De milyen országban élünk?

A Széchenyi-díjas filozófus is tagja volt annak az akadémiai bizottságnak, amely 2009-ben nem járult hozzá, hogy az MTA-n konferenciát rendezzenek az akkor még Amerikában élő magyar származású eszmetörténésznek, a radikálisan jobboldali, tekintélyelvű nézeteket valló Molnár Tamásnak. Molnár három éve meghalt. A Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tagjává választotta. Most pedig a kormány Molnár Tamás Kutató Központot nyit a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Létrehoznak egy másik intézetet is, amely a rendszerváltást és privatizációt vizsgálja, sőt büntetőfeljelentést is tehet. A filozófus professzor asszony felteszi a kérdést: tényleg mindent meg lehet csinálni velünk? SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

– Nem csoda: Molnár eszmetörténészként a filozófia „NB III-as” mezőnyében volt. A politikai katolicizmus híveként élesen bírálta a II. Vatikáni Zsinatot, amely kimondta az állam és az egyház különválását, megkérdőjelezte a katolikus egyház „egyedüli üdvözítő” szerepét. Molnár hangsúlyozta: ő nem a nyugati angolszász konzervativizmust képviseli, hanem a francia „fehér jakobinizmust”, a politikai katolicizmus hagyományaiban gyökerező jobboldali radikalizmust. Tagja volt a Charles Maurras Társaságnak. Maurras a Dreyfus-pertől a francia antiszemitizmus fő képviselője volt, fő ideológusa a nácikkal kollaboráló Vichy-kormánynak. Molnár egy 1999-es írásában pozitívan értékelte Maurras azon nézeteit, miszerint a francia nemzetből ki kell vetni a zsidókat, liberálisokat, szabadkőműveseket, sőt a reformátusokat is, mint az idegenség megtestesítőit.

– Pálinkás József már két éve kijelentette a 168 Órának: az Akadémia anyagilag i–s támogatja a tervezett „Molnár Központot”. Az MTA elnöke közölte azt is: ha a Tanácsköztársaságban politikai szerepet vállaló Lukács Györgynek lehet archívuma, miért ne kaphatna Molnár Tamás is?

– Lukács nemzetközileg elismert filozófus volt: Európából, Latin-Amerikából, Japánból is jártak ide a műveit kutatni. Aztán a 2010-es „jobboldali rendszerváltás” után szétverték a Lukács Archívumot is. Önállósága megszűnt, az Akadémiai Könyvtárhoz csatolták, és az archívum akadémiai doktorai ma lényegében segédkönyvtárosok ott, raktárosi munkát végeznek. A két gondolkodó közti nagyságrendi különbséget talán jól érzékelteti, ha azt mondom: József Attila-kutatások helyett ezentúl Wass Albert költészetének kutatását támogatja az Akadémia.

– Molnár Tamás többször járt itthon, rendszeresen publikált a Magyar Nemzetben és Csurka István Magyar Fórumában. A „Molnár-központ” tehát újabb gesztus a hazai szélsőjobbnak?

– Egyértelműen. A Wass Albert, Tormay Cécil, Prohászka Ottokár által képviselt irányzat kanonizálásának része, hogy Molnár Tamás munkásságát kutatóintézeti ranggal honorálják. S bár magam is fontosnak tartom műveinek magyarra fordítását, ám ettől még nem kellene mennybe emelni az eszmerendszerét. Maurras nyomán olyan államot eszményített, amely a katolikus klérus és a hadsereg hatalmán alapul. Elutasította nemcsak a francia felvilágosodás és forradalom eszméit, de a humanizmus és a reformáció vívmányait is. Elfogadta, hogy a demokratikus köztársaság híveivel szemben akár nyílt erőszakkal is fel lehessen lépni. Ezért is félelmetes, hogy a róla elnevezett intézet éppen a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen lesz: itt képzik az állam- és közigazgatási apparátus és az erőszakszervezetek leendő tagjait. Ha ezen az egyetemen az emberi jogok eszméjét elutasító Molnár-féle ideológia válik uralkodóvá, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

– A kormány egy másik kutatóintézetet is létrehoz – a rendszerváltás történetének és a privatizációs ügyeknek a feltárására. Az intézet vezetője Bíró Zoltán irodalomtörténész lesz, aki egykor az MSZMP tagja volt, a rendszerváltás idején pedig a privatizációkat elindító MDF első ügyvezető elnöke.

– Úgy tudom, Bíró a hetvenes évek elején – amikor a százszor elátkozott Heller Ágneséket politikai okokból kiutasították az országból – a Művelődésügyi Minisztérium egyik főosztályán dolgozott. Most tehát az az ember fog igazságot osztani a rendszerváltás kapcsán, aki árulásnak tekinti Antall József kísérletét egy modern konzervatív párt megalapítására. Megdöbbentett az a gyűlölet, ahogyan nemrég egy tévéinterjúban a liberális filozófusokról, a hajdani demokratikus ellenzékről beszélt.

– Ez a kutatóintézet közvetlenül a miniszterelnökség felügyelete alatt áll majd, és büntetőeljárásokat is kezdeményezhet. Több mint húsz évvel a rendszerváltás után mintha az ötvenes évekbe csöppennénk vissza. Vagy a rendi feudalizmusba. De milyen országban élünk?

– Ezt én is szeretném tudni. A legfullasztóbbnak azt érzem, hogy a szabadság körei beszűkültek. Alig maradt valami az 1989-ben kivívott szabadságunkból, s ez tapasztalható a szellemi és a kulturális életben is. Lehet ugyan, hogy a rendőrség nem veri szét egy alternatív színházi előadás közönségét. „Legfeljebb” megvonják a támogatást a független alkotóktól, akik egyéb források híján éhen halnak. De a szabadsághiány következménye a jogbiztonság megszűnése is. Amikor olvastam, hogy a „közjogi megbízatást betöltő személyek elhelyezése érdekében” kisajátíthatják bárkinek a lakását, eszembe jutott: a családunkat 1952-ben kitelepítették, mert a Pannónia utcai „polgári” lakásunk megtetszett egy ávósnak, aki „kiigényelte” azt. Vagy itt a visszamenőleges törvénykezés kérdése. Hobbes angol filozófus 1651-ben a modern állam alapvetéseként leírta: mindig csak a jelenben érvényes törvények szerint lehet ítélkezni. Visszamenőleges hatállyal nem. Ez a jogállamiság talán legrégebbi követelménye, mondhatni, közhely a jogtudományban. És lebénul az ember attól, hogy nálunk ezen is gátlástalanul átléphet a hatalom. Tényleg mindent meg lehet csinálni velünk?

– Korábban ön azt nyilatkozta a 168 Órának: 2010-ben leváltották a liberális demokráciát, mégsem követelik tömegek az elrabolt szabadságjogaikat.

– Kétségkívül nem a jogállami normák, az alkotmányos szabadság megsértése radikalizál igazán. Ez mintha a humán értelmiség belügye lenne. Nemrég a devizahitelesek árpádsávos lobogókkal, akasztófákkal vonultak bankok elé. Lincshangulat volt, ami az egyszerű banki alkalmazottakat fenyegette. A liberalizmus és a piacgazdaság azért is válhatott annyira ellenszenvessé nálunk, mert sokak számára összekapcsolódott az elszegényedéssel. A szabadságjogok kiteljesedése tömegek számára az „éhenhalás szabadságát” jelentette. Ahogyan látom, a demokratikus ellenzéken belül is hatásosabb az állami gondoskodást ígérő paternalista demagógia, mint a felvilágosult szabadelvűség.

– A szárszói találkozó kapcsán kirobbant értelmiségi viszály is a balliberális oldal válságát mutatja. A szellemi elit a politikától vár megújulást, de önmagától nem?

– Sokak problémának tartják, hogy a demokratikus ellenzékben most is azok a hangadók, akik húsz éve. Köztük kitűnő tudósok is vannak, akik színvonalas elemzéseket írnak például arról: lehet-e kétharmad nélkül is alkotmányt módosítani az Orbán-kormány után. A fiatalok ezzel nem elégszenek meg. De ki akadályozza meg őket, hogy saját fórumot teremtsenek maguknak?

– Másrészt a Fidesz önkényuralmának megbuktatásához új rendszerváltó értelmiség kell, ám hiányukat nem a ’89-es demokratikus ellenzéken kellene leverni.

– Biztos a mi hibánk is, hogy nem dörömböl az ajtónkon a fiatal nemzedék. Politikai filozófiai doktoriskolát vezetek. A legtehetségesebb tanítványaim közül ha csupán egy-kettő hajlandó tudományos kutatóként a közélet kérdéseivel is foglalkozni. A többiek szerint szakmai tevékenységük elárulása lenne „lemenni a politikába”. Meg tudom tanítani nekik, mit jelent az emberi jogok primátusa a nemzeti szuverenitással szemben. De a felvilágosodás pátoszát nem tudom átadni, ha nem hisznek abban, hogy a humán értelmiségnek morális kötelessége a világ emberibbé formálása. Vagy legalább az embertelen tendenciák kritikája.

– A fiatalabb generáció passzivitásának a félelem is oka lehet. Mert miközben a kormány szellemi klientúrájának kutatóintézeteket alapít, a bölcsésztanárokat tömegével rúgják ki az egyetemekről.

– Ha belegondolok, például az Oktatói Hálózathoz a Filozófiai Tanszéken egyetlen fiatal kolléga sem csatlakozott. Csak olyanok, akik amúgy is nyugdíj előtt állnak. Az egyetemen számos tehetséges ifjú tanár dolgozik, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak a jelenlegi rendszerről. Ám ahogy Heine írja: „Az én sorsom mostohább / asszony, gyermek a gondom." A menzán, magunk közt azért még elmondják a véleményüket. Egyébként amikor 1968 után a filozófusok közül néhányan tiltakoztunk a csehszlovákiai megszállás ellen, először a menzán vettem észre, hogy fokozódik a félelem: senki sem mert egy asztalhoz ülni velem. Lehet, hogy jövőre már a menzákon is csak a kosztot merjük bírálni.