Payday Loans

Keresés

A legújabb

Elvész a nyom - A herceg PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet



II. A herceg

Az eskôi várat valamikor az ezerháromszázas években építették maguknak a Drágffyak. Késôbb, az idôk folyamán többször leégett, de a falak -- jó, derék, másfélméteres terméskôfalak, becsületes talján pallérok munkája -- kibírtak minden vihart és megvárták türelemmel, amíg újra tetôt ácsoltak föléjük. A Rákócziak korában fontos szerepet játszott az eskôi vár ott Eperjes fölött. Itt gyűltek össze idônként a felvidéki urak, meghányni-vetni ország dolgait. Innen indult útnak a nagyságos fejedelem megsegítésére a szabadságharc elsô huszárszázada, a híres Drágffy-század, Drágffy Lôrinc zászlaja alatt. S késôbb itt ütötte föl tanyáját az eperjesi hóhér, a hírhedt császári generális, amíg a félkarú Drágffy Lôrinc úr feje karóra tűzve száradt a vár tornyán, s a hercegné asszony két alig serdült lányával az alagsorban szenvedte halálig a durva osztrák zsoldosok gerjedelmét.

De minden váltakozó sors-szeszély ellenére is: az eskôi vár állt. Urai hol vérpadon végezték, hol csatában estek el. Hol hôsként ünnepelték ôket, hol Kufstein vagy Isztambul börtöneiben senyvedtek. De akárhogy is volt: mindég akadt egy Drágffy, aki a viharok múltával valahonnét megtért s a bikafejes címerrôl leverte a pókhálót s a rozsdát.
Az eskôi várhoz tartozó uradalmak még mint szállományi birtok kerültek a Drágffyak kezére s a hercegség Nagy Lajos királytól származott. Abból az idôbôl, amikor a Habsburgok még jelentéktelen kis lovagocskák voltak valahol. De mivel késôbb a Drágffy-bika minden alkalommal hadviselô félként állt szemben a kétfejű sassal: ezek az uradalmak idôk folyamán egyre jobban megapadtak. S mikor Drágffy Lajos apja 1869-ben az emigrációból hazatért, már a legtöbb birtok idegenek kezén volt. Schwarzeneggek, Wenckheimek, Pallaviciniek és egyéb, császári egyenruhából díszmagyarba átöltözködött családok terpeszkedtek a különbözô elkobzott Drágffy-kúriákban s az eskôi vár csak azért nem kellett senkinek, mert romokban állott megint, mint annyiszor már, s a hozzá tartozó sovány, elvadult földek nem csábították bô jövedelmekkel az új urakat.

Mikor a millenniumi esztendôkben Ferencz József császár és király Eperjes városát legmagasabb látogatásával megtisztelte, az eskôi vár újra födél alatt állott, s a körülötte elterülô ezernégyszáz holdas birtok is úgy-ahogy jövedelmezni kezdett. A városi tanács szerette volna a koronás vendéget az eskôi várba elszállásolni, de az öreg Drágffy ügyesen kitért a megtiszteltetés elôl, mondván, hogy vendégszobái még nincsenek bebútorozva, mivelhogy a régi bútorokat Ôfelsége kozák szövetségesei annak idején kegyesek voltak eltüzelni. Az ünnepélyes bankettrôl azonban nem vonhatta ki magát semmiképpen, amit Eperjes város az uralkodó tiszteletére adott. Nem azért, mert ô volt a környék legidôsebb fôura, hanem mert az egyik rossznyelvű ,,új szomszéd'', egy bizonyos báró Schwarzenegg, azt találta mondani valahol, hogy a vén rebellis Drágffynak alig lesz bátorsága szembenézni koronás királyával. Ez a mondás valahogy a fülébe jutott, s mivel egy Drágffy nem engedhette meg magának, hogy azt higgyék róla: nem mer egy Habsburg szemébe nézni, hát ha morogva is, de megjelent a banketten. Még pedig fekete díszmagyarban. S mikor a polgármester megkérte, hogy mint a jelenlevô legidôsebb úr ô mondja a királyra a pohárköszöntôt: elvállalta azt is.

-- Midôn Kossuth Lajossal, Magyarország törvényes kormányzójával együtt a száműzetés keserű kenyerét ettem -- kezdte el általános megdöbbenés közepette híres pohárköszöntôjét a fekete magyarruhás Drágffy Lôrinc, -- nem hittem volna, hogy valaha is pohárral a kezemben köszönthetem föl császári fölségedet. Hogy ez mégis megtörténhetett, ezt csakis egyedül az Úristen csodálatos szándékának tarthatom, ki mindenkit önmaga által jutalmaz, vagy büntet. Hogy én a kufsteini várbörtönben hôsi halált halt öcsémért s mindazon többi, gyalázatosan kiirtott, igaz magyarokért holtomiglan viselt gyászruhámban most Fölséged szemébe nézhetek: ez nem csupán azt jelenti, hogy az osztrák császárból az Úristen akarata folytán magyar király lett, hanem jelenti azt is, hogy Krisztus urunk tanítása öregségemre, ímé, bétellett rajtam. Mert ha feledni nem is tudok, de megbocsátani igen. Isten hozta Fölségedet e sokat szenvedett nép közé, nemes Eperjes városába!

Hogy Ferencz József császár és király miként vélekedett az öreg Drágffy beszédét illetôen, az nem derült ki soha. Tény csak annyi, hogy a bankett után azonnal elhagyta Eperjest és soha többet nem kereste föl. Azonban annál többet beszéltek róla a környékbeli urak. Egy részük az égbekiáltó tapintatlanság fölött való szent felháborodással, más részük kaján elégtétellel. Mindenesetre ennek a beszédnek a nimbusza élete végéig elkísérte Eskô urát. És az igazság kedvéért azt sem szabad elhallgatni, hogy semmiféle hivatalos hátrányuk nem lett a merész szavaknak, még gazdasági vonatkozásban sem.

Az eskôi uradalmat hamarosan mintagazdasággá nyilvánították. Ez azonban már nem az öreg Drágffy herceg érdeme volt, hanem a fiáé, aki külföldön végezte a gazdasági tanulmányait és az egész országban elsôrendű szakembernek ismerték el. Drágffy Lajos újrendszerű tehenészetet, sertéshizlaldát és egyéb korszerű újításokat honosított meg. Tenyészállatai az 1900-as évek elején egyre-másra nyerték a díjakat. Szeszgyárat építtetett és a mezôgazdaság iparosítását hirdette több helyen tartott szakelôadásaiban. Külföldrôl állandóan hozatta az újabbnál újabb gépeket és nemcsak saját üzemét szerelte föl velök, de rendre a környékbeli kisgazdákat is rászoktatta a nagyobb teljesítôképességű mezôgazdasági gépek használatára.

Mikor Drágffy Lajos herceg 1914-ben, az oroszokkal vívott elsô ütközetben elesett -- önként jelentkezett harctéri szolgálatra, mint tartalékos huszárfôhadnagy, bár módjában lett volna fölmentetnie magát -- az eskôi uradalom gazda nélkül maradt. Gergely tizennégy éves volt akkor. Anyja, egy ideges, törékeny asszony, akinek a háztartás irányításán kívül egyéb tapasztalata az eskôi dolgokkal kapcsolatban nem volt, elsô perctôl kezdve képtelennek mutatkozott arra, hogy a gazdaság vezetését a kezébe vegye. Mindent egy intézô csinált. Aminek eredménye az lett, hogy öt év múlva, mikor a vesztett háború következményeként Felsô-Magyarország s vele együtt Eskô is cseh megszállás alá került, a birtok pénzügyi helyzete éppen olyan zilált volt, mint maga az egész ország. Így történhetett, hogy amikor két évre rá a csehszlovák kormány politikai megtorlásként végrehajtotta a magyar urak javai fölött az új földbirtokreformot, az ily módon megnyirbált eskôi uradalom máról holnapra összeomlott. Az intézô átköltözött saját birtokára, amit az utolsó évek gazdátlanságában ügyesen összetakarékoskodott magának s a hercegné egyedül maradt. Drágffy Gergely ekkor lett huszonegy éves. A mezôgazdasági akadémiát már elvégezte és egy évet hallgatott a közgazdasági egyetemen is, ahol a doktorátust akarta letenni. Arra a hírre, hogy az anyja egyedül maradt a birtok romjaival, abbahagyta tanulmányait és hazament.

Magas, barna fiatalember volt Drágffy Gergely, komoly és zárkózott. Gyorsan áttekintette a helyzetet és józanul, tárgyilagosan ítélt.
Szegények lettünk -- mondta az anyjának, hazatérését követô napon -- aszerint kell éljünk tehát. Az ember addig nyújtózzék, ameddig a takarója ér.
A hercegnô sóhajtott és mindent ráhagyott a fiára. A vár nagyobbik szárnyát lezárták és a kisebbikbe húzódtak vissza. A fölösleges cselédséget elbocsátották, csak egy szakácsnét, egy szobalányt és egy kocsist tartottak meg a belsô személyzetbôl. Csöndes, visszavonult esztendôk következtek. A hercegnét egész nap ott lehetett látni a veteményeskert ágyásai között, törékenyen, de szívós akaraterôvel gyomlált, kapált, ültetett és öntözött reggeltôl estig. Drágffy Gergely maga ült a traktoron és szántotta a megmaradt földet, reggel négykor kelt és késô este került csak ágyba. De az ötszáz holdra zsugorodott birtok néhány év alatt kivirult a keze alatt. Az elhanyagolt épületek visszanyerték régi alakjukat, az istállók megteltek gondosan ápolt tenyészállatokkal. Azonban a lassanként visszatérô jómód semmit sem változtatott az elkezdett életmódon. Gergely továbbra is reggeltôl estig a gazdaságot bújta, a hercegné pedig a kerti ágyasai között matatott, hiába volt újra kertésze. Talán a megszokás tette, de lehet, hogy volt ebben a munkába menekülésben valami egyéb is: az önvédelem magábazárkózása egy környezô idegen világgal szemben. Lent az országúton cseh urak autói nyargaltak, idegen emberek ültek a hivatalokban és gyűlölettel néztek föl a várra, mely az ô propaganda-szólamaik ellenére is konokul hirdette tovább is az ezeréves magyar múltat.

Egy fiatal cseh állatorvos, akit a tenyészállatok felülvizsgálatára küldtek ki Prágából, s aki körútja folyamán Eskôt is fölkereste, este a kandalló mellett megkérdezte Drágffy Gergelyt:
-- Mondja kérem, mi szüksége van magának arra, hogy beleölje magát a munkába? Van pénze, jól menô gazdasága, miért nem tart egy gazdatisztet s miért nem él úgy, mint nálunk Prágában az ilyen vagyonos fiatalemberek?
Drágffy Gergely ránézett és keskeny ajkain alig észlelhetô mosoly játszott.
-- Mert magyar vagyok, állatorvos úr.
A cseh fiatalember rágyújtott egy cigarettára és hosszasan nézte a kandalló tüzét. Aztán bólintott.

-- Értem. Az ilyenek mint maga veszedelmesebbek mint azok a tüzesfejű összeesküvôk, akiket idônként a rendôreink lefognak. Maguk az igazi összeesküvôk. És veszedelmesek. Mert dolgoznak. Mert hallgatnak. Mert rokonszenvesek.
Ez a cseh állatorvos késôbb is gyakran megfordult az eskôi várban. Az ô utánajárására nyilvánította a prágai minisztérium a Drágffy-birtokot mintagazdasággá, ami különbözô elônyökkel járt. Egy alkalommal, ez már 1928-ban volt, miután végigjárták az istállókat, az állatorvos hirtelen Drágffy Gergelyhez fordult.

-- Most jut eszembe -- mondta -- találkoztam valakivel Prágában, aki ismeri magát! Egy kis boltos, véletlenül kerültem össze vele. Vranának hívják. Ugyanabban az utcában van a boltja, ahol a szüleim laknak.
-- Vrana? -- csodálkozott Drágffy -- nem emlékszem e névre.
-- Azt mondja, hogy valami iskolai kirándulás alkalmával együtt voltak egy csónakban, amelyikkel valami baleset történt. Majdnem bekerültek egy vízesésbe...
-- Hogyne! -- örvendezett meg Drágffy a megtalált emlékezésnek -- persze, a csónak! Hogy mondta a nevét? ,,Vrana''. -- Vrana, Vrana... azt hiszem emlékszem is reá. Egy kis sápadt fiú volt... érdekes, hogy milyen kicsi a világ...

Az állatorvos bólintott.
-- Nagyon rendes, szorgalmas ember ez a Vrana. Ha minden ember olyan lenne, mint maguk ketten...
Drágffy nevetett.
-- Mibôl élnének akkor a politikusok?
-- Akkor nem lennének politikusok -- felelte egyszerűen az állatorvos -- és a világ sokkal békésebb lenne.
Mondja meg Vranának, hogy üdvözlöm -- váltott egyet a beszéden Drágffy -- és nagyon örvendenék, ha egyszer fölkeresne.
-- Megmondom neki.
Errôl a beszélgetésrôl késôbb megfeledkezett egészen. Vrana nem jelentkezett soha és egy év múlva az állatorvost is elhelyezték máshova, többet nem találkoztak össze. Drágffy Gergely akkor házasodott meg. Az elsô kezdeményezô lépés ezen az úton a hercegné részérôl történt, aki egy téli estén egészen váratlanul azt mondta a fiának:

-- Fölmehetnél igazában egy kicsit farsangolni Pestre. Elôször is rád férne egy kis kikapcsolódás, másrészt nem ártana, ha megmutogatnád magadat a társaságban s végül házasság szempontjából is ideje volna már körülnézned.
A régi vadásztrófeákkal telezsúfolt kis pipázóban ültek, a kandalló elôtt. Drágffy Gergely megütközve nézett az anyjára. Egy ideig gondolkozott, aztán józan, tárgyilagos hangon mondta:
-- Amit a házasságról mond, mama, abban lehet, hogy igaza van. Talán tényleg ideje lesz körülnézni. Az ezévi tenyészállatvásárra feltétlenül leutazom. Amúgy is kanokat akarok cserélni.

A hercegné ideges, sovány arca rángatódzni kezdett az elképedéstôl.
-- Mit beszélsz itt tenyészállatvásárról! Én farsangot mondtam!
Gergely elnevette magát és megcsókolta a kékeres, szikár kezet.
-- Ne haragudjon, mama, az olyasmi engem nem érdekel. S idôm sincs rá. Feleséget pedig megfelelôbbet találok magamnak a mezôgazdasági kiállításokon, mint a báltermekben.
Júniusban Drágffy Gergely valóban leutazott Budapestre a mezôgazdasági kiállításra és tenyészállatvásárra. Nyolc év óta elôször lépte át a határt, melyet a történelem szeszélye Eskô és Budapest közé meghúzott. A régi ismerôsök és rokonok kíváncsi idegenkedéssel fogadták. Különcnek nevezett életmódjáról sok kósza hír járta a léha budapesti társaság köreiben és ezek az elkényeztetett szalon-lovagok úgy néztek a váratlanul felbukkant ,,vadember''-re, mint ahogy egy ôrültre szokás nézni, akirôl nem lehet még tudni, hogy veszedelmes-e, vagy nem. Azonban hamarosan rájöttek, hogy a fiatal Drágffy nem veszedelmes, csak ôrült. Teákra, estélyekre nem jött el, hiába hívták meg. A pezsgôt nem szerette, borból is keveset ivott. Mulatóhelyekre nem lehetett elcsalni, a kaszinót messzire elkerülte és kártyázni sem akart. Egész nap a kiállítást bújta és étkezni nem a Hungáriába járt, vagy a Vadászkürtbe, hanem beült a kiállítás valamelyik sátrába és idôs, komoly gazdaemberek társaságában megevett egy paprikás tokányt. Viszont Drágffy Gergely sokkal jobban érezte magát itt, mint a Hungáriában. Régi gazdászbarátaival találkozott össze, meg apja hajdani barátaival, komoly gazdákkal, akik üzemeiket korszerűen vezették s akik azonnal megérezték benne is, mint annak idején apjában, a szakmabeli társat és örömmel ültek vele össze beszélgetni.

A kiállítás hatodik napján, a kétéves csikók bemutatója alatt ismerkedett meg Maldegem Júliával.
A Maldegem bárók az ezernyolcszázas évek elején származtak be Magyarországra, valahonnan Belgiumból. Császári hivatalnokok voltak, akik hasznosan helyezkedtek el és jól házasodtak és így minden különösebb fáradtság nélkül összegyűjtöttek egy jó húszezer holdat kitevô uradalmat. Erôs, csontos, szôke leány volt Maldegem Júlia, valószínűtlenül kék szemekkel. Nem kimondottan szép, de valami egészséges vidám varázs áradt belôle, valami okos és józan derű, ami alkalmas volt arra, hogy fölkeltse a férfiak figyelmét.

A megismerkedés egészen hétköznapi módon jött létre. A kétéves csikókat vezették föl a tribünök elé és Drágffy Gergely, akit a lótenyésztés nem érdekelt, hamarosan hátravonult a falatozóba. Az asztaloknál vászonruhás vidéki urak söröztek s ahogy áthaladt közöttük, valaki vidáman ráköszönt:
-- Szervusz Gergely! Hát téged is lehet látni?
Egy hajdani évfolyamtársa volt a magyaróvári akadémiáról. Csontos, szikár öregúr társaságában ült. Drágffy odament és bemutatkozott.
-- Maldegem -- morogta az öregúr -- Drágffy Lajos fia vagy?

-- Igen.
-- Ösmertem apádat.
Aztán egy pohár sör és sültkolbász mellett felelevenítették a hajdani cimborával a régi vidám gazdászidôket és a sátor sarkában a cigány feléjük fordulva elkezdte húzni, hogy ,,Óvár, Óvár, Magyaróvár, te vagy az oka mindennek...!'' Az öregúr szótlanul ült mellettük és itta a sörét. Egyszer csak valaki megállt az asztal mellett:
-- A leányom -- mondta az öreg Maldegem és egy bizonytalan kézmozdulatot tett a levegôben.
Drágffy felállt, meghajtotta magát és elmorogta a nevét. A lánynak nagy, nyugodt, hűvös keze volt.

-- Na, kész a vásár? -- kérdezte s leült az apja mellé.
Az öreg fölmordult.
-- Józsi beleszeretett a bikájába. Azért a pénzért fôispánt veszek, nem bikát.
-- Fôispánt lehet -- válaszolta a másik -- de annak a bornyai nem lesznek rekord-tejelôk.
-- Ezernyolcszázat megér, többet nem.
-- Kétezer.
Egyre jobban nekitüzesedtek az alkunak. A leány Drágffyhoz fordult.
-- Nem volt a kétéveseknél? Néhány gyönyörű példányt vezettek el.
-- Nem érdekelnek a lovak.
Csodálkozva nézett rá.

-- Hogy lehet az? Nem lovagol?
-- De azt igen. Ha szükségem van jó hátaslóra, veszek magamnak. Azonban a lótenyésztés ma már inkább költséges szórakozás, mint rentábilis üzem. Különösen nálunk, Felvidéken, ahol a legelôket kisajátították.
-- Lehet, hogy igaza van. Azonban szép szórakozás.
-- Egy mezôgazdasági vállalkozásnak nem az a célja, hogy szórakoztasson, hanem hogy termeljen.
A lány figyelmesen megnézte Drágffyt, aztán mosolyogva bólintott.
-- Igaza van. Mi sem tartunk ménest. De sokan vannak még mindig, akiknek ez a szenvedélyük. S mert minden fölnevelt csikót külön megszeretnek, alig lehet tôlük lovat venni. Lóállományukkal párhuzamban nônek az adósságaik is, szokta mondani apám. De mi a véleménye az angóra-nyulakról? Én most kezdtem el száz példánnyal, de föl szeretnék menni hatszázig. Gondos ápolást igényelnek ugyan, de az angóraszôr külföldön nagy divat és jól fizetik. Ha sűrűn cseréli az ember a kanokat, betegséggel szemben is elég ellenállók...

Most Drágffy nézte meg figyelmesen a lányt.
Este együtt vacsoráztak és másnap azt mondta az öreg Maldegem:
-- Lejöhetnél pár napra Gecsére, ha már itt vagy. Megnézhetnéd legalább a kansüldôket. Talán csinálhatnánk egy cserét.
Három hétig maradt oda Drágffy Gergely a tenyészállatvásárral kapcsolatban. A gazdaság dolgait ezalatt Jurkó vezette Eskôn, a ,,kis Jurkó'' a régi parádéskocsisnak, az ,,öreg Jurkónak'' volt a fia és ugyanúgy mint az apja, ô is lovászgyerekként kezdte az életét az eskôi uradalom istállójában. A lovászgyerekbôl kisinas lett, majd a birtok összeomlása után olyan mindenes szerepet töltött be a hercegné mellett. Késôbb Drágffy Gergely elküldte Kassára, egy gazdasági tanfolyamra a körülbelül egyidôs ,,kis Jurkót'' és annak elvégzése után olyan ispán-félét csinált belôle maga mellett. A Jurkók nemzedékek óta ott szolgáltak az eskôi uradalomban, hűségesek voltak és becsületesek és már az ,,öreg Jurkó'' is olyan családtag-félének számított. ,,Kis Jurkó'' is vitte tovább ezt a hűséget és becsületességet és rendre annyira beletanult Drágffy Gergely mellett a gazdálkodásba, hogy bátran magára lehetett hagyni néhány hétre. Öreg Jurkó, aki már nyugalomba vonulva élt a régi kocsisházban, hosszú erkölcsi oktatásokban részesítette a fiát, valahányszor rábízták néhány napra a gabonás kulcsait. De ezek az erkölcsi intések egészen feleslegesek voltak: ,,kis Jurkó'' körül nem történhetett baj, ô már a családhoz tartozott egészen. Minden este bekopogtatott illedelmesen a szalonba, ahol a hercegné ilyenkor egymagában vacsorázgatott és tisztességtudóan álldogálva elôtte, elmondott mindent, ami aznap a gazdaságban történt.

Mikor Drágffy Gergely három hét múlva hazatért a tenyészállatvásárról, ,,kis Jurkó'' már az eperjesi állomáson várta a kocsival és egyenesen a majorudvarra hajtott a gazdájával. Gergely félóra alatt végignézett mindent.
-- Jól van, Jurkó -- mondta -- ügyesen csináltad. Kiválaszthatsz magadnak egyet az üszôborjak közül.
Jurkónak a dicséret többet ért mint minden üszôborjú, csak úgy ragyogott az arca tôle. De még elmentek azon nyomban a borjak rekeszéhez is és ki kellett válassza magának az ajándékot.
Mikor mindezzel megvolt, csak akkor jutott ideje Drágffy Gergelynek, hogy fölmenjen a várba és leverje magáról az út porát. Átöltözött és megkereste az anyját a veteményeskertben.

-- Eljegyeztem Maldegem Júliát, mama -- mondta egyszerűen, minden bevezetés nélkül, miután kezet csókolt neki. -- Remélem, nincs kifogása ellene?
A hercegné éppen a hagymaágyás földjét lazította egy könnyű kis kapával. Széleskarimájú szalmakalapja alól csodálkozva nézett a fiára, de ez a csodálkozás nagyobbára tettetés volt, mert a figyelmes budapesti rokonok már beszámoltak neki levélben Gergely gecsei útjáról.
-- Maldegem Tivadar leányát? -- kérdezte, mintha akkor hallana elôször a dologról.
-- Igen. Háromezer hold van a nevére írva Tülkösön. Megnéztem. Jó földek, rendben tartott üzem. Ötszázezer pengôt áthozunk ide. Négy új silót építünk, kibôvítjük a hizlaldát és gondoltam arra, hogy talán egy olajprést is beállítunk. Itt laknánk Eskôn, ha mama megengedi.

A hercegné elgondolkodva ingatta keskeny fejét a nagy szalmakalap alatt, mint aki csodálkozik valamin.
-- A Maldegemek takarékos emberek -- mondta aztán, beleilleszkedve a fia tárgyilagos, üzleti hangjába -- gyűjtöttek is szépen. Ha nem mindég úgy, ahogy az nekünk, Drágffyaknak, ízlésünk szerint való. De hát a múltat el kell egyszer már feledni.
Sóhajtott, majd mint aki ráébred, hogy valamirôl megfeledkezett, átölelte a fiát és megcsókolta.
Adja az Isten, hogy boldogok legyetek.
Az esküvô Gecsén volt. Utána Svájcba utaztak -- Júlia egy híres angóranyúl-tenyészetet akart fölkeresni Baselben -- onnan átmentek Németországba, az új mintájú olajprések munkáját megtekinteni és három hét múlva már Eskôn voltak, mert a hizlalda építkezéseit még a fagy beállta elôtt be akarták fejezni. Mikor Maldegem Júlia nagy szürke túrakocsija megállt a várkapu elôtt, öreg Jurkó fatálcán sót és kenyeret nyújtott át a fiatal hercegi párnak s amíg levett kalappal a párszavas üdvözlôbeszédet mondta, hosszú ezüstös haján megcsillant a kora ôszi nap. Mögötte ott állt az egész cselédség, kis Jurkóval az élen és lelkes éljenzéssel tette rá a pontot a köszöntô végére. Utána csapra vertek az udvaron egy hordó bort s az új asszony bevonult a várba. Egy évre rá megszületett az elsô fiú, akit Lajosnak kereszteltek. 1932-ben jött egy leány és két évre rá újra egy leány. Ezt végül 1936-ban egy fiú követte megint. Ebben az évben halt meg az öreg hercegné. A temetésre rengetegen jöttek el s a kripta körüli dombot megszállva tartották a falu szegényei, akik ôszinte és igaz könnyeket sírtak azon a napon. Áldozatos lelkérôl félóránál többet beszélt a meghatódott öreg eskôi pap, aztán a kriptát befalazták s az élet haladt tovább.

Az eskôi gazdaság ekkor már újra elérte hajdani színvonalát. A csehszlovák állam nem fösvénykedett a többtermelési jutalmakkal. Évente öt-hat, szakiskolák által hivatalosan kiküldött gyakornok kapott Drágffy aláírásával munkabizonyítványt a birtokon végzett tanulmányáról és szorgalmáról. Az eskôi gazdakör mintájára, melyet Drágffy Gergely alapított már évekkel azelôtt és látott el mezôgazdasági fölszereléssel, egyre-másra alakultak meg újabb és újabb gazdakörök a Felvidék magyar falvaiban. Valamennyi gazdakör Drágffy herceg irányítása alatt állott, ami magában véve is temérdek munkát jelentett. De Maldegem Júliában remek fegyvertársat kapott. Nemcsak hogy a gazdaság vezetésébôl kivette a maga részét -- a tyúkászat, az angóranyúltelep és a tejgazdaság teljesen a hercegné hatáskörébe tartozott -- de ugyanakkor ott szerepelt az új lendülettel meginduló nôegylet élén is. Háziipari, szövô- és varró-tanfolyamokat szervezett, kiállításokat rendezett és elindított egy csecsemôvédelmi mozgalmat. Az eskôi vár élete egyetlen nagy szervezési központtá alakult át rendre megint, mint annyiszor már a századok folyamán, mindössze, hogy a fölkelés, amely onnan elindult, nem fegyveres harc volt, hanem a munka összefogása, egy tervszerű, békés szabadságharc. Egy elnyomott gazdanép okos önvédelme a fegyveres erôszakkal szemben.

Abban az évben, amikor a hercegné meghalt, lépett be Juhos Klára Drágffy Gergely életébe. Ez a Juhos Klára egy nagy nyomorúságban élô református lévitának volt a leánya, aki nyolc gyermekével egy eldugott kis hegyi faluban élt. Klára elvégezte a tanítóképzôt, de magyar származása miatt nem kapván állást a csehszlovák állami iskolákban, kénytelen volt nevelônônek menni. Így került Eskôre. Huszonkét éves volt, nyúlánk, barna és izgatóan érdekes. Drágffy Gergely harminchat éves volt akkor, négy gyermek apja, de még nem tudta, hogy mi a szerelem. Egyszerűen nem ért rá eddig ezzel a kérdéssel foglalkozni. Feleségül vett egy asszonyt, mert az életüzem termelési sorrendje megkívánta, de házassága és együttélése ezzel az asszonnyal semmivel sem volt más, mint egy sikeres gazdasági vállalkozás, mely alapos megfontolással, a partner szakszerű kiválasztásával és kellô szervezési képességgel jött létre, de melynek ahhoz a valamihez, amit általában szívnek neveznek, vajmi kevés köze volt.

Erre egy nyári éjszakán jött rá, amikor az irodából jövet, ahol éjfélig dolgozott az üzemi számadásokon, a hűvös és homályos folyosón egy könnyű, karcsú leányalakot látott egy félig nyitott ajtóban állani. Egy pillanaton múlt az egész. Csak megtorpant a szótlanul várakozó leányalak elôtt és hosszasan a szemébe nézett. Azon az éjszakán tudta meg Drágffy Gergely, hogy mi a szerelem. Ettôl a naptól kezdve ifjúságának munkába eltékozolt évei egy iszonyú csókszomjúságba csúcsosodtak össze s mert származásánál és nevelésénél fogva úr volt, rendhez szokott és rendet tisztelô: úgy fogadta ezt a rászakadó szerelmet, mint egy elemi csapást, ami elôl kitérni nem lehet s amit azért igyekezni kell méltósággal elviselni.

Júlia hercegné a maga langyos belga vérmérsékleténél fogva elôször meg sem értette, hogy mirôl van szó. Aztán, mert asszony volt, mértéktelenül felháborodott benne a hiúság. Mi lesz, ha az emberek megtudják? De végül, mert okos asszony volt, belenyugodott abba, hogy az ilyesmi elôfordul. Úgy látszik, hozzátartozik a férfi természethez. A lényeg az, hogy nem kell nagy dolgot csinálni belôle. Majd ahogy jött, úgy el is megy. Minden üzemben elôfordulnak itt-ott balesetek. Jégverés, baromfivész, meg ilyesmi. Attól az üzem még nem áll meg. Így aztán eszébe se jutott Júlia hercegnének, hogy elküldje Juhos Klárát a háztól, vagy jelenetet rendezzen a férjének. Tette magát, mintha nem vett volna észre semmit. Éppen csak hogy vendégeket nem hívott a házhoz és ô maga gyakrabban utazott el rokonokat látogatni, mint máskor.

Juhos Klára egy évet töltött el Eskôn s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul is távozott. Búcsú nélkül éjszaka. Egy gyakornok szöktette meg. De az alatt az év alatt, amíg ott volt, elindított valamit, amit nem lehetett többé megállítani.
Talán a Gelencsér-üggyel kezdôdött a dolog. Ez a Gelencsér másodkondás volt és az ô keze alá tartoztak a malacos kocák. Német mintájú, szellôs, tiszta istállójuk volt a törzskönyvezett kocáknak, minden rekesz fölött fehérre festett tábla hirdette az állat nevét, számát, életkorát és malacainak a számát. Nyolcvan törzskönyvezett kocája volt a gazdaságnak, melyek évente kétszer malacoztak. A kocák és malacok fejadagjait és azok keverési arányszámát maga a herceg állította össze különbözô táblázatok alapján és azoknak szigorú betartása a kondások kötelessége volt.

Gelencsérrel már máskor is történt baj. Ugyanis Gelencsér ivott. Jó kondás volt egyébként, de ivott. Sokat ivott és gyakran. S amikor részeg volt, akkor nem tartotta be az elôírást és összevissza keverte a kocák és malacok ételét, úgy, hogy azok vagy igen sokat, vagy igen keveset kaptak és a heti méréseknél a fejlôdési görbe ilyenkor bicsaklott egyet. Ezen a télen újra sok baj volt Gelencsérrel. A nyolcvan koca elválasztás elôtt állott s hatszázegynéhány ôszi malac megfelelô takarmányozása ugyancsak alapos gondot igényelt. November óta többször elôfordult, hogy részegen állított be és összecserélte az etetôládákat, a mérôedényeket, vagy elfelejtett tiszta szalmát tenni a kocák alá. Egy nap azonban, ez december elején történt, részegségében néhány etetôládába takarmánykeverék helyett tisztán csak foszforsavas meszet tett, amibôl egyébként csak egy evôkanálnyi kellett volna. Tizennyolc malac megdöglött s további húsz megbetegedett. Gelencsérnek mennie kellett. A felmondása máról holnapra szólt, azzal az engedménnyel, hogy nagy családjára való tekintettel január elsejéig bent lakhat az uradalmi cselédházban.

A csapás, ami Gelencséréket ezáltal érte, azért volt súlyosabb, mintha máshonnan küldték volna el, mivel Eskôn cselédnek lenni különleges kiváltságot jelentett. Elôször is a herceg, aki a németországi gazdasági üzemek mintájára alkalmazottaitól alapos és lelkiismeretes munkát követelt, meg is fizette ôket ezért. A cselédbérek Eskôn általában ötven százalékkal magasabbak voltak, mint máshol. Másodszor az eskôi cselédlakások más gazdaságokban ispáni lakásnak is beillettek volna. Száraz, meleg, egészséges épületek voltak, családonként két szoba-konyhára beosztva, külön kerttel, tejilletménnyel a gyermekek száma szerint és sok más szociális vívmánnyal. Természetes tehát, hogy akinek sikerült Eskôre bejutni, az igyekezett, hogy ott is maradhasson.

Két héttel a sajnálatos esemény után Gelencsér kihallgatásra jelentkezett az irodán. Színjózan volt. Aszottan, szomorúan, szerencsétlenül állt a herceg elôtt.
-- Fôméltóságú uram, engedelemmel esedezem, ne méltóztassék haragudni reám...
A herceg számadásai fölé hajolva bólintott.
-- Nem haragszom magára, Gelencsér. Fizetését elsejéig hiánytalanul megkapja. A kárért, amit okozott, nem vonunk le semmit. Én vagyok a hibás, mert már régen el kellett volna bocsássam magát. Az olyan ember, aki iszik, nem alkalmas arra, hogy felelôsségteljes munkát bízzanak rá. Van még valami kívánsága?

-- Nyolc gyermekem van, fôméltóságú uram, nyolc gyermekem...
Drágffy Gergely csodálkozva emelte föl a fejét.
-- Mit csináljak? Akkor jussanak eszébe a gyermekei, amikor italra költi a keresetét. Szokjon le a részegségérôl s ha újra állásba kerül, becsülje meg magát.
Gelencsér leszegett fejjel állt és zavartan forgatta bütykös kezében a kalapját.
-- Kíván még valamit?
-- Ne méltóztassék elküldeni. Esküszöm az élô Istenre, hogy nem iszom egy kortyot sem, soha többet!
A herceg csodálkozva húzta föl szemöldökét.

-- Ne küldjem el? Hiszen már két hete más végzi a munkáját. Közben új kondást is fogadtam, január másodikán költözik be a házba. Gelencsér barátom, ez itt mezôgazdasági üzem s nem vendéglô, ahol akkor jár ki s be az ember, amikor jólesik!
Gelencsér nem szólt többet, csak lehajtotta a fejét és elment. S másnap fölkötötte magát a padlás gerendájára. Hát ez volt a Gelencsér-ügy. Néhány baloldali újságíró kiszimatolta a dolgot s gyűlölködô cikkek jelentek meg a feudalista magyar várúrról, aki halálba kergeti jobbágyait. De nem ez volt a lényeges.
Gelencsér temetését követô napon Klára kisasszony, a kis hercegek nevelônôje, beállított a kondásházba. Félórát töltött ott az asszonnyal s a nyolc árván maradt gyerekkel. Másnap a herceg magához hívatta az irodába a legidôsebb Gelencsér fiút, egy tizenhat éves kamaszt és fölfogadta a tehénistállóba, fickónak. Ugyanakkor parancsot adott Jurkónak, hogy béreljék ki a községtôl azt az üresen álló faluvégi házat, melyet pár héttel ezelôtt fölkínáltak volt az uradalomnak és költöztessék oda a Gelencsér-családot. Karácsony elsô napján Klára kisasszony újra megjelent Gelencséréknél, most már a faluvégi házban és különbözô ajándékokat adott át, többek között ruhákat és lábbeliket a gyerekeknek és az asszonynak ötszáz cseh koronát.

Újév után Juhos Klára összeíratta az eskôi lelkésszel azoknak a gyerekeknek a névsorát, akik az elemi iskolát jelesen végezték el, de nem volt módjukban továbbképeztetni magukat. Ezeket a herceg rendre elhelyezte különbözô szakiskolákban, hajlamaiknak és képességeiknek megfelelôen. Közöttük volt a második Gelencsér-fiú és az egyik leány. Ugyanakkor néhány ösztöndíjat is létesített a prágai s a budapesti egyetemeken, felvidéki magyar diákok számára. A legidôsebb Gelencsér-fiút pedig gazdasági szakiskolába küldte, egyenesen a tehénistállóból, hadd legyen majd Jurkó keze alatt ispán belôle.

Ezek voltak hát azok a nyomok, amiket Juhos Klára maga után hagyott, amikor egy éjszaka váratlanul eltűnt az egyik gyakornokkal. Drágffy Gergely néhány napig szédült volt, annyira meglepte Juhos Klára szökése. De aztán nem volt ideje arra, hogy önmagával foglalkozzék. Bár a gazdaság Jurkó keze alatt szinte magától is ment volna már, azonban ott voltak a gazdakörök, a szervezésben levô szövetkezetek, a lassan életerôre kapó, gyökerérôl lemetszett magyarság gazdasági beszervezése. Kettôzött erôvel feküdt bele ebbe a munkába. A választások alkalmával felszólították a magyarság politikai vezetôi, hogy vállaljon képviselôséget, de erre csak nevetve rázta meg a fejét.

-- Én csak a gazdasági oldalon politizálok s az én politikám azért idôtállóbb, mint a politikusoké -- mondta.
Pedig a világesemények már kezdték akkor elôrevetni árnyékukat.
Elôször csak néhány türelmetlen újságcikk a prágai lapokban. Néhány éleshangú parlamenti beszéd. Aztán egy-két tüntetés. Bevert kirakatok. Szigorított rendeletek. Prágában néhány magyar képviselôt megvertek az utcán. Németeket tartóztattak le. Cseh egyetemi hallgatók pisztollyal és gumibottal felszerelve magyar falvakra törtek rá és szétkergették a gazdagyűléseket. Papokat hurcoltak el éjszaka. Tanítókat vertek véresre. Valaminek jönnie kellett, érezte mindenki. A szaga ott volt a levegôben, mint a kitörni készülô viharnak.

Aztán jött. Az eskôi várban zárt ajtók mögött hallgatták a rádiót. A németek átlépték a cseh határt. Prága és Pozsony között német utasokat dobtak ki a menô vonatból. Kassán magyarokat öltek. Horthy kormányzó napiparancsot intézett a magyar honvédséghez. Szlovákia különvált Csehországtól. A magyar hadsereg megindult Kassa felszabadítására.
Ott ültek a rádió mellett, ketten. Este volt. Júlia hercegné csillogó szemekkel, Drágffy Gergely összeráncolt homlokkal, komoran. Az ablak csörömpölt, valaki bedobott egy követ. A herceg az ablakhoz ugrott. A fasor homályában már csak néhány futó alak látszott.

-- Ha fejükre állnak, akkor is itt lesznek néhány nap múlva a magyar katonák! -- mondta a hercegné haragosan.
De Drágffy Gergely csak megrázta a fejét.
-- Nem lesz jó vége -- mondta csendesen és elgondolkozva -- gyűlölettel nem lehet békességet csinálni s békesség nélkül nincs fejlôdés, nincs élet, nincs semmi.
Aztán néhány nap múlva kiderült, hogy Eskô Szlovákiában maradt. Így döntöttek a németek. A vár ablakából látni lehetett az új határt, ahol Hitler parancsára a honvédcsapatok meg kellett álljanak. Egy patak vize tükrözôdött ott a napban s Maldegem Júliának úgy tűnt, mintha egy könnycsepp csillogna ott.

Durva granicsárok és felfegyverzett civilek lepték el az eskôi gazdaság épületeit. A várba katonákat szállásoltak be. Éjszakánként teheneket loptak, sertéseket öltek le, feltörték a gabonás ajtaját. A harmadik napon letartóztatták Drágffy Gergelyt. Gépkocsin jöttek érte Pozsonyból.
Éppen temetésen volt. Az öreg Jurkót temették, fönt az almáskert végiben. Szlovák pap temette, mert Jurkóék szlovákok voltak. Ott állt Drágffy Gergely az öreg Jurkó nyitott sírja elôtt és az elsô göröngyök döngve zuhantak alá a koporsóra, amikor két egyenruhás szlovák tiszt befurakodott a halottkísérô nép közé. Júlia hercegné látta meg ôket elsônek és halkan odasúgta a férjének:

-- Azt hiszem, magát keresik.
Drágffy felnézett. Egyikük sem gondolt még semmi rosszra. A pap már távozóban volt. Drágffy megindult a két tiszt felé.
-- Engem keresnek?
-- Ön Drágffy Gergely?
-- Igen.
-- Felsôbb parancsra túszként letartóztatjuk.
Drágffy megdöbbenve nézett rájok. Megkérdezte, mintha nem értette volna jól a szlovák szavakat:
-- Engem?
-- Kövessen -- mondta felelet helyett a fiatalabbik és szemeibôl gyűlölet villogott rá.
Fél órát kapott, hogy elbúcsúzzék a családjától. Magához hívatta Jurkót, a ,,kicsi''-t.

-- Jurkó -- mondta neki nagyon komolyan -- engem most elvisznek és nem lehet tudni, mikor kerülök vissza. A világ megbolondult. Ügyelj mindenre, Jurkó. A borjak fejadagját továbbra is fokozatosan növelni kell, a süldôk egy részét jövô hónapban elviszik. A kanokat...
Jurkó, a hosszú, hórihorgas ,,kis'' Jurkó leszegett fejjel hallgatta végig az utasításokat. A végén csak ennyit mondott, keserűen és rekedten.
-- Restellem, uram, hogy szlovák vagyok...
Drágffy szomorúan elmosolyodott és megveregette Jurkó vállát.
-- Nincs mit restellj, Jurkó. Nem a szlovák nép teszi ezt, én tudom. Csak néhány ember. A világ megbolondult, ennyi az egész.

Amikor a nagy fekete gépkocsi kihajtott a várudvarról, Maldegem Júlia sápadtan állt az egyik ablakban és nézett a porfelhô után. Már régen nem látott belôle semmit és még mindég ottan állt. Arra riadt, hogy valaki elment az ablak alatt. Odanézett. Süvölvény-legény volt, vedlett civil ruhában, pisztollyal a derekán s karján a szlovák nemzeti gárda karszalagjával. Az is fölnézett és megismerte a hercegnét. Elvicsorodott és néhány szót kiáltott fel. Nem értette meg és ezért kihajolt az ablakból.
-- Nem értem. Mit akar?
-- Mind fölkötünk benneteket, disznók! -- ordított fel a fickó magyarul -- de elôbb...

És valami aljasan csúnyát mondott. A hercegné elsápadt, aztán hátra lépett és becsukta az ablakot. A karszalagos fickó még ott állt lent és gyűlölettôl eltorzult arccal rázta öklét az ablak felé. És akkor megismerte. Gelencsér fia volt, a részeges Gelencséré, aki fölkötötte magát. Az a fia, akit Drágffy Gergely könyörületbôl magához vett és szakiskolába küldött, hogy ember lehessen belôle.
Öt hónapig tartották börtönben Drágffy Gergelyt. Túszként, ahogy mondták. Végül a németországi Maldegem-rokonságnak sikerült diplomáciai úton kiszabadítania. De szó sem lehetett arról, hogy Eskôre visszatérhessen. A német követség gépkocsiján vitték át Budapestre. Júlia hercegné már akkor szintén odaát volt. Az eskôi gazdaságot lefoglalta a szlovák állam és a várba katonai parancsnokság költözött.

Júlia hercegné Budapesten várta az urát. Amikor ott álltak szemben egymással a Hungária-szálloda szobájában, az asszonyból, talán életében elôször kibuggyant a sírás. Nem az öt hónap miatt, ami eltelt. Nem is a gyötrô, hosszú aggódások utóhatásaként, még csak nem is azért, mert a Drágffy Gergely sötét haja ezüstösre ôszült közben s az arca szürke volt mint az ólom és beesett. Nem. A szeme volt az, ami megrémítette. Penészes, szürke falak árnyéka ragadt meg azokban a szemekben, mély, sötét árnyékok. Lassan indult meg közöttük a beszéd.

-- A gyerekek?
-- Tülkösön vannak. Egészségesek.
-- Tülkös, persze...
A férfi sóhajtott, leült. Az asszony melléje állt, kezét vállára tette.
-- A levegôváltozás jót tett nekik -- mondta lassan, mint aki beteggel beszél -- egyébként szépek a vetések, majd meglátja... az új malacoztató is elkészült...
Beszélt, beszélt, a tülkösi dolgokról, de a férfi csak maga elé nézett és nem szólt. Érezte, hogy mire gondol. Tudta.
-- Ha vége lesz a háborúnak, majd Eskôvel is rendbe jön minden -- mondta.
Drágffy Gergely megrázta a fejét.
-- Semmi se jön rendbe. Az emberek megvadultak.

-- De ha a németek megnyerik a háborút...!
-- Ezt a háborút akárki nyeri meg, csak rombolás és pusztítás jöhet utána. Mert az emberekkel van a baj, Júlia. Az emberekkel. Nem tudnak építeni. Csak rombolni tudnak. Nem akarnak gyűjteni, csak kifosztani.
Talán három hónapja volt Tülkösön, amikor felkérte a kormány, hogy vállaljon el egy képviselôi mandátumot a visszatért Felvidéken.
-- Nem értek a politikához -- mondta és nem vállalta el.
Egy évre rá egy szélsôjobboldali párt emberei keresték föl. Udvariasan végighallgatta ôket, de nem vállalt szerepet ott sem.

-- Nem érek rá politizálni -- felelte mosolyogva.
Akkor már újra szervezett: a házinyúltenyésztést igyekezett elterjeszteni a dunántúli kisgazdák között és fajbaromfival akarta ellátni ôket.
-- Háborúban, de fôként a háborút követô években mindég nagy a húshiány -- mondogatta gazdaköri elôadásain -- jó lesz, ha akkorra minden istállóban negyven-ötven házinyúl szaladgál s a baromfiudvar is sok gazdát segített már ki a bajból.
A környéken nyúlhercegnek nevezték. Félelmét, amellyel a politikai események alakulását figyelte, még a legközelebbi rokonai sem értették meg. Idegesítették az emberek. A rokonok, a hajdani barátok, akik úgy éltek, jöttek-mentek, terveztek, mint régen. Beszéltek esôrôl, szárazságról, vetésrôl, állatokról, vadászatokról, lóversenyekrôl, mintha mindaz, ami a világban történik, egyáltalán nem lenne fontos. Még csak érdekes sem. Éltek tovább a maguk kényelmes jómódjában, mintha nem is lett volna háború, nem is lettek volna börtönök, hajléktalanná vált emberek, rettegôk, félholtra vertek, mintha ott Eperjes mellett semmi se történt volna, mintha a gyűlölet nem is dúlta volna fel az eskôi életet, hogy rendre ugyanúgy földúlja az egész világot.

Itt-ott vitába szállt velök, a szomszédokkal, a rokonokkal. Arról beszélt, hogy tenni kellene valamit, megelôzni a bajt, a gyűlölködôkbôl kihúzni a gyűlölködés fullánkját, megszervezni az ország népe számára a gazdasági jólétet, mert a jólét az egyetlen fegyver, amivel végsô fokon gyôzni lehet a forradalmak fölött. De senki sem hallgatott rá. Bogarasnak nevezték, borúlátónak. Így nem maradt más hátra, minthogy házinyúl- és baromfitenyészetek szervezésébe ölje bele idejét és azt a nyugtalanító idegességet, ami hónapról hónapra fokozódott benne.
Közben a háború ügye egyre rosszabbul kezdett állani és ezzel együtt romlott az ország belsô helyzete is. Ezerkilencszáznegyvennégy ôszén aztán felbomlott teljesen a rend. Az orosz bent volt az országban. Hajléktalanná vált menekülôk szekérkaravánjai lepték el az országutakat. Embereket tartóztattak le. Nem lehetett tudni többé, hogy ki a barát, ki az ellenség. November végén német katonaságot szállásoltak be Tülkösre. A tisztek a kastélyban kaptak szállást. Komoly, rendes emberek voltak. Tudták, hogy a háború elveszett s hogy ezen nem lehet segíteni. A titkos fegyverben már egyikük sem hitt.

Egy koratéli napon szekérkaraván állt meg az országúton, Tülkös alatt. Lehorgasztott fejű, sovány, elcsigázott lovak. Megrakott szekerek. Síró gyermekek a ponyvák alatt, ijedtszemű asszonyok, mogorva férfiak. Valami harminc szekér.
Csak az elsô három szekér haladt tovább és lassan, nyikorogva befordult a majorudvar felé. Néhány kékre fázott asszony gunnyasztott a kocsiüléseken, kendôbe bónyált gyermekeket szorítva magukhoz s a lovak mellett fáradt szomorú férfiak cammogtak. Néhány lézengô cseléd szájtátva megbámulta ôket. A majorudvaron megálltak a szekerek. Az emberek közül kivált egy hórihorgas, sovány férfi és odament az udvarbíróhoz. A herceget kereste. Jurkó volt, Eskôrôl.

A herceg ebédnél ült a német tisztekkel, amikor jelentették neki, hogy egy Jurkó nevű ember kint vár reá a folyosón. A gyerekek felugráltak az asztaltól.
-- Jurkó bácsi! -- kiáltották -- Jurkó bácsi!
Mire a herceg kiért a folyosóra, a gyerekek már ott kapaszkodtak a messzirôl jött ember nyakában és ezerféle kérdéssel halmozták el.
-- Mit csinál a Villám csikó? Megvan-e még a nagy szürke nyúl? Hát a bagoly? Hát a kertész gyerekei?
Jurkó kihúzta magát, amikor meglátta Drágffyt.
-- Fôméltóságú úr, megjöttünk -- mondta egyszerűen és a hangja rekedt volt a meghatottságtól.

Drágffy bevitte Jurkót a dolgozószobájába. Leültette, ebédet hozatott neki.
-- Hát mi van Eskôn? -- kérdezte.
És Jurkó mondta:
-- Instálom, a pokol van ott.
Aztán lassú, akadozó beszédébôl kibontakozott rendre a valóság: az állatállományt régen széthordták már, a föld szántatlanul maradt, az épületekbe katonaság költözött. Amit az elsô napokban ki lehetett menteni a várból, ezüstholmit, szônyeget, ilyesmit: az megmaradt. Ott van kint a három szekéren. S a három szekér elôtt hat öreg igásló. Ennyi maradt. Mikor az ágyúszót már hallani lehetett, befogták a hat lovat a három szekérbe, rárakták az elrejtett holmit, néhány régi cseléd föltette a tetejébe a maga családját s megindultak. Nem állt útjokba senki. Nem volt határ többé, nem kellett útlevél. Csak menekülô katonaság volt mindenütt, katonák, katonák, katonák: németek, magyarok, szlovákok, mindenfélék. S mögöttük, ahol az ágyúk dörögtek, az orosz.

Így mondta el Jurkó azt, ami történt Eskôn. Aztán hozzátette:
-- Mások is jöttek a faluból. Csak becsatlakoztak mögénk a szekereikkel és jöttek. S a szomszédos falvakból is, sokan. Most itt vannak. Állanak lent az országúton és nem tudják, hogy mi lesz velök. Féltek az orosztól, jöttek, itt vannak.
Sóhajtott.
-- Elvitte az ördög a világot, fôméltóságú úr...
Drágffy az ablakhoz ment és kinézett a kopár téli kertre.
-- Hányan vannak?
Jurkó kigombolta a bekecsét és elôhúzott a zsebébôl egy piszkosra fogdosott füzetet. Megnyálazta az ujját és lapozni kezdett benne.

-- Ötvennyolc ló, huszonhét férfi, negyvennégy asszony, hetvenegy gyerek, tizenkét disznó, hat tehén... a többi állatot elvették a katonák. Ide írtam föl azt is, ami a három uradalmi szekéren van... Az öreg fôméltóságú úr feketedíszruhás nagy képe Gyurkó Pál szekerén van. Ôk szedték föl a vár mögötti sáncból, ahova a csehek kidobták volt. Én nem is tudtam róla. Bizony, megrongálódott kissé...
A herceg visszafordult az ablakból. Az arca kemény volt.
-- Hajtsanak fel a szekerek a majorba. A lovak számára kiürítünk egy istállót, az embereket is majd elhelyezzük valahogyan.

Maga ment ki utánanézni a dolgoknak. Leüttetett egy ökröt. A jövevényeket szétosztották a tanyákra, üresen álló cselédlakásokba, istállókba, kit ahova lehetett. Az intézô kissé húzta az orrát, de Drágffy nem engedte szóhoz jutni.
-- Az ember fontosabb mint az állat -- mondta -- az állatokat úgyis elviszi ez a háború mind. Legalább a mi embereink egyék meg s ne mások.
Este lett, mire Jurkóval együtt visszatért a kastélyba. Jurkó családja a kastély földszintjén kapott szállást. A dolgozószobában még sokáig ültek együtt, a herceg és a hűséges cseléd. Fontos dolgokat beszéltek meg. A jövendô dolgait.

-- Nem lehet kiszaladni a világból -- mondta a herceg -- meg kell várni az oroszt, és aztán visszatérni Eskôre. Újra elölrôl kezdeni mindent, Jurkó. Az emberek ma vadak és ôrültek. De ha éhesek lesznek és szegények, ha mindenki éhes lesz és mindenki szegény: akkor megszelídülnek és megjön újra az eszük. Csak ki kell várni, Jurkó.
Jurkó bólogatott és nem szólt semmit.
Vacsoránál az egyik német tiszt megjegyezte:
-- Ritka dolog a mai világban, hogy valaki idegen menekülteket ilyen gondoskodással fogadjon... s méghozzá ennyi családot egyszerre!

A herceg komolyan, szinte szigorúan nézett a németre.
-- Nem idegenek. Magyarok. S azonkívül földim mind. Kihez jöjjenek, ha nem hozzám? Az ôsapjuk is az ôsapámhoz jött, ha bajban volt.
A németek hallgattak. Késôbb megszólalt valaki.
-- Mégis csak sok szép és nagy vonás volt a régi feudalizmusban. Kár, hogy kiirtják a világból.
-- Csak embereket lehet kiirtani -- felelte csöndesen a herceg -- a kötelességtudást soha. És ez a rend alapja, akár feudalizmusnak nevezzük, akár egyébnek, egyre megy.
Három hét múlva a német parancsnokság hirtelen csomagolni kezdett. A tábornok félrevonta a herceget.

-- Néhány napon belül itt lesznek az oroszok. A Balatonig nem tudjuk megállítani ôket. Visszavonuló csapatainknak parancsuk van, hogy minden állatot hajtsanak el, minden fellelhetô gabonaraktárat gyújtsanak fel és minden hidat robbantsanak. Én önnek rendelkezésére tudok bocsátani egy gépkocsit. Azonban ami értéket menteni akar, azt jó lenne, ha már most elindítaná, szekerekkel...
-- Köszönöm, tábornok úr -- felelte Drágffy -- a felajánlott gépkocsit hálásan elfogadom. Szeretném, ha a feleségemet a gyerekekkel el tudná vitetni bajorországi rokonainkhoz.

-- Nagyon szívesen. És ön?
-- Én itt maradok.
A tábornok szinte ijedten nézett rá.
-- Itt? Bevárja az oroszokat?
-- Ha minden magyar család elmenekülhetne, akkor velük mennék én is, hogy visszahozhassam ôket. De így...
-- De tudja mi vár önre, herceg? Ezzel a névvel?
-- A név kötelez is, tábornok úr.
A két férfi szeme néhány pillanatra keményen egymásba kapcsolódott. Aztán a tábornok kinyújtotta a kezét.
-- Isten legyen önnel, herceg -- mondta rekedten -- és kívánom, hogy sok ilyen embere legyen a magyar népnek, mint ön. A családjára pedig vigyázni fogok és eljuttatom oda, ahova kívánja. Isten önnel. És köszönöm, egész tisztikarom nevében, a szíves vendéglátást.

-- Viszontlátásra, tábornok úr -- rázta meg a herceg a tábornok kezét, mire az furcsán, szomorúan elmosolyodott.
-- Viszontlátásra? Nem, herceg, az nem valószínű, hogy mi még valaha is találkozunk ebben az életben. Az olyan emberekre, amilyenek mi vagyunk, nem lesz szüksége annak a világnak, amelyik ezután következik. Vae victis, kedves herceg, ez lesz a jelszó. Jaj a legyôzötteknek!
Még aznap este három leponyvázott igásszekér hagyta el Tülköst és fordult Nyugat felé az országúton. A hercegné bôröndjei voltak a szekereken, ládákban ezüstholmi és egyéb érték. A kocsisok mellett egy-egy német altiszt a tábornok írott parancsával a zsebében s hátul a ponyva alatt a kocsis családja. Júlia hercegné meg se próbálta rábeszélni az urát a menekülésre. Tudta, hogy hiábavaló lenne és érezte azt is, hogy igaza van. A név kötelez. Egy Drágffynak ott van a helye a nép mellett, veszedelem idején. Mikor másnap elôhajtott a tábornok által otthagyott katonai gépkocsi, a herceg sorra megcsókolta a négy gyereket, aztán megölelte a feleségét. Az asszony egy pillanatra némán a férfi vállára hajtotta a fejét és nehezére esett visszafojtani a kitörô sírást.

-- Viszontlátásra, Eskôn -- mondta a herceg és mosolygott.
-- Viszontlátásra, Gergely. És ügyeljen magára...
Aztán a gépkocsi lassan kigördült a parkból. A herceg ott állt a lépcsô alatt és utána nézett. A hó szürke volt, az ég szürke volt, a kert kopasz fái szürkék voltak. Az éles, fagyos szél ágyúszót hozott valahonnan. Mögötte ott állt Jurkó és sóhajtott.
-- Elvitte az ördög a világot, fôméltóságú úr... elvitte az ördög...
Drágffy megrezzent a hangra és hátrafordult. Keményen ránézett a hórihorgas tót ispánra.
-- Csak akarja vinni, Jurkó, de mi azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk.

Még aznap parancsot adott, hogy minden állatot hajtsanak ki az istállókból és tereljék be az erdôkbe. Hordjanak ki nekik szénát és abrakot, amennyi csak rámegy a szekerekre s ha lehet, forduljanak a szekerek háromszor, négyszer is. Az üres silókat megtöltette búzával s egy jó méter szecskát tapostatott föléje. Ami gabona még a csűrökben maradt, azt kiosztotta a cselédek, a falusiak és a menekültek között. Késô éjszaka került vissza a kastélyba. Kongott a lépte a szobákban, ahogy kezében a mécsessel lassan keresztülment rajtuk. Fölszedett szônyegek, a falon elcsomagolt képek helye. Üresen ásító vitrinek, helyükrôl eltolt bútorok: üresség, kietlenség, lakatlanság hidege áradt mindenünnen. A gyermekek szobájában hosszasan állt az üres ágyak elôtt. A földön egy törött fejű baba hevert s a sarokban egy ottfelejtett kis esôkabát. Kis íróasztalka, üres fiókjai kihúzigálva, lapján egy tintafolt: ez még Lajoskától maradt. Sóhajtott és lassan kiment a szobából. A pipázóban még hosszasan ült a kandalló elôtt és nézte a tüzet. Ez volt az egyetlen szoba a kastélyban, amelyik még élt. Nézte az agancsokat a falon és régi vadászatokra gondolt. Régi emberekre. Vajon mi van velök? Hol vannak most? Menekülésben? Valahol egy országúton? Börtönben? Vagy már odaát, abban a másik ismeretlen világban? Valahol messze egy lövés dördült az éjszakában. A hang megrezzentette az ablaküveget s a nagy falióra kongatni kezdett túl az ebédlôben. A herceg számolta a lassú ütéseket. Tizenegy. Vajon hol vannak most Júlia s a gyerekek? Sóhajtott, fölvette az asztalról a lámpát és átment a szobájába, lefeküdni.

Két napra rá már hallani lehetett a géppuskákat. Poros, piszkos, fáradt katonák meneteltek rendetlen csoportokban át a falun, magyarok, németek vegyesen. Teherkocsik dübörögtek. Repülôgépek döngtek a magasban és távolról hallani lehetett a bombázásokat. Délután két béres hevenyészett hordágyon egy töröttlábú embert hozott be az erdôbôl. Az emberen idegen egyenruha volt és a béresek, akik az állatokat ôrizték az erdôn, látták amikor egy égô repülôgépbôl kiugrott és ejtôernyôn aláereszkedett. A repülôgép ott égett ronccsá a szemük elôtt, a szálasban és az idegen katonát egy bükkfáról szedték le, törött lábbal. Mikor a majorba bevitték, a herceg éppen ott állott Jurkóval és az intézôvel az üres gabonás elôtt. Letették eléje a hordágyat. A herceg odalépett a sebesülthöz. Szeplôs arcú, fiatal volt, amerikai pilótaruhában.

-- Hol sebesült meg? -- kérdezte tôle angolul.
A fiatalember csodálkozva nézett rá és elmosolyodott.
-- Ó, beszél angolul? Ez nagyszerű! A lábammal történt valami, azt hiszem eltörött...
Ebben a pillanatban egy német katonai teherkocsi fordult be dübörögve a majorudvarra. A herceg gyorsan intett az embereknek.
-- Vigyék be az istállóba. Elrejteni. Szénát reá.
Ômaga Jurkóval és az intézôvel kint maradt. A teherkocsi megállt az udvar közepén és egy német ôrmester szállt le róla, négy katonával.
-- Van még valami állat az istállókban? -- kérdezte parancsoló hangon.

-- Nincs -- felelte a herceg.
-- Gabona?
-- Az sincs.
-- Megnézzük -- mondta az ôrmester és feleletet sem várva elindult a katonáival átkutatni a majort.
A németek végigjárták a csűröket, az üres istállókat, mindent. Beletelt egy félóra. A herceg egész idô alatt ott állt az udvaron Jurkóval. Az intézô a németeket kísérte.
-- Háború van -- mondta a német, szinte bocsánatkérôen, amikor visszatért az eredménytelen kutatásból -- nem tehetünk róla, az a parancs, hogy kutassunk át mindent. Háború van.
-- Ha enni akarnak valamit, menjenek az intézômmel -- mondta a herceg -- nem tudnak egy orvost valahol a közelben?

-- De igen, itt a domb alatt -- felelte az ôrmester -- beteg valaki?
-- Egy emberem eltörte a lábát...
Az ôrmester odakiáltott néhány szót a várakozó gépkocsinak, mire az elrobogott a falu felé. Az intézô magával vitte a négy németet a gazdatiszti házba. Néhány percre üres volt a majorudvar. A herceg intett Jurkónak. A két béres futva vitte át a hordágyat az istállóból a parkon át a kastélyba. Mire az orvos megérkezett, az amerikai már az egyik földszinti szobában feküdt az ágyon, alsóruhában. Egyenruháját gyorsan belökték egy üres szekrénybe.

Alacsony, szemüveges, középkorú úr volt az orvos. Megvizsgálta a lábtörést, sínbe tette, bekötötte. Nyílt törés volt, egy jó órát elbabrált vele. Közben kérdéseket tett fel a sebesültnek, de csak a fejét rázta mindég, mint aki nem érti a beszédet. Mikor elkészült vele, a herceg kikísérte a gépkocsiig. Már esteledett. A lépcsô alatt, mikor kettesben voltak, az orvos körülnézett, aztán odahajolt a herceghez és úgy súgta, halkan:
-- Az emberrôl le kell venni az alsóruhát és mást adni rá... az amerikai hadsereg pecsétje elárulhatja ...

A herceg megtorpant.
-- Remélem, doktor úr...
Az orvos legyintett.
-- Ugyan, kérem. Orvos vagyok.
A gépkocsinál kezet fogtak. Kézfogásuk több volt, mint két ember udvariassági formája. Olyan volt, mint egy kis összeesküvés. A herceg ott állt és a gépkocsi után nézett. És arra gondolt: miért nem lehet minden ember ilyen, mint ez...? Mennyivel egyszerűbb lenne minden ...
A déli égbolt alja vörös volt.
-- Az ilkei malom ég -- mondta az intézô -- vagy a kastély... vagy az egész falu talán...

A távolban puskák szóltak. Kísérteties, ijesztô zajok feküdték meg az estét. Ott álltak hármasban a kastély elôtt: a herceg, az intézô és Jurkó. Lent a domb alatt hallgatva lapult a falu. Sötét volt, egyetlen lámpa sem égett. Valahol motorok dübörögtek.
-- Kint van a családja a vadászházban? -- fordult a herceg az intézôhöz.
Az bólintott.
-- Akkor most menjen hozzájuk. Legyen ott. Nem lehet tudni...
-- És fôméltóságod?
-- Én itt maradok.
Az intézô állt még egy ideig lehajtott fejjel, aztán szó nélkül megfordult és elment.
-- S te, Jurkó? Nem lenne jobb, ha te is mennél?

A hórihorgas tót megrázta a fejét.
-- Nem lehet, instálom. Ahol a gazda... ott a helye a kutyának is.
A herceg keze ránehezedett az ember vállára.
-- Hej, Jurkó, Jurkó...
Aztán csak álltak. Az üres kastélyudvaron, ketten. Csukott ablaktábláival feketén hallgatott mögöttük a nagy sötét épület. Mint egy halott. Egy halott emlék, egy nagy darab elmúlt idô. S elôtte két virrasztó. Karmos téli szél vacogtatta a kerti fák zörgô gallyait, valahol puskák ropogtak s az ég alján egy égô falu vörös tűzfénye egy félelmes új holnapot hirdetett.

Aznap éjszaka nem hunyta le a szemét senki a tülkösi kastélyban. A konyhában, lehúzott lámpakanóc mellett egy maroknyi ijedt ember virrasztott: a szakácsnô, az öreg inas és Jurkó a családjával. Az asszonyok olykor hangosan imádkoztak, a férfiak maguk elé görnyedve nézték a padlót és hallgatóztak. Az éjszaka néma volt és süket. Puskalövés se hallatszott már. Néha kinyitották az ajtót és figyeltek. A major sötét volt, csak az üres istállók nyitott ajtaját csikorgatta néha a szél. A cselédlakásokban néhány öreg ember hevert nyitott szemmel a vackán. Asszonyt, gyermeket mind az erdôre parancsolta a herceg.

Ômaga tova éjfélig ült a vendégszoba ágya mellett és beszélgetett a sebesült amerikaival. A szeplôsarcú fiú jókedvű volt és hálás.
-- Meglátja -- mondta -- ezentúl lesz itt csak igazán jó világ. Mi csak a gonoszok ellen harcolunk, a jók ellen nem.
-- És mit gondol -- kérdezte a herceg hirtelen -- amikor így egy bombát ledobott valamelyik városra: az csak gonoszakat talált el, jókat soha? Az a sok asszony, gyerek, ott a házak pincéiben... mind csupa gonosztevô?
A fiatal pilóta nyílt arca elkomorodott.
-- Nem -- felelte -- azt nem hiszem. A gyerekek mind ártatlanok. S az asszonyok is. S a férfiak közül is nagyon sokan. De hiába, ez a háború. Nem lehet válogatni. A fontos az, hogy a vége jó legyen.

-- És ha nem lesz jó az sem?
Az amerikai megütközve nézett a hercegre, aztán elmosolyodott.
-- Azt hiszem, nem kétséges, hogy megnyerjük a háborút.
-- Nem. Az igazán nem kétséges -- hagyta rá a herceg. -- De mit fog érezni akkor, ha kiderül, hogy a nép, amelyikre a bombákat ledobta, az ország, amelyiket segített legyôzni, béke helyett elnyomást, szenvedést és üldöztetést kap a maguk gyôzelme után? Ha kiderülne, hogy nem szabadságot és jólétet, hanem elnyomatást és fosztogatást segített uralomra jutni?
Az amerikai nevetett.
-- Ezt csak a német propaganda hitette el önökkel. Mi a demokráciát és a teljes emberi szabadságot hozzuk.

-- Néhány óra múlva ideérkeznek az oroszok -- felelte a herceg komolyan -- akkor meglátja, hogy mit hoztak.
-- Az oroszok! -- nevetett a pilóta. -- Kissé primitív, de nagyon derék és barátságos emberek. Én voltam Oroszországban, ismerem ôket. Higgye el, az mind csak propaganda, amit maguk itt hallottak eddig. Majd meglátja.
Aztán meglátták. Hajnal felé, még vaksötét volt, lövöldözés támadt a faluban. Egy szalmakazal vakító lánggal égni kezdett. Emberek ordítoztak. Jó negyedóra múlva döngetni kezdték puskatussal a kastély ajtaját. Jurkó kiment. Egy féltucat orosz katona volt.

-- Nemci? Nemci? -- kérdezte a vezetôjük.
-- Nincsenek itt németek -- felelte Jurkó szlovákul.
A katonák körülvették.
-- Te laksz ebben a nagy házban?
-- Sokan lakunk benne -- felelte Jurkó.
-- Úgy? Sokan? Ennivalód van?
-- Gyertek.
Bevezette ôket a konyhába. Az asszonyok akkor már a pincében voltak a gyerekekkel. Az öreg inas ételt tett a katonák elé. Mohón ettek, kézzel.
-- Vodka! -- mordultak rá Jurkóra.
-- Nincs vodka -- felelte Jurkó -- megitták mind a németek.
Morogtak valamit és ettek tovább. Az egyik meglátott egy tortasütôt a falon. Leakasztotta, nézte.

-- Mi ez?
-- Tésztát sütnek benne -- magyarázta Jurkó.
-- Akkor süss nekem tésztát!
-- Ahhoz sok minden kell, ami most nincs. Most háború van.
-- Aha, háború. Tak, tak.
Közben kint megvirradt a szürke téli reggel. A major udvaron katonák lézengtek. Benéztek az istállókba, csűrökbe, mindenüvé. Aztán megtalálták a kastélyt. Jurkót félrelökték és bementek az épületbe. Letépték a függönyöket, feldöntötték a bútorokat, ormótlan bakancsaikban szobáról-szobára topogtak és végigkutattak minden szekrényt. A pipázóban elkezdtek lövöldözni a vadásztrófeákra. A herceg átment a sebesülthöz. Az amerikai nyugtalanul ült fel az ágyban.

-- Harc folyik a ház körül? -- kérdezte fojtott izgalommal.
-- Dehogy -- felelte a herceg egy kis gúnyos mosollyal a szája körül -- csak megjöttek a szövetségesei.
Az amerikai értelmetlenül bámult rá.
-- És a lövöldözés?
-- Hadat viselnek a ház berendezése ellen.
Közben egyre szóltak a házban a puskák.
-- A zubbonyom belsô zsebében kell legyen egy amerikai lobogó -- mondta izgatottan a pilóta -- sajnálom, hogy nem jutott elôbb az eszembe. Kérem, tűzze fel a házára. S ha egy orosz tisztet lát, küldje be hozzám. Ez a ház az amerikai lobogó védelme alatt áll. Kár, hogy nem tudok kimenni hozzájuk.

Nem kellett sokáig búsuljon, mert már jöttek azok. Durván berúgták az ajtót.
-- He! -- ordítottak s rájuk fogták a puskáikat. -- Nemecki?
-- Amerikanski soldat -- felelte a herceg minden ijedtség nélkül és kibontotta elôttük a kis csillagos lobogót, amit akkor szedett elô a pilótazubbony zsebébôl. Az oroszok eltátották a szájukat.
-- Amerikanski? He?
A herceg magyarázni kezdte szlovákul az amerikai pilóta történetét, de nem figyeltek rá. Odamentek az ágyhoz, lerántották a sebesültrôl a takarót, meglátták a sínek közé kötött lábát és vigyorogva bólogattak. Az egyik kitépte a herceg kezébôl az amerikai lobogót, összegyűrte és zsebre vágta. Egy másik leakasztott egy vadászó Diana reprodukciót a falról és vigyorogva nézegette a meztelen nôi testet. Valamit mondott, amire mind felröhögtek és köréje gyűlve a képre bámultak. Aztán azt követelték a hercegtôl, hogy hozza ide nekik azt a nôt, akirôl ez a fénykép készült. Mikor ezt nem tudták elérni, dühbe gurultak. A herceget puskatussal mellbe ütötték, összetörtek két széket és belelôttek a mennyezetbe. Mikor végre kivonultak a szobából, az amerikai pilóta dühtôl sápadtan nézett a hercegre.

-- Fel fogom jelenteni ôket -- sziszegte -- hadbíróság elé állíttatom! Nagyon megütötték önt?
A herceg sápadtan mosolygott.
-- Ez az egy ütés semmi ahhoz képest, ami még történni fog.
Néhány perc múlva sikoltozás verte föl a kastélyt. A katonák megtalálták a pincében a szakácsnét és a Jurkó feleségét. Az amerikai minden áron ki akart mászni az ágyból és rendet csinálni. Szerencsére nem tudott mozdulni sem a lába miatt.
-- Egy tisztet küldjenek ide nekem! -- csikorgatta a fogát. -- Egy tisztet akarok látni!

Aztán látott azt is. Egy sötétbarna képű fiatal fickó, szíjkorbáccsal a kezében, a herceget kereste. Két géppisztolyos katona volt vele. A herceg a dolgozószobájában ült és olvasott. Valami könnyű, vidám regényt. A korbácsos megállt a küszöbön.
-- Kicsoda maga? -- kérdezte magyarul és szűkre húzott szemeiben kegyetlenség villogott.
A herceg még a könyvet sem tette le a kezébôl. Úgy mondta, kimérten.
-- Herceg Drágffy Gergely vagyok.
A fiatal fickó arca megrándult, gúnyosra.
-- Herceg? -- kérdezte és beljebb lépett a szobába. -- Szóval maga az a herceg!

Gyűlölet volt az arcán, ahogy nézte és lassan közelebb jött.
-- Maga kollaborált a németekkel, mi? Ne tagadja! -- üvöltött rá hirtelen. -- Mindent tudunk magáról! Hol az a német tiszt, akit a házában rejteget?!
A herceg letette a könyvet a kezébôl és nyugodtan fölállt.
-- A házban nincs semmiféle német tiszt -- felelte lassan és méltósággal -- csupán egy sebesült amerikai repülôszázados.
Ha akarja, odavezetem hozzá.
-- Gyerünk -- mordult rá a fickó és megsuhogtatta a kezében a korbácsot -- jaj magának, ha hazudik! Ismerjük ezeket a finom arisztokrata urakat, Pestrôl! Kaszinó, lóverseny, pezsgôzés, mi? Vége annak a világnak! Antiszemita beszédek! Zsidók elhurcolása! Mi? Mit csináltak a szüleimmel az urak? Mi? A bôrük alól szedem elô ôket, ha egy hajuk szála is meggörbült! Úri brigantik fejével kövezem ki a Váci utcát!

Egyvégtébôl acsarkodott és suhogtatta az ostorát, amíg a vendégszobához nem értek. Aztán odalépett az ágyhoz és összehúzott szemekkel mustrálta a benne fekvôt. A két géppisztolyos katona lövésre kész fegyverrel állott mögötte.
-- A papírjait! -- mordult rá németül az amerikaira. Az rántott egyet a vállán és mondott valamit angolul.
-- Az ön rangját kérdi.
A korbácsos kihúzta magát.
-- Hadnagy vagyok -- recsegte fölényesen -- de ez nem tartozik ide. A papírjait akarom látni ennek az embernek!
A herceg lefordította a szavakat angolra. Az amerikai elôvette zubbonya zsebébôl a papírokat és odanyújtotta az oroszok hadnagyának.

-- Mondja meg neki, hogy én amerikai kapitány vagyok és tudni akarom, hogy milyen egységhez tartoznak a katonák, akik ide betolakodtak és megsértették az amerikai lobogót.
A herceg tolmácsolta a kívánságot. A korbácsos hadnagy az iratokat vizsgálta.
-- Ahhoz semmi köze a pofának -- morogta -- lehetnek ezek a papírok hamisak is.
Az amerikai elsápadt a haragtól, amikor megtudta, hogy mit mondott az orosz szövetséges.
-- Mondja meg neki -- csattant föl a hanga -- hogy küldjön ide egy magasabb rangú tisztet! Panaszt akarok emelni! Ez a ház és a benne lakó emberek az amerikai lobogó védelme alatt állanak! Mondja meg neki! Küldjön ide egy okosabb tisztet, ha ô nem tudja az írásaimat elolvasni!

A hadnagy mord arccal hallgatta végig a tolmácsolást. Aztán odalökte a papírokat az ágyra.
-- Mondja meg a pofának, hogy ne vágjon föl. Itt nem a Broadway-n van, hanem a Vörös Hadsereg hatalmi területén. Különben is ki kell derüljön, hogy igaz-e a duma, amit itt elhalandzsált. Addig a házat nem szabad elhagyni. Sem neki, sem magának! Megértette?
Azzal ráhúzott korbácsával a csizmájára, hogy csak úgy csattant és két géppisztolyos testôre élén kidübörgött a szobából.
-- Mit mondott a gengszter? -- kérdezte az amerikai bosszúsan.

A herceg közölte vele a parancsot. A kapitány megcsikorgatta a fogát, de nem szólt semmit. Jó másfél óra múlva három tiszt érkezett gépkocsin. Egy angolul beszélô tolmács is volt velük. Az amerikai kapitány kitombolta a dühét. Ha felét lefordította a tolmács annak, amit mondott, már az is elég volt. A tisztek megígérték, hogy súlyosan megbüntetik azokat, akik a házban lévô asszonyokkal erôszakoskodni mertek és felajánlották, hogy küldenek egy sebesültszállító kocsit és kórházba vitetik. A kapitány hallani se akart a kórházról.
-- Itt maradok -- mondta a tolmácsnak -- mondja meg nekik. Egy orvost küldhetnek, de itt maradok.

A tisztek elmentek és elparancsolták a kastély környékérôl a katonákat is. Csak egyet hagytak ott, ôrnek. Félóra múlva megtépett, jajveszékelô asszonyok szaladtak föl a faluból és védelmet kértek. A herceg begyűjtötte ôket a kastélyba. Valami harminc asszony és leány húzódott össze a kastély szobáiban, megfélemlített, részben már megtépett és megkínzott nôk. Az asszonyi sírást meghallotta az amerikai is és nyugtalanul dörömbölt az ágydeszkán, amíg a herceg meghallotta és bement hozzá.
-- Mi történik a nôkkel? -- kérdezte az amerikai -- mintha sírást hallottam volna.

A herceg elmondta, hogy mi megy végbe a faluban. A kapitány csikorgatta a fogait.
-- Csak ne feküdnék itt ilyen tehetetlenül -- mérgelôdött.
Dél is elmúlt már, mikor újra egy gépkocsi állt meg a kastély elôtt. A doktor érkezett, egy testes, alacsony ember. Megnézte a kapitány lábát és gipszbe tette. Az amerikai fölháborodottan közölte vele az asszonyok dolgát. Újra a herceg tolmácsolt közöttük, bár elég nehezen ment, mert az orvos rosszul értette meg a szlovák beszédet, vagy legalábbis tettette magát sokszor, hogy nem érti. Végül mégis megígérte, hogy jelenteni fogja a dolgot az ezredesnek és gondoskodik, hogy rend legyen a faluban. Aztán elment.

Estig nem is történt semmi. Az ôr ott állt a kapu elôtt és elzavart minden kujtorgó katonát. Csak egyszer jött még egy tisztféle néhány katonával és a herceggel akart beszélni.
-- Igásállat kell és szekér -- mondotta a tolmács, aki vele volt.
A herceg a major felé mutatott.
-- Amit még találnak, tessék.
Persze nem találtak semmit, mert az istállók üresek voltak. De nem jöttek vissza többet.
Lent a faluban szünet nélkül dübörögtek a teherkocsik. A parkban katonák lövöldöztek géppisztollyal a fácánokra, a golyók néha a kastély falába csapódtak, vagy sivítva húztak el mellette. Korán leszakadt az este. Jurkó behívta az ôrt a konyhába és megvendégelte jól. Az orosz falhoz támasztotta a puskáját és elégedetten ült a kemence mellett, a padon. Jámbor, csöndes embernek látszott. Kint havazni kezdett. Egyszerre lett sötét. Az asszonyok haza akartak menni, de néhány ember, aki feljött a faluból, nem látta tanácsosnak. Részeg katonák járnak még házról-házra, mondták és asszonyokat keresnek.

Úgy nyolc óra tájban kurjantozás verte föl a csendet. Egy csoport részeg orosz támolygott föl a kastélyhoz és döngetni kezdte az ajtót. Jurkó fölverte a szunyókáló ôrt. Az tárgyalni kezdett a részegekkel, aztán röhögve tért vissza a konyhába.
-- Csak az asszonyok miatt jöttek -- mondta vigyorogva Jurkónak -- megtudták a faluban, hogy itt vannak az asszonyok. Küldd ki nekik ôket, akkor elmennek.
Jurkó szaladt föl a herceghez. A herceg lejött.
-- Ebben a házban egy amerikai tiszt lakik -- mondta az ôrnek -- nem tudsz errôl?

-- Tak, tak -- bólintott jámborul a muszka -- nem is akarnak az elvtársak semmi rosszat. Csak az asszonyokat akarják.
-- De az asszonyok is az amerikai tiszt védelme alatt állanak.
Az orosz röhögni kezdett.
-- Mind az összes? Mit kezd az amerikai annyi asszonnyal egyszerre? Tartson meg hármat-négyet s a többit küldje le az elvtársaknak.
-- Az asszonyokat nem szabad bántani -- mondta szigorúan a herceg.
A jámbor orosz nagy szemeket meresztett.
-- Bántani, atyuska? Ki akarja ôket bántani? Csak azt akarják csinálni velük az elvtársak, amire az asszonyok valók. Nem bántja ôket senki!

Végül megértette, hogy az amerikai kapitány nem akar egy asszonyt se kiadni. Kiment és megmondta a várakozóknak. Azok fölháborodottan kezdtek el ordibálni, néhány lövést is leadtak a sötét ablakokra, de aztán elvonultak dühösen.
Reggel egy lélekszakadva érkezô béres jelentette, hogy éjfél után részeg katonák törtek rá az erdei házra. Valaki el kellett árulja nekik az odavezetô utat. Az intézôt lelôtték, feleségét és két leányát -- az egyik tizenkét éves volt, a másik tizennégy -- embertelenül megkínozták. De máshonnan is jöttek a hírek. Az emberek arcára ráfagyott a rémület, csak osonva mertek járni napokon, heteken át. S a falun keresztül egyre dübörögtek, a gépkocsik, meneteltek a katonaoszlopok és éjszakánként asszonyok sikoltoztak a lapuló házakban.

Az amerikai kapitány három hónapot töltött Tülkösön. Közben teljesen meggyógyult a lába. Jött-ment, veszekedett az orosz parancsnokságokon és nem csak a tülkösiek, de sok környékbeli falu népe imába foglalta az ,,amerikai tisztet'', aki lelkes lendülettel és erélyesen sietett mindég a bajbajutottak és igazságtalanul meghurcoltak segítségére.
Április közepén aztán mennie kellett. A mezôkön már megkezdôdtek a tavaszi munkák. Neki volt köszönhetô, hogy az igásállatok egy része még megmaradt és ugyancsak a tenyészállatokból is elég sok. Ô hajtotta keresztül, hogy az új magyar hatóságok elismerjék Drágffy herceg érdemét az állatállomány megmentését illetôen, úgy tüntetve föl a dolgot, hogy a herceg ellenállást fejtett ki a németekkel szemben, amikor a maga és a község állatait elrejtette elôlük az erdôben.

Az utolsó estén hosszasan ültek együtt a pipázóban. Az amerikai szűkszavú volt és elgondolkodó.
-- Valamit kell mondjak magának -- szólt hirtelen, ideges hangon és cigarettáját elnyomta a hamutartóban -- sajnálok minden bombát, amit ledobtam. Rossz helyre dobtam ôket. Ma már tudnám, hogy hova kellene.
A herceg nem szólt semmit, csak maga elé nézett, bele a petróleumlámpa fényébe.
-- Szeretnék bocsánatot kérni maguktól -- folytatta az amerikai lassan -- az egész magyar néptôl, amért közreműködtem ebben... ebben a gazságban, ami itt történik. De ez nem elég, azt nagyon jól tudom. Mindent el fogok követni, ami csak tôlem telik, hogy az Egyesült Államok népe megtudja az igazságot. És jóvátegye azt, hogy rászabadította magukra Ázsiát. Tudom, hogy ez mind frázisnak hangzik, amit most mondok. De megszerettem magukat, magyarokat. És mi amerikaiak hűséges barátok is tudunk lenni, nem csak konok ellenfelek. Gondoljon erre, kérem. És gondoljon arra is, hogy Amerika nagyon nagy és egészen más világ, mint ez itt. És hogy Amerikának sok idôre van szüksége, amíg végre valamire elszánja magát. Talán egy évtized is eltelik addig, amíg újra itt leszek. De akkor igazán úgy jövök majd, mint a felszabadító. Remélem, itt találom még akkor.

Másnap elment. Három hétre rá híre jött, hogy a németek letették a fegyvert és a háború befejezôdött.
Ez azonban egyelôre nem vevôdött még észre. Rablások, elhurcolások napirenden maradtak. Az oroszok munkásokat követeltek és válogatás nélkül fogdostak össze mindenkit, aki szemük elé került. A feldúlt otthonokban megkínzott, megfélemlített emberek ôdöngtek és a felszabadultnak csúfolt ország megtelt idegenekkel, akik a hatalom egyenruhájában gyűlöletet hirdettek, népjognak neveztek rablást és gyilkosságot, és úgy kalózkodtak a felfordult világrendben, mint az éhes csukák.

Május végén az eskôi menekültek visszaindultak haza. Lovuk, szekerük nem volt már, hát elindultak gyalog, batyukkal a hátukon. Jurkó is köztük volt. Könnyes szemmel búcsúzott el a gazdájától.
-- Viszontlátásra, Jurkó -- mondta a herceg, amikor utoljára kezet fogtak -- hamarosan utánatok megyek én is. Aztán majd lassan csak rendbe jön újra a világ valahogyan.
A hórihorgas tót kétségbeesett arccal nézett rá.
-- Fôméltóságú úr hisz abban, hogy rendbe jön ez a világ?
-- Hiszek, Jurkó. Rablók csak addig élnek meg, amíg van mit rabolni. Azután már csak az marad, aki szorgalmas és becsületes. És akkor újra el lehet kezdeni dolgozni.

Aztán még sokáig állt a kastély elôtt és nézett a szomorú menet után.
Néhány nap múlva felutazott Budapestre. Ez nem volt egyszerű vállalkozás: vonatok nem közlekedtek még, gépkocsijuk csak a hivatalos közegeknek volt. Két nap alatt följutott mégis valahogy. Szörnyűséges állapotokat talált Budapesten. Az emberek éheztek. Mindenki félt mindenkitôl. Naponta történtek akasztások nyílt utcán. Kötekedô suhancok okvetetlenkedtek mindenütt, jelszavakat ordibáltak és nem volt senki a minisztériumokban, akivel egy értelmes szót lehetett volna beszélni. Végül is fölkereste az amerikai kapitány által megadott címet. Az amerikai misszió tisztje, egy fiatal hadnagy figyelmesen hallgatta végig.

-- Szóval Eskôre akar menni. Az csehszlovák terület? Úgy. Hát kérem, nagyon szívesen elviszem majd a kocsimon. Lássuk csak: három hét múlva? Jó? Rendben van. Majd elmegyek önért a kocsival. Hol lakik? Kérem mutassa meg a térképen... úgy, igen, Tülkös. Jó. Szóval három hét múlva.
A három hétbôl öt hét is lett, de egy szép nyári délután valóban beállított a fiatal amerikai hadnagy Tülkösre. Az éjszakát ott töltötte és másnap reggel elindultak. Délután érkeztek meg Eskô alá. A hercegnek könny szökött a szemébe, amikor feltűnt messzirôl a vár.

-- Látja -- mondta a hadnagynak -- ez az otthonom. Hatszáz évvel ezelôtt építették az ôseim.
Az amerikai füttyentett.
-- Öreg épület lehet -- felelte elismerôleg.
-- Mögötte három tölgyfa áll -- folytatta a herceg -- azok még Rákóczi fejedelem idejébôl valók. És egy hársfa, az alatt állítólag Nagy Lajos király ebédelt egyszer. Ott látszanak azok a diófák, fent a dombon. Látja? Azokat dédapám ültette volt, száz évvel ezelôtt...
A falu néma volt és kihalt. A kapuk nyitva álltak, sok házról hiányzott ajtó, ablak. Sok ilyen halott falun robogott keresztül velök a gépkocsi. Drágffy Gergely szívét valami összeszorította. Ilyen lehetett Magyarország a tatárdúlás után, gondolta. Csakhogy a tatárok elmentek hamar és volt egy Béla királyunk...

A vár elôtt emberek álltak és csodálkozva néztek a gépkocsira. Idegen emberek voltak. A park gyepén lovak legeltek, katonalovak. A bokrok elvadulva, az eltaposott ágyások benôve fűvel. A fenyôk helyén csak csonkok meredeztek. Kopár, kietlen, elhanyagolt volt minden.
Az autó megállt, kiszálltak. Az amerikai elismeréssel nézte a vastag, szürke falakat. De a falak tövében hulladék bűzlött, az ablakból hiányzott az üveg s az ajtó fölött egy tábla hirdette csehül: politikai rendôrség. És oldalt még egy tábla: kommunista párt, helyi tagozat.
Az amerikai egyenruha láttára az idegenek kíváncsian jöttek közelebb.

-- Kit tetszenek keresni? -- kérdezte csehül az egyik.
-- Ki van megbízva itt a felügyelettel? -- tette föl a herceg a kérdést.
-- A komisszár úr. Tessék befáradni hozzá... de már itt is jön.
Egy egyenruhás ember lépett ki abban a percben az ajtón, meglátta a gépkocsit és csodálkozva megállt. A herceg rögtön megismerte. Gelencsér volt, a legidôsebb Gelencsér-fiú. Az is megismerte ôt. Összehúzott szemmel jött közelebb.
-- Áh -- mondta gúnyosan -- minek köszönhetjük a rendkívüli szerencsét?
-- Jöttem megnézni a birtokomat -- felelte Drágffy kimérten.

-- A birtokát? Önt mint háborús bűnöst a népbíróság két héttel ezelôtt halálra ítélte, ha tudni akarja! Az ön birtoka már csak az akasztófa, Drágffy úr! És én önt letartóztatom!
A herceg elsápadt.
-- Mit mond az ember? -- kérdezte az amerikai hadnagy, aki megunta a falakat vizsgálni és most kíváncsian figyelte az idegen beszédet.
-- Hogy engem halálra ítéltek és le fognak tartóztatni.
A fiatal amerikai nevetve csapott a térdére.
-- Elôbb halálra ítélni, aztán letartóztatni! Tipikus európai dolog!
A komisszár belefújt a sípjába, mire két egyenruhás rendôr rohant ki nagy dübörögve a várból.

-- Tartóztassák le ezt az embert! -- adta ki Gelencsér a parancsot és a hercegre mutatott.
A rendôrök megindultak feléjük. Az amerikainak szempillantás alatt elmúlt a nevetni való kedve.
-- Üljön be gyorsan az autóba -- súgta oda a hercegnek -- az amerikai terület.
Aztán fölemelte a kezét és elôre lépett.
-- Nix -- mondta törött németséggel -- ich american millitär-mission. Zurück!
A nyomaték kedvéért a pisztolytáskájára csapott, amire a két rendôr nyomban megállt. Drágffy ekkor már bent ült a kocsiban. Egész testében remegett a fojtott haragtól és a tehetetlenségtôl. A hadnagy beszállt melléje és gyorsan elindította a motort.

-- Okosabb, ha odébbállunk -- mondta szárazon -- ezek az ôrültek még képesek lennének lövöldözni és akkor kész a disznóság.
Gelencsér kiabált valamit és hadonászott az ökleivel, de nem lehetett érteni a szavait. A gépkocsi megugrott és sebesen gördült lefelé a várkerten. A herceg még egyszer hátranézett és látta a jól ismert, kedves öreg épületet lassan eltűnni a fák mögött. Szeme végigsimogatta a fákat és a tekintete fátyolos lett és ebben a könnyes fátyolban elmosódott minden: a régi otthon ismerôs vonalai, az emlékek, a múlt, minden. A fiatalember mellette morgott valamit és összeszorított fogakkal nézett maga elé az útra.

-- Megállhatnánk még egy pillanatra ennél a háznál? -- kérdezte hirtelen a herceg.
Jurkó háza elôtt robogtak el éppen. A hadnagy lenyomta a féket, a gép csikorogva megállt.
-- Akar valakivel beszélni?
-- Egy hű emberem lakik itt.
-- Majd én kihívom -- mondta a hadnagy és kiszállt -- maga maradjon a kocsiban. Ha valami bajba keveredik, kívül a kocsin nem tudok segíteni.
Az amerikai bement a házba és hamarosan egy asszonnyal jött ki. A Jurkó felesége volt. Rémület vacogott a szemében, mialatt a hadnagy a karjánál fogva a gépkocsihoz vezette.
-- Jézusuramisten, a fôméltóságú úr? Jézusuramisten!

Idôbe került, amíg meg lehetett érteni a szavaiból azt, ami történt. Alig érkeztek meg fáradtan, gyalogszerrel, mindenükbôl kifosztva, alig töltöttek egy napot a szétdúlt otthonban, jöttek a politikai rendôrség emberei és összefogdosták a férfiakat. Jurkót is. Aztán elindították ôket Oroszországba, munkára.
Szótlanul robogtak az estében. Kihalt faluk, parlagon heverô puszta földek között.
-- Európa az ôrültek földje -- mondta hosszú idô múltán az amerikai -- miért nem jön át hozzánk, Amerikába? Meg lehetne csinálni.
-- Mert itt van a hazám -- felelte lassan a herceg -- s az embernek ott a helye, ahol a hazája.

-- Ôrültek földje -- ismételte az amerikai és megcsóválta a fejét.
Erre a mondásra késôbb többször kellett visszagondoljon. Valóban olyan volt minden, mintha ôrültek lepték volna el az országot. Csupa fanatikus gyűlölködés csikorgatta a fogait mindenütt. Az emberek munkáról, termelésrôl és fölépítésrôl rikácsoltak, de mindenki csak harácsolni akart, munka nélkül meggazdagodni és lerombolni azt, amit mások építettek. Mintha valami mérges gáz bénította volna meg az életet. Megszűnt a tisztesség, a felelôsségérzet, a jószándék. Mindenki gyűlölt mindenkit és mindenki félt mindenkitôl. Névtelen följelentések árasztották el a hivatalokat és naponta elhurcoltak embereket, akik nem tértek vissza soha. A nép nevében beszéltek, a nép nevében ítélkeztek és a nép nevében hoztak törvényeket Moszkvából érkezettek, akik még a nép nyelvét is alig beszélték és a nép ellenségének kiabáltak ki mindenkit, aki másképpen gondolkozott, mint ôk.

Amikor kiderült, hogy a tülkösi birtokból csak száz holdat tarthat meg magának, még egyszer fellobbant benne a Drágffy-dac. Hát jó, mondotta magának, majd újra megcsinálom azt, amit húsz év elôtt Eskôn megcsináltam. De megmutatom a ripôköknek, hogy lehet a kicsibôl is nagyot csinálni.
Összeszorított foggal és lázas akarással lendült bele a munkába. Rosszindulatú hatóságokkal veszôdött, lenyelte a megaláztatásokat és megpróbált rendet csinálni. Két évig kínlódott. Felvergôdött odáig, hogy negyven törzskönyvezett tenyészkoca és huszonkét tehén állt az istállókban, a megmaradt kevés szántóföldön vetômagnemesítô telepet rendezett be. Akkor hirtelen, egy ôsszel, megjelent néhány pökhendi fiatalember és a nép nevében elhajtotta a tenyészállatokat és lefoglalt minden nemesített vetômagot az orosz hadsereg részére. Megértette, hogy nincs mit újra kezdeni. A munka és a szorgalom világa megszűnt. Megszűnt a rend, az erkölcs és a tisztesség. Csak a gyűlölködés és tervszerűtlen rombolás maradt, melynek mérgét valami ismeretlen boszorkánykonyhából csempészték félművelt gonosztevôk a nép közé. Csupa gonosztevô hangoskodott mindenütt. A tisztességes emberek elbújtak odvaikba és készültek a halálra.

Nem is csodálkozott, amikor a meghagyott száz holdat is elvették és ráparancsoltak, hogy költözzék ki a kastélyból. Durva ripôkök röhögtek a szemébe és ordítoztak: ezentúl az uraknak is dolgozniok kell! Nem lehet többé a dolgozók verejtékébôl élni! És soha még dolgozókat úgy meg nem verejtékeztettek, mint akkor és soha még rabszolgatartók nem gazdagodtak meg olyan hirtelen és annyira munka nélkül.
A major végén, ahol valamikor az uradalmi kondás lakott, jelöltek ki számára egy szobát az új urak. A kastély cselédszobájából elvihetett egy ágyat és egy szekrényt. A birtokból kolhoz lett s Drágffy Gergelyt kegyesen megfogadták rá tehenésznek. Tizenkét, szabotázs miatt elítélt parasztoktól elkobzott sovány tehénbôl állt az újonnan beállított tülkösi tehenészet, korcs, értéktelen jószágokból. A birtok a dolgozó nép tulajdonát képezte, így harsogta a propaganda, de a tülkösi parasztok és volt cselédek csak a munkát látták belôle, melyet rosszabbul fizettek meg mint régen s melyet még megtagadni sem lehetett, mert akkor szabotázs címén letartóztatták és Oroszországba vitték ôket. A jövedelem, ami a birtokból befolyt -- negyede se annak, ami régen -- pártkasszába vándorolt s nagyobbára propagandára ment, amivel a népet és a külföldet igyekeztek vakítani az idegen csahosok.

A gazdaság vezetését a párt egy Weiss nevű volt cukorkakereskedôre bízta. Ez a Weiss egy harminc év körüli jámbor és kissé felelôtlen legény volt, aki sárga lovaglócsizmában és szarvasbôrkesztyűvel nagy dagadt kezén a földesurat játszotta s a cselédeket apafejnek szólította.
Drágffy Gergely szótlanul, összeharapott fogakkal játszotta hajdani istállójában a tehenész szerepét. Reggel négykor kelt, megetette, megtakarította az állatokat, rendbe tette az istállót, elvégezte a fejést és a tejet levitte Weiss úrnak. A munka, amit végzett, tökéletes volt. Ebben nem hagyta magát. Meg akarta mutatni az embereknek és az egész világnak, hogy hiába változtatták meg erôszakkal a világot: a szorgalom és a becsületesség továbbra is egyetlen értékmérôje maradt az emberi életnek.

Hanem az egyedüllét egyre súlyosabban nehezedett reá. Még soha sem érezte magát annyira egyedül. Részben hiányzott a régi életeleme, a nagy méretekben való szervezés, a távlatokban való gondolkodás. Másrészt az emberek, akik között élnie kellett -- egyszerű emberek, nagyrészt volt cselédei -- feszélyezve érezték magukat cselédsorba süllyedt volt gazdájukkal szemben. Szerették és sajnálták, mert jó gazdájuk volt. De másrészt soknak közülök megtelt a feje a propaganda frázisaival, melyet naponta a fülükbe bömböltek és úgy néztek rá, mint valami különös, legyôzött szörnyetegre. Megjegyzések estek a háta mögött és néha szembe is. A régi urakról, akik valaha hintón jártak s most villával kell hányják a ganét. Mindez egyre jobban elkeserítette. Szerette volna megmagyarázni az embereknek, hogy amért ô most istállót kell takarítson, attól nem lett jobb sorsuk azoknak, akik azelôtt végezték ezt a munkát. Sôt idôvel mind rosszabb sorsuk lesz, mert az új gazdák nem rendezkednek be hosszú idôre, hanem csak megtömik a zsebüket és tovább mennek s nem fognak még annyira sem törôdni a nép sorsával, amennyire a régi urak törôdtek, egyszerűen mert nem is akarnak közöttük maradni. De tudta, hogy hiába magyarázná. A propaganda dobverése lármásabb volt és tetszetôsebb formában ígérte az örök boldogságot, soha véget nem érô kétéves, hároméves és ötéves tervek után, melyek csak arra valók, hogy reménységet lobogtassanak a robotba hajszoltak szeme elôtt.

Drágffy egyedül volt. Kéthetenként pontosan kapta a leveleket Németországból és pontosan meg is válaszolta ôket, de a levelek felbontva érkeztek és tudta, hogy ugyanúgy jutnak el Júliához az ô levelei is. Ezért nagyon óvatosan írt mindég. Ilyesmi állt a leveleiben: ,,azt javaslom, hogy kezeltesd még magad, mert az itteni éles levegô ártana a tüdôdnek.'' Az onnan érkezô levelek így hozták madárnyelven a reménységet: ,,Sam bácsi nem tűrheti sokáig volt üzlettársának szélhámosságait. Bízzunk benne és a Jóistenben.''

A Jóisten és Amerika. De milyen borzasztó messze volt mind a kettô. Az egyik az országtól húszezer kilométerre, a másik még sokkal távolabb az emberek lelkétôl. És úgy tűnt, hogy napról-napra távolodnak tôle, az ország és az emberek.
Egy ôszi délután gépkocsi állt meg a majorudvarban. Egy csizmás, lovaglónadrágos asszony szállt ki belôle és Drágffy Gergelyt kereste. Megmutatták neki a tehénistállót. A herceg vasvillával a kezében rakta föl a trágyát a talicskára, amikor az asszony belépett a tehénistálló ajtaján. Ránézett és kezében megállt a vasvilla. Az asszony Juhos Klára volt. Néhány pillanatig döbbenve nézték egymást. Aztán a férfi lassan meghajolt és letette a villát.

-- Isten hozta -- mondta egy kis szomorú mosollyal a szája körül -- sajnos nem kínálhatom meg karosszékkel, azokat mások használják ma a nép nevében...
Az asszony némán és sápadtan nézte.
-- Ez lehetetlen... beszélni akarok magával, Drágffy, most rögtön!
Akkor bocsásson meg egy pillanatra -- felelte a herceg és újra mosolygott -- elôbb be kell fejeznem a munkámat itt. Aztán fejésig van egy óra szabad idôm.
Azzal lehajolt, fölemelte a talicskát és kitolta az asszony mellett az ajtón, a trágyadombra. Az asszony nekitámaszkodott az istállóajtónak és várt. Szeme elnézett a major fölött a lágy ôszi verôfényben fürdô dombokra s a nézése szomorú volt. A herceg tiszta szalmát vetett a tehenek alá, aztán helyére tette a vasvillát és odalépett az asszony mellé.

-- Mehetünk -- mondta.
Az asszony szó nélkül a kastély felé fordult, de Drágffy megfogta a karját.
-- Nem oda -- mondta -- én itt lakom oldalt, amióta megjött a szabadság.
Az asszony szó nélkül ment mellette. A kondásház elôtt egy pillanatra megtorpant, de aztán lehajtotta a fejét, belépett. Bent puritán tisztaság fogadta. Az asszonyok ösztönös kíváncsiságával nézett körül a férfi új otthonában: tisztára súrolt padló, dísztelen, egyszerű fenyôbútorok, de rend és tisztaság.
-- Drágffy, kérem -- fordult hirtelen a férfi felé. -- Budapestrôl jövök. Az uram államtitkár a földművelésügyben, én pedig szervezô vagyok. Engem bíztak meg az országos háziipar megszervezésével. A kormány igen nagy súlyt helyez arra, hogy a dolgozó nép széles rétegei...

Gyorsan, hadarva beszélt, mint aki a saját maga figyelmét el akarja téríteni valamirôl. Drágffy nézte, aztán csöndesen megkérdezte.
-- Tulajdonképpen miért ment el akkor úgy... búcsú nélkül?
Az asszony megakadt a mondat közepén és szinte ijedten nézett rá.
-- Tessék?
-- Azt kérdeztem, hogy miért ment el akkor búcsú nélkül?
Az asszony fölvetette a fejét és egyenesen a szemébe nézett.
-- Mert herceg volt. S ma visszajöttem, mert ma már nem herceg.
A herceg megrázta lassan a fejét és nagyon komolyan mondta:
-- Téved. Ma vagyok csak igazán az. Mert naponta eszembe juttatják, hogy el ne feledhessem.

-- Nézze -- kezdte az asszony újra és közelebb lépett hozzá -- tegye félre most ezt a keserűséget. Tudom, hogy történtek bizonyára dolgok, amik elmaradhattak volna. De nincsen újjá születés fájdalom nélkül. Ami bántó volt, azt el kell feledni. Természetes, hogy ez a környezet nem magának való. Maga tehetséges ember. Kitűnô szervezô. Nekünk szükségünk van az ilyen emberekre, mint maga. Akik értik a dolgukat, akikben van fantázia és nagyvonalúság, akik...
Drágffy nézte az asszonyt. Alig változott tíz év óta valamit. Talán csak éppen kitelt egy kissé, asszonyosabb lett. Tíz év, gondolta, lehetséges, hogy csak tíz év telt volna el azóta...?

Az asszony pedig beszélt, beszélt:
-- Nézze, mi tudjuk, hogy maga nem politizált soha. Most se kívánunk magától politikát. Csak annyit, hogy jöjjön és szervezze meg az állami mintagazdaságokat. Képzelje el, mennyire magának való feladat! Minden rendelkezésére áll: pénz, anyag, ember. Csak szervezni kell, elindítani az üzemeket. Minôségi termelést és többlettermelést egyszerre teremteni meg! Nem az a pajta való magának, az Isten szerelmére! Meglátja majd, hogy a nép hálája...
-- Emlékszik még Eskôre? -- kérdezte hirtelen Drágffy. Halk volt a kérdés, mégis úgy vágta ketté az asszony szavát, mint egy penge. Egy pillanatra elakadt a lélegzete is.

-- Emlékszem -- felelte halkan ô is és lehajtotta kissé a fejét -- és higgye el, Gergely...
-- Emlékszik a Gelencsér-fiúra is?
Az asszony sértôdötten rándult össze. Nem ezt várta, ô másra emlékezett.
-- Persze -- felelte élesen.
-- A maga kívánsága volt, hogy segítsek rajta. Taníttassam ki. Csináljak embert belôle. Hát nem embert csináltam belôle, hanem komisszárt. Ma ô az úr Eskôn. És le akart tartóztatni, amikor hazamentem, hogy átadjon a hóhérnak. Én tehát ismerem már a nép háláját, Klára.
Az asszony döbbenve nézett rá.
-- Úgy értsem ezt, hogy amért egy éretlen fiatalember valamikor hálátlannak bizonyult...?

-- A hálátlanság ma törvénnyé lett és a rablás erénnyé.
Az asszony ijedten nézett az ajtó felé.
-- Az Istenért, ne olyan hangosan!
Drágffy szomorúan mosolygott.
-- Nyugodt lehet. A háziúr egy derék volt kondásom, hatvan éves és látja a különbséget jó és rossz, igazság és hazugság között.
-- Gergely...
Az asszony hangja ellágyult. Kissé elôre hajolt és kezét könnyedén a férfi karjára tette.
-- Gergely, én azért jöttem, hogy oda vigyem magát, ahova való. Az ország újjáépítésének az élére. Mert látja, én hiszek abban, hogy ez az újjáépítés megtörténik, ha a látszat olykor mást is mutat. Én hiszem, hogy a magyar nép igazi boldog jövôje áll emögött az újjáépítés mögött...

-- Gyűlöletre és gazságra nem lehet építeni. Az építés jelszava alatt eddig csak rombolás történt. Ledönteni falakat minden csirkefogó tud, de az építéshez jószándék kell és erkölcs.
Az asszony sóhajtott.
-- Maga keserű. Tudom, hogy történt és történik ma is még sok minden, ami elmaradhatott volna. De az indulatokat le kell vezetni elôbb. Gondoljon arra, hogy...
-- Én sok mindenre gondoltam már -- vágott közbe Drágffy -- és rájöttem arra, hogy nem a szervezés és nem az üzemek termelése a legfontosabb dolog valamely ország vagy nép életében. Hanem az erkölcs. Mert ahol ez nincs, ott semmi sincs.

Az asszony néhány pillanatig tanácstalanul állt ott, aztán lassan az ablakhoz ment. Kinézett a kopár kukoricatarlóra.
-- Elvállalja az állami mintagazdaságok megszervezésének irányítását? Miniszteri tanácsosi rangban?
-- Nem.
-- Inkább lapátolja itt a trágyát a napszámosok között?
-- Inkább.
Az asszony szembefordult vele. Tekintete kétségbeesett volt.
-- De miért? Az Istenért, hát miért? Senki se kívánja, hogy belépjen a pártba, vagy politizáljon, vagy mit tudom én mit!
-- Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor, amikor a hűség már csak a múzeumokban található -- felelte a herceg egyszerűen.

-- Nem értem -- rázta az asszony kétségbeesetten a fejét -- nem értem. Én jót akartam magának, én azt akartam, hogy... hogy végre érvényesíteni tudja képességeit... én... én ezt nem értem!
Drágffy odalépett hozzá és kezét rátette az asszony vállára.
-- Nézze, Klára -- mondta csöndesen és nagyon komolyan -- öreg házigazdám, a kondás, így fejezné ezt ki: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. A világégés vihara fölkavarta az emberiség szemetjét és ez a szemét uralkodik ma itt nálunk. De a legzavarosabb víz is megtisztul egyszer és a szemét rendre visszakerül majd oda, ahová való. És akkor majd el lehet kezdeni az építést. De addig nem. Szeméttel nem lehet építeni. És aki jószándékkal bár, de odaadja magát és belekeveredik a szemét közé, az nem hogy segítene valamit, de ellenkezôleg: ront. Mert az ocsú vetômaggá úgysem változik át soha s a közéje keveredô jó mag csak késlelteti a szemét elrothadását. Aki az ördög mellé elszegôdik, Klára, az csak az ördögnek tesz szolgálatot, másnak senkinek.

Az asszony néhány pillanatig maga elé nézett, aztán lassan megmozdult. A férfi keze lecsúszott a válláról.
-- Sajnálom, hogy nem értünk egyet. Én jót akartam.
Egyenesen, hidegen a férfi szemébe nézett.
-- Vagy én is szemét vagyok, fôméltóságú úr?
A férfi állta a nézést.
-- Maga csak nem lát tisztán és azt hiszi, hogy a maga jószándéka gyôzni tud a mások rosszasága fölött. Sokan vannak sajnos ilyenek, akik jóságukkal a gonoszat szolgálják. Ha minden jóérzésű ember elsô naptól kezdve magukra hagyta volna a gazokat: már régen nem lennének sehol. Sajnos a rablókat maguk ütik lovaggá a nyilvánosság elôtt.

-- Isten vele -- mondta az asszony és gyorsan kisietett a szobából.
A herceg szomorúan nézett utána. Látta, ahogy szinte futva ment az udvar közepén álló gépkocsiig, magára csapta az ajtót és elrobogott. Érezte, hogy egy világ van kettôjük között, egy világ, ami hazugságokból és szenvedésekbôl áll s amit áthidalni talán nem is lehet soha.
Tél jött. Hosszú volt és sötét az a tél. A lyukastalpú bakancs beázott a sárban és új bakancsot nem adtak csak jegyre s jegyet csak azok kaptak, akik tagjai voltak a pártnak. Drágffy Gergely minden reggel négykor fölkelt, lyukas cipôiben átment a tehénistállóba, etetett, takarított, megfejte az állatokat s a tej, amit az ,,üzemvezetô elvtárs''-nak bevitt, hetenként több lett. A korcs, sovány tehenek kijavultak, szôrük megfényesedett és valahányszor Drágffy tehenész egy kis papírdarabkával a kezében megállott a sárga lovaglócsizmás Weiss elvtárs elôtt és felolvasta róla, hogy milyen takarmányfélék és tápsók kellenek és tehenenként milyen adagolásban: Weiss elvtárs szinte babonás tisztelettel vette át tôle ezt a papírdarabkát és még meg is hajolt az asztal mellett, amikor a tehenész az irodát elhagyta.

Az istállókban többen is dolgoztak a volt cselédek közül. Ezek hamar felismerték, hogy az új helyzet nem hozott számukra javulást. Ellenkezôleg: ha segítségre szorultak, nem volt kihez menjenek, mert Weiss elvtárs csak üzemvezetô volt, aki vállrándítással intézte el a soronkívüli kérelmeket. A herceg pedig, akihez régen mentek ilyenkor, maga is köztük dolgozott és nem tudott többé segíteni.
Voltak olyanok, különösen a fiatalabbak között, akik gúnyos és kárörvendô megjegyzésekkel igyekeztek a hajdani urat még jobban megalázni. Ahogy azonban a hetek teltek, rendre látniok kellett, hogy az összes istállók között a tehénistálló az, ahol minden a legrendesebb és legtisztább s a hajdani úr az egyetlen közöttük, aki nem panaszkodik és nem zúgolódik soha, hanem szó nélkül végzi a maga dolgát és jól végzi, jobban mint ôk, akik pedig egész életükben cselédek voltak. Egy idô múlva elmaradtak a bántó megjegyzések és az emberek újra tisztelettel fordultak feléje, ha elment mellettük, vagy jöttek tanácsot kérni és érezték, hogy valami rendkívüli dolog történt: a herceg herceg maradt a tehénistállóban is.

Egy késô, tavaszi estén rongyos csavargó nyitott be a kondásházba. A herceg szobájában még égett a lámpa. Az ócska asztal körül néhány gondtelt idôsebb paraszt ült és a herceg egy állatorvosi szakkönyvbôl olvasott föl nekik. Baromfivész ütött ki a faluban és az emberek hozzá jöttek tanácsot kérni, hogy mit tegyenek ellene. Gyógyszert nem lehetett kapni sehol s állatorvos nem volt a környéken. A toprongyos ember megállt az ajtóban. Hosszú, sovány, aszott ember volt, a ruha rongyokban lógott le róla. A herceg fölnézett a könyvbôl és a szeme rámeredt az emberre.

-- Jurkó!
Az ember döcögve elôre lépett, aztán meggörnyedt és fölszakadt belôle a zokogás.
-- Jaj, fôméltóságú uram, jaj... hát így, hát így...
Az ember beteg volt. Betegen jött már haza Oroszországból és mikor hazaért Eskôre, azzal fogadták, hogy azonnal takarodnia kell Magyarországra, mert Csehszlovákia kidobta magából a magyarokat. A határig vitték, ott elengedték. Gyalog jött Tülkösig. Feleségérôl, gyermekeirôl semmit nem tud. Elvitték azokat is valahova, Isten tudja hova. Jurkó nagyon beteg volt. A herceg lefektette a saját ágyába, ápolta néhány napig, de Jurkó nem akart élni tovább.

-- Fôméltóságú úr, hagyjon engem meghalni -- hajtogatta szegény -- nem akarok élni tovább, nem akarok... jaj, fôméltóságú úr, mivé lett a világ, Istenem, Istenem...
Aztán a hatodik napon meghalt. Drágffy Gergely eladta Weiss úrnak az aranyóráját, hogy teljen a temetésre. A koporsót ô kísérte ki egyedül. Ô, a pap s négy öregember, régi uradalmi cselédek, akik a koporsót vitték. Maga is lapátot fogott és segített felhantolni a Jurkó sírját, a ,,kicsi Jurkóét'', ahogy annak idején Eskôn nevezték volt. Mikor a sír készen volt, a négy öregember rendre vette a kalapját, sóhajtott és elment. Drágffy egyedül maradt a pappal. Fiatal ember volt még a pap, öt évvel ezelôtt került Tülkösre.

-- A hűségesek lassan elmennek -- mondta csöndesen a herceg -- nem bírják ki a hűtlenek között.
A pap bólintott.
-- Isten megpróbálja az igazakat.
-- A kereszténység megbukott -- felelte a herceg keserűen -- ennyi az egész.
Annak a nyárnak a derekán egy feketeruhás öregember baktatott föl egy délben a kastélyhoz és Drágffy Gergely után érdeklôdött. Weiss elvtársnak gyanús volt az öreg, vallatóra fogta és leigazoltatta. Kiderült, hogy amerikai pap, aki szabályos útlevéllel, vízumokkal és különbözô engedélyekkel ellátva hazajött szülôföldjét meglátogatni. Weiss úr azonnal ebédet rendelt a kitűnô vendégnek és üzent Drágffy Gergely után, aki csodálkozva lépett be hajdani pipázójába. Már csak a hatalmas kandalló és néhány ottfelejtett agancs a falon emlékeztetett arra, hogy ott valamikor urak éltek. A kastély bútorait széthordták régen, mindössze a nagy ebédlôasztal állott a volt pipázó közepére tolva s körülötte néhány magas támlájú szék. Tanácskozó teremnek használta a párt azt a szobát és Weiss úr ott fogadta az elôkelôbb vendégeket.

A feketeruhás kis öregember szeme végigszaladt a herceg foltos munkaruháján, néhány pillanatig az arcán pihent, aztán felállt és bemutatkozott.
-- Baradlay Károly, littletowni református lelkész. Littletown Amerikában van, hehehe -- tette hozzá nevetgélve.
-- Tudom -- felelte a herceg komolyan és kíváncsian nézett a furcsa kis öregre. -- Montana államban. Ott tenyésztette ki egy farmer tizenkét évvel ezelôtt a hosszúfülű Rocky-nyulat, a belga óriás és a bécsi kék keresztezésébôl.
Az öreg pap egy pillanatig döbbenve nézett a hercegre, aztán nevetni kezdett.

-- Hehehe, az öreg Smith volt az, a ragyás! Bele is bukott, négy évvel ezelôtt árverezték el a farmját!
-- Bele is kellett bukjék, mivel a Rocky hízékonyságában felülmúlta ugyan a belgát, de magával hozta a bécsi kék összes gyöngéit is és így minden betegségre hajlamos kellett legyen... A pap elhűlve rázta a fejét.
-- Való igaz! Ezerkétszáz nyula pusztult el három hét alatt s ebbe ment tönkre... de honnan tetszik ezt tudni?
A herceg elmosolyodott.
-- Valamikor magam is foglalkoztam ilyesmivel és szaklapokat járattam a világ minden részérôl. Valamikor. De tessék helyet foglalni, nagytiszteletű uram. Bár nem én vagyok a házigazda itt...

Szegény Weiss elvtárs nem gyôzött sürögni, hajlongani a meghatottságtól, hogy ilyen ritka érdekes találkozásnál lehet szemtanú. Azonnal hozatott ebédet a tehenészének is és a herceg alig észrevehetô kis gúnyos mosollyal vette kezébe saját címeres ezüstkanalát.
-- És mi hozta nagytiszteletű urat Amerikából ide hozzánk, ha szabad kérdeznem? -- kíváncsiskodott Weiss elvtárs.
-- Annak hosszú története van -- bólogatott Baradlay tiszteletes és újra csak a herceg felé fordult, mintha Weiss elvtárs ott se lett volna -- emlékszik még fôméltóságod arra a cserkésztáborozásra, amelyiken ezerkilencszáztizenhárom nyarán részt méltóztatott venni Erdélyben?

A herceg néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, aztán gyorsan bólintott.
-- Hogyne. Emlékszem jól, hogyne! Azt hiszem, harmadik gimnazista voltam akkor...
-- Negyedik -- javította ki az öreg pap. Én akkor pap voltam ott, abban a faluban. De fôméltóságod ezt persze nem tudhatja.
-- Figyelmeztetnem kell a nagytiszteletű urat -- vágott közbe Drágffy egy kis gunyoros fintorral -- hogy a címeket eltörölték közben...
A pap bosszúsan legyintett.
-- A világ megbolondult!
Itt egy oldalpillantást vetett Weiss elvtársra és lecsöndesedve folytatta.

-- Szóval emlékezni méltóztatik. Akkor bizonyára eszébe fog jutni az a kis csónak-baleset is...
-- Hogyne -- vidult föl Drágffy az emlékeken -- bolond dolog volt...! Én voltam az elsô, aki kimásztam a kötélen, amit azok az emberek odanyújtottak. Mivel egyedül én értettem meg a szavukat, a többi nem tudott magyarul...
-- Úgy van -- bólintott az öreg pap -- hát én most újra ott jártam, annál a gátnál. Persze most már minden másképpen van ott is. A malom helyén egy fölrobbantott villanymű romjai...
-- Ojjé, a németek sok mindent fölrobbantottak! -- szólt közbe Weiss elvtárs, boldogan, hogy ô is mondhat valami érdekeset.

-- Az akkori gát helyén természetesen betongát van -- folytatta a pap zavartalanul, mintha meg se hallotta volna a közbeszólást. -- Az öreg Hiribire sem emlékszik már senki ... ez volt az a halász, akinek a csónakját el méltóztattak lopni...
-- Úgy.
A társalgás elakadt. Az öreg pap szótlanul ette végig az ebédet, néha bosszús pillantásokat vetve Weiss elvtárs felé, aki makacsul ott ült az asztal másik oldalán és összevissza locsogott mindenféle banális dolgokat, hogy újra elindítsa a beszélgetést. Bort is hozatott és a Maldegem-címeres, de már erôsen kicsorbult kristálypoharakat sűrűn emlegetve igyekezett megjátszani a vendégszeretô magyar úr szerepét, azonban sehogyan sem sikerült. Ebéd után az öreg Baradlay tiszteletes hátra tolta a széket és fölállt.

-- Meg méltóztatna engedni egy öreg embernek, hogy fáradt csontjait étkezés után kissé megpihentesse ... -- fordult a herceghez -- ha akadna fôméltóságod szobájában egy üres heverô ...
Weiss úr azonnal fölugrott és elkezdett bokázni.
-- Kéremalássan, itt áll rendelkezésére a hivatalos vendégszoba! Kéremalássan, tessék parancsolni!
-- Nagyon köszönöm, fiatal barátom -- mosolygott az öreg pap -- de meg tetszik bocsátani, ha én szívesebben lennék a... ennek az úrnak a társaságában, mint egy vendégszobában egyedül...
Amíg a majorudvaron áthaladtak a kondásház felé, az öreg tiszteletes minduntalan megrázta a fejét.

-- Nem. Hát nem. Ez nem. És nálunk Amerikában még azt merik mondani, hogy itt demokrácia van! Hát demokrácia az, ahol az embereket kiűzik a saját házukból? A saját vagyonukból? Nem-nem. Ez szörnyűség. Ez lehetetlenség.
Még a kondásház szűk kis szobájában is egyre csak ömlött belôle a botránkozás. Aztán lassan megcsöndesült. Tűnôdve nézett maga elé, majd lassan elkezdte.
-- Fôméltóságod most arra gondol, hogy mit is akarhat itt ez a vén bogaras amerikai pap. Igen-igen! Vén is vagyok, bogaras is vagyok, na meg pap is vagyok. Mit gondol fôméltóságod, miért akadt meg a csónak akkor, közvetlenül a mélység fölött?

A kérdés olyan váratlanul jött, hogy a herceg meglepetten emelte föl a fejét.
-- Miért? Különös kérdés ez, ennyi idô múlva. Valószínűleg megakadt ott valamiben. Egy cölöpben, vagy mittudomén...
A herceg mosolygott az öregember gyerekes kérdésén, de az komoly maradt és csak a fejét ingatta.
-- Nem, kérem -- mondta egészen egyszerűen -- hanem azért, hogy önök hatan életben maradjanak. Nézze -- folytatta gyorsan, látva a csodálkozó mosolyt a herceg arcán -- én talán egy bogaras vénember vagyok, az lehet. És ezért engedje meg fôméltóságod, hogy ne is beszéljek többet errôl a kérdésrôl. Csak éppen annyit, hogy én annak idején, mindjárt másnap az esemény után, ott jártam a gátnál és a magam szemével gyôzôdtem meg arról, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt, sem cölöp, sem kô, sem egyéb tárgy nem volt, ami megakaszthatta volna. De nem errôl akarok most beszélni. Hanem egy öreg halászról, akit Hiribinek hívtak.

Az öreg Baradlay hosszú ideig hallgatva nézett maga elé.
-- Ez az ember szeretett volna hinni az Istenben, de nem tudott. Nem tudott, mert olyasmik történtek az életében, amik az ô ítélete szerint nem lett volna szabad történjenek, ha van Isten. Hosszú évekig élt azzal a tudattal, hogy Isten nincs. És akkor egyszerre csak hat gyermek ellopta a csónakját és a csónakot a víz odasodorta a gáthoz. A hat gyermeknek meg kellett volna halnia. De nem haltak meg. A csónak megállt velök a mélység fölött és csak akkor zuhant alá, amikor az utolsó gyereket is kimentették belôle. Az öreg Hiribi belenézett a vízbe, oda, ahol a csónak megállt és nem látott ott semmit. És megdöbbent. Ha nem akasztotta meg semmi a csónakot, mitôl állt meg? Mégis létezne valami, ami a fizikai erôk fölött áll, mint legfelsôbb hatalom? Persze, az öreg Hiribi nem így fejezte ezt ki, ô csak ennyit gondolt: mégis lenne egy Isten? Szerette volna biztosan tudni, hogy van-e Isten, vagy nincs. És elhatározta, hogy próbát tesz. Kipróbálja, hogy van-e Isten. És kipróbálta. Legalábbis azt hitte, hogy Istent próbálja ki, de tulajdonképpen csak azt próbálta ki, hogy van-e még célja az életének. Nem volt. Azaz, hogy volt még egy utolsó: hogy megtudja Istent. Mert abban a pillanatban tudta, hogy van Isten. Talán az volt az élete célja, hogy ezt megtudja. Zavaros, amit beszélek, ugye? Legyen elnézéssel egy öreg ember iránt. Fôméltóságod életének mi a célja?

A kérdés megint olyan váratlanul jött, hogy a herceg egy ideig megzavarodva nézett az öregemberre. Aztán kissé keserűen elnevette magát.
-- Életem célja? Úgy látszik, már csak annyi, hogy naponta megtakarítsak és megfejjek néhány rossz tehenet. De nem -- tette hozzá hirtelen elkomolyodva -- azt hiszem, még van egy célja annak, hogy itt vagyok. Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az urat, hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség életében, hanem a hűség, a tisztesség és a jóakarat. Ez a feladatom.
Az öreg Baradlay sokáig ült szótlanul és ingatta a fejét ide-oda. A herceg is hallgatott. Aztán egy idô múlva felállt.

-- Bocsásson meg, nagytiszteletű úr, de mennem kell a tehenekhez.
-- Kérem, kérem -- riadt fel az öreg is a gondolataiból -- én is elmegyek, nem zavarom most tovább. De visszajövök még. Nézze... nem lenne kedve Amerikába jönni?
-- Amerikába? Miért?
-- Tudja, én csak egy hóbortos öreg pap vagyok. Majdnem olyan hóbortos, mint az öreg Hiribi volt akkor. Én is a fejembe vettem, hogy van valahol egy Isten, aki számot vet az emberek életével és nem engedi meghalni ôket addig, amíg a feladatukat el nem végezték. Fôméltóságod kiváló ember és én nem hiszem, hogy egy tehénistálló rendben tartására kapta Istentôl a képességeit. Sôt én arra gondolok, hogy talán Istennek terve volt velem is akkor, amikor odavitt azon a napon a gáthoz, ahol az öreg Hiribi ült és gondolkodott a hat gyerek fölött, akiknek el kellett volna pusztulniok a fizika törvényei szerint és mégsem pusztultak el. És talán terve volt Istennek velem, amikor sok viszontagsággal átvitt Amerikába és amikor hosszú évtizedek múlva újra eszembe juttatta azt a csónakot a hat gyerekkel.

Itt elgondolkozott egy kicsit és kinézett az ablakon.
-- Nem biztos -- folytatta aztán -- de lehet. Mindenesetre visszajövök még. És gondoljon fôméltóságod arra, hogy Európa régi szerepét ma Amerika vette át. Ma onnan indulnak ki a nagy kezdeményezések. És talán fôméltóságod azért kellett életben maradjon azon a régi nyáron, mert talán Amerikában kell elvégezzen valamit. Egy gazdasági újítást talán? Vagy a magyar népet kell képviselje ott? Mit tudom én? Mit tudhatjuk azt mi, emberek? Szeretném, ha gondolkodna fôméltóságod ezeken. Az öreg Hiribin és mindazokon, amiket mondtam. Tudom, összefüggéstelen vagyok és zavaros, de nem vagyok bolond azért. Csak éppen... egy nyomon megyek, mint a kopó... Kopóknak nevezik azokat a vadászkutyákat, ugye? Csak éppen, hogy öreg kopó vagyok már. De a nyom... a nyom végén valahol az Isten kell legyen. Legalábbis én azt hiszem...

Két hét múlva újra megjelent az öreg pap Tülkösön. Most már egyenesen a kondásházhoz ment s ott várta meg, amíg Drágffy hazakerült az istállóból.
-- Mondtam már a minap -- kezdte minden bevezetés nélkül-- hogy ott jártam a gátnál. Két napot töltöttem a faluban, ahol pap voltam annak idején. Különös érzés volt.
A hercegre nézett. Hosszasan figyelte az arcát.
-- Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk -- mondta aztán lassan és minden szót megnyomva -- ezt még nem tapasztalta fôméltóságod?
Drágffy Eskôre gondolt és bólintott. Elfordította a fejét, hogy a pap ne láthasson a szemeibe. De az öregember mintha megérzett volna mindent, ami a lelkében végbement, mert sóhajtott és halkan mondta:

-- Ami eltelt, az eltelt. Pontot kell tenni utána. Lehetne ugyan elölrôl elkezdeni, beállhattam volna én is fadöntônek, vagy napszámosnak ott... a faluban, ahol valamikor pap voltam... de kérdés, hogy érdemes-e? Érdemes-e nap-nap után néhány tehén alól kiszórni a trágyát, ott ahol az ember...
Elhallgatott. Belsô zsebébôl néhány iratot húzott elô nagy körülményesen és odanyújtotta ôket a hercegnek.
-- Itt vannak a papírok. Hamisak ugyan, de Németországig el lehet jutni velük. Ott aztán találkozunk megint. Én azt hiszem, hogy Eskôre az út már csak Amerikán keresztül vezethet...

Drágffy az utolsó szavakra felkapta a fejét és döbbenve fordult szembe az öreggel. Hosszú másodpercekig néztek egymás szemébe. A herceg arca kemény volt, mintha kôbôl vésték volna.
-- Értem, hogy mire gondol, nagytiszteletű úr -- mondta lassan és keze kinyúlt a papírok után -- gondolkozni fogok a dolgon.
Félóra múlva az öreg pap elhagyta a majort.
Két hétre rá Drágffy Gergely herceg jelentkezett a hamis papírokkal Ausztria amerikai zónájának katonai parancsnokságánál. Néhány nap múlva útlevél volt a kezében és átmehetett Bajorországba, a családjához.

Júlia hercegné a gyerekekkel a stranbergi tó partján élt egy csinosan berendezett villában, amit a rokonok bocsátottak a rendelkezésére. A villához egy kis erdôgazdaság is tartozott, néhány holdnyi szántófölddel. Ezt a kis gazdaságot vezette Júlia hercegné a rokonok számára mint intézô és ebbôl élt. A gyerekek iskolába jártak, Lajos a legidôsebb fiú, abban az évben érettségizett.
A találkozás, ennyi idô után, mindkettôjük számára különös volt. Drágffy Gergely nem szívesen beszélt az otthonról és az asszony nem mert kérdezni. Órákhosszat ültek szótlanul egymás mellett, mint akiknek nincs több mondanivalójuk egymás számára. Valahogy az idô s az élmények különbözôsége mintha eltávolította volna ôket egymástól. Drágffyt zavarta a kényelem, a német rokonok úri életmódja és gondtalansága. Kísértetiesen emlékeztette minden arra az idôre, amikor a szlovák börtönbôl kikerülve és Eskôrôl elűzve megérkezett Magyarországra. Döbbenve figyelte most is az embereket, akik úgy éltek éppen, mintha a világ nem is lenne tele feldúlt otthonokkal, börtönben sínylôdô emberek ezreivel, hontalan milliókkal, mintha alig néhány száz kilométernyire tôlük nem a gyűlölet, a rablás és az akasztófa uralkodna, ugrásra készen, hogy miután felfalta a leigázott földet, tovább kússzék, mint egy óriás hernyó és lerágja rendre az egész világot. Nem érezte jól magát a rokonok között. Keserűséggel töltötte el az úri környezet. Tülkösre és Eskôre gondolt, rokonokra és barátokra, akik valahol egy börtönben, vagy egy munkatáborban sínylôdtek, a magyar népre gondolt és utálta maga körül a gondtalan vidám német világot.

Júlia mindezt nem értette meg. Ô csak azt látta, hogy az ura rosszkedvű és zárkózott, úgy jár-kel, mintha beteg lenne és nincs kedve semmihez.
-- Majd hazamegyünk hamarosan -- próbálta vigasztalni -- változni fog a helyzet.
Drágffy Gergely csak legyintett ilyenkor. Ô tudta, hogy nem kormányváltozáson múlik ez, nagyobb változásra van szükség. Az emberek maguk között kell megváltozzanak, belül. Vissza kell térjenek elôbb az erkölcshöz, amirôl egyformán megfeledkeztek mindenütt: keleten és nyugaton.
Egy fél év múlva Drágffy Gergelyt beidézték Münchenbe. Baradlay tiszteletes elindította a kivándorlás ügyét. Néhányszor kihallgatták, aztán egy nap levelet hozott a posta a stranbergi tó melletti villába. A levélben útlevél volt és egy hivatalos vasúti jegy Brémáig.

,,Találkozás a 9.20-kor Münchenbôl induló brémai gyorsvonaton -- írta Baradlay a kísérôlevélben -- szerdán, 13-án. Én Frankfurtban szállok föl a vonatra. Brémában várnak a hajójegyek.''
Két napjuk volt a csomagolásra. A herceg alig vitt poggyászt magával. Megbeszélték Júliával, hogy mihelyt megvetette a lábát odaát -- az öreg pap ígéretein kívül a rokonság és az emigrációban élô barátok összeköttetéseire is számítottak -- azonnal követni fogja a család is. Utolsó estén hosszasan ültek együtt a villa teraszán. Koranyári este volt, a tó fölött párák lebegtek, békésen és szelíden suhogott a nádas.

-- Legfeljebb egy év -- mondta a férfi halkan -- és utánam jöhettek.
Az asszony bólintott.
-- Egy év... nem is sok, egy év... Nem. Nem sok.
Aztán 1950. június 13-án reggel 6 óra 5 perckor Drágffy herceg fölszállt a München felé induló vonatra, mely menetrendszerű pontossággal, 8 óra 12 perckor befutott a fôpályaudvarra. A brémai gyorsot még nem tolták be. Beült az étterembe, megreggelizett és az ablakból unottan nézett ki a pályaudvar zsibongó életébe. Hosszú ideig figyelt egy alacsony, sovány, szomorú emberkét, aki kopott ruhájában esetten és magára hagyatva állt az ide-oda sietô emberek forgatagában egy madzaggal összekötött ócska papírkoffer mellett. ,,Mennyi tragédia van ezen a földön'' -- gondolta -- ,,mennyi szomorú élet és derékba törött sors...'' Aztán látta, hogy az ember hirtelen felkapja a papírkoffert és izgatott sietséggel loholni kezd a vágányok felé. Az órájára nézett. Háromnegyed kilenc volt. Fizetett, fogta a bôröndjét és kiment. A brémai gyors bent állt már valóban. Végigment a vonat mellett. Az elsô két kocsi a megszálló katonaság részére volt fenntartva. A harmadik dohányzó volt. Hárman ültek már benne. A másodikban csak egy utas kuporgott a sarokba húzódva. Belépett és a bôröndjét föltette a hálóba.

-- Jó reggelt -- mondta halkan és leült az ablak mellé.
-- Jó reggelt -- felelt egy ijedt, szomorú hang. Csak akkor nézte meg az útitársat. Az a sovány kopott kis emberke volt, akit már az ablakból is figyelt.
-- Szép idô lesz ma... -- kezdte el az ijedt kis emberke ott a sarokban a beszélgetést.
A herceg bólintott.
-- Úgy látszik.
Aztán a beszélgetés mégiscsak elakadt, mert nem volt mit mondjanak többet. A kis emberke fölött ott szomorkodott a hálóban a madzaggal összekötözött papírkoffer. Egy cédula csüngött alá a fogantyújáról és a szürke kartonlapon egy név állt, gondosan felrajzolva, tintaceruzával. A herceg szeme akaratlanul is kibetűzte a nevet: ,,Vrana Basil''. Vrana... -- gondolta -- mintha már találkoztam volna ezzel a névvel... De nem jutott az eszébe, hogy hol. Az órájára nézett: még huszonkét perc volt az indulásig. Elôvette zsebébôl az újságot és olvasni kezdett.

LAST_UPDATED2