Payday Loans

Keresés

A bűn zsoldja a halál - feltámadunk? PDF Nyomtatás E-mail
27. Születés, életkor és halál

feltmads

Balassi Bálint: Adj már csendességet...

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,
Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem. Sőt: jót reménylenem igéd szerint!
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

*

Ady Endre: A fekete húsvét

Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol:
Láz, virágzás, gyönyörű Husvét,
Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

Mikor halt meg itt a büszkeség
S volt jó itt élni nagy szivekkel,
Tele szivekkel?
Utat készít itt most a Fátum
S letépi Husvét minden zöld diszét.

Hol a magyar százfelé dacolt,
Szívós és bolond erejével,
Szép erejével,
Mely szabadra tört, ágált mégis
S kinek dolga Isten dolga volt?

Rongy, züllöttség, bomlás és boru,
Csoda, hogy még vannak néhányan,
Szegény néhányan,
Kiknek kell még ilyen országban
Szabadságért a harc-háború.

Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol,
Mert itt mindent letép a Fátum:
Fényes Husvét, be fekete vagy.

*

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

*

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

 

A húsvét margójára

Azokról és azoknak kívánok írni, akik talán már esztendők óta nem gyóntak, akik évről évre a halogatás állapotában élnek, mintegy megrekedtek az előzetes lelkiismeret-vizsgálatban.

A morális, keresztény önelemzés szükséges előfeltétele az igényes életnek, valami mégis hiányzik belőle. Az elhatározás. Hasonló az ilyen ember a szabadulásáról álmodozó fogolyhoz, kiből lassan kikopik a cselekvés ereje. Belesüpped ábrándjaiba, elernyed, s talán épp álmai teszik végképp fogollyá.

Egyetlen szentségnél se éreztem oly erősen, mint épp a gyónás szentségénél, hogy a szentség – jobb szó híján és sok mindenen túl – cselekedet is, méghozzá a lélek legrejtettebb erőit is megmozgató cselekedet. S ez a cselekedet jóval több a legtisztább szándékú önelemzésnél s földi jótettnél is.

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.

De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

Húsvét közeledtével ezt az egyetlen gondolatot kívántam fölvetni anélkül, hogy tovább fejleszteném. Azoknak írtam, akik átélték a léleknek hasonló, indokolatlan bénaságát, vagy épp most élik át. Örökös lelkiismeret-vizsgálatban élnek talán, és ismerik a bánat könnyeit is. Csak épp a nagy lépésig nem tudnak eljutni. Ahhoz a lépéshez, mikor a szabaduló fogoly riadtan veszi észre szívében, hogy a hosszú fogságban hozzászokott fogságához! Aztán összeszedve minden erejét, kilép börtöne ajtaján, s talán csak fölujjongó szívével érzi, mi is történt vele.

Szabadulásukkor pedig épp a tétova szívűeknek lesz legnagyobb az öröme és ujjongása!

(Új Ember, 1962. április 15.)


LAST_UPDATED2