Payday Loans

Keresés

A legújabb

A bölcs udvari ember PDF Nyomtatás E-mail
KÖZMONDÁSOK ÉS MÁS - NÉPI/MŰVI - BÖLCSESSÉGEK
2014. október 13. hétfő, 07:01

BŐLCS, ÉS FIGYELMETES

UDVARI EMBER.

ELSŐ SZÁZAD.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD A MAGYAR NEMESSÉGHEZ.


Nagyságtok, Kegyelmetek!

Nem a jámbor igaznak szabják a törvényt, és a bölcset nem tanácsos tanáccsal terhelni. Mindazonáltal a tanúlt okosak is köszörűlik eszeket leckével, és az erkőlcses jóság is teként a parancsolatokra.

Lehet azért ennél amannál, együtt is másutt is valami kelete ezen könyvecskének, amelly aliglan költ ki Spanyolországban, azonnal maga nyelvére, maga betőivel nyomtatta a francia udvar. És közönségesen az udvari bölcsek jóizűen, se nem kis haszonnal olvassák. Erre képest méltónak itéltem lenni, hogy a főrendek magyarul is megismérkedjenek véle.

Udvari Embernek neveztem, minthogy Monsieur Amelot de la Houssaye sem tett egyebet könyve homlokára. Méltán is, mert leginkább az udvari személyhez alkalmaztatott, mély értelmű maximákat foglal magában, amint bövekben tapasztalni fogják, akik nem sietnek vélek.

Egyrűl követem, és más egyre kérem a kegyes olvasót: ne nehezteljen, ha forditásomban néha csak mellette találtam járni a spanyol authornak; ki akadékos szeges munka, az idegen nemzetnek nyelve járását, és annak tulajdonát, szakasztott ugy magyarossan ejteni! Kérem pedig arra: meg ne itéljen, se ravaszkodásra ne vélje amit irtam; fegyvert, óltalomeszközt kivántam a hamis világ ellen adni, nem rosz politikát hinteni nemzetem eleibe.

Ami a stilust illeti, ha olly cifrán nem trágyáztam, amint hazámnak kényessei szeretnék, vagyon kis mentségem: iffiantan kezdettem, távul bújdosva irdogáltam jobb részeit és csak pihenő órákkor. Ezek mellett a magyar nemességnek ajánlván s óltalma alá bizván munkámat, maradok


N.-Szombatban 1750.

Nagyságtok, Kegyelmetek
alázatos szolgája      
FALUDI FERENC S. J.

 

I. MAXIMA.

Mostanság minden állapot nagyra ment; a világ előtt való színes 
magaviselés pediglen legfővebb helyre mesterkedett.

Ma több kivántatik egyetlen egy bölcshez, mintsem régenten (Görögországban) mind a héthez. És nagyobb mesterséggel kell akárkinek is forgatni dolgát a mostani világ esze után okúlt egy emberrel, semhogy ennek előtte egész egy nemzetséggel.

 

II. MAXIMA.

Indúlattal és ésszel.

E kettőn, mintegy annyi sarkokon fordúl meg minden tekélletesség. Aki egyikével béves, a másikában pedig megfogyatkozott: szegett szerencséjének más fele hijával vagyon. Nem elég éles elmével valamihez készűlni, hanem ahoz termett kész alkalmaztató erő, és természet szerént való jó foganatos indúlat is kivántatik. A fogyatkozott szegény eszűek leginkább abban szerencsétlenek, hogy nem tudnak választani a hivatalban, tisztben, tartományban, jó akarókban; innen tőrténik az eltökéllett szándékoknak nyugatatlan megváltoztatása.

 

IV. MAXIMA.

Az értelem, és módjával bátorkodó szív nagyra emelik az embert.

Minthogy ez a két tulajdonság nem mulandó jóság emberben; el-tovanyújtja hirünket s nevünket, sőtt halhatatlanokká tészen emlékezetünkre nézve. Annyit nyomsz a világ deliái mértékekben, a mennyire segét bőlcseségednek ereje. Az értelmes embertűl minden kitelik. A bőlcseség maga magának déli világossága. Az értelmetlen ember peniglen sürű homályban forog: nem kűlönben mint a főldnek kereksége, mikor a tengerben merült napnak elalkonyodott árnyékában borúlt. A bőlcs tanács, és erős sziv, vezérlő szeme és iparkodó keze mindeneknek. Egyik a másik nélkűl előmenetelre nem mozdít; mert a fenhéjázó bátorság, tudomány nélkűl, önnön kárára erőlteti az embert: az értelem pedig, szivbéli foganatos erő nélkűl, tenyészetlen és meddő.

 

V. MAXIMA.

Arra tarts, hogy el ne kerűlhessenek az emberek.

A faragott kép nem azzal lészen bálvánnyá, hogy arannyal burittatik, hanem azzal, hogy imádtatik. Akit a szerencse okossággal megszeretett, inkább kivánja, hogy adósi utóbb is reá szorúlván, tiszteljék, hogysem kellemes hálaadással mint valamely aranyburitással terheljék. További reménységnek ürügyével, mint zőld ággal maga részire vonzani egy valakit, udvari cselvetés; ellenben akármelly szolgálatért a hálaadást adó gyanánt szaporán bészedni, paraszt erkőlcs; mert amint a várakozó reménység emlékezéssel jár, ugy a meglett kifüzetés a vett jórúl való feledékenységgel páras. Előbb kelő az ember, akitűl egyebek tőbbet várnak, és várván kedvére járnak, hogysem más egy, aki a kőlcsönt nagy fénnyel visszakéri; minthogy kételenségekből kióldozván őket, nincs utóbb, mivel böcsűltesse, avagy kellesse magát vélek. Ha ki a forrásbúl untig ivott, hátat mutat néki. Mikor kifacsarjuk a naráncsnak levét, ezűst csészébűl pad alá hagyigáljuk üres bélét. Mihelyt tapasztalják az emberek, hogy tőlünk nincs mit várniok kűlönben, hanem nagy zálognak örvével: megúnnak bennünket, elidegenednek tőlünk, és más hasznosb emberekre téritik az előbb nekünk szánt tiszteletet. Meg ne vessük ezt a fő titkú leckét, hanem arra tartsunk, hogy innen utóbbi szolgálatunknak beszegődtetésével szükségesekké tegyük magunkat; amonnan pedig a még hátramaradott adósságnak emlékezetit fentartatván vélek, egy általjában el ne kerűlhessenek bennünket még a nagy méltoságok is. Mindazonáltal ugy emberkedjünk, hogy a nagy hallogatást meg ne sokallják, s el ne unják kötelességeket. Azonkőzben arra is vigyázz: mikor te kűlönös hasznodat kelleténél többet vadászod alattomban, kárba ne keverjed a benned bizottakat.

 

VII. MAXIMA.

Uradon ne láttassál győzedelmesnek lenni.

Minden győzedelem gyűlölséges az ellenfélnél; ez a nyereség peniglen, és diadalom, minthogy azokat bosszontja, akiknek udvarolnunk kell s engednünk, bátor ne légyen eszelős, de valóban veszedelmes. Természet szerént irtózunk minden urallástúl, és kiváltképen a feljebbező parancsolóinknak amennyére lehet rázogatjuk nyakunkrúl igáját: melly fonákul fordult, és visszajáró képtelenség vólna tehát, ha ki önnön urának uraságára ásitozna. Aki ezt jól általérti, hahol mit nyer is urán, mentegetni, és titkolni fogja, mintha szándékján kivűl történt vólna, nemkűlönben mint egy elmés kisasszony, melly ugy mértékeli az ékesgetést, mint ha a cifrára, és kellő szinre nem is kivánkozott vólna szaggatni. Akadunk itt-amott afféle emberekre, kik a szerencse, és természet egyéb ajándékiban az elsőbbséget ingyen s jó kedvvel másnak engedik, mindazonáltal keresve sem találunk olly fő, és fejedelmi személyeket, akik az elmebéli viadalban veszteni akarnának. Az értelem: királya a több lélek javainak, melly maga erejével is naggyá tehet bennünket, és szintén azért ennek sértegetése királyi méltóság ellen való vétek. A hercegek, és fejedelmek mindenkor arra arányzonak, hogy fennforogjon a világ előtt méltóságok. Megengedik ugyan, hogy őket segélgessük, de egyáltaljában nem, hogy meggyőzzük. Tanácsiddal úgy menj feléjek, mintha csak eszekbe akarnál valamit júttatni. Oktatásnak szinével veszedelmes hozzájok járúlni. Tanúlj a csillagoktúl: ezek noha a fényes napnak csillámló fiai, mégis annyira sohasem vakmerőlködnek, hogy az ő szine előtt fényeket ragyagtassák.

 

IX. MAXIMA.

A nemzetünkre fogott fogyatkozásokat erkőlcsinkkel kell meghazudtolnunk.

A Főld gyomrábul kiforró folyamok, azon ereknek egészséges, avagy ártalmas tulajdonságaiban részesülnek, amellyeken általszivárkoznak. Az ember az égnek, melly alatt születik, azon tártománynak, mellyhez szokik, jó avagy gonosz természete után javul, avagy korcsosodik. Tőbbel tartozik emez amannál hazájának; minthogy egynek a másikánál jobb éltető éggel, szerencsésb csillagzással kedveskedett. Nincsen olly ékes, okos, erkőlcsös nemzetség széles e világon, melyhez szó nem férne. Vannak együtt is másútt is, némelly östűl maradott, és a nemzetségekre eleredett vétkek, mellyeket felkapván a szomszéd országok, magok között vigan gyalázzák s terhelik miattak a külső atyafiakat, hol különös kérkedésre, hol kőz nyájasságra nézve. Ember érette, aki hirében kisebbedett hazája igye mellett felserkenvén, nem kárallja fáradtságát mind addiglan, amig azonnak fogyatkozásit meg nem jobbitja, avagy a rutalmazó vidékséget igyenes emberséges erkőlcsivel meg ne hazudtolja! Nem marad érdem jutalom nélkűl: széllel terjed hire s neve, fejlógatva, ország s világ azt fogja mondani felőle: nesze a ritka madarat! Százezer közűl ezen egyet, aki hazája nemzetséges mocskábúl ki tudott mosdani. Vannak az országos vétkeken kívül más egyebek is, mellyek mintegy tulajdonképen csak bizonyos uri fő házokhoz, vérséghez, hivatalhoz, tiszthez ragaszkodnak. Ezek, ha elejeket nem vesszük, meg nem harcolunk vélek, nem irtogatjuk: buján elszaporodnak mint az utálatos gyomok, kivégeznek mindennémű jó erkőlcseinkbül, éktelen csudaalkotmánnyá, és gyűlőlséges emberekké tesznek bennünket.

 

XII. MAXIMA.

A természet eszközeit nyujtja, a mesterség kikésziti bennünk remekmunkáját.

Nincsen olly válogatott szépség a kerék ég alatt, amellyhez több nem férne. Nincsen a természetnek erejében olly mindenünnen tekélletes alkotmány, mellyen valami éktelenség, és vad szin nem maradna, hogyha a gondos mesterség ezer kezével innen is, amonnan is tapogatván, nem igazitana rajta. A tanult mesterség hozza helyre, amiben a természet megfogyatkozott; ha peniglen mi jót talál benne, azt is jobb rendbe vészi, és elébb segiti. A természet, mikor ajándékit osztogatja, csak fele készűltében oltja belénk, másfelé kimunkálkodását a mi gondunkra bizta. Minden természetbéli szép indulatink, hajlandó s tulajdonságink, felette nyersen s darabosan maradnának, ha mellettek untalan nem mesterkednénk. Melyhez képest erkőlcstelen, s mindenre alkalmatlan az az ember, aki a természetnek együgyű állapotjával könnyen megelégszik. Mert tudnivaló, hogy csak ott vér fészket a tekélletesség, ahol maga nyomát hatta a mesterség.

 

XVII. MAXIMA.

Módját s rendit, amelly szerint szoktál eljárni dolgodban, néha változtassad; 
kiváltképen mikor irigykedő szemek vigyáznak reád.

Mindenkor azon egy formán folytatni dolgát, és az elcilzott szándék után ugy járni, hogy nyilván kitessék igyekezetünk, ártalmas. Mert ellenségink, kik mintegy vártaállásokon ólálkodnak reánk, kikémlik, kárban ejtik, és haszontalanná teszik fáradságinkat. Kőnnyű megejteni a madarat, ha röptében egyenes utat tart, nehéz, ha csavarog, s ide is amoda is sebesen ellövellik. Mindazonáltal ritkábban indúljunk ezekre a kerengő csapásokra, hogy netalántán nyomot hagyjunk magunk után, és reájok ismervén pártosink, elől hátúl meg ne kerűljenek bennünket. Vannak e mesterségben felette gyakorlott csalárd emberek, akiket alkalmas munka megcsalni. Az okos játszó azonban nem vet ollyas kártyát, amellyre lesben vagyon társa, hanem annak helyében azt, amit ingyen sem reménylett vólna.

 

XIX. MAXIMA.

Előre ki ne hiresitsd szándékodat, hogy utóbb szégyent ne vallj, 
ha meg nem felelhetsz igéretednek.

Abban közönségessen szerencsétlen a mi állapotunk, mikor idétlen korán elhiressedik, hogy azután a reá következendő dolgok kevesebbet nyomnak, hogysem az előbbi reménység, és hitel vala felőllek. A mi igyekezeteink gyakorta igen kicsapnak, holott határos, gyarló tehetségünk. Könnyű az elmének tündér képzésekkel játszadozni, de nehéz munka mindazokat végbe vinni. Mégis, minthogy eme képzések kellemetes szinben tüntetik magokat, hozzájók hajól, s utánnak indúl vágyódásunk, oly biztában, hogy részesűl bennek. Többet igér magának, hogysem elnyerhet, nagyobbra erőlködik, hogysem kitelik tőle; innen vagyon, hogy ember kivánságának eleget nem tehet. Azonban tapasztalván, hogy megcsalatkozott reménysége, inkább abban fáradoz, hogy előbbi nem igazán biztató vélekedésébűl kimenekedhessen, hogysem a már kitetsző állapotnak alábbszállott érdemét avagy feljebb segitse, avagy továbbá hiresitse.

A hitegető reménység után vigan elinduló embert, gyakorta igen megejti a szerencse, és szintén avégre őtet akképen kell igazgatni, hogy csak annyival kináljon, amennyit adhat, s többekben tégyen részessé, hogysem kivánva vártunk tőle.

A bizodalmas kezdet ugyan alkalmas tartalékja a felőlünk való sok gyanú gondosságoknak, nem is árthat akármelly dolognak szerencsés kimenetelében; mindazonáltal jobb, és dicsőségesb, ha kikerekedett munkánk méltósága, meghaladja egyebek várakozó reménységét, és sokkal nagyobbat foglal magában a valóság, hogysem igért légyen a meghittség. A kedvetlen történetekben pedig ezt az oktató törvényt visszaértsed; mert mikor a következendő gonoszt szörnyen öregbitjük, és utóbb kisebb mértékben bocsátkozik reánk: kevesebb szégyent vallunk mellette, alább is száll az emberek nyelvessége miatta, könnyebben is viseljük el annyival, amennyivel eleinten többet temérdékeskedett.

 

XXI. MAXIMA.

A szerencsével okossan kell bánni.

A szerencsének is vannak mindenünnen bizonyos törvényei, minthogy az értelmes ember előtt nem minden dolog véletlen történet, hanem helyes iparkodásának előre kilátott, és utóbb méltán várt jutalma. Némellyek megelégednek azzal, hogy egyszer valamikor a tündér szerencsének palotájáhozférkezhettek, holott szép termettel megállapodván hosszadalmas türéssel mind azt lesik, várják, hogy reájok nyissa ajtaját.

Mások jobban cselekesznek: okos bátorsággal elébb lépnek, értelem- s lélekbeli mindenféle jóságókkal felszárnyozván magokat, sebessen üzik, kergetik a forgandó szerencsét, mind addiglan, amig közelebb szerződvén, kezet nem foghatnak, és kedvek nem telik véle... Mindazonáltal, ha ugyancsak józanon akarunk okoskodni, kiki maga szerencséjének mestere. Jövő s menő vendég a szerencse; aki okossággal megy elejbe, tovább maraszthatja; aki magát nem tudja hozzája alkalmaztatni, hátat mutat néki. Aki ésszel, szerencsével is bir; szerencsétlenek jobbára csak az esztelenek.

 

XXII. MAXIMA.

A mostani világ szájaizi szerint való tudományú emberrűl.

Szokása az igen ritka jeles embereknek, hogy a mostani világban fenforgó, kellő, tetsző szép tanulságra szert tégyen. Tudjon akármely társaságban afféle dolgokkal kedveskedni, hogy beszédjén megnyugodjon a társ, és utóbbi hallgatásra iz maradjon benne. Emlegesse inkább a hallani méltó ritkaságokat, szót ne szaporitson a már kihirlelt, és sok nyelveken kapott ujságokrúl. Beszélje béves légyen, éles, édes, de csendes nyájassággal, magaviselése udvari erkőlccsel. Alkalmatosságtúl várjon; csak akkor amikor, s ugy amint illik, beszéljen.

Gyakorta az elmés rendes tréfa mélyebb bocsátja fullánkját az emberi szivbe, és szerencsésb ügyiben, hogysem a nagy göggel való erőszak. Ama mesterséggel, melly jó okkal s móddal magát tudja alkalmaztatni az értelmesek társaságában, többet nyerünk, hogysem a hét tudományokkal, mellyek ugy mint artes liberales igen fenjárnak máskülönben.

 

XXVII. MAXIMA.

Nagyobb gondod légyen a dolognak belső érdemére s jóságára, 
hogysem külső tekéntetes szinére.

Nem a mennyiség, hanem a minémüség választja a tekéletességeket. Ha miben felette való jóság találtatik, ugyanaz ritka, és kevés szokott lenni. Ellenben ami a ritka, és a kevés jóknak mértékén kivűl, innen is, túl is terűl, annak érdeméhez gyanú fér. Még az emberek közt is a nagy termetű és testes óriások, érdemekre nézve, néha kisdedek s törpék. Némellyek a könyveknek potrohát, s temérdekségét nézik inkább, hogysem belső velős jóságát, mintha szerzői avégre irták vólna azokat, hogy lenne a kezeknek mit emeljenek, és nem azért, hogy a jóra igyekező elme hasznot hajthasson belőle. A mennyiségre és sokaságra mód nélkűl szaggató emberek, még eddig nem igen fennjen jártatták dolgokat, jobbára feljebb erőlködtek, hogysem repűlhettek. Igy járnak azok, akiknek a polyhistoria után viszket eszek. Ezek minden könyvhez béköszönnek, minden tudományt meglátogatnak, de csak muló félben; mindenütt fut, fárad elméje, csak otthon nincsen. A belső tekélletes jóság, noha külsőképen sem nagynak, sem soknak nem tessék lenni, vóltaképpen méltóságos érdemű, nagy böcsűletet, és tisztességet szerez a vitézlő renden lévő fő uraknak, kivált ha felséges dolgokban jeleskedik.

 

XXVIII. MAXIMA.

A ritka emberrűl.

Kűlönözzön 1/ finom izzel. Nagy bőlcs ember vala, akinek ugyanazon nem tetszett, ami az alacsonnemű sokasságnak tetszett! Még a tekélletesb javallási is a hajadon pórnépnek, akármely zajos dicsérettel hangoskodjanak, elégtelenek arra, hogy a ritka emberek rajtok kapjanak. Némellyek camoeleon-természetűek, kikben megveszett a kóstoló iz, és az elmebéli választó erő, még az Apollónak sziveket vidámittó édességes mulatságiban sem találják előbb kedveket, amig sokaknak ajakirúl nem zeng a dicséret felőlök. 2/ Kűlönözzön értelmével. A ritka bőlcs meg nem nyugszik azon, mikor sok tanullatlan elme, magafeledett álmélkodásra veszi dolgát, és ujjal mutogat reája; mert akiben szaporátlan az ész, minden aprólékra felgombolja ajakát, avagy tátja száját, mint valamelly istencsudájára. Azonközben mikor a tudatlan község erre s amarra bámul, az éles elmék távúl járnak a nagy csoporttúl, és ezen csatlakozó himes szines vélekedést különös hasznokra térétik.

 

XXIX. MAXIMA.

A feddhetetlen emberrűl.

Aki ugyanaz: esszel indúl, okkal jár. Hatalmassan pártját fogja az emberséges igyenességnek. Félelem, szerelem, erőszak, vagyis más egyéb emberi indulatok s tekéntetek miatt eltekélett szándékárul félre nem horgad. Hiven bátran kitámad az igazság mellett. A józan értelemnek határainál egy nyommal sem lépik kivűljebb. De ki adja ezt a drága, ritka phoenix madarat látnunk? Minthogy az igazság, és hamisság az emberi gyarlóságot alkhatatlan[7] birják. Sokan s meg sokan azon együgyü igyenességet felséges szókkal magasztalják s javallják, de nem magok számokra, minthogy helyt nem adnak néki. Kővetik némellyek el messze, de veszedelmes próbákra kelvén, kiadnak rajta ha rosszak, titkolják ha ravaszak. Holott az igaz szünek tiszti s hivatalja az vólna, hogy szerelmes barátinak tekénteteket, s maga hasznát félre tégye, minden erőszakos hatalomnak ellent álljon, mikor azon tanácsolja; mert ezek ama végsö próbák, amellyekben gyakortább szerencséltetődik s kárt is vall az igyenesség.

Ama csalárdoknak sincsen szüki, akik mind az Istennek, s mind pediglen a természetnek törvénnyeitűl elhajulván a két öszvényt per abstractionem metaphysicam közleni akarják, hogy se egyiknek, se másiknak ne látassanak vétteni. Mindazonáltal az emberséges ember előtt ez az alakozás nem egyéb hanem szemtelen csalakozás. Abban dicsekedik, hogy ő eltekélett szándékja szerént a jóban váltózhatatlan; és másokra bizza a cigán-üllőn költ, eszefúrtpracticákat. Az igazság, és emberség az ő gyámola, ezekhez részelkedik. Ha történet szerint némelly személlyektűl el talál idegenűlni, nincs vétek az ő meghasonlásában; mert ő senkit el nem hágy, hanemha kit előbb elhagyott a jámborság.

 

XXX. MAXIMA.

Ne szaggass afféle tisztekre, avagy mesterséges tudományokra, 
amellyeknek érdemek már alább szállott, mindezeknél is kevésben a chimaerákra.

Mert az ebbéli hiuságos alkotmányokkal jobbára szégyent, ritkán vallunk böcsűletet... Sokféle szakadási vannak az agyasságtul származott különős találmányoknak. Az értelmes ember mindnyájoktúl méltán irtózik s messzünnen távulit. Némellyek felette idegen, és kelletlen izzel birnak, azokban gyönyörködnek, azon avott, és felében elsemmisedett régiségeken kapdoznak, amellyeket az értelmesek már emlegetni is restellik. Mások csak az ujságok után lazzadnak, és magok szülte elméjek tegnapi találmányival akarnak kedveskedni. Való ugyan, ezáltal széllel terjed hirek s nevek, de nevetéssel nem javallással, kissebbséggel nem böcsűlettel. Vigyázzon azért a tudóssak rendén lévő szinnép: igen válogató, és magános izű ne légyen. Azokra erővel ne szaggasson, amellyekbűl mások csufot űznek. Nem szükség ezeket egyenként előlszámlálni, mert nyilván mutogat reájok és elég fennjen kacagja őket az értelmes világ.

 

XXXVII. MAXIMA.

Értsed a tréfák dolgát beszéd közt; s tudjad helyes feleletekkel mássát adván, 
tennen hasznodra téréteni.

Hihetetlen mélséges titok vagyon a tréfákban. Bocsátkoznak gyakrabban szántszándékkal efféle mesterséges fogásokra az emberek, kellő tekéntettel, kedves mosolgással ide is amoda is röpittik ajakokrul a játékos igéket, noha mind azon kisértetek, mellyekkel arra igyekeznek, hogy nyelvünkre csalhassák szivünknek járását, és kibeszéltessék velünk belső titkainkat. Hallatnak némellykor gonosz akaratbúl származott, méregben forralt mardozó tréfák is, mellyek akikre csapnak, azokat mint a sebes mennykőveknek szelleti, szörnyen a földhez verik, hirébűl, nevébűl, szép böcsűletibűl egyszersmind kiforgatják. Sokan vannak, kiket a külső erőszak, és felfegyverkezett irigység ki nem ejthetett a hercegi személlyek kedvébűl; holott ezt hamar végben vitte egy hatalmas tréfaszónak fullánkja.

A harmadik rendbéliek azok, mellyek jóbul hozatnak elő, hogy alattomban kedves embereinknek hireket s igyeket böcsűletessen előgyámolitsuk. Ezeket is igen gyengén és trágyássan szokták feladni, senkit sem kénszeritvén ugyan a hitelre, de mihelyt a képes dicséret béfoganszik a szivekben, elhatalmazik, és kivánt magasztalásokra válik azoknak, akiknek részekre mondottak. Ehez mindenűnnen mesterség kell; egy részrűl, ha mikor halljuk: az efféle áméttó szinbeszédek maszlagán hirtelen ne kapjunk; más részrűl hogyha mi igyekezünk valamire, rejtett horga ki ne tessék szándékunknak, máskülönben amennyit jóakarónk számára rakunk, és épittünk: annyit fogunk más felűl lehordani, és ontani. E dologban legbátorságosb tanács, oly rendeléssel lenni, hogy előre tudjuk, hol, mikor s kikkel légyen az efféle beszédben közünk. Ugyanis könnyebb megveszteni erejét a már készen várt csapásnak.

 

XXXVIII. MAXIMA.

Akkor jó embernek félben szakasztani dolgát, mikor még szolgál a szerencse.

Ez az értelmes játszóknak törvények. A bóldog szerencsével annak idejében okos mesterséggel visszatérni, annyiban tartatik, mint a bátor próbákkal előbb rugaszkodni... Hasznos embernek néha azon megnyugodni, amit a szerencse akkoriglan nyujtott, és mintegy pihenve elő is, hátra is tekénteni, melly bátorságos helyre álljon fére a megszerzett böcsűlettel, kivált mikor már tekéntetessen fenvagyon.

Amely szerencse egy végben hosszut tart, ahoz csak gyanúban kell biznunk; jobb azon, melly néha néha változással mutatja magát, hol tisztán adja fel örömét, hol pediglen ürömmel ereszti meg: minthogy nem annyira biztat fel bennűnket, és mégis nálunk hagyja izét a kedves reménységnek... Mikor nagy szerencsék következnek egymásra, veszedelmes; megszorulnak, és szörnyen bomlanak.

Nem kell azért attúl tartani, hogy ha ritkábban tér bé hozzánk a vendég szerencse; mert duplázott ajándékival egyszersmind helyre hozhatja, ha mit előbb el talált mulatni. Ellenben szűkségképen megunja azt az embert, akit egy huzomban igen sokáig hordoz maga hátán.

 

XLIII. MAXIMA.

Azokkal tartson értelmed, kik kevesebben; nyelved járása azokkal, kik többen vannak.

Amint nehéz a révésznek hatalmas folyamokon a sebes vizek, és erős szelek ellen hajókázni; ugy haszontalan, sőtt veszedelmes a reánk áradott sokaságnak mondási vagy szokási ellen támadnunk, bátor jó szándékkal s ügyessen légyen is meg. Még eddig ebben a dologban csak az egyetlen egySocratesnek szolgált a szerencse.

Némellyekkel különbözni a vélekedésben, annyiban tartatik, mintha esszel itélettel meg akarnánk harcolni vélek, és azért neheztelésre fakad... Holitt egy részrűl az keseriti a bosszuságot, hogy aprólékos dolgokon ütkőznek meg az elmék, más részrűl, hogy jóakaróink ellenséginkkel tartanak a kitámadt kérdésben.

Az igyenes igazság nem fér minden emberhez. A csalárdfogásoknál már módi. Az elmebotlás amint közönséges, ugy tulajdona az alacson rendnek. Kihez képest a bőlcsnek valóságos elmejárásit nem kell az őszvekeveredett község csoportjában, utcán vagy piacon keresni; mert ottan nem beszél maga nyelvén, ajakára nem bocsátja, amit szivében forgat... Azon országutján jár a többséggel, senkivel pörben nem száll, ellenmondással se jelét, se szinét nem adja különböző értelmének.

Két dologra tart számat, hogy maga ellent ne mondjon, s másnak se adjon okot az ellenmondásra. Mennyivel serényebben általfutja a dolognak mivoltát, annyival inkább késik maga itéletinek kinyilatkoztatásival. Szabadon parancsolhat minden ember maga gondolatival, ugy észmélkedhet amint kedve tartja. Nehéz is, nem is illik egyáltaljában a tőlünk elhorgadt, meghitt persuasiót ebben erőltetni. Mindezekre nézve a tudós okos ember meg szokta magát vonni, tür, hallgat, és ha mikor egyben másban kibeszélli is magát: titkon, és csak a bőlcsekkel kőzli.

 

L. MAXIMA.

Ember tartson maga magátúl.

Egyátaljában semmit ollyast el ne kővess, amelly miatt utóbb magaddal őszve kellessék veszned. A nemes elmét a véle termett minden jóra igyekező hajlandóság vezérli, amelly is szorosabban tartja a szépséges erkőlcsök öszvénnyén, hogysem akármely külső erőszak. Ha mi az emberség: és jámborsághoz nem fér, ahoz kőzöd ne légyen, inkább magadtúl tartván, hogysem szégyenpirulástúl, vagy egyéb bűntetéstűl. Seneca tanácsa után: böcsűletesb embernek magátúl félni, hogysem más fenyéttéke alatt rettegni.

 

LII. MAXIMA.

Változás és háború se ne légyen, se ne tessék benned.

Meg nem hasonlani, fel nem háborodni, tulajdona a nagy sziveknek. Akik effélék, uraságra termettek, minthogy azokat illeti a méltóság, akikben olly sziv lakik, melly nehezen bomlik s indul. Ugy vagyon dolga a szívnek a kivágyó, nyughatatlan indulatok miatt, mint a testnek ő nedvességére nézve. Ártanak mind amazok, mind ezek, mikor mód nélkül szaporodnak és felforranak. Ha pediglen leginkább amazok ki találnak törni ember száján, legottan csorba esik a böcsűletben. A bőlcs illy alkalmatosságban bir magával, megállja azon vidám orcával mind a két szerencsét, nem fualkodik a jóban, nem ütközik meg ha gonosz, senki indulást, vagy szinváltozást nem tapasztal rajta, mindnyájan méltán szemre veszik, és csudálják mint egy tekélletesen lecsendesedett embert, aki a szerencsének, és időnek változásira meg sem mozdúl.

 

LIV. MAXIMA.

Bátorsággal.

A hólt oroszlánytúl még a félénk nyulak sem futnak. Az ébren vitéz emberrel ellenben, nem tréfa a tréfa. Aki az elsőnek enged, maga ellen bátoritja a másodikat, és elvégre a többit is. Aki előre meg nem győzi a galibát, hová tovább nagyobb baja lészen véle. A nagy vitéz szűnek bátorsága foganatosb, hogysem akármelly testi csontos velős erő. Amint azért a kardot ugy bocsátjuk hüvellyébe, hogy annak idejekor kiránthassuk; azonképen a bátorság ugy szoruljon szivünkbe, hogy mindenkor készen légyen óltalmunkra kitámadni. Ártalmasabbak a szivnek, hogysem a testnek lankadási. Sokban sok tekélletességek vannak, de minthogy semmi nyers érzékenységet nem mutatnak, csak hólt számban, és eltemetve laknak bennek. Vedd észre: a természet nem ok nélkűl adott a szeléd galambnak epét, a méhecskének méz mellé fullánkot, az emberi testben a puha hus közé csontokat... A te szived se légyen azért merő lágyság.

 

LVII. MAXIMA.

Bátorságosabban járnak akik elmélkedve.

Elég szaporán folyamlik dolgod, ha jól. Amelly mű hamar kész, hamar vész. Amit örökös maradékinkra akarunk nyujtani, elévé hosszú és mintegy örök készűletet kiván. Az okos emberek előtt semminek sincs böcsi, hanemha tekélletes; minthogy őkivűle semmi maradandó nem lehet. Aki tövébűl s fundamentumábúl ért a dologhoz, csak azon szándékozhatik illy messze véle. Ami sokra böcsűltetik, sokba telik. Ami legdrágább a bánnyászoknál, legkésőbben érik, és legnehezebb.

 

LIX. MAXIMA.

Kedves folyamotjakor dolgaidnak el ne felejtsed, 
hogy forgandó a szerencse.

Akit a szerencsének az udvarában a kegyelem és grátia ajtaján szépen béfogadnak, azont gyakran az unalomnak kapuján ki szokták igazitani. Kihez képest elővegye eszét, okos figyelemmel kétfelé tekéntsen az ember, és fővebb tanácsit nem a kezdetnek pompás készűletiben töltse, hanem arra fordítsa, mint lehessen tisztességgel böcsűlettel jó vége. Megtőrténik még a szerencsének saját fajzatin is, hogy a dicsőséges kezdetnek örömi keserves siralmokra olvadozzanak. Tudják ezt a bőlcsek, és azért nem biznak sokat a kőzrendnek eleintén való javallásihoz (mert tudni való, hogy kiki jó széllel indúl a partrúl), hanem akkor vigyáznak, melly itéleteket forgassanak egyelesleg az emberek, mikor a kezeken forgó dolgok vége felé szakaszkodik. Kevesen vannak, kiknek egyenlő hir légyen nyomokban eleitűl fogva utóljáig dolgoknak, minthogy a szerencse sem szolgál végig. Kegyes mosolgással fogadja vendégét, csúf kacagással bucsúzik tőle.

 

LXIII. MAXIMA.

Nem kis dolog valaminek (bátor kicsin légyen) 
első szerzőjének lenni.

A játékban szerencse, ha ki annak rendi szerint első; minthogy ő a nyertes, ha egyébként egyenlő mértékben vagyon a sors. Akik első szerzői valaminek, ugyancsak első szűlötti a szerencsének; és noha mások csuda nagyra birják is, amit amazok kezdettek, el nem kerűlhetik a szót. Minthogy azt szokták felőlök mondani, hogy szép utakra mutatnak ugyan, de mások kezdettek tőrni. A bő elme addig nem találta nyugtát, miglen valami magaszűlte ujsággal nem tekénteteskedhetik a világ előtt. Ezt peniglen nem gőggel fitogtatja, hanem csendessen, alkalmatossággal, módjával rakogatja elő. Efféle dicséretes találmányokkal mindenkoron találsz magadnak helyt a hires emberek lajstromában. Némellyeket a böcsűlet inkább ingerel az előségre a második szerben, hogysem a második űlésre az elsőben.

 

LXV. MAXIMA.

Finom iz.

A finom iz nemkülönben megkivánja a leckét, mint az értelem. Mikor a nagy elme fenjen jártatja magát, a kivánkozó jó iz is utánna siet; érvén tárgyokat, egyűtt lelik, s legelik kedveket. Mekkora légy, abbúl vedd jelét: mely messze érkezik készséged, és emelkedjenek indulatid? A ritka, és szertelen készség, csak a felséges dolgokon kap. A nagy száj nagy falatokkal telik. A nagy elme nagy dolgokhoz tartja kőzit. Őelőtte a terhes gondok nem gondok. A legfővebb tekélletességekkel is csak aliglan elégszik meg. Mint a virágos kertek kedves illatot, ugy a bőlcsekkel való társalkodás jó izt hágy maga után, mely idővel erőt vészen, és megrögzik bennünk.

Meg se gondoljad, hogy ez a finom iz valami finnyáskodásban légyen helyheztetve; sőtt a válogató finnyasság utálatos bolondság, minthogy őtet a kényesség szűli, a kevélség neveli. Ezekben ámbár a bőlcs Isten több s más világot alkotna, mégsem tehetne eleget a sok csavargó, ide s amoda nyargaló tündér vágyódások miatt.

 

LXIX. MAXIMA.

Az erkölcs, és idegen szokás dolgában 
semmi alávalóságra nem vetemedni.

A nagy, és állhatatos ember békét hágy a majmoskodásnak. Nem könnyen vészen erőt rajta a csak minap támadott új szokás, vagy külső országokbúl érkezett erkőlcs... Jobbnak tartja, hogy ember magában szálljon, egy vagy más félrehorgadazó indúlatit, csavargó szivejárásit rendbe vegye, és ha erővel nem lehet, mesterséggel győzze magát a jóra... Aki másra bámul, magárúl elfelejtkezik. Aki szomjan iszik, és mohón zabál ottkinn, nem szintén tisztán lakik, el is veszti izét az otthonos jónak. Irtóztató szörnyűség azokat látni, kik minduntalan kivágynak, módira szaggatnak, és szertelen szokásokra vetemednek. Mert nincs rendtartás életekben, nyugtató csendesség szivekben. Hanem mint a bús tenger magában kűzkődik; ugy ezeknek habzó elméjekben rengenek, és nyughatatlankodnak a gondolatok, egymásba kapnak a sokféle zavarosan torlott szokások, veszekednek az erkőlcsök, ugy hogy elvégre se az értelem kőztök igazságot ne tehessen, se az akarat magával ne birhasson, hanem mind a ketten a már fenekére fordult természettel veszni induljanak.

 

LXXII. MAXIMA.

Egy ollyan emberrűl, aki nem sokat akadoz az eltekéllés dolgában.

Kevesebb kárt vall, ki nem szinte oly jól végzi dolgát annál, aki semmire nem tudja magát böcsűletesen eltekélleni. Akármely műszerszám s eszkőz többet s inkább rozsdásodik hevervén, hogysem véle élvén. Többszőr is másszor is akadunk olly irresolutus emberekre, a kik semmirűl sem tudnak végezni. Kétes szivvel válagatnak a tanácsban, sohúl teljesen meg nem száll kedvek... Hogy megmozduljanak, ugyancsak megkivánják az ösztönt, nem is azért, hogy megfogyatkozott eszek, hanem hogy erőtlen akaratjok. Való ugyan, hogy a kész elme is néha megáll a galibás dolog előtt; mindazonáltal serénnyen s bátran kivágja magát. Vannak amollyanok is, akik sebes elmével hamar elintézik dolgokat, s mint a villám, tartalék nélkűl futnak s jutnak szándékok végére. Ezek nagy tisztekre nyöltek, minthogy vagyon hozzá fogható eszek, és nyers eleven erő bennek, hogy könnyen s vigan viselhessék; ha látnád mint kezdjenek hozzá, annyiban tartanád, mintha elvégezték vólna. Régen egy illyen ember törvényt szabott volna a mostani világnak, s mellette reá érkezett vólna, hogy másnak is. Nem kivánván, hogy a szerencse kedvezzen, csak ne ellenkezzen, már teljes bátorság vala minden dolga.

 

LXXV. MAXIMA.

Ritka példákat rakogass elődbe, nem is annyibul, 
hogy csak kövessed, hanem ha lehet, hogy felűl is muljad.

Sok szép tükörős példák forognak előttünk, amellyekben mint eleven könyvekben megláthatjuk, mint mehessünk böcsűletre. Válogass bennek, viseld minduntalan szemeden, ne csak hogy utánnok, hanem hogy előttök is járhass. Siratta Nagy Sándor Achillest, nem keservében hogy meghólt, hanem irigy-mérgében; mert vitézségének hire nagy vólt. Ugyanis a tisztesség után járó, és méltóságkivánó nagy sziveket leginkább gyötri, legjobban ébreszti, mikor hanggal szóllamlik meg hire, mit követett légyen el emez s amaz. Ami a félemlő irigységet le szokta nyomni, ugyanaz neveli s emeli a nagy emberekben a bátorságot.

 

LXXVI. MAXIMA.

Ne mind azon tréfát.

Akiben szaporátlan a tréfa, termékeny az okosság. És noha a játékos nyelv kedvet gerjeszt, de több böcsűlettel jár a szerével tanácskodó elme. Akinek minden nyelvjárása teljes tréfa, nem szinte teljes ember, nem is érdemel több hitelt a hazugnál; mert azonképen félre vonja a valót, és játszik az igazsággal. Sőtt mint hogy a sok heábavalóság kőzt ritkán mutat derék eszt; olly gyanú is vagyon felőle, netalán csak csőppszámra légyen benne. Bizonyos az, hogy akár mint tapsoljanak körűlőtte, senki bőlcsnek nem tartja azt, aki mindent s mindenkor tréfára üttet. Elmehet ugyan (amint utóbb megmondjuk) néha sétálni, magát s másokat mulatni a megvidult elme; de jobbára otthon maradjon.

 

LXXVII. MAXIMA.

Minden emberhez hozzáilleni.

A forgott udvari emder Protheus légyen. Bőlcs ha bőlcshez részelkedik, vidám ha vidámhoz. Finom mesterség ez, mellyel minden játékban minden kártyát elüthetsz. A hasonlóság s egyenlőség szerzi öszve a sziveket. Vigyázz, kinek-kinek merre hajtson indulatja, és ahoz alkalmaztasd magad. A szomoruakkal te is buskodjál, a vigakkal te is mosolgó orcát mutass, a szint szinhez szabván, és vélek azonegy nyomban járván, kivált ha ollyas a személy, akinek jó akaratjátúl függ utóbbi szerencséd. Valóban kényes jószág ez, csuda sokat foglal magában. Azoktúl jobban telik ki, akik messzebb látnak, igy is amugy is tüntethetik magokat, minden erkőlcsbűl ki, s megént szaporán bé tudnak öltőzni.

 

LXXIX. MAXIMA.

A vig és mulatozó emberrűl.

Mikoron mértéket tart, és modjával jár, nem vétek. Sőtt egy lat tréfa, nem kűlönben, mint a fűszerszám az étkeknek, nagy izt ád a beszédnek. Még a nagy emberek is rőpitenek néha tréfákat, és vig beszéddel játszadoznak, mindazonáltal csendesen és szert tartván méltóságokra, nem az alacson beszédnek seprejébűl adják fel a tréfát, hanem szin- s finom igék alatt sebes elméjekénk tisztán mulató forrásibúl gazdálkodnak. Mások leginkább akkor veszik elő a tréfát, mikor haragszomra mutatnak a szivek, és a tűzes beszédeket mosolgó ajakkal, lágy igékkel enyhitgetik. Egy szóval a mulató elme csendes szűnek jele, és csudaképen kelleti magát.

 

LXXXIV. MAXIMA.

Tudjad kellemes hasznát venni még ellenségidnek is.

Megkivánja a mostani ravasz világ, hogy ember minden dologhoz szinte ugy, mint az ártalmas fegyverhez okosan nyuljon. Aki élibe kap, sebbel rántja vissza kezét; aki pedig markolatjába, óltalmazhatja magát véle. Hasonlóképen kell bánni az ellenséggel, kinek nem jó minden részrűl feléje menni. Egy okos ember több hasznát tudja venni ellenségének, hogysem a tudatlan kész jóakaróinak, bátor csoporttal legyenek is. Az ellenünk törekedő gonoszság néha-néha ugy néki köszőrüli nyers igyekezetünket, s ollyas dolgokat vitet velünk végbe, amellyekre (csendes napokat élvén) soha se erőnk, se bátorságunk nem lett vólna.

Sokan ugyanazon eszközzel tudtak magosra menni, amellyel irigyi arra intéztek, hogy hanyatt essen szerencséjében. Vigan mosolgó s kedvünket kereső jóakaróinknak hizelkedése ártalmasabb gyakorta, mintsem eskűdt ellenségünknek agyarkodása. Mert amaz vagy menti, vagy födögeti vétkeinket; ezen pedig szemünkre vetvén okot ád jobbúlásunkra.

Az irigység olly tükőrt forgat előttünk, mellyben ember maga magát igazán megláthatja ha akarja, a hizelkedés és ápolgatás hamissat mutat. Kihez képest abbul haszon forr ki; mert belé nézvén, vagy elejét veheted azoknak, a mellyekrűl méltatlanul feddeni készülnek ellenségid, vagy pediglen kitisztulhatsz belőlek, ha tapasztalod magadban. Bizonyos az, hogy kimondhatatlan figyelemre tanit bennünket, mikor tudjuk, hogy irigy szemek, és fondorló nyelvek kőzött forgolódunk.

 

XCV. MAXIMA.

Fennmaradjon a várakozás felőled.

Sok szines képes változásokkal hitegessed a világot, hová tovább mind többre biztatván, és mindenbűl jobb, s meg jobb izt hagyván az emberekben. Az értelmes udvari bőlcs nem teszi fel minden eszét az első játékra; adogat ugyan elő probára valamit erejében, tudományában, de okos mértékkel, ugy horgász a böcsűletben vélek, hogy utóbbra hagyja az őreg fogásokat.

 

XCVIII. MAXIMA.

Titkon tartsad szivedet.

A magokat kinnfitogató indulatink s induló vágyódásink árulják el szivünket. Az okos dissimulatiónak szűki ne légyen benned, ha hol s mikor kivántatik. Aki szinével mutatja kártyáit, legjobb játékját elveszti. Figyelemmel, és szive-fedve kell embernek a csalárd mostani világgal bánni; mert igen vigyáz a beszédre, és igen kakucsál szivünk titkaira. Ugy viseljed magad, hogy szemre ne vehesse kűlönös szándékidat, máskűlönben keserves károddal kereskedel őnnön hasznára.

 

XCIX. MAXIMA.

A jót jó szinben.

Nem belső titkos bőcsire, hanem külső kellő, tetsző szinére nézve nyeri érdemét akármi előforgó állapot, mert egy részrűl kevesen nézik ben, más részrűl felesen megelégesznek a külsőséggel. Mi böcsűletet vallunk azért az emberek előtt akármelly dolgukkal, mikor széki s veleje jó szép, ha kivűl csunyára mondják.

 

C. MAXIMA.

Az okos keresztyen, jó philosophus, igaz udvari emberrűl.

Tettében, és teljes valósággal illyetén légyen az udvari ember. Mindazonáltal homlokán ne hordozza, és semmi uttal ne kérkedjék véle. Igaz panasszal mondhatjuk, hogy lefogyott légyen érdemére képest a régi józan philosophia, és közönségessen már a világ restelli a bőlcselkedést, holott az ahoz termett elméknek ez vólna legszebb gyakorlása. A philosophiát Seneca hajdant szépen bévezeté Rómába, böcsűletre emelte az udvarban, holott jó darabig teljes dicsőséggel fényeskedett. Minálunk pad alatt hever s gunyoltatik, jóllehet ha a világ egyszer szemre, azután észre is venné, hogy nélkűle minden tudomány hibáz, tántorog az okosság, és se ize, se rendi a valamire való beszédnek.

 

MÁSODIK SZÁZAD.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD A MAGYAR NEMESSÉGHEZ.


Nagyságtok, Kegyelmetek!

Minthogy valami böcsűletet vallott a főrendnél Udvari Emberem, és már kész pénzzel keresve sem lehet találni benne, amint a panaszok hozzák; az előbbi száz maxima után más százot bocsátok. Késtem ezekkel, megvallom, rész szerént, mert másutt járt gondom, rész szerént, mert bizakodtam némelly friss pennákba, hogy a mihez én kóstolva nyúltam, ők keletit látván, előbb utóbb végig nyujtják. Vastag reménységembűl már kifogytam, látván, hogy akaróim általlják magokat az idegen munkába ártani; magam vontattam azért a múlt télben.

Ami a maximákat illeti, ezekben is megvagyon a Laconismus, nyers fontos rövidség. Vettem munkám alatt észre, hogy az author az azon egyet kétszer is mondja, vissza is, azaz: amit előbb javaslott, aztot utóbb tiltja. Ezeken senki meg ne ütközzön, mert amit kétszer hoz elő, azt kellő különbséggel emlegeti, amit vissza, vagy ellenkező értelemmel látszik mondani, azt, az ellenkező alkalmatosságok váltják, úgymint a letartást és reáviselést, egyik egykor jó, a másik máskor jóbb. A többire nézve, utat mutat ebben a setétes erkölcsű világban. Aki érti és követi, hasznát veheti, Isten velünk.


Pozsonyban, 1770.

Nagyságtok, Kegyelmetek
alázatos szolgája      
FALUDI FERENC, S. J.

 

I. MAXIMA.

Egy része a világnak csuffal neveti a másikát; 
vét mind a két fél valami esztelenséggel.

A világ előtt akármi is csak aszerént jó vagy rosz, amint forog az itélet felőle. Amit egy része kiván, keres, dicsir; azt a más fél gyűlöli, kerűli, gyalázza. Türhetetlen kényesség vólna mindent maga kűlönös kedvéhez szabni. Nem attul függ tekélletessége valaminek, hogy egy valakinek tetszik. Mennyi az ember, annyi a tetszés. Amint különbözünk szinnel, tekintettel, ugy izzel itélettel. Nincs fogyatkozás, mellyre ne légyen valakiben valami kivánkozás.

Ne busulj azon, hogy valakinek nem tetszik ami néked tetszik; mert ugyancsak lesznek, kiknek tetszik. Hasonlóképen el ne hidd magadat, mikor ami néked tetszik, másnak is tetszik; mert itt amott lésznek, kiknek nem tetszik. E dologban ugy igazulhatsz el, ha ahoz tartasz, amit azok javasolnak, kiknek a bőlcsek rendin székek és szavok vagyon. Nem egy magános itélettűl, nem egy bizonyos szokástúl, nem egy időszámtul függ teljes érdeme akármelly jeles dolognak.

 

VII. MAXIMA.

Ne lássák rajtad, hogy megelégszel magaddal.

Önnön magával semmiben meg nem elégedni, alattjáró erőtlenség; magának mindenben eleget tenni, fennjáró bolondság. Aki maga dolgát mindenben helyén hagyja, jelét adja, hogy sokban tudatlan. Való ugyan hogy maga elvéltében boldog lehet az elképzett contento, és vigasztalás miatt, de ki felel meg tekintetirűl és böcsűletirűl. Hogy némellyek könnyen megelégszenek dolgokkal, attul vagyon, hogy nem érik fel eszekkel a másokban leletsző sok szépet és jót. Mindenkor hasznos vólt maga felől kevesebbet tartani, rész szerént azért, hogy nagyobb gonddal folytassa ember maga dolgát, rész szerént pedig azért, hogy, ha nem esnék szive szerént, felettébb meg ne szivelje.

Aki előre megsajditja a csapást, könnyebben türi. Nem telik minden, mindenkitűl ki. Homerus is holmikor aluszik. A dolgoknak jó vagy rósz kimenetele, sok környülálló holmitül függ. Ami egy alkalmatosságban vigan megy, másban megakad. Aki ezt nem veszi méltó tekintetbe, nem reméllő, hogy eszére térjen, sőtt inkább megerősödvén benne a hamis elhitetés, gondolom-bóldogságával mulatozik. Azonban ez a csalatkozás gyökeret is vér, magot is bocsát, és szaporodik utánna a sokféle nem reménylett galiba.

 

X. MAXIMA.

Meg ne várd, még szerencsédnek napja elnyugodjon.

Az udvari bőlcs előbb áll el a dolgoktól, hogysem markában szakadjanak, és a félbe hagyással menti meg magát valami csapástúl. A hanyatló nap még alkalmas fényében a felyhők alá buvik, mintha azt akarná, hogy a világ föggőben maradjon, és ne tudja, lenyugodott-e vagy nem. Állj félre jókorán, hogy ollyasmi ne teljék rajtad, melly megkeserithetné szivedet.

Meg ne várd hogy a szerencse hátot vessen, attúl tartván, hogy eleven ne kinozzon a keverves fájdalom miatt, és halva ne hagyjon az oda veszett böcsűletre nézve. Az okos lovagló, gyors paripáját száján tartja, netalántán sebes futtában véletlen botlással letegye urát szégyenvallással. Némelydámák előbb ketté törék tükröket, hogy utóbb belénéztekben meg ne szomorodjanak búcsúzó szépségek miatt.

 

XV. MAXIMA.

Alkalmaztasd magadat azok izetlenségéhez, 
kiket el nem kerűlhetsz.

Megszokjuk a rosz, rut arcákat, képes hogy a rosz természetekkel is megalkudjunk, kivált ha reájok szorúltunk. Vannak vad és izetlen emberek, kikrűl azt mondhatjuk, hogy se vélek se nélkülek nem lehetünk. Az okosság azt adja előnkbe, hogy ezekhez nem különben, mint valami utálatos ábrázathoz jó korán szokjunk. Netalántán véletlenűl reájok ütközvén, iszonyú ujság légyen előttünk, melly megárthasson. Meglehet ugyan, hogy első tekintetre hülünk, réműlünk, tartunk tőlök; de napok telvén, ezen irtózások mind eltünnek. Nem kivántatik több, hanem hogy az efféle rút embereket, másként fessük saját elménkben, e meglévén, könnyebben eltűrjük őket.

 

XX. MAXIMA.

Alkalmaztasd magadat az időköz.

A bőlcs még bőlcseségét is úgy forgatja, hogy a mostani világhoz illjék. Ha mit tud is abbúl, amit a fennforgó szokás letett, vagy megvetett; úgy viseli magát, mintha nem tudná: változton váltózik nyelvünk, és kényes izünk. Az előbbi beszéd már avott régiség, ujra szaggat a világ. Ami taval szép volt, már ma teljes rút. Hogy ebben ne vétsünk, azokat kövessük, akik a javában tudnak válogatni. Az udvari bőlcs azért, a mostani világnak rendihez szabja mind külső viselését, mind belsű eltekéllésit, jóllehet a régi szokást jobbnak tartsa lenni: mindazonáltal ki vévén az istenes erkőlcs állapotját, mert ennek mindenkor helyén, és maga méltóságában kell maradni.

Igen is való, hogy a jó erkőlcs szörnyen meghasonlott; addig őltözünk az ujságba, amig kivetközünk a jámborságbúl. Nem hiszünk másnak, mert kétes a beszéd; nem bízunk máshoz, mert nem felel meg ajánlásinak. Ha ki csendes, igaz, hiv: a régi tárházba való, senki sem követi. Rosz időben élünk! a virtus igen alatt, a gonoszság nagy fenn vagyon. Éljen a jámbor bőlcs ugy, amint legjobban lehet, ha nem lehet úgy, mint kivánna.

 

XXIV. MAXIMA.

Hagyj békét a rágalmazásnak.

Jele, hogy már férges annak hire, aki másnak kisebbségére buzgó. Némellyek tulajdon mocskokat a máséval mentegetik, és ha igy sem szapulhatják ki: szinnel szépitik, hogy bédughassák szemét a világnak. Még mások azzal vigasztalják magokat, hogy többen is béllyegessek azzal, amiben magok vétkesek, ez pedig hitván, sőtt esztelen vigasztalás.

A gyalázkodóknak büdös a szájok; nem is lehet különben, minthogy egy egész városnak vagy községnek minden tisztátalansága oda takaroszik, és onnan forr ki. Aki más büdösséget keveri, maga büdösödik. Kevessen vagyunk minden eredendő, vagy reánk ragadott valami fogyatkozás nélkűl. Ki egyben, ki másban vétt. Tagadhatatlan, hogy szó fér hozzánk. Csak az isméretlenek mentek.

Aki böcsűletit szereti, kerűlje, hogy ollyas lajstromkönyvnek ne mondassék lenni, mellybe öszverakódott, és sorra osztatott mindenkinek gyalázatos mocska. Az ollyan embert az okos világ utálatos büzhedt dögnek tartja, mellynek tűrhetetlen nehéz szaga messze terjed, soknak árt.

 

XXVI. MAXIMA.

Duplán vétt, aki vétkét nem rejti.

Titkos hajlandóságinkat mesterűl titkoljuk; miért nem fogyatkozásinkat is? Közönségesen az egész gyarló világ hol esik, hol botlik, legalább némelly aprólékokban. Mindazonáltal ollyan különbséggel, hogy a bőlcs maga vétkének tud szint, vagy fedelet adni, hogy ne lássék, vagy másként lássék; a bolond pedig azt is kihiresiti, amit jövendőben akar elkövetni.

A mi böcsűletünk hogy helyén maradjon, inkább megkivánja azt, hogy ne tudja a világ hibáinkat, hogysem azt hogy tudja helyes jó végezésinket. Idevaló a régi mondás: Ha nem szinte tisztessenlegalább eszessen. A nagy urak vigyázzanak, mert fennvannak, hamar tünik szembe akármi vétkek, mint a forgó napnak fogyatkozása. Még a szives meghitt barátod elől is takard okossan félre némelly vétkeidet, hogy meg ne utáljon vagy csudáljon. Sőtt ha már nincs orvossága, tennen magad emlékezetedbűl is tudd ki.

 

XXIX. MAXIMA.

Panaszod ne hallassék.

Akármelly méltó panaszoddal is kárba kevered böcsűletedet. Inkább okot adsz arra, hogy utóbb is megbántsanak, mintsem arra, hogy megszánjanak. Módot mutatsz azoknak, kik előtt le akarod tenni keservedet, hogy bosszúval készülvén ellened, tudhassák, hol s mint férhessenek legjobban hozzád. Mentségre valót is nyujtasz haragosidnak, minthogy panaszidbúl azt tanulják, hogy nem ők az elsők, akik megbántottak, és igy a vigasztalás helyett, mellyet vártál, kárt s gyalázatot vallasz, mellyet nem vártál.

Jobb politicafogás ez, azokat dicsirettel emlegetni, kiknek emberséges kedveskedéseket tapasztaltuk, hogy akik hallják, látván hal'adó szivünket, hasonlókra gerjedjenek. Holitt a távúl lévőknek nyilván való megdicsirése annyit tészen, mint a jelenlévőknek alattomban való megkérése. Ekképen az egyes dicsiretnek dupla hasznát várhatjuk azokrúl ezekre téritvén a kereskedést.

Az okos félre tér panaszival, eltakarja fogyatkozásit. Inkább emlegeti: hol, mikor, kitűl, hányszor vett, nyert böcsűletet. Ezeket hirdetvén, szaporitja bátoritja jóakaróit, rémétti ellenségit.

 

XXXIII. MAXIMA.

Inkább bolondúl a többivel, hogysem magán bőlcsen.

Azt tartja (józan értelemben) a politica. Mert ha a többi mindazon, egyikével sem vesztesz. Ellenben ha csak magad magán kivánasz okos lenni, mindnyájoknak bolondja lészel. Amerre ragad, vagy nyom a sokaság, oda felé kell tartani. Nagyobb bőlcseség néha valamit nem tudni, vagy olly szinét mutatni, mintha nem tudnád. Kételenek vagyunk véle, hogy számos sok emberek köztt éljünk, többen vannak a tudatlanok. Aki csak magán vagy magános módon akar élni a csoportban, vagy fele istenség, vagy egész barom. Azonban a felső mondást igy lehet lágyábban ejteni: inkább okossan a többivel, hogysem magán esztelenűl. Némellyek csak chymaera dolgokban akarnak különősködni.

 

XXXVIII. MAXIMA.

Amint mennek, hadd menjenek a dolgok.

Akkor vagyon legnagyobb haszna ennek a leckének, mikor vagy a közönséges, vagy a különős dolgoknak tengere felháborodik. Az emberi társaság holmikor örvényes, és a sokfelé oszlott akaratok, ritkán vannak szélvész nélkűl. Illykor tanácsos, bátorságos helyre félre állani, amig lassan-lassan szünik a háboru. Nem minden orvosság gyógyit; némelly meg is árt. Hol a természetnek, hol az erkőlcsnek szokott menésére kell bizni a dolgokat. A tanult orvos azon mesterséggel tudjon adni és ne adni gyógyitó eszközbűl. Néha legnagyobb mesterség, semmivel sem terhelni a beteget. Némelly zenebona amint magátul forr fel, úgy magátúl lehül. Annak idejében engedni, annyiba tartatik, mint utóbb meggyőzni. Mikor a kút felzavarodik, nem tisztúl avval, hogy keverik, hanem azzal, ha békét hagynak néki. Az egyenetlenség alkalmatosságában, legjobb magát belé nem ártani, hanem menő menésére hagyni, hogy annyival is előbb csendesedjen.

 

XXIX. MAXIMA.

Vedd méltó tekintetbe szerencsés és szerencsétlen napjaidat.

Ugy értsed: vannak napok, órák, amellyekben akármint erőlködjünk, semmire sem mehetünk. Akármint forgassuk, változtassuk, nem esik dolgunk kedvünk szerént. Egy-két próbán megfordúlván, észre lehet venni, kedvez-é az időkor vagy nem? Ha nem: kéméljed fáradságodat, állj el, hadd abba. Néha nem érkezünk eszünkkel, beszédünk nem jár vigán, pennánk nem végzi dolgát. Ki dicsekedhetik véle, hogy mindenkor mindenre kész? Az erkőlcs dolgában hol buzgóbbak vagyunk, hol lankadunk, szivünk hol felforr, hol lehül. Elménk hol fut, hol megakad, sőt szivünkben is esnek változások. Annyi ereje vagyon rajtunk az időnek.

Némellyek mindenben szerencsétlenek, mások egyre szerencsések, mások kevés iparkodással jól járnak, alig nyulnak valamihez, már készen találják. Néha elménk magátul mindenbe béigazodik. Akaratunk, kedvünk, erőnk mindvégig szolgál, sebessen, s jó módjával készűl, amit előveszünk. Ez az igaz ideje, hogy serkenjünk, kézzel lábbal rajta legyünk, semmit se mulassunk el a kedvező órábul. Az okos azonban, nem mondja mindjárt magára asententiát, ha mikor egyben másban megakad, hogy roszkor fogott hozzá. Se nem tartja mindjárt boldog órájának, ha valami keveset pillant a szerencse; mert egyik is, másik is csak vak történet lehet.

 

XLIV. MAXIMA.

Más dolgával valamibe ereszkedni, 
hogy ember a magáét jól végezze, tanácsos.

Ez a mesteri fogás nagy haszonnal jár. Még a szent dolgokban is vagyon kelete. A lelki tanitók mástól kezdik, mással végzik dolgokat. Valami titkos vendégszint kiván, mellynek tekintetére nézve elhitesse magával a fél, hogy amit forgatunk, az ő hasznára válik, és ezen okra nézve őnként hajuljon szándékunkra, azonban amig azt lesi, mi bátor úton eligazúlhassunk dolgunkban.

Tanácstalanúl semmibe se bocsátkozzál, kémeskedve jár most a világ. Magyar mondás: a vizbe ne lépj, mig kővét nem látod. Azokkal leginkább tapogatva, akiknek első feleletek nem szokott lenni. Ezek távul se vegyék észre, hogy nagy, vagy nehéz dolgokkal megyünk eleibek, kivált ha idegenek hozzánk. Ez a lecke azért a vezeték szándékra mutat. És ha jól veszed fel, tapasztalni fogod, hogy vagyon horga, s haszna.

 

XLV. MAXIMA.

Sebes ujjodat ne mutassad.

Mert könnyen belé akadnak, kik ártani akarnak. Azonban ha megtörténnék, panaszod ne hallassék. Az emberi gonoszság megörűl rajta, hogy tudja, hol légy gyengébb és érzékenyebb, és ott üt reád. A morgolódásnak pedig, vagy keserű panasznak iránta, csak ez a haszna, hogy nehezen hallják. A rosz szándék untalan ólálkodik, addig kerűl bennűnket ellenségünk, addig forgat, amig az elevenre nem talál, azaz amit legnehezebben érzünk.

A bőlcs azért ne mutassa sebét, isméretlen maradjon fogyatkozásira nézve, ha miben vétett a természet rajta, vagy pedig az emberi gyarlóság. Még a balszerencse is abban tőlti kedvét, mikor ott sanyargathat bennűnket, ahol legjobban fáj. Észre ne vegye senki, hogy sajnossan esett valami, még azt se, hogy valami kedvünk szerént történt. Azért az előbbit ne, hogy hamarább vége légyen, azért az utóbbit ne, hogy tovább tartson.

 

XLIX. MAXIMA.

Tovább háritani maga vétkét.

Titok fekszik e maxima alatt. A fő gondviselők gyakorta reá szorúlnak; abban áll: biztos pajzsod légyen a gonoszkodó szivek és nyelvek ellen, azaz ollyas szerető hiveid, akik helyetted vigán és okossan felvegyék a csapásokat. Nem származik valami tehetetlenségbűl, amint a tudatlan rosz elmék itélik. Hanem inkább messze látó bőlcs-fogás, mellyel ember maga helyében mást valakit tud előállítani, akire hárithassa vétkét.

Nem mehet mind ugy, mint akarjuk, se nem tehetünk mindenkor mindenkinek eleget. Légyen azért embered, kinek erős szive elbirja, és te kedvedért örömest magára vállalja (szoros űgyedben) a sürű szemre-vetést, a község morgolódását, a balszerencse ostromit; avval kérkedvén, mintha ő vólna feje s oka, néked pedig semmi részed azokban, amellyet felkapott, és téged terhelhetne a világ iránta. Megcselekszik ezt azok, akik benned biznak és tőled várnak.

 

LII. MAXIMA.

Oda ne siess, ahol s kik mellett fénnyét vesztheti böcsűleted.

Közönségesen, aki tekélletesebb a világ előtt, becsűletesebb is. Aki jobb s több, előbb ül; az alább való hátrább. És ha az utóbbinak jut is valami a böcsűletbűl, csak maradék lészen. Tündöklik a Hóld, míg maga forog a csillagok között; de mikor a nap támad, vagy elindúl, vagy nem szolgál. Egy ollyashoz ne közelits, kinek nagyobb fénye téged homályba borit. Azokhoz részelkedjél, kiknek setétesb létek téged látszatósabbá tehetnek.

Ekképen látszott szépnek lenni a római álnok Fabulla (amint Martialis mondá), mert nálánál rútabb leánytársaival szokott sétálni. Kerűld azért, mikor rajtad áll, azt a gyülekezetet, mellyben te volnál az utólsó, hogy alacsonságoddal nagyobbra ne neveljed a többinek érdemét és böcsűletit, magad rövidségével. Mikor az erkölcs, vagy tudomány dolgában elébb akarsz menni, a legforgottabb emberekkel légyen köződ. Mikor magad magadat akarod mutatni, a középszerűek kőzött forgolódjál, a hol magad lehess a jobbik.

 

LVIII. MAXIMA.

Tudjad hasznát venni jóakaróidnak.

Ez is alkalmas mesterség. Némellyek hasznosabbak, ha közel, ha mások ha távúl vannak. Némellyekkel jobb a levél által való végzés(correspondentia), hogysem az egyre üzött társalkodás (conversatio). A távúllétel miatt a két félnek fogyatkozási nem idegenitik őket el egymástól, mert nem látszanak. A barátságban nemcsak a mulatást vigasztalást, hanem leginkább a hasznot kell várnunk. Jóakaródban ez a három meglégyen: unus,verusbonus, mert mindened.

Akik valóban jók, kevesen vannak, és minthogy nem igen tudunk hozzá, mikor választunk benne, annyival is ritkábban vagyon részünk a jókban. Nehezebb az állhatatos barátságot fentartani, hogysem barátságot kötni. Ollyast keress azért, aki nem ingó, bátor úgy légyen most, idővel régi barátod lészen. Egyáltaljában azok legjobbak, amellyekkel szép egyességben jó s balszerencsével, már sok pénteket elértünk. Nincs olly kedvetlen magánosság, mint jóakaró nélkűl lenni. A szives barátság sok jót szerez, sok rosztúl ment meg. Egyetlenegy vigasztalásunk a gonosz szerencsénkben, és sokképen való vidámitója lelkünknek a jóban.

 

LIX. MAXIMA.

Tűrd el a tudatlan együgyűeket.

A felette tudós emberekkel nehéz megalkudni. Amennyire nevelkedik bennek a bölcsesség, annyira a tűrhetetlenség. Nehéz annak, ki mindent általlát, mindenben eleget tenni. Epictetus mondása szerént, életünknek legjobb igazgató törvénye a tűrés. Minden bőlcseségnek fele része ezen nyugszik meg. Minthogy bolond a világ, kigondolható, hogy nagy tűredelmességre kell szert tennünk, kivált az együgyűekre nézve.

Gyakorta magunk haszna reászorit bennünket, hogy elszenvedjük azokat, kiktűl várunk; holitt adatik alkalmatosság, hogy magunkat meggyőzzük. Az áldott tűredelmesség szerzi meg nyugtát szivünknek, és bóldogokká tészen mulandó életünkben. Aki tűrni szenvedni akar, költezzék e világbúl, vagy menjen valami pusztába lakni, ha kényessége megengedi, hogy maga magát eltűrje magános létében.

 

LXIII. MAXIMA.

Annyira meg ne szánd a szerencsétlent, 
hogy miatta szerencsés jó emberednek kedvébűl kiessél.

Amiben egy szerencsés, abban más szerencsétlen. Némelly személyekrűl mondhatjuk, hogy nem vólnának szerencsések, ha sok mások miattok nem vólnának szerencsétlenek. Tulajdona azoknak, akiket lenyomott a szerencse, hogy balsorsokon sok sziv megesik, és sok hitván szánakodással vigasztaltatnak. Azt is tapasztaltuk, hogy akiket boldog állapotjokban gyűlölt a világ, nyomorúságokban könyörűlt rajtok. Az sem ritka dolog, hogy annak mérges bosszúja, aki felemelkedett másnak esetével, irgalmasságra fordúlt légyen.

A bölcs ezek között vigyázza meg szörnyű fordúlásit a sikos szerencsének, hirtelen ne végezzen valamit, egyért aki nyomorog, másnak ne vétsen. Vannak, kik csak azokat késérik, kiket lerontott a szerencse, hogy panaszt mondjanak, és halljanak. Tegnap, mikor még boldogúl vólt dolgok, kerűlték őket; ma, hogy rajtok esett, szoros barátjok. Ez a dolog, jele lehet ugyan holmikor valami lágy, jó és nemes természetnek; de nem mutat tovább látó éles elmére. Mert ez a vége, hogy azok, kiket még jóbb kezén vezet a szerencse, elidegenűlnek azoktól, kik örökős társai a szerencsétleneknek, attúl tartván, hogy ezek számába ne rojja őket a világ.

 

LXVII. MAXIMA.

El ne hadd magadat.

A legveszedelmesebb alkalmatosságokban legjobb oltalom a bátor nagy sziv. És mikor az már kezd lankadni; szomszédos részeihez kell folyamodni, azaz, vedd elő eszedet, hogy segitsed szivedet. Aki illy izben fel tudja magát találni, felén túl vagyon már megszorult ügyinek. Se el ne hadd, se meg ne add magadat a gonosz szerencsében; mert ha rabbá tészen, tűrhetetlen lészen.

Némellyek nyomoruságokban csak panaszt és kétséget forgatnak, nem látnak magokhoz, nem erőlkednek, hogy kifeselhessenek inségekbűl, és azért duplán érzik sullyát. Aki magával teljes ismiretségben vagyon, meghányja eszét, és tud találni orvosságot sebének. A bőlcs, ha mindjárt közepette vólna is leggonoszabb csillagzatjának, kitekeri magát (ha emberi erőben vagyon a dolog) és victoriát fuj.

 

LXXII. MAXIMA.

Azokkal, kik már többet nem veszthetnek, szővetséget ne köss.

Igyenetlen ott a barátság, ahol egyiknek vagyon, a másiknak nincsen. Kinek nincsen, utoljára szemérme sincsen. Nagyokat indit a bus kétség rajta, addig forgatja, amig maga önként vakmerő eltekéllésekre rándúl, és a tilalmasra is kinyújtózik, alkalmas gyalázatjára társának, és jó barátjának.

Nem vólna képes azért, hogy egy emberséges ember valami hitván barátságért szerencséltesse vagy keresményét, vagy hirét. Sok esztendőkbe, nagy kinba telik mind a kettőnek megszerzése. Keservesen esnék, egy szempillantában elvesztése, fájdalmas vólna véres veritékűnknek siralmas cseppekre való változása.

Gondolja meg a bőlcs, hol, mikor, kivel, mennyit veszthet. Forgassa elméjében becsűletit, és történhető kárát; jusson eszébe, ahol közel a veszedelem, jó a késedelem, azaz tanácstalanúl semmire se lépjen, vagy ugy lépjen, hogy idején korán visszaránthassa lábát, és megmentse magát: bátor azonban ez meglégyen is, de a szégyen dolgát helyre nem fogja hozni, hogy egy gazembert csaknem veszedelemben forgott.[8]

 

LXXVI. MAXIMA.

Tudni, vagy értekezni.

Értelem nélkűl nem lehet érni. Ha otthon nincsen, kérj kölcsön, azaz ha nem érted, értekezzél. Vannak sokan, akik nem tudják, hogy tudatlanok, meg mások, kik azt vélik, hogy tudósok, és tudatlanok. Azok a fogyatkozások, mellyek az elme megfogyatkozásábúl erednek, orvosolhatatlanak. Merthogy a tudatlanok nem ismérik magokat, nem veszik észre, mi hiával vannak. Mehetnének némellyek valami bőlcseségre, ha bőlcseknek nem tartanák magokat.

Attúl vagyon, hogy noha kevés a bőlcs, még az is hivalkodik, nincs dolga; minthogy senki sem mégyen feléjek tanácskozni. Se nem kisebb az ember avval, se kisebbséget nem vall, hogy mástúl tanácsot kér; sőtt ha érti, felveszi a tanácsot, és tud véle élni, nem csak hasznot hajt magának, hanem becsűletire is válik. Forgasd meg minden ügyedet józanon, hogy ki ne forgasson belőle a gonosz szerencse.

 

LXXVII. MAXIMA.

A mindennapi öszvekerűléskor felette barátságos ne légy.

A mondott barátsággal se nem jó mást megkínálni, se mástúl felvenni. Aki feladja, veszt méltóságában, aki felveszi, becsűletiben, és a két fél között megszünik a tisztelet. A csillagoknak nincsen közök az alsó világgal, azért megtartják fényeket. Aki tisztes reátartással viseli magát, fentartja böcsűletit; aki lefelé tart erkölcsével, megvettetik. Ami már közönséges az emberek közt, annak fogy érdeme, s ára leszáll.

Aki közönséges mindenkivel, arra sokféle rüh ragadhat, és jobbára ez az oka, hogy gyarlódunk erkőlcsinkben. A felettevaló barátság egyáltaljában nem tanácsos. A nagy urakkal veszedelmes, az alább valókkal disztelenség, a parasztokkal esztelenség; mert ezek nem tudván mi a kegyesség, kötelességűl veszik a dolgot, s utóbb is megvárják. A magát könnyen kiöntő barátságra való hajlandóság, igen alacson elmének a jele. A magyar közmondásban vagyon: Aki mindennek barátja, mindennek bolondja.

 

LXXXVI. MAXIMA.

Megismerni a fogyatkozásokat, 
akármelly fényes méltóságnak fedele alatt légyenek.

A forgott okosnak el ne kerűlje se szemét, és eszét, akárkiben légyen a vétek; ha mindjárt vont aranyba öltözzön is. Múlt időkben gyakorta az aranykoróna alól is sok rút rozsda látszatt ki. Nem nemesedik azzal a paraszt vétek, hogy nemes vérbe keveri magát. Meglehet, hogy a vétkesek holmikor nagyra mennek, mindazonáltal a vétek senkit sem tészen naggyá. A nagy urak példáiban kisztő ösztön vagyon, sok fertelmességre reá bátoritja és birja az egyűgyű elméket. Az alacson rend régenten Romában úgy megszerette a fő rendnek testi hibáit, hogy a sánták kedvekért sántikálni kezde; nem vévén észre, hogy amit a nagy urakban elhallgatunk, ugyanazért a nemteleneket pirongatjuk és gyalázzuk.

 

XCIII. MAXIMA.

Szemhegyre kell venni azokat, kik más dolgával bocsátkoznak valamibe,
és magok hasznokkal mennek ki belőle.

Nincs jobb ellenlecke az álnok hamisság ellen, a szemes elmés vigyázásnál. A ravasz ellenség ellen eszefurt ember kivántatik. Némellyek akkor dolgoznak leginkább magoknak, mikor más munkájában látszanak fáradozni. Aki ennek az álpraktikának kulcsára nem akad, kételen lesz véle, hogy maga kezével szedje ki a parázs alól a gesztenyét, hogy más nyalánkodhasson véle, azaz maga kárával másnak használjon.

 

XCVI. MAXIMA.

Vedd észre jó csillagzatodat. 
(Ne értsed pogány módon).

A szerencse senkit sem felejt úgy el, hogy holmikor ne pillantson reá. Ha ki nem veszi hasznát, attúl vagyon, hogy nem veszi észre, mikor kedvével megkinálja. Sokan béjárók a hercegi személyeknél, hatalmas uraknál, hires bőlcseknél; nem tudván ki légyen iktatójok, vagy vezetőjök, csak azt tapasztalván, hogy vagyon szerencséjek azokhoz.

Némelynek vagyon jó neve, és böcsűlete egy nemzetségnél, a többinél nem. Némelly jobb előmenetelét találja ebben, hogysem a másik városban. Vannak, akik a palota dolgával inkább bóldogúlnak, hogysem a tábori hivatallyal, holott mind a kettőre készek; alkalmatosok, egyenlő dicsirettel megfelelhetnének, amint egyiknek, úgy a másiknak. Az apróbb tisztségek állapotja hasonló különbséggel jár.

Igy jádzik a szerencse, és keveri a haladóknak dolgát! Kiki azért ismérje meg a magáét, mert ezen a ponton fordúl meg haszna és kára. Szemén tartsa csillagát, mert ha elveszti, nem lesz vezére. Ha arcúl fordul szerencséje, kapjon üstekébe.

 

XCVIII. MAXIMA.

Tudjad általűltetni magadat.

Vannak nemzetségek, kik közt még a nagy érdemű ember sem mehet elő. Költözzön azért, az idegen főld termékenyebb lészen szerencséjére nézve, tovább lépve előbb lép. Gyakorta embernek maga hazája mostohája. Az otthonyos irigység sokat lenyomat. Az ismérősök között a titkos vétkek sem titkok, hová tovább jobban megártanak.

A kis varrótő, mellyre mi számot nem tartunk, a pogány országokba költözvén, drága áron váltatik. Az elvetett töredékeny üvegcserép, alig hordozóskodott a tengeren túl, már is többre becsűltetik a szin-gyémántnál. Minden külső portéka együtt s másutt kedves, böcsős, vagy azért, hogy ide s oda messzűnnen érkezik, vagy hogy távúllyabb, jobb szorgalommal készűl. Láttunk azokbúl, kik magok szurdékokban semmire sem mehettek, ott-kin már bálványok. Mi őket csudáljuk, mert nem látjuk. Azok, ahol vannak, őket tisztelik, emelik, mert messzűnnen való ujságok. Aliglan tudjuk megbecsűlleni (úgyszólván) azokat a faragott képeket, amellyeket minap ugy láttuk kertünkben, mint törzsőköket.

 

HARMADIK SZÁZAD.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD A MAGYAR NEMESSÉGHEZ.


Nagyságtok, Kegyelmetek!

Nagy kedvem érkezett, hogy ezen harmadik századdal végét érjem munkámnak. Nem szeghettem, hanem heven belékapván sebesen folytattam, és reménységemen kivűl hamar általestem rajta. Nem lévén más author előttem, kételen valék véle, hogy franciából forditsam.

Meglehet hogy ő is kilépett az utból, én is utánna. Vannak ebben a részben is méltó és mély maximák. Ha sokat nem használ, legalább semmit sem árt elolvasása. Kitelik a pihenés is forgatásában, mert a szakaszok nem nagyok, s minthogy egyik a másiktul nem függ értelmére nézve, egyen kettőn általkelvén, félre lehet tenni. Fáradságomat nem sajnálom annyibul, mert önként örömöst mulattam vélek, reménylem mások is, akik ugyancsak magyarok. Ha valamellyékén megakad az elme, attul vagyon, hogy a spanyol nem beszélli ki mindenkor magát, megelégedvén azzal, hogy kigondolta magát, a többit azért hozzá kell tudni.

Azonban megvagyon mindenikének az ő egybe illö helyes értelme, jóllehet néha nem látszik foglalója, mert mélyebben fekszik. Aki csak muló-félben olvasgatja, és restelli feszgetni, nem fér székéhez. Amit irtam, avégre irtam, hogy nyelvünk is terjedjen, hirét is adjam: miben miként fárasztják eszeket a külső nemzetségek. Minthogy pedig Gracian Boldizsár hires authornak tartatik most is, őtet vettem elő, és mindenek előtt ezen munkáját, mert rövidségére nézve nem lehet unalmas. Isten velünk!


Posonyban 1771.

Nagyságtok, Kegyelmetek
alázatos szolgája     
FALUDI FERENC S. J.

 

I. MAXIMA.

Akik eszteleneknek látszanak lenni, azok; 
és fele azoknak is, kik nem látszanak lenni.

A fertelmes esztelenség nagyon elhatalmazott a világban, és ha találkozik is valami fogyaték bölcseség a földnek kerekségén, tiszta esztelenség az első felső bölcseséghez képest. Legoktalanabb az, ki nem hiszi hogy az, és egyetemben arrul vádolja a többit, hogy azok.

Hogy ki tettében bőlcs légyen, távul sem elég, hogy meghiszeltesse magával, hogy az. Az a bőlcs, aki nem gondolja hogy az. Azon, aki nem veszi észre amit mások látnak, nem látja magát. Noha megtellett ez a tarka világ sokféle bolondokkal, egy sincsen aki maga elvéltében az, se aki gyanu-kérdésbe venné: az-e, nem-e?

 

III. MAXIMA.

Megtudni azokat, kik tekintetes főbbséggel éltének 
vagy élnek veled azon időszámban.

Nincsen ezeknek nagy száma. Csak egy a phoenix. Száz esztendők, forgásiban alig látunk egy léte-, voltaképen való nagy vezért, nagy orátort (helyes ékes beszédest), egy igaz bőlcset. A középszerűek közönségesek köztünk számokra, hirekre nézve. Az érdemes nagy föbbség mindenünnen ritka, mert sokba telik, és megkivánja a teljes tekélletességet. Holitt mennél feljebb jár a categoria (a száraz valóság) annál nehezebb az első felső fokra férkezni.

Sokan viseltek vezetékül illyen neveket: Nagy Caesar, Nagy Pompejus, Nagy Sándor, de nagy ingyen. A népnek kedvező szózati vóltak, és széllé váltak. Kevés most a Seneca, és csak egy Apelles maradott emlékezetünkben.

 

V. MAXIMA.

A megvetés dolgát jól forgatni.

Ezen titkos mesterséggel férhet ember ahhoz, amit vár. Ha tudniillik előbb leszabja árrát, érdemét, és megveti. Ritkán akadunk arra, amit szorgalommal nyomozunk. Gyakorta akkor kerűl kezünkre, mikor ingyen sem vólt gondunkban. A világi dolgok árnyékok az égiekhez képest; meg is tartják az árnyék tulajdonságát, futnak előlünk ha kergetjük; ha futunk tőlök, inunkban vannak. A megvetés egyetemben mesterséges bosszúállás. A bőlcsek maximája ez: pör támadván, harcoló irással nem mentik magokat, tudván, hogy a penna nyomat hágy, mellyel a küzködő fél inkább böcsűletet vall, hogysem gyalázatot, és hogy inkább élleszti az irígységet, hogysem büntesse a latorságot.

Szokása az alacson elmének, hogy a nagyokba kapjon, és mintegy óldalúttal abbul hiresedjen, hogy fő emberekkel volt köze. Ki sokan maradtak vólna feledékenységben, ha nevezetes ellenségek nem lett volna. Nincs keményebb bosszúállás, mint mikor ki alacson pártosát felejti, s mintegy semmisége porába temeti. A vakmerőek azt vélik, hogy terjed hirek, ha a világ csudáit tüzzel emésztik, amint Dianna templomával megtörtént.

A gonoszt mondó nyelveknek fullánkját legkönnyebben nyomod ki, ha nem gondolsz véle. Ha megfelelsz néki, utóbb többre kell megfelelned. Ha sajnossan viseled, jelét adod, hogy fáj. Megvidúl ellenséged, hogy rajtad esett. Bátor azonban, hogy ezzel teljes kárát nem vallotta légyen ép böcsűleted, legalább megárthatott előbbi eleven fénnyének.

 

VIII. MAXIMA.

Ne halj meg az esztelenek módjára.

Gyakorta a bőlcsek kifogynak minden tanácsbul, mikor halálra válnak, akik nem azok, nem szűkölködnek anélkül. Az esztelenek módjára azok halnak meg, akik illy izben kelleténél mélyebben bőlcselkednek. Némellyek halnak, mert érzékenyek, némellyek élnek, mert nem érzékenyek; ugy hogy része esztelen abbul, mert nem hal meg érezve, és része abbul, hogy a nagy érzékenség miatt hal meg. Annak nincs esze, aki a felettébb való okosság miatt hal meg. Némellyek azért halnak, mert értelmesek, némellyek élnek mert tudatlanok. Azonban, jóllehet hogy felessen esztelenűl haljanak meg, kevés esztelen hal meg hamar.

 

XII. MAXIMA.

Magadnak tartsad fő titkát mesterségednek.

Űzik ezt az értelmes oktatók. Nem öntik minden eszeket a tanuló fejébe, fenntartván a különbséget és főbbséget számokra. A mesterséget mesterűl s mintegy tartva kell közleni az apróddal, hogy a mester mester maradjon. Bő forrását elmédnek kéméljed, nem jó fottig kiüresiteni magát se a tanitás, se az adogatás dolgában, hogy a tekintet, böcsűlet, kötelesség részünkre tovább tartson. Mikor kitetszeni kiván, vagy mást oktat, azon légyen, hogy más még más ahoz való és keltő[9] újságokkal kelhessen elő; csudára veszik, szíveket nyér. Minden hivatalban, és kivált a főtisztségekben, ha ki annak rendi szerént akar élni, vagy máson gyözedelmeskedni, e törvény mellett maradjon: ne légyen tékozlója se eszének, se erejének.

 

XIX. MAXIMA.

Ne támadjon olly hired, hogy furcsa-mesterség minden dolgod.

Valóban a mostan, világban nehéz minden mesterség nélkűl élni. Azonban jobban megalkuszunk véle, ha okossak lészünk, hogysem ha ravaszok. A kinyilt sziv tetszik az embereknek másokban, magokban restellik kinyitását. Távul légyen mindazonáltal, hogy a sziveknek öszinte-való igaz léte valami tudatlan egyűgyűségre mutasson. Jobb hogy arrul böcsűljenek bennünket, hogy bőlcsek vagyunk, hogysem amiatt tartsanak tőlünk, hogy igen bélátunk mindenbe. Akik nyilván igazán bánnak az emberekkel, kedvesek; de gyakorta megjátszattatnak.

Legnagyobb mesterség annak titkon tartása, és azért finom hamisságnak tartatik. Az igaz sziveknek vólt kelte a régi drága aranyidőkben, vassá vált az idők forgása, az álnokság csuszott oda, ahol előbb virágzott az igazság. Akinek olly hire vagyon, hogy tud dolgához és okossan forgolódik, ahoz bizik a világ. Akirűl az hallatik, hogy sokfelé hányja veti a cselt, annak egy csöppöt sem hiszünk.

 

XX. MAXIMA.

Rókába, ha nem használ az oroszlyánbőr.

Az időnek engedni kell, hamikor a jó végzés ugyancsak kell. Aki jó végét érte dolgának akár előbb akár utóbb, elég böcsűletet vall. Ahol nem elég az erő, ott a mesterség álljon elő. Aki az ország utján nem járhat bátor lépéssel, térjen okosan a titkos őszvényre. A furcsaság gyakorta tőbbet végez a csontos erőnél. Tőbbször gyözte meg a bőlcs a bátor vitézt, hogysem a mérész bajnok a forgott bőlcset.

 

XXII. MAXIMA.

Magadban maradj.

A nyelv nyughatatlan vadbarom. Nincs rakoncája, nehéz őtet láncra kötni, hogyha egyszer elindúlt, és elővette sebes futamatját. Mások azt tartják, hogy(pulsus) vagy érszökés emberben, mellyrűl az értelmesek a léleknek jó és rosz állapotját kiveszik. Nyelvén tapogatjuk szivét akárkinek, hogy dolgát értsük.

Erre nézve a bőlcs udvari ember hallgató, magában marad, nem hordozza szivét terjesztett tenyerén, kerűli a galibás cimborát és kötést, megmutatja hogy bir magával. Ha kell, vigyázva közli magát, vigyázva hiszen. Elő-, hátratekintésére nézve Janus, szemességére nézve Argus. Jobb üggyel kivánhatta volna Momus, hogy minden embernek szeme légyen kezén, hogysem ablak szivén.

 

XXVIII. MAXIMA.

Se híred, se neved ne támadjon, hogy rosz nyelvű vagy.

A gonosz nyelv kinos ostora a világnak. Vig eszedet ne mutassad más kőltségével. Aki kémélletlenül nyelveskedik, arra sok nyelv támad, és rajtaveszt. Másnak nem-szép dolga ne légyen rút örömődre, ne verd dobra, titkos vétkét titkos lajstromodba ne hordd hosszú emlékezetre. A káromló abban is káros, hogy kiki gyűlöli, kerűli. Ha mikor nagy urak hallgatják, és vigan: nem attul történik, hogy bőcsüllik, hanem attól, hogy személyek szerént kivehették mocskos nyelvét. Aki rosszat mond, több rosz mondásnak a feje.

 

XXXIV. MAXIMA.

Le ne kösd böcsűletedet, mig zálogúl nem birod a másét.

Ha hasznodra válik ezen kötésed, hallgass, ha károdra, el ne hallgasd. A böcsűlet dolgában hive légy társadnak. Tennen böcsűletedbe jár, hogy böcsűletire légyen gondod. Senkibe ne bizakodjál teljesen, és ha okok illyesmire lágyitanak, vigyázassál légyen meg; arra igyekezvén, hogy akinek hiszel, meg ne előzzen valamiben. Egyenlő légyen köztetek a veszedelem és a kár, és mind a kettőtöknek viszonta való hasonló okai; azért, hogy cimborás társad tanu ne lehessen ellened.

 

XXXVI. MAXIMA.

Megajándékozni valakit azzal, 
ami utóbb nem vólna egyéb a hálaadásnál.

Ez a politica-fogás a nagyjábul való. Az az ajándék, melly az érdemet megelőzi, próbakő, melly kimutatja az emberséges embert. Két szépet foglal magában: egyik az, hogy sietése miatt váratlanul érkezik, és annyival is inkább lekötelezi azt, aki veszi. A másik szép, az ajándék magában, melly ha késnék, adósságúl vétetnék, most hogy korán adatik, még ajándék. Finom mesterség, mellynek erejével az adósság ajándékká válik, úgy hogy aki megérdemlette a hálaadást, most köteles avval, hogy hálaadó légyen. Azoknak szól ez, a kikben megvagyon a böcsűlet; a többiekre nézve inkább zabola vólna, hogy többre ne lépjenek az ebbéli adakozással, mintsem ösztön arra, hogy ők is elővegyék a viszonta-valót.

 

XL. MAXIMA.

Mintha nem tudnád.

Sok tudós vészen magára illyen szint. Vannak alkalmatosságok, hol a legjóbb tudomány abban áll, hogy ember tudatlanná tudja magát tenni. Nem tudni, rosz; a tudatlannak képit okossan viselni, jó. Mi hasznod, ha az oktalanok közt bőlcs, és az esztelenek közt okos vagy? Kinek kinek személyéhez kell szabni a beszédet. Nem az a tudatlan, aki annak tészi magát; hanem az, akit rajtakapnak. Az a tudatlan, aki belől az, nem az, aki csak kivűl mássá. Legkönnyebben férsz ahoz, hogy szeressenek az emberek, ha a legegyűgyűebb állatnak bőribe őltözől.

 

XLIII. MAXIMA.

Ne mind azon galamb-módon.

Hol a kigyónak álnakságát, hol a galambnak együgyűséget kell elővenni. Nincs könnyebb, mint egy valóban jámbor embert megjátszani vagy csalni. Aki nem szokott hazudni, mindent elhisz. Aki senkit meg nem csal, könnyen bizza magát s dolgát másra. Hogy sok böcsűletes ember megcsalatik, nem biztos jele annak, hogy oktalanok, hanem hogy feletébb jók. Kétféle emberek tudják elejét venni az efféle dévajságnak; azok, kik már rajtavesztettek, és azok, kik másokat megejtettek. A gondos figyelem olly nagy légyen bennünk, mint más részrűl a törekedés. Érte légy hogy olly jámbor jó ne légy, hogy jóságodra nézve valami gonoszra bátorodjanak ellened a nem-jók. Szűrd öszve magadban a galamb- és kigyótermészetet, nem hogy tündér légyen belőled, hanem legalább valami kis csuda.

 

XLVI. MAXIMA.

Magad mentésével hátrább addig, mig meg nem kivánják.

Ez a dolog annak is sulyos, aki várja, magában pedig nem szinte helyes. Az idétlen magamentés: vádolás. Magán eret vágatni annak idejeelőtt ártalmas, nem reménylett nyavalyára ád okot. Aki magamentésével megelőzi a bántódott félt, éleszti neheztelését, melly talán már el is aludt. Az udvari ember ne mutassa, hogy észre vészi másnak gyanuságát vagy neheztelését valami iránt; hanem azon légyen, hogy kegyes emberséges magaviselésével helyre hozza, ha vétett néki.

 

XLIX. MAXIMA.

Ott ne kezdd életedet, ahol végezned kellene.

Némellyek aliglan kezdik ezt a mulandó életet, és már is meg kivánják a nyugodalmat; mind továbbra s továbbra, életek vége felé halasztván a munkát. A fő dolgok menjenek előre, a hozzátartózandók utánnak, ha helyt találnak. Némellyek triumphus-pompáról álmodoznak, előbb, hogysem megharcoltak vólna. Mások azokkal a tudományokkal fárasztják elméjeket, mellyeknek nem vehetik hasznát, és ott kezdik, ahol a bőlcsek végzik; azonban a tudni szűkséges dolgokat csak akkor veszik elő, mikor már kőltözni kell a világbúl. Még mások akkor indulnak szerencsét keresni, mikor már elillant. Megkívánja a rendtartás mind tanulásunk, mind életünk.

 

LI. MAXIMA.

Ugy erölkedjék ember emberi eszközzel, mintha nem vólna isteni segitség; 
és az Isten segitségével ugy, mintha nem vólna emberi eszköz.

Egy igen nagy bőlcsnek[10] helyes mondása; minthogy magában világos, nem kiván több magyarázást.

 

LIII. MAXIMA.

Ne igen értelmessen.

Még a szinesebb része is a világnak nem tartja azt nagyra, amit könnyen megfog elméje. Azt veszi csudára, amit nem ér fel eszével. Ami tőbbe telik, böcsösebb. Okosnak tart hallgatód, ha gondjába telik, hogy megértsen. Mélyviznek tartjuk, mellynek fenekére nem látunk; mélly tudománynak, mellyet által nem látunk.

Naponként szikrázzon elméd jobban s jobban; azonban ne derűljen egyszersmind ki teljes világossággal mondásidnak értelme: hadd fejtegessék. Légyen ereje, foganatja szavadnak, és holmi titkos fullánkja, mindazonáltal mértékkel. A bőlcsek között járjon feljebb beszéded. Vagy ugy, vagy annyit adj elejbek, hogy értelmén vesződvén, időt módot ne találjanak félremagyarázására. Sokan azt dicsirik, mellynek okát nem tudják; érdemes mélly titoknak állítják lenni, fennyen magasztalják, hogy észre ne vegye a többi, hogy nem értik.

 

LVII. MAXIMA.

Ne rontsad a békességet.

Mert bú éri szivedet. Mindenkitűl kitelik, hogy ellenséged lehessen, de nem hogy jóakaród. Kevesen tehetnek jót velünk, sokan rosszat. A sas mégJupiter ölében sem vólt ment aznap, mikor egy kis darázst megbántott. Titkos ellenségink, kik lesben vóltak eddig, látván az igyenetlenséget, éllesztik a háborut. Megbántódott jóakaróink pártját fogják a másik félnek, és bennünket terhelnek sokféle gyalázkodással. Akik jelen vannak a visszavonyásnál, nem kéméllik a mondamondát; hol arrúl vádolják a pantolódókat, hogy ügyetlenűl estek a pörbe, nem tudták elejét venni, hol arról, hogy kényesek vagy kevélyek; elvégre arrul, hogy nincs eszek. Ha ugyan csak szakadni kell a békességnek, légyen fontos oka. Holitt a nyilván mutatott idegenség elegendő; a felpattanások, fenyegetések ártalmasok. Aki hátot mutat és ballag, legokosabb.

 

LX. MAXIMA.

Se légy teljesen másé, se más a tied.

Se a vérség, se az esküdt szerelem, se más kötelesség nem szoríthat erre. Több kivántatik ahoz, hogy ember önnön szivétűl és akaratjátul megváljon. Nincs olly buzgó fogadás, mellyhez nem férne valami kifogás, anélkül hogy a legszentebb barátságnak törvénnyeit megszegjed. Az okos jóakaró mindenkor maga részére fentart valami titkot, és a legjobb fiu édes atyja elől félre takar valamicskét. Vagyon holmikor ollyasmi, amit némelly személyekre bizhatunk, némellyekre nem, és viszont. Vannak ollyanok, kik magokkal együtt, mindent feladnak egynek, másoknak mindent megtagadnak, amint tudniillik ezt vagy amazt arravalónak tartják lenni.

 

LXII. MAXIMA.

Az elfelejtéshez tudni.

Ezt inkább szerencsének mondhatjuk, hogysem valami mesterségnek. Amit legjobb elfelejteni az, ami leginkább jut eszünkbe. Az elme néha csak abban vét, hogy nem fordul a szűkséges dolgokra, hanem abban is, hogy egyet s mást akkor adogat elönkbe, mikor annak nincs ideje. Ami kedvünk ellen tőrtént, avval bőven kedveskedik, és ami kedves volna, avval fösvénykedik. Néha bunknak orvossága az elfelejtés, és ezen orvosságrul megfelejtkezünk. Reá kell szoktatnunk azért elménket, hogy más uton járjon; minthogy tőle függ, hogy paradicsommal vigasztaljon, vagy pokollal kinozzon. Azokat kivivén, akik nyugott szivvel élnek, mert ezek egyűgyűségekben a tudatlanok örömével vigadoznak.

 

LXVI. MAXIMA.

Rosz ne váljon belőled azzal, hogy igen jó vagy.

Ezek azok, kik soha semmin sem indulnak meg. Akiben semmi érzékenség nincsen, nem szinte ember. Az emlétett jóság nem származik mindenkor attul, hogy szánakodók vagyunk, hanem néha attul, hogy telhetetlenek. Aki (mikor kell) jelét adja módjával, hogy valami kedve ellen esett, ember. Az együgyű madárkák megütköznek, mikor idegen kép forog előttök. A savanyót az édessel megkeverni, néha tanácsos. A tiszta édes csak a gyermeknek való. Nagy vétek annyira merűlni a felettevaló jóságba, hogy jósága miatt ember rosszá váljon.

 

LXVII. MAXIMA.

Selyem szók.

A nyil általveri a testet, az ártalmas szó a lelket. A jó falat jóizű szájt okoz. E mulandó életben szép mesterség a szép kedves beszéd. A puha igén és lágy beszéden kiki megnyugszik, mindent végezhet ember véle. Úgy vegyük és adogassuk a szót, mint a levegőeget, mellyel lélekzetet kapván, magunkat és másokat is éltetünk. Tele légyen szád mindenkor mézzel, hogy édesűljön tőle a beszéd, ezen még ellenséged is kedvet kap. A szeretet dolgában a nyájassak alkalmatossak.

 

LXXI. MAXIMA.

Aki tapasztalja, hogy nem igen mégyen elő mesterségében, maradjon mellette, tanácsosb.

Mert, ha nem tartatik is most finom mesternek, idővel erőt kap, és legalább ólly hire támad, hogy gyakorlott ember. Aki többre érkezik eszével, tovább szánhatja ki magát. Aki gyengeségét tudván, vak próbákra bátorkodik, meredeken jár. Amint a többi, te is csak úgy; aki keveset tud, annak jó az országút. Ahol sok jár, ott ritka a kár. A magános ész szélvész, mind a bőlcsekre mind a tudatlanokra nézve.

 

LXXVI. MAXIMA.

Tudni megujitani maga természetét mesterséggel.

Mondják, hogy az ember minden hét s meg hét esztendőre változik; boldog aki mind jobbra s jobbra természetére és erkőlcsére nézve! Az első hét esztendővel nyilik eszünk, és erőt kap, a több héttel kivánatos volna, hogy a némű-némű sok tekélletesség is vastagodna bennünk. Kiki vigyázzon magára, hogy ezek a fordulások hasznára és böcsűletire váljanak. Tartson jó rendet, hogy a forgandó időszám, és az előfordulandó alkalmatosságok meg ne ártsanak. Innen-amonnan segitsen csorbáin, épitsen magán, és vezérelje természetit minden képes jóra.

Sokan változnak erkőlcsekben, tisztségekben, és csak akkor veszik magokat észre, mikor már messze mentenek a rosszal. Husz esztendeig pávák, harmincig oroszlányok, negyvenig tevék, ötvenig kigyók, hatvanig ebek, hetvenig majmok, a nyolcvant elérvén semmik.

 

LXXXI. MAXIMA.

Az érdemes emberek javallása.

Egy kevés néma fejhajtás, és helyén hagyás, ha valami értelmes embertűl lett meg, többet tészen, hogysem akármelly zajos zengő dicsérete a köznépnek. Akinek megrekedt a torka, reá sürősödik nyála, lélekzetet alig vehet, akadozva beszél; a pórság illy nyavalában vagyon, nem tudja kimondani a valót. A bőlcsnek szabad igazsággal nyilik szája, és azért eleget tészen azoknak, kik az igazságnak hivei. Antigonus avval dicsekedett, hogy Zeno, a bőlcs, helyén hatta dolgát. Plato Aristoteles iskoláját a magáénak mondá. Némellyek megelégednek avval, hogy tele a gyomrok, nem viszket torkok dámvadra. Akármelly parancsoló ur is a jó irókra reászorul, ha terjeszteni akarja hirét. Ezek pennájoktul függ, hogy szép vagy rut mássát lássa a világ. Méltó azért tartani tőlök.

 

LXXXIV. MAXIMA.

Ne keverd magadat más dolgába; 
több ürességed lészen, hogy a magadéra vigyázz.

Böcsűld meg magadat, és lészen böcsűleted. Személlyedre nézve inkább fösvény légy, hogysem tékozló. Ugy viseld magadat, hogy megkivánjanak, ha azt akarod, hogy szépen fogadjanak. Ne jöjj, ha nem hijnak, ne menj ha nem kűldenek. Aki csak maga akaratjábul ártja magát valamibe, ha nem megyén helyesen dolga, szégyent vall, és gyűlölségre ád okot; ha helyesen, ugy sem veszi hasznát, kevés köszönet lészen iránta. Aki mindenbe avatja magát, megutáltatik, amint szemtelenűl bocsátkozott belé, ugy szégyenvallással igazittatik ki.

 

LXXXV. MAXIMA.

Hogy reá ne végyen valaki.

Aki rut förtős helyeken mocskolódván, magához hij, nem egyébért cselekszik, hanem hogy te is förtőzzél és ő kinevethessen. A szerencsétlen ember mindenkitűl kér s vár segedelmet és vigasztalást. Aki boldog állapotjában hátot mutatott: inségében arcul fordul hozzád, és reménykedik. A vizbehaló embernek ne nyujtsad kezedet, ha vizbe nem akarsz halni.

 

XCIII. MAXIMA.

A megérett emberrűl.

Ki légyen az, könnyen kitetszik külső viselésébűl, és még jobban erkőlcsébűl. Az aranyot a tészi böcsössé; mert nehezebb a több ércnél. Az embert erkőlcsének megállapodott érettsége teszi érdemessé a szines világ előtt. Ha roppant épűletet látunk, homlokárul teszünk itéletet felőle. Az embert külső magaviselésébűl vesszük ki. Azonban a dicsirt erkőlcses érettség nem abban áll, hogy ember rendbe szedje tagjait, hanem inkább a böcsűletes reátartásban, melly is azt hozza magával, hogy beszédjében okos, tanácsiban mély, erkőlcsében tiszta, fogadásiban igaz, feltett szándékiban állhatatos légyen. Kikelvén a gyermekségbűl, a természetnek rendi szerint emberi korra jutunk. Tőlünk függ, hogy érett korra is.

 

XCVII. MAXIMA.

Mindent ugy cselekedni, mintha tanubizonyság vólna mellettünk.

Tekintetre méltó ember, aki olly figyelemmel jár el dolgában, mintha minden szem látná, vagy idővel minden szem eleibe kerűlne. Vannak effélék, mert tudják hogy a falnak is vagyon füle, és ami kis vétek otthon, temérdek nagy ottkin. Ajtózárva magok lévén úgy viselik magokat, mintha az egész világ jelen vólna, legalább merthogy tudják, hogy tudtára lészen. Azt is forgatván eszekben, mintha minden ellenségi kémeskednének körűlettek, és fenyegetnék, hogy hirt adnak dolgokrul. Aki illyen módot tart, nem tart attul, hogy szomszédja fogyatkozásit lajstromkönyvbe hordja, sőt azt ohajtja, hogy kiki tudja teljes életének rendit. Ég s főld lássa külső-belső minden mozdulásit.

 

C. MAXIMA.

Szent légy.

Egy szóval mind meg vagyon mondva. Az istenes erkőlcs arany lánca minden tekélletességnek. Ő tészen okossá, szorgalmatossá, bőlccsé, erőssé, igazzá, boldoggá, hiressé, dicsőségessé bennünket. Három a jó: egészség, bőlcseség, szentség. A szentség a mondott erkőlcsből áll. Az istenes erkőlcs a kis világnak tündeklő napja, és a feddhetetlen lelkiisméret annak tiszta ege, magában olly ékes, hogy Isten s világ szereti. Nincs nálánál kedvesebb, amint nincs utálatosabb a véteknél. Az istenes erkőlcs maradandó jó, a többi mulandó és hivság. Minden nagyságnak, felségnek ő a mértéke, nem a szerencse. Semmi hijával nincsen, megelégszik magával, kedvessé teszi embert életében, hólta után emlékezetessé.


VÉGE

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

TÉLI ÉJSZAKÁK


VÁLOGATÁS
FALUDI FERENC
PRÓZAI MŰVEIBŐL

 

 

Válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta:
Szörényi László

 

 

 

TARTALOM

ISTENES JÓSÁGRA, ÉS SZERENCSÉS BÓLDOG ÉLETRE OKTATOTT 
NEMES EMBER.

ISTENES JÓSÁGRA, ÉS SZERENCSÉS BÓLDOG ÉLETRE OKTATOTT 
NEMES ASSZONY.

MEGSZERZÉS 
A HADI ÉS UDVARI HIVATALRÚL.

BŐLCS, ÉS FIGYELMETES 
UDVARI EMBER.

ISTENES JÓSÁGRA, ÉS SZERENCSÉS BÓLDOG ÉLETRE OKTATOTT 
NEMES URFI.

MEGSZERZÉS. 
A MOSTANI VILÁG.

SZENT EMBER, 
VAGYIS SZENT ÉLETRE V
EZÉRLŐ ISTENES OKTATÁSOK.

BÖLCS EMBER, 
VAGYIS AZ ERKÖLCSES BŐLCSESÉGRE VEZÉRLŐ RÖVID OKTATÁSOK.

TÉLI ÉJSZAKÁK, 
VAGYIS AZOK UNALMIT ENYHITŐ BESZÉDEK.

UDVARI KÁTÓ.

 

 

 

LAST_UPDATED2