MÁSODIK FEJEZET

 

Ez volt az első tanítási nap, s még soha nem érezte magát annyira fáradtnak, mint most, hogy intett a gyerekeknek:

— Imádkozzunk!

A katedra szélén állott, magasan a kerek, rövidre nyírt hajú fejek fölött és hallgatta a csendes, hadaró szavakat: „Lement a nap immár, megjött a setét éj, hanem az én szívem árnyától még sem fél…”

Az imádságot valamelyik versfaragó előde írta, ki tudja, mikor. Régen meghalt, de szavai, íme, öröklődnek egyik nemzedék szájáról a másikéra. Ez is egy fajtája a halhatatlanságnak: egy falusi tanító halhatatlansága, de sokkal több annál, amit már látott, éppen itt. Az öreg emberek mind egyformán írnak, bizonyos betűk alakja akármelyikük kezevonásában ugyanaz, megtévesztésig hasonlít.

— Bertók rektor úrtól tanultunk mi írni — ezt felelte egyikük büszkén, mikor kérdezte.

Az ámen után egy pillanatig csend volt a teremben. A gyerekek vártak valamire s őneki eszébe jutott az igazgató előadása az itteni szokásokról, amelyeket meg kell tanulni és gyakorolni, mert „mindig így volt”.

— Viseljétek jól magatokat! — mondta, mint egy leckét. — Most hazamehettek.

Robajlón, mint a fiatal csikók, kitörtek a pádból a gyerekek. Elől természetesen a fiúk, nyakukba kerítve a vászontarisznyát, aztán apró sikoltásokkal a lányok. Odakünt az udvaron sorba álltak.

Egy pillanatig magára maradt a teremben, a cserfagubacsból, bodzabogyóból készült tinta keserű szagában, mert fogalmazási gyakorlat is volt és a gyerekek nem használnak itt antracén tintát. Végignézett az üres, kopott padokon, a kopár, füstös falakon s pillantása összeakadt azzal a szigorú szemmel, amely éppen a katedra mellett nézett le az egyszerű, sima rámából. A hegyes, vékony orr, a puritán szakáll s azok a szúrós, könyörtelen szemek annyi mindent mondtak itt, a rideg, kopasz hodályban…

Sóhajtott és utána ment a csapatnak, amely már türelmetlenül várakozott a kapu előtt.

— Indulj!

Énekelve köszöntek:

— Is-ten ál-gyaaa meg!…

A takarító asszony, rongyos szoknyában, mezítláb, kezében a seprővel, már birtokba is vette a termet és hatalmas porfelhőt kavart egy pillanat alatt.

Az ablakon szólt be, hogy a kalapját kéri.

— Tessék!

Az asszony ránevetett, tele szájjal, egész fogsorát látta, egészséges, fehér, csillogó csontocskák, akár a ragadozóké. Biztosan nem ápolja pedig. És miért olyan jókedvű? Mi oka van a széles és vidám nevetésre? Olyan rongyos, hogy koldusnak nézhetné bátran akárki.

— Mondja, lelkem… izé…

— Kódomé, tanító úr, kérem… Kódomé…

— Mondja csak, Kódomé, mennyit fizet magának az eklézsia a takarításért?

— Nem sokat. Tizenhét pengőt egy hónapra. De télen húszat, mert akkor fűteni is kell. Az már nehezebb… Cipelni a fát, meg a szenet a kupában.

— Az ura hol van?

— Vasúti munkás.

— Hány gyerekük van?

Az asszony megint nevetett.

— Ajjaj! Házam volna annyi, de jó lenne! Hat. Mind fiú…

— Nagyok?

— A legidősebb tizenhárom esztendős.

— Házuk van-e?

— Nincs nekünk. Más hátán élő zsellérek vagyunk mink.

— Mindig ilyen jó kedve van?

— Nekem? Nekem az, hála Istennek. Az uramnak is.

Elköszönt és lassan ballagott a kapu felé. És hallotta még, hogy az asszony a terem sűrű porfellegében énekelni kezd.

A temető útjára tért, sétálni akart még egyet, nagyot szippantani az őszi, éles levegőből és nézni a szőkülő kukoricatáblákat, futó nyulakat az árokpartján s a fehér, szelíden szálló ökörnyálat. Megnyugtatta az őszi táj maga-megadó csendje s talált valami kimondhatatlan varázst a földben, ebben az adakozó anyában, aki most már kifosztottan feküdt, némán s várta az első fagyot, a hó-harmatot, meg a karmos szeleket.

Kékes pára lengett a messzi éghatáron, amely elé kerítésként odaálltak a temető magasranőtt ecetfái.

Nyikorgott a léckapu, s már belül volt a temetőn. Jobbról sírok glédája sorakozott, szürke, fehér és fekete obeliszkek őrizték mindet: a gazdagok temetkeznek itt, elől. S hivalkodnak még itt is, épp úgy, mint a templomban, ahol ők ülnek az első sorokban, fekete posztó ruhákban, simára beretvált arccal vasárnap és szigorún néznek a papra, ha hosszút prédikál.

Balról sötétzöld krumplibokrok guggoltak, vastaglevelű kukorica suhogott a gyenge szellőben és asszonyok hajladoztak.

— Milyen furcsa — gondolta, pedig nem most látta először, aznap, mikor ideért, járt már itt —, minden talpalatnyi földet megragadnak… Még a sírok közét is krumplival és kukoricával ültetik tele.

Apró parcellák sorakoztak, felkarózott paradicsomot öntöztek egyikben, amott kender virágzott, a másikban, szépen elosztva buzogányfejű hagymaszárak ágaskodtak, káposzta hízott, s legszélen pár szál cirok, seprőnek, meg nyugat felé fordult tányérral sárga napraforgó virított.

Most vette csak észre, hogy az út mellett két oldalt gyümölcsfák állnak. Simatörzsű almafák és gyér lombjaik közt piroslik a termés. Vajon ki szedi le?

Néhány gyerek, akinek arcára az iskolából emlékezett, már itt futkosott. Az anyjuk a krumplibokrokat bontogatta és bizonyosan a vacsorára valót gyűjtötte kötényébe, ők meg kergetőztek, s kacagásuk felverte a sírok csendjét.

Sarka alatt, mint nyáron a nagy hőségben a pesti aszfalt, puhán süppedt be a föld, nesztelenül haladt át a temetőn és keresztüllépett az árkon, amelyen túl már a határ nyúlt el messze, ködbeveszőn s olvadt össze az éggel.

Tanyák piros fedele látszott, fák koronája szúrt bele a felhőkbe, s távol az országúton, hosszú porfátyolt vonszolva maga után, szekér haladt. A földeken itt is, ott is emberek mozogtak. Előredőlt lovak fekete árnya húzta az ekét, kurjantások hallatszottak, ahogy a jószágot biztatták, fütty-foszlányok és káromkodás szavai szálltak a tiszta és ritka levegőben, amely a legkisebb neszt is engedte messze suhanni.

Lassan haladt, andalogva és nem is vette észre, hogy valaki utolérte.

— Aggyon Isten, tanító úr!

Hátrapillantott.

A kurátor ballagott mögötte. Most is fényes csizmában, fekete ruhában, kezében a vékony, ezüstfejű sétapálcával.

— Hová-hová? — kérdezte.

— Sétálok, kurátor úr. Jó estét.

— Én meg kinézek ide, a tagra egy kicsit.

— Itt van a földje, közel?

— Itt. Ahol, az a feketecserepes ház, ni. Megnézem, mit csinál a cseléd. Mert cselédem van odakint, aztán azon rajta kell tartani az embernek a szemét.

— Hát akkor együtt mehetünk egy kicsit. Nekem úgyis mindegy, merre kószálok…

— Megnézhetné, tanító úr, a tanyámat. Szép kis tanya.

Összeigazították lépésüket és némán ballagtak tovább.

A barázdák végein rájuk köszöntek a szántók, míg fordították a ragyogó vasú ekét és a kurátor komolyan jó munkálkodást kívánt mindenkinek.

— Pál öcsém, he! — kiáltott egy hajlotthátú vénember. — Este, ha otthon volnál, átnéznék hozzád. Bejárónak kérnélek.

— No… Ki halt meg?

— Az asszony, szegény, ma délben.

— Nem tán?

— De bizony. Csak keltfeküdt, már három hét óta. Aztán ma elaludt… Bizony, Pál öcsém, magam vagyok már…

— Majd megvigasztalja az Isten, Mihály bátyám.

A vénember feje mellére horgadt. A nyerges nyugtalanul megrántotta az istrángot, bögöly csípte biztosan, de csak a gyeplőt húzta meg és annyit mondott csendesen:

— Hóha, no…

S aztán feltekintett.

— Az Isten mindnyájunkkal szabad, öcsém. Nekem így rendelte, hogy az utolsóban magamra maradjak… Hát akkor este bemegyek majd…

Beleakasztotta az ekét az új fogásba és suhintott az ostorral.

— A felesége meghalt, ő meg itt szánt? — csodálkozott Tallér Vince.

— Hogy-hogy?

— Hát hogy tud most dolgozni?

— A hótton azzal nem segít, ha mind egész napon átal körül-körül járja is. Az már fel nem támad szegény. De a földdel el kell bánni annak, aki él…

Micsoda törvények ezek… Érzéketlenek volnának csakugyan a halállal szemben? Képtelenek a nagy megrendülésekre? Vagy annyira egyek a természettel, amelyben élniök rendeltetett, hogy van bennük valami titok, más számára érthetetlen tudás és annak birtokában felülemelkednek a fájdalmakon, lebegnek a tragédiák lángja felett és hajuk szála se pörkölődik meg? Bölcsesség ez? Vagy ösztön?

A füvet nézte a dűlő szélén, a porosan felnyúló bojtorjánt, a szamártövis enyhe piros virágát s még érezte rajtuk a napfény meleg szagát.

Tűnődött és mellette az öreg ember, a kurátor is hallgatva ballagott.

Varjúcsapat szállt, egészen alacsonyan fölöttük, hangos és rekedt károgással, nekihajolva a szélnek.

— Korán lesz tél az idén, sok a varjú… — dörmögte.

— Azt jelenti?

— Azt.

— Honnan tudja, kurátor úr?

Úgy pillantott rá, mint a gyerekre, aki csacsiságot kérdez.

— Hát tudom. Mindig úgy volt. Hallottam az apámtól.

Persze… Nem babona, hanem megfigyelés, egy az ezer közül, olyasmi, amire a városban azt mondják: paraszti naivitás. Pedig tán évezredek tapasztalata van benne, nemzedékek adják át egymásnak, mint becses örökséget, amelynek birtokában a gyenge ember átfürkészhet az irgalmatlan természet titkainak kerítésén és védekezhetik ellene.

— No, itt is volnánk…

Befordultak a tanyába. A mély kerékvágást két oldalt reszkető, magas nyárfák szegték. Jobbról már feltörték a tarlót, baloldalt kukorica zöldéit, s a lóhere bíbor virágai nyíltak, beborítva a földet, mint egy pompás, roppant szőnyeg.

A ház kéménye füstölt.

Az udvaron kazlak guggoltak, szalma terítette a füvet s az istálló nyitott ajtaján kihallatszott egy magas tenorhang éktelen káromkodása, valami dobogás és ütések tompa zuhogása.

A kurátor egyszerre elfelejtette minden méltóságát.

— Hej, az anyád könyörgőjét! A lovamat üti a fattyú!…

Otthagyta a tanítót és sebesen igyekezett az istálló felé.

Éppen akkor ért oda, mikor az ajtón kilépett egy magas, vörösarcú, szőke legény. Elhökkent és leeresztette kezében a vasvillát.

— Hát te, hé?

A két tekintet egymásba akadt, horgasan.

— No? Megnémultál?

— Nem én!

— Mit csináltál odabent?

Tagadni nem lehetett. A ló oldalán, ha megnézik, a gyerek is észreveszi a vastag hurkát és marján a rúgások helyét.

— Megmondtam, hogy ha még egyszer megütöd a lovam, a béledet ontom ki, te kupcihér!

S felemelte az ezüstvégű botot. Lesújtott, csépelte a legény fejét, a kalap a földre esett, a vörös arcon vékony csíkban vér szivárgott a kék ingre, de a cseléd nem moccant. A bot néhány ütés után kettétört s akkor ököllel folytatta. Míg ki nem fáradt.

— Takarodj a szemem elől… — lihegte később.

— Ne is lássalak… Majd apáddal számolok rólad. Mert a tanyámról tisztulsz, vagy széjjelhasítalak!

Nem tudta, mit csináljon. Forduljon-e vissza s hagyja itt a megvadult embert, vagy úgy tegyen, mintha semmit se látott volna. A legény eloldalgott, véres és dagadt fejét tapogatva, valahová a kazlak mögé, ő pedig széjjelnézett. Az épület mögött, a karámban három fiatal csikó ropogtatta a frissen kaszált lucernát, s egy öregember vakargatta a jószágok homlokát, néha-néha oldalról az istálló felé pislogva.

Szőke volt ő is és magas, mint a legény. Biztosan az apja. Egykedvűen álldogált, pedig bizonyosan mindent látott.

— No… — jött ki fújva a kurátor. — Ennek kiadtam a jussát.

Meglátta az apát a karámnál és odakiáltott:

— János, te!

— Tessék, gazduram!

— Gyere csak ide…

Otthagyta a csikókat és lassan ballagott feléjük.

— Aggyon Isten…

— No, a fiaddal kiköpettem a pirosat.

A cseléd nem szólt.

— Nem tudod fogni? Hányszor mondtam már, hogy jó vége nem lesz, ha az én jószágomat nyúzza!

— Ilyen az…

— Hát én hóhért nem tartok a tanyámon. A fiadat, János, holnapra eltakarítsd. Értetted-e?

— Értettem.

— No…

Kurta biccentés: a dolognak vége. Az erkölcsi világrend megoltalmazódott, mindenki megkapta, amit érdemelt, — nincs tovább. Az apa úgy vette tudomásul az ítéletet, mint egy verdiktet, amely ellen nincsen orvoslásnak helye, nincs fellebbezés. És látszott: meg is nyugodott. Helyeselte azt, ami történt.

— Nézze meg a jószágokat, tanító úr.

Bementek az istállóba, ahol a félhomályban ropogtatták a takarmányt a lovak. Négy fényesszőrű jószág állott a jászol előtt, friss, sárga szalmán, s távolabb két tehén. A cseléd egy jókora zablóban savanyúszagú vizes pelyvát és korpát, meg répát kevert össze, etetni készült.

A körömrugón kívül nem volt egy szál gaz, az istállóban ragyogott a rend. Cifra zsupfonás függött a gerendáról, mint a kaszárnyákban.

— Szép lovak… — mondta Vince.

— Azok.

A kurátor bólintott, kurtán, de sok büszkeséggel.

— Szeretem a jószágot. De ez a büdös, hogy a tűz égesse meg, mégis mindig ütötte őket. Tudom, ha nem voltam itt, verte a lovat. Mindegyik ijedős lett, mert úgy szokott az lenni… No, de most már elég volt… Hallod-e, János! Elég volt.

A cseléd fel se nézett, keverte a répát és egy szakajtóból hintette a korpát a takarmányra.

— Menjünk a csikókhoz!

A karámnál sokáig álltak s nézték a vidám állatok hancúrozását. A kurátor megvakargatta homlokukat, húzgálta üstöküket és gyengéd hangon motyogott nekik. Emberrel nem tudnak olyan jóságosak lenni, mint az állatokkal, — jutott eszébe Vincének. A gyerekeik nem kapnak tőlük annyi gyöngédséget, mint egy csikó, vagy növendékmarha.

Már a kukoricaföld felé tartottak, mikor halkan megkérdezte:

— Hány gyereke van magának, kurátor úr?

— Egy. Egy fiam, de most éppen katona. A tüzéreknél szolgál.

— Nem is volt több?

— Nem.

Kicsit hallgattak. A válasz határozott volt, s kiérzett belőle az is, hogy senkinek semmi köze hozzá. A kérdés bizonyosan nem először hangzott el, s az öreg tudta: mi van mögötte. Lehajtott fővel mentek egymás mellett, a kurátor arcára rásütött az alkonyati fény. Sima, nyugodt vonásai kifürkészhetetlenek voltak s a kukoricaszárakat néző szeme közömbösen siklott ide-oda.

— Szereti-e a sült kukoricát, tanító úr?

— Még soha se ettem.

— No, majd törünk vagy kettőt. Jobb, mint főve, de nem szabad belőle sokat enni, mert csikarja az ember hasát.

Nyúl ugrott ki a sűrűből és riadtan vágott át a lucernásba. Sokáig látták felfelé fenyegető hátsó lábait, kurta farkát.

— Az Isten pusztítsa el, ez se tud a gróf földjén legelni, de jól megtanulta a potyázást…

— A nyúl?

— Az. Valamennyi van belőle, mind a mi földjeinken él, s aztán ott lövik agyon az urak a téli körvadászaton.

— Mondja, kurátor úr, mennyi földje van magának?

— Nekem? Hetven hold. Katasztrálisban. Mert abban számolunk már mi is a tagosítás óta.

Rásuhintott botjával egy kék szarkalábra s megállott.

— Nézze, tanító úr… Én tudom, hogy most mit gondol, meg hogy mit akar mondani… Hát majd én … Hetven hold földem van, meg egy gyerekem. A tiszteletes úr a templomban is mind ezt mondja. A jegyző úr is. Hogy miért nincs minálunk a faluban több gyereke senkinek, aki módos. Én is egyes gyerek voltam, a feleségem is. Így lett a vagyon hetven hold. Ha most énnekem három, vagy négy gyerekem van, széjjel kell nekik hasítani a földet s az onokám már mehet részes aratónak a grófhoz, vagy Kondor úrhoz, aki bérlő a gróf földjén.

— De, kurátor úr …

— Tessék csak várni! Itt minálunk már egy tapodásnyi földet venni nem lehet. Nincs eladó egy barázda se. A gróf úr se adja el a földjét. Hit honnan vegyünk? Hiába gyaporítunk, gyűjtünk iparkodunk. Miért akarják az urak, hogy a szegénységet szaporítsuk? Hogy engem az én onokám, vagy annak a gyereke átkozzon haló poromban, amiért neki zsellérnek kell lenni?

Csendesen beszélt, indulat, szenvedély nélkül, komolyan. Megállott és elmutatott messze, ahol gőzekék kürtője füstölt.

— Ott már a grófi birodalom van, tanító úr. Oda mink csak summásnak mehetünk, vagy béresnek… Mink abba a földbe a magunk ekéjét bele nem akaszthatjuk… Mit akarnak tőlünk? Letengelő mesterembereket, meg béreseket neveljünk? Azt akarják? Hát nem…

— És ha meghal az egy gyerek? Lássa, kurátor úr, itt van Domonkos Mihály bácsi, akinek ma meghalt a felesége. Az sincs, aki őrizné szegényt a haló ágyán. S aki majd az öregnek egy jó szót vetne ezután. Kire hagyja a földjét? Érdemes volt neki egész életén át küzdeni?

— Ott vannak a rokonok. Vagy az eklézsia. A mi eklézsiánknak kétszáz hold földje van, meg négy háza a városban. Jól eltartjuk a papunkat, meg a tanítókat. Nincs rossz dolguk nálunk az egyház cselédeinek… No… így van ez… A gróf úrtól kérdezze máskor, tanító úr, hogy miért van kevés gyerek a mi portánkon… Menjünk, mert ránk esteledik.

Megfordultak és némán ballagtak visszafelé. Az öreg letört két cső tejes kukoricát, hóna alá vette s mentek a tanyába.

A cseléd előhozott az istállóból két fejőszéket, leültek az eperfa alatt és izékből tüzet tettek. A parázsban, édes illatot árasztva, hamar sülni kezdett a kukorica. Barna-pirosra égett és még párolgott, mikor, letisztogatva róla a pernyét, beleharaptak.

— Jó? — kérdezte mosolyogva a cseléd.

Vince bólintott.

— Hát még, ha lopta volna, tanító úr!

— Hogy-hogy?

— Azt mondják, hogy a lopott étel sokkal jobb ízű — nevetett a kurátor. — Legény koromban mink is sokszor megszedtük a vízen túl a szilváskertekben a körtét… Haj, micsoda szotyogós körtéket lehetett ott találni. Pedig magunknak is volt.

— Lehet — mosolygott Vince. — Majd megpróbálom én is. Legközelebb kijövök ide egyedül egy éjszaka és török a kurátor úr kukoricájából.

— Nem ajánlanám pedig…

— Miért?

— Őriztetem.

Megtörölték a kezüket a koromtól és készülődtek hazafelé. A kurátor még egyszer lelkére kötötte a cselédnek, hogy a fiát takarítsa ki a tanyából, s nagy egyetértésben kezet fogott vele.

A temető már sötét volt, csak a gránit és márvány sírkövek ragyogtak a bizonytalan derengésben. Suhogtak a fák és a sírok közt, mintha a szélben hajladoztak volna, emberek árnyai mozogtak. A virágokat öntözték az asszonyok és a gyomot tépték, némán. A toronyban hetet ütött az óra.

A kapuban elváltak, a kurátor a kertek alatt ment tovább, ő pedig egyenesen a templom felé tartott. A gyepen kifáradt libák sipákoltak álmosan s egy csapat gyerek játszott. Fiúk és lányok, vegyesen.

Harsány hangok szálltak a kicsiny torkokból:

Kapitány uram üzente,

Kelmed jányát kérette,

Szebbiket, jobbikat,

Karcsú magosabbikat…

Nézte őket egy darabig, a deszkakerítés árnyékába húzódva, hogy ne zavarja örömüket. Egyes gyerekek… S a fiúk is itt játszanak a leányokkal, éneklős, táncolós játékot. Nem mehetnek fészket szedni a patakmenti fákról, a kapuk előtt aggódó szemek vigyázzák őket, hogy valami bajuk ne történhessék.

A jövő, — de milyen jövő lesz ez…

Tarné a kiskertben szöszmötölt és azzal fogadta, hogy a kastélyból üzentek érte: menjen át vacsorára. Majd minden este megkapta ezt a hívást, az intézőék egyszerre kárpótolni akarták magukat az eddig elmaradt robberekért. Nem bánta, szívesen ment, mert jól érezte magát a hűvös és finom szobákban, ízlett az erős fekete, amit vacsora után kapott és a furcsán kevert italokat is szerette, amelyeket az asszony fantáziája alkotott, olyan szenvedéllyel és odaadással, ahogy a szobrász a márványt faragja.

Sághyt már kedves bátyámnak szólította és sokszor azon kapta magát, hogy valami dzsentris modort vesz fel. Így — egy parasztház és a grófi kastély között — felmérhetetlen ellentétektől határolt napjai mindig új ízeket és szenzációkat hoztak. Nem tudta volna magyarázatát adni miért, de egyformán jól érezte magát Tarék füstös nyári konyhájában, a fejőszéken ülve és a minden esti meleg tejet szürcsölve, vagy a hűvös bőrfotöj ölelésében a jeges alkohol-keveréket kóstolgatva.

— Jó — mondta —, akkor átalmegyek majd.

— Tejet se iszik, tanító úr?

— De. Megvárom a fejést.

— Mindjárt megyek az ólba.

Karjára akasztotta a zsétárt s hajlott hátával, araszoló lépteivel átsietett az udvaron. Vince és a macska utána.

A virágos csupor ott állott kikészítve az alacsony asztalon, az asztal alatt meg a Miska cseréptányérja. Elmosolyodott, hogy egy koszton van a vén cirmossal.

Türelmesen vártak, míg megkapták a tejet, s aztán egyszerre indultak el. A macska bajuszát nyalogatva a szalmakazal felé, ő meg a kapunak. Elkerült a templom háta mögött, nem akarta, hogy az igazgatóval, vagy a tiszteletessel találkozzék és felelnie kelljen a kérdésre: hová igyekszik. Kikerülhetetlennek látta úgyis, hogy a viszony emiatt a kastéllyal való barátkozás miatt előbb-utóbb hideggé, ha nem ellenségessé válik köztük, de nem bánta. A maga életét akarta élni, azt gondolta: teheti és nem kell egy oktalan ellenszenv törvényét magára nézve kötelezőnek elismerni. Azt már tudta, hogy Sághyék nem olyan gőgösek, mint amilyeneknek az igazgató lefestette őket. Inkább az ő életük nívója s a kastély szokásai, levegője különböztek csak kiegyenlíthetetlenül. Hogy ezüsttel terítettek ott és kristály csillogott az asztalon, gyertyát gyújtottak az ebédlőben, ha vacsorához ültek és kesztyűs inas hordta körül a tálakat, míg náluk mindez nem volt s a mezítlábas szolgáló se vehette fel a versenyt a mindig simára beretvált, halkbeszédű inassal. Nem bírták a versenyt az intézőékkel. Szerettek zsíros ebédeket enni és az asszonyok minden erejüket megfeszítve licitálták túl egymást, dicsérték egymás konyháját és süteményreceptjeit, de az intézőéket nem merték meghívni. Féltek az összehasonlítástól s férjeiket alattomban, apró megjegyzésekkel tüzelték a kastély ellen. Így kezdődött a néma harc, s ma már feledésbe hullott az igazi ok, csak a falu intelligenciájának házai álltak szemben úgy a kastéllyal, mint ellenséges várak. A gyűlölet kicsapott a konyhákból, a rosszul terített ebédlőkből, kopott szalonokból és sárga vize elárasztotta egész életüket.

— Mi közöm hozzá? — vont vállat Vince, amikor még, szerencsére elég korán, felismerte ezt az igazságot. — Mi közöm az igazgatóné és a tiszteletes asszony versengéséhez? Miért kell nekem hadat üzennem az intézőnek, csak azért, mert a felesége szebben szervíroztatja a parfét, mint a jegyzőné?

Diána, a vizsla, az ismerősnek kijáró bizalmassággal fogadta. Mikor megsimogatta a fejét, meleg, hosszú nyelvével végignyalta a kezét és melléje szegődött. A teraszon terítettek vacsorára, burás lámpa égett az asztalon, fehér fénye hívogatón ömlött el a vakító térítőn és szikrázott a metszett poharakon.

Otthonosan ment a szalonba, ahol együtt találta a családot s a bérlőt, aki mostanában tán mindennap átjött Koppányszállásról, mert ahányszor a kastélyban járt, mindig ott ült Kondor úr is.

A segédtiszt a rádiót csavargatta. Végigfutott a skálán és egy-egy zenefoszlány, vagy mondattöredék kibuggyant a hangszórón. A világ üzent. Páris szalonzenét adott, Berlinből egy mély és meggyőző férfihang éppen azt mondta: Sondermeldung, Róma hullámhosszán Gigli Cavaradossi nagy áriáját énekelte.

— Jaj, Sanyi, ne nyafogtassa azt a készüléket — mondta kínzottan az intézőné. — Maradjon Rómánál.

— Unalmas, kezitcsókolom. Érdemes hallgatni ezt a gurgulázást?

— Miért árulja el mindenki előtt a zenei analfabétizmusát, ember?

— Egy jó kis dzsezzt… Azt szeretnék hallani. Vagy cigányt a Hungáriából.

— Akkor várjon. Nézze meg a műsort és majd állítsa be. De ne mixelje a hangokat. Csak italban szeretem a keveréket.

A nagykezű, barna, egészséges fiú vállat vont. Nem volt sértődött. Nevetett és elkattantotta a bűvös dobozt, aztán felállt.

— Nagyon éhes? — fordult Vincéhez az asszony. — Mert ma tulajdonképpen nem is kap vacsorát, csak költészetet vacsorázunk a teraszon, holdfényt, csillagokat és tücsökzenét. Csupa ilyen könnyű dolgot.

— Jó lesz!

Lelkesen fogadta a fenyegetést és őszintén örült. Ez is milyen kedves… Megváltás a serpenyős rostélyosok, tejfeles csirkével tetézett tálak és zsírtól hajladozó rétesek között, hogy itt a virágos asztalon csak a szemnek adnak sokat.

— Velünk tart, Kondor úr? — kérdezte Sághyné.

— Köszönöm, azt hiszem, nem. Most is sietek.

— Hát akkor gyerünk asztalhoz.

Kivonultak, a bérlő a teraszon elbúcsúzott és fekete árnyéka eltűnt a nyírott bokrok között.

— Ma megint éhes maradok… — dörmögött a segédtiszt s komikus kétségbeeséssel tekintett körül.

— Ne féljen, gyermek. Vigasztalásul tojásos sonkát csináltattam magának, majd a vacsora végén felfalhatja.

— Hála Istennek! Őrző angyal maga, nagyságos asszony. Nem is tudom, miért nincs szárnya.

Forró erőlevest hozott az inas, utána pedig halat és majonézt.

— Tonhal konzerv — ragyogott az intézőné. — Ma bent voltam a városban s felfedeztem a csemegésnél. Lecsaptam rá, elhoztam mind a négyet. Szereti?

— Igen…

A feketénél Sághy a gazdaság ügyeiről kezdett beszélni a segédtiszttel s az asszony, meg ő némán hallgatták a diskurzust. Vetőmag-gondok, trágyahordás, a cukorrépa elszállítása került szóba egymás után.

— Már tegnap is akartam kérdezni, szívem — szólt az asztal végére az intézőné —, hogy ez a Kondor meddig jön még ide olyan sűrűn? Nem szeretem ezt az embert…

Sághy kacagott.

— Vagy két hónapig, lelkem.

— De miért?

— Jövőre lejár a bérleti szerződése. Azt akarja elintézni, de én még nem tudtam a gróf úrral beszélni, s persze, nyugtalanítja a dolog.

Vince felfigyelt.

Ötezer hold a hatalmas birtokból egy ember kezén s a falu parasztjai úgy élnek a határon, mint a börtönben. Körülfogja őket az uradalom, szorítja, mint az abroncs a hordót. Mi lenne, ha nem Kondor kapná meg a bérletet, hanem a falu? Fogalma se volt róla, hogy ezt meg lehetne-e csinálni, de heves vágy fogta el, hogy segítsen benne nekik. Vajon akarnák-e? Meg kéne tudni, beszélni valakivel, a kurátorral, vagy az öreg Tarral.

— Te, Vince — fordult hozzá Sághy —, én elszóltam magam.

— Miért, kérlek?

— Nem volna jó, ha a nép megtudná, hogy a bérlet lejár. Már legutóbb is nagy galibát csináltak miatta, szaladgáltak Ponciustól Pilátusig, hogy megakadályozzák. Kis híja, hogy nem sikerült nekik. Hát, kérlek, nehogy véletlenül elszóld magad…

— A falusiak is bérlők akarnak lenni?

— Akartak… Megbolondították egymást, már szövetkezetet is szerveztek. Gyűléseket tartottak a gazdakörben, két hétig olyan volt a falu, mint a széttúrt hangyaboly, alig bírták őket lecsillapítani.

— Hát miért nem lehet nekik földet adni?

Az intéző vállat vont.

— Lehetni lehetne… Ha rajtam állna, adnék is nekik annyit, amennyivel megbírnak. Évek óta rossz viszony van az uradalom, meg a falu közt emiatt a bérlet miatt, pedig erre nincs szükség… Dehát…

Legyintett, mint aki nem akar a dologról többet beszélni.

Vince azonban nem engedte befejezni. Remegett belülről, mint aki kincset talált s már tudta, hogy elárulja a bérlet ügyét valakinek. Hadd tudják meg a parasztok és küzdjenek meg Kondor úrral a földért, ha bírnak.

— Hát, ha neked is ez a véleményed, miért nem kapnak mégis?

— A gróf úr… Tudod, konzervatív öregember és kényelmes is kicsit. Azt tartja, hogy egy emberrel könnyebb szerződést kötni, mint százzal.

— Dehát szövetkezetet akartak alapítani, azt mondod?

— Igen, igen… De sok probléma van itt. Volna-e elegendő igásjószáguk, vetőmagjuk, tudnák-e gondozni a földet, fizetnének-e pontosan… szóval nem könnyű. Sok gond és aggodalom járna vele. Kondorról meg tudjuk, hogy kicsoda, húsz éve bérlőnk…

— Szóval az az előnye a parasztok felett, hogy egyedül van?

— Csak annyi. Mert különben cseppet se ideális gazda. Kihasználja a földet, uzsorás módon gazdálkodik rajta, kiveszi a zsírját s ha egyszer megint a magunk kezébe kerül, öt esztendő kell, míg rendbe tudjuk hozni… Neki üzlet ez, minél többet akar keresni… Azt hiszem, már vett is valahol a Tisza-háton pár száz holdat magának.

— Úgy…

Elgondolkozott, játszogatott a gyümölcskéssel s aztán hirtelen Sághy felé fordult:

— Tudod-e, miért van ebben a faluban olyan kétségbeejtően kevés gyerek?

Az intéző csodálkozva vetette fel fejét a szenvedélyes hangra.

Aztán elmosolyodott és aprókat bólogatott.

— Te is megkaptad a betegséget…

— Miféle betegséget?

— A messianizist… Meg akarod váltani a parasztokat. Csak vártam, hogy mikor jelentkezik rajtad az első kiütés. Valamennyi intelligens ember beleesik ebbe, aki városról jön és elég fiatal hozzá. Öregek soha nem kapják meg…

— Nem értelek…

— Világért se akarom bántani a jószándékodat, vagy a lelkesedésedet… Persze, hogy tudom: miért olyan ijesztően kevés a faluban a gyerek. De csak a gazdaportákon. Nézd meg a zselléreket, alig akad köztük, akinek három-négynél kevesebb volna… Ott a gyerek tőke, örülnek neki, mert minél több van, annál nagyobb a család keresete, ha felnőnek. A gazdák… az már más kérdés… Ez a fajta nálunk, ebben a faluban, halálra ítélte magát. Nézd meg a szegény embereket, mind más, testileg is különbözik tőlük. Bevándoroltak a zselléreik, szőkék, vidámak, szaporák… Ha már belevesztünk ebbe a kérdésbe, beszéljünk csak róla. Két fajta harcát látod ebben a faluban. Az ugoros szegényekét, a törökös gazdagokkal. Ezek a barna, hallgatag, kevély gazdák tán a mi törzsünk legrégibb és legtisztább hajtásai. Uralkodásra termettek, közönyösek az élettel szemben, s a halált is szemrebbenés nélkül tudják fogadni. Ha eddig nem láttad volna, majd rájössz később. A végső dekadencia jelei vannak rajtuk, s ennek csalhatatlan jele, hogy kultuszt csinálnak a halálból. Csak abból. Nézd meg a temetőjüket, pompásabb a városiaknál: csupa virág, csupa márvány. Gyümölcsfákat ültettek bele és zselléreik kukuricát, meg krumplit termelnek a humuszba beleivakodott ősök csontjain. Együtt élnek a halállal…

Elhallgatott és messze nézett a park sötét fái közé, amelyeknek fekete lombjait zúgatta a szél. Szentjánosbogarak szálldostak, mint a füvek világának titokzatos röppentyűi, kékesen kigyúlva és visszahullva a gyöpre. Messziről kutyák ugattak és Diána hátracsapta nagy lapátfülét, fejét pedig félrehajtotta, mintha azon gondolkoznék: érdemes-e felelnie a rokonoknak?

— Nos — folytatta az intéző, nagyot szippantva cigarettájából —, hát így van ez, öcsém. Ez a nagyszerű fajta halálra ítélte magát s a rideg verdiktben tán része van a gróf úr birtokának is. De nem perdöntő része. Én legalább nem hiszem… Nézd, itt ezek az emberek — a leggazdagabbakról beszélek — nem akarnak már dolgozni se. Keresnek valami ürügyet és leteszik a szerszámot. Az öreg Pál bácsi kurátor, tehát nem fog a kezébe kaszát, nem szánt, csak néha-néha néz a földje felé. Kicsiben ugyanazt teszi, mint a gróf úr… Domonkos Sándort megválasztották községi pénztárnoknak, azóta csak a faluházán üldögél egész nap és neki is ezüstfejű sétapálcája van. Ismered a fiatal Nyerges Bélát? Kétszáz holdat örökölt, harminc esztendős, de bérbe adta a földjét és hatszáz pengős belga puskával vadászik a szolgabíróval, meg a jegyzővel… Egy vasvillát meg nem fog, egy kocsi szénát maga haza nem hoz a tanyájáról…

— Nem tudom, mi ez… Lehet, neked van igazad, de lehet, hogy tévedsz. Ez a nép félelmetesen okos és tiszta fejjel gondolkodik. Nem az a fajta vad, amelyik a fogságban széjjeltöri homlokát a rácson, hanem amelyik tudomásul veszi a változhatatlant és igyekszik a ketrecben legalább jól élni, addig, amíg él… De próbáld meg kibocsátani, mindjárt lehámlik róla a közömbösség és baromi belenyugvás. Megpróbáltátok már kinyitni előtte a ketrec ajtaját?

— Hagyjuk ezt, öcsém… Olyan témát vetettél fel, amin egész éjszaka vitázhatnánk, s nem mennénk semmire. Meggyőzni se tudnók egymást, segíteni se bírnánk, még ha meg is lelnénk a bizonyos igazságot…

Az inas kitolta a kártyaasztalt, az asszony, aki karosszékének mélyébe húzódva hallgatta a beszélgetést, megkönnyebbülten sóhajtott és kiragyogó szemmel lépett üvegeihez. Töltött a karcsú poharakba és megkérdezte Vincét:

— Szereti a keserűt? Csinálok magának valami egészen szenzációs keveréket…

 

 

 

folytatás következik!?