Payday Loans

Keresés

A legújabb

Vajda János versei PDF Nyomtatás E-mail
Jó, igaz, szép és nagy magyar vers
2014. október 30. csütörtök, 10:36

vajdajanos

Vajda János - A CSÜGGEDETLEN

Kérditek őt ti hidegen, bölcsen:
Vak hite itt még mi jót vár?
Mit prédikál itt szépről, igazról?
Nem minekünk való az már!

Mit eped itt nagy s nemes után még,
Aholott már csak "hasznos" van.
És a tömegek kicsinye, nagyja
Aranyat kér a templomban.

Kishitűek! a kárhozat és üdv
Itt csak a napnak nyugtán jön,
S a nagyok napja, nem rövid élet
Napja, letűnő a földön.

Hulljon a romlás kéntüzesője;
Mint Sodomát, temessen el;
S a kiégett hit, szeretet hamva
Legyen a tartós szemfödel.

Múlnak az évek, és ha fölötte
Összeomolva már a föld:
És a mező s bérc röpke patakja
Énekeire új dalt költ:

Jön az utókor jobb fia, népe,
S mint a jelen ős Pompéjit,
Rendre kiásván tetemeinket,
Nézi az arcok betűit.

Csüggeteg, undok törpe tetemboly
Sírja alatt ott lel föl majd
Irmagul egyet, aki szilárdul
Állva és hittel bátran halt.

És kezei közt látva a zászlót,
Mit kitagad most e rút kor,
Majd az ezernyi szolgatetem közt
Lesz a jelenből egy - szobor!


*



Vajda János - A HONÁRULÓKHOZ

I

Mikor nyugosznak már békén, mikor
Az ezeréves sírok szentjei?
Mikor nem bántják ősök álmait
Az unokák garázda vétkei?...
Oh! - az igaz magyar hazafinak
Nemcsak éltében kell lakolnia;
Galád utódok bűnei miatt
Sírjában is meg kell fordulnia!

S nincs a haragos égnek mennyköve,
Mely megüsse az ily gyalázatot?
Mennykő, villám! - Hová is gondolék,
Hisz már az is megvásároltatott!...
Vagy a napok és csillagok ura
A napot rájok sütni engedi?
Hát mit csináljon! - Hisz maguknak ők
Napot aranyból tudnak önteni!

Vagy a gaz mellett nincs többé virág?
A tengerben többé gyöngy nem terem?
Végkép kiélte már magát a föld,
S arany nincs többé meddő méhiben?
Örök borúban állott meg a nap,
Hogy fény az árnyék mellett nem szökel,
S a földet örök éj csillagtalan
Egy alakú borúja födi el?...

Nem, nem! - Ne higyjük, van még a mezőn
Tán a gyomnál is sokkal több virág!
Tengerfenéken sok szép gyöngy terem,
S az árnyék mellett több a napvilág.
Oh, csak a földön, emberek között
Gazok mellé dicsők nem termenek.
- Mert isten számol a sors vétkivel,
De árulót ember büntetne meg!

Tél van fölöttünk, meglehet, midőn
Vékony sugár mosolyg a hon egén;
De egy virága van a télnek is,
S ez egy virág az örökzöld remény.
Remény! - Óh, most hallgatnom hagyjatok,
Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek...
Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár:
A mennykövek közt én is ott legyek.

II

Ti, sírokon élődő hienák,
Ti, koporsónak éhes férgei,
A szabadság futó vadjainak
Szivtelen üldöző vérebei...
Nem könyörgök már nektek ezután,
A kérelem nem fog tirajtatok...
Átokra hívom föl anyátokat,
A hazát, kit ti - elárultatok!...

Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott,
Mert a méreg nem jól kevertetett;
Nem holt ő meg, s fel fog támadni még...
Sírjában jól felismert titeket.
Ti éhesen oda rohantatok
Utósó ékeit elorzani...
De jaj nektek! a gyalázat kevés...
Megtorlásul vér fog patakzani!...

És bűnhödéstek oly kicsiny leszen;
Csak ami kínt és szenvedéseket
Egy élet elbír, és ész kitalál...
Csak ily itélet lesz fölöttetek.
Potomság! - Kebletek csak egy pokol
S a szív elkárhozott lélek leszen,
Mely saját véretek lángjainál
Égni fog és kinlódni szüntelen!...

De bűnhödéstek oly kicsiny leszen...
Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök?
Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet
És a díj érte: percnyi örömök.
S a nemzet milliója szenvedett
Át nem csak egy - tíz emberéleten...
Egy cudarnak órányi kéjeért...
Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!

De emberektől ne irtózzatok,
Mind tiszták itt a többi emberek,
S ki volna az, ki bűnhödéstekért
Hóhértokká lenne - fekélyesek!
Nektek való ez, végezzétek el:
Elárulva majd egy a másikat
Kész lesz bűntársát elhóhérlani...
- S e végrehajtó lesz az - öntudat!

III

Föl vagytok írva! - Tudjuk, kik valátok
Rossz szellemek szörnyű szülöttei!
Ne bújjatok az örök gyalázattól!
Nem rejtenek el ég-föld űrei!
Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel,
S bár lenne égben bűnös árnyatok,
Egy nemzet átka oda is elhangzik -
Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!

Ti nem kerestek dicsőséget, hírt,
Sötétség ocsmány denevérei;
Prédát lesétek egy nép éjjelében,
Míg eltakarták vészfellegei.
De örök bűnhödésül neveteknek
S tetteitek hirének élni kell,
Míg él a nemzet, bűnötök mártírja,
Hogy sírotokra átkot szórjon el.

Midőn e nép földingató erővel
Szabadságért vívott: hallgattatok;
Hitványak! - hisz a nagyok erejével
S erkölccsel szembe ti nem szállotok!
Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak,
Hogy hozna vétekűző éjszakát,
És zivatart, melyben ne tudja senki,
Ki adja el a nemzetet, hazát.

S a könnyelmű sors vétkes haragjában
Vitt százfelé sujtó förgeteget,
Mely fölgyújtá belháborúk tüzével
A megfáradtan alvó nemzetet,
S a vérnek, mely folyott hazát szerezni,
Most száz felé kell ömölnie,
De megromlott honáruló nyelvektől -
S megszűnt dobogni a nemzet szive...

*

Hallátok ezt elkárhozott árnyékok?
Meghalna erre a jók szelleme,
Habár azt halhatatlanná teremté
A hazák és világok istene!
Látom, mint rohantok a lég ürében,
Koporsótokban szökdel testetek,
Mig a miattatok meghalt dicsőké
A sírban imádkoznak értetek!

1848


*



Vajda János - A NEMZETHEZ

I

Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol oly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!

Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött
A dicsőség üstökös csillaga!
Ne volna csak annyi dicső nemzet között
Dicsőségtelen e nemzet maga!
Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;
De gúnyoló sugárral int felénk...
Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...
De csitt! barátim, ez nem a miénk!

Oh, nép! kimondhatatlan sok a te bünöd!
Meg tudnád-é gyónni büneidet?
Elfeledél sokat, sokat eltagadál,
Hogyan bocsátana meg istened?!
De mi a mult? A mult ha egyszer vétkezett,
Erkölccsel azt százszor kipótolá;
De szörnyeteget szült jelennek az idő,
Mely a bűnt erkölccsé változtatá!

S én e borús honnak oly hű fia vagyok!
S én e hazát, e népet - szeretem!
Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,
Majd egykor érte ontom életem!
Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti!
Én tőled egyet kérni akarok...
Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért
Hideg poromnál ne - gúnyoljatok!

II

Szó és beszéd... beszédek és szavak...
Erőtlen keblek jó fohászai...
Hazafi száj és honvédő torok,
Reformerek pókhálós szívei...
Ördög, pokol!... meddig tart még ez így?
Népem! - nevedről megfeledkezel?
Nem pletykanyelv szerezte e hazát,
E honért nem beszélni - tenni kell!

Oh, nemzet, nemzet! - hová lőn, hová
Arcodról a szemérem érzete?
Hová fér el kevély szakállodon
A gyalázatnak annyi bélyege?
A közboldogság szent igéivel
Zsidóskodol, számolsz, kereskedel...
Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!

Az ősapák szép tulajdonait
Kifajult lélekkel megtagadád;
De gyilkoló, vészes szokásait
Azokkal együtt el nem hagyhatád;
Pazar vagy, hej de zsíros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el...
Nem arannyal szerezték a hazát,
E honért nem fizetni - tenni kell!

Oh, hon, legszerencsétlenebb haza!
Szomorújáték a föld szinpadán!
Rosszabb ennél... mert nincsen életed,
És halni se tudsz gyávaság mián!
De én szeretlek. Bennem forr a vér
Megvívni sorsod ördögeivel...
Vér és halál szerezte e hazát
S ha úgy kivánja, érte - halni kell!

1847

*


Vajda János - A HAZAFIAKHOZ

Kik hű fiai vagytok e hazának,
Kik éltek érte, és meghaltatok,
Hallgassatok rám, élők a hazában!
S ti a sírokban - halhatatlanok!
Hozzátok szól e jó édesanyának
Legszegényebb, legszeretőbb fia,
Hallgassatok rám! - az igaz könyörgést
Istennek is meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könyekbe sírom
- Ki nem siratna haldokló anyát? -
Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,
Ha megmenthetné a halót magát?
Én, aki virrasztok a haldoklónál,
Míg jönnek a félelmes éjjelek,
Én elhagyottan könyörgök hozzátok:
Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!
Ott leskelődnek a szörnyetegek;
Üzzétek a gyávát el... hisz ébren
Nem néznek farkasszemet veletek!
Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,
Ily vészes éjben ne aludjatok!
Az éjnek álmadarait nézzétek!...
- Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,
Kétségbeessék e veszély fölött?
Ki a hazáért ontaná el vérét,
Bánatba haljon el - gyávák között?!
Testvérek! még nem mostoha-anyátok
E szép haza, jertek, segítsetek!...
Oh, jöjjetek, mert nem lesz majd anyátok!...
S fogtok-é aztán élni, gyermekek?

1847

*

Vajda János: 
LUZITÁN DAL


(Midőn vezéreik a rómaiaknak meghódoltak)

I

Hazám, hazám, minő uton jársz?
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is?
Megengedi a becsület?

Szerettelek gyász-napjaidban,
Amig szerencsétlen valál.
El nem riasztott oldaladtól,
Bár rémitett börtön, halál.

Szegény valál bár, koldus és rab,
De bár maradtál volna az;
Szenvedtünk volna még tovább is,
Nem jött ajkunkra vád, panasz.

Mert ami szint' oly drága, mint te,
Mi szentebb még tán, mint magad,
Mi nélkül hitvány rongy az élet,
S haszontalan minden javad:

Megvolt egy kincsed, egy jutalmad,
Egy csodatévő bűvszered,
Mi ismét mindent helyrehozhat,
Mikor már minden elveszett.

Becsületed - e legfőbb kincsed,
Mit vissza nem hoz semmi sem! -
Eszeveszetten oda dobtad
A szabadulás perciben!

Legjobbjaid hiába kértek,
Hogy várakozz még keveset:
"Nincs veszve semmi sors alatt az,
Ki soha el nem csüggedett".

Nem hű fiaid hagytak cserbe,
Te hagytad cserbe azokat.
Ellökted őket, s felölelted,
Akik szerezték gyászodat.

És elcserélted özvegy fátylad,
Mit tisztelet, dics övezett,
A mennyezettel, haj! ahonnan
Elköltözött a becsület...!

- Oh, én hazám, boldogtalan hon!
Bukott hölgy, eltévedt anya!
Hősök szülője, elkerített
A sok hazudozó banya!

A keblet, mely tejével táplált,
Fertőzi undok idegen;
S ne fussak a födél alól, mely
Szégyent, gyalázatot terem!?
....................................
Oh, én hazám, minő uton jársz,
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is?...
Megengedi a becsület?...

(1867)

II

Oh, honfi, aki leborulsz
Az oceáni partokon,
Felénk tekintesz és gyötör
A hazavágyó fájdalom;

Kit nem csábítnak el ama
Szebb, jobb világnak bájai,
Hogy ne ohajtsd, köztünk, velünk
Bilincseinket hordani;

Kinek keblében a remény
Elfáradt, a hit megtörött;
Ki itt nem életet keressz,
Csak véreid közt sírgödört;

Oh, honfi, immár légy nyugodt,
S ha menhelyed, újabb honod
A föld legmostohább zuga;
Ne hagyd el azt és halj meg ott!

Öljön meg ott a fájdalom,
Mert itt a szégyen ölne meg.
A hon, melyért szived sovárg,
Az a hon - volt, nincs, elveszett!

A nép, amelyért vérezél,
Megtagadá önnönmagát.
Nem hordja már rabláncait,
Mert szolga lett és hord igát.

S ha tán a mult emléke hí,
Azt is hijába keresed.
E meggyalázott földbe' már
Apáid hamvát sem leled.

Mert nem nyughattak abban ők!
Az ősök, a nagyok, dicsők,
Fölkeltek sírjaikbul és
Most szerteszét bolyongnak ők.

Bolyongnak éjjel nyugtalan,
Keresve egy-egy szent helyet,
Hol jeltelen temetve van
A számüzött honszeretet.

És amikor rájok virad,
E földbe rejtik arcukat,
Hogy meg ne gyúljanak azok
A szégyen és harag miatt...

Oh, honfi, csak bolygj, hontalan
S ti koporsótlan szellemek,
Ha már elég nagy átkotok,
Még vissza se tekintsetek.

Ne lássatok nagyobbat itt:
A megőrült becsületet,
Mit a helóta ivadék
Gúnykacaja közé temet...!

(1869)


*


Vajda János

CREDO

Ha neve sem lesz a régi vármegyének;
Kerületek-körökről szól az ének,
Melyek közérdekűleg mért határát
Már nem "bogár" után keringve járták;
Lesz ki parancsol és ki megfogadja,
Törvénynek általános foganatja;
A szolgabírók rémmesében élnek,
Mágnás nem áll fölötte a törvénynek;
Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt,
Mert cselekedni már nem úri "sikk" azt;

Ha az adó lesz kétszerannyi, mint ma,
De kulcs, arány csalatkozhatlan minta,
És e cserével mind a kettő jól jár:
Hatalmas ország és jómódu polgár;
Mert államát igaznak, szentnek tudva,
Adózó mit keres, el nem hazudja;
Munkás jutalma méltó bér, dicsének,
Közmegvetés árnyéka a herének;
Rangot, cimet nem koldult rend szalagja:
A szellem és erkölcs fensége adja;

Ha mint megannyi Cortez Nándor, multunk
Hajóit eltökélten fölgyujtottuk,
Hogy itt ez új világot, melyhöz értünk,
Meghódítjuk, de vissza már nem térünk;
Nem pislogunk a sírba dicsőségér;
Csak szent ereklye már az ősi cégér.
Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta,
Szebb délibáb - jólét fényébe uszva;
Kinvallató pandur s futó betyár
Helyén sürűn a mozdony griffje jár;

Ha németek hozzánk tanulni járnak,
Magyar leányt keresnek gouvernante-nak;
Csikós mulat vasárnap frakkot öltve,
Utolsó antisémita kitömve;
Nadrágszíj, csáti bot, cigányok sátra,
Nemesség bibliája: ferbli kártya,
És - tisztesség nem eshetik kimondva -
Rojtos gatya... kerülnek múzeumba:
Akkor telik be jósigéd, Széchényi!
Dicsőség, boldogság lesz itten élni...

1888

*



Vajda János: Utóirat

Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.

És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szivem volt minden kincsem,
De azt od'adtam kicsinyenkint,
Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.

Kimért, inséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak.
Frankfurtiakban ettem kócot,
Amellyel puskát tisztitottak.

Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Úgy festve volt s azt - megfizettem.

Aszúd helyett, mitől a holtak
Egy pillanatra föltámadnak,
Ihattam rendszerint csak ollyat,
Mitől gyöngébbek szörnyet haltak.

Szó ami szó, tagadhatatlan,
Nem kényeztettél semmiképen.
Azért ki még se fogtál rajtam:
Nem renditettél meg hűségben.

De engedd, adjak egy tanácsot.
Kinek mit adsz, tartsd jobban számon.
Mert végre, nem lehetlen, mások
Elrettenhetnének példámon,

Hogy úgy eresztesz el magadtól,
Mint gazdag ház fukar gazdája,
Ki a szegény utast még egy jó
Pohár borával sem kinálja...

1887

*

Vajda János 
Búcsú


Isten veled föld, többé nem haza, -
Többé nem nemzet - nép, isten veled!
Te becsületes bölcsőm, te ahol
Most becsületes sírt nem lelhetek.
Isten veled föld, mely gyalázatod
Nagy szégyenében égsz talpunk alatt,
Isten veled lég, megfertőztetett.
Az árulás rút kigyója miatt!

Isten veled, gyalázatos halott,
Romlottságodban öngyilkos haza!
Nem úgy öltek meg, s hol dicső hazák
Szent sírja van, nem temetnek oda.
Meggyalázott, meggyilkolt egy fiad
Ki személyednek viselője volt,
De átkozott volt méhed s átkozott
Méh becsületes jót nem hozhatott.

Mit vétkezém én, és nehány derék?
Valóban azt csak, hogy szerettelek;
S mig árulódat az egész világ
Utálata nem szégyeníti meg,
Én szenvedek s utált határidat
Bár kinok közt átkozva hágom át,
Nem átkoz ő, mert hasznodat vevé,
S folytatja másutt átkos vegytanát!

Szülők, barátok, szerelmem, jövőm!
Mind elrabolva, örökre oda;
És ki rabolta őket el? akit
Náluk jobban szerettem: a haza.
És e haza, mely mindent elrabolt,
Sírt nem tud adni, sírt nyugalmasat, -
Ne égess, föld, ne fojts meg levegő,
Mig átlépem gyűlölt határidat.

1850

LAST_UPDATED2