- De hát ilyen világ van itt? - mormogá, amint távozott Kabay úrtól.

S ahelyett hogy okosan megijedt volna, és némi kárral is a szerződést elszakította volna itt, és sietett volna haza, hol bizonyosan ezer meg ezer baj várja már, azzal tépelődött, hogy minő eszközökkel és módokkal fogja ő megmutatni, mi a nemes munka, az igazi jó munka.

Ő, egy falusi polgármester!

Mintha tolvajokkal, csellengőkkel, rossz cselédekkel, hazug mesteremberekkel, hamis mértékű boltosokkal, berekpásztorokkal és csaló flaszterezőkkel avagy egy intrikus rendőrfőnökkel, hanyag tanácsossal, és borbélylegényből lett ostoba jegyzővel volna dolga.

Ő egy falusi polgármester!

Rendet akarna szabni a szellem bajnokainak életrendjében!

Tarczali Tamás úr reáment az ingó hídra, melyen az istenek járnak, a nagy Kazinczy dicső "istenfiai."

S majd szinte nem is a vasúton, hanem ezen a hídon ment egész hazáig.

Itthon van.

Egy puskalövésre nem rebbennek föl nagyobb hirtelenséggel a darvak, mint ahogy a kis csinos Várhegy neki iramodott arra a hírre, hogy Tarczali odafent nagy hivatalt kapott a tudósok által; a legközelebbi gyűlésen le is mond a polgármesterségről, és még a szüretet se várják be - mennek mindenestül.

Az emberek nem éppen olyan rosszak, mint sok keserű szívű halandó azt hiszi, és elhitetni nem átallaná. Nem mindenütt fogadták ez újságot örvendezéssel. Mért megy? - kérdék a kisebb utcákban - nem szerzett elég szép jószágot köztünk? Meguntuk? Vagy megbántottuk? A többiek mind úgy halogattak el a székükben, őkelme is nem tudta volna ezt bevárni? Hisz nem fiatal már. Haljon meg köztünk.

A cigányok is felette sajnálták, márpedig akit a cigány sajnál: annak nagyon jó embernek kell lenni.

Csak a csizmadiaság sorakozott élénken, ez a római had, amelyiknek örökös forrongás és választás kell. A fekete, kormos Padurán rögtön meg is indult a főbb emberekhez a listával, hogy no, uraim, kit válasszunk, itt vagyok, parancsoljanak. Mozogjunk. És tartotta a kezét a foglalóért.

A papok is nyájasabban és jelentősebben kezdtek ide-oda köszöngetni.

Mindjárt látta ebből a nép, hogy valami megmozdulhatott.

Meg a tanácsház, hogy minden ember már egy fokkal fellebb érezte magát. A városszolga börtönőr lett; a börtönőr negyed kapitány; a negyed kapitány adóellenőr; a tót ellenőr pénztárnok; a hatalmas Buzás polgármesterjelölt; a rendőrkapitány polgármester - és Bethlehem egy csomó új pénzes hivatalocska ura, s a tanács egyetemes kormányzója.

Dr. Szorítsd László úrnak is voltak elvei és rokonai, s azok a jó rokonok most mind reá néztek. Egy oly tökéletes önzetlen kultúrférfinak, mint a doktor úr, nem lehet az ilyen tekinteteket közönyösen venni. Nem is vette. Megindult alázatos és reszkető hanggal a professzor urakhoz - nincs-e beteg? a papokhoz, hogy a fizetésfölemelést egy kissé megemelje. Ah! A hatalmasabb polgárokhoz. Nos? Azok tudták már, hogy ez a nos? mit tesz, és készségesen vigyorogtak, hogy ők életre-halálra a doktor úr parancsait várják. Betekintett az egyletek gyűléseire, és apró ajándékocskákat bocsátott előre futárképpen - az ismeretes tallérocskákat (kapandó aranyokért).

Ilyenkor látja az ember, mily előnyökkel jár az, ha valaki minden elnökséget megszerez. Csak emelje fel a botját vagy az esernyőjét, vagy kiáltson egyet, s özönlik a sok lekötelezett vagy leköteleztetni vágyó polgár. A város arra mozdul, amerre ő akarja. Befolyás, hatalom nélkül annyi az ember, mint a törött fűrész. Ezt az igazságot mindjárt az ábécével együtt kellene tanítani az iskolákban.

Talán a kultuszminisztérium tesz is erre nézve egy középiskolai új reformjavaslatot.

István bácsi, Károly barátom, az ácsok, pléhesek, kőmívesek, a gyógyszerész, az intézőbb ügyvédek, tűzoltók, korcsmárosok, szeszgyárosok meggyorsították lépteiket.

Egy szék fog megüresedni, ki ül arra minél hamarabb? Ez társadalmi kérdés, és mélyen bevág az emberinem boldogításába. Hát az a sok évi hű szolgálat, áldozatkészség - erre nézve, hogy gondolkozik a város? Majd előáll a tűzoltó banda.

Várhegyen mostanában az szokott eleget tenni mindezekért. Meglátjuk.

Egy ember, egy nemes indulatú férfiú jött haza Pestről, a tudomány, irodalom, művészet, költészet, magas politikai gyúpontjából, azzal a becsületes elhatározással, hogy amit nyolc-tíz éven keresztül mint polgármester egy kis városban a közügy érdekében, igazságosan megtett, azt most vigye át egy szélesebb térre, s kísértse meg, hogy kell irtani a szellemi gyomot, s hogy kell követni a géniuszt, a színköltészet mezején. Nincsen-e ebben nagy és bűnös tévedés?

Azoknak, kik az ideál emberei, semminemű áldozattól nem szabad visszarettenniük. S nekem úgy tetszik, Tarczali fölemelkedett a földről, s eszményi célt tűzött maga elé.

Hívja-e az ilyen embert, vagy kergeti valami?

Hívta-e Brutust, vagy kergette-e valami Caesart? Rubiconja mind a kettőnek megvolt. Én a mindennapi, kicsiny, zavaros, elenyésző életben vizsgálok, követek egy embert, és lesem, hogy fölveszi-e a Dejanira köntösét, föl kell-e vennie, vagy megtalálja-e azt az eszközt, mellyel ismét közibénk állhat, boldog ember lehet, és megszabadul a készen váró máglyától?

Harmadik napja, hogy itthon van már Tarczali Tamás úr. Az első kérdéseken ostromokon átesett. Most mind ő, mind neje rendezett érvekkel állanak felfogásaik mellett. Mintha kicserélték volna mindkettőt. A szerető, gyöngéd öltöztető, férjét imádó nőből egy makacs, éles, hideg asszony lett, és a szelíd, engedelmes férjből egy izgatott, követelő, ellenmondást nem ösmerő ember.

- Itt semmit sem fogok eladni - intett elutasítólag hevesen a nő - nem, még egy csebret sem.

- Mindent el akarsz hozni talán.

- Amit lehet, elviszek, a többit megtalálhatom még.

- Mondd ki határozottan, ellene vagy a Pestre költözésnek, és éppen te, aki egykor annyira ócsároltad Várhegyet és asszonyait.

- Más is ócsárolja, ha bántják. Tégedet sokszor megsértettek, s ez mélyen bántott engemet. Most minden megváltozott.

- És én is megváltozzam?

- Miért ne?

- Mert a becsületes embereknek az a szokásuk és törvényük, hogy ma legyenek fehérek, holnap feketék; ma kormánypártiak, holnap ellenzékiek; ma szidjunk össze valakit, holnap kérleljük meg alázatosan?

- Nem tudom, mi a szokásuk, de én koldussá erőnek erejével gyermekeimet nem teszem.

- Hát nem mutattam ki tisztán tételről tételre, hogy a lapból, a legközönségesebb számítás szerint is, minden költséget levonva, tiszta négy vagy három ezer forintunk marad, s abból kényelmesen élhetünk. A leányok nevelkedhetnek, Aladár a szemeink előtt végezheti tanulmányait. Ne hidd, hogy a levegőbe építettem. Nem egy napi tervünk, óhajtásunk az, hogy a megromlott emberek közül szabadulhassunk. Te, te voltál legjobban rajta, én eleinte tudni sem akartam ilyesmiről.

- De most nagyon akarsz.

S vad tűzben lobogtak a hitvestárs vérben forgó szemei. - Kétségkívül.

- Ajánlotta Lívia? (Most már egészen itt volt Lívia!)

- Látod - lépett közelebb a férj nejéhez -, ez a te fő ellenvetésed. Találtál-e valaha hűtlenségben? jártam-e kocsmákat? kártyáztam-e? vesztegető voltam-e?

- Mindenütt, ó édesem, nem lehettem a nyomodban. Nincs miért annak, aki nem bűnös, ennyire védekezni. És eddig te sem tetted, hogy védekezzél.

- Nem kényszerítettél reá?

- Azt gondolom, ma se vallatlak. Tedd, amit akarsz. Eleget ültél együtt itt is Líviával, holott egy polgármester, akinek nagy gyermekei vannak...

- Kérlek, egy szó gyanúsítást sem tűrök.

- Ugye? A kígyó sem tűri, hogy a fejére lépjenek. Tamás!...

- Válogasd meg szavaidat, Ágnes.

- És te meg a tetteidet.

Tarczali megragadta neje kezeit.

- Az élő Istenre, gyermekeink üdvére mondom, Ágnes, semmi okod és jogod nincs ellenem így lépni fel, és kérlek, nyugodj meg abban, hogy amit akarok, mindnyájunk legszentebb boldogsága.

A férj átölelte és hevesen megcsókolta nejét, kinek könnyei omlottak.

- Tedd, Tamás, amit akarsz, és elmegyek veled, mondj le a hivatalodról, hiszen ilyen hivatala...

- Ó, akár kúriai bíró lehetek.

- Nem, az nem lehetsz, de valamiképp csak megélhetünk, úgy is, ha ügyvéd lennél.

- Arra nem lesz szükségünk soha. Vannak lapok, amelyek már húsz, harminc évesek. Pontos, lelkiismeretes kezelés mellett lehetetlen megbuknom. S hanyag ember - te jól tudod - soha nem voltam. Gizellát beadjuk a színi képezdébe, nagy talentum. Valami öt-hatezer forintos állomása lehet. Minden színésznő jobban megy férjhez, mint egy hivatalnok vagy földbirtokos leánya, Aladár legyen ügyvéd, vagy ami akar, s később a lapot is szerkesztheti. Egy lap, édesem, roppant hatalom! Ha láttad volna, hogy azok az írók, tudósok, képviselők mit tettek velem, a tenyerükön hordoztak, s vígjátékírói tehetségemet hogy emelték az égig - hisz azok csak nem akartak megcsalni? Hisz látni csak én is látok, gyermek nem vagyok már. Ha láttad volna, nem ingadoznál.

- De ha a lap megbukik...

- Édesem, te azt nem érted, az meg nem bukhatik. Egy ellenzéki lap a legbiztosabb mai nap. Odafent úgy mondják.

- De hát miért adta oda Csigadomby úr?

- Ő, amint követ lesz...

- Miért nem te inkább?

- Én? De most? Hát nem Gábornak ígértem? Később. Most ő, ha követ lesz, elveszi Líviát, s egyetemi tanár fog lenni. Igen, igen. Ez az egész. S akkor, mint egyetemi tanár, lapot úgysem szerkeszthet.

Ez az utóbbi házassági pont valamit enyhített Tarczaliné sajgó szívén. Kissé csöndesebb, szeretetteljesebb hangon kérdé:

- És ezeket honnan tudod?

- Magától Gábortól és menyasszonyától.

- Menyasszonya? - annak a vén embernek?

- Igen. És Lívia valamelyik miniszternek igen közeli rokona. Ó, édes Ágnes, élni csak ott lehet, valamire az ember csak ott mehet, ott van tér, alkalom, ösmerkedni. Ha én - azaz, ha pártom kormányra jut - akkor én úgy vagyok a miniszteremmel, mint itt a főispánnal: nálam nélkül mit sem tehet. Egy napi politikai lap nagy hatalom. Követ? Ó, az első üresedésnél lehetek követ, ezt pártom bizonyosan megadja, s most vedd a követséget, a lapot, a vígjátékot, és nézd, mi lehet ebből a jövedelem? Kétezerötszáz - négyezer, esetleg öt, a vígjáték is fölmegy ezerötszázra - hol azt gondolom, hét-nyolcezer, sőt, valamivel több sem lehetetlen. Tőled függ, annyit szereznünk, s úgy élnünk, hogy a nyomorult fészket örökre elfelejtsük. Igen, édes jó Ágnes.

Mely asszonyt ne csábítanának el a nem éppen levegőbe írt képek?

És az is, hogy Lívia férjhez megy, nem lesz színésznő - mert ő csak a színésznőtől félt -, és hogy a gyermekek jobb társaságot láthatnak, és ő is nem marad tekintetes asszony, amely cím Erdélyben már a muzsikus cigánynéké és kosztadó asszonyoké: ezek mind, mind a legszorgalmatosabban törögették az ő hatalmas argumentumait.

Úgy tett, mintha még mind erősen ellenezné a Pestre költözködést, a közben azonban már, lelke ott lebegett az új, fényes, emeleti szálláson.

Istennek hála, csókkal, kiengesztelődéssel, és némi-némi egyetértéssel végezték be a házasfelek a komoran indult vitatkozásukat.

A gyermekek tudják meg legelőbb, hogy tart-e még a harag a szülők között, vagy megtörtént-e már a békesség? Az a fontoskodó, komoly, amellett egyre nevetni vágyó arc minden szónál, beszédnél tisztábban megmondja, hogy: nono, hehe!

Ezt az édes, várva várt hehé-t már a gyermekek kiáltják tele szívvel, örömtől csillogó könnyekkel.

- Apa, kedves, drága, jó apa! - ölelte át a két leány a kifelé tartó édesapát - megyünk Pestre? Mama nem bánja? Ó menjünk, lelkem apám.

- Most még nem tudom - mosolygott Tarczali úr a jövőnek bizonyosan előre érzett édességével.

- Tudod - csókolta forrón Gizella.

- Jó, hát tudom - elevenedett a boldog apa szíve egyre jobban.

- De ugye, ne mondjuk senkinek? - kezdé, mintha tanácsolná Adrienne - csak az egy Papné néni tudja, de az mindennap itt ült a nyakunkon, és hol fenyegetőzött, hol meg sírt, amíg mama elmondta neki egészen, hogy apa akar menni, de ő velünk marad, egy tapodtat se megy Várhegyről.

- És?

- És akkor azt mondta Papné néni, hát akkor bizony nem lesz a pesti útból semmi. Ohó - még gúnyolódott, apám kedves -, hogy sokan mennének biz ott úrnak Bécsbe is, csak volna miből. Maradunk, maradunk, húgomasszony, csakhogy az öcsém, a Tamás öcsém, aligha lesz itt többet polgármester.

- Miért? - kérdé akaratlanul is az apa, és megütődve.

- Te ne beszélnél annyit - vágott a kisebb szavába Gizella, összevont, haragos szemöldökkel.

- Csak mondjad - biztatá az apa.

- Mert jól tudja a polgárság, hogy apa nem a város ügyében, nem az erdő dolgaiban járogat Pestre, hanem hivatalt keres.

- Nem úgy mondta - tolta félre Gizella húgát.

- Még többet is mondott.

- Mit?

- Hogy apátok már úgyis átadogatott minden kisebb hivatalt a rendőrkapitánynak, s a polgármesterség csak úgy lóg a vállán, mint egy lyukas, megunt, rongyos köpenyeg. Lefújja a szél, lefújja a szél, így mondta - bizonyítá Adrienne tüzesen -, de tudom, én Istenem, felvenné még a sárból is, száz lyukkal is - mondá Papné néni.

- Nem így mondta, Adrienne.

- Én senki kedvéért nem szoktam hazudni, mint egy valaki - tudod?

No ezt a gyönyörű napot szinte elrontotta a két ágaskodó leány.

A város iránti teljes gyűlölettel, s a vállán lógó lyukas köpönyegnek: a gyarló kis polgármesterségnek merős-merőben való megvetésével sietett Tarczali Tamás úr a polgármesteri irodába.

Még be se lépett jóformán, s asztalához se ült, hogy a távolléte alatt magasra halmozódott teendőket gyorsan lejártassa, midőn egy kis, sovány, őszes ember, apróra nyírt, szürke hajjal, magas, domború homlokkal, egész feketés, barna, redős arccal, de jóságos, szelíd mosollyal, folyvást hajlongva, mélyen, majdnem a földig - amit valamikor mint hivatalnok tanult meg szigorú, német parancsolatra -, lépegetett óvatos tisztelettel felé.

Jól ismerte a polgármester a kis embert, mert rögtön fölkelt, és a legnagyobb nyájassággal karjaiba zárta.

- Kedves Zsigám, hát mi jó hordoz téged itt? Ritkán látlak. Foglalj helyet, rögtön a te dolgodat látom el, ha valamiben fáradnál.

A sovány, kis ember leült a mutatott, ócska díványra, s hogy megelőzze a polgármestert - egy harmad darabka szivart igyekezett meggyújtani. - Nem, nem, édes Zsigám, ez Pestről való, valami nagy úr kínált meg vele, én pedig most tégedet, az én állandó patrónusomat.

Csak nagy nehezen tudta reá erőszakolni Tarczali úr a szivart.

Mivel a kis, őszes ember nehéz beszédű volt, és örömesebb hajlongott, mint beszélt: hirtelen, mint régi, kedves barátjának, Tarczali elbeszélte bizodalmasan pesti élményeit, majdnem egész teljességében.

- Lássam, Zsiga, mi erre a véleményed?

- Hogy ne menj.

- Ilyen helyről, olyan emberek közé? Te mondtad ezt, ki mindig a legjobb indulattal voltál irántam?

- Rég meg akartalak keresni - de mióta fiam meghalt, nem kedves előttem semmi -, de úgy látom, káros lett volna még tovább is késnem.

Tarczali úr néhány szót ejtett a szép tizenhat éves ifjúról, ki szívben, lélekben hasonmása lett volna apjának.

- Hadd nyugodjék szegény Géza. Ne menj, semmiért se menj.

A kis ember fölvetette fejét, egypár tömött füstfelhőt fútt, hallgatott, egy pontra nézett mereven. Elhiszem, ott is fiát látta. Azt kellett hogy lássa, mert sötét szemei meggyűltek könnyekkel.

- Ne menj - úgy is lehetett érteni, hogy fiának mondja, mert karjait kitárta, úgy is, hogy Tarczali ne menjen, mert hirtelen reá szögezte szemeit és mosolygott.

- Ne menjek?

- Ne. Tudod, valahányszor megharagudtál egy-egy hitvány emberre, mindjárt le akartál mondani, hogy mész, elfogadtad tanácsomat, és nem bántad meg. Mi itt tisztelünk, becsülünk és mindig megválasztunk, mert tudjuk, hogy ezt a helyet náladnál senki jobban be nem tölti.

- Köszönöm, édes barátom, de a pohár csordultig van. Mennem kell. Ma is olyan dolgokat hallottam, amiket önérzetes embernek tűrni nem szabad, ha csak a gyávaság bélyegét arcára nem akarja süttetni. Ez a nép nem ért engemet. Ennek egy facsaros eszű zsarnok, önző ember kell. Azt hiszem, kapni olyat.

- Pesten sok ember van.

- Ugye különb, mint én? Tudom, de tisztább szándékkal, egyenesebb úton, mint én, nem sok.

- Itt nálunk még kevesebb, azért maradj itt. Új embereket lehet még szerezni a negyven éven túl is, de megtartani és szeretni - senkinek.

- Az irodalom, költészet, kötelesség, munka, nem csalnak meg.

- Már sokat megcsaltak. Tűrj, ne haragudj senkire, az emberek megszégyenlik magukat, és úgy tesznek, mint az én egykori kevély főnököm, báró Welden. Én mindig alázattal köszöntöttem, bár nem érdemelte meg, ő gőgösen számba se vett. Egyszer nagy beteg leszek: odajön az ágyamhoz, és úgy sirat, mintha édestestvére lettem volna. A világ is ilyen.

Teljes megelégedéssel és férfias büszkeséggel kísérte ki egy negyedóra múlva Tarczali úr régi barátját, ki egy nyugalmazott, német időbeli hivatalnok volt, de mintaképe a szerénységnek és becsületességnek.

Jólesett lelkének, hogy határozottan kimondhatta: nem, nem maradok. Megyek, követem sorsomat, melyet, ha Isten ad, nyugodtan fogadok, mert rossz nem lehet az, ami az ő kezéből származik.

Tizenegy óra tájt nagy hanggal, sarkantyúcsörömpöléssel törtet be hozzá Petrás ezredes úr.

- Hallja maga, azt hallom, valami szörnyű szamárságot akar csinálni?

- Kitől hallotta méltóságod?

- A vén bárótól, aki magát formaliter sajnálja. Azt mondja ma a kaszinóban: annak a polgármesternek valami schilleri ábrándosság van a fejében, addig ideáloskodik, hogy legszebben kikapják a kutyák kezéből a kenyeret. Halljam, mit akar, pajtás? A sorssal, tudja ne duellírozzunk, mert az nem hitvány revolverzsurnaliszta, az úgy lő, Tamás bácsi, mint a parancsolat. Mit akar maga? Innen elmenni? Pestre? Csak nem zsurnalisztának? holmi Schillernek?

- Annak is, ezredes úr - nevetett jókedvvel.

- A bizony, azután a szép színésznő után. Hallja, le lehet azt ide csalni máskor is. Maga nem mehet. Hát azt a mennykő kaszárnyát ki építi föl? Maga mindenhez értett, s maga szerette a katonát; aki következik, ki tudja, miféle boros szájú szent lesz. Az a napi parancs, hogy: marad. Petrás bácsi ma délután odamegy magukhoz, hogy azt az okos, bölcs asszonykát körülvegye.

Az ezredes úr is eredménytelenül ment el.

E diadal még jobban megerősítette Tarczali Tamás urat. Úgy egy óra tájt, már éppen távozni akart a hivatalból, mikor evez befelé Pap József úr a violaszín tarkójával, és hosszú szárú tajtpipájával, és Buzás pénztárnok úr, a maga igen okos, kevély képével.

- Egy szónk vagyon, polgármester úr - kezdi Pap tanácsos úr.

- Egy bizodalmas szavunk - s itt a pénztárnok, mintha valami pénzt olvasna, hirtelen számított -, hat szem között.

A hivataltársak helyet foglaltak.

Pap úr vette fel a szót, de úgy, hogy minden percben belevágott a pénztárnok, nehogy az ő súlya elmaradjon.

- Most nem mint hivataltársak, de mint őszinte, jó barátaid jelentünk meg.

- Ex consilio meo - intett fejével Buzás úr.

- Úgy rebesgetik, éspedig hazajöveteled óta nagyon erősen, hogy le akarnál mondani.

- Az nem fog megtörténhetni - vágott oda Buzás úr kevély fejtartással.

- Mi és a polgárság - folytatja Pap úr pipázva.

- Abban állapodtunk meg - egészíté ki Buzás úr, hogy lemondásodat nem fogadjuk el. Hanem igenis, ezt összekötjük a minden esztendőben fölmerült fizetésemeléssel. Érted most megteszik, s ez jó pof lesz a hencegő Domonkos úrnak, ki már-már polgármesternek tartja magát. Részeg, ravasz, hálátlan korcs életűje.

- Nagyon köszönöm irántam való bizodalmatokat, és el sem is felejtem soha, de én Mihályfi Domonkos iránt más véleménnyel vagyok. Ugyanis, ő egy élénk, népszerű, eszes ifjú ember, még talán némely dolgokban forratlan, de...

- Mosdatlan - hánykolódék székén Buzás úr.

- Uralkodni vágyó - toldja Pap úr -, és titkon ellenünk áskálódó.

- Valami jöttment tót, Árvából.

- Nem székely, téged mindig szerettünk, mert veled...

- Tudtunk élni - ütötte reá a pecsétet a pénztárnok.

- Egyetértés...

- Fraternitás...

- Most állasz legmagasabban.

- Ne mozdulj, mert minden mozdulásod csak lefelé menetel.

- Egyszóval: ma nem időszerű mozdulnod. Ezt akartuk értésedre adni.

(Ma nem - mondá magában Tarczali -, értelek ravasz rókák, de néhány év múlva, mikor a nép előtt agyonrágtátok becsületemet - akkor takarodhatom!)

Ezeket is úgy bocsátotta el Tarczali úr, mint az ezredest.

Meleg, szép napok jöttek; gyönyörűen megérett a gyümölcs, s egy népes közgyűlésen, mikor a Csigadomby úr követté választása már megtörtént, mindeneket elérzékenyítő beszédben? - nem, már akkor senki sem érzékenyedett el, úgy csinálták ki, dr. Szorítsd László úr, Bethlehemék, Mihályfiék, Czilley Béla, az örmény doktor s a gyógyszerész, és a jókor, idejében, sok titokkal hozzájok pártolt Bokros úr - tehát egy kitűnően kidolgozott beszédében Tarczali Tamás úr a polgármesterségről lemondott.

Még csak egyetlen szóval se marasztalták, ahelyett némelyek felugráltak, odamentek hozzá, és gratuláltak neki a nagyszerű pesti hivatalhoz, laphoz, fényes jövőhöz.

Az öreg szatócs is odament hozzá, megkínálta burnóttal, mely tiszteletének kifejezése akart lenni, és szólt:

- Méltóságos úr, mert tudom, hogy nem tekintetes úr többé - emlékezzék reá, hogy azt mindétig begbánja. Beg... beg... - makogá.

- Éljen, éljen - zúgták már künn a kapu alatt a hálás polgárok és régi jó barátok -, éljen az új polgármester: Domonkos úr, a nép embere!

Nem, ó nem az a legnagyobb nyomorúság és fájdalom - amint egy nagy költő akarja velünk elhitetni -, mikor az ember a nélkülözés, elhagyatottság keserű napjaiban visszaemlékezik a bőséges, boldog időkre, szakadatlan vidám órákra, hanem az, mikor egy fölfelé törekvő egyénnek olyan kis lelkű és korlátolt eszű felesége van, aki egyáltalában nem tudja vagy egyáltalában nem is akarja őt megérteni. A párjához láncolt rabnak állapota nem lehet kínosabb.

Tarczali Tamás úr volt az az ember, aki ez állításomnak a legteljesebb mértékben igazat adott. Íme most, mikor már szabad, független; a hitvány, árulkodó, ingatag tömeg nem köti; gyarló, kisvárosi kollegatus magas eszméiben nem akadályozza; mikor a legszebb pálya előtte; mikor minden percnek édes örömben lehetett lefolynia, előáll egy makacs asszony, s mindenre azt mondja: ezt nem adom el, ez apámé volt, ez meg az édesanyámé; ezt a kertet éppen a születésem napján vették a drága szüleim; ezeket a lovakat meg én neveltem a medgyesfalusi ménesből - és így semmiképpen sem adom.

- De hát, édes Ágnes! - kiáltott fel napról napra élesebben a leendő szerkesztő úr - nem akarsz engem felfogni?

- Ó, felfogtalak.

- Te féltesz, szégyelld magadat, asszony.

- Miért? tán nem vagyok szeretőd, hogy ne legyen szabad féltenem? Igenis, féltelek, de nem Líviától, hanem a rossz barátaidtól. Nem vesztegetem el a házamat.

- Jó árt adnak érette. Ekkora telek, ilyen ház - és ötezer forint? - annyit csak egy örmény adhat, akinek az apja hamis bankón gazdagodott meg, lopott ökrökön meg a kártyán. Bizebán Jakab rögtön kifizeti.

- Nem adom.

- A földekből nyolcezer forint nem jő ki. A földnek nincs most ára, csak a háznak. De kérdem, ha állandóan Pesten lakunk, és ha még Béláékat is felköltöztetjük, és ha soha többé ide nem akarsz jönni: mi szükség akkor száz mérföldnyi távolban, egy ilyen házra és kezelhetetlen birtokra?

(Hol van most egy jó barát, egy Bokros, aki a szegény férjet támogassa? egy hatalmas nyelv ellenében? Bokrosnak egy új barát után kellett néznie, hogy befolyását a városi ügyekre megtarthassa. Idejében átpártolt Mihályfi úrékhoz, és most a főkapitány ügyeit rendezi, s az ő ebédeit dicséri.)

- Mit tudsz te előre - vág férje szavába a nő ízetlen bölcselkedéssel. - Nem hajt-e vissza a sors? nem kerget-e vissza az áradat?

- Nem úgy tettem le az alapokat.

Első pillanatban még az árvízre gondolt Tarczali, melytől ez a balgatag asszony fél, és válaszolni akarta, hogy a Duna nem az többé, ami volt, most engedelmes gyermek, akitől senki se fél, de csakhamar észrevette, hogy Ágnes, mint az erdélyi asszonyok, szeret metaforákban beszélni, azért is hozzá alkalmazottan felelt.

- Nem vízre építek.

- De fövenyre.

- Becsületes, szorgalmas munkára.

- És ha meg találsz betegedni?...

- Elég munkatársam lesz. Túlon-túl, a legkitűnőbbek.

- Ha ismét párbajokba keveredel, s nyomorékká tesznek vagy lelőnek, elcsuknak?

- Ezek nem asszony körébe vágó dolgok.

- Nem, hanem majd koldustarisznyákat szabni - az az én körömbe vág?

- Mindig sötét lelkű voltál.

Ah! el kellett volna az ily beszédek súlya alatt veszni szegény Tarczali úrnak, ha gyermekei vidámságában, féktelen örömében nem talált volna egy kis enyhet. Gizella örökké szerepeket játszott, Adrienne szavalt, Aladár az irodalomban élt, és magas, dicső ábrándképeket kergetett.

Búra bú, civódásra civódás, könnyre könny, haragra harag, neheztelésre gyűlölet.

Így teltek a szép, őszi napok, amiket már úgy volt, hogy Tarczali úr Pesten élvez a kedves családjával, az irodalom, művészet és költészet bajnokai szellemdús társaságában.

Lassan-lassan engedni kezdett a feleség.

Erős a szeretet hatalma.

Tarczaliné, amint látta, hogy férje napról napra komorodik, és fegyvereit tisztogatja, és rendes foglalkozás híján félnapokat is elvadász az erdőkben, és mégsem eszik, és álmatlanul, mély sóhajtásokkal tölti az éjjeleket, és amit nem tett eddig - szótlanul ül órákon át a ház háta mögött, ahova legkevésbé láthatni: le-leborult és jajgatva sírt. Imádkozott, letérdelt, tördelte kezeit, és kérte az Istentől a tanácsot.

Hát mit tegyen?

- Jól van, Uram! ha te akarod, hogy mindent eladjunk (azt gondolta szerető szívében, az Isten így akarja), hát legyen a te akaratod.

És előbb a két pompás bivalyt, láncostul, majd a lovakat a csikókkal, kocsikkal, szekerekkel, gazdasági eszközökkel bocsátották áruba, ezután egy-egy jó földet, rétet, erdődarabot.

Hogy siratta a két buta bivalyt, még a fényes, kopott láncaikat is megcsókolgatta. Szerencse, hogy ezt a paraszt emberek nem tartják nevetségesnek, úrinők meg nem látták. A lovaktól meg éppen alig tudott megválni, és ölelte a fénylő, kemény nyakukat, megsimogatta hosszú, hullámos üstökeiket, meghúzogatta sokszor saját kezeivel befont, tündöklő serényeiket, s egyet-egyet húzott hegyes, kis éber füleiken, mint mikor néhanapján, utazás közben magas, fárasztó hegy tetején, ezzel a nyájas figyelemmel akart kedveskedni a nemes, okos állatoknak.

Most összekötötték őket durván, s ahogy a piszkos, örmény hajcsár kihajtotta - igen, mert úgy mondhatom - szülei udvarából, vastag korbácsával nagyot húzott a kövér, almáspej-faraikra; bizonyosan, hogy ezzel megmutassa nekik (mint az árván maradt szeretett gyermekeknek szokta az erélyes mostoha), minő lesz ezután az élet!

- Borzasztó dolog ez! - kiabálta fenyegetőleg boltjában, s lakásában is későn-korán Halmos Béla kereskedő úr - amit ez a szerencsétlen apa cselekszik. Hova tette az eszét, azt a szép, becsületes eszét?

Eliz neheztelő, sőt indulatos hangon kért ki minden sértő nyilatkozatot édesatyjára nézve.

- Ha még egyszer, Béla, így szólasz - tudd meg, egy percig sem ülök a házadban.

- Mert igazat szóltam? Megbánjátok még.

A szegény fiatalasszony ilyenkor elszaladt szüleihez, hogy ő törekedjék lebeszélni apját, anyját az utazásról.

Tarczali úr, mint aki nagyon biztos a szerencsében és okosságban, csak mosolygott.

- Nektek is utánunk kell jönnötök, Eliz. Gondoskodtam én már arról. Mondd meg a férjednek: ne aggódjék, én bolondot - Istennek hála! - még sohasem cselekedtem. S tedd hozzá, édes jó leányom: puskám golyóra van töltve, ez a dolog nem egy meggondolatlan tréfa. Tudom, mi a kötelességem.

S úgy tetszett, mintha a széles, derült homlokot vastag redők tördelnék összevissza.

Megölelte leányát, és hosszan sokáig csókolta ajkát, homlokát, szemeit.

- Most eredj haza, szívem, s meg ne lássam, hogy szomorkodol, mert azt kellene hinnem, hogy vagy bolondnak vagy könnyelműnek tartotok. Értettél?

Megvidámodott Eliz, de csak úgy, hogy egész hazáig sírt, fel-felsóhajtva: de hát nem akar ezen változtatni a jó Isten? szüksége van neki arra, hogy az én jó szüleim innen örökre elszakadjanak?...

Otthon keményen nekirontott a férjének, hogy az ő szülei ellen egy szót is többet ki ne ejtsen a száján.

- Nem, nem, Eliz, de megmondom, hogy apád itt fog meghalni énnálam.

- És talán kidobnád? - sikoltott felszökve a fiatal nő.

- Ó, Isten őrizzen! Jer, állj a liszthez; a múltkor is egy nagy vasrudat elloptak - nem azért mondom, de sohase vigyázhatunk eléggé. Sok nép, rossz nép.

S a fiatal kereskedőpár karonfogva futott a tolvajok közé.

Egy darabig ott fityegett a Tarczaliék szép, nagy, sárga házán a szomorú tábla: Ez a ház és telek örök áron eladó, hogy legyen elég alkalma a rosszakaróknak vidám vicceket faragni, és a büszke expolgármesteren szabadon, megtorlás nélkül nagyokat nevetni. Végre egy más cédulát ragasztottak a kapura: Eladatott - hogy a sok szemtelen járás-kelés megszűnjék.

- Hogy vették meg?

Nem adtak érte többet ötezernél, holott jó testvérek között is megért volna nyolcat, de kilencet is.

- Látod - mondá örömmel Tarczali úr nejének, ki komoran olvasgatta a csekély összeget -, ha akkor adod, amikor én mondom, legalább is kétezerrel többet kapunk. A sánta Szökő István megvette volna örömest, az most úgy is eszeveszetten szórja a szép örökségét, és nem tudja, mit csináljon.

A felesége föltekintett a bankókról, s e tekintetben az volt összefoglalva röviden: szegény Tamás, te is olyan Szökő István vagy!

Mint a hó: szépen elolvadt, elment minden az utolsó kapáig, fúróig. És Tarczali Tamáséknak, a gazdag, boldog polgármesteréknek csak annyijuk se maradt Várhegyen, mint éppen nekem, még egy kis rongyos, tenyérnyi, lósóskás, bogáncskórós, puszta házhelyük sem, ahova egykor, ha az a bizonyos áradat úgy hozná: hát egy kis vackot ragaszthatnának.

De kérdem, minek is lett volna? Pesten vagyon ház bőségesen, és amint olvashatjuk, folyvást építenek, rohamosan építenek.

Az első egyetértő megállapodás úgy volt, hogy a meleg Gál napján mennek csak, hogy egyetlen szüretet hadd töltsenek még Erdélyben, tehát a végleges utazás Márton napjára határoztatott.

Szent Mihály nap körül járhatott az idő, gyönyörű, erdélyi ősz volt; fényben úsztak a hegyek, épek voltak a fák levelei, rég nem láttak az emberek oly gazdag gyümölcsszüretet, aminőre a jelenben lehetett számítani, Tarczali úr vén batul-almafái alatt sétálgatott dologtalanul, de mélyen elmerülve gondolataiba.

- Édesapám - futott hozzá Adrienne -, Késő Pál tisztelendő úr van itt.

- Én, én - mormogá mély, rezgő hangon a magas atlétai alak, ki mindjárt a leányka után lépegetett. - Ha megengedi: itt maradhatunk.

Tarczali kedves filagóriájába vezette vendégét.

- Tehát csakugyan felköltöznek tisztelt barátomuramék - tért választott tárgyára tisztelendő Késő Pál úr.

- Fel, barátomuram.

- Elsősorban boldognak mondom, inkább szerencsésnek. Szép!

S hosszan elgondolkozott a két ember.

- De sajnálom is - tette hozzá a lelkész úr, széles, fénylő homlokát a nap felé tartva.

- Miért? - kérdé jóleső érdeklődéssel, mintegy diadallal Tarczali úr.

- Itt mindent már megindítottunk volna együtt. Kár, mindkettőnkre veszteség, oly nehezen esik megállanom, hogy némely dolgot el ne beszéljek. Tanácsot adni kéretlenül, és elhallgatni a figyelmeztető intéseket: nem férfiasság. Eh, legyen! Lelkem mélyéből örvendtem, hogy önben társaságunk egy igen hasznos tagot nyerend, munkást és pártfogót, e szegény, lenézett elfelejtett, mostoha gyermeknek tartott Erdély számára - íme, elszalasztottuk. Ott semmi se lesz - ne vegye ön rossz néven, hogy így beszélek -, itt nagyon sokat tehetett volna. Erdélynek nincs irodalma.

- De van a magyar hazának, én két hazát nem ismerek.

- Jó, ha a földet vesszük, de nem lát ön népünk természetében, szokásaiban, vágyaiban, múltjában, törekvéseiben két külön világot?

- Ebben van valami igaz.

- Nem látja azt, hogy a mi ifjainknak alig egytizede juthat fel célhoz furfang, alacsony hízelgés nélkül az irodalmi téren, és nem érti-e, hogy a jellemnek a férgessége a költőt alkotásaiban is megöli? Ha valahol, nem a költészetben kell-e az eredeti vonásoknak kitűnniük; a tudományban a lelkiismeretes műgondnak, egyenességnek tért foglalnia?

- Nagyon igaz, de szükséges-e ezért, hogy az irodalomban is legyen Királyhágónk?

- Nem válaszfalat akarok, csak ebbe a várba is külön katonaságot és fegyverzetet. Itt, uram, valamikor külön kormányzat volt, külön társadalmi és irodalmi élet - és Erdély sem egyiket, sem másikat nem szégyellheti. Pest a magyarra és székelyre nézve nem a gyomor, melynek mindent meg kelljen emésztenie, és nem is a templom, nem is Róma, ahonnan a hivatalos áldást és abszolutóriumot kelljen várnia - a költészetben is. Mi nem akarunk mást, csak egy kis imaházat a tiszta vallás gyakorlatára, melyet üzérek, önző kalmárok még nem vetkőztettek ki eredeti akcentusából. Rosszul fogom fel a dolgot? Keményen ítélek, kivihetetlent akarok? Erdély szégyellje magát, Erdély híres nemesi és mágnási osztálya, ha ennek szükségességét Apafi óta nem tudja megérezni. Abban üdvözölném az ön Pestre távozását, hogy lesz szószólónk a Czilleyek és Garák hitvány intrikája ellen, ott, ahol a füleket a hízelgés és rágalmazás nem tömte még egészen be. Ne kérjen ön nekünk rendjeleket, ne díszes hivatalokat - tartsák és osszák ki azokat Czilleyék sógoraiknak, bérenceiknek, fiaiknak, testvéreiknek -, csak annyi helyet engedjenek nekünk a miniszter előszobájában, hogy kérelmünket előadhassuk. Ha van a miniszternek egy kétes becsű és keletű falfreskóra négy-öt ezer forintja, néhány kezdő tanár és művészjelöltre évi hét-nyolc ezer, sőt több ezer forintja, vegyen észre minket is, és ne higgye, hogy e gyengeségéért a történelem elítélendi őt. Szóljon, tegyen, sürgessen, beszéljen, írjon, és Erdély ifjúsága hálával fogja emlegetni az ön nevét. Íme egy levele e gőgös, kis eszű Czilleynek, ki most a pesti írói körökben, úgy hiszem, domináns. Mindketten ott működtünk egy határszéli városkában Keresztes-Dombon, és egykor tanulótársak valánk. Az ő kenyere akkor is a hízelgés volt, a nagyobbak előtti föltétlen hódolat, az árulkodás, a más műveivel való pompázás, és célt ért. Ma ő követeli, hogy mindenki hódoljon nevének. Fordításból él, nagy írókból, s mint az ökörszem a nagyobb madarak vállain, állandóan a magasban lakik. Nem bánom! Engem nyugodttá tesz a tudat, ha rongyokban kell is járnom, s ha éhen kell is elvesznem, hogy az igazságot, erkölcsöt soha be nem mocskoltam. Uram, él valami bennem, ami azt súgja, hogy az én jeltelen síromat valamikor többen fölkeresik, mint ahányan ma kalapot emelnek az ő csinált virágkoszorúi előtt. Egyszer a kezemben volt - porrá törhettem volna, ma is megtehetném - nem, nem: haladjon! Régóta nem ismerjük egymást. Hogy félt, szökött, hogy bújt előlem itt is a pulya! fényes címeivel, lopott - de! Csak nehogy valamikor szóljon ön előtte rólam, mert el van veszve, Tarczali barátom! Mint minden alacsony lélek, ő is bosszúálló az utolsó határig. Sokszor éreztem súlyát, ma is érzem. Garának legbensőbb barátja. Vigyázzon, örvendeni fogunk, ha látjuk boldogságát és szerencséjét: ne feledje el kis társaságunkat. Ne nevesse ki, és mert erőtlen, ne vesse meg. Én hiszem, hogy Erdély egykor büszkén nyújtja kezét munkálkodásunkhoz.

Késő úr azt hitte, hogy ezt hinni és reményleni: nem késő még! s arra még nem telt el az idő, hogy ilyenszerű ember is csötöljék-botoljék e dicső világon!

Kölcsönösen föllelkesedtek egymás szavain, és sorra kóstolgatták a számtalan finom alma-, körte- és szilva fajokat. Úgy néztek a rakott fákra, mint a jövő felséges díszkötésű műremekeire.

Nem lehetett volna eltalálni, melyik ember a boldogabb.

A szép - utolsó szüret - igen, meg kell említenem. Hitványul folyt le.

Gondolni lehetett, mert Várhegy értelmisége és polgársága most már tüntetőleg a Bethlehem-Mihályfi gráciáját kereste, azét, amelyik a hivatalokat és jóféle koncokat fogja ezután osztogatni.

Ezen csak Tarczaliék csodálkoztak.

Most már alig várták, hogy minél előbb elköltözhessenek.

Hideg, havas esővel köszöntött be Márton napja. A jó, új borokra alkalmas idő - de utazásra! No, és esőben, hóban, sárban ki kívánhatná, hogy valamely jótét lélek kitegye magát az őszi meghűlésnek? Igaz!

Tarczaliék ennek is tulajdonították, hogy résztvevő szekerek és hintók, és özönlő gyalogos tisztelők nem kísérték ki a határig. Halmos Béla kedvéért néhány derék kereskedő, néhány kíváncsi, jó barát, kinek ügyes-bajos dologban gyakran fel kellett rándulnia Pestre - és egy-két becsületes szomszéd mondta el kisebb-nagyobb pátosszal, hogy: Isten, Isten áldja meg - ej, ej!

De a fényes díszküldöttség a kommunitásból, de a hálás tanács, de a hű ellenzéki párt, István bácsi, Vörös úr, a nagy ács, a kövér piros pléhes, a flaszterező... De ha hideg volt, és szakadatlanul esett a fertelmes hó! Vagy hát legalább a tűzoltó-banda, mely még a távozó cseh péknek is búcsúszerenádot adott (igaz, a főparancsnok becses indítványa folytán?!), nem rukkolhatott volna ki volt polgármestere tiszteletére??

Elmaradt, elmaradt! Ki tudná azt, hogy valósággal miért?

Tarczali úr, mint a váló asszony, ki még mindig szereti rossz, lelketlen társát, egyenkint kezdte magában fölszámítgatni: mit tett a város hasznára. Középületeket emelt, erős kőburkolatot teremtett a legtöbb utcában, a céhek hanyag, hűtelen pénzkezelését rendbehozta, az adóviszonyokon enyhített, a hivatalos életben számos visszaélést megorvosolt, az árvaügyet kitűnő állásra juttatta, a polgárságot néhány erőszakoskodó főuzsorás körmei közül egy kis takarékpénztár által szerencsésen kivette...

Az erdő - éppen előtte állott a peres erdő messzire terjedő, hatalmas tölgyfáival! -, az erdő ez vonta el tőle a nép szívét!

Bár lelke a mellőzés és hálátlanság által végtelenül meg volt sértve, mégis föltette magában, hogy nem tekintve a kínosan tapasztalt és soha nem remélt méltatlanságokat, teljes erejéből azon lesz, hogy e botránykövet minél előbb elmozdítsa, és bebizonyítsa; hogy igaz szolgálataiért nem ezt érdemelte!

Hideg volt, sűrűn esett a hó, mégis alig győzte törülgetni széles homlokáról a bőven hulló verejtéket.

Ajkai remegtek, kevés kellett volna, hogy sírjon. Túlságos érzékenykedés! Ó, istenem! ez egykori komoly, talán büszke, szigorú ember minden percben visszatekintett, hogy nem jő-e a tanács és a kommunitás? De mire jönne, ily kutya mostoha időben? Természetes, hogy nem jött. Senki se jött.

Tarczaliné asszony volt tehát szerencsés, mert ő eszerint sírhatott bátran, és bizony élt is e jogával derekasan. Bevallotta, hogy azokat a szegényeket siratja: Halmos Bélát, és Elizt, kiket nagyon félt itt, és siratja azokat, kik a temetőben nyugosznak! Egykor azt mondta, ha innen elszabadulhatok, vissza se nézek többé e szívtelen fészekre, és most ő is sokszor visszatekintett arra a városra, ahol gyermekeskedett, ahol oly hosszú időn át boldog volt, ahol férjét imádták egyszer, ahol a főispán után az első emberek ők voltak, ahol a templomban övék volt a főhely. Pesten, ki tudja a templomba majd bejuthatnak-e? Teremtő atyám - szakadozott bújában a jó asszony -, de hisz én nem is akartam, hogy menjünk! (Dehogynem akarta!)

- De Korondiné - fordult a leányokhoz, kik valami édes székely dalt dudorásztak -, de Garasosné, de Papné, Buzásné: egyik se jött el! Mily irigység - no, megálljatok!... Megadja még a jó Isten, hogy azt százszorosan visszaadhatom!

De gyökeresen megváltozott a kedélyük, amint a vasúti kupékban elhelyezkedtek. Itt maguk voltak, együtt voltak, és lassanként mosolyogtak, eddegéltek, nevetgéltek.

A szélsebességgel robogó vonat hamar elhagyta Várhegynek még az utolsó szögletét, berkét is. Közeledtek a nagyváradi hamvas, kék hegyek, majd ráléptek a széles, határtalan magyar síkságra.

Aladár fölállt, kinyitotta az ablakot, nagy, fényes szemeivel elmerengett a puszta távolban, és szavalni kezdett:

Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztor legény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül -
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

(Petőfi)

Vagy igen: mindnyájan sírdogáltak, a leányok hangosan zokogtak, sőt még Tarczali úr is keservesen sajnálta, hogy minden úgy eltűnt! Úgy elkomorodott! - hogy csak egy kicsiny, kis prücsök sem hegedül az egész úton!

Ennek tulajdonítom részemről, hogy a család csak akkor szökött fel, mikor a konduktor Kőbányánál elkérte a jegyeket, és jelentette: Pest.

Pest! ah, felséges Pest!

De ni! Kabay úr, Csigadomby úr, Timót néni, ott Lívia, Fehér úr, Báthori Sándor a főhisztorikus, ah, a rángatós szemű és fél arcú Alázatos Taksony, az ifjú Nádori - nono még Bencze János úr is kihozta tenger sok leányát. Mi ez?

Hát az, hogy a legnagyobb szeretettel szedték le az urak és hölgyek a Tarczali-családot. Éljenzéssel fogadták, és rögtön vitték a Hungáriába, díszebédre.

- No látod, édes Ágnes! ugye mondtam, hogy ember, hogy szív, hogy műveltség csak itt van? Sírsz-e még? Hiszed-e most már, hogy helyt vagyunk? - szorongatá Tarczali úr kiderült felesége örömtől reszkető kezeit. - Nos, Ágnes?...

(folyt. köv.)