„Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének nagy napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításában, a szenvedélyek lázától elgyötört bűnösök megtérítésén. Mindezt Jézus nevében. Jézus erejével.” – nyilatkozik első főpásztori beszédében Prohászka Ottokár a Horthy-korszak legendás püspöke, akit a magyar intelligencia apostolaként emleget az egyháztörténet. A lelkipásztor élete céljául tűzte ki, hogy felébreszti álmából a budapesti értelmiséget. Főpásztori szolgálata egy idő után kiegészült egy lelki társsal, Dienes Valéria matematikus, filozófus, mozdulatművésszel. Igazi mély barátság kötötte őket össze egészen Prohászka 1927-ben bekövetkezett haláláig, ami az Egyetemi Templom szószékén érte őt egy hosszú lelkigyakorlat alatt.

A századelő híres püspöke a rendszerváltás után újra jelentős tekintélyre tett szert hazánkban. 2012-ben Angyalföldön a Lehel téri templom előtt akarták felállítani Prohászka Ottokár szobrát, melyet 1947. április 26-án éjjel ismeretlen elkövetők a Károlyi-palota kertjében ledöntöttek. A székesfehérvári püspök múltbéli tevékenységét nem értelmezhetjük nagy terjedelmű zsidóellenes munkássága nélkül. Ahogy mondani szokás: róla még a szenteltvíz sem moshatja le az antiszemitizmust. Sokan sokféleképpen próbálják magyarázni antiszemita műveit, szónoklatait, igyekszenek tompítani ezeknek élét, ám a szószékről elhangzottakat, különböző egyházi médiumokban megjelenteket még sok év elteltével sem lehet semmissé tenni.

 

Prohászka Ottokár a gyásszal és nemzeti fájdalommal terhes Bach-korszakban született 1858-ban, Nyitrán. Későbbi életrajzírói egyfajta messianisztikus tartalommal ruházták fel alakját, akit azért küldött a Gondviselés, hogy megmentse a magyart a bolsevik, zsidó veszedelemtől, az erkölcsi zülléstől és megújítsa a haldokló egyházat. A püspök hihetetlen vonzerővel bírt. Pázmány Péter óta senkinek sem sikerült ennyi lelket megnyernie egyházának. Legszívesebben a budapesti Egyetemi Templomban tartott többhetes lelkigyakorlatot egyetemistáknak, hiszen tisztában volt vele, hogy a jövő nemzedéke nagy lehetőségeket hordoz magában.  Szívesen és gyakran utazott azonban vidékre is: Székesfehérvárra, Veszprémbe, Pápára. Egyházi működése alatt magas rangú politikusok, arisztokraták kezdtek hitet tenni a katolikus egyház mellett és váltak gyakorló híveivé. 1908-ban megjelent Elmélkedések az evangéliumról című könyve óriási siker lett. Elismerő sajtóvisszhang ünnepelte országszerte a „nemzet új Pázmány Péterét”.

„Azok a zsúfolt templomok, amelyekben a magyar értelmiség színe-java sereglett össze az ő meghallgatására és ahonnan senki másképp nem távozott, mint lelkileg meggazdagodva, megerősödve, magasabb benső élet szféráiba fölemelve; azok az egymást szinte szakadatlanul követő lelkigyakorlatok, amelyeken a lelki élet intimitásai nyertek megvilágítást minden élethivatás követői körében külön-külön, hol kispapok, hol apácák, hol a profán tudomány, a politika, a gazdaság terén működő férfiak, hol a családi élet szent tüzének őrei, a nők körében” – emlékeznek szolgálatáról korabeli sajtódokumentumok. Akik hallották őt, ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy legalább egyszer beszélhessenek vele szemtől-szembe, és ő mindenkit magához engedett. Volt valami különleges varázsa szikár, katonás alakjának.

Kezdetben az Új Magyar Sion (Katolikus egyháztörténeti folyóirat 1863-1904 között) hasábjain írt Pethő Rudolf álnéven. Ez idő tájt jelentős számú szépirodalmi művet publikált. Ezekben a korai zsengékben is sajátos stílusjegyekkel dolgozik, hamar rátalál saját hangjára. Leginkább a befelé forduló elmélkedések, meditatív szövegmagyarázatok inspirálják. Prohászka a kezdetektől fogékony a spiritualitásra. Sajátos istenkeresése elemi erővel hat követőire, a magyar világi és egyházi főméltóságokra egyaránt. Nem véletlenül láttak benne kortársai nagy prófétát, mennyei vigaszt, kit „az Úristen küldött megtépázott hazánknak”.

Prohászka egyetemi hallgató kora óta állandó érdeklődéssel kísérte a szociális problémákat, a nép nyomora mély együttérzésre indította. Esztergomi időszakában reggelente, vagy az esti szürkület idején felkereste a szegényeket és segítette őket a magáéból, vagy abból, amit másoktól kapott. Személyvonaton utazott, álruhában, egyszerű, szürke lódenkabátos alak kezében kis aktatáskával zötykölődött a falusi kofák, parasztok között, akik áhítattal hallgatták, hogy prédikálhat ilyen zseniálisan ez az egyszerű, falusi plébános. A nép lelkét akarta megismerni, azt az ősi magyar lelket, a legendákat, mítoszokat, melyből sokszor ő is erőt merített. Gyakran tartott karácsonyi éjféli misét a legeldugottabb falusi templomban, ahol a nép nyelvén szólt az egyszerű parasztemberekhez. Egy esetben a püspöki palota portása nem ismerte meg és elutasította, míg aztán a titkár és az irodaigazgató felismerték és püspöki lakosztályába vezették.

 

A fehérterror élharcosaként elsőként áll a mindent megújító hungarista mozgalom élére. Antiszemita tanulmányai, beszédei rendkívül nagy sikert arattak. „Már most mi az én antiszemitizmusom? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel s ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot a statisztika számsoraiból font ostorral, hogy fogjon hozzá, hogy fogja meg azt, amije van, amihez léte, tradíciói kötik, s amit el lehet veszteni s így azután koldusbotra jutni…” (…) „Az én antiszemitizmusom nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése. Nincs nekem más törekvésem, mint kereszténységgel, ideálizmussal, nemzeti érzéssel telíteni az ifjúságot s a fáradt lelkű intelligenciát” – vall meggyőződéséről. Mikor a hungarizmus hirdetése miatt az „antikrisztianus” és „magyar” sajtó egyrészt megrémült, másrészt folytatta támadását, újra meghirdeti, hogy „a hungarizmus alatt a keresztény magyarság védelmének, szervezésének munkáját értem. A magyar népet, a falvak, a magyar vidékek gazdálkodó ezreit is meg kell szervezni, talpra kell állítani, mint a munkásokat, vagy bármely más osztályt, mely a maga érdekeinek védelmére gazdasági alapon szervezkedett. A falusi apátiából, senyvedésből fel kell rázni az embereket. Az intelligenciát, a középosztályt hasonlólag az élet feltételeihez kell segíteni. A keresztény ifjúságot nevelni, s őt a megillető pályákhoz juttatni, ez a kérdések kérdése” – írja Brisits Frigyes Prohászkáról szóló tanulmányában, és hozzáteszi, hogy a püspök előre látta a háborút felváltó új korszakot, melynek bevezetőjéül a birtokreformot jelölte meg („A hungarizmusnak is a földben van a gyökere”).

 

Monumentális, antiszemita művei mellett kardoskodó hívei az 1930-as években így méltatják a püspököt: „És a pünkösdi tűz világánál így sodorja tovább Prohászka Ottokár, a püspök, a gondolatoknak fonalát, melynek végén aggódva látja a már így is dekristianizálódó Magyarország képét. Íme, fajának, nemzetének szeretete pünkösdi tűzként gyúlt ki Prohászka tollában, mint mikor 25 évvel azelőtt Epifánia csillagának fényénél írta le első politikai hitvallását. Most már a nemzet apostolának szavain indul az ország keresztény népe, intelligenciája, melynek szemét a politikában kezdte kinyitni a háborús tapasztalatok hosszú sorozata. Már nyilvánvaló volt ekkor, hogy a nemzet Géniusának lelke is beteg. Szellemét inficiálta, megrontotta az a szellem, mely egy idegen faj ideológiájából, irodalmából, sajtótermékeiből szívódott bele.”

Népszerű püspöküket kortársai egyszerűen csak a Szentlélek hárfájának nevezték. „A misztikus lélek legjellegzetesebb sajátsága a tudat, hogy nem saját erői működnek benne, hanem felsőbb sugallat és ihletség mozgatja, a Szentlélek ösztönzi. A misztika életközösség Istennel. Ezért ne ijedjünk meg az elhomályosított, vagy meghamisított misztika-fogalmaktól s ne féljünk, hogy a nagy püspök nevéhez méltatlan jegyet adunk, mikor misztikusnak nevezzük” – írja vele kapcsolatban Horváth Sándor domonkos rendi szerzetes.

Prohászka napokat töltött a természetben kóborolva. Ilyenkor dicsérte a Teremtő erejét, belélegezte a mezők illatát, ellágyult a leg-apróbb kis virágok, bogarak látványától, akár csak Assisi Szent Ferenc, aki a madaraknak prédikált és megtérítette a farkast. Több órás sétái során meditált az Evangéliumokról, mint azt számos középkori misztikus szent tette. Egy hajdani esztergomi papnövendék, Valnicsek Béla így emlékezik meg az egyházi méltóságról: „Prohászkánál nagyobb tekintély nem volt növendékei szemében, abszolút ura volt lelküknek s mégis mindegyik viselkedésében ott volt a tudat, minél inkább vagyok Prohászkáé, annál közelebb állok Jézushoz. Prohászka, a spirituális, egyénivé tudta tenni növendékeinek lelki életét. Nem kópiázott senki, pedig ilyen nagyon kiváló lelkeknél megvan annak a veszélye. Ő eredetivé tette lelki fiainak gondolkozását, hit-életét, szónoki készségét. Egész sor »kis Prohászka« alakult ki a szolgai utánzás nevetségessége nélkül. Prohászka növendékei tudtak nagyokat akarni s boldog volt, kinél ilyesmit észrevett. Azért mindenki érezte kint az életben is, hogy a magas hegy mellett kicsike dombocska. Prohászka növendékei közül kevés volt a »fiatal óriás«. Assisi Szent Ferenc megkapta a stigmák kegyelmét. Prohászka életében – mi, növendékei, szent meggyőződéssel hisszük – egyetlen perc sem lehetett a kegyelem stigmája nélkül. Lehettek, akik a spirituális növendékeit ilyen felfogásuk miatt Prohászka rabjainak, fanatikusainak gondolták. Pedig csak bolygói voltak, akik mindenhová követték őt. A rab szó jobban illik a gonosz lélek szolgaságára, a fanatikus kifejezés inkább társadalmi, politikai vakhitre vonatkozhatik. Egy fényes, tüneményes, tündöklő, ragyogó csillag kis bolygói voltak ők, amikor mindenhová utána mentek, ahol prédikált, minden sor írását elolvasták, hogy vele beszélgessenek. Növendékeit bármikor fogadta s egyszer egy héten mindenkinek el kellett mennie a spirituálishoz lelki beszélgetésre.”

A hajdani tanítvány azt is megemlíti visszaemlékezésében, hogy a szemináriumban a püspök urat csak Spirituális úrnak szólították, maguk között Spirinek becézték. Amikor Valnicsek nevének magyarosításával kapcsolatban kért tanácsot a püspöktől, azt a választ kapta: „Én nem magyarosítanám meg a nevemet. A szíve legyen katolikus és magyar. Szerezzen becsületet a nevének…”

Az orkesztika bűvöletében

Babits Mihály Halálfia című regényében másodunokatestvéréről, Geiger Valériáról mintázta a kékharisnya, tudós nő karakterét, Hintáss Gittáét. Az író ebben a művében saját családtörténeti dokumentumait dolgozta fel, habár a későbbiekben ezt igyekezett tagadni, az irodalomtörténet mégis rámutat, hogy a szövegnek több köze van a valósághoz, mint azt Babits állítja. Az 1927-ben született mű agilis „kis ladyje” igazi csodabogár, hiszen egyetemre jár „élénk és hangos vitákat folytat fiúkkal magas, szellemi témákról.”

Geiger Valéria (1879–1978) 1905-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a második olyan évfolyam tagja volt, ahol már nők is tanulhattak. A századelőn a női hallgatók igazi fehér hollónak számítottak a felsőoktatásban. A fiatal lány Eötvös Lóránt kitűnő tanítványaként brillírozott, majd ahogy önéletírásában említi: „A tudomány, a science érdekelt: matematikára és fizikára mentem, a matematika volt az, ami igazán elragadott, és abból sarjadt ki az igazi, a filozófiai fokozat. Filozófiát kerestem a matematikában is, dacára, hogy előbb csináltam matematikai tételeket, mint filozófiát.” Diplomázásának évében kötött házasságot, Dienes Pál matematikussal, akinek a nevét is felvette. Ez sem számított szokványosnak abban az időben. Dienes Valéria 1908-tól a Sorbonne hallgatója volt. Párizs, ahol a Collége de France-on személyesen is megismerkedett a kor jeles gondolkodójával, Henri Bergsonnal, aki életre szóló hatással volt rá. Ekkor még nem sejtette, hogy ez a zsidó származású filozófus fordítja majd a spirituális világ felé, és ő kapcsolja össze életét Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökkel, aki szellemi vezetője lesz. Ketten találták meg az utat az orkesztika (mozdulatművészeti ág – a szerk.) és a miszticizmus felé, s befolyásolták a harmincas évek Budapestjének misztériumjátékait.

Dienes másik meghatározó párizsi élménye, Isadora Duncan táncművész személye, akit méltán nevezhetünk a „modern tánc anyjának”. A fiatal tudóst lenyűgözte ez az új, formabontó művészet. „Beiratkozott Raymond Duncan kolóniájába, s három hónapig tanult itt – a régi görög vázák alakjainak mozgását idéző – gimnasztikát. A Bergson-féle mozdulatpszichológiai gondolat alapján Dienes Valéria dolgozta ki később ennek a mozdulatvilágnak a rendszerét, az orkesztikát. Abból indult ki, hogy „minden eszméleti állapot tulajdonképpen mozdulatelemen lovagol és mozdulatelemen keresztül válik eszméletivé” – jegyzik életművének kutatói. 1974-ben Dienes Valéria így nyilatkozott művészetéről: „A mozdulatot négy dimenzióban rendszereztem. Az első, a plasztika, a térre vonatkozik. A másodikban az embert belebocsátottam az időbe, és abból lett a ritmus, a ritmika. A harmadik azzal foglalkozik, hogy a mozgáshoz, az időszintézishez honnan vesszük a hozzávalót. Ez az erőforrás a dinamika, s aztán jön a negyedik dimenzió, amikor ez a háromtagú mond, jelent is valamit. Ezt szimbolikának neveztük el Babits Mihállyal egykor régen.” Majd élete alkonyán egy tévéinterjúban négy szerelméről beszél: a zenéről, a matematikáról, a filozófiáról és az orkesztikáról. Úgy vélte ezek révén „valami többletet” keresett a világban.

Magyarországon 1912-ben indította el mozdulatművészeti stúdióját, nem a saját nevén, hiszen természettudósként akkor ezt a szenvedélyét még nem merte nyíltan felvállalni és talán férje rosszallásától is tartott egy kicsit. Barátnője, Bertalan Vera felügyelete alatt Budán működött az intézet. A jó házból való úrilányok pedig csapatostul sereglettek hozzá az új, francia művészet elsajátítására, ahol egyaránt levetkezhették gátlásaikat és hosszú szoknyáikat, és úgymond szabadon rendelkezhettek testük felett, mint modern nők.

Babits Mihály Halálfia című regényében Valéria apja igazi diabolikus figuraként bukkan fel. A liberális ügyvéd lapot szerkeszt, amibe belebukik, majd elhagyja családját, züllésnek indul és nagy nyomorban hal meg. Külsejében is nagyon megnyerő lánya, Valéria viszont az első magyar filozófusnőként igazi kuriózumszámba ment. Csatlakozott az 1904 decemberében Budapesten megalakult Feminista Egyesülethez, ahol számos előadást tartott. A mozgalom egyik legjelentősebb zászlóbontója lett. Szakmai felkészültsége, előadásai tömegeket ragadtak magukkal, sok százan kerültek intellektusának hatása alá. „A női egyenjogúságért harcolt, de nem a férfiakhoz akarta hasonlítani a nőket, ennél radikálisabb elképzelései voltak: a nő nőiességét, sajátos természetét és gondolkodásmódját fogalmazta meg. Azért küzdött, hogy a nőknek is jusson ideje arra, hogy foglalkozzanak mással is a családon kívül. Meggyőződése volt,  hogy a női vélemény gazdagabbá, sokszínűbbé, teheti a világot.” – írták róla méltatói, ő maga pedig azt hangoztatta előadásain, hogy: „nem azért kell a nőt a társadalmat irányító erők közé formálisan is felvenni, mert »van olyan«, mint a férfi, hanem mert nem olyan, mint a férfi. Nem lévén olyan, mást vesz észre, mást emel ki, mást akar, ami talán a férfinak kevésbé vagy egyáltalán nem jut eszébe”.

Menekülés a fehérterror elől

A Tanácsköztársaság ideje alatt érdeklődéssel figyelte az új társadalmi rendszer kibontakozását. Korabeli dokumentumokból kiderül, hogy A család a kommunista társadalomban címmel készült előadást tartani a Társadalomtudományok Szabad Iskoláján, Pápán pedig arról próbált képet adni az érdeklődőknek, hogy Mi a kommunizmus?. Még egy tervezetet is készített a női testnevelés megreformálására. 1919 őszén, a fehér-terror idején aztán menekülnie kellett férjével és gyermekeivel együtt. Ekkor történt életének legnagyobb törése: Dienes Pál matematikus beleszeretett egyik tanítványába és elhagyta családját. Angliába költözött. Valéria innentől egyedül nevelte fiait. Ekkor került Franciaországba és csatlakozott gyermekeivel Isadore Duncan fivérének, Raymond-nak a művészeti kolóniájához. A kommunaszerű társulás tagjai festészettel, szövés-fonással, kerámiával és tánccal foglalkoztak, nyomorban éltek, melyet Raymond Duncan zsarnoksága csak tetézett. Későbbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a nélkülözések vezették vissza Magyarországra 1923-ban.

Házasságának felbomlása és férje erőszakos magatartása – mikor is gyermekeit el akarta venni volt feleségétől – nagyon megviselték Dienes Valériát. Talán ez a válság vezette el végül „megtérése útjára”. Dr. Szabó Ferenc, a tudós-művésznő életművének legjelentősebb kutatója a következőképpen látja ezt a lelki folyamatot: „Életének első szakaszában Dienes Valéria nem volt istenhívő. Ám az 1920-as években – emlékiratai szerint egy belső sugallat következtében –, váratlanul megtalálta az utat Istenhez. Életszemléletének, spirituális és vallási filozófiájának változása és fejlődése nem csak Bergson filozófiáján alapult, hanem segítségére volt Teilhard de Chardin evolúcióelmélete, s nem utolsó- sorban a beszélgetések Prohászka Ottokár püspökkel. Vallásfilozófiai gondolatait baráti körben az által a „lelkióráknak” nevezett délutáni összejöveteleken olvasta fel a városmajori imaházban. Ezekből az írásaiból két kötet jelent meg a Szent István Társulat kiadásában Hajnalvárás és Miénk az idő címmel”.

A csalódott asszony életében 1924–1927 között Prohászka Ottokár lelkiatya töltötte be az űrt. Hegyi Béla Dienes Valéria Bölcsessége című írásában felhívja a figyelmet arra, hogy a tudósnő filozófiai gondolkodásában erősödött a miszticizmus. „A bergsonizmus alapján először az ész mindenhatóságát hirdette, az észt, a tudást mindenek fölé helyezte, s úgy csodálta, mint valami transzcendens lényt, melyből egyedül az emberi értelem részesedik. A misztikában átélte az „Istenbe merülés mámorát is”, mert szerinte amikor az ember belső tapasztalásait fejezi ki „Isten eszközévé, hangjává válik a szeretet és a lélek szabadságának közvetítésében”. Henri Bergson a spirituális metafizika felé vonzotta Dienest. Prohászka maga is nagy rajongója volt a francia filozófusnak, még zsidó származását is megbocsátotta neki, olyan nagy hatást gyakorolt rá életműve. Amikor Valéria a fehérvári püspök engedélyéért folyamodott, hogy Bergson életművét fordíthassa, ő nagylelkűen megengedte neki. A tudós asszony és az egyházi vezető mély, spirituális alapokon nyugvó barátságáról a későbbiekben Assisi Szent Ferenc és Szent Klára „Amor Sanctus”- aként emlékeztek a kortársak.

Dienes „pálfordulása” után elkezdett misztériumjátékokat írni és rendezni. Török Sophie (Babits Mihály felesége) a következő kritikát írta előadásairól a Nyugat hasábjain: „Dienes Valéria önálló mozdulatjátékokat is alkotott, melyekben a „vallás szelleme mellett… fontos szerepet játszik az irodalom is; szívesen táncolnak meg verseket, nem is mindig a könnyű és népszerű fajtából.” Első mozdulatjátékai (Hajnalvárás, Magyar Végzet) a középkori misztériumok hatására születtek meg. Ezekben – és a bibliai témájú parabolajátékaiban (Nyolc boldogság, Magvető, Tíz szűz) – a mozdulatokat a hanggal, énekkórussal, zenekarral kapcsolta össze. Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök 1926-ban személyesen mondott beszédet a Nyolc boldogság című előadáshoz, amely Dienes vallásos tárgykörű műveinek zsengéje volt, és amelyek később történelmi tematikájú alkotásokat hívtak életre. Közöttük a legismertebb a Szent Imre Misztérium, majd 1932-ben megszületett a A rózsák szentje, 1935-ben A gyermek útja, 1938-ban a Patrona Hungariae misztériumjáték 13 táncalkotásban. Mesejátékai is kedveltek voltak: a Hamupipőke, a Hófehérke és a Csipkerózsika rengeteg gyermeket vonzott a korabeli színpadok elé.

A levelezésben, illetve Török Sophie noteszeiben először csak 1926 de-cemberének elején van nyoma annak, hogy a mozdulatművészettel foglalkozó Dienes Valéria levélben hívja Babitsékat orkesztikai előadásra: Nyolc boldogság című bibliai témára (Máté 5,3–10) írt/komponált parabolajátéka (mozdulatdrámája) decemberi 12-ei bemutatójára, mert szeretné Babits véleményét hallani e munkájáról. Egy évi hallgatás után Dienes Valéria ismét levélben jelentkezik Babitséknál. Restelli, hogy bár megkapta a Halálfiait, ennyi ideig nem tudott rá reagálni. Meghívót mellékel számukra az 1929. március 21-én, a városmajori missziósházban tartandó, Prohászka Ottokár püspök tanításával foglalkozó „lelkiórára”, noha sejti, hogy Babits haragudni szokott „az efféle spiritiszta” vállalkozásokra. (Babitsék valószínűleg nem is mennek el erre az alkalomra.)” – írja a hagyatékát kezelő Szabó Ferenc jezsuita szerzetes.

Az idős tudós-művésznő halálához közel egy szintén spirituális művön dolgozott. Három nagy lélek találkozását, és a szellemvilágról való eszmecseréjét akarta megörökíteni drámai költeményben. Művét nem tudta befejezni. 1978-ban érte a halál.

(Forrás: Dr. Szabó Ferenc Dienes Valériáról írt tanulmányai, Dr. Brisits Frigyes Prohászka tanulmányai, Prohászka Ottokár utolsó lelkigyakorlatának szövege)