg papot engedtek be hozzá. A pap leült melléje a kemény deszkapriccsre és sokáig ült ott szótlanul. Aztán hirtelen megkérdezte:

-- Hisz Istenben?

-- Nem -- felelte a fogoly.

-- S miért nem?

-- Mert Európa elpusztult.

A pap hallgatott.

-- Ismertem egy öreg halászt -- kezdte el egy idô múlva --, aki szintén nem hitt Istenben. De egyszer hat gyermek megmagyarázhatatlan módon megmenekült a haláltól és attól kezdve szeretett volna hinni. Azok a gyerekek egy csónakban voltak és egy vízesés fölött megállt velük a csónak, pontosan abban a pillanatban, amikor le kellett volna zuhanjon velük a mélybe. Ismerôs ez a kép?

Kazimir elgondolkozva nézett rá.

-- Mondja csak.

-- Egy nap az öreg halász ugyancsak beült egy csónakba és hagyta, hogy a víz a mélység felé sodorja -- folytatta a pap. -- És azt mondta: ha van Isten, akkor az én csónakom nem állhat meg ott, ahol a gyerekeké megállt, mert nekem nincs már semmi keresnivalóm ezen a földön. És a csónak valóban nem akadt meg, hanem alázuhant az öreg halásszal együtt. Érti ezt?

-- Azt hiszem, értem -- mondotta lassan -- az öregnek igaza volt. Ez az egyetlen amit még tenni lehet.

Az öreg pap másnap újra eljött.

-- Mondja, nem lenne kedve Amerikába jönni? -- kérdezte minden bevezetés nélkül -- Én azt hiszem, magának még nagy művészi feladatai lennének ott.

Kazimir csodálkozva nézett reá, aztán megrázta a fejét.

-- Nekem már nem lehet semmiféle feladatom, mert Európa meghalt.

-- Miért gondolja, hogy Európa meghalt? -- kérdezte a pap.

-- Nézzen körül -- felelte a fogoly. -- A gonosztevôk szabadon garázdálkodnak, a tisztességesek pedig meghaltak, vagy a börtönben penészednek, vagy az utak szélén koldulnak. Shylock legyôzte Parist. Egyébként megfestettem én ezt már egyszer, régen, de nem figyeltek fel rá az emberek. Pedig akkor még nem lett volna késô.

Az öreg pap hallgatott egy ideig, aztán sóhajtott.

-- Mondja... miért haragszik tulajdonképpen Pohrisch Gottfriedre? Ezt nem egészen értem...

Kazimir arca megrándult. Keményen felelte.

-- Nem haragszom rá. Gyűlölöm. Nem azért, mert háborús bűnösnek hazudott abban a semmirevaló, kis irodában, ne higgye. Még csak azért sem, mert megölte Évát. Gyűlölöm, mert van. S mert ô és a hozzá hasonlók megölték Európát.

A pap elgondolkozva nézett maga elé, a börtöncella kôpadlójára.

-- Mit gondol -- kérdezte hirtelen -- miért kellett annak a csónaknak megállni ott a mélység fölött? Miféle feladatot kellett elvégezzenek maguk hatan?

A festô vállat vont.

-- Mit tudom én. Nem is érdekel. Ki tudhatja, hogy mi az emberek feladata ezen a földön? Ha az ember megnézi, hogy mit művelnek... Talán maga az élet a feladat, egyedül -- tette hozzá késôbb -- ahogy az ember él. Amit él. Ezt nem lehet tudni. Nem is érdekel.

-- És ha azt mondanám, hogy tegyen egy próbát maga is, mint az az öreg halász? Hogy üljön bele a csónakba és engedje, hogy sodorja a víz...?

Kazimir ránézett és elmosolyodott, furcsán és szomorúan.

-- Úgy gondolja, hogy ha átjutok Amerikába, akkor van még feladatom? Annak ellenére, hogy Európa meghalt? Nem hiszem. De megpróbálhatjuk!

Hogy az öreg pap csinálta-e, vagy sem, azt nem tudta meg soha. De néhány hónap múlva kiengedték a börtönbôl. Jó magaviseletére való tekintettel, mondták. De egyesek szerint annak az újságírónak is szerepe volt a dologban, aki annak idején a képet elvitte. Állítólag néhány nagyobb amerikai lapban megszellôztette a dolgot, hogy egyik legtehetségesebb európai festôművész az amerikai megszállók börtönében sínylôdik, mert megpofozott egy embert, aki azt feltétlenül megérdemelte. S hogy a kép, amit elvitt, nagy feltűnést keltett odaát.

Elég az hozzá, hogy kiszabadult, sôt lakást is utaltak ki neki Stuttgartban és portrémegrendeléseket is kapott magas állású amerikai uraktól. Titkos jóakarók néhány hónap alatt megszerezték számára az útlevelet is és a kiutazási vízumot. Egy napon -- 1950. június 13-ika volt -- egy vidám amerikai kapitány elvitte kocsiján az állomásra, ahova éppen akkor futott be München felôl a brémai gyors.

-- Érezze jól magát Amerikában -- mondta búcsúzóul a kapitány és Kazimir barátságosan visszanevetett rá.

-- Okay, captain!

Mikor lábát a vonat lépcsôjére tette, egy pillanatra egészen furcsa volt, az öreg halász jutott az eszébe, akirôl a pap beszélt. Ô is így lökhette el a parttól a csónakját -- gondolta Kazimir és szeme még egyszer, búcsúzkodva körüljárta az újra épült pályaudvart. Lássuk hát -- gondolta a következô pillanatban és egy vidám, gondtalan, kalandba induló mozdulattal belökte a kocsi ajtaját.

Az elsô fülkében sokan ültek. A másodikban csak hárman: egy szerelmes pár és egy sovány öregasszony. Kazimir kinyitotta az ajtót.

-- Van még szabad hely? -- kérdezte.

A sovány öregasszony haragosan mérte végig és közelebb húzta az ülésre helyezett kézitáskáját. A fiatal pár egyszerre mondta, mint egy beszélôkórus:

-- Igen! Még három hely szabad!

Táskáját föltette a hálóba és leült az öregasszony oldalára, az ajtó melletti sarokülésre. A szigorú, sovány öreg hölgy egy könyvet tartott a térdén, de nem sokat olvashatott belôle, mert minduntalan fölnézett abból és megbotránkozott pillantásokat lövellt a szerelmesek felé. Azok újra elmerültek egymásba. Látszólag kinéztek az ablakon, csak éppen a kezük ért össze, de Kazimir érezte, hogy semmit sem látnak a világból, csak egymást. ,,Az életben az egyetlen természetes állapot a szerelem'' gondolta irigyen ,,minden egyéb mesterkélt és csak a világ rontására szolgál. Egyedül a szerelmesek nem rontanak semmit a világon.''

Aztán sóhajtott és ô is kinézett az ablakon. Kint napfény ragyogtatta egy templom tornyán az aranykeresztet és a kék égbolton fehér cukorhab-felhôk úsztak. Valahol egy harmonikán régi valcert játszott egy szomorú ember s a hang vergôdve veszett el idônként a pályaudvar zsivajában. ,,Búcsúzom Európától'' gondolta és a szeme megforrósodott ettôl a gondolattól. Aztán egy alig észrevehetô kis zökkenést érzett... és a vonat lassan megindult vele az ismeretlen felé. Egy ideig még ide-oda cikáztak a gondolatai: régi utazások emlékei keltek életre egy-egy pillanatra, eleven képek a múltból, Párizs, Bécs, Velence, Madrid, Varsó, Budapest... képek, melyek valamikor színesek voltak és elevenek, de most már hiányzott belôlük a valóság ereje, mintha valami halvány ködfátyol takarta volna be ôket, amit az idô szôtt reájuk és az elmúlás. Majd lassan leragadtak a szemei és a kerekek egyhangú csattogása lehúzta magával egy puha, sötét mélységbe, mely jó volt és vigasztaló, mint maga a halál.