A barátról.

„Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem” — im-ígyen gondolkozik a remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!”

„Én” és „engem” mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne kitartani, ha nem volna barátunk.

Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen a mélybe.

Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan nagyon barátra és magasságra.

Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után vágyódásunk a mi árulónk.

Gyakorta meg csak az irigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy megtámadhatók vagyunk.

„Légy legalább ellenségem” — így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer barátságot kérni.

Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút viselhess, tudnod kell ellenségnek is lenned.

Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy átlépnéd?

Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha ellene tusakodol.

Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!

A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek köntöstöket!

Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.

Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata? Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és tökéletlen tükörtől visszaadva.

Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami, aminek fölébe kell kerülni!

A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren.

Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság tekintetét szereti rajtad.

Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy fogat, így lesz vele-szenvedésed finom és édes.

Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja megváltója lészen.

Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak szerelmet ismer.

Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.

Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.

Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem, ti férfiak, ki képes ti közületek a barátságra. Óh, mily szegények vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak adtok, azt én szívesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.

Pajtásság van a világon: bár volna barátság!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az ezeregy célról.

Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép „jó”-ját és „gonosz”-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.

Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.

Sok, a mit ez a nép jónak hívott, más nép szemében gúny és gyalázat vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve, ott meg bíbor díszszel cicomázva.

Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott szomszédja őrültségén és gonoszságán.

A javak táblája függ minden nép fölött, íme, az a győzelmek táblája, íme, az a hatalom akaratának szózata.

Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a legnehezebb, — azt szentnek magasztalja.

A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára és irigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog értelme.

Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág ezen a lajtorján reménységei felé.

„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-irigy lelked ne szeressen mást, mint a barátot”— ez az ige megreszketteté a görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.

„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal” ezt tartotta kedvesnek is, nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, — az a név, a mely nekem kedves is, nehéz is.

„Tisztelt apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre”: a legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és hatalmassá és örökké lőn vele.

„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes dolgok kockájára is”: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik nép, s igy legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.

Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó”-jukat és „gonosz”-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett az közéjük felülről, mint mennyei szózat.

Csak az ember lőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, — csak ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja magát „ember”-nek, vagyis: az értékelőnek.

Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.

Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!

Az értékek változása — ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a kinek sorsa, hogy teremtő legyen.

Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén maga is a legifjabb teremtmény.

A népek egykoron a „jó” tábláját függesztek maguk fölé. Uralkodni akaró szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtenek maguknak ilyen táblákat.

Régebbi a csorda szeretete, mint az „én” szeretete: s valamíg a jó lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én”.

Valóban, a ravasz „én”, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.

Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszát teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.

Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit: „jó” és „gonosz” a nevük.

Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak. Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?

Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezerén valának. Csak az ezer nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még nincs célja.

De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már ő — maga is?

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A felebaráti szeretetről.

Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal jelölitek. De én mondom nektek: a ti felebaráti szeretetetek csak a magatokhoz való rossz szeretetetek.

A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.

A „Te” öregebb, mint az „Én”; a „Te2 már szentté avattatott, de még nem az „Én”: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.

Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e nektek? Sokkal szivesebben javallom nektek a közel-való felebarát kerülését és a legtávolabbi szeretetét!

A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a dolgok és délibábok szeretete.

Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem adod néki húsod és csontjaid?

Átalljátok és nem szeretetitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni.

Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.

Tanút hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok, hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.

Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a szomszédot.

Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs”.

Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért, mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek teszi számotokra a magánosságot fogsággá.

A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg kell halnia.

Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.

Nem a felebarátot hirdetem nektek, hanem a barátot. A barát légyen nektek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.

Hirdetem nektek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá, hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni.

Hirdetem nektek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje — a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni valója.

S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy újra összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a célok létesülését a véletlenből.

A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az emberfölötti embert, mint okodat.

Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom nektek: javallom nektek a legtávolabbi szeretetét.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A teremtő lélek útjáról.

Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:

„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn”: így szól a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.

A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én lelkiösméretem már nem a tiétek”, panasz és fájdalom lészen az.

Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiösméret szülte: és ennek a lelkiösméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész vagy búbánatod útját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út? Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd!

Avagy új erő és új jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék? Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted forogjanak.

Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse! Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül való!

Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú és üresebbé tészen.

Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt, hogy járomból menekedtél ki.

Olyan vagy-e, a kinek szabad volt járomból kimenekülni? Sokan vannak, a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!

Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed világosan hirdesse nékem: mi végre vagy szabad?

Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz”-odat és a te „jó”-dat, tudod-e akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és törvényed bosszúlója?

Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával. Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos lehelletébe.

Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni. Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!”

Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd, miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.”

Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl nékik, magoknak kell meghalniuk! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?

Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés”. És annak a kinját, hogy igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek?

Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt mélyen rovásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt nem felejtik néked sohasem.

Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az irigység szeme. Legjobban gyűlölik azonban a szárnyalót.

Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! — így kell szólnod — én igaztalanságtokat választom jussomul.

Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után — ámde, én vérem, ha csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod! És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre azokat, a kik maguk találják fel erényeiket — gyűlölik ők a magánost.

Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü; úgyszintén szeret játszani a tűzzel — a máglya tüzével.

Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyújt kezet a magános annak, ki útjába vetődik.

Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, kogy öklödnek karma is legyen.

Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagád lesz; magadra leselkedve barlangban és erdőben.

Magános, az önmagádhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad és hét ördögöd mellett.

Eretnek lesz magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és gonosztévő.

Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz újjá születni, ha nem levél előbb hamu!

Magános, te a teremtő útját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét ördögödből!

Magános, te a szerető útját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.

Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!

Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak későn fog utánad sántikálni az igazság.

Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. Szeretem azt, a ki magamagán túl akar teremteni és így megyén tönkre.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az öreg anyókáról és a fiatal nőről.

„Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?

Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?

Bizony, bizony, én vérem! – monda Zarathustra — kincs adatott nékem: egy kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha száját fogom, annál hangosabban kiabál.

Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:

„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla nekünk a nőről.”

Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.”

„De beszélj róla nékem is” viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt elfelejtem.”

És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:

A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek neve „terhesség.”

A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a férfinek?

Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, mint a legveszedelmesebb játékot.

A férfi neveltessék a háborúra, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb balgaság.

Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi állat; még a legédesebbjük is keserű.

A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint a nő.

Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!

Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz, beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.

Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!

Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!”

Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki félelmet gerjeszt bennetek.

Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.

A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s minden más dolog értéktelen ő előtte.

A férfi félje az asszonyt, ha az gyűlöl: mert a férfi lelke fenekén csak rossz, de az asszonyi állat gonosz.

Kit gyűlöl a nő leginkább? — Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:

„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.” A férfi boldogsága: „én akarok.” A nő boldogsága: „ő akar.” „Íme, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a világ" — ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből engedelmeskedik.

És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszínéhez. Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.

Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg: a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.

Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.

Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.

Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az apróka igazság.”

„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!” – mondám én.

És im-ígyen szóla az öreg anyó:

„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.”

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A mérges kígyó marásáról.

Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában, fölordított. Midőn kezét levette vala szeméről, ránézett a kígyóra: akkor az megismerte Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. „Várj csak” – monda Zarathustra — „még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél föl, utam még hosszú!” „Utad még rövid” – monda a kigyó szomorún; „mérgem öl.” Zarathustra mosolyga: „Vajjon halt-e meg valaha sárkány kigyóméregtől?” monda. „De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag, hogy nékem ajándékozhasd!” Ekkor a kigyó újból nyaka körül tekerődzék és nyaldosá sebét.

Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezek: „És mi a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?” Zarathustra im-ígyen válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hívnak a jók és igazak: történetem erkölcstelen.

Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami jót tőn veletek.

S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább káromkodjatok ti is egy keveset!

És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom!

Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja!

Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem egyszersmind sorsa és tisztessége a a törvénytörőnek, akkor büntetésiek sem kell nékem.

Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz, kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.

Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a bakót látom és hideg vasát.

Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálásszemű szeretet?

Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden büntetést visel, hanem minden bűnt is!

Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment, kivéve azt, a ki itél.

Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.

De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a magamét.

Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne vissza!

A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni?

Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha ráadásul még meg is ölitek!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A gyermekről és a házaséletről.

Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.

Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kívánsz. Ámde én azt kérdezem tőled: olyan ember vagy-e, a kinek szabad gyermeket kívánni?

Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura vagy-e? kérdezlek én.

Avagy kívánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az elhagyatottság? Avagy a magaddal-békétlenség?

Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.

Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy, egyenesszögü termetre, lélekre.

Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a házasélet kertje!

Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket — teremtőt kell teremtened.

Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az egyet, a ki több mint azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen akarat akarói.

Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak — ezek a fölöslegesek — házasságnak hívnak — óh, minek nevezzem azt?

Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!

Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!

Mindezeket házaséletnek hívják, s azt mondják, hogy házasságaik a menyországban köttetnek.

Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok!

Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit nem ő illesztett egybe!

Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy szülein sírjon! Íme, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére: ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.

Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és egy liba párzanak.

Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a társaságban és válogatósán válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá társaságát: házasságának hívja ezt.

Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy ettől még angyallá váljék.

Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök. Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja.

Sok rövid életű bolondság — ez nektek a szerelem. És házasságtok sok rövid életű bolondságnak vet véget, mert hosszú életű ostobaság.

Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja egymást két állat.

De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson nektek.

Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, tanuljatok meg előbb szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.

Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot benned, a teremtőben!

Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé: mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot?

Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

A szabad halálról.

Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.

Még idegenül hangzik e tanítás: „halj meg idejében!”

Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.

Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében? Vajha sohase született volna! — Ezt javallom én a fölöslegeseknek.

Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb dió is azt akarja, hogy föltörjék.

Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál. Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.

A beteljesítő halált mutatom nektek, a mely az élőknek ösztökéjévé és fogadalmává válik.

Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és fogadalmat tévőktől.

Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló ne szentelne esküt az élőknek! Így halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket leközölni.

Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győzteseknek gyűlöletes a ti vigyorgó háláitok, a mely tolvajként sompolyog elő — és mégis úr módjára jön.

Az én halálomat dicsérem nektek, a szabad halált, a mely azért jön hozzám, mert én akarom.

És mikor fogok akarni? — Kinek célja van és örököse, az a halált a céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet szentélyében.

Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek.

Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre vágyódik, idején búcsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz művészetet, hogy idején — távozzék.

Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.

Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg.

Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart ifjan.

Olyiknak balul üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.

Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak ágán.

Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket.

Bár jönnének prédikátorai a gyors halálnak! Ezeket tartanám igazi viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom prédikálni és a békességes tűrést minden földi dolog iránt.

Óh, ti békességes tűrést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak!

Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy túlontúl korán halt meg.

Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak gyűlöletét — ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.

Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán megtanult volna élni és a földet szeretni — és nevetni is!

Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz, hogy visszavonja!

De még nem érett meg. Éretlenül szeret az ifjú, s éretlenül gyűlöl embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz.

A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb búskomorság: jobban ért halni, élni.

Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem”-et mondó, ha már nincs ideje az „igen”-nek! Ezenképen ért halni, élni.

Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt kérem lelketek mézétől.

Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.

Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban légyen nyugodalmam, a mi szült.

Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti öröklétek célomat, nektek dobom aranyos lapdámat.

Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát dobjátok! Így hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön: engedelmetek kérem érte!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az ajándékozó erényről.

l.

Mikoron Zarathustra bucsút vön a várostól, mely szívének kedves vala és a mely „tarka tehén”-nek neveztetek — sokan követték, a kik tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Így érének egy keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kígyó tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék; majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:

Mondjátok csak: hogyan lön az arany a legmagasabb értékű? Nemdenem azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd fényű: mindig ajándékozza magát?

Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékű az arany. Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó és szelíd fényű: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.

Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?

Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.

Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.

Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetetek, hogy a ti forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai.

Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást.

Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar, a betegek amaz önzése, a beteg önzés.

A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.

Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomora testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.

Mondjátok, én vérem: mi rossz nekünk és legroszszabb? Nemdenem ez az elfajzás? — És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek hiányzik.

Fölfelé megy az utunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom nekünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.

Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények nevei.

Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a lélek — mije néki? — harcainak és diadalainak hírnöke, bajtársa és visszhangja.

Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent, valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kivan tőlük!

Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban akar beszélni: mert ez erényetek forrása.

Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót tészen.

Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása erényeteknek.

Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a forrása erényeteknek.

Ha a kellemeset megvetítek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek.

Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.

Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja!

Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek: aranyos nap és körülötte a megismerés kígyója.

2.

Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, — és hangja elváltozék:

Maradjatok hívek a földhöz, én véreim, erényetek hatalmával! Ajándékozó szeretetetek és megismerésiek szolgálja a föld értelmét! Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.

Ne engedjétek, hogy azok elrepüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!

Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre — igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét, emberi értelmét!

Százszor röpült el és tévedett eddígelé az elme, valamiképen az erény. Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés: testté és akarattá lőn benne.

Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen az erény. Igen. próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit lőn bennük testté!

Az évezredeknek nemcsak értelme — őrülete is ki-ki tör rajtunk. Veszedelmes dolog örökölni.

Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék.

Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek által helyeztessék újonnan mindenekértéke! Ennek okáért legyetek vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők!

Tudással tisztul a test; tudással próbálkozva magasztosút; a megismerő minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.

Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segitsz. Az légyen legjobb segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja.

Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi föld.

Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felöl szelek jőnek titkos szárnycsapással és a finom fülekhez jó üzenet megyén.

Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek: belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és belőle ez emberfölötti ember.

Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár új illat környékezi, üdvöt hozó, — és új reménység!

Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében, habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék: Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül! Így akarom.

Bizony, bizony, tanácslom nektek: távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt benneteket.

Kell, hogy a megismerés embere necsak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyűlölni.

Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni?

Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől? Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket!

Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket!

Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem, így cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke. Íme parancsolom nektek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok.

Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.

És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és egy remény gyermekei: az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy veletek üljem meg a nagy délnek ünnepét.

És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet.

Akkoron a lemenő maga áldandja önmagát, hogy ő átmenő; és megismerésének napja delelőn áll majd.

„Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen" — ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

FOLYATÁSA. KÖVETKEZIK!