I
A PAP
Egy fadöntő látta meg elsőnek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel.
Ahogy később kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a
Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az
égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska
evező s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntő meglátta a bajt, már alig
negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétől
nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett
tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntőbe
beleakadt a rémülettől a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A
csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta,
hogy nincs földi erő, ami megállíthatná.
És ekkor történt a csoda.
Később így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítő sebességgel rohant,
már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következő pillanatban alá kellett volna
zuhanjon a mélységbe… és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg
közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntő
kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem
ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak
remegett minden deszkája a víz erejétől. Hanem abban a pillanatban, amikor az
utolsó gyerek is kimászott belőle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével
a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a
sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak.
Még aznap elterjedt a csoda híre a környező kis havasalji falvak babonás népe
között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklődve hallgatta végig
a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás.
– Isten – mondta – az Úr hatalma végtelen.
– Jó-jó – mosolyodott el a kovács a papos beszéden – de ha nincs ott az a
karó, vagy sziklakő, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs
véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna!
A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán.
De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki
húsz évvel ezelőtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erősebben verte be, mint
a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért
kellett erősebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év
múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind
a kettő ugyanaz?
Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég
valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a
gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még,
hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került,
ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta,
éles levegő, az erdő illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy
áttetsző finom üvegbura, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták
alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert
rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal
tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség.
Mint ahogy a tisztviselőnek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával
eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie
kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata
ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán – mert különben
nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy
bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be,
ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy
titkos küldetése, mely Istentől való.
Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok
mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután
volt. Valahonnan a Csiribók felől pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék
égen pufók felhődarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött
halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erő fái és hallani lehetett túl
a hegyoldalban a fadöntők kurjantásait: „huuuj-ho… huuuj-ho…” s a tompa
roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidőlt.
Az ösvény rendre bekanyarodott a fővölgybe. A folyó zúgása fölerősödött,
morajjá nőtt s az ösvény fölötti fenyőkről ideges percegéssel száraz tűlevelek
hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A
haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá
selyemszőnyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás
tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott
nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek
hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár
az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegőt. Az átszakadt gát
megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltől
cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost – gondolta a pap, ahogy ott állt az
erdőszélen és alánézett a völgyre. – Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja
azt, hol kezdődik el az ilyesmi…?
A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon
s a hántolt fenyőtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint
egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér
margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a
szeme egy-egy rezgő füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen
száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár,
amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti őket? Mi a célja velök? Mi
a célja velem?
A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A
víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint
maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó,
amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy
pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az
eszébe jutott a csónak dolga, amiről a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt
a dolog. Valami furcsa kiváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme
egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elöl, a
harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy
ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult.
Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy
vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak
amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak
akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak,
aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a
zúgásban, hogy mit mondott. Később újra mondott valamit és alámutatott a vízre.
A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi
megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt
és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé.
Vajon mit akarhat? – tűnődött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint
húsz esztendő óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor, régen s azóta
haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kiváncsi volt és várt. Nézte a
hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és
dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a
csónak, amiről a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem
élne. Hat gyerek: hat emberi élet… Isten kegyelme végtelen.
Időbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton
s megállt a pap mellett.
– Adjon Isten, Hiribi – köszönt reá a pap.
Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán előre hajolt és
görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére.
– Lát ott valamit?
Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést:
– Lát valamit ott?
A pap odanézett, ahova a Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb
zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt
köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva
lengetett a víz ereje.
– Nem! – ordította bele a vénember fülébe. – Semmit se látok!
– Na azért! – recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentősen nézett a pap
arcába. Egyesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan
lett tőle.
– Mi kellene ott legyen?
Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap
arcához.
– Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt
meg, azt mondja meg nekem?
A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó,
zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima
kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot
valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az
öregember vállában.
– Na? – horkant rá az öreg – hát mit szól ehhez?
– Biztos, hogy ott akadt meg a csónak?
De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erősen ránézett.
– Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna?
Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó
vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj.
– Jöjjön – mondta a pap és megijedt a saját hangjától.
Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után. Mikor már
eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembe fordult vele.
– Mit akar mondani?
Az öregember meghökkent.
– Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én.
A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba
szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült ínyét, mint aki
csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni.
– Az Úr csodálatosan működik – mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor
érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres.
– He! – reccsent egyet az öreg Hiribi hangja – ha mást nem tud, akkor
hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa ez a kérdés. És ezt nem lehet
csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások
leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem,
hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnőttem,
megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban,
hogy van-e vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga
is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat
egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság
esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt
mondta: Isten az egyetlen segítség.
– Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy
ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdő alatt.
Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap.
Hát ha van, akkor mit kíván tőlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a
szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem
emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak
ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha
én Isten kedvében járok, ő is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még
azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között,
mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak,
akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt
mondtam: na Isten, én megtettem a magamét, úgy ahogy te kívántad. Most aztán
rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam.
– Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És
egészen jól megéltem a magam módján huszonegynehány évig úgy, hogy nem volt
Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az
ember nem biztos abban, hogy van-e vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng
ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor
már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van.
Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt
van ni: hat ilyen idegenből idevetődött a gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot
odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia,
mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis
megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belőle a hat gyereket. S akkor tovább
megy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízből, se cölöp, se egy
valamirevaló kő, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná:
fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj.
Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért
nem pusztult el ez a hat is? Mitől akadt meg a csónak, ott ahol semmi sincs, ami
megakassza? Erre feleljen?
A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták
volna szívni belőle a választ.
– Nem ismerhetjük az Úrnak útjait – felelte akadozva a tiszteletes – gyarló
emberi elménk nem foghatja föl az Ő szent nagyságát…
Az öreg ember sóhajtott.
– Ide figyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden
csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ők tehát
azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos
nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne,
hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire
járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak
lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig
odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál
fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy
nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan?
He?
Majd hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette:
– Mert ha se kő nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami
megakaszthat egy csónakot, hacsak nem…?
– Az Isten – felelte a pap csöndesen és bólintott – az Isten nem egy csónakot,
de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy
van kedve…
A vénember felmorgott.
– He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni
arra, amit az ember kérdez tőlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak – és itt
az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay
mellén a kabátot – én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én
ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha
van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten.
Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát
addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen
úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van
és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni
nem lehet…
Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza
se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek.
Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá
járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a
Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat
nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek.
Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idősebb úr volt, akit maga
a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott.
– Hallottam az esetről, lent a gátnál… kezdte.
A táborparancsnok összevonta a szemöldökét.
– Az ember nem lehet eléggé előrelátó ennyi gyerekkel – felelte – kétezer
gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végző embereket bőségesen
megjutalmaztuk – tette hozzá sietve – és gondoskodtam arról is, hogy a halász,
akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen…
Baradlay idegesen fészkelődött.
– Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét – kérdezte
félszegen – mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb
eseményekről…
– Kérem, nagyon szívesen – udvariaskodott a parancsnok és elővett egy nagy
könyvet – ez a tábornapló.
Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán
elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte:
– És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az
utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt?
A derék úr meglepődve nézett a papra.
– Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen.
Bizonyára egy kő, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt
gátak helyén mindég akad.
– És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kő, se cölöp,
se semmi, csak a sima, rohanó víz?
A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette
magát.
– Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert
ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem?
– Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét parancsnok őr.
Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána.
Aznap este Baradlay tiszteletes előkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és
annak első lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévő adatokat:
1. Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16-án. Harmadik
gimnazista Budán, a Ferenc József nevelőintézetben. Otthona: Eskő, utolsó posta
Eperjes. Apja nagybirtokos.
2. Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista.
Apja kereskedő. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193.
3. Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben
tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska
Ulica 87.
4. Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik
gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11.
5. Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd.
Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2.
6. Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos.
Címük: Königsberg, Landstrasse 56.
Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedőlapra fölírta nagy betűkkel:
Malomgát, 1913. július 21.
Aztán hosszasan ült a csukott füzet előtt és gondolkodott. A kis
petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú,
fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat
a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten.
Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt
aludni.
De másnap újra elővette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen
egy kérdőjelet rajzolt az „Isten” szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát,
gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a
következőket:
– Saját szememmel győződtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak
megakadt volt, sem kő, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami
megakaszthatta volna. Hiribi szerint…
Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta
az utolsó két szót és így folytatta:
„Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen
mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak
zátonyra futhasson. Egyetlen lehetőség tehát…”
Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Később
kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: „Az Úr útjai csodásak.”
Néhány nap múlva kifulladt fadöntők hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi
történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges
gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a
másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki
elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérről leemelték,
esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a
csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az
emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Először is megtöltött öt zsákot kővel s
egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a
malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezőt, leült
a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig
ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a
csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a
helyre, ahol annak idején a gyermekek csónaka csodálatosképpen megakadt volt,
akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy
olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak
aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták
horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az
emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba.
Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog
volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a
szenteskedő vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben
úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s
úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetőben.
Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a
vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták
már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s
nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes
hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor:
– Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a
módját, mintha a tulajdon édesapját temetné.
Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi
temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni
kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett
volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor
egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetőkerten, szeme egy fejfán akadt meg,
melyen ez állott, égetett betűkkel:
„Itt nyugszik
Hiribi Pál
halász
élt 66 évet
s belehalt
Istenbe
akit nem hitt
de megtalált”.
– Hát ez miféle pogányság? – hökkent meg a derék úr, – ki íratta ezt a
szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr?
A temetőőr is ott volt és a papra nézett, mert ő íratta volt föl ezeket a szavakat
a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak
megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból.
– Már tessék elhagyni, esperes úr – mondta – őmaga kívánta, hogy ez álljék a
sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó
kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz, Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes
úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el,
ami a vén Hiribi fejfáján szárad…?
Hát így húzta ki a temetőőr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is
tett róla később sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetőőr felelete.
Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga
hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a
világban. De Baradlay tiszteletes belső szobájában, mélyen a könyvek alatt, a
polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt
beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint:
„Eskői lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy
megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben.”
Vagy: „Eskői lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában
elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy
nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa
tetejéről, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja
nem esett.”
„1914. január 19. Eskői levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva
beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg.”
Alatta zárójelben: „érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte
meg a Láthatatlan Kéz?”
Majd tovább: „Eskői lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó
bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De
vajon hol?”
De akadtak följegyzések a többiekről is:
„Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes
fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol.”
„1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további
iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet
következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban
vannak a Rotschild-házzal.
„1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton első díjat
nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves.”
Végül az utolsó bejegyzés:
„1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskői kollégától, aki értesít, hogy
Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár főhadnagy az oroszok ellen vívott első
ütközetben hősi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és
valamennyinek, aki még következik utána.”
Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé,
vagy kitudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A
világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni
esztendők borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját.
A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község,
ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá
összeesküvés címén a román rendőrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a
fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait
közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja őszülni
kezdett. Szabadonbocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sőt
egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik
másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ő is a
feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas
konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben
tűnt föl újra a neve, egy „Levél haza” című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben
megjelenő egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, littetowni ref. lelkész.
Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis
bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek
útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928
tavaszán, amikor főnöke 24 esztendő szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba
vonult, ő lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok.
Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású
városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelőtt
létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay
tiszteletes úr – vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay – hosszú
estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekről, az óhazáról és ami rossz volt, az
lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke
legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve.
Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így
történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubuleumakor már annyi
megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belőle.
A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve
el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az
értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S
ahogy így a számadáson tűnődött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell
nyujtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt,
nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idő, ami eltelt, fölöslegesen telt
volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz
percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztő izgalom fogja el, hogy
miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni
ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt és baktatni, baktatni a
napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és … és a semmi, vagy az Isten, vagy
akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt?
És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késő éjszaka és ezeken gondolkozott,
egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga előtt ráncos arcát,
mintha néhány perccel azelőtt mondta volna csak: „ha tudom, hogy nincs Isten,
éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg
nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem
meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell…”
Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi
szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. „vajon én tudom-e hogy van…?”
döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain
„vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám vén
féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot s amikor megtudta,
amit tudni akart, belehalt a titokba. De én… én miért éltem…? Vajon nem
mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent?
S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higyjem,
hanem tudjam is…?”
S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami
az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelőtt ott abban a
messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett… s
hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat,
hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott tovább menni
egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a
tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot
szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma
van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai
törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!
Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy
annak idején adatokat írt bele egy füzetbe s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán
kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat
lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy
bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek s aki az őáltala megjelölt életek
titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme előtt jelölt meg
az Isten hat emberi életet s ő hűtlenül megfeledkezett erről!
Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az
adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelőtt otthagyta szeme
előtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ő Istent hirdetve
megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtőzött, titok ködébe
burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késő még! Talán ez a nagy
feladat, amiért élnie kellett s lám ő is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond
Hiribi!
A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent.
A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda
fent a padláson.
A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli
tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a
padláslépcsőn. Döbbenve mered reá. még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó
volt és ráncos, ősz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek
lépcsőn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska
fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá.
– Jó reggelt nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát?
Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig. Wass Albert Elvész a nyom
– 16–
– Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem
éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelőtt
elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg!
Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan
különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire
minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha
nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész…
És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend
Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdők szélén, egy
kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába.
„Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem.
s ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.” Barátai
igyekeztek lebeszélni erről. „Nem jó az” mondták „visszatérni oda, ahol az ember
fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek
változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor
otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa
után, az ne térjen vissza az újba.” Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay
tiszteletes csak mosolygott. „Valamit elmulasztottam volt annak idején” mondta
ilyenkor „s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert.” „Ki tudja,
hol vannak azóta” csóválták a barátok a fejüket „nehéz ennyi idő múlva megtalálni
valakit, két világháború után…” De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan.
„Istennek minden lehetséges” mondta és egy szép napon hajóra ült.
Ez történt 1949 júniusában.