Payday Loans

Keresés

BABITS MIHÁLY: A JÓ HALÁL PDF Nyomtatás E-mail
27. Születés, életkor és halál

yorick

BABITS MIHÁLY: A JÓ HALÁL

Hirtelen halálnál nincs nagyobb szerencse - mondja az idősebb Plinius. Nemrég olvastam ezt; bevallom, nem magában a pliniusi szövegben, hanem Charles Maurras ifjúkori novellás kötetében, ahol egy novella mottója gyanánt szerepelt. Az érdekességét az adta meg, hogy ennek a novellának még egy második mottója is volt, kajánul alája nyomtatva, mely homlokegyenest ellentmondott az elsőnek - tudniillik könyörgés a mindenszentek litániájából: Hirtelen és váratlan haláltól ments meg, Uram, minket!

Furcsa módon maga a novella hiányzott a mottók alól. Maurras, mint szigorú szerző, kihagyta régi könyvének abból az új kiadásából, amely a kezembe került. Nem tartotta már magához méltónak. De az egymással feleselő mottókat megsajnálta; ez a játék tetszett neki. Ezek megmaradtak, külön lapon, egy mentegetőző jegyzet kíséretében, az eltűnt novella címével együtt: A JÓ HALÁL.

Maurrast mellesleg kissé nehéz elképzelni egy halálnovella szerzőjéül. Ez a név annyira az életé! Sőt az aktuális életé, a politikáé. Mondják, veszélyes XX. századunk nem egy átkos vagy dicső irányzata maurrasi sugallom. De a halál előtt még a századok is eltörpülnek. S mit jelent a kor minden izgalma s veszélye a kötelező elmúlás gondolatával szemben! Egypár év még ide vagy oda, a legjobb esetben, s milyen mindegy már minden politika, élet és irányzat! Egyetlen probléma marad csak izgató, noha köznapi s együgyű, elcsépelt és reménytelen, akár a Fermat-tétel: az, amit a forgalomból kivont maurrasi novella címe és mottói adnak fel!


KOPONYÁKAT RAJZOLGATVA

Ez a két mottó ahogy egymással szembenéz, mintha ma a pogány és keresztény lélek nézne szembe. (S mindegyik kicsit ijedten a másiktól.) A két lehetséges emberi magatartás a halál irányában. Nincs más lehetőség!

Mindegyik ijesztő! Hirtelen és készületlenül zuhanni az ismeretlenbe. Vagy ellenkezőleg, várni, készülni rá, árnyékban élni, a haláltudat rettentő szorongásában, melyet a boldog állatok nem ismernek... Ki méri, hogy melyik rosszabb? Ezt mindenki csak maga döntheti el a maga számára, máshogy a keresztény és máshogy a pogány. Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy.

Különbözik-e az élettől - egy külön birodalom? Vagy a halál is csak az élethez tartozik, és az életben van? Ha az első az eset, akkor a halálra valóban készülni kell, ahogy a hivő keresztények minden időben ájtatosan készültek rá. S nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha ez a minden percben várható esemény készületlenül ér. Ez talán eldönti sorsunkat, időtlen időkre. A halál vagy semmi, vagy mihelyt valami, akkor már sokkal-sokkal több és fontosabb az életnél. Még a Matuzsálemek élete is csak kicsiny és jelentéktelen előszobája ennek a félelmetes örökkévalóságnak.

Lám-lám, magam is koponyákat rajzolgatok a papír szélére. Valamikor semmi volt nekem a halál; csak most döbbenek rá, mennyire pogány voltam. Aki a halálban csak az élet végét látja, annak számára a halál minden réme voltaképp ideát van az életben. Nem is a haláltól fél, inkább csak a halál félelmétől fél. A borzadály a Semmi közelségén, a kétségbeesés, hogy mindent itt kell hagyni, a halálküzdelem gyötrelmei igazában mind az élőt gyötrik, a halott mindezt már nem érzi. S mindettől megment a hirtelen halál! Kinek van hát igaza: Pliniusnak vagy a litániának? Egy barátom azt mondja, az Ő számára nincs halál. "Vagy én vagyok, vagy a halál; amíg én élek, számomra nincs halál; amint a halál megjelenik, már nem létezem én!" Viszont vannak, akiknek a halál bejön az életükbe, melléjük ül az íróasztalhoz, és telerajzolja koponyákkal a papirosukat.


POGÁNYSÁG ÉS HARCTEREK

Nem szándék kérdése ez, még csak nem is a hité, mint az irodalom is bizonyítja, mert mindenki ismer hitetlen írókat, akik mégis valóságos megszállottjai a halál gondolatának, akár egy középkori remete. Egyenes a sor a haláltáncok vezeklőitől a Poe és Baudelaire fajtájú költőkig. Ezeknek a halál jelent valamit, létezik, külön félelmes birodalom, s nem csupán az élet negatívuma. Viszont Montaigne, aki pedig hivő kereszténynek vallja magát, úgy gondolja, hogy a halálban csak a gyászpompa a félelmes. A gyászpompa és siránkozás: ahol ilyesmi nincs, mint a harctereken, a halál szinte közömbös eseménnyé válik, akár magunkéról van szó, akár másokéról. (Másképp valamennyi hadsereg siránkozók és gyászolók serege lenne.)

Bombazáporok korát éljük, s ugyanakkor a halál szinte kiesik fantáziánkból, talán éppen ezért. Lassankint mindenki pogány lesz, s pogány módon gondol a halálra; a keresztény gondolatot ki se bírná. Schopenhauer még a halálangyalban látta a költők fő ihletőjét, az igazi Muszagetészt. Ma színpadainkról eltűntek a véres tragédiák, s könyveink alig emlegetik a halált (hacsaknem játékká és kéjjé varázsolva, mint legutóbb egy új magyar regény). És mikor most ilyen komolyan és zordan beszélek róla, valósággal úgy érzem, hogy illetlen vagyok Euthanaszia, az igen! Vagy kalandos és hirtelen halál: utolsó pillanatig kiélvezni az élet kalandját, mely után a halál már csak egy pont a mondat végén, senki se gondol rá előre, s utána új mondatot kezd az író, más témáról. Esetleg öngyilkosság, ha nagyon belefáradtunk az életbe, mert a halál már semmi.


SQUEAK AND GIBBER

A tudomány pedig, furcsa módon éppen most kezd rájönni arra, hogy a halál talán mégsem egészen olyan semmi. Színpadainkról eltűntek a véres tragédiák, s tragédiáinkból a shakespeare-i kísértetek. S közben maga a modern tudomány váratlanul rehabilitálja a kísérteteket: ugyanaz, amely az ész nevében száműzte őket egykor. Mégpedig éppen a legvalószínűtlenebb, legegyügyűbb kísértethistóriák tűnnek föl nemegyszer hiteleseknek a tudomány megvilágításában, éppen valószínűtlenségük teszi őket hitelesekké. Shakespeare Július Caesar-jában a szellemek éjjel "nyivákolnak és hadarnak" Róma utcáin, squeak and gibber. Nyivákolnak és hadarnak azok a modern kísértetek is, akik a Psychical Research kiváló tudósai által mind sűrűbben s mind szigorúbb módszerekkel kivizsgált modern szellemjelenések eseteiben szerepelnek; a shakespeare-i szavakat Aldous Huxley, a híres regényíró, alkalmazta e furcsa túlvilág jellemzésére.

Különös az az egybehangzás, amit ezek a hitelesített tünemények mutatnak, egymással is, s azokkal a régibb, sőt egészen ősi esetekkel, amelyeket irodalom, mese, hagyomány megőriztek. Különös és éppen nem olyan természetű, amilyent várna az ember. Mostanában sokat lapozom a Myers híres, óriás gyűjteményét (Human Personality and its Survival after Bodily Death), és csodálkozásom egyre nagyobb lesz. A szellemek nem viselkednek a befejezett élet fölényével, s nem tette őket bölcsekké a megismert túlvilág. Ellenkezőleg, gyermekesen "nyivákolnak és hadarnak", valami furcsa ügyefogyottság tűnik föl rajtuk, fél lángra csavart élet, mely emlékeztet azoknak az alvilági szellemeknek életére, akiket Odüsszeusz idéz föl Homérosznál, s akiket egyre újból és újból itatni kell az áldozati vérrel, hogy egy kissé erőre kapjanak. Érthető, ha a homéroszi hős inkább szeretne utolsó cseléd lenni e földi életben, mint király az alvilág árnyai közt.


A KÖZÖMBÖS HALÁL

Micsoda erő működik e tüneményekben, s micsoda szellemek ezek? Purgatóriumi lelkek, ördögök csalképei vagy csak egy-egy túlélő képzetcsoport, mely az érzékek által nem táplálva, lassan maga is utánahal a testnek? (A halál után eltelt bizonyos időn túl nem fordulnak már elő jelenések.) Talán e telepatikus befolyás hat még az élet megszűntével is; mert hogy nem lehet ez mindig pusztán az élők tudattalanjának kivetítődése, azt nem egy eset kétségbevonhatatlanul bizonyítja.

Akárhogy is - ha csak távoli lehetősége lenne is az ismeretlen birodalomba való bepillantásnak -, nem izgatóbb dolog volna-e ez, mint akár a Marsba való utazás, nem is említve a sztratoszférákat. Nem kellene-e szívdobogva figyelni rá, kivált napjainkban, ebben a háborús világban, mikor annyira sietünk, a természetet megelőzve, tömegekben küldözni egymást ama ismeretlen birodalomba, "honnan nem tér meg utazó"? Ehelyett ki törődik evvel az egész komplexummal, a szaktudósokon s néhány, világtól idegen fantasztán kívül? Mondom, pogányok vagyunk, s talán sohasem vette körül a halál dolgait akkora közöny, mint manapság. Csökönyösen és az utolsó percig csak az élet érdekel bennünket - az élet, amelyből mind kevesebb és szomorúbb részünk jut.

Nálunk újabban a szellemiség újjáéledéséről beszélnek, a materializmus bukásáról; a vallási nemtörődöm mintha alábbhagyott volna, sokan tódulnak a templomokba, akik azelőtt feléjük se mentek volna. De hánynak jut eszébe ezek közül a vallásosok közül, hogy a vallás túlvilágot is jelent, s aki nem készül a halálra, az nem is igazi keresztény? Mennyi minden válnék itt értelmetlenné, ha csak egy halvány lehetőségét is megengednők, hogy a halál nem pusztán negatív valami, és befolyásolhatja életünket. Igazán következetes talán csak az az esztétikus, aki azért nem tartja megfelelő megoldásnak a hős halálát a tragédiák végén, mert hisz túlvilág is létezik, ahol jó és gonosz úgyis elveszi jutalmát s büntetését... Ha erre gondolnának, legalább akik keresztény hivőknek vallják magukat, másképp látnák a földi dolgokat, s alighanem másképp is viselkednének. De hát, ismétlem, pogányok vagyunk; én magam is csak azért elmélkedem itt a halálról, mert mostanában nagyon is ráérek. Ágyban fekszem, s egész nap nézhetem a fekete hollókat, ahogy keringenek a havas Vérmezőn.

1938