Payday Loans

Keresés

A legújabb

Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult (Brandstein Josua élete) PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2014. október 20. hétfő, 09:57

 

Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult

Tarnopolból indult el… · Dövényi Nagy Lajos · Könyv · Moly




Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el... (Gede Testvérek Bt., 2001) -  antikvarium.hu

ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET

Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 1/9


DÖVÉNYI NAGY LAJOS ÉLETMŰVÉNEK ÉRTÉKELÉSE
A "TARNOPOLBÓL INDULT EL..." TÉMAVÁLASZTÁSA
IRODALOMTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
A KELETI ZSIDÓSÁG ÉS A MAGYARSÁG
ZSIDÓ ÖNÉRTÉKELÉS ÉS ANTISZEMITIZMUS
ORTODOX-NEOLÓG HARC
AZ ASSZIMILÁCIÓ KUDARCA
JUDEOKRÁCIA ÉS ANTISZEMITIZMUS
A JUDEOKRÁCIA LÉLEKTANI HADVISELÉSE
HARC A JUDEOKRÁCIA ELLEN
DÖVÉNYI REGÉNYÉNEK IDŐSZERŰSÉGE

Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el... (Gede Testvérek Bt., 2001) -  antikvarium.hu

 


ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
Valami csavargó kutya keserves vonításba kezdett odakint az utcán, s hangjára felébredt Ráchel. Szemét még nem nyitotta ki, úgy hallgatózott és találgatta: hány óra lehet. 
Mindenesetre virradt már. 
A mocskos ablakon keresztül halvány szürkeség derengett be a szobába, ahol az alvók neszeléséből pontosan tudta, ki merre van. Josua, az ura, biztosan hanyatt feküdt megint, mert hangosan horkolt és nem ébredt még fel az ajtó mögött, a földre dobott vackon, Juda se, mert egyenletesen sípolva lélegzett. A belső falnál motoztak a kisebbek, akik ketten feküdtek, lábbal egymásnak a deszkából összerótt ágyon. 
Nehéz, meleg szag terjengett a falak közt: az örökké füstölő kályha, az alvók kigőzölgése, az izzadt ágynemű, a dohos szekrények és Josua zsákjának szételemezhetetlenül elkeveredett szaga. 
Nyújtózott a dunna alatt és tudta, hogy most már fel kell kelnie, elkezdeni mindennapi robotját a családért. Elégedetlenséget érzett, mint húsz esztendeje minden nap, s néhány percig viaskodott önmagával, de aztán a kötelesség győzött. Kibújt a takaró alól és magára kapkodta a flanel szoknyát, a kendőt, lábát pedig papucsba dugta. 
A sötétben óvatosan kerülgette az alvókat, kereste a gyufát, hogy világosságot csináljon. A lámpa fénye sárgán ömlött szét a törött, füstös ernyő alól. 
Brandstein Josua, ahogy Ráchel előre tudta, csakugyan hanyatt feküdt. Lába kilógott a takaró alól, s olykor megmozdult, mintha most is az utcákat járná, mint húsz éve minden nap. Álmában tán kiáltozott is, ahogy megszokta, míg vállán a zsákkal, elgondolkozva ballag végig egész Tarnopolon, megállva minden ház kapuja előtt: 
- Mi van eladó?... 
Odament hozzá és elkeseredetten rácibálta a dunnát, amelyben a toll mind egy helyre szaladt már össze, olyan öreg volt. 
Megigazította a takarót a kicsiken is, Judát pedig rázni kezdte, hogy ébredjen fel. A fiú mély alvó volt mindig, most is sokáig kellett küszködnie vele, míg végre lelket verhetett belé. 
- Mi az? - nyöszörgött, mikor végre kinyitotta a szemét. - Mit akarsz, mama? 
- Kelj fel, virrad. Apád is mindjárt felébred. 
- Hagyj engem békén. 
Befelé fordult, s tovább akart aludni, de Ráchel makacsul és most már haraggal rángatta. Mindennap így ment ez, mire sikerült életre cibálnia, szinte gyűlölte a fiút. Gyakran átkozódva húzta le róla a takarót, vagy vizet öntött a nyakába, de most nem akart e drasztikus módok egyikéhez se folyamodni. Elvégre az utolsó reggel volt ez, mikor Judát itthon költötte. Gyengéd próbált lenni, bár nem nagyon sikerült, s végül sziszegve suttogta neki: 
- Megölöd anyádat a lustaságoddal... 
- Kelek már... 
A vékonynyakú, nyurga fiú kibújt a szürke, zsírosan ragadó párnák közül és hosszan nyújtózkodott. Ahogy ott állott, szakadozott ingében, csontjai is kiütköztek s Ráchelt mély szánalom töltötte el hirtelen. Haragja már elpárolgott és könny szökött a szemébe, mert arra gondolt: tán soha többé nem látja. Idegenek, vagy egyenesen ellenséges, rossz emberek közé kerül, akik majd kihasználják gyengeségét és gyámoltalanságát. 
Josua, az ura ugyan, ha szóba került Juda távozása a család szárnyai alól, s ilyesmit mondott, mindig haragosan legyintett és fölénnyel utasította el az aggódó szavakat: 
- Nem ismered a gyereket, Ráchel! Az én fiam ő, nem a tied... 
Ilyeneket mondott, s a szomszédok is váltig erősítgették, hogy nem kell féltenie Judát, aki lusta volt ugyan, nehezen mozduló, de néha valóban meglepő üzleti érzékről tett tanúságot. Már tízéves korában ötletes boltokat csinált, az utcában ma is példaképpen emlegetik a kicsik előtt a Brandstein-fiú egyik cselekedetét. A mészárostól pár fillérért megvette a hulladékot és csontot, az öreg Chajimtól pedig a penészes rizst kunyerálta el, s kutyaeledelt főzött belőle. Vödörbe öntve vitte magával a városba, s néhány hivatalnok házánál, ahol kutyát tartottak, szívesen megvették, sőt újabb megrendeléseket adtak neki. Pár hétig akkor többet keresett, mint az apja. Sajnos azonban később megunta a dolgot és abbahagyta. 
- Nem baj, - legyintett Josua, mikor Ráchel emiatt panaszkodott. - Nem baj... Nyugtalan szellem a fiú. Majd nagy üzletember lesz belőle valaha. A házalásból még senki se gazdagodott meg, Ráchel. Te csak ne féltsd Judát, többre viszi, mint az apja. Örökké kutyaeledelt áruljon? Vagy az én zsákomat örökölje? Hagyd csak, asszony. Nem kell erőltetni. Azt tegye, amihez kedve van. Az üzlet fiam, megérzés dolga, nem szorgalomé. Látod, én egész életemben szorgalmas voltam és mire jutottunk vele? No? Semmire ugye? Én nem is voltam üzletember, csak egy slemil zsidó... Isten adja, ebből a fiúból még lesz valami... 
Brandstein Josua, bár csak házaló volt Tarnopolban, okos embernek számított. Gyakran kikérték tanácsát a szomszédok, sőt nem egyszer maga az öreg Chajim, a boltos is, pedig annak háza volt és megért vagy hetven esztendőt. 
Ráchel belenyugodott, hogy az urának igaza van, s a maga módja szerint kényeztetni kezdte Judát. Ezért vált lusta és nyafogó suhanccá, s ezért zsarnokoskodott az egész családon. Nem bánták. Josua se, aki pedig keményen fogta a gyeplőt és nem sajnálta az ütleget a gyerekektől. Volt idő, hogy Ráchelt magát is megütötte. Juda soha egy rossz szót nem kapott tőle, úgy bánt vele, mint egyenrangú társsal, vagy mint egy drága hangszerrel: óvta és kímélte mindentől. 
Az utca többi gyerekei már hajnalban felkeltek a családfővel együtt és segítettek az üzletben. Josua soha el nem vitte Judát városi útjaira, pedig néha jólesett volna a segítség, mikor degesz zsákkal kellett órákat járnia, s mire hazaért, szinte azt sem érezte, hogy válla van. 
Juda zseni volt és a család reménysége. 
Ami a polgári famíliákban a zenei tehetség, ugyanaz volt Brandstein Josua szemében a fiú üzleti érzékének megmutatkozása. Néha szombatonként, mikor otthon ültek, vagy a templomba mentek imádkozni, ravasz kérdéseket tett fel neki, s szeme ragyogott, ha ügyes válaszokat kapott. Jelentőségteljesen pillantott Ráchelre, mintha azt mondta volna: 
- No látod, micsoda lángelme. 
így érte el Juda tizennyolcadik évét és akkor az apa elhatározta, hogy szárnyára ereszti. Hetekig tanácskozott a szomszédokkal, de különösen az öreg Chajimmal, hogy mitévő legyen. Végül úgy határozott: Magyarországra küldi. A rabbi ismert ott néhány embert, valami Beregszász nevű városban a sógora maga is rabbi volt, s megígérte, hogy annak ír levelet Juda érdekében. 
Mikor a fiúnak megmondta: milyen tervei vannak vele, álmosan pillantott rá és vállat vont: 
- Mindegy. Én elmegyek, ahová akarod, papa... 
- Úgy is kell - szólt közbe Ráchel - a fiú legyen engedelmes és alázatos apja akaratával szemben. 
Az előkészületek már hetek óta folytak. Josua vásárolt egy zsákot, hasonlót ahhoz, amilyennel ő járta a tarnopoli utcákat s mindenféle apróságot szerzett be. Színes szalagokat, gyerekeknek való olcsó játékot, fésűket és üveggyöngyöket, zsebkést, csillogó brosstűket s más haszontalanságot, amit a falusiak szívesen megvesznek néhány fillérért. 
Egyébre nincs is szükség. 
Mi kell még egy vándorútra induló fiatalembernek, aki kereskedői tehetségéből akar megélni? Városok akadnak, azokban felfrissítheti készletét, ha már fogyatékán van a portéka s ott állapodik meg, ahol elegendő kilátása kínálkozik a boldogulásra. 
Josua nem csinált nagy ügyet a fiú utazásából s nemigen bántotta Juda távozása Ráchelt sem. Eleinte ugyan sóhajtott néhányat, de aztán, hogy az ura olyankor szigorúan rápillantott, ennél tovább nem is ment. A kisebbek valóságos lázban várták bátyjuk indulását. Az előkészületek felgyújtották fantáziájukat s egész nap azt játszották, hogy ők Juda és nyugatra vándorolnak. Anyjuk ingeket és egyéb fehérneműket foltozott, ruhákat stoppolt és csomagolt be az ócska bőröndbe, amit majd bátyjuk a zsák ellensúlyozásaként mellére akaszt. 
Tegnap este alig lehetett őket ágyba dugni és csak akkor nyugodtak bele, hogy nem virraszthatnak, mikor anyjuk megígérte: Juda indulásához felkelti majd őket. 
Ráchel elnézte most a fiút, ahogy ott állt a petróleumlámpa sárga fényének körében, szakadozott ingben, vékonyan, soványan s legjobban szerette volna magához láncolni, vagy vele menni, hogy ne legyen egyedül az ellenséges világban. Hiszen még az állat is szereti a maga kölykét. Egyszerre minden hősiessége odalett, gyulladt szeme megtelt könnyekkel és félre kellett fordulnia, 
hogy Juda ne lássa gyengeségét. 
Szipogva gyújtott tüzet, s vizet tett fel, hogy teát főzzön. Az ütődött mázú vödörből teleöntötte a mosdótálat is, amelyen rajta volt még a tegnapi szappan száraz, megbarnult habja. 
- No - mondta -, itt a víz. 
Juda odaállt a szék mellé és kezét óvatosan belemártotta a tálba. Néhány cseppet arcára és szemére csapkodott a vízből, aztán a törülköző után nyúlt. 
Közben az apja is felébredt. Nyújtózott, ásított és krákogva, harákolva kérdezte: 
- Hány óra? 
- Azt hiszem, hat... - vetette oda meg se fordulva Ráchel. -Úgy. 
Kidugta lábát az ágyból, felült és köhögött, aztán nézte, hogy hová köpjön. Beleturkált a szakállába, majd a csizma után nyúlt. Arca fáradt volt és öreg. Sokkal öregebbet mutatott ez a barázdás, ótestamentumi szakállal keretezett ábrázat, mint amennyi Brandstein Josua volt. 
Nem szólt se Ráchelhez, se a fiúhoz. Komoly volt és ünnepélyes. 
Ő is megmosta kezét, szemét és arcának a szakállból kilátszó részét, aztán felöltözött. 
A szekrényből kivette a kis bársonyzacskót és lassan motozott vele. 
Az asztal mellett állott, mormolva imádkozott s közben szeme ide-oda járt az asszonyról a fiúra, meg az ágyra, amelyben a két kicsi aludt. Gépiesen hadarta a héber szöveget, olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe. Megvakargatta szakállát s mikor látta, hogy Ráchel az elkészült teába, az ő csészéjébe három kockacukrot akar tenni, hirtelen abbahagyta az ájtatoskodást. Haragtól vöröslött az arca, úgy szólt rá az asszonyra: 
- Hányszor mondjam még, hogy ne pazarolj, Ráchel? Hányszor mondjam még, hogy csak két cukorral iszom a teát? Nem vagyok olyan gazdag, hogy három cukorral igyam... 
Ráchel némán hallgatta a szemrehányást. Amikor csak lehetett, becsapta a cukorral, s ha mégis rajtakapta, bűnbánó némasággal tűrte indulatkitöréseit, mint most is. Josua várt egy percig, hogy felel-e, harcra készen kihúzta magát, de hogy az asszony hallgatott, visszatért a könyvhöz, s mintha semmi se történt volna, tovább imádkozott. 
- Kész a tea, idd meg, míg forró, alighanem hideg lesz odakint - szólt később az asszony. 
- Jól van, jól van, látom... Ne edd az életemet, Ráchel. Ne sürgess engem. 
Leszedte imaszíját, visszarakott mindent a bársonyzacskóba s leült az asztal mellé. Kényelmesen, szürcsölve itta a teát és nagyokat harapott mellé a kenyérből. 
Vele szemben a fiú ült némán és meggörbült háttal, de közömbös arccal, mintha nem is neki kéne ezen a napon elhagynia a szülői házat, amely szegénységével, piszkosságával, sűrű veszekedéseivel, lármájával mégis csak otthon és menedék volt számára. 
Hangosan szörpölt a nagy bögréből és csámcsogva ette a kenyeret, de egy árnyalattal mégis halkabban az apjánál. 
Közben egészen megvirradt és az utcán sokasodtak a zajok. Zöldséges kordék nyikorgása hallatszott, parasztszekerek csörömpölése s emberek hangos beszéde. A falusiak terményeikkel igyekeztek a piacra s a környék népe is megkezdte napi munkáját. A szemben levő házban kinyílt Chajim boltjának barna kettős faajtaja s megjelent a küszöbön hosszú kaftánjában, fején prémes sapkával az öreg boltos. Szeme fürgén körüljárt, mintha a vevőket kémlelte volna s közben fázósan dörgölte a kezét. 
- Hideg van odakint -jegyezte meg Ráchel. - Már deres a kő is. Igen, ősz volt, október vége. És Juda, akár a költöző madarak, éppen most 
készül más tájra. Ott tán melegebb van éppúgy, mint azon a vidéken, ahová a fecskék mennek... Brandstein Josua sokáig gondolkodott, hogy merre küldje fiát, elsőszülöttjét és volt oka: miért választotta éppen Magyarországot. Üzletkötés közben az ember sok mindenféle hírt hall a világból, aki meg egész esztendőben a várost járja, mindent tud. 
IndulIndul

Brandstein Josuának hiányosak voltak a földrajzi ismeretei, de üzletileg meglehetősen tájékozott volt mindenről. Ha fiatalabbnak érezné magát, ő maga indult volna neki az idegen földnek, amelyről csak jót hallott. Képzeletében úgy élt ez az ország, mint a bibliai Kánaán, ahol mérhetetlen a bőség s az elbeszélésekből kialakult a paradicsomi kép is - városokról, ahol soha nincs pogrom, nem szaladnak a zsidó után az utcagyerekek, hogy szakállára köpjenek, kővel dobálják, meg rondaságokkal, s nem verik meg a piacon a parasztok, nem kergetik ki az udvarokból, hanem szívesen fogadják. A pénz az utcán hever ott, a nép jóindulatú, s aki rászánta magát, hogy odaköltözzék, nem kívánkozott többé vissza soha. 
Az ágyban a két kisebb gyerek felébredt és lármázni kezdett. 
Ráchel csillapította őket, rájuk húzgálta rongyaikat, aztán teát adott nekik. 
Josua szakállát vakarászta elgondolkodva, s az ablak elé állott. Kinézett a sivár, piszkos utcára, a roskadozó házakra, meg a hozzá hasonlóan kopott és mocskos zsidókra, akik sietve mentek el az ablak alatt, mintha kergetné őket valaki. 
A pénz után futottak. Az üzlet után. Láthatatlanul gurult előttük az ezüst és az arany, s ők nyitott szájjal, lengő tincsekkel, széltől borzolt szakállal kergették. Mentek ki a gettóból, akár a méhek a kasból. A virradattal hagyták el ezt a meleg, fülledt és biztonságos fészket, ahol maguk közt voltak. 
A házaló gondolatai messze csapongtak. Most az egyszer nem serkentette a mások loholása őt is munkára. A jövőben járt. Éveket futott meg képzeletben s látta Judát, elsőszülött fiát visszatérni az apai házhoz; kétlovas hintón, selyem kaftánban, rókaprémes sapkában, sok pénzzel, gazdagon és tekintélyesen, akit még a rabbi is tisztelettel köszönt. 
Ráchel tanácstalanul ácsorgott a tűzhely előtt. Nem is találta helyét, a mindennapi foglalatosságból kizökkent és szinte életének se látta most értelmét. Mintha ünnep lett volna, holott tudta, hogy hétköznap van, de a hétköznapok ütemének bizonyossága nélkül. Josua ilyen tájban máskor már zsákjával a vállán üzleti úton van, ő meg lohol a piacra, hogy egyet-mást vásároljon. 
Tűnődéséből az ura zavarta ki. 
- No, Ráchel, készen van minden? - kérdezte. 
- Hogyne. 
- Akkor mehetünk. Száraz és közömbös volt a 
hangja, nem érzett rajta semmi meghatottság. 
Juda is mozdulatlan arccal ragadta meg a zsákot, s az ócska táskát, amelyben néhány alsóruha volt, meg a bársonyzacskó az imakönyvvel és a szíjakkal. A zsák kötelére ráerősítette a táskát és vállára vetette. Nem volt nagy teher - a szülői ház nem sokkal bocsátotta útnak. 
Ráchel sírva fakadt, de Josua kemény pillantására visszafojtotta zokogását. Csak szeméből ömlött a könny, azt törölgette kötényével. Megölelte a fiút. Sokáig tartotta testéhez szorítva, fejét kövér mellére vonta, pihegett, aztán áldást mondott. 
A kicsik is nyakába csimpaszkodtak Judának, de apjuk hamar elparancsolta őket mellőle. Kinyitotta az ajtót és előre indult. 
A fiú nyomában lépkedett, s ahogy az ajtót behajtotta maga mögött, hallotta: anyja felzokog, s ijedtében a két kicsi is, Ráchel kétségbeesését látva, hangos sírásba kezd. 
Ez a hang, ez a keserves, nyivákoló sírás kísérte ki az udvarra, s még akkor is fülében csengett, mikor az utcán voltak már. 
- No? - lépett ki boltja ajtaján az öreg Chajim, mintha csak arra leselkedett volna, hogy Brandsteinéket elcsípje - No, megy a fiú? 
Szeme kerekre nyílt derűsen, s bólogatott. A nagy felfedezőket búcsúztatták így barátaik, a vakmerő konkvisztádorokat, akik hódítani indultak idegen földeket és uralkodni ismeretlen népek felett. 
- Megy... - válaszolt komolyan Josua -, Isten vigyázzon lépteire. 
- Légy jó kereskedő és maradj jó zsidó. Tartsd meg a parancsokat és az üzletben ne légy lusta. A kicsit is ragadd meg, mert a kicsiből lesz a sok... 
Juda komolyan hallgatta, de nem válaszolt, csak maga elé bámult a kopott kövekre, amelyeket nem lát többet. Az öreg megáldotta, s ők tovább mentek. 
Elhaladtak a mészárszék előtt, ahol a szomszédasszonyok ácsorogtak már, borzasan, gyűrött és foltos öltözetben, ahogy hirtelen magukra kapkodtak valamit. Jókívánságokat kiáltottak feléjük, s még a mészáros is kijött a tőke mellől, véres kézzel, véres köténnyel, s úgy integetett utánuk. A gyerekek rajzottak körülöttük és egészen az utca végéig kísérték őket. 
Az utca végén befordult Josua egy udvarra. Juda engedelmesen utána ment, végig az aszott fűvel benőtt portán, amelynek közepén széles utat tapostak. Az udvar végén a templom állott, hasonlóan düledező és épp olyan piszkos épület, mint körülötte a lakóházak. Az ajtó nyitva volt, gyér világosság szűrődött ki rajta, meg hangok zűrzavara. 
Mások is igyekeztek az imaház felé, kis csoportokban, vagy magányosan, férfiak, hosszú szakállal, amely egész ábrázatukat benőtte, csak szemük nedves tüze ragyogott ki a szőr bozótjából. Odabent a háromlábú imaasztalon két szál gyertya fénye küzdött a homállyal. Nagyszakállú emberek hajoltak mormolva héberbetűs könyveik fölé, voltak, akik a Talmudot olvasták, elmerülten, se látva, se hallva, de legtöbbjük éppen csak befutott, mint a paraszt a kocsmába, elmormolt egy imát és továbbment.

A padokban összebújt pár zsidó és az imát félbeszakítva, üzletről beszélgetett, hadaró szóval, majd újból hajlongani kezdett és beletemetkezett az ősi betűkbe. 
A padok ragadtak a szennytől, de a chasszid zsidók jól érezték magukat itt. A templom éppen olyan volt, mint az otthonuk, s benne Istenükhöz úgy szóltak két köhögés vagy köpködés közben, mintha üzletet beszéltek volna meg vele. 
Josua és fia megálltak az ajtóban. Mondtak ők is egy rövid imát, s már kifelé készültek, mikor hozzájuk lépett Jankel, a fuvaros, aki a szomszédjukban lakott. 
- Megy a fiú? - kérdezte. Josua bólintott. 
- Egy darabon elvihetem. A házaló fiára nézett. 
- Akarsz kocsin menni? 
- Jó. 
- Hát akkor Jankellel mehetsz. 
A fuvaros nagy tenyere a fiú vállára nehezedett. 
- No Juda, messze földre indulsz... Ember legyen belőled, hallod-e. Még bankár is lehetsz, vagy nagykereskedő, Isten tudja. S ha egyszer hazajössz, megfizeted a fuvart Jankelnek, aki most már örökre szegény marad. 
Mind a hárman nevettek és kimentek az udvarról. A kapu előtt várakozott Jankel kocsija, rúdja mellett két sovány gebével. A kocsiderékban ládák voltak, s a bakon, maga mellett szorított helyet a fuvaros a fiúnak. 
Josua ott állott fiával szemközt és most már neki is kicsordult szeméből a könny. Megölelte Judát, elmondta rá az áldást és kétfelől megcsókolta az arcát. 
- Ne feledd el apádat és anyádat... - mormogta. - Vigyázz és ha gazdag leszel, akkor se feledd el soha, hogy zsidó vagy. 
- Nem felejtem el. 
- No - vágott közbe Jankel -, mehetünk? Mert a lovaim fáznak. 
Juda fellökte csomagját a ládák tetejére, s maga a fuvaros mellé kapaszkodott. Érezte a fokhagymaszagot, amely átitatta ócska, foltos kabátját, ott lengett szakálla körül, fogatlan szájában, s rátapadt kezére is, amely a gyeplőt fogta. 
Az ostor megsuhogott a gebék fölött, a kocsi síró tengellyel elindult. 
Josua mozdulatlanul állott helyén és utána nézett a szekérnek. A fiú megfordult, intett neki, aztán komolyan előre nézve, szinte megmerevedett az ülésen. 
Gondolata nem volt semmi. Csak ösztönei dolgoztak, de ezek nem mondtak neki olyat, hogy nyugtalankodnia kellett volna. Az otthon, a család, maga se tudta, miért, nem fájt a szívének. Az a meleg és eloldhatatlan közösségi érzés, amely minden zsidót eltéphetetlenül fűz apjához, anyjához és testvéreihez, benne nem volt meg soha olyan mértékben, mint másokban. Most is inkább az eljövendő napok és élmények foglalkoztatták, mint a ház, amelytől - maga is úgy érezte - örökre eltávolodik. Hideg és számító elmének született Brandstein Juda, céltudatosnak és makacsnak. Apja, aki Tarnopolban látta meg a napot, ott nőtt fel, vagy anyja, soha nem kívánkoztak el onnét, s meg se tudták volna érteni az ő elvágyakozását. 
Évekkel előbb gyakran ácsorgott a piacon egy-egy messziről jött szekér mellett, amelyről az aszott széna illata és távoli utak pora furcsán összekeveredve orrába szállott. Ilyenkor elkívánkozott a városból, messze, ki a világba, látni akart idegen városokat, embereket. Most, a búcsúzás óráiban erre a régi vágyára gondolt, s ha apja vagy anyja belelátnak agyába, borzadva olvashatták volna ki belőle, hogy alig várja a percet, amikor elszakad tőlük. Idegenséget akart, embereket, akiket nem ismer, akikhez nem fűzi semmi, akik közt a maga életét élheti. 
Jankelt, aki mellette most a kocsi bakján ült, úgy tekintette, mint kíséretét az otthonnak, utolsó emlékeztetőjét a háznak és városnak, amelyben felnőtt, s arra gondolt: amikor teheti, megszabadul tőle. 
Unta Tarnopolt, bár maga se tudta, miféle városok vannak és milyen más élet lehet ezen kívül. Csak hallott beszélni erről-arról, messziről jött zsidók szájából értesült az idegen és érdekes világról, ő is akarta látni a palotákat, a fényes kirakatú nagy üzleteket, kocsikat, díszes öltözetű asszonyokat, nagyurakat, s legtitkosabb vágyaiban maga is ilyen úr szeretett volna lenni. 
A hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, - őt nem láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól kapott és nem lesz "jó zsidó". 
Gazdag akart lenni, minden idegszálában ez a szándék és vágy dolgozott, néha elviselhetetlen kínokat okozva, míg az otthoni szennyet és nyomorúságot látta. 
Most könnyű és biztos volt. Előre nézett az úton, nem bánta, hogy az éles szél könnyeket csal ki a szeméből. A messzeséget kémlelte, s úgy várta, hogy felbukkanjon az országúton valahol a távol ködéből a gazdagság ragyogó képe, hívogatón, mint a szombatot jelző csillag. 
Jankel látta, hogy a fiú szeme könnyes és azt gondolta: az otthon után sír. 
- No, - mondta neki vigasztalón, - nem kell azért elkeseredni. Nem olyan nehéz az élet másutt se. Nekem elhiheted, én már láttam sok mindent.

- Igen - mormolta. 
S eszébe jutott, hogy egy könnyet vagy egy mosolyt milyen könnyen másra magyaráznak az emberek. Az idegen a maga gondolata szerint ítél meg sírást és nevetést, s ezzel elárulja: milyen ember voltaképpen. 
Világosan tanulta meg önálló élete első leckéjét, hogy sohase nevessen akkor, ha vidám, s tudjon sírni olyankor, amikor egy könny hasznot jelenthet számára. 
A szekér nyikorgó kerekekkel lassan gördült az úton, s haladt mind távolabb a várostól. 
Brandstein Josua mozdulatlanul állt a templom udvara előtt és ameddig szemével kísérni tudta a kocsit, utánanézett. Aztán, hogy a távol és a köd elnyelték a szekeret, sóhajtva megfordult. 
Lassú léptekkel haladt, mint máskor is szokott, s az utca két oldalára felváltva nézegetve, figyelmesen a kapuk felé, elkiáltotta magát: 
- Mi van eladó...! Mi van eladó... 
A nap már magasan járt, az égen fellegek kergetőztek és csípős szél kerekedett. 
Szerda volt, s 1911 októberét írták ekkor. 
II. 
Az út meredeken kapaszkodik felfelé a tetőre. Az erdők nyers hűvösséget lehelnek, nyirkos illatot, amiben eluralkodik a fenyők fűszere. Szél zúg a lombok között, s a tájék néptelen. Csak a sűrűben neszel a vad, a kanyargós, szürke csík, az országút üres. Por ül meg rajta, vastagon, s a gyalogló lába huppog benne. 
Sapkáját homlokán feltolva, egyetlen vándor ballag egyenletes léptekkel felfelé. Hátán üres zsák és kopott táska. A szél vékony lábszárára rátapasztja a nadrágot, befúj kabát-ja alá, amit minduntalan összefog sovány kezével. Arca a gyaloglástól kipirult, bőre a széltől és naptól cserzett. Vékony orrával beleszimatol a levegőbe, nagy, gödreiből kissé kidülledt szeme figyelmesen tekintget ide-oda. Állán és ajka fölött ritkásan, feketén ütközik a szakáll és bajusz, füle mellett vékony hajtincs leng ide-oda. 
Odafönn, ahol a nagy vörös sziklák irombán kiütköznek az erdő félig már lekopaszodott fái közül, ott van a határ... S túl rajta az ország, amelyről tudja, hogy békés és jó. 
Sokat tanult, míg idáig érkezett. 
Látott falvakat és városokat, zsákja, amit az apai gondosság megtömött parasztoknak való haszontalanságokkal, kiürült és újra megtelt. Néha napokat időzött egy-egy vendégszerető zsidó házban, evett a család asztalánál, kapott jó tanácsokat s a falusi népnek filléres nyereséggel eladta portékáját. Most már nincsen áruja. Üres a zsák, teher nélkül lép át a határon, csak zsebében csörög pár korona, a nyomorúságos üzlet haszna. Hogy odaát mi kell, miből lehet pénzt csiholni, nem tudja még. Sokáig habozott, hogy zsákját újra megtöltse-e, de aztán úgy határozott, hogy semmit se vesz. Majd ott... 
Pontosan harminchat koronája van. Rézpénzekben, nikkelben s egyetlen tízkoronás bankóban, amit gondosan összehajtogatva, szíve fölött rejtett el egy vászonzacskóban. A táska őrzi három ingét, a Mogen Dovedes bársony zsákocskát, amiben imakönyve és imaszíja lapul. Mi kell még egyéb? A vándorok így szoktak elindulni: könnyű poggyásszal, s az erdőirtó se visz magával egyebet fejszéjénél, amivel kidönti a rengeteg fáit. 
Könnyű izgalom dobol a halántéka mögött, mert olyasmire készül, ami bajba is sodorhatja. Brandstein Juda át akar szökni a határon. 
Így tanácsolták neki, tapasztalt és jóakaratú emberek, akik maguk is megcselekedték már ezt, többször is. Kellemetlen kérdezősködések ellen ez az egyetlen védekezés. Kicsit kockázatos, de ezt meg kell tanulni, minden, amiből haszna van az embernek, kockázattal jár, az élet nem ád ingyen semmit. Pontosan tudja, mit kell tennie, hogy a bajt elkerülje. 
A szikla alatt megvárja az estét, a sötétet, ahogy tanácsolták neki. Az út mellett őrház van, akik benne tanyáznak, nem kell azokkal találkoznia. A sűrűben szépen átsurran, egy ilyen vékony gyereket észre se vesznek, aztán visszatér az útra megint, s akkor már nyugodtan bandukolhat lefelé a hegy túlsó lejtőjén. 
Zsebében megtapintja a levelet, amit útravalóul kapott a faluban a rabbitól. Nem fél, hogy fejét nem tudja majd hova lehajtani s éheznie kell: mindenütt vannak jóemberek. A kép, amelyet az idegen világról alkotott eddig, cseppet se visszariasztó. Úgy érezte: minden újabb napon rokonok közé került, akik szívesen fogadják a messziről jött atyafit. Kézről-kézre adták, akárhová érkezett meg, volt egy címe, s várta egy tányér az asztalon, egy darab kenyér is és vacok, amelyre ledőlve kipihenhette fáradalmait. Kikérdezték, s tanácsokat kapott, amiknek mindig hasznát vette, szombatonként pedig imádkozhatott a zsinagógában, épp, mint otthon: nagyszakállú öreg zsidók közt, az ismerős imákat, a Tóra előtt égő gyertyák lángjába bámulva. A közösség és együvé tartozás nyugodt melegsége kísérte, s ez semmivel se volt rosszabb az otthonénál. 
Letér az útról és bevált az erdőbe. Lába alatt könnyedén süpped a rozsdaszín moha, előle riadtan vágtat el vékony lábain egy őz. Ezen elmosolyodik s arra gondol, hogy lám, nincsen olyan gyenge és gyámoltalan teremtmény a világon, akinél még gyengébb és gyámoltalanabb ne akadna, s akin uralkodni lehet, ha okos az ember... 
Nem távolodik el túlságosan messze az országút szürke csíkjától, csak annyira, hogy a bokrok közül itt-ott lássa még a sürgöny-póznákat, aztán egy tisztáson megáll. Körülnéz, ledobja válláról a táskát és az üres zsákot. A fűbe ül, zsebéből kenyeret, hagymát szed elő. Nagyokat harap, ropogtatja a hagymát, amelyre csipetnyi sót hintett, aztán körülnéz és vizet keres. 
Nem, nem volt gazdag a lakoma. De minek legyen az ember követelőző? Meg kell elégedni avval, ami van, talán idővel hús is kerül a kenyér mellé. 
A nap lassan csúszik lefelé a tiszta égbolton, a fák közt kék árnyak nyúlnak el: nemsokára alkonyodik. Pár óra még és túl lesz a határon. 
Hanyatt dől, sapkáját arcára húzza és elszunnyad... 
Az esti erdő hűvöse csípi éberre. 
Felpattan, megdörzsöli a szemét, ásít, aztán megint vállára veszi könnyű terhét és óvatos léptekkel megindul felfelé. A ritkuló erdőben nemsokára kicsi, sárga fény villan. 
Ott az őrház. 
Lehúzódik egy bokor alá, körülnéz, várakozik. A vad ösztöne dolgozik benne. Az őrháznál semmi se mozdul, nesz se hallik. A vándor lopakodik tovább, meghajolva, majdnem négykézláb. Már elé-hagyta a kis kunyhót, túl van az oszlopon, amelynek színes csíkjai egy ország határát jelzik. 
Ennyi volt az egész... 
Cselekedett valamit, ami tilos, de nem rendült meg a föld és a mennybolt kiterjesztett erőssége nem szakadt ketté. Egy szegény zsidógyerek átlépett egy vonalat, amit az emberek húztak és kitalálták, hogy azon senki nem mehet keresztül, csupán pecsétes papírok birtokában. A szegények és nyugtalanok ellen találták ki ezt, olyanok, akiknek mindenük megvan. Legyen nekik örömük benne. S a szegénynek is legyen esze, ha boldogulni akar ott, ahol élni lehet... 
A határonA határon

A föld enyhe lejtővel ereszkedik lefelé. A táj alszik, messziről, valami faluból kutyaugatás hallik fel a hegyre, mintha valamelyik házőrző eb idegent szimatolna. De persze, nem őt. 
Brandstein Juda Magyarországra érkezett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LAST_UPDATED2