ELSŐ FEJEZET.
A kurátor kezet nyújtott és kemény, nagy tenyere bizalmasan szorította meg az ujjait.
— Aztán, ha mégis meggondolná, tanító úr, én szívesen adok kovártélyt.
Szúrós kis fekete szeme ragyogott, kerek arca fénylett és szavában a rangbéli egyformák megértő elnézése volt a méltatlan környezettel szemben. Úgy ajánlotta fel házát, mint az arisztokrata, aki tudja, milyen kínos lehet egy igazi úrnak zsupfedél alatt élni és szalmazsákon aludni. Szemöldöke hitetlenkedve szaladt fel, mikor először visszautasította a kis tanító, s egyszerűen azt gondolta: szégyenli magát a balfogásért.
— Nem, köszönöm, kurátor úr… Nagyon jó lesz nekem itt. Kedves emberek az öreg Tarék…
— Azok hát… Jó emberek, de…
Nem fejezte be, csak legyintett. Minek magyarázza? Most már tudta, hogy az a baj: nagyon fiatal még az uracska. Tapasztalatlan. A kis csirke is belemegyen a kacsaúsztatóba, míg meg nem tanulja, hogy neki nem ott van a helye, hanem a szérűn. Azért derék legény, tagos, erős, okosnak is látszik. Majd idővel…
— Istennek ajánlom.
— Jó éjszakát, kurátor úr…
Utána nézett a szikár, egyenes derekú öregembernek. Botját hóna alá szorította, csizmás lába nem lassan, de nem is gyorsan lépkedett, feje mereven ült nyakán a fekete kabát felett, s nem fordult semerre. A méltóság volt, — ahogy a paraszt elképzeli. Kemény és rideg; fajtájának tiszta ideálja, a parancsoló, amilyet szeret maga fölött, s amilyenné maga is válik nyomban, mihelyt módot ad hozzá a föld, vagy a hivatal, az esküdtség, az eklézsia presbitersége, a szövetkezeti elnökség.
Mosolygott, de nem gúnyolódó szándékkal s megfordult. A kapu fakilincse csattant, a bozontos kutya egy percre felemelte fejét. Ránézett, figyelmesen, lábát kinyújtotta, mintha azon gondolkodnék: felkeljen-e?
— Betyár, ne…!
A barna szemek lustán lehunyódtak, s a szögletes fej visszaesett.
Ez is tetszett neki. Nem olyanok itt még az ebek se, mint a városi kutyák. Nem ugrálnak, nem hízelgők, nem készségesek. Egyéniség mind. Ez a Betyár például kényelmes öregúr, bogaras, néha ráront az ismerősökre, máskor a koldusokat is jóindulatúan engedi a konyhaajtóig, vagy a cigányasszonyokat. A szomszédék szőrmók pulija szelíd humorista; a kurátor nagy tarka, vicsorgó udvarbírója meg emberfaló csinovnik, valóságos bürokrata, aki csak annyit tanult meg, hogy neki őrködni kötelessége s ennélfogva nem válogat, hanem a házbelieken kívül, akiket lapos pillantással nézeget, mindenkinek ketté szeretné harapni a lábikráját.
Végigtekintett az udvaron, a házon, a sátoros nagy diófán, s aztán a nyikorgó léckapun belépett a kiskertbe. Az ászragálybokrok közt hevenyén összeütött deszkapad húzódott meg, arra leült s beszívta a virágok kesernyés, mély illatát.
Az udvarból apró zajok hallatszottak hozzá. Mindegyik ismerős volt már. A színben gyalu hersegett az öreg Tar Imre keze alatt, az istálló ajtaján a félig telt zsétárba zubogó habos tej csorranása jött elő, s néha, hosszú időközökben, mint egy távoli, tompa dobütés, vagy szívdobbanás: a nyári álláson valamelyik ló patkós lába buffant a földön.
Mindez különös jelentőségűnek tűnt s beletartozott a koraőszi alkonyat drámájába, — ahogy Tallér Vince nevezte magában a nappal estébe való lassú fordulását. Tragikus zöngét érzett abban, ahogy a nap véresen lebukik az éghatár szélén, a fellegek piros lobogású tűzbe borultan száguldanak tova a firmamentumon s a házak, fák, kazlak árnyéka hirtelen elzuhan, terebélyesedik, hosszan kinyúlik, mintha a dolgok kiontott vére-foltja lenne a földön.
A galambokra vadászó macska türelme is elfogyott a fénnyel, felszökött az árokpartról és szemében kihunyt a cirmos láng, a ragadozók indulata.
Soha nem látott még ilyen alkonyatot.
A nap egészen eltűnt s mintha a világ nyers és tömör valóságú dolgai egyszerre elveszítették volna súlyukat. Leheletkönnyűvé vált minden; a hazatérő baromcsorda felvert porának ködében a földön lapuló házak szinte lebegtek, az udvarok mélyén ringón felemelkedtek a szalmakazlak és szénaboglyák, akár a délibáb valószínűtlen képei a pusztán s a levegő megtelt illatokkal.
A tarló meleg búzaszaga, a felszakított földek barázdáinak nyers párolgása, a csorda kakukkfű- és tejszaga mind benne volt ebben a parfőmben, amelynek furcsa, kesernyés mellékízt adott a szabad kémények kihűlt korma, meg a zsellérkonyhákon fövő pergelt leves égett-hagyma illata.
A városi ember érzékei mohón fogtak fel mindent: a kis zajokat, a dolgok titokzatos változását, az illatokat, az egész új és csodálatos világot körülte, amelybe — úgy érezte — maga is beletartozik, tehetetlenül törvényei alá szorult s nem lehetne egyetlen mozdulata most, amely nem harmonikus e nagy egész magatartásával. Egy volt az alkonyi tájjal, része annak, akár a virágok, fák és boldog volt e felelőtlen létezéstől, mint a nagyfejű ászragályok a deszkapad mellett. Egyszerűen csak élt. A gondolatok darazsai nem dongtak homloka kasában, riasztón és valamire sarkallón. Érzett csupán és ösztönei eszméltek, annyira, hogy tudomásul vegye a jelenségeket. Tiszta volt, boldog és derűs.
Igaz: nem esett nehezére. Mindössze huszonhat éves még, enyhe romantikus fertőzéssel, s ezért fogékonyan az ingyenvaló szépségekre s a szűzinek látszó világra: a falura, amelyből egyelőre csak az illatok, árnyak és a béke mutatták feléje sugárzó arcukat.
— Szép lesz itt élni… — futott át rajta, nem a gondolat, csak egy borzongó érzés, — szép lesz, bizonyosan…
Az istálló verebcéje kinyílt és az öreg Tarné kilépett az udvarra. Papucsáról leverte az alom szalmaszálait és klaffogva igyekezett a nyári konyha felé, amelyet majdnem egészen eltakart a diófa fekete, mozdulatlan koronája. Meghajolt, mintha nagy terhet cipelne és nem a tejeszsétárt.
A macska utánasuhant, szoknyájához dörzsölődött és halkan miákolt.
— Hogyne… majd te leszel az első, ugye! — motyogott válaszul és feléje rúgott az ajtó előtt. — Menj egeret fogni, büdös.
A nagy puha állat lehevert és száraz ínyét nyalogatta.
Már a kilincsen volt a keze, mikor eszébe jutott valami.
— Tanító úr…!
Senki se felelt.
Ez is hol a jó fenébe mászkál már megint…?
Elégedetlen volt a tehénnel, hogy kevés tejet adott, a macskával, mert a porta egereit tíz év alatt se sikerült kiirtania, s a tanítóval, mert nem jelentkezik. Mindenkivel és mindennel ellenséges viszonyban élt, s ha rajta áll, az egész világot újra teremteti Istennel az ő elképzelése szerint. Szürke szeme mély gödréből gyanakvón nézett hatvan esztendeig, mindenben ellenséget és kártékony szándékokat szimatolva, s még testvérének se adott ki egy kanta tejet az ajtón, míg egy csipet sót rá nem hintett, mert hátha megrontják a tehenet és vér jön másnap a tőgyéből.
Letette a zsétárt a vízlócára, a falról leakasztotta a szűrőt, beléfújt, kötényével megtörölgette és sóhajtott. Megint kétszer kell járni… A fazekak nincsenek bent. Lerúgta a papucsot, mezítláb szaladt vissza az udvarra, a kúthoz, s az ösztörű tetejéről levett két barnamázas fazekat.
Mentében még egyszer kiáltott:
— Tanító úr!
— Tessék, Tar néni!
— No… Mégse siketült meg… — motyogta.
— Iszik egy kis meleg tejet?
Tallér Vince kilépett a virágos kertből és imbolygó árnya a konyha felé tartott.
— Hogyne… Nagyon szeretem.
A macska már besompolygott az ajtón és hátsó lábaira ülve a zsétárt nézte keserves, sűrű nyávogás közben.
— Itt van ez a gyönyörű kosztos is… Várjál, ebadta, sorodra.
Virágos csuprot öntött tele, aztán a macska cserepébe is loccsantott.
A tanító nekidőlt az ajtófélfának és mohó kortyokban itta a sűrű, fehér tejet.
— Jó?
Nagyokat lihegett, mint a gyerekek s csak bólintott.
Az öregasszony arcán mosolyféle suhant át és pillantása megbocsátón pihent a fiatal arcon.
— Az én fiam is ilyenforma volna már, szegény, ha élne — mondta és kurtán bólogatott hozzá.
— Régen halt meg?
— Húsz esztendeje múlt aratáskor.
Felnézett a kormos gerendákra és szeme elnedvesedett. Kötényével letörölte a könnycseppet, szipogott s a tejesfazekat az asztalra tette.
— Mi baja volt?
— Annak lelkem? Veresség… bizony az…
— Nem vitték orvoshoz?
— Nem. Nem vittük. Dandik nanó főzött neki füveket, párolta is szegényt, de nem használt.
— Miért nem orvoshoz vitték?
— Nem gondoltuk, lelkem, hogy meg akar halni.
A füstös, égettszagú konyhában úgy hangzott ez a mondat, mint egy hitvallás tétele. Nem a szavakban, hanem a hangsúlyban volt valami isteni közömbösség élet és halál iránt, látszólag ellentétben az iménti könnyekkel. Csak pillanatok múlva tisztázta magában, hogy a húszesztendős szomorúság már inkább a paraszti tisztességszabályoknak engedelmes betartása s tán az anya soha be nem gyógyuló sebének sajgása volt. A meghökkentő mondat pedig valami hideg fatalizmus, alázatos, régi, megfogalmazhatatlan bölcsesség dadogó jelentkezése. Más formában visszariasztó lett volna, de így arra jó, hogy rávillantson egy futó fényt a lélekre, amelyet nem ismert, s mélységeit borzongva csak most méregette.
— Hát ha tudták volna, hogy meghal, hívtak volna orvost hozzá?
Nem értette, mit akar a kérdéssel. Megfordult a magas szabadtűzhely mellett, amelynek tetején tőzegből éppen gúlát rakott és ártatlan-őszintén felelt:
— Sokba kerül ám az orvos… Nem igen van arra pénze az embernek.
— De egyetlen gyereke volt a fiú? Nem?
— Az hát… Szegény egyetlen Józsi fiam.
— Ha orvost hívnak, most biztosan élne és egészséges, nagy legény volna.
Bólogatott, szeme megint megtelt könnyel. Sóhajtott, mint aki egy elháríthatatlan végzetről nem akar tovább beszélni.
— Így akarta az Isten. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő neve…
Nem, nincs benne bűntudat. Nem érez felelősséget, mint ahogy a vak is közömbösen tapodja el a sütkérező bogarat. Az érzékenységnek bizonyos fajtája hiányzik belőle, de ez nem egyéni sérülés a lelken, most tisztán érezte. Ilyenek ezek mindnyájan.
Kíváncsian nézte az öregasszonyt és eszébe jutott hirtelen: mennyi szörnyű bűnről olvasott véresen részletező újságcikkeket, törvényszéki tárgyalásról szóló jelentéseket, amelyekben családirtó vénasszonyok, gyilkoló menyecskék szerepeltek. S szeme előtt megjelent a vastag betűvel nyomtatott mondat, hogy „a vádlott közömbösen ismerte be tettét”… Igen, itt van valami, nem műveletlenség, nem elfásultság, inkább az ősember gyermeki felelőtlensége, amelynek mindegy: cserebogár szárnyát kitépni, vagy embert ölni.
Majd megismeri őket lassan. Lesz rá ideje, ki tudja, hány esztendeig kell közöttük élnie? Tán maga is olyanná lesz, mint ezek mind, a környezet irgalmatlan hatása régi törvény…
— Én most elmegyek egy kicsit az igazgató úrékhoz — mondta aztán később.
— Hát a vacsora?
— Készítsen be egy pohár tejet az asztalra. Majd megiszom, ha hazajövök. S tán egy darab kenyeret is.
— Jó. A lámpás is az asztalon lesz, le ne verje, tanító úr.
Lehajtott fővel, elgondolkozva ballagott a kapu felé. A kutya még mindig ott hevert a kerítés mellett s hogy meglátta, nyújtózkodva felállt, halkan nyüszített és sarkába szegődött. Akkor vette csak észre, mikor már kisurrant mögötte a kapun és prüszkölve szaglászta a port.
Az akácfák feketén suhogtak az estében, az égen, magasan, kiragyogtak a hidegfényű, messzi csillagok és a hunyorgó világok közt telearcúra dagadtan úszott a hold. Keresztülment a templomkerten, a kaszálatlan, nagy fűben harmat permetélt a cipőjére és csatakossá áztatta a nadrágját. Azt gondolta, hogy majd az igazgatóval beszél az emberekről. Lápos Géza negyven éve lakik köztük, biztosan jobban ismeri őket, titkaikat, ösztöneiket és istenüket.
A Betyár elmaradt a léckerítésnél. Hiába hívta, hasztalan füttyentett neki.
A verandán lámpa égett és vacsoraillat terjengett. Az igazgató felesége, kövér, sárga arcú, táskás szemű, de örökké mosolygó, hervadt asszony, úgy fogadta, mintha örökké itt járt-kelt volna köztük, s a családhoz tartoznék.
— No, Vince, mi újság?
Meg akarta csókolni a kezét, de még küzdelem árán se sikerült.
— Nincsen semmi.
— Igaz… Mi újság is lehetne ebben a fészekben!
Hangjából csömör és utálat áradt, sötéten.
— De nagyon jól érzem itt magam! Azt hiszem, hamar megszokom…
Kötekedve, az ellentmondás kárörömével még túlozta is érzését.
— Míg fiatal. Aztán újság is magának a falu. Minden városi embernek tetszik a tehén, a kiskert, a csikó, a malacok, a pelyhes csirke… No… Ha majd egyszer este a tehén nyomába… Különben fagyjuk! Nem akarom elvenni a kedvét. Addig élvezze az örömét, míg zavartalanul teheti.
— Persze. Géza bátyám hol van?
— Mindjárt jön. Almát szed a kertben. Üljön le addig, no. Gyújtson rá.
A kavics már csikorgott is és a lépcsőn, a lámpás fényében, megjelent az igazgató. Ingujjban volt, haja csapzottan hullt a homlokára. A nadrágtartó alatt, a háta közepén kidudorodott az ing s olyan volt, mint egy púpos óriás. Egyik kezében kosarat lóbált, tele ökölnyi piros almával.
— Szervusz, öcsém! — örvendezett. — Jó, hogy átjöttél, vacsora után eljátszunk egy parti kalábert.
— Kártya… Megint kártya! Hogy a láng vesse fel azt is, aki kitalálta. Nem tudnak egyebet kezdeni?
— Ne peregj, Zsuzsa. Látod, én sokkal gavallérabb vagyok nálad.
— Aaaz… aaaz… Nagy gavallér volt világéletében!
— Nem? Hát szóltam én neked valaha, hogy minek olvasod örökké az Új Időket? No?
— Ugyan!
— De bizony! Meg is mondhatnád már egyszer, mit lelsz benne annyi művelődni valót…
Az asszony elhallgatott, látszott: érzékeny pontja ez. Gyorsan kiment a folyosóra nyíló ajtón s eltűnt a sötétben a konyha felé.
— Mindig ezzel szerelem le, ha morog! — nevetett az igazgató. — Olyan biztos szer ez, mint a Kossuth-életelixír. Mindenre jó.
Letette a kosarat az asztal közepére és Vince felé kínálta a szivaros dobozt.
— Gyújts rá, no. Tudod, még a régi békében hirdették azt a csodaszert a parasztoknak csinált kalendáriumokban. Fel volt ott sorolva, hogy a Kossuth-életelixír meggyógyítja a köszvényt, köhögést, náthát, csömört, csúzt, de még a hektikát is… Mit csináltál egész nap? Voltál-e már az intézőéknél?
— Nem.
— Miért?
— Nem akaródzott sehová mozdulni. Feküdtem a kertben, a diófa alatt egész délután.
— Már pedig oda el kell menned. Vigyázz, nem lesz jó, ha magadra haragítod őket!
— Miért haragudnának meg?
— Két napja itt vagy a faluban és nem mentél el a kastélyba. Oszt azt kérded, miért haragudnának meg az intézőék?
— Olyan szigorúan veszik az ilyesmit? Én azt hittem…
Az igazgató közbevágott:
— Ne higgy semmit. A spanyol etikett nem olyan szigorú, mint a falusi illemszabályok.
— Igazán?
— Nem tudod, miért, úgy-e? Hát én majd megmondom. Azért, mert a szigorú törvényt, az ágas-bogas szabályt könnyebb megszegni, s akkor az illetőt szabadon szidhatja minden tisztességes ember. Mi volna itt, ha még csak haragot se tarthatna az ember egymással olykor-olykor s ki nem pakolhatná felebarátjáról táplált véleményét egy másik felebarátjának? Megenne bennünket az unalom…
— Tréfálsz?
— Eszembe sincs. Nagyon is komolyan beszélek. De az intézőékkel csínján kell bánni. Előkelő família, télen sokat járnak Pestre, velünk nem is igen állnak szóba, csak a nemzeti ünnepeken ereszkednek le hozzánk. A gróf hallgat rájuk, s akire egyszer megharagszanak, annak már régen rossz.
— Szóval?
— Lásd, milyen atyai barátod vagyok: nem lesz kártya vacsora után, ahelyett átalmegyünk a kastélyba.
— Velem jössz?
— Veled. Pedig úgy megyek, mintha a vágóhídra mennék. Nem érzem én jól magam a kastélyban…
Az asszony visszatért, piros szemekkel. Könnyezett egyet a konyhában a zöld paszuly felett.
— Tartson velünk, Vince.
— Köszönöm szépen… Csak tessék vacsorázni. Én már túl vagyok rajta.
Lapos Géza a fonott kerti székbe vetette magát, s nyakába gyűrte az asztalkendőt, a mezítlábas cseléd pedig ebben a pillanatban behozta a tálat. A tejfeles zöldbab és a rántott hús illata megtöltötte a verandát. Csörömpöltek az evőeszközök és a két ember átadta magát az asztal örömének. Tán ezek a percek: a táplálkozás percei teremtettek csak igazi harmóniát köztük, mert enni mind a ketten szerettek.
A nagy kristályvizes üvegből bort töltött az igazgató és felemelte a házi szódás-masinát is, amely a kultúra büszke vívmányaként csillogott a lámpafényben, összedrótozott testével és fényes nyakával.
— No, egy spriccert, szíverősítőnek…
Összekoccintották a poharat.
— Inni, meg kártyázni… Azt tudnak… — sóhajtotta az asszony.
— Hát ma nem kártyázunk.
— Nem?
— Nem. Sokkal rosszabbat teszünk. Megyünk az intézőékhez.
— Most?
— Most hát. Feketére.
— Késő este?
— Nyolc óra sincs. Nem olyan parasztok azok, mint mi, hogy a tyúkokkal feküdjenek.
Az asszony vállat vont.
Csendesen ettek, Vince pedig nézte az udvarról berepült szúnyogokat és apró éjjeli lepkéket, amelyek bódultan kerengtek a lámpa körül. Tudta már azt is, hogy mi az orvosság ellenük: pipázni kell. A tiszteletes tegnap este a kertben kezébe nyomott neki is egy hosszúszárú, borostyánszopókás csibukot, azzal, hogy „szíjjad öcsém ezt a légelhárítót”. Furcsa emberek. A pap is, a tanítóék is. Kicsit uniformizáltak, kicsit keserűek s úgy viselkednek, úgy beszélnek, mintha deportáltak volnának egy magányos szigeten, büntetésből élnének itt, nem a maguk jószántából és csodára várnának, kegyelemre, amely egy megváltó órában visszaszólítja majd őket a világba, ahol minden jobb és szebb. Közben nagyokat esznek és csodálatos mennyiséget isznak meg a falu szélén, a sárgahomokú szőlőskertekben termő gyenge és savanyú borból.
A lány rétest tett az asztalra és Lápos felesége újra invitálta:
— Legalább ezt kóstolja meg. Almás rétes. Az ilyen fiatalemberek szeretik az édességet.
Elvett egy kis tányért és rátett két darabot.
— No, akkor egy spriccert is. A hasznost a kellemessel.
Zörgött a finomra nyújtott, ropogósra sült tészta fogaik alatt s még egyszer kellett vennie a rétesből, mert Láposné feltette a fenyegető kérdést:
— Tán nem ízlik? Nem tudok olyat sütni, mint a városi cukrászok?
— Dehogynem! Sokkal jobb ez!
Őszintén mondta és az asszony ragyogó szemmel nézte, ahogy harapott a töredező rétesből és még a morzsákat is összecsipegette a tányérról.
— No, akkor testben és lélekben megerősödvén, mehetünk! — húzta ki gallérja mögül az asztalkendőt Lápos. — Még egy kortyot iszunk, s megpróbálunk előkelő lenni, a kutyafáját.
Összegombolta vastag, sötétvörös nyakán az inget, megkereste nyakkendőjét s közben odafordult Vincéhez:
— Majd el is felejtettem megkérdezni, hogy tudsz-e te bridzselni?
— Tudok. Miért?
— Hű, barátom, akkor már nyert ügyed van a kastélyban! Ezek az előkelő népek nem vesznek másfajta kártyát a kezükbe és lenézik a kalábert, de még a tarokkot is. Azt hiszem, minket azért nem szeretnek legfőképp, mert ugyanolyan kártyával játszunk, mint aminővel a summások durákoznak. No, de ősztől fogva, mikor a kisasszonyka visszamegyen az intézetbe, csak nézegetik az ördög bibliáját, mert nincs negyedik. Néha kínjukban már a szolgabíróért is átküldik az autót Felszegre… Ha megtudják!… Ha jaj! Tán még oda is hívnak lakni. Karriert csinálsz, fiam…
Gúnyolódni akart, de volt a hangjában egy kis keserűség. Hogy íme: egy buta kártyajáték is hogy kinyithat valaki előtt egy ajtót. Mert az intézőéket ők is, a jegyzőék is, a papék is csúfolták, valahányszor szó esett róluk, de szívesen fordultak volna meg sűrűn a gereblyélt-homokú udvar utain, a nagy hűvös szobákban, ha hívják őket. A szokások, amelyek a magas kőkerítés mögött érvényben voltak, s amelyekről az intézőék cselédei, meg egy-egy személyesen tett felfedezőút tapasztalataiból tudtak, merőben idegeneknek tetszettek, arisztokratikusnak, s ennélfogva gőgösnek, fennhéjázóknak az ő szemükben.
— Hát mehetünk!
Magára rántotta a kabátot, belepillantott a vakuló, homályos tükörbe s odaszólt az asszonynak:
— Nem maradunk soká. Megvárhatsz.
— Csak aztán búfelejtőnek másfelé el ne kószáljatok.
— Ugyan, hová mennénk?
— Hát például a szövetkezeti kocsmába.
— Hm… Nem is rossz a gondolat. Egy üveg sert még megihatunk ott a vizit után… Mit szólsz hozzá, Vince?
— Nekem mindegy…
— Nem vagy egyéniség, öcsém. Nincs határozott nézeted a világ dolgairól… Majd beletanulsz… Mehetünk!
A hold kékes fénye ömlött el az udvaron, a fákon, a házak tetejének gerincén. A falu már hallgatott. Alig múlt még nyolc óra, de ember nem mozdult az utcákon. Az ablakok apró sárga négyszögén a petróleumlámpások fénye dőlt ki és csikókat hasított az égi kék ragyogásba, mint valami színpad sok apró reflektora egy romantikus díszletű mesejátékban. A vályoggödör felől kitartó, hangos, éles békahangverseny vert lármát, az árokparti fűben csendesen hegedült a tücsök s a falu végén kutya ugatott.
A kastély a templom mellett épült, nagy kert közepén. Lándzsáshegyű, fekete fenyők, hosszúhajú nyírek, az estében csendes suhogással neszelő platánok, dúslombú vadgesztenyék fogták körül, sárga fala és fekete palateteje csak néhol látszott a fák koronája mögül. Visszavonult, előkelő épület volt.
A vaskos templomtorony árnya hanyatt esve a holdfényben, keresztülfeküdt az úton, éppen a kapu előtt s messziről olyan volt, mint egy széles, mély vizű árok.
A kovácsolt vasrácsos kapu mindkét szárnya nyitva állott. A kőboltív felett mohos címert őrzött két ágaskodó griffmadár s az egyenes úton, messze, bent a nyírott orgonabokrok alléjában látni lehetett a kastély sárga, oszlopos homlokát.
— Jó dolga van az intézőnek — gondolta Tallér Vince és kívánkozott ilyen csendes és finom kert közepén álló házban lakni. Szinte másképpen lépett a halkan csikorgó kavicson, amelyen látszott a gereblye gondos nyoma. Hűvös illat csapta meg őket: a petúniák édeskés, sűrű szaga és a muskátli kesernyés illata, meg az esti falombok nyers, tiszta párolgása.
Zongoraszó szőtte át finom futamokkal a csendet, valahonnét a kastély belsejéből. Tallér Vince kihúzta derekát, könnyedén lépett, mintha a környezet hatására megváltozott volna s mosolygott.
Az oszlopos kocsifelhajtó felől vékony árnyék loholt feléjük.
— Diána! — mormogott az igazgató. — Gyere ide…
A foltos vizsla játékosan körülugrálta őket, mintha a házbeliek nevében fogadná a vendégeket. Mozdulataiban öröm volt, s mégis mértéktartás. Nem ugrált rájuk, nem tolakodott.
Fél úton voltak a kastélyhoz, mikor Lápos balra fordult.
— Hát nem oda megyünk? — kérdezte Vince és fejével az előkelő sárga falakra intett.
Az igazgató nevetett.
— Ááá! Ott a gróf lakik, ha néha idejön vadászni. Az a kastély. Most zárva van.
— Üres?
— Dehogy. Szemed-szád elállna, ha látnád, milyen belülről. Különben majd sor kerül arra is egyszer. A gróf, mikor itt jár, ebédet szokott adni és meghívja a falu intelligenciáját. Barátom, micsoda eszem-iszomok azok… Fél esztendeig van miről beszélni az asszonyoknak s egy darabig olyan terítési verseny folyik, olyan előkelő szokások kapnak lábra, hogy azt hihetnéd, csupa álöltözetű gróf lakik a jegyző-házban, tanítói lakban, meg a parókián… No, itt is vagyunk!
A diskurzus közben észre se vette, hogy az intézői lakáshoz értek.
Persze, sokkal kisebb volt, mint a kastély, és fala se olyan bécsisárga, csak egyszerű fehér, de azért nagyon szép. Oszlopos tornácát befutotta a borostyán s a fal mellett ott sűrűit a petúnia illatozó erdeje. A boltívek alatt barna, nagy kétszárnyú ajtók nyíltak a házba s a faion néhány szarvasagancs, meg muflon-koponya kacskaringós tülökje feketéllett.
— Majd én előremegyek…
Mintha Lapos hangja kicsit rekedtes volna az izgalomtól.
— Jó, te ismered a járást.
A nyitott ajtón át fehér és éles villanyfény szúrt a szemébe. A falu petróleumlámpásai után vakított ez a teljes ragyogás. Igen, más világ van itt, a nagy kőkerítésen belül. Előkelő, tiszta illatot árasztó, fénylő világ, semmi köze sincsen a másikhoz, a falon túl.
-— Ő, igazgató úr, maguk jönnek?
Az intézőné nyitott rájuk az ebédlőből. Nagyvirágos, földig érő pongyola volt rajta, lábán fekete lakkpapucs, amelynek fényes orra kikandikált a dúsredőjű selyem alól s kesernyés, halk illatot lengetett feléjük egy-egy mozdulata.
Tallér Vince megismerte: Chat noir.
— Jöjjenek hát beljebb.
Hosszú, finom gesztussal nyújtotta kezét a tanítónak, aki ráhajolt s tág cimpákkal szívta be a puha, fehér és hűvös bőr illatát.
A szalon tágas volt, nagy bőr karosszékek és magashátú barokk-garnitúrák álltak benne, az egymásra dobált szőnyegek szinte teljesen eltakarták a fényes parkettet s a szobát megtöltötte a friss fekete szaga.
— Éppen jókor jöttek, kaphatnak még egy csésze mokkát. Üljenek le és gyújtsanak rá. Az uram mindjárt jön, az irodában valami hivatalos dolgot intéz el a bérlővel.
Helyet mutatott nekik s a szeme sarkából megnézte az új tanítót. Tudott már róla, pontosan értesült jövetelének körülményeiről, tudta: hány bőröndöt hozott magával, hol lakik, s kiknél fordult meg eddig a faluban.
— Szép, hogy mi is eszébe jutottunk, — csicseregte mosolygó szemrehányással. — Tudom, hogy két nappal ezelőtt jött, már azt hittem, felénk se akar nézni.
Nem tudta, mit válaszoljon.
— Jaj, kedves nagyságos asszony — vágott közbe Lápos —, jött volna már ez a szegény fiú, de egye fene azt a sok mindenféle hivatalos dolgot, azok tartották vissza. A tiszteletes úrral beszélték meg a tantervet, s megmondom, úgy, ahogy van, én is ludas vagyok a késedelemben.
— No, fontos, hogy eljöttek.
Kioltotta a borszeszlángot a kávéfőző búra alatt és csengetett.
Kék-kabátos inas lépett be az ajtón.
— Hozzon még két csészét és poharakat.
Mélyet szívott a cigaretta füstjéből s Vince látta, hogy festi a szemhéját. Persze, hogy az egész falu ellensége… Inas szolgálja ki, nem mezítlábas mindenes, földet seprő pongyolában jár, nem konyhaszagú slafrokban, bádogdobozos egyiptomi cigarettát szív, s nem nikotexes leventét. Kell még egyéb a gyűlöletig csapkodó ellenszenvhez?
Könyökig felcsúsztatta pongyoláját és töltött a feketéből.
— Egy konyakot is, ugye ? — kérdezte.
— Kettőt is, kezitcsókolom, — bólintott Lápos.
— Isten hozta! —- emelte poharát könnyedén Tallér Vince felé az asszony. — Maga pesti?
— Igen, pesti vagyok.
— Hogy szánta rá magát, hogy falusi tanító legyen?
— Szeretem a falut.
— Élt már vidéken?
— Nem. Azaz… Egyszer, tizenhárom éves koromban a vakációmat Veszprémben töltöttem.
Az intézőné mosolygott.
— Hát a falu azért más egy kicsit. Kivált pesti ember számára.
— Azt hiszem, nagyon megszeretem itt az életet. Csend van, nyugalom, békesség, jó emberek…
— Jó emberek? Hát ezzel az ítélettel várjon még egy kicsit. Ugye, igazgató úr?
Lápos éppen a konyakos üvegből töltött s kiloccsantotta az italt az asztalterítőre a váratlan támadástól. Mert az volt, érezte. A mosoly nem takarta el a fullánkot, amely a szavak mögül sziszegett.
De azért kivágta magát.
— Én nem tudom, nagyságos asszonykám. Nekem csak a gyerekekkel van dolgom a faluban. Azok meg még igazán nem ártanak senkinek.
Lépések kopogtak az előszoba felől, s dörmögő beszélgetés hallatszott.
— Az uram, meg a bérlő — mondta az asszony.
— Úgy látszik, végeztek.
Csizmás, szikár, göndör hajú, kicsit már őszülő férfi lépett be. Mögötte az intéző, dohányszínű házikabátban.
— Aggyon Isten, Kondor úr! — állott fel Lápos — de régen nem láttam! Egészen meglegényesedett azóta.
— Jó estét. Maga is egyre jobb kedvű lesz, igazgató úr…
Kezet nyújtott Láposnak és Tallér Vince felé fordult.
— Hadd mutassam be új kollégámat…
— Örvendek.
Egy pillantással felbecsülte a fiatalembert. Szelíd, ártatlan fiú, — állapította meg — bizonyosan idealista.
— Isten hozta! —- szorított vele kezet az intéző is.
Lápos, mintha hirtelen jutott volna eszébe valami, felugrott.
— Az ám! — mondta harsogva — majd el is felejtem a nagy újságot!
— No! — fordultak feléje mindnyájan.
Egy pillanatig élvezte a kíváncsiságot, a szemekből rásütő várakozást s aztán minden szót külön hangsúlyozva folytatta:
— Ez az én kedves fiatal kollégám olyasmit tud, amivel megmenti a tanítói kar becsületét.
— Mondja már, mit?
Bridzsel! — vágta ki diadalmasan. — Úgy bizony. Még pedig nagyon kitűnően bridzsel.
— Ó, igazán? Nem tréfál igazgató úr?
Az asszony Vince karjára tette a kezét.
— Csakugyan?
Kényelmetlenül érezte magát, s tudta, hogy most piros az arca.
— Igaz. De hogy kitűnően… hát azt nem mondtam. Játszom egy kicsit.
— Hallod, Dezső? Hiszen ez nagyszerű! Tudja, eddig kínban voltunk, mert ritkán akadt negyedik. Mi az urammal játszunk, a segédtiszt is, de az egész faluban más senki. Télen volt a legszörnyűbb, mikor az embert a hideg bezárja a lakásba, s nem tud mit kezdeni az idejével a hosszú estéken. Néha a szolgabíró jött át Felszegről, de persze nagyon ritkán, elvégre a hidegben egy-két robber kedvéért nem szívesen mászkál az ember… Nohát, ez igazán kedves meglepetés…
Az intéző újabb konyakot töltött.
— Én azt hiszem, lassan elmegyek — készülődött a bérlő —, nekem már ne adjon többet, intéző úr. Reggel korán kell kelnem.
Felállt és kezetcsókolt az asszonynak.
— Kikísérem — lépett utána az intéző.
Koccintottak s aztán, mikor a férfi visszajött, kissé vontatott diskurzusba kezdtek. Tapogatóztak a szavakkal, próbálgatták, hogy mi érdekli a másikat. Az asszony Pest után sóhajtott néhányszor, az intéző kifaggatta, hogy hol végezte az iskoláit s óvatosan családi körülményei után kérdezett.
Megmondta, hogy otthon még két húga van és az apja miniszteri osztálytanácsos volt.
— Hát még egyszer: Isten hozott!
Az intéző pohara az övéhez koccant és hallotta a könnyeden odavetett szervuszt.
Lápos feléje pislantott s lenyelte a konyakot.
— Tíz év alatt velem nem tegeződött össze — gondolta borongva és keserű szájízül s még egyszer töltött magának az üvegből. — Hiába, a bridzs, meg a miniszteriális özvegy sokat jelent…
Végignézte Vincét s valami horgas, ellenséges érzés kelt benne, de aztán elfojtotta. A fiú igazán nem tehet róla.
A régi fiókos szekrényen egy gavotte dallamát muzsikálta az óra s mély harang hangján kilencet ütött.
— Hát most már igazán nekünk is illik jóéjszakát kívánni — indítványozta Lápos. — Holnap is nap van.
— Még egy pohárral megiszunk! — töltött az asszony s Vincéhez fordult. — Remélem, nem felejti majd el, hogy hol lakunk és elnéz hozzánk gyakran. Vasárnap itt ebédelhetne s délután majd bridzselünk. Jó?
— Köszönöm szépen.
— El ne felejtse ám!
Búcsúzkodtak. Az intézőné fiúsan megszorította a kezét, az intéző megveregette a vállát s azt mondta: szervusz, öcskös.
Mikor kívül kerültek már a címeres vaskapun, Lápos dörmögve megszólalt:
— Mondtam, hogy a bridzstudományoddal elszédítheted őket!
Vince röstelkedett s kínosnak érezte az intéző hirtelen kerekedett bizalmas barátkozását, a tegeződést az igazgató jelenlétében, akit annyi idő óta is uraz. Nem tehetett róla, de azt is tisztán látta: szakadékot vágott ez az egy szó közte, meg Lápos közt. Fene egye meg az ilyen társadalmi ostobaságokat…
Nem válaszolt, úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést s aztán ő kérdett.
Mennyi földje van itt a grófnak?
— Valami nyolcezer hold. De ötezret Kondor úr bérel belőle. Kint lakik Koppányszálláson a régi kasznárházban. Ügyes ember…
— S a többi?
Azt az intéző kezeli. Inkább csak vadászterület ez, azért tartotta meg a gróf. Temérdek fogoly, meg nyúl van… Tavaly két hétig németek voltak itt, hálóval fogdosták össze a foglyot és élve vitték ki. Sokat fizettek érte. A gróf is vadászni jár le, minden ősszel hozza a társaságit Pestről, különben ezt már mondtam. Máskor felé se néz a falunak. Sághy távoli attyafia is, bár lehet, ezt csak ő terjesztteti magáról. Annyi bizonyos, hogy teljhatalmú úr a birtokon, a bérlő is csak vele tárgyal.
A parókia mellett haladtak éppen s az ablakból, a leeresztett vászonredőny mellett keskeny fénycsík szűrődött ki.
— Bemehetnénk az öreghez egy cseppet, hallod…
Vincének már nem volt kedve faluzni.
— Inkább lefekszem, kicsit fáradt vagyok.
— Én bizony benézek.
— Hát akkor szervusz…
Lápos megveregette a vállát az intéző iménti mozdulatával s a hangját is utánozva mondta:
— Szervusz, öcskös…
És érdesen nevetett hozzá.
Lassan ballagott hazafelé és hallgatta, hogy huppog cipője talpa a vastag, harmattól nedves porban. A hold magasan járt már és fényétől megsápadtak a csillagok. Nagy, mély csend volt; a békák elaludtak, a tücskök hegedűje is elázott, a kutyák a holdfény igézete alatt meglapultak a kazlak tövében, csak az artézikút vízsugara verte monoton zajjal a vasmedencét. S néha az udvarok mélyéről hallatszott kurta horkanás: álmában egy ló ijedezett.
A kaput zárva találta. Tudta már: hol a kulcs, benyúlt érte a kerek lyukon s kihúzta. Görbe vaskampó, mosolyognia kellett rajta, valahányszor látta. A zár, amit kinyitott, lapos, rovátkára faragott retesz, a rovátkákba bele kellett akasztani a kampó hegyét és hátrapiszkálni vele. S milyen nyugodtan alusznak az öreg Tarék, miután így „bezárkóznak”… A biztonság illúziója már maga a biztonság számukra, hiszen, aki akarja, egy ujjával kinyithatja a kaput, vagy átmászhat a kerítésen is, nem magas, másfél méteres deszkapalánk.
A Betyárt nem látta sehol.
Hátul, a nyári konyhában még világosság volt, csendesen odaballagott.
A vályogból rakott alacsony falakon a boglyas nádtető úgy ült, mint egy zilált-tollú kotlós a fészken s a kis kalyibára kiterjesztette kesernyés illatú lombsátorát a diófa. Az ajtó nyitva volt, piros tűzfény folyt ki rajta az udvarra.
A szabad tűzhely előtt fejőszéken ült az öreg Tar Imre az alacsony asztal mellett és mély cseréptányérból tejet evett. Barna kenyérdarabokat aprított a tejbe s fakanállal meregette. Az asszony ölében összekulcsolt kézzel az asztal másik oldalán állott és nézte: hogy eszik.
A tűzhelyen, kormos, nagyhasú cserépfazekak közt vörösen lobogott a kukoricaszár-izik lángja. Imbolygott a fény s a mozgó árnyak közt, úgy tetszett, a konyha edényei, a vízlóca, az edényes mind életre keltek és lassú ritmusra táncolnak.
Az öreg ember fehér feje, barna arca, lefolyó, vastag bajusza a vörös fénytől átizzottan olyannak látszott, mint egy századvégi zsánerkép alakja, kicsit giccsesnek, valószínűtlennek és túlságosan idillinek.
Megállt a homályban, nézte őket. Milyen természetesek s mennyire ugyanazok így, maguk közt is, mintha idegen látja őket. Nem ismerik a tettetést, nem mondanak mást, csak amit gondolnak s a keresett mozdulatokat épp úgy nem ismerik, akar a keresett szavakat.
— Jó estét, Imre bácsi!
Az öreg felpillantott.
— Aggyon Isten,
— Jól esik a vacsora?
— Megszógáltam, tanító úr.
— Készen van az edény, amit délután csinált?
— A zabló? Készen.
Kimerítette az utolsó kanál tejet és megtörölte bajuszát.
— Hát tanító úr? Mire végezte?
— Az intézőéknél voltam, Imre bácsi.
— Úgy… Nekem is szembesülni kéne már vele, egy kis takarmányt vennék az uradalomtól. No, majd vasárnap, templom után bemegyek az udvarba.
Felállt, megkereste a pipáját, lassú mozdulatokkal megtömte és parazsat kotort a dohányra.
Az ajtóban felpillantott az égre.
— Mondtam, hogy eső lesz hajnalra! Be kell hordani az apró csirkét a színbe, hallod-e, asszony… Jó éjszakát, tanító úr.
Az istálló eresze alá ballagott, csendes, kuburcoló léptekkel s leült a dikó széléré.
— Miért nem alszik Imre bácsi a házban?
— Hászen nem beteg, hála Istennek — pillantott rá riadtan az öregasszony —, se tél nincsen még. Ott alszik ő harminc esztendeje is van, tavasztól késő őszig, míg csak a dér le nem esik. Az embernek a jószág körül a helye. Meggyújtsam a lámpást?
— Nem, köszönöm, majd magam. Megyek már úgyis.
— Szép álmokat, tanító úr. Megyek a csirkét összeszedni.
Bebotorkált, meggyújtotta a lámpát és gyorsan ágyba bújt. A szalma zörgött alatta; ezt tán soha nem szokja meg, éjjel legédesebb álmából is felriad, ha öntudatlanul forgolódik s zizeg a szalmazsák.
A csendes, hűvös leheletű szél emelgette a nyitott ablak tüllfüggönyét és a másik ágy piros takaróját. Körülpillantott a szobában, amely a véletlen rendeléséből az otthona lett, ki tudja, mennyi időre s nem találta idegennek. Mindössze két napja lakott itt, de már szerette a harsogóan rózsás falat, a fenyőfabútorokat, a barna viaszos vászonnal behúzott dívánt, s a tizenhárom aradi vértanút ábrázoló képet, meg az aranyrámás tükröt, a mellétűzdelt fényképekkel. Merevszemű parasztasszonyok, selyemben, kezük közé szorított zsebkendővel, állnak, vagy ülnek a fotográfiákon, olyan szögletesen, mint a bizánci szentek s komorarcú férfiak, akik legtöbbnyire prémesnyakú télikabátot viselnek. Tán mert nyáron nem érnek rá megörökíttetni magukat s a báránybőrsipkájuktól se váltak volna meg a gép előtt.
Ráhajolt a lámpaüvegre — ezt már itt tanulta, hogy felülről kell belefújni, mert különben nem alszik el, csak kormol és libeg a lángja — s egy szempillantás múlva sötét volt körülötte.
http://betiltva.com/2010-2013/dovenyi-nagy-lajos-alloviz-i-resz/
Magyar Katolikus Lexikon > D > Dövényi Nagy
Dövényi Nagy Lajos (Szihalom, Borsod vm., 1906. dec. 12.-Bp., 1964. dec.): újságíró. - Egerben éretts., 1929-34. VIII: az Eger napilap s-szerk-je, 1934. IX-1938: az Új Magyarság b. munk-a, 1939. I-1944. XII: az Esti Újs. s-szerk-je, 1938-44: a M. Rádió bemondója és helyszíni közvetítője (az Euch. Világkongressz. és a területi visszacsatolások idején a m. honvédség bevonulásának közvetítése). Írásait jobboldali lapok közölték (pl. Tarnopolból indult el. Folyt. reg. M. Futár, 1944). 1945: Berecz Lajos álnéven Bpen és vidéken bújkált, VIII: Siófokon elfogták. A népbíróság Pálosi-tanácsa X. 13: kötél általi halálra ítélte; amit magasabb szinten (NOT) XI. 18: helybenhagytak, de közt. elnöki kegyelmet kapott. 1956: a forr. kiszabadította, de XII: jelentkezett. 1960: közkegyelemmel szabadult, azután s-munkás. - M: Felhőszakadás. Reg. Gyöngyös, 1934. - Ősztől-őszig.Reg. Bp., 1940. - Vérben és vasban. Tört. reg. Uo., 1941. - Szigettől Zágonig. Uo., 1941. - Párbaj a tengeren. Uo., 1941. - És üzen az élet. Uo., 1942. - Állóvíz. Reg. Uo., 1942. - Tessedik, a kalászosok mestere. Reg. Uo., 1942. - A váraljai csoda. Elb. Uo., 1942. - Vérrel folyó Kubán vize. Elb. Uo., 1942. - Emberek a fergetegben. Reg. Uo., 1943. - A pekingi titok. Reg. Uo., 1943. - Hárman a végzet ellen. Uo., 1943. - Hatvan nap boldogság. - Hajsza a nő körül. Uo., 1943. - A halál kalandora. Uo., 1943. - A végzet beleszól. Uo., 1943. - Végzetes játék. Uo., 1944. - A múmia titka. Uo., 1944. 88
Ker. m. közél. alm. I:220. - M. Nemz. 1945. VIII. 12, X. 14. - Világ 1945. XI. 19. - MÉLIII:165. - Gulyás kz.
*
Dövényi Nagy Lajos
(Szihalom, 1906. december 12. – Budapest, 1964. december),
író, újságíró, rádióbemondó.
1929-1934 között az Eger című politikai napilap segédszerkesztője, 1930-1931 között a Magyarságtudósítója. 1934-1938 között Milotay István lapjának, az Új Magyarságnak belső munkatársa, 1939-1944 között a jobboldali Esti Újság segédszerkesztője,1943-1945 között Az Ország című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. Főleg történelmi tárgyú karcolatokat és elbeszéléseket írt jobboldali napi- és hetilapokba.
1938-tól a Magyar Rádió bemondója és tudósítója. Tudósított például az 1938-as budapesti Eucharisztikus világkongresszusról, valamint az első és másodikbécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Marschalkó Lajos Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora című tanulmánya alapjánPatkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvét írta meg a tiszaeszlári „rituális gyilkosságról”.
1939-től az Új Magyarság közölte folytatásokban Bolyongás Kazár földön című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztetteMagyar Futárban jelent meg több elbeszélése, és a Tarnopolból indult el… című regénye, mely egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténete a 19. század végétől az 1930-as évek derekáig. Bozóky Alajos és Vájta Ferenc politikai hetilapja, Az Ország is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, a Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, aKaganovicsok. Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint regényeivel. Hortobágyi Jenő Keresztény Magyar Közéleti Almanachja így méltatta 1940-ben: „Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak.”
Könyveit az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, „kihágást” követett el: „nyolcezer pengőig terjedő” pénzbüntetésben és „háború idején hat hónapig terjedő elzárás”-ban részesült. 1945-ben vidéken bujkált, de elfogták. A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT), a második világháború alatti tevékenységéért és írásaiért 1945. október 13-án kötél általi halálra ítélte. Az indoklás szerint „háborús főbűnös” volt. Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés.
Személye és életműve az akkori baloldali sajtó állandó támadási célpontjának számított. Szirmai Rezső Fasiszta lelkek című beszélgetésgyűjteményében (1946) „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán, a Társadalmunk című marxista szemle főszerkesztője „emberbőrbe bújt vadállat”-ként és „Szálasi íródeákja”-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: „Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!”.
1956-ban a forradalom alatt kiszabadult a Markó utcai fegyházból. 1957-ben önként jelentkezett a bíróságon. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a zsidó szeretetkórházban.
WIKIPÉDIA
