Már nem a Diadal utcában laknak Tarczali Tamás úrék, megunták a fölötte lármás lakást, de meg nyolc-kilenc szobára nincs is éppen szükségük. Kiköltözködtek a Józsefvárosba, s az Ősz utca 26. szám alatt fogadtak egy földszinti kis lakást, három utcai szobával, s egy udvari helyiséggel, mely szerkesztői irodának azért is nagyon alkalmas, hogy csöndes, és mert Tarczali úr erős fejzúgása miatt mindig a csöndességet keresi.

Sokat dolgozik, Fehér úr teendőit is - akit a családi békesség kedvéért el kellett bocsátania a szerkesztőségből - ő végzi. Magvas úr helyett is - ki a külföldész volt, de ki Czilleyvel való rokonsága miatt távozott a Tükörtől - ő ollóz, két tót diák foglalkozik most az irodában, két igen ügyes trencséni fiú, egyik kicsapott nevelő, de nagy nyelvész, és fölötte éles tollú, a másik már minden irányú és pártszínezetű lapnál dolgozott, és így mindig széljárás felé tartja a felhajló, fitos orrát. Mindent azonnal kiszimatol, és bár igen megfizethető, de felette hasznos voltánál fogva, mint másutt, itt is az a neve, hogy megfizethetetlen.

Ez a két derék ifjú az ő jobb és bal keze.

Hát Aladár?

Közelebb valami kedvetlen összeütközések miatt - melyek pedig a zsurnalisztikában napirenden levők -, annyira megbosszankodott Tarczali úr, hogy Aladárnak határozottan megtiltott minden hírlapíróskodást.

- Gazdatiszt légy inkább, de erdész, hogy csak vadakkal találkozzál - oktatta az apa fiát - vagy bányász, hogy örökké a föld alatt élj, s a mécsednél messzebb egy arasszal se láss, de író vagy efféle - soha.

És most Aladár úr üres idejét egészen a színházaknak szentelheti, de szenteli is.

A két tót atyafi csöndesen bontogatja a lapokat, harap, rúg, rabol, mialatt a szerkesztő úr vezércikket gyárt. Az olcsó pénzről. Bevallja, ó, egy apa, kinek elég terhes háztartása van, hogyne vallaná be, hogy valami olcsó pénz most nála is igen elkelne.

Az az Ábrahámék által alapított, új ellenzéki lap, s a Rögös Mátyás örökös vagdalózása, a Tarczali múltjának újabb meg újabb sarkokról való felvétele erősen megapasztotta a Tükör előfizető közönségét. Hogy lehet az oly hirtelen? A kétharmada mintha összebeszélés után történnék, egy negyedév végén csak így ni! - elment.

És éppen most érkeztek holmi végrehajtások is Csigadombyné részéről, a maradék háromezer forintra, mely törvényes járulékaival szinte négyezerre rúgott.

Nagy rúgás!

Ó, bölcs teremtő! Mily jól tetted, hogy most látogattad meg Tarczalit erős fejzúgással. Ez a hatalmas fejzúgás a sok gond között most rá nézve egész szórakoztató gyógyszer.

- Briczky - fordul egyik kezéhez a szerkesztő úr -, mi van a sajtóban rólunk?

- Cirógatják a szerkesztő urat, de gonoszul. A miniszterfogókat bírálják.

- Hiszen még nem is adták.

- Az a fő, hogy akkor üssék agyon a darabot, mikor még színre se került. A Czilley és Gara keze itt van. De a körmükre koppantok. Levágom a Gara verseit. Ez a kevély ember, aki annyi poétát összevissza mart - bőg, ha egyet ütnek reá. Egy gyenge szúrást nem tud eltűrni.

- Ne bántsuk. Bosszúállásnak venné. Nem engedem.

- Jó, hát akkor a szappanról írok.

A posta.

Levelek, de nem olyan halommal, mint ezelőtt másfél évvel.

- Várhegyről? mi ez?

S eltagadhatatlan örömmel bontja föl a levelet, hogy legalább a nevét hallja boldogsága egykori helyének.

Egy névjegy.

Dr. Szorítsd László, királyi tanácsos, orvossebésztudor, szülészmester, városi és kórházi főorvos, egyházi és iskolai főgondnok, iparegyleti elnök, címzetes tűzoltófőkapitány... (és még számos fő- és alelnök).

Kéri a Tükör nagybecsű hasábjain a királyi tanácsosság szíves megemlítését, valamint néhány kegyes sort egyéb hazafiúi és kultúrérdemeiről, és: Mikor látjuk városunk falai között, tisztelt Barátomuram? - Aláhúzva, mint ha éppen ez lett volna a fődolog!

- Ó, ravasz együgyűség, telhetetlen hiúság! - mormogja szédítő fejzúgása közepette.

S alázatos engedelmességgel ír néhány méltányló sort e szerencsés kúszónövényről.

- Papa - nyit be a szerkesztői irodába rendkívüli örömmel Gizella kisasszony -, jaj, ki van itt? Jöjjön, jöjjön.

Szigligeti Edvárd úr.

Őszbe borult hajú, nemes, hosszas, halavány arcú, tündöklő szemű ember, jóságos biztató mosollyal.

Tarczali örömében alig tud egy-két szót szólni. Érzi, hogy e látogatás darabja sorsát adja tudtul, oly férfi ajkairól, ki a nemzet örök dicsősége.

- A miniszterfogókat a jövő keddre tűztem ki... de...

- Tudom, művemnek sok gyengéje van.

- Nem, szerkesztő úr, a darab komikumja erős, jellemei néhány vonással jól vannak egyénítve, a nyelvezete sok szépséget fog felmutatni... de...

- Meséje, tudom, laza.

- No, nem erős, én mégis sikert jósolnék, hanem kérem, hallgasson ki. Nem gondolja ön, hogy Czilley és Gara nagyon sokat árthatnak?

- Nekem?

- Művének.

- Ha jó: nem árthatnak.

- Ó, barátom, nem az a fő, milyen a darab, hanem ki írta? barátunk-e, ellenségünk-e? fiunk, sógorunk, érdektársunk?

- Ettől nem félek, csak a közönség legyen mellettem.

- Jó. De ha a kritika önt összetöri, és főképp a kritika arisztokráciája: akkor A miniszterfogók két-három előadás után lemarad a műsorról, és legjobb akaratom mellett is keveset tehetek, pedig lelkem mélyéből örvendek minden - még egy kis tehetségnek is.

- Mit tegyek?

- Ön, ha jól hallottam, megsértette Czilleyt. Nem akarok magándolgaikba avatkozni, de ez irodalmi ügy, s az ön diadala az én édes örömöm is. Egyenlítsük ki differenciáikat - s ön egy nagy akadályt győzött le.

- Nem tudom, uram.

- Tudnia kell. Az ő kezük évek hosszú során szaggatta - nem mondom koszorúmat -, de bizonyosan szívemet. Én se mentem feléjük. Mit nyertem vele? kedvemet vesztettem el, és vele sokszor legjobb gondolataimat, inspirációmat. Igaz, később, nagyon sokára, letették a fegyvert, mert egy vén, mankón járó embert nem tisztesség és kéj kergetni! Ön előtt a jövő, legyen kíméletes, gyöngéd, béketűrő, megbocsátó, s az istenek nem fogják megvonni koszorúikat.

Fölkelt, s a legnyájasabb barátsággal nyújtotta búcsúra kezét.

- Apám - fogták össze a leányok kezeiket, s kérték atyjukat a nagy költő távozta után -, menjen el Czilleyhez.

- Tamásom - borult a nő férje vállaira -, az én kedvemért tedd meg, ha annak a nagy embernek a szava nem lenne előtted parancsolat.

Kabult, tántorgott Tarczali úr - s kereste az ösvényt, amelyen valahova induljon.

A nők nem hagyták neki békét, addig kérlelték, addig-addig emlegették előtte a dicsőséget, a fényes jövőt, a halhatatlan, nemes költő meleg szavait, hogy végre szólt:

- Megyek, de tudom, hogy rosszabbat teszek, mintha nem mennék. Még jobban fognak kergetni, döfni, és most már joggal, mert szegényebb is vagyok, mint voltam, lapom rosszabbul áll, nem tudok úgy fizetni, mint szeretnék, s mindent gyávaságomra rónak majd.

- Nem, nem, apám, csak menjen! Aranyos, kedves apám!

- Te mindent túl sötét színben látsz, Tamás. Azok jó emberek, te voltál kevély, elbíztad magadat a kis szerencsében. Valld be.

- Nem úgy van, csak az igazságnak engedtem.

- Kocsit rendelünk.

- Gyalog megyek, addig is hadd gondolkozom.

- De még délelőtt, ilyenkor otthon van.

- Talán Garához megyek, az ha gőgösebb is - eszesebb.

- Czilleyhez - az nyájasabb.

- Hagyjatok magamra, mert zúg a fejem, nem látok.

(Nos, édes ifjú barátom, vagy bukott szerencsétlen írótársam, ha voltál valaha ilyen kellemes helyzetben? Igen? Akkor kísérjük el a Lipótvárosba, a szép gazdag Nádor utcába, a Röckel-házba Tarczali Tamás urat.)

Ott ballag Tarczali Tamás úr éppen a nagy takarékpénztári új épület előtt. Fölnéz a tornyos, csillogó, égbe törő palotára. Nos, mit lehet azon csodálkozni, hogy a pénz ily nagyszerű házban lakik? Azt nem éri el minden hatalma mellett is, hogy az égben lakjék, de e földön a legelső hely az övé, s a templom is jóval utána következik.

Hogy ezeket Tarczali gondolja-e, de mért ne gondolhatná?

Lassan, vontatva halad, mint akinek több siratni, mint kapni valója van, s alig veszi észre, hogy azon a robogó hintón, szembe vele az új egyetemi tanár jő, feleségével, Líviával.

Az új pár kecsesen fordítja el fejét a Tükör szerkesztőjétől.

Vádolja-e a lelkiismeret a szerkesztő urat, hogy az önként kínálkozó szerencsét nem fogadta el egy gyermekes katekizmusi pont teljes megtarthatása miatt? Hogy megtartotta-e kérdés, ki tudja, ki hiszi? míg azt, hogy ő tele van bajjal: már sok mesterember és boltos taglalja.

De térnek már ki előle többen, kik egykor díszebédet rendeztek a nagy kapacitás tiszteletére. Minek ment az Ősz utcába? Azt hiszem, a Diadal utcai lakás elég szép volt? Sok jó barátot sért az, mikor egy eddig kényeztetett cimbora csak elkezd hirtelen alászállani, adósságot csinál, és kopott ruhában járni, holott Pesten annyi a finom kész öltözet.

És a Nádor utca?

Éppen az, s az a nagy erkélyes, tornyos, háromemeletes palota a Röckel-cipész magánháza.

Tarczali ajkai remegnek, jobban mint a térdei, és szemei sűrű könnyekben ragyognak. Ó, hogy ver szíve, mintha egy nagy meredek hegynek kergetné egy dühödt kutya. Mert a szégyen, a megalázódás, a férfiatlan bocsánatkérés a dühödt kutyánál is kutyább.

Azt gondolja Tarczali úr: a hátulsó lépcsőn megy fel. Igen, a puttonyos ember is azon viszi fel terhét, és a szégyen a legnagyobb puttonynál is nehezebb. Arra igazán a teherlépcső szolgál.

A második emelet egy díszes utcai lakosztályát bírja a Czilley-család.

- Nagyságos Czilley Ulrik urat idehaza találhatom? - kérdi Tarczali Tamás egy peckes, kikent hajú, libériás inastól.

- Konferencia van őméltóságánál, hanem bejelentem.

Az átadott jegyet beviszi az inas - miután a pengő forintot zsebébe csúsztatta a névjegy mellől.

Pár másodperc múlva kitárja az inas a nagy tölgyszárny-ajtót.

Két tudós öreg szögezi Tarczalira pápaszemét, és Czilley úr görbe hátát kiegyenesíti.

- Szervusz, Tamás.

- Alkalmatlan időben jöttem - ugye?

- Parancsolj.

- Ó, kérlek - hajtja meg magát az egykori hegyes, katonás polgármester mély alázattal, majdnem a földig - családjáért.

Csak egyet ne róna az Isten a megalázódott, szegény emberre, hogy annak ne kellene mindjárt sírva fakadnia. De a terhes felhő egy lökésre nem ereszti könnyebben alá záporát, mint az ilyen elesett halandó!

- Valami halálozás? - kérdi Czilley.

- Ó, nem!

- Értem, fiad megszökött egy balerinával, ma olvasom a Pester Zeitung hírei között. Baj, baj, főképp, ha lopott is. Itt smukkokról is van szó.

- Erről nem tudok - tántorodik vissza jótékony ébredéssel és hirtelen száradó szemekkel Tarczali -, koholt, rossz akaratú hír lesz. Más, igen kényes ügy hozott becses úri hajlékodba.

Szemeivel kérdezte, hogy ezek előtt beszéljek-e?

Czilley megnevezte a két híres írót és akadémikust, és felhívta Tarczalit, hogy szóljon - ezek legjobb barátai. Előttük titka nincs.

(Igen, itt előttük, a világ előtt borulj térdeim elé, haszontalan törpeség - csikorgatá örömmel fogait Czilley.)

- Egy bizonyos ügyben tévedtem - dadogá Tarczali Tamás.

Ó, hogy szerette volna, ha most is elszédül és földre bukik, mint Várhegyen történt vele néhányszor, mikor igen fel volt izgatva, hanem most lábon és ébren tartotta a szégyen.

- Kérlek - micsoda ügyben?

- Megsértettelek, Ulrik - de talán mégis, ha megengednéd, négyszemközt.

- Nagyon tévedsz, ha megsértettél volna, küszöbömet bizonnyal nem lépendetted át. Talán többet ittál? - Hallom, szoktál sokat inni.

És élesen kacagott Czilley úr.

- Sohasem voltam részeg.

- Nos akkor?

- Egy levél - azt a verset, kérném - rosszul fogtam fel.

- Ó, azt rég kiadta az Akadémia. Ha csak ennyi, akkor ezt a találkozást bevégeztük. Isten áldja meg. Nem magánlátogatást várok öntől.

Czilley hátat fordított, és a két tudóssal folytatta fejtegetéseit.

- Ki volt ez? - kérdék a tántorgó emberre mutatva.

- Eh, egy őrült, egy idióta nyomorult, egy kicsapott, vidéki polgármester.

A miniszterfogók mégis megbukott a kritika előtt. A főlapok, s a szubvencionált lapok rettenetesen lehordták, mint egy sületlenséget. Főképp Gara mutatta ki rajta virtuózitását.

A Tarczali vígjátékírói pályája ezzel egy időre befejeztetett.

- Ugye megmondtam, Ágnes! hogy hiába megyek ellenségemhez?!...

Talán még jót tett arra a sok szomorúságra, szégyenre, embertelen kritikára, ami A miniszterfogók nem remélt sorsa után a felette meglazult Tükörmagas hangú, kevély szerkesztője nyakába mint egy februáriusi sebes eső szakadt, hogy a közvádló azt a kis párbajügyet éppen most hozta felszínre. Az irgalmas törvényszék, tekintetbe vette, hogy egy kis város polgármesterének valóságos luxus artikulus a párbaj: két hónapot rótt Tarczali Tamás úrra.

A sors úgy gondolkozott: két hónap szép idő, azalatt Tarczalinak minden bizonnyal meg fog jönni az esze. Felhagy a nem neki való munkával, rendbe szedi törött hajója megmaradt roncsait, épít belőle olyanamilyen bárkát, s egy kis alázatos könyörgés és magábaszállás után visszaevez Várhegyre. Ott jót nevetnek rajta - hiszen nevessenek; megcsipkedik innen is, túl is, hiszen csipkedjék; majd jobb emberei összeszedelőzködnek, s a legközelebbi választás alkalmával beteszik - minek teszik? Oda még, arra a tájra alispánnak se menne.

Hiszen háza már nincs meg, örökké csúfolnák; földjei, lovai, tehenei, aprómarhái - potom áron mentek el a nagy sietségben: bár ilyen gondolat fordult meg Tarczaliné fejében -, hanem e gondolaton, mint hasznavehetetlenen, napirendre tért a család. Várhegyre nem megyünk, nem, nem, soha!

A kéthónapi börtön mégis hozott egy kis áldást, fordított egy kicsit elborult állapotjukon. A jó magyar nép, ez a mindenért hevülő, nemes, igaz, nagyszívű magyar nép, martírt látott a bebörtönzött szerkesztőben, s tömegesen tisztelte meg részvétiratokkal s előfizetési összegecskékkel. Kabay Pál megemberelte egy szép ódával. Cincinnatusnak nevezte, kit az ekétől hoztak el, és ki bizonyosan vissza fog térni minél előbb, mint nagy jellem - az ekéhez.

Bátori egypár történelmi cikkel kedveskedett Erdély felséges múltjából, de szinte hihetetlen: Czilley Ulrik egy barátságos levélben, kívánatra elküldte a kérdéses ódát, csak a rögtöni fizetést kötvén ki.

Isten jó, de ha az ember megátalkodott: ki tehet arról?

Tarczali hideg gúnnyal utasította vissza e szemteleneket.

- Úgy, úgy, csak bízd el magadat - nyögött Tarczaliné -, légy dölyfös.

- Nem, csak nem esem mindjárt kétségbe, mint ti.

- Felejtsd el, amit tettek.

- Soha.

A vihar nem zúg élesebben, mint ahogy ezt a rövid szót susogta.

- Mit csinálsz? mit fogsz tenni?

Tarczali egy levelet adott át nejének.

- Elfogadom a vörösvásárhelyi polgármester meghívását. Írtam neki, léptessen föl követnek.

- Nos, nem került-e elégbe a Csigadomby megválasztása? Nem fizettél-e te is a magadéból, amit jól megháláltak: - hétszáz forintot?

- Tanultam rajta. Most már ismerem az embereket.

- Tamás, az Isten megfizet, ne keveredjél semmibe. Húzzuk össze magunkat, menjünk el innen, minél messzebb, vállalj valami kis hivatalt.

- Nem neked kellett a főispánság?

- Ó, hagyd el - törölte szemeit a megsápadt, összetöpörödött asszony.

- Kis hivatalt? mit? talán legyek írnok, hiszen voltam már polgármester. Asszony vagy, aki megrémülsz, ha egy ablakot betörnek. Ne félj. A lábaim előtt fogod látni ellenségeimet. Az igazságnak, egyenességnek buknia nem szabad. Ó, könnyen kaptam volna már bírói széket, csak el kellett volna adnom lapom irányát, bejutottam volna az Akadémiába, csak etettem, itattam, fizettem volna folyvást Czilleyéket, kártyáztam volna velök, hogy húzhatták volna le a felsőmet. Összedarabolhatnak, ha van hozzá erejük, de sárban fetrengeni, a jellemtelenség sarában: nem, nem, édes Ágnes, ott Tarczali Tamást nem fogja látni soha senki. Ezt jegyezd meg. Ha teneked megvoltak eszméid, terveid arra nézve, hogy leányaidat hogy és kikhez adod férjhez? ha te el tudtál dobni egy Fehér Károlyt, aki ma műegyetemi tanár, s amit én előre láttam, mert ösmertem nagy képzettségét, akkor engedd meg, hogy én követhessem saját eszméimet.

- Jó, én nem bánnám, Tamás, de hol veszed a pénzt a követséghez? Hol?

- Hol? - kiáltotta biztosan a férj, aki már látta a kölcsönző intézeteket.

- Mindent eléltünk, a leányok rongyosak, szegény Aladár küldözget nekik a jutalomjátékaiból egy-egy darab ruhát. Azt is sírva látom, hogy az én egyetlen fiam kóbor színész...

- Ha követ leszek, besegítem a Nemzeti Színházhoz. Megállj, mert tapsolni fogják még az én darabjaimat. Érzem, hogy még minden erőm megvan.

Aligha lehetett ez így. Az egykor daliás, szép ember megőszült, megkopaszodott; arcán a régi, friss, piros életteljességet bizonytalan hamvas-sárgás szín váltotta fel, s ami csak azoknál fordul elő, kik a nagy rázkódásokban, lelki tépelődésekben elvesztették erejök ruganyosságát: vastag potroht eresztett.

A még mindig forrón szerető, jó asszony hittel, reménnyel, szeretettel hallgatta a bátor szavakat, s egy percre letette kezéből pénzes varróját.

Tarczali Tamás hegyesen járkált (mert talán minden fontosabb dolognál járkálni kell egy kicsit) az Ősz utcainál is sokkal sötétesebb, szűk szobában.

- Június huszonötödikén lesz a választás, ma hatodika van csak, holnapután indulnom kell. Telegramot is kaptam. A dolog teljesen biztosnak látszik, de annak is tartom.

Tarczali, amint olvasta az elébe tett sürgönyt, egy hangos felkiáltás után szinte összerogyott.

A költség nyolcszáz forint, de csak  n e k e d.

- Nos - nyugtatá meg Tarczali a boldogtalan asszonyt -, mi van ebben oly borzasztó?

- A pénz. Hiszen egy jó kabátod nincs, a házbért alig tudjuk kiteremteni, a leányok expediálják a lapot, ők fordítanak, írnak, én ezeket a selyempaplanokat varrom a háziasszonynak, hogy élhessünk, és te nyolcszáz forinttól sem tudsz megrémülni.

- Nem, mert háromezer forintos állást nyerek rajtba, tisztességet, befolyást, hatalmat és lapomnak új támaszt.

- Ha volna, de mit adunk el?

- A biztosítékra ad Steiner.

- De ha megbukol, s a kauciót elveszik, a lap is oda, az utolsó falat kenyér is.

És mintha már minden elveszett volna, a gyönge, ideges nő oly jajveszékelésben tört ki.

- Fölötte csekély véleménnyel vagy felőlem! - sóhajtá elkeseredetten a férj.

- Nem, nem, csak a pénztől félek. Bár ne adtam volna el a házamat, a sok, szép rétemet, de a teheneimet, a drága lovaimat, bivalyaimat, szép majorságomat.

- Eső után köpönyeg, mire való ez? Ne légy kislelkű, s amit tettél, ne szégyelld, nem a másét adtad el.

- De igen, a gyermekeimét.

- Visszaszerezhetünk még mindent, ha bízunk egymásban s az Istenben. Nem jövök addig haza, míg a mandátum a kezeim közt nem lesz. Készítsétek el ruháimat, kiváltom órámat, láncomat, gyűrűimet, hogy tisztességesen jelenhessek meg, július 25-ike reménylem ünnep lesz házunkban.

(Igen, a napról napra gyengébb, erőtelenebb étel miatt.)

Estefelé haza kerültek egy varróműhelyből a leányok (nem lettek színésznők, erkölcsi, félénk tekintetekből, és hogy szüleiket el ne kelljen hagyniok), közös erővel nekimentek a dolognak; megostromolták a követséget, leküzdötték az akadályokat, elhárítottak mindent az útból, s a kaució kérdését is szerencsésen, egyhangúlag megoldották.

A mama nem szavazott, kiment a háziasszony kertjébe sírni s imádkozni s egy keveset, nagy óvatosan - örvendeni.

- Hiszen, ha Isten akarja, mért ne lehetne meg az a követség. Hánynak sikerül.

S azokra a szerencsés választásokra gondolt, ahol ellenfél se volt, s egyhangúlag történt a győzelem.

Ezer meg ezer apró javításokon jártatta az eszét.

Fehérneműket vásárol; a leányokat mégiscsak stafírozza, s Isten, ha elhozza szerencséjüket; ő minden szenvedést, szégyent, megaláztatást elfelejt. Meg kell újítani az ágyhuzatokat is, és néhány finom paplant kell varratni, mert a sok vendég mindent tönkretett. Üvegeket, porcelán edényeket, még vasneműeket is újakat kell szerezni, mert minden csonka-bonka. Aladár is visszakerül, kiváltja a rabságból. Írok neki még ma, a lelkem szegény fiamnak. Ó, ha még egyszer együtt élhetnénk? Ha még egyszer az a jóságos Isten lábra teszi: soha, soha többé meg nem ejti őket semmi kísértés. Talán, talán... hiszen talán csak...

Így okoskodott és kapaszkodott a megtért, jó asszony.

Azt mondják: Istennek nagy kedve vagyon a megtérőkben.

Hiszem is, és talán meg is fogjuk látni.

A szerencsés lakodalomra nem készítik jobban a menyasszonyt, mint Tarczaliné és leányai a nagy útra, a diadalra a papát készítették. Minden smukkot reá raktak: arany óralánc, a régi, aranyóra, mikor polgármester lett másodszor, nagy drága pecsétnyomó-gyűrű, a jegygyűrű, két-három értékes köves gyűrű, új bőrönd, becsületesen megtömve, szépen ellátva.

Egy csomóban a szükséges pénz is - a halál hídjára való vám.

Úgy kísérték ki a hajóállomásra, mint ünnepelt férfiút, miután már egy nagy láda kisebb-nagyobb zászlót, egy nagy köteg zászlórudat útnak indítottak volna Vörösvásárhely felé.

Jólesett, ó, fölötte jólesett Tarczalinénak, az a csekély figyelem, hogy a nyomdász úr, ki az utóbbi időkben többször gorombáskodott, igen díszes névjeggyel lepte meg őket az első napon már:

TARCZALI TAMÁS ORSZÁGOS KÉPVISELŐ
A Tükör tulajdonosa és főszerkesztője

Ilyen megható figyelmet csak a pesti nyomdászok tudnak tanúsítani.

Tarczali Tamás urat már a hajón többen üdvözölték, mivel lehetett olvasni a lapokból, hogy a vörösvásárhelyi ellenzéki képviselőjelölt: Tarczali Tamás a Tükör érdemes szerkesztője.

Mentől közelebb ért a hajó Vörösvásárhelyhez, annál jobban szaporodtak az üdvözlő, hódoló köszöntések, meleg, gratuláló kézszorítások.

Tarczali úr nagyban készült programbeszédjére.

Figyelmeztették, hogy hozott-e magával díszmagyar ruhát?

- Nem hoztam.

Ez a pont láthatólag elszomorította.

Rossz előjelnek vette, hogy a díszmagyarról megfeledkezett.

- Éljen - üdvözölték és verték föl merengéséből a vörösvásárhelyi állomásnál, a parton. Megzendült a banda, durrogott a tarack, lobogott a zászló, és kivált a tömegből négy-öt ünnepélyes arcú úriember, tollas kalappal, kokárdával.

A levegőt, a nyárfa- és fűzfaerdőt, a Dunát, s a túlsó széli, pompás szőlőhegyeket rengeteg éljen, halljuk, éljen Tarczali Tamás - töltötte be. Az utóbbi időkben rossz emberek által sokképpen megkeserített férfiún igen láthatólag erőt vett a meghatottság. Egyre törülgette gyöngyöző verejtékét, és közben hulló meleg könnyeit is. Isten nagyon jó, és ó, micsodák az ő láthatatlan utai. Tehát mégis elérendi célját, megszégyeníti alattomos és nyílt ellenségeit, megmutatja Várhegynek, hogy Tarczali férfiú, jellem, az, akinek magát mindig minden tettében adta?

Alig várta, hogy aki beszélni akar, beszéljen, és következzék ő.

- Kedves barátom - borult nyakába, és ez ölelés alatt súgva fülébe Vermes Pál úr, a vörösvásárhelyi polgármester -, beszédemre a lehető legmérsékeltebben válaszolj, most csak pár szót, hogy üdvözlöm, köszönöm egy s más, s majd otthon a városban kikészítjük a programbeszédet.

S azzal Vermes úr, egy közép termetű, veres rókaember, nagy, ferde arccal s pofaszakállal - mintha még mind a német időben élnénk, mikor csak a rókáknak és pofaszakállasoknak volt teljes kelete - fölemelte kezét, intett a kalapjával, s a féligleges csöndben ilyenformán beszélt:

- Országos nevű hazánkfia, Tarczali Tamás, szeretett kedves barátunk!

Sóvárgó szívvel lestük a percet, hogy a fennkölt lelkű írót, a nemzet szabadságának törhetetlen bajnokát, az egyenlőség, testvériség, szabadság merész és rettenthetetlen szószólóját, az eszmék mártírját, ki a haza javáért a börtönt is megülte: üdvözlő körünkben láthassuk. Eljöttél, mindnyájunk szíve egyet érez hogy: Isten hozott, itt vagy, mindnyájunk ajka egy szót röpít feléd, hogy: Isten hozott.

Éljen, éljen, éljen! Halljuk.

A vörösvásárhelyi polgármester úr ismét intett és vásári zsibajjal zúdult a banda fület repesztő Rákóczira. Mondott valamit Tarczali, de azt szerencsére senki se vehette ki jól, hogy mit.

Egy négylovas, nyitott hintóba tették a jelölt urat, s kocsin, lovagok, gyalogok, nők, férfiak ünneplő ruhája kísérte a felzászlózott város felé. Akkora por verődött, hogy nemcsak követjelöltet, de embert, lovat se lehetett egymástól megkülönböztetni.

Különben éppen elég volt az, hogy megjött, itt van.

A tanyákon folyt a bor, párolgott a pörkölt, nyikogott, dörömbölt, morgott, sivított a zene, és táncolt az egész világ - a kaució terhére.

Kimosakodás, öltözködés, parolázás, ölelkezés, csókolódzás, egy szamosvári ügyvéd, egy nyugalmazott finánc, ki most ellenzéki lett a legborzasztóbb kormánypártiból s egy gimnaziális fiatal, okvetetlenkedő segédtanár előterjesztették propozícióikat.

- Itt úgy áll a dolog - vette át a vezetést rövid támadás után a polgármester -, hogy Tarczali barátunk ellenzéki programmal jött. Igaz?

- Igaz, uraim.

- Hogy a nyolcszáz forint előleges költségvetést elfogadja.

- Hát nem az egész összeg ennyi?

- Az bizonytalan, egy bizonyos csak: a győzelem.

- Egy követséget, méltóságos uram - szól közbe a finánc -, igen olcsón vennénk meg rongyos nyolcszáz forinttal. Ezret én is adnék.

- Én kétévi tanári fizetésemet örömest.

- Kérem, uraim, folytassam. A költségvetést barátom elfogadja, és azonnal a nyolcszáz forintot le is teszi.

Tarczali kivette a tárcát.

S a kereskedő és ügyvéd számba vették az összeget.

- Tarczali barátunk óvakodni fog élesen nyilatkozni a kormányról, mivel megállapodásunk és tett ígéretünk szerint követünk ugyan ellenzéki, de az első hónapban tartozik - az okot maga választhatja, hogy miért - átlépni a kormánypártba. Barátom, a mai kényes viszonyok közt csak így lehet élnünk. Vörösvásárhely mindig ellenzékit választ, de a kormány ellen soha egy lépést sem tesz. Ez a program.

- Akkor, uraim, én jelöltségemet be is végeztem.

- Miért, hogy? - kiáltanak az intézők.

- Engedjenek meg, az efféle eljárás oly lealacsonyító...

- Barátom - kényszerítés nincs. Csak egy baj van, akár maradsz, akár távozol - amit én mint régi barátod és polgármester felette sajnálnék -, a költségeket meg kell fizetned, s így a nyolcszáz forintot vissza nem adhatjuk.

- Semmi esetre sem - perdült egyet a segédtanár úr. - Nekem eddig magamnak került egy százasomba.

- És nekem öt hordó pálinkámba.

- Én két hónap óta működöm - szorongatta az ügyvéd úr a pénzt.

- Ez oly ártatlan játék, édes Tamás, hogy ezen egy művelt mai korbeli ember, mint te is, meg nem ütődhetik. Országszerte, számos ilyen eset fordul manapság elő. Gyermekeid vannak - hivatalt kapsz, de jót; nagy tehetséged van - egy szép pálya áll előtted, akár a miniszterségig fel. Hát ott nincs ember, mégpedig a legkitűnőbb, aki előbb tigris volt? No. Látod, te mint tanár is túlon-túl idealista voltál. Megjöhettél volna már réges-rég. Egy szó mint száz: te tartod magadat a propozíciónkhoz, s a mandátumot akár ma a kezedbe adom.

- Sajnálom, hogy te - engemet, aki ifjú koromban is ösmertél - ily jellemtelenségre képesnek tartasz.

Fölpattant, bőröndje után nyúlt, és rohanni akart a kutyák közül. - Nem lehet, édes úr - állott elő a finánc -, még számolni valónk van.

- A kocsibérrel, vagy talán a szíves éljenekért tartozom. Itt van órám...

S a drága órát láncostul az asztalra vetette.

- Édes barátom - csitítá Vermes Pál úr, az okos polgármester -, te fölhevüléseidben ismét túl mész. Nagy kellemetlenségbe kevered magadat. Minket nem perelhetsz, mert te jutsz börtönbe, ki minket meg akartál nyolcszáz forinttal...

- S az órával - akasztotta nyakába a láncot a segédtanár úr - vesztegetni. Én magam teszem fel a törvényszék asztalára. Komédiába való. Haha!

- Ez igen nagyon szép - mormogá az ügyvéd -, ilyen hálát se láttam. Mi itt éjt, napot eggyé teszünk egy ösmeretlen ember fölemelésére, s kapunk érte pofont. Nagyon jó.

Nem merek ahhoz fogni, hogy azt az őrjöngésig menő izgatottságot leírjam, mely Tarczali Tamást körmei közé ragadta. Tombolt, kiabált, fenyegetődzött, emlegette lapját, a pellengérre tételt, s majdnem tépett, szaggatott ruhával menekült ki a barlangból, s futott egy vendéglőbe.

És otthon Pesten - a szenvedélyes órák alatt, a Tarczali-család női ága mily édes, reményteljes órákat töltött.

S maga súroltatott, tisztogattatott, a leányok énekeltek, táncoltak, öltözködtek, nem mentek a varróintézetbe, sőt fel is mondtak.

Bezzeg most Kabay Pál egy nap háromszor is kiment hozzájuk, hogy mit hallottak? hogy állnak a dolgok? Szép pálya, ó, egy követség a legszebb pálya most. Honatya, törvényhozó, a királyi felséges asztal vendége. Igen, asszonyom, Tamás ezután a király őfelsége fényes asztalánál és báljaiban is részt vesz.

Egy percre a szegény Tarczaliné is betekintett a felséges bálokba. Látta a koronás királyt kegyes mosollyal, körülötte a főurakat és dámákat - és igen előnyös helyen - Tamást is, amint a király felséges személyével szót vált.

No, Várhegy, irigy Várhegy. Ugye, nem hagyott el bennünket a jó Isten?! Aki igaz meg becsületes meg hű, magát le nem alacsonyítja - mégis célt ér?

Jöttek-mentek a régi jó barátok, szerét-számát se tudnám megmondani, hogy kik. Mindnyájan, akik csak érző emberek voltak, és örvendettek a más szerencséjén.

Radovanovics Timót néni is lejött, úgy feltollazva, bokrétázva, selymezve, pántlikázva, amint csak egy hetvenes dáma ahhoz tud.

Bocsánatot kért az elmúlt boldogtalanságokért, és elmondta Tarczalinénak, hogy férje egy talpig becsületes, hű férj, amilyen nem is hiszi, hogy legyen még egy a világon. Líviától tudja. Igaz, hogy én oktattam - tevé hozzá Timót néni. Szerencséje, hogy nem heves vérű, nem mint az én szép Timótom, aki minden horgon megakadt.

Egész ebéd alatt s egész délután, késő estig, míg csak az egyetemi tanár úr hintaja oda nem ment a néniért, folyvást Tarczaliról folyt a beszéd, s a szép pályáról, mely most már bizonyosan előtte áll.

- Mondja meg, öcsémasszony - szólott le a hintóból Timót néni pártfogói hangon -, hogy Tarczali közeledjék a kormányhoz, ezt Gábor is izente - és éljen jobban az eszével. Szegény embernek nem való nagy urak ellen fúni a követ. Most már legyen okos, és nézzen valami után, mert az a Pest olyan, mint a vendéglő, mihelyst megsejtik, hogy nincs az embernek pénze, nyomban kilódítják az ajtón.

Jó, jó - gondolta büszkén, boldogan Tarczaliné -, hogy csak jöjjön haza Tamás, majd mellette leszek ezután én is jobban.

Hát másnap öt és hat óra közt, mikor egy más rendbéli jó asszonyság ült a kávézó asztalnál, Tarczali úr betoppan a mulatók közé.

- Megvan? - kiáltják az asszonyok. - Hány szavazattal? De ilyen hamar. Mutassa a mandátumot.

S némelyik idősebb hölgy a nyakába borult Tarczalinak, és eltolta onnét Tarczalinét.

- Semmi, semmi - dadogá Tarczali Tamás sápadt arccal, mosolyogva.

- Hogyan? - hangzott mindenfelől. - Ide a mandátumot.

- Éljen - törtetett be Kabay Pál. - Láttalak, hogy jössz: egy kocsiba dobtam magamat, hogy az első üdvözlő én legyek. Kedves, kedves öreg! Czilley is jő, fogadd nyájasan. Szeret az téged.

Tarczali Tamás - nem merte kimondani rögtön a szót, s annak tulajdoníthatja, hogy egész éjjel ettek-ittak az új követ tiszteletére.

- Engemet mindenemből kiraboltak, és követ se vagyok - tördelé a rémítő igéket Tarczali a vendégek távozta után. - De jellememet megőriztem!

(folyt. köv.)