Payday Loans

Keresés

A legújabb

Elvész a nyom - A pap PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

I

A PAP

Egy fadöntő látta meg elsőnek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel.

Ahogy később kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a

Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az

égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska

evező s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntő meglátta a bajt, már alig

negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétől

nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett

tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntőbe

beleakadt a rémülettől a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A

csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta,

hogy nincs földi erő, ami megállíthatná.

És ekkor történt a csoda.

Később így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítő sebességgel rohant,

már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következő pillanatban alá kellett volna

zuhanjon a mélységbe… és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg

közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntő

kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem

ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak

remegett minden deszkája a víz erejétől. Hanem abban a pillanatban, amikor az

utolsó gyerek is kimászott belőle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével

a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a

sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak.

Még aznap elterjedt a csoda híre a környező kis havasalji falvak babonás népe

között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklődve hallgatta végig

a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás.

– Isten – mondta – az Úr hatalma végtelen.

– Jó-jó – mosolyodott el a kovács a papos beszéden – de ha nincs ott az a

karó, vagy sziklakő, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs

véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna!

A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán.

De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki

húsz évvel ezelőtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erősebben verte be, mint

a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért

kellett erősebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év

múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind

a kettő ugyanaz?

Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég

valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a

gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még,

hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került,

ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta,

éles levegő, az erdő illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy

áttetsző finom üvegbura, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták

alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert

rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal

tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség.

Mint ahogy a tisztviselőnek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával

eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie

kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata

ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán – mert különben

nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy

bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be,

ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy

titkos küldetése, mely Istentől való.

Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok

mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután

volt. Valahonnan a Csiribók felől pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék

égen pufók felhődarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött

halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erő fái és hallani lehetett túl

a hegyoldalban a fadöntők kurjantásait: „huuuj-ho… huuuj-ho…” s a tompa

roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidőlt.

Az ösvény rendre bekanyarodott a fővölgybe. A folyó zúgása fölerősödött,

morajjá nőtt s az ösvény fölötti fenyőkről ideges percegéssel száraz tűlevelek

hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A

haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá

selyemszőnyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás

tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott

nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek

hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár

az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegőt. Az átszakadt gát

megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltől

cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost – gondolta a pap, ahogy ott állt az

erdőszélen és alánézett a völgyre. – Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja

azt, hol kezdődik el az ilyesmi…?

A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon

s a hántolt fenyőtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint

egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér

margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a

szeme egy-egy rezgő füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen

száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár,

amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti őket? Mi a célja velök? Mi

a célja velem?

A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A

víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint

maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó,

amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy

pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az

eszébe jutott a csónak dolga, amiről a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt

a dolog. Valami furcsa kiváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme

egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elöl, a

harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy

ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult.

Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy

vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak

amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak

akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak,

aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a

zúgásban, hogy mit mondott. Később újra mondott valamit és alámutatott a vízre.

A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi

megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt

és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé.

Vajon mit akarhat? – tűnődött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint

húsz esztendő óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor, régen s azóta

haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kiváncsi volt és várt. Nézte a

hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és

dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a

csónak, amiről a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem

élne. Hat gyerek: hat emberi élet… Isten kegyelme végtelen.

Időbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton

s megállt a pap mellett.

– Adjon Isten, Hiribi – köszönt reá a pap.

Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán előre hajolt és

görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére.

– Lát ott valamit?

Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést:

– Lát valamit ott?

A pap odanézett, ahova a Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb

zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt

köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva

lengetett a víz ereje.

– Nem! – ordította bele a vénember fülébe. – Semmit se látok!

– Na azért! – recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentősen nézett a pap

arcába. Egyesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan

lett tőle.

– Mi kellene ott legyen?

Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap

arcához.

– Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt

meg, azt mondja meg nekem?

A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó,

zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima

kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot

valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az

öregember vállában.

– Na? – horkant rá az öreg – hát mit szól ehhez?

– Biztos, hogy ott akadt meg a csónak?

De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erősen ránézett.

– Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna?

Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó

vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj.

– Jöjjön – mondta a pap és megijedt a saját hangjától.

Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után. Mikor már

eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembe fordult vele.

– Mit akar mondani?

Az öregember meghökkent.

– Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én.

A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba

szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült ínyét, mint aki

csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni.

– Az Úr csodálatosan működik – mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor

érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres.

– He! – reccsent egyet az öreg Hiribi hangja – ha mást nem tud, akkor

hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa ez a kérdés. És ezt nem lehet

csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások

leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem,

hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnőttem,

megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban,

hogy van-e vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga

is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat

egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság

esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt

mondta: Isten az egyetlen segítség.

– Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy

ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdő alatt.

Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap.

Hát ha van, akkor mit kíván tőlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a

szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem

emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak

ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha

én Isten kedvében járok, ő is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még

azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között,

mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak,

akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt

mondtam: na Isten, én megtettem a magamét, úgy ahogy te kívántad. Most aztán

rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam.

– Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És

egészen jól megéltem a magam módján huszonegynehány évig úgy, hogy nem volt

Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az

ember nem biztos abban, hogy van-e vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng

ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor

már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van.

Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt

van ni: hat ilyen idegenből idevetődött a gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot

odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia,

mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis

megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belőle a hat gyereket. S akkor tovább

megy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízből, se cölöp, se egy

valamirevaló kő, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná:

fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj.

Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért

nem pusztult el ez a hat is? Mitől akadt meg a csónak, ott ahol semmi sincs, ami

megakassza? Erre feleljen?

A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták

volna szívni belőle a választ.

– Nem ismerhetjük az Úrnak útjait – felelte akadozva a tiszteletes – gyarló

emberi elménk nem foghatja föl az Ő szent nagyságát…

Az öreg ember sóhajtott.

– Ide figyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden

csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ők tehát

azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos

nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne,

hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire

járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak

lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig

odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál

fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy

nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan?

He?

Majd hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette:

– Mert ha se kő nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami

megakaszthat egy csónakot, hacsak nem…?

– Az Isten – felelte a pap csöndesen és bólintott – az Isten nem egy csónakot,

de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy

van kedve…

A vénember felmorgott.

– He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni

arra, amit az ember kérdez tőlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak – és itt

az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay

mellén a kabátot – én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én

ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha

van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten.

Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát

addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen

úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van

és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni

nem lehet…

Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza

se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek.

Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá

járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a

Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat

nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek.

Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idősebb úr volt, akit maga

a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott.

– Hallottam az esetről, lent a gátnál… kezdte.

A táborparancsnok összevonta a szemöldökét.

– Az ember nem lehet eléggé előrelátó ennyi gyerekkel – felelte – kétezer

gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végző embereket bőségesen

megjutalmaztuk – tette hozzá sietve – és gondoskodtam arról is, hogy a halász,

akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen…

Baradlay idegesen fészkelődött.

– Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét – kérdezte

félszegen – mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb

eseményekről…

– Kérem, nagyon szívesen – udvariaskodott a parancsnok és elővett egy nagy

könyvet – ez a tábornapló.

Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán

elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte:

– És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az

utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt?

A derék úr meglepődve nézett a papra.

– Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen.

Bizonyára egy kő, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt

gátak helyén mindég akad.

– És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kő, se cölöp,

se semmi, csak a sima, rohanó víz?

A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette

magát.

– Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert

ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem?

– Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét parancsnok őr.

Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána.

Aznap este Baradlay tiszteletes előkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és

annak első lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévő adatokat:

1. Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16-án. Harmadik

gimnazista Budán, a Ferenc József nevelőintézetben. Otthona: Eskő, utolsó posta

Eperjes. Apja nagybirtokos.

2. Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista.

Apja kereskedő. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193.

3. Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben

tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska

Ulica 87.

4. Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik

gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11.

5. Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd.

Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2.

6. Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos.

Címük: Königsberg, Landstrasse 56.

Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedőlapra fölírta nagy betűkkel:

Malomgát, 1913. július 21.

Aztán hosszasan ült a csukott füzet előtt és gondolkodott. A kis

petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú,

fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat

a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten.

Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt

aludni.

De másnap újra elővette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen

egy kérdőjelet rajzolt az „Isten” szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát,

gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a

következőket:

– Saját szememmel győződtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak

megakadt volt, sem kő, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami

megakaszthatta volna. Hiribi szerint…

Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta

az utolsó két szót és így folytatta:

„Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen

mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak

zátonyra futhasson. Egyetlen lehetőség tehát…”

Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Később

kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: „Az Úr útjai csodásak.”

Néhány nap múlva kifulladt fadöntők hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi

történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges

gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a

másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki

elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérről leemelték,

esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a

csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az

emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Először is megtöltött öt zsákot kővel s

egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a

malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezőt, leült

a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig

ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a

csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a

helyre, ahol annak idején a gyermekek csónaka csodálatosképpen megakadt volt,

akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy

olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak

aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták

horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az

emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba.

Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog

volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a

szenteskedő vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben

úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s

úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetőben.

Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a

vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták

már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s

nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes

hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor:

– Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a

módját, mintha a tulajdon édesapját temetné.

Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi

temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni

kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett

volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor

egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetőkerten, szeme egy fejfán akadt meg,

melyen ez állott, égetett betűkkel:

„Itt nyugszik

Hiribi Pál

halász

élt 66 évet

s belehalt

Istenbe

akit nem hitt

de megtalált”.

– Hát ez miféle pogányság? – hökkent meg a derék úr, – ki íratta ezt a

szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr?

A temetőőr is ott volt és a papra nézett, mert ő íratta volt föl ezeket a szavakat

a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak

megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból.

– Már tessék elhagyni, esperes úr – mondta – őmaga kívánta, hogy ez álljék a

sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó

kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz, Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes

úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el,

ami a vén Hiribi fejfáján szárad…?

Hát így húzta ki a temetőőr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is

tett róla később sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetőőr felelete.

Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga

hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a

világban. De Baradlay tiszteletes belső szobájában, mélyen a könyvek alatt, a

polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt

beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint:

„Eskői lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy

megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben.”

Vagy: „Eskői lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában

elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy

nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa

tetejéről, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja

nem esett.”

„1914. január 19. Eskői levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva

beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg.”

Alatta zárójelben: „érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte

meg a Láthatatlan Kéz?”

Majd tovább: „Eskői lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó

bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De

vajon hol?”

De akadtak följegyzések a többiekről is:

„Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes

fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol.”

„1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további

iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet

következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban

vannak a Rotschild-házzal.

„1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton első díjat

nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves.”

Végül az utolsó bejegyzés:

„1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskői kollégától, aki értesít, hogy

Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár főhadnagy az oroszok ellen vívott első

ütközetben hősi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és

valamennyinek, aki még következik utána.”

Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé,

vagy kitudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A

világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni

esztendők borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját.

A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község,

ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá

összeesküvés címén a román rendőrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a

fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait

közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja őszülni

kezdett. Szabadonbocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sőt

egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik

másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ő is a

feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas

konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben

tűnt föl újra a neve, egy „Levél haza” című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben

megjelenő egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, littetowni ref. lelkész.

Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis

bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek

útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928

tavaszán, amikor főnöke 24 esztendő szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba

vonult, ő lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok.

Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású

városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelőtt

létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay

tiszteletes úr – vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay – hosszú

estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekről, az óhazáról és ami rossz volt, az

lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke

legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve.

Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így

történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubuleumakor már annyi

megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belőle.

A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve

el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az

értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S

ahogy így a számadáson tűnődött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell

nyujtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt,

nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idő, ami eltelt, fölöslegesen telt

volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz

percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztő izgalom fogja el, hogy

miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni

ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt és baktatni, baktatni a

napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és … és a semmi, vagy az Isten, vagy

akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt?

És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késő éjszaka és ezeken gondolkozott,

egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga előtt ráncos arcát,

mintha néhány perccel azelőtt mondta volna csak: „ha tudom, hogy nincs Isten,

éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg

nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem

meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell…”

Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi

szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. „vajon én tudom-e hogy van…?”

döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain

„vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám vén

féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot s amikor megtudta,

amit tudni akart, belehalt a titokba. De én… én miért éltem…? Vajon nem

mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent?

S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higyjem,

hanem tudjam is…?”

S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami

az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelőtt ott abban a

messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett… s

hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat,

hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott tovább menni

egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a

tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot

szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma

van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai

törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!

Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy

annak idején adatokat írt bele egy füzetbe s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán

kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat

lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy

bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek s aki az őáltala megjelölt életek

titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme előtt jelölt meg

az Isten hat emberi életet s ő hűtlenül megfeledkezett erről!

Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az

adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelőtt otthagyta szeme

előtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ő Istent hirdetve

megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtőzött, titok ködébe

burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késő még! Talán ez a nagy

feladat, amiért élnie kellett s lám ő is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond

Hiribi!

A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent.

A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda

fent a padláson.

A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli

tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a

padláslépcsőn. Döbbenve mered reá. még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó

volt és ráncos, ősz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek

lépcsőn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska

fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá.

– Jó reggelt nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát?

Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig. Wass Albert Elvész a nyom

– 16–

– Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem

éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelőtt

elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg!

Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan

különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire

minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha

nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész…

És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend

Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdők szélén, egy

kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába.

„Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem.

s ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.” Barátai

igyekeztek lebeszélni erről. „Nem jó az” mondták „visszatérni oda, ahol az ember

fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek

változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor

otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa

után, az ne térjen vissza az újba.” Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay

tiszteletes csak mosolygott. „Valamit elmulasztottam volt annak idején” mondta

ilyenkor „s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert.” „Ki tudja,

hol vannak azóta” csóválták a barátok a fejüket „nehéz ennyi idő múlva megtalálni

valakit, két világháború után…” De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan.

„Istennek minden lehetséges” mondta és egy szép napon hajóra ült.

Ez történt 1949 júniusában.

LAST_UPDATED2