NEGYEDIK FEJEZET

— Tessék, intéző úr!

A bérlő Sághy felé nyújtotta a cigarettatárcát s a mozdulat elárulta, hogy reszket a keze.

— Köszönöm. Kora reggel soha nem dohányzom.

Kondor rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt és tétován pillantott széjjel a szobában. Az öreg gróf szakállas arca és angol vadászmetszetek néztek vissza rá a falakról. Mikor a pálinkásüvegre tévedt a szeme, az intéző megkérdezte:

— Adhatok még egy pohárral?

— Köszönöm… nem bánom…

Aztán gyorsan hozzátette:

— Hideg van, az ember átfázik, míg a majorból ideér.

— Igen…

Hosszút hallgattak. Sághy az ablakon bámult kifelé, hátradőlve a kopott, régi borszékben, s azon tűnődött, hogy milyen hamar vége az ősznek. Az orgonabokrok, mintha tűz perzselte volna meg lombjaikat, egyik napról a másikra elveszítették színűket, a levelek barnán és ájultan fordították a föld felé arcukat, szinte szédülten valamitől, a platánról pedig aranylapok szálltak kerengve a gyepre.

— Naponta kétszer kell majd sepertetni… — gondolta. — Ezután az udvaros mellett a tiszti-kocsis is beállhat a parkot rendben tartani.

— Szóval így vagyunk… — riasztotta fel a bérlő. — De honnan tudják? Ki mondta meg nekik?

Ki volt az a gazember? Kommunista bitang! Az, biztosan az volt! Felforgató demagóg…

Sághy felhúzta szemöldökét s lerázta magáról a szavakat.

— Ugyan! Ne túlozzunk, kérem! Miért volna kommunista és felforgató? Nem gyújtogatni akar, nem elvenni valakitől a jogos tulajdonát… Legfeljebb versenyt szeretne…

Csiklandozta torkát a szó, hát kimondta:

— Szabad versenyt, kérem…

Kondor megütődve s kerek szemmel nézett rá.

— Szóval?

— Szóval, el kell készülnie, hogy a falusiak is meg akarják szerezni a bérletet.

— De mire? Hát ez tiszta képtelenség! Mivel művelik a földet? Mivel vetik be? S hogy fizetik a bérletet? Fizetnek-e egyáltalán? Micsoda biztosítékot tudnak adni a méltóságos gróf úrnak?

— Szövetkezeti alapon akarják, biztosan…

Kondor türelmetlenül legyintett.

— Szövetkezet… szövetkezet…

Sághy felállott és végigment a szobán, összevont szemöldökkel gondolkozott. Az uradalom érdeke azt kívánta volna, hogy maradjon meg csak a bérletben tovább a régi ember, akivel könnyű boldogulni, mindenesetre könnyebb, mint az ötven, vagy száz paraszttal, s akiről már tudják: rendesen fizet. De a falusiaknak is igazuk van, élni akarnak, legalább annyi joggal, mint ez az idegenből jött ember, aki a pénze erejével kerekedett föléjük… Kéne találni valami középutat.

Hirtelen Kondor felé fordult és azt kérdezte:

— Mi lenne, ha Kondor úr lemondana a maga jószántából kétezer holdról? Annyival bizonyosan beérnék az emberek.

A bérlő eloltotta a cigaretta csonkját és fél szemmel felpillantott az intézőre. Azt hitte: érti már a dolgot. Sághy összepaktált a parasztokkal, biztosan ígértek neki valamit és most azért ajánl kompromisszumot. Őt meg akarja ijeszteni, a grófot pedig kész helyzet elé állítani, bebeszélni neki, hogy lemondott a föld egy részéről, azért kell a parasztoknak adni… Lám, lám… Ez a finnyás úr, aki vele nem tartotta érdemesnek tegeződni, a jött-ment kis tanítóval meg mindjárt öcsém-bátyám viszonyba került… Így vagyunk…

— Kétezer holdról — ismételte —, kétezer holdról? Az elég volna?

Sághy gyanútlanul bólintott.

— Azt hiszem…

Felemelte az üveget, most már biztos kézzel töltött magának még egy pohár szilvóriumot. Felhajtotta az utolsó cseppig és összefonta mellén a karját.

— Kérem, intéző úr… — a hangja most idegen volt, éles, szinte diadalmas, nyers és valami titkos örömtől remegő, — kérem… valamit szeretnék kérdezni…

— Tessék.

— Azt mondja meg nekem, hogy mibe kerülne, ha nem mondanék le egy talpalatnyi földről se?

— Nem értem, kérem…

— Milyen áldozatot kéne hoznom érte?

— Kinek?

— Hát Istenem… nem tudom…

— Beszéljen világosan, fogalmam sincs, mit akar mondani.

— Hát jó…

Felállott ő is és farkasszemet nézett az intézővel.

— Azt szeretném tudni, hogy mennyiért beszéli le a parasztokat erről az őrültségről.

— Én?

— Igen…

Sághy keserűt érzett a torkában és mélyet kellett lélegzenie.

— Mit gondol ez? Mit merészel gondolni?

Arca elsápadt, aztán vérhullám öntött végig rajta sötét szint. Keze ökölbe szorult és keskeny szája egyetlen vonallá zárult össze, mintha késsel hasították volna.

— Részeg maga?

A szava rekedt volt, de türtőztette magát, azt hitte, tán nem jól értette.

— De kérem…

— Tudja, mit beszél?

Kondor bizonytalanul állott, de úgy érezte, ki kell tartania most már, s tán ez csak színház, komédia, mindjárt más hangot penget…

— Tudom… — felelt halkan.

— Szóval azt gondolja rólam, hogy én…

— Semmit se gondolok… Kérem, semmit se gondolok. Csak azt hittem…

— Hogy zsarolni szeretném magát…

Otthagyta és ablak elé állt. Homlokát a hűvös üvegre támasztotta és néhány másodpercig úgy maradt. Mikor visszafordult a bérlő felé, már nyugodt volt az arca és hangja, mint máskor, udvarias és halk.

— Most azonnal menjen innét, kérem… Azonnal… Értette? Különben nem vállalok felelősséget azért, ami történni fog. És míg én itt vagyok, nem szeretném itt látni többet, ugyancsak a maga érdekében. Még ma megírom a gróf úrnak, hogy mi történt és mivel gyanúsított engem… Egyéb következménye, ne féljen, nem lesz… Nem érzem magam megsértettnek. Maga engem nem sérthet meg, Kondor úr… Most pedig menjen…

Félszegen hátrált az ajtó felé, nem tudta, köszönjön-e, de aztán mégis szótlanul, egészen apró rést nyitva a folyosóra, nesztelenül távozott. A vizsla, az öreg Diána, ott lustálkodott az iroda tornácán s hogy meglátta, felkelt. Kikerülte a kutyát s két lépcsőfokot ugrott egyszerre, hogy minél hamarább kívül lehessen a kapun.

Beült autójába és annyi gázt adott a motornak, hogy a kocsi szinte vinnyogva ugrott neki a homokos útnak.

Sághyné csodálkozva nyitott be az urához.

— Mi történt Kondorral?

— Miért?

— Úgy szaladt el, mint akit megvertek.

— Áááá… semmi…

— Volt köztetek valami?

— Semmi, szívem. Csak ideges a bérlet miatt.

— Miért?

— A falusiak valahogy megtudták, hogy lejár a szerződése és meg akarják szerezni a bérletet. Csak tudnám, kitől hallották, vagy ki firtatta ki nekik…

Az asszonynak már nyelvén volt a szó: Tallér Vince, de mégse mondta ki. Csak annyit kérdezett:

— Neked kellemetlen a dolog?

— Nem. Legfeljebb a gróf úrnak lehet az.

— Hát akkor?

Sághy vállat vont.

— Ostobaságokat mondott, kihozott a sodromból.

— Ugyan! A Kondor?… Ne törődj vele, szívem…

Valaki kopogott, a beszélgetés abbamaradt.

A szakácsné kereste az asszonyt, hogy csirkét öljön-e ebédre, vagy az udvaros szaladjon át inkább biciklin Felszegre, ott szerdán vágnak borjút. Ezen tanácskozva elmentek s az intéző is fejébe csapta a kalapot. Indult a majorba, ahol búzát pácolnak az emberek, mert reggel vetnek már. Ott akart lenni. Összevont szemöldökkel, sietve igyekezett át a parkon, még mindig fel-felforró indulattal, de haragját egyszerre elfelejtette, ahogy a tiszti lovak istállója elé ért. Vékonylábú kis csikó szaladt ki a nyitott ajtón és a reggeli fényben ragyogó szőrrel táncba kezdett a puha homokban. Megállott egy percre és mosolyogva nézte a vidám jószágot. Mire tovább indult, már fütyörészett.

A granáriumban ott találta a segédtisztet s vagy hat embert, javában dolgoztak. Rendben ment minden, csak éppen a szokás kedvéért kiabált egy kicsit és szidta le az egyik bérest. Az volt a meggyőződése, hogy a tekintélyt pattogó hanggal kell fenntartani, s főként káromkodni muszáj, mert a finomszájú embert nem is tekintik az istállók tájékán egész férfinek.

— Kondor volt-e itt ma? — kérdezte a segédtiszt.

— Volt.

Legyintett, türelmetlenül és elutasítón, mint aki nem akar erről beszélni.

— Valami baj van tán? A községháza előtt láttam az előbb állni a kocsiját.

— Igen?

A béresgazdához fordult s magyarázni kezdte, hol kezdjék reggel a munkát, de azért érdekelte volna: mit keresett a jegyzőnél Kondor.

— Felhívom telefonon Bálintot — ötlött eszébe, aztán mégis mást gondolt. — Olyan színe lenne a dolognak, mintha tartana ettől az izgatott és ostoba frátertől.

Pedig érdekes újságot hallhatott volna, olyasmit, amit a jegyző maga is alig bírt megtartani elmondatlanul délig. A kisbíróval már üzent is a tiszteletesnek, meg Láposnak, hogy tizenkettőkor, ha ráérnek, menjenek át a szövetkezetbe, valamit akar velük tárgyalni.

Éppen hogy leült az íróasztal mellé és bontogatni kezdte a postát, mikor vörös arccal, magából kikelve rárontott Kondor.

— Hát téged tán kergetnek? — nyújtott kezet a vendégnek.

Azt gondolta, valami szerencsétlenség történt a majorban és kórházba kell utalni a beteget, vagy a csendőröket kéri a bérlő. Dehát arra ott volna a telefon.

Leültette a dívánra és cigarettával kínálta. A leheletén érezte, hogy ivott valahol. Kondor rágyújtott és eleresztett szemmel bámulta a padló deszkáit, mint aki gondolatait rendezgeti, vagy nem tudja: hol fogjon hozzá a mondókájához. A jegyző nem sürgette. Fújták a füstöt s hallgattak. Az ablak közt egy gyenge őszi légy sírt, az utcán csörömpölő kerekekkel szekér hajtott el a községháza előtt s a folyosóról behallatszott a kisbíró káromkodása:

— Forduljon el tőle halálos óráján a csillagos ég, de sok baja van!

— Az anyósát szidja — mosolyodott el a jegyző — s milyen jóízűen…

Kondor megmozdult.

Leverte cigarettájáról a hamut és köszörülte a torkát.

— Kérlek…

— Mondjad, no! — biztatta most már. — Mi baj?

Felállt és öklét az íróasztal szélére támasztotta, előre hajolt, szinte arcába mondta a szavakat, tagolva, mint valami óriási leleplezést:

— Tudsz te arról, hogy a faluban kommunista izgatás folyik?

Bálintban megállott a vér. Látta, hogy Kondor nem tréfál, keze reszket, a hangja rekedt, mint aki éppen most menekült meg valami merényletből, isteni csodaképpen ép bőrrel, de a borzalom ott hullámzik még mindig az idegeiben.

— Mi? Micsoda?

— Kommunista izgatás!

— Bolond vagy?

— Ne vicceljünk, kérlek! Ez halálosan komoly dolog!

Hát ennyire nem ismerte volna ezt a falut? Bajusza szálait rágcsálta kínjában, úgy homlokon ütötte a pár szó. Kommunisták? Itt? Hiszen tizenkilencben is csak a felszegi sánta suszter, meg egy elcsapott vasúti bakter volt lármázó izgága. Mindig azt nevették, hogy a bírót választották meg direktóriumi elnökké, s az esküdtek is valamennyien „elvtársak” lettek, nem változott itt semmi, csak a címek s mikor a Felvidékre vonuló vasas zászlóalj egy éjszaka a faluban hált, vasvillával őrizték tőlük a portákat… Hát mi van itt? Ki szervezkedik itt? Egy-két ember neve eszébe jutott, de aztán sorban elvetette mindegyiket…

— Beszélj hát, az Isten áldjon meg!

— A magántulajdon ellen izgatnak, forradalmi jelszavakat hangoztatnak…

— Kik?

— Azt én se tudom.

— Mit tudsz hát akkor?

Azt, hogy ilyen izgatás van! Bizonyítékok vannak a kezemben!

Leült az asztal mellé és most már valamivel nyugodtabban kérdezte:

— Mik azok a bizonyítékok? Mert ez nem tréfa, barátom, ez irtóztató komoly dolog, ha igaz, s a felelősség a tiéd lesz… Itt nyomozást kell akkor indítani, embereket elővenni, csendőrkézre adni, a falut felbolygatni…

Kondor bólintott.

Tudom. Éppen azt akarom, hogy a csendőrök beleavatkozzanak.

— Hát akkor mondjad, amit tudsz!

Nagyot lélegzett és suttogóra fogta a hangját:

— Mondom, a magántulajdon ellen izgatnak. A gróf úr ellen… meg én ellenem.

Felemelte mutatóujját és megismételte:

— A gróf úr ellen!…

— De ki?

— Honnan tudjam én azt? Nem vagyok én nyomozó detektív, se csendőr. Az ő dolguk, hogy az izgatókat összefogdossák.

A jegyző tehetetlenül vállat vont.

— Ez bizony kevés… Nagyon kevés… Valakitől csak hallanod kellett?

— Az intézőtől.

— Sághytól?

— Igen. Egy negyedórával ezelőtt.

Csend szakadt a szobára. Még a légy is hallgatott az ablak közt, s a két ember mereven nézett egymás szemébe.

— Úgy? Dehát ő honnét tudja? És miért nem szólt nekem ő?

— Mit tudom én?

— No… csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy tán Sághy is kommunista, vagy takargatni akarja a felforgató szervezkedést?

Bosszúsan legyintett.

— Eh! Ne csavard ki a szavaimat… Hát arról van szó, hogy valami bolseviki bitang paraszt itt a faluban szervezi a népet ellenem… meg a gróf ellen…

— Beszélj már végre világosan, az Isten áldjon meg!

— Ki akarnak túrni a bérletből a koszosak!

— Úgy…

— Úgy! Most jövök az intézőtől. Tőle hallottam. Tóth Gábor, meg két másik bitang jár a nyakára, követelőznek rajta, állítólag már maguk köré csődítettek egy csomó parasztot. Megszimatolták, hogy az én szerződésem lejár, s most el akarják ütni a kezemről… Kommunisták…

Bálint Imre homlokáról egyszerre elszállt a ború. Hát csak erről van szó? Ennyi az egész „bolseviki” szervezkedés? Nagyot sóhajtott.

— No — kérdezte szinte tréfás hangsúllyal — s mit akarnak a gróf úrral? Tőle meg elkommunizálják a földet?

— Viccelsz? Te ezen viccelsz?

— Dehogy viccelek! Azt mondtad, a gróf ellen is izgatnak, hát tudni szeretném, mivel?

— Hát nem a gróf úr érdekét sérti az, ha engem ki akarnak semmizni a bérletből? Tönkre akarják tenni a földet, ezek bért nem fizetnének, miből is fizetnének? Kilopnák a gróf zsebéből a biztos pénzt…

— Persze… persze… — bólogatott a jegyző.

— Dehát az én szerény nézetem szerint a gazdák ezzel a szervezkedéssel még nem követtek el semmi törvénytelen dolgot.

— Csak kommunisták vetemedhetnek ilyesmire… Régen mondom én, hogy ez a falu bolseviki eszmékkel fertőzött…

— Vigyázz a nyelvedre, barátom! Én nem veszem tudomásul, amit beszélsz, izgatott vagy, nem tudod, mit mondasz. De ilyesmit ne igen hangoztass mások előtt, mert megütheted miatta a bokádat!

Kondor felállott. Úgy érezte magát, mint aki a kártyaasztal mellett, az utolsó lapra tett fel mindent, s a bank ütött, nincs tovább. Mi történt itt? Az intéző, mint egy vadidegennel, úgy beszélt vele. Felülről, akár egy ügynökkel, akinek azt mondják: eddig vásároltunk magától, de több megrendelést nem adunk. S Bálint Imre, a jegyző… Kerek fejével itt ül előtte, bajusza komikusán lóg a szájára, szeme aprókat pillant. Azt hitte: barátja, lekötelezettje s most, amikor itt áll, hogy egész élete összeomlik, s mennie kell a faluból, a földről, amit úgy nézett már, mint a magáét, s amit bizonyosan sarka alá is vetett volna egy pár esztendő múlva, — csak éppen az ajtót nem nyitja ki előtte.

— Hát… — mondta rekedten — akkor megyek… Megyek a csendőrségre… Mert nem hagyom… Ezt nem…

Bálint vállat vont.

— Ha úgy gondolod… Én jóakarattal figyelmeztettelek… Sajnálnám, ha bajod lenne belőle.

Vette a kalapját, fejébe nyomta, tétován topogott az asztal előtt, aztán mégis kezet nyújtott a jegyzőnek. Megszorította a tenyerét s a szája kinyílt, de meggondolta és nem mondta ki a szót. Csak az ajtóból fordult vissza és halkan, lehajtott fejjel dörmögte:

— Látom, te is antiszemita lettél, Imre…

Bálint értetlenül nézett utána, aztán jött, hogy hangosan nevessen.

Jó darabig dolgozni se bírt, egyre Kondorra kellett gondolnia, a szavakra, amiket mondott, a magából kikelt arcára, s egyszerre megérezte: menynyire idegen volt itt mindvégig ez az ember. Mostanáig csak kívülről látta, — mozdulatait, a szabad határ nyers levegőjében barnára cserződött bőrét, ami éppen olyan volt, akár a falu parasztjaié, a beszédét hallotta, a szavakat, amelyek itt ragadtak rá a városiak helyett, ruháját, a zöld gazdászkalapot, a sáros csizmáját, a lengyelbundát, vagy a birkaszagú bekecset, de ami ezek mögött volt, az csak most mutatkozott meg először leplezetlenül.

— Eh, egye fene! — kapart bele kurtára nyírt hajába. — Az ő dolga…

S beletemetkezett a Belügyi Közlönybe.

Tizenegy óra felé, mikor már el is felejtette az egész ügyet, mert a szombati képviselőtestületi ülést beszélték meg a bíróval, s a csődöristálló tetejének cserepezésén vitatkoztak sokáig, egyszerre csengett a telefon.

— Tessék! — vette fel a kagylót ingerülten. Már készült a szövetkezetbe, s a telefon rendszerint mindig kellemetlen meglepetéseket tartogatott. Nem is bírta ezt a technikai vívmányt, vasvillaszemekkel pillantott rá, valahányszor belépett a hivatalba s a készülék úgy állott a háta mögött egy kis asztalkán, hogy ne is lássa.

— Micsoda? — kiáltott. — Hát megőrült az az ember csakugyan? Ejh!… Jöjjön át tiszthelyettes úr ide, majd én megmagyarázom, miről van szó… Jó… Várom… Majd gondoskodom róla, hogy feltűnés nélkül ő is itt legyen…

Lecsapta a kagylót, hogy majd széjjelszakadt az egész telefon és megnyomta a csengőt.

— Szaladjon el, János — intett a kisbírónak —, hívja fel hozzám Tóth Gábor kurátor urat. Mondja meg neki, hogy fontos dologban szeretnék vele beszélni, jöjjön mindjárt.

— Igenis, tekintetes jegyző úr, mindjárt! — bólintott s berántotta az ajtót.

Hátradőlt a széken, még gondolkozni se akart, undort érzett, mint aki megcsömörlött.

Tíz perc múlva megérkezett a tiszthelyettes, meg az őrmester. Csak kard volt az oldalukon, fejükön meg sapka, nem szolgálatban jöttek s ennek őszintén őrült.

— Üljenek le — intett a díván felé —, már üzentem érte, mindjárt itt lesz.

— Én tudom, főjegyző úr, hogy ostobaság ez az egész — mondta szinte mentegetőzve a tiszthelyettes —, de nekem kötelességem…

— Fölösleges szót vesztegetni rá! Maguk is láthatják, miről van szó, elintézzük simán. Ki az a bolond, aki elhiszi, hogy Tóth Gábor, vagy akármelyik másik gazda kommunista?

A tiszthelyettes bólogatott.

— Persze… Én mondtam is neki, mondom Kondor úr, jól meggondolta-e ezt, mert ebből önnek lehet baja. Rágalmazásért feljelenthetik. Dehát csak erősködött… Én azt hiszem…

Elhallgatott s maga elé bámult, aztán a jegyzőre emelte nyílt tekintetű, szürke szemét.

— Mit hisz?

— Hogy Kondor úr meg akarja ijeszteni Tóth Gábort, meg a többieket…

Lám, hogy ez nem jutott eszébe. Bizony, lehet: csak ennyi az egész. Hatósági segédlettel elriasztani a parasztokat a földtől, mint a verebet az ócska keménykalappal, meg szakadt kabáttal a veteményes ágyásoktól. S akkor a nagy izgalom, amivel ide berontott, komédia volt csak, ravasz komédia.

Az ajtó előtt köhécselés hallatszott, meg csizmás lábak dobaja. S aztán kopogás.

Tóth Gábor lépett be.

Kalapját kezében tartotta, haja homlokára hullott és félig eltakarta azt a fehér csíkot, amit nem fogott meg a nyári nap. Úgy jött el, sietve, ahogy az udvar körül tett-vett, hétköznapló csizmában, foltos nadrágban, kétszél köténnyel, ingben és fényesre kopott mellényben. Rápillantott a csendőrökre, nyugodt és tiszta szemmel.

— Aggyon Isten.

— Aggyon Isten, Gábor — fogadta a jegyző.

— Jöjjön csak közelebb. Valami beszéde lesz magával a tiszthelyettes úréknak.

— Velem?

A csendőr felállott.

— Nem kell megijedni, Tóth gazda.

— Nem vagyok ijedős, tiszthelyettes úr. Nincs miért.

— Hát arról van szó, hogy valaki feljelentette magát.

— Engem? Ki?

— Egyelőre nem tartozik ide. De az a szó maga ellen, hogy izgatást követett volna el a faluban.

— Én? Ki a nagy Isten ellen izgattam volna én?

— Csak csendesen… Mi igaz ebből?

— Mi volna? Egy szó se. Nem vagyok én senkinek ellensége, se törvénynek, se államnak, se kormánynak.

— Igaz-e, hogy többeket arra biztatott: vegyék el a bérletet Kondor úrtól, ha lejár a szerződése?

A presbiter összevonta a szemöldökét. Hát erről van szó? Ez az izgatás? Pillantása megállott a jegyző arcán, hidegen, keményen. Szinte vágott az a nézés, akár a beretva. Sokáig hallgatott, szempillája meg se rezdült, arcán egy izom nem moccant. Keze a köténye mellett lomhán lógott, két kidolgozott, nagy tenyér, ha ökölbe szorítja: mint két buzogány. De ujjai se mozdultak. Csak állt, némán a szoba közepén, szemben a két csendőrrel és a jegyzővel, akikről nem tudta, hogy ellenségei-e. Annyit érzett csak: a hatalom ezek hárman. A tiszthelyettest még katonakorából ismerte. Ábrányi fiú, paraszt, akárcsak ő, de most rajta az egyenruha s az jobban elválasztja kettejüket, mintha a Tisza vize folynék köztük.

— No, Tóth gazda! — hallotta a biztatást. — Hát mondja, igaz-e?

— Igaz. Úgy igaz. Biztattam az embereket, hogy vegyük el a bárletet Kondor úrtól, ha lejár a kontraktusa a gróf úrral.

— Kiket biztatott?

— Többeket.

— Neveket mondjon.

— Minek? Én biztattam őket. Ha meghallgattak, az még nem baj tán?

— Szóval vállalja?

— Vállalom. Tettem, vállalom.

A jegyző felé fordult és nagyon csendesen folytatta:

— De egyet megmondhatna nekem, a tekintetes úr, ha már így a törvény elejbe kerültem.

— Mit, Gábor?

— Hogy kicsoda ez a Kondor úr? Ki ez a gyüttment kopcihér bérlő, aki ellen pisszenni se lehet senkinek? Hát mivel van neki több jussa a gróf úr földjéhez, mint nekem, vagy akármelyik más koszos parasztnak? Ha csikót akarok venni a vásáron, jussom van nekem alkudni akárki ellen. Ha eladó lenne itt a gróf kastélya, megvehetem, ha pénzem van rá. Csak a Kondor úr bérlete szentség, vagy mi? Hogy én mindjárt országháborító kommunista betyár leszek, ha azt mondom: tegyük le a garast emberek, mink is! Ezt mondja meg nekem a tekintetes úr…

— Dehogy, Gábor, dehogy!

— Hát akkor mért rángatnak engem a csendőrök elé? Ki mocskítja be az én tisztességemet, hogy úgy vallatnak, mint a faluvégi cigányt, aki rucát lopott? Lehet ezt?

A tiszthelyettes intett, hogy hallgasson.

— Nézze, Tóth gazda! Mink ösmerjük egymást, úgy-e? Régen. Még a kaszárnyából. Hát biztosan meg is értjük egymást. Magát feljelentették, nekünk kötelességünk tenni, amit teszünk, nem jókedvünkből tesszük, elhiheti. Hogy aztán a becsületét kin keresse, azt is megtudhatja… Délután jöjjön fel az őrsre, jegyzőkönyvet veszünk a dologról. Mondja meg, kivel akarja bizonyítani, hogy csak a bérletre való szervezkedésről volt szó, semmi másról.

— A tanító úrral. Tallér Vincével, a kistanítóval. Ő tudja, mert ő hallotta.

— Jól van, Tóth gazda.

— Elmehetek?

A tiszthelyettes kezet nyújtott neki s úgy mondta:

— El.

A jegyző is parolázott vele, szemébe nézett, mosolygott és csendesen dörmögte:

— Ha maga kommunista, Gábor, én is az vagyok. De mind a négyen itt. Isten áldja meg…

Odakint vette csak észre, a községháza előtt, hogy homloka csupa verejték. Megállott, nagyot lélegzett, mintha fojtó levegőjű pincéből lépett volna a napvilágra. Inge ujjával letörölte az izzadtságot, s maga elé nézve csendes, kuburcoló lépésekkel megindult. Hát így… Ezt is lehet, nagy jó Isten, a tisztességes emberrel így is lehet bánni. A Kondor úrnak. Menjünk csak a csendőrségre, mondjuk Tóth Gáborról, hogy országháborító, kommunista bitang, majd vasra verik, beviszik a törvénybe, rács mögé zárják, hagy feketedjen. Az ám… S le kell tenni a szénavágót, menni kell a kisbíró szavára. No, szép, hogy el is engedik az embert, elhiszik, hogy nem Kun Béla, vagy ki a fene, kezet fognak vele: menjen dolgára.

Az iskola előtt megállott, s tűnődött egy cseppet, hogy bemenne és a kistanítónak mondaná: mi történt. De aztán vállat vont. Minek? Majd meghallja az őrsön, biztosan behívatják, mert hátha van valami a Kondor úr szavában, kérdik őt is. No, majd néz nagyot.

A kapu mögött harsogva köszöntek a gyerekek, bocsátja már őket a tanító hazafelé, ömlöttek ki, s szaladtak széjjel, mintha egy zsák bolhát eresztenének világgá. Ott az ő fia is.

— Gyuri, te!

A gyerek átugrott az árkon, nevetett és belekapaszkodott a kezébe.

— No, mit tanultatok máma?

Nagyokat lépett, ahogy máskor szokott, s a fiú szaladva igyekezett mellette. Nem is nézett le rá, egyenesen tartotta a fejét, csak nagy tenyere szorította melegen és biztosan a kis kezet.

— Márna a hármasszabályt tanultuk.

Biccentett, hogy jó. S az jutott eszébe, hogy a gyerek kis híja kommunista-ivadék lett a mai napon. Kondor úr miatt, hogy az Isten rogyassza rá az eget. De valamit kéne is tenni vele. Kedden mindig itt bent kujtorog a faluban a hetipiackor, csúfot kéne tenni rajta. Pofon vágni ott, ahol legnagyobb a sokadalom, vagy meghúzni egy kicsit a flaszteren… Hiszen majd kijön az igazság, s megmondják a csendőrök: ki áskált ellene.

Az asszony répalevelet vágott a kacsáknak a színben.

— Hát mit akart a jegyző olyan hirtelen? — kérdezte.

— Hivatott a föld miatt.

— A bérlet miatt?

— Ühüm.

Tétován nyúlt a gereblye után, aztán letette a szerszámot és azt mondta:

— Korán ennék, mert délután megint dolgom lesz.

— Micsoda?

— Kimegyek a tagra.

— Lehet. Paradicsomos káposzta van. Csak meg kell melegíteni egy kicsit.

— Hát melegítsd.

— Mi dolog a tagon, hogy olyan sietős?

— Ejnye, a Krisztusodat, mi vagy te? Mit vallatsz?

Az asszony értetlenül pillantott rá. Arca vörös volt az indulattól, szeme cirmosan lobogott. Soha nem látta még ilyennek azóta, hogy harmadéve összedőlt a szalmakazal és ráomlott az elevátorra. Mi leli? Az Isten pusztítsa el azt a bérlőt, meg azt a földet is a grófjával együtt, hát még a házi békesség is oda lesz már miatta? Mit eszi magát? Minek neki az árendás föld? Hát nem elég a maguké, csak azt győzzék erővel. Legszívesebben elsírta volna magát, de az tán még jobban hergeli az embert. Hát inkább szótlanul letette a kaszakést, sóhajtott és elindult a konyha felé, kezét törölgetve.

— Menj anyád után — intett a gyereknek. — Tedd le a tarisznyádat, mit hurcolászod még most is a nyakadban?

Utánuk nézett és szégyellte magát.

Süllyedjen el a községháza, mindenestül.

Megmarkolta a kaszakést, s aprítani kezdte a laput, mintha a bérlőt vágta volna miszlikbe.

 

 

Folytatás következik!?