Payday Loans

Keresés

Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem PDF Nyomtatás E-mail
2010. augusztus 15. vasárnap, 21:30

BIBÓ ISTVÁN

ELTORZULT MAGYAR ALKAT,

ZSÁKUTCÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM


TARTALOM


FEJEZETEK


AZ ALKATI MEGHASONLÁS KÉRDÉSE
A MAGYAR FEJLŐDÉS ÚTJA A SZABADSÁGHARCIG
A SZABADSÁGHARCTÓL A KIEGYEZÉSIG
A KIEGYEZÉS ZSÁKUTCÁJA
A KIEGYEZÉSTŐL A MONARCHIA ÖSSZEOMLÁSÁIG
A MAGYAR ELLENFORRADALMI KORMÁNYZÁS ZSÁKUTCÁJA
MAGYAR KÖZÉLET SZÁZESZTENDŐS FORDÍTOTT KIVÁLASZTÁSA: HAMIS REALISTÁK ÉS TÚLFESZÜLT LÉNYEGLÁTÓK
MAI PROBLÉMÁK
EGYÉNI ALKAT ÉS KÖZÖSSÉGI ALKAT
ALKAT ÉS FEJLŐDÉS, ALKAT ÉS REAGÁLÓKÉPESSÉG
ALKAT ÉS POLITIKA


{2-571.} AZ ALKATI MEGHASONLÁS KÉRDÉSE


A századforduló óta, de különösen az utolsó két évtizedben a magyar közösségi élet egyik központi kérdésévé lett az, hogy milyen a magyar alkat, milyen a magyar. Nem volna ebben a kérdésfeltevésben semmi feltűnő, ha csak arról volna szó, hogy a jellegzetes népi alkat vonásait próbáljuk megkeresni a hitelnek azon a széles skáláján, mely a pillanatnyi ötlettől a mély művészi meglátásig terjed; vagy arról, hogy különös gonddal kutassunk, ápoljunk és őrizzünk minden jellegzetes népi megnyilvánulást; vagy akár egyenesen arról, hogy a magyar népiség feltárásával egyben a különállás, az önállóság általános igényét véljük alátámasztani. Joggal feltehetjük ugyan, hogy a kérdésnek ilyen felfogása nem mindig termékeny, s különösen azok a várakozások, melyek a népiség feltárásától és irányadóvá tételétől az egész magyar kultúra megújulását vagy politikai igények megerősödését várják, nagymértékben túlzottak. Mindez azonban nem kizárólagosan magyar jelenség: bizonyos fokig minden nemzetnél, főleg pedig minden Rajnán inneni nemzetnél megtalálható. A magyar alkat, a magyar jelleg keresése azonban az utolsó évtizedekben egy ezen túlmenő, hangsúlyozottan tragikus vonást is felvett: immár arról van szó nálunk, hogy a magyar történelem utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáiért, a magyar politikai fejlődés egyenetlenségéért, a magyar társadalmi értékrend és szellemi fejlődés szívósan, újból meg újból kiütköző egészségtelen vonásaiért a magyar alkat, a magyar jelleg valamiféle meghasonlását, megromlását tegyük felelőssé. Ahogyan Németh László felteszi a kérdést, meg kell találnunk, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”.

A kérdésnek ilyen feltevése szerint a bajok gyökerét ott kell {2-572.} keresnünk, hogy a magyarság olyan útra lépett, olyan formákat vett fel, olyan hatásokat fogadott be, melyek alkatának belső sajátosságaival ellenkeznek; vagyis a magyar a magyarban valamiféle nem magyarnak a hatására veszett el. Ez a valamiféle nem magyar legközelebbről háromféle módon érvényesülhetett: idegen uralom, idegen beolvadás és idegen hatás útján. Hogy az összes felsorakozó kóros jelenségek végső oka vagy így, vagy úgy a négyszáz esztendős idegen uralom volt, arra végül mindenki rábukkan, aki egy kicsit megpróbálja az előzményeket sorra szedni. Ezzel azonban senki sem elégszik meg, s nem is elégedhetik meg, mert hiszen 1918 óta nem álltunk idegen uralom alatt, sőt az idegen uralom már 1867-től kezdve lényegesen kevésbé közvetlen módon nyilvánult meg; mégis a közösségi alkat megromlásának tünetei éppen a 19. század közepén sűrűsödnek meg, s 1918 után válnak egészen végzetesekké. Az alkat kérdésének feltevése tehát kényszerűen továbbvisz az idegen beolvadás és az idegen hatás kérdéseihez. Ilyen módon áll elő az a helyzet, hogy pl. Németh László, miközben a magyar közösségi fejlődés és a magyar szellem belső megroppanásának az okait nyomozza,1 úgy érzi, hogy ennek során pontos mérleget kell készíteni a 19. századi sváb és zsidó asszimiláció sikeres vagy nem sikeres voltáról is: ennek következtében egész gondolatmenete, melynek alapvető válságérzékelése mélyen igaz és hiteles, reménytelenül belekerült akkor is, ma is az asszimiláció körüli viták ingerültségei közé, s aligha fogja bárki ezek közül kihámozni tudni. Ugyanennek a kérdésfeltevésnek egy másik változatát adja Karácsony Sándor, aki a kérdést túlnyomó részben német–magyar viszonylatban veti fel: a kiindulópont az idegen uralom, a gyarmati viszony, azonban a baj döntő tünetei a magyartól idegen német észjárás, sőt általában a nyugati észjárás deformáló hatásán méretnek le.2 A példák, melyeken ezt bemutatja, nagyon találóak, de vajon a magyar történelemben nem játszott szerepet olyan gyarmati viszony, olyan társadalmi elnyomás, melynél a kizsákmányoló történetesen magyar, tehát hasonló vagy azonos „észjárású” volt? Pedig ők mindketten világosan tudják, hogy az {2-573.} észjárás, az alkat nem mozdulatlan és egyetlen kulcsra járó, hanem fejlődő, sokágú valami. Mit szóljunk a magyar alkat náluknál kisebb méretű elemzőiről, akik magukban vagy kis csoportokban ápolják a magyar jelleg s a magyar sors rejtélyének megoldására hivatott tételeiket, melyek abban az egyben egyeznek meg egymással, hogy a nemzeti alkat jelenvaló állapotát tragikusan megromlottnak, igazi alkatát viszont különlegesen értékesnek vagy legalábbis eredetinek és érdekesnek tudják.

Ha le akarunk jutni ezekről a vakvágányokról anélkül, hogy süketté válnánk a valóban meglevő problémával szemben, akkor először közelről meg kell jelölnünk azt, amit bajnak érzünk. Milyen tapasztalatok alapján állíthatja valaki, hogy ez a közösség elvesztette önmagát? Jó, tudjuk, hogy az ország ifjúságának nagyobb része nemzetközi zenére nemzetközi táncokat táncol, hogy a beszélt és írott magyar nyelv számtalan vonatkozásban ízét-színét vesztette, hogy sokkalta több alárendelt mondatot használunk, mint őseink, hogy a magyar társadalom közösségi formái megzavarodtak és megbizonytalanodtak. Ezek azonban többé-kevésbé európai és világjelenségek, nem magyar különlegességek, még ha egyes hazai tünetek az átlagosnál súlyosabbak is. Különleges magyar jelenség azonban az, hogy ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétől kezdve, döntő történeti pillanatokban, mindenekfelett 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban „rossz oldalra állott”, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. Vezetőkben és a közösség egyes tagjaiban döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön – ami nem valami misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség {2-574.} egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze –, s úgy láttuk, hogy ugyanakkor más népek hasonló kritikus helyzetekben „ösztönösen” helyesebben, igazabban s a maguk közösségi érdekeinek megfelelőbben viselkednek. Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a „széthúzó” magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett. A magyar alkat megzavarodásának jelenségei is elsősorban ezekben az összefüggésekben megdöbbentőek, hiszen nemzetünk, mely magamagáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes stb., néhány éve a szemünk előtt s az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat.

Mindezek a történeti helyzetekben megjelenő jelenségek arra utalnak, hogy ha a magyar alkat válságának okait keressük, úgy először a történelemben kell körülnéznünk. Ezért akarjuk röviden áttekinteni azoknak a feltételeknek és eseményeknek a sorozatát, melyek a magyar nemzetnek mint közösségnek a tájékozódását a történelem folyamán meghatározták.


A MAGYAR FEJLŐDÉS ÚTJA A SZABADSÁGHARCIG

A magyar politikai és társadalmi fejlődés megzavarodásának kezdő időpontjául nyugodtan vehetjük a 16. század elejét. A Dózsa-forradalom leverése után Werbőczy művében3 először kap tartós formát Magyarországon a társadalmi erőviszonyoknak az az egyensúlya, hogy a köznemesség és kisnemesség szigorúan elkülöníti magát a parasztságtól, és a főnemességgel való minden társadalmi szembenállása ellenére is döntő pillanatokban azzal alkot közös nemesi frontot. Ekkor indul útjára az újkori magyar társadalmi fejlődés legkártékonyabb jelensége, a paraszttól alig különböző és mégis uralmi szellemmel és társadalmi kiváltságigénnyel telített, parasztgyűlölő kisnemes.

{2-575.} A Dózsa-forradalom leverését követő mohácsi vésszel a magyar főnemesség és rendiség ellenfeleként számba jövő királyi hatalom is kikapcsolódik az ország életéből. Ettől kezdve Magyarország végleg egy kelet-európaibb, jobbágyelnyomáson és rideg rendiségen alapuló társadalmi szerkezet vonásait vette fel, s ugyanakkor mint politikai egység szétesik, és politikai súlypontja külföldre, éspedig végül is Bécsbe kerül. E katasztrófák ellenére a következő két évszázadban az ország szellemi téren igen nagy mozgékonyságot és teljesítőképességet mutat, sőt éppen ekkor kapcsolódik bele nagyobb lendülettel és tömegerővel az európai szellemi áramlatokba. Jele ez annak, hogy a középkori előkészítő és beleilleszkedő magyar erőfeszítések a 14–15. századi nagy politikai fellendülés után a 16–17. századra jutottak, illetőleg jobb feltételek mellett jutottak volna oda, hogy Magyarországot az európai közösség egy saját lábán álló és önálló teljesítményekre képes politikai és kulturális egységévé tegyék. Politikai síkon a 16. és 17. század az önálló magyar politika mind nehezebbé és mind illuzórikusabbá váló erőfeszítéseivel telik el. Társadalmi síkon a polgári fejlődés megakadása vagy szűkössége miatt a nagy szellemi áramlatoknak nem sikerült a rendiség mozdulatlan kereteit komolyan veszélyeztetniök, de a korszak végére a Rákóczi-forradalomban4 a nemzeti önállóságért folyó nagy erőfeszítésben társadalmi forradalmi elemek is megjelennek rövid időre. A Rákóczi-forradalom bukásával a külön magyar politika egyelőre lelép az európai politika színpadáról, az ország belenyugszik, hogy a Habsburg Birodalom egyik tartománya lett, s ennek megfelelő zárt, provinciális politikai, társadalmi és szellemi keretek között igyekszik az elszenvedett vérveszteségből helyrejönni és anyagilag összeszedelőzködni. A 18. század második felére már egészen komoly tünetei mutatkoznak egy nemzetfeletti, vegyes nyelvű, de német irányítású dinasztikus keretbe való beleilleszkedés készségének, amire ma azért nem emlékezünk eléggé, mert ennek dokumentumait, nem lévén folytatásuk, immár nem tartja számon sem a magyar, sem az osztrák–német világ. Tovább él ugyan a magyar önállóság helyreállítására {2-576.} irányuló törekvés is, egyelőre azonban a politikai önállóságra való törekvés merőben rendi keretek között marad, a társadalmi és szellemi haladás erői viszont nem állanak a rendi nacionalizmus oldalán. Kiderül ez II. József uralma alatt, aki némileg megkésve, a Habsburgok birodalmából is egy olyan központosító, rendiségellenes, papságot az állam alá vető, polgárságot és ipart pártoló, jól adminisztrált, egynyelvű birodalmat akart alakítani, amilyenné Franciaországot évszázadok királyi abszolutizmusa tette. A Habsburg-háznak ezt a politikáját igazában nem a rendiség ellenállása és II. József halála törte derékba, hanem pár évvel később a francia forradalom visszahatása, mely elveszi a dinasztia kedvét a reformerkedéstől. Ebből a visszahatásból születik meg I. Ferencnek és Metternichnek a rendiséggel kiegyező reakciós, konzervatív Szent Szövetség-i politikája.

A Szent Szövetség korában, mikor a francia forradalom nyomán Európa-szerte sorra felvetődik a demokratikus politikai közösségalakítás problémája, ekkor válik nálunk is közös üggyé a politikai és társadalmi önállóság ügye. A Habsburgok dinasztikus közösségalkotó erőfeszítései sokkal újabb keletűek és sokkal gyökértelenebbek voltak annál, semminthogy a demokratikus közösségalakulás új tendenciái a Habsburgok által éppen csak kiépíteni és kikerekíteni kezdett keretet magukra nézve kötelezőnek elfogadták volna. A demokratikus közösségalakítás összes erőfeszítései az itt élő, már előbb kialakult nemzetek kereteit tették magukévá elsősorban nyelvi alapon, s az egész társadalmi, politikai és szellemi életet is ebben az irányban ragadták magukkal. A demokratikus közösségalakítás célkitűzésének jegyében kapcsolódott össze a nemzeti függetlenség ügye a politikai és társadalmi fejlődés ügyével Magyarországon is. Így hozta létre a 18. században összegyűlt magyar energiáknak a nagy európai mozgalmakba való belekapcsolódása a politikai és szellemi teljesítményeknek azt a magyar történelemben azelőtt és azóta meg nem ismétlődő sorát, amit magyar reformkor neve alatt ismerünk. A politikai és társadalmi önállóság ügye egymást erősítik, {2-577.} és egyik a másiknak szerez híveket: a nemzeti önállóság programja sikeresen megbontja a rendi nacionalizmusnak a társadalmi reformokkal szemben való ellenállását, a társadalmi reformprogram lendülete pedig a magyarság körén kívül is vonzóerőt gyakorol. Ekkor formálódik ki egy mindinkább kiszélesedő magyar radikalizmus is, mely megpróbálja a reformkor politikai vezetőinek óvatos célkitűzésein túlmenve felbontani Magyarország teljességgel megmerevedett társadalmi hierarchiáját s az ország társadalmi fejlődését teljes erővel belevinni az európai demokratikus és forradalmi fejlődés nagy folyamatába. Ezt a radikalizmust ma már mindenki mást elhomályosító módon csak Petőfi életműve képviseli számunkra, mely azonban a maga korában nem volt sem szervetlen, sem izolált jelenség; csak éppen e radikalizmus többi megnyilvánulására és többi szereplőjére azért nem emlékszünk eléggé, mert nem volt folytatásuk, hiszen igazi szerepük az önállósági harc sikeres megvívása után kezdődött volna.

Kétségtelen, hogy az a társadalmi, politikai és szellemi folyamat, amely 1848–49-hez vezetett, közelről nézve nagyon sokféle diszharmóniát is felmutat. Hiányzott a rendi, uralmi nacionalizmus és a demokratikus nacionalizmus szempontjainak és követelményeinek a világos elválasztása, ami a nemzetiségi kérdésben vezetett végzetes következményekre. A döntő szerepet vivő köznemesség, noha történelmének legjobb, legtermékenyebb korszakát élte, végül mégiscsak egy rendiségtől vagyis hierarchikus társadalmi szemlélettől át- meg átjárt társadalmi képződmény volt, mely a neki kiosztott „polgári” szerepet csak félig-meddig játszhatta. A nekilendült polgári és értelmiségi fejlődés minden igyekezet és biztató kezdet ellenére is nagyon felületes és előzményekben eléggé meg nem alapozott volt. Hiányoztak a politikai akcióra vállalkozni kész kézműves- és paraszttömegek. Az egész vállalkozás nem épült mindig jól előkészített és tovább épített teljesítményekre, hanem sok hirtelen elhatározott, akart és szándékolt erőfeszítésből állott. Ugyanilyen összhangtalanságokat olvas le Németh László irodalmi síkon arról, amit a nyelvújítás {2-578.} mint probléma, mint program és mint módszer jelentett és károsított a magyar szellemi életben (Kisebbségben, 8–11.), s ebből kiindulva a reformkor egész fejlődésében – elsősorban irodalmi megnyilvánulások elemzése alapján – már annak a felhígulásnak a kezdetét látja, amely a század második felében vált teljessé és súlyossá. Félrevezető azonban ennek s a következő korszaknak egy kalap alá vétele. Egészen 1849-ig az egész folyamat, minden bomlási jelenség ellenére, azok közé a nagyon is termékeny felhígulások közé tartozik, amelyek az új politikai, társadalmi vagy szellemi vállalkozásba belefogott közösségeket jellemzik, s amelyekből siker esetén a szóban lévő közösségnek új elemekkel gazdagodott, de egyben még jellegzetesebb és határozottabb arculata tud kiemelkedni. Kétségtelen pl., hogy az optimizmusnak és racionalizmusnak az a foka, melyet Petőfi képvisel, kiütközött abból az alkatból, melyet a magyar történelmi fejlődés addigi és azótai megnyilvánulásait összegezve magyar alkatnak ismerünk. Optimizmus és racionalizmus azonban a modern európai fejlődés döntő elemei, s minden nemzetnek, mely ebben részt akar vállalni, a maga alkatát ezekkel a vonásokkal az eddiginél erősebben meg kellett színeznie. Petőfi tehát egészben a magyar fejlődés egészségének, nem pedig válságának volt a tünete; az volt politikai és társadalmi magatartásának tisztaságában, de az volt – hogy egy pillanatra irodalmi területre merészkedjünk – a nyelvújítás olvashatatlan prózája után szinte váratlanul megjelenő kristálytiszta s mai írásként is olvasható prózájában is!

Az ilyen módon összegyűlt erőkkel vállalkozott a magyarság 1848–49-ben elsőnek arra, hogy a demokratikus közösségalakítás szempontjából immár minden nemzetnek útjában álló Habsburg Birodalmat felrobbantja. Ez a kísérlet akkor a magyarság erején felül valónak bizonyult, részben az európai helyzet meg nem változásában érdekelt erők túlereje miatt, részben pedig azért, mert az önállósági harc folyamán a magyarság a történelmi Magyarország más nyelvű lakosainak nemzeti mozgalmaival a közös akció útját végül is nem tudta megtalálni. A magyar függetlenségi {2-579.} harc tehát az európai reakció összefogásán és a hazai nemzetiségek ellenállásán összeomlik, s romjain az osztrák abszolutizmus rendezkedik be.


A SZABADSÁGHARCTÓL A KIEGYEZÉSIG

Az 1849–1860 közötti osztrák abszolutizmus a dinasztia utolsó kísérlete volt arra, hogy heterogén birodalmából egységet formáljon. Sokan rámutattak az abszolutizmus e kísérletének rendiségellenes, népbarát, modernizáló vonásaira úgyannyira, hogy bizonyos vonatkozásban a magyar szabadságharc rendiséggel elegyes nacionalizmusánál haladottabb rendszernek próbálták feltüntetni. Valóban radikális kísérlet volt, mert teljesen meg akarta szüntetni a monarchia alkotórészeinek a történeti különállását; mégis merő anakronizmus volt, mert minden lépését bizonytalanná tette a népektől való félelem, hiszen minden reformja, mely a rendiség épületén bontott egyet, akár akarta, akár nem, végső sorban nem a dinasztia, hanem a népek ügyét vitte előre. Ezért ez a megbizonytalanodott abszolutizmus a II. József rendiségellenes, reformer és felvilágosodott abszolutizmusának a sivár, bürokratikus és klerikális árnyéka volt csak: lebonyolította a jobbágyfelszabadítást, de a társadalmi felszabadulási folyamat továbbfolytatásának a legkisebb szándéka nélkül, modernizálta és egyes rendi maradványoktól megtisztította az állami kormányzatot, de a társadalom rendi hierarchiájának az érintése nélkül, leintette a nemzeti torzsalkodásokat, de a népek felszabadulási igényeinek a legkisebb elismerése nélkül.

E kísérlet lehetetlensége tíz év alatt napvilágra került: kiderült, hogy nem lehet a 19. században egy olyan aránylag haladott országban, mint a Habsburgok birodalma, valamiféle alkotmányosság nélkül kormányozni. Az uralkodó tehát kiadja az 1860. évi októberi diplomát,5 mely elejti az abszolutizmus „forradalmi” rendszerét, és a dinasztia túlsúlyának a szigorú fenntartásával bevezet egy óvatos alkotmányosságot. Ez az alkotmányosság a történeti – ami annyit tesz, hogy arisztokráciával bíró – országok kereteire, történeti intézmények helyreállítására és konzervatív {2-580.} társadalmi erőkre támaszkodik, országonként rendies vagy szűk választójogú gyűlésekkel és fölöttük egy Bécsben székelő birodalmi tanáccsal. A dinasztia tehát, miközben alkotmányt ad népeinek, egyben megpróbál az egyes országok rendi vagy rendies társadalmi erőivel kiegyezni, vagyis legalább annyit lép hátra, mint előre, s lényegében I. Ferenc és Metternich politikájához tér vissza modernizált kiadásban. Minthogy az egész elgondolás lényege az egyes országok történeti jogaival való kiegyezés, ennek jegyében elkezdődik a Habsburg-ház alkudozása a történelmi nemzetek, elsősorban a magyar nemzet igényeivel. Ezen a ponton azonban akadály lép fel: a magyar rendi alkotmány 1848-ban törvényesen átalakult modern parlamentáris alkotmánnyá, méghozzá egy független állam parlamentáris alkotmányává, Magyarország számára tehát nehéz komoly alkotmányos eredményként feltüntetni egy olyan engedményt, mely ennél kevesebbet ad. Magyarország tehát nem küld képviselőket a birodalmi tanácsba, s Deák Ferenc a kiegyezés előfeltételeként a negyvennyolcas törvények elismerését kívánja. A dinasztia viszont éppen a negyvennyolcas folyamat folytatódását vagy újrakezdését akarja elkerülni, tehát a kiegyezés első kísérlete meghiúsul: pár évi közbeeső konzervatív kormányzás után újabb alkudozás kezdődik, melynek során egy újabb vesztett háború teszi a dinasztiát engedékenyebbé.

Mi történt ezenközben Magyarországon? Az abszolutizmus alatt a nemzet politikai helyzete tiszta ügy volt. Zsarnokság alatt nyögött, méghozzá egy idegen nyelvű, bürokratikus és kicsinyes zsarnokság alatt, tehát passzív ellenállásba lépett. A passzív ellenállás tíz esztendejének végére azonban a magyar társadalmi fejlődés síkján egy végzetes folyamat bontakozik ki: a nemzeti értelmiség és a haladó köznemesség megtorpanása.

Ez az a pont, amelytől kezdve érdemes különös figyelemmel követni a magyar fejlődés megzavarodásának a tüneteit. Mert eddig mind a rendi, mind az abszolút korszakban semmi kétség nem volt abban, hogy mi az ország valóságos helyzete: a Habsburg-keretbe való beletartozás, a társadalom megmerevedett {2-581.} rendi szerkezete, összes viszonylatainak szűk és vidéki jellege súlyos tehertételek voltak, de olyanok, melyek mindenki előtt tisztán állottak; nyílt, intézményes, bevallott módon meg voltak szervezve, s lehetett őket annak nevezni, sőt maguk is annak nevezték magukat, amik. Röviden: nyílt, világos, kétségkívüli részei voltak az ország politikai, társadalmi és szellemi helyzetét meghatározó valóságnak. A zavar a hatvanas években kezdődik, pontosabban abban az időpontban, ahová Németh László a magyar szellem megroppanását lokalizálja: csak abban kételkedhetünk, hogy a katasztrófa mibenlétének megragadására alkalmasak a hatvanas évek irodalmi folyóiratainak azok a zsákutcái és nehézségei, amelyekről Németh László a magyar szellem e láthatatlan katasztrófájának tüneteit le próbálja olvasni (Kisebbségben, 38–42.). A bajt valahol az egész közösség feltételeinek és tájékozódásának a megváltozásában kell keresnünk.

Az 1848–49. évi magyar forradalom bukásának nagy megrázkódtatása a magyarság politikai, társadalmi és értelmiségi vezető rétegeibe két döntő, s mindjárt hozzátehetjük, félrevezető tanulságot rögzített bele a tapasztalat kitörölhetetlen élességével. Az egyik tanulság az volt, hogy a Habsburgok birodalma olyan európai szükségszerűség, melynek hatalmi köréből sikeresen nem vonhatjuk ki magunkat, mert hiába próbálnók széttörni, egész Európa együttes erővel rakná újból össze. Ez így már akkor sem volt igaz, még kevésbé volt örök igazság. A másik döntő és megtévesztő tanulság az volt, hogy ha netalántán mégis sikerülne a Habsburgok birodalmát szétrobbantani, akkor vele együtt törne darabokra a történeti Magyarország is, melynek soknyelvű nemzetiségei 1848–49-ben világosan megmutatták elszakadási szándékukat. Ez viszont nagyobbrészt igaz volt, ezen azonban végsőleg a Habsburg Birodalom fennmaradása sem segíthetett. A magyar nemzeti értelmiség azonban e két megrendítő tanulság hatására elvesztette a vállalkozó kedvét, s inkább a megmenthető biztosítására gondolt, semmint arra, hogy egy új forradalom számára újból egy bátor elitet állítson ki. Ezzel pedig megszűnt az a lehetőség is, hogy a nemzeti értelmiséggel több {2-582.} ponton kapcsolódó magyar köznemesség vagy akár csak annak egy része még egyszer komoly erővel és elszántsággal a haladás ügye mellé álljon. Annyival kevésbé, mert a köznemesség időközben rájött, hogy a jobbágyfelszabadítás a tönk széléré juttatta, s csak a reformokat körömszakadtig ellenző nagybirtokosságnak használt. A köznemesség tehát, ha már társadalmi hatalma földjeivel együtt kicsúszott vagy kicsúszóban volt lábai alól, arra szedte össze erejét, hogy a megyei és állami hivatalokban bírt régi politikai hatalmát szerezze vissza, s azokat a közben megismert modern bürokrácia szabályai szerint fizetésessé alakítva, egyben gazdasági létalapot is szerezzen magának. Mindjobban égetővé vált tehát számára a kiegyezés, s az 1860–61. évi sikertelen országgyűlést6 követő újabb várakozást már alig-alig győzte türelemmel. Ennek a türelmetlenségnek a szorongató hatása döntő tényező volt abban, hogy Deák Ferenc 1867-ben engedékenyebb volt, mint 1861-ben.


A KIEGYEZÉS ZSÁKUTCÁJA

A dinasztiát és Deákékat tehát egyaránt a kiegyezés irányába szorította a saját helyzetük. Két védekezésre kényszerült, félelembe merevedett politikai erő egyezik ki egymással 1867-ben, amint arra Németh László is találóan rámutat (Kisebbségben, 42–44.). A Habsburgok kiegyeznek a magyar nemzettel, mert úgy tudják, hogy a magyarok a legenergikusabb és legfélelmesebb, önállóságra törő népe a monarchiának, s nem veszik észre, hogy e nemzet vállalkozó kedvét közben súlyos törés érte. A magyarok pedig megkötik a kiegyezést, mert úgy tudják, hogy a Habsburgok birodalma kikerülhetetlen szükségessége az európai államrendnek, s nem veszik észre, vagy nem merik észrevenni, hogy éppen az a két vesztett háború,7 mely a dinasztiát a kiegyezésre kényszerítette, egyúttal éppen a szabadságharcot és Kossuthot igazolja abban, hogy a monarchia egyáltalán nem sebezhetetlen. A dinasztia és a magyar politikai vezető réteg kölcsönösen túlbecsülte a másik fél erejét, s ebben tévedett; ez azonban azért történt így, mert mind a kettő érezte, hogy saját {2-583.} erejéből nem tudja megőrizni helyzetét, s ebben nem tévedtek. Kiegyeztek tehát, hogy ki-ki megmentse és megóvja azt, ami neki fontos: a Habsburgok birodalmukat, a magyarok államukat. E kettő azonban továbbra is szöges ellentétben volt egymással; sőt a 19. században, a demokratikus közösségalakulások sodrában inkább ellentétben volt, mint valaha. A dinasztia által az októberi diplomával megindított, de keresztülvinni nem tudott modernizált metternichi politika alapja az az elgondolás volt, hogy a monarchia minden történeti nemzete, országa és tartománya a rendies önkormányzat és a birodalmi védettség arányos adagolását élvezve „a dinasztia iránti hűségben forrjon össze”. A Deákék által vallott, de keresztülvinni nem tudott negyvennyolcas politika alapja a magyar függetlenség és liberális alkotmányosság volt, legfeljebb perszonálunióban az uralkodó többi országával. A közös formulát csak azért sikerült végül mégis megtalálni, mert 1866 után rövid időre halvány, vérszegény és mindenkire ártalmatlan formában az 1848-as helyzet látszott megismétlődni: Ausztriában a vesztett porosz–osztrák háború után a konzervatívak háttérbe szorultak, s rövid időre a nagynémet szabadelvűek kerültek kormányra,8 akik szabadelvű politikával remélték Ausztria németországi helyzetét visszaállítani, s a német politikai kereten kívül eső Magyarország aránylag nagyfokú különállását tudomásul vették. A kiegyezés tehát formailag úgy jelent meg, mint a szabadelvűek diadala a Lajta mindkét oldalán. Valójában a német szabadelvűek kormányzása az osztrák politikában rövid közjáték volt, s hamarosan újból s véglegesen konzervatív kormány váltotta fel őket; a magyar liberálisok pedig olyan félelmekben éltek, amelyek mindinkább beoltották őket komoly reformtervekkel szemben. A kiegyezés vérbeli konzervatív cselekedet volt, s éppen ezért volt lehetséges a sok belső ellentmondás ellenére is: a megegyező feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége hozta össze. A liberálisok csak a formula megtalálásához kellettek, a létrejött szerkezetet kezelni csak konzervatív alapon lehetett, de úgy is csak ideig-óráig.

{2-584.} Az a műfogás, mellyel a kiegyezés a szemben álló álláspontok ellentétét áthidalta, a „közös ügyek” kérdésének a rafinált „megoldása” volt. A közös ügyeket, a külügyet és a hadügyet a birodalmi tanácsnak és a magyar országgyűlésnek delegáció nevű különbizottságai intézik, melyek szigorúan úgy voltak megszervezve, hogy senki se nézhesse őket együtt valamiféle közös parlamentnek. Az azonban, hogy a delegációk együtt nem tárgyalhattak, csak szavaztak, gyakorlatilag nem azt jelentette, mintha a delegációkon keresztül a külügy és hadügy kérdésében is az osztrák és magyar parlament határozott volna. Hanem az igazi célnak megfelelően azt, hogy a külügy és hadügy, a delegációk csökevényes parlamentpótlékától alig zavarva, a dinasztia fenntartott területei maradtak.9 A közös ügyeknek az ilyetén rendezését azután teljesen különböző módon, két egymással ellentmondó konstrukció révén s egymástól eltérő szövegekkel illesztették bele a két ország közjogába. Az osztrák kiegyezési törvény úgy van megfogalmazva, mint ami csupán módosítja az egész birodalomnak egységesen alkotmányt adó 1860. évi októberi diplomát oly módon, hogy bevezeti a magyar szent korona országai számára azt a különleges privilégiumot, hogy azoknak a birodalmi tanácsban nem kell képviseltetniök magukat.10 Az osztrák kiegyezési törvény továbbra is a birodalomról beszél, amelynek azonban ettől kezdve van egy (onnan nézve) Lajtán inneni fele, „a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok”, és egy Lajtán túli fele, a magyar szent korona országai. Ezzel szemben a magyar kiegyezés egy önálló és minden birodalmi kerettől független magyar államról beszél, melynek egy Ausztria nevű másik állammal néminemű közös ügyei vannak. Ezt az álláspontot támasztotta alá az is, hogy az egész monarchiát a kiegyezéstől kezdve Ausztria-Magyarországnak hívták. Hiába hívták azonban így, s hívtuk mi a magunk felét a magyar korona országainak, a Lajta másik oldalán lévő országot ott sohasem hívták Ausztriának, hanem csak a „birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok”-nak vagy rövidesen Ciszlajtániának, az Ausztria elnevezést pedig az osztrák kiegyezési {2-585.} törvénynek megfelelően továbbra is az egész monarchiára értették. Ez ott azt az illúziót keltette, hogy a régi Ausztria érintetlenül megmaradt, holott közelebbről megnézve kétségessé vált, hogy egyáltalán létezik-e; a magyar nemzet illúziója viszont az volt, hogy Ausztria egy szomszéd ország; holott a szó mögött álló igazi realitás a dinasztia nemzetközi és katonai hatalma volt, ami egyáltalán nem csak a szomszédban létezett, hanem éppen úgy itt Magyarországon is. Az egész konstrukció jogilag magyar oldalon, tényleg a dinasztia oldalán volt erősebb, de mindkét irányban mindenekfelett hazug volt.

A dinasztiának azt hazudta a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és katonai teljhatalmát komoly korlátozástól mentesen megtartotta. Valójában azonban ahhoz, hogy egy monarchiát államnak lehessen nevezni, a külügyön és hadügyön kívül, amelyeknek révén az uralkodó inkább csak „fenntartja” államát, nagyon sok minden más is szükséges, amelyeken keresztül az uralkodó „jót tehet” népeivel. Ezek azonban magyar vonatkozásban a különálló magyar állam kezében voltak, ezzel pedig egy olyan politikai egység alakult meg a monarchia kellős közepén, melyben a dinasztikus lojalitás mindinkább megszűnt közösségképző tényező lenni. Ez azonban visszahatott a monarchia kimondhatatlan nevű másik felére is. Az osztrák-németek számára a kiegyezés azt jelentette, hogy megszűntek az egész monarchiában vezető nép lenni, s nemsokára, 1871-ben szétfoszlott az a reménységük is, hogy ehelyett Ausztria a német birodalomban fogja visszaszerezni egykori vezető helyét. A többi népek, mindenekelőtt a cseh nemzet számára pedig mind kevésbé volt megindokolható, hogy ha egyszer a magyaroknak szabad önálló országot játszani, annak igen sok külsőleges és nem kevés lényeges kellékével, akkor ők miért nem kaphatják meg ugyanezt vagy valami hasonlót. Különös élességgel kiderült ez az ellentmondás a kiegyezés után négy évvel, 1871-ben, mikor a dinasztia az októberi diplomával elkezdett politika logikus továbbfolytatásaképpen a „rangban” következő történelmi nemzetnek, a cseheknek a történelmi közjogával is ki akart egyezni. {2-586.} Ezt Andrássy Gyula, a magyar miniszterelnök akadályozta meg, aki az önálló magyar államiság nevében emelt vétót a cseh közjogi törekvések érvényesülésével szemben.11 Ezt az ellentmondó és a „történelmi” nemzetek közti szolidaritást is arcul csapó közbelépést csak úgy lehet megérteni, ha értjük a dualizmus rafinált és hazug építményének a szerkezetét: amíg az osztrákon kívül csak magyar közjog van, addig elhihető az a fikció, hogy Budapest egyenrangú Béccsel, de ha már van cseh közjog s mögötte a többieké is, akkor egyszerre kiderül, hogy Budapest helyzete sokkal inkább hasonlít Prágáéhoz, s annál legfeljebb árnyalatnyilag jobb. A cseh kiegyezés meghiúsulása pedig a dinasztia számára annyit jelentett, hogy a dinasztia a német érzelmű osztrák-németek bizalmának elvesztése után szembekerült birodalmának szláv többségével is. De nem kevésbé végzetes volt ez a magyar nemzet számára is, mely ettől kezdve úgy volt érdektársi viszonyban a halálra ítélt monarchiával, hogy ebben a viszonyban a monarchia összes népei között egyedül maradt benne, méghozzá presztízskérdést csinált abból, hogy egyedül maradjon.

A másik oldalon a magyar nemzetnek azt hazudta a kiegyezés, hogy megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügy és hadügy terén hiányzik az önállóság – vagyis ott, ahol az önállóság kérdése kritikus pillanatokban eldől. Deák Ferenc a Kossuthhoz írott válaszában12 s őt követve egy fél század múlva Szekfű Gyula az érvelés minden fegyverével igyekezett azt bebizonyítani, hogy negyvennyolc szellemét hatvanhét valósította meg, s hatvanhétben nem történt más, mint a negyvennyolcas törvények által megoldatlanul hagyott közös ügyek rendezése.13 Valójában éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belső hazugságának az alapépítménye; hogy miért lehetett éppen 1920-ban feleleveníteni, azt majd látni fogjuk. Miért hagyta nyitva 1848 a külügy kérdését, s miért beszélt világosan, minden „nyitva hagyás” nélkül magyar honvédelemügyről? Éppen azért, mert legfeljebb perszonáluniót, további szándéka szerint teljes függetlenséget akart. Mit jelent az, hogy a kiegyezés ezeket a {2-587.} részben nyitva hagyott, részben nyitva sem hagyott kérdéseket a szoros unió irányában „oldotta meg”? Talán azt, hogy közben tizennyolc évig a kérdés „megoldatlan” volt, tehát kétséges volt, hogy ki intézze Magyarország külügyét és hadügyét? Szó sincs róla! Ezt a „kérdést” rég eldöntötte a szabadságharc elvesztése és a nemzet forradalmi vállalkozó kedvének a lelohadása. Hazugság és öncsalás volt, hogy ennek ellenére 1867-ben s azóta az egész közjogi kérdésről úgy beszélt és úgy vitázott mindenki, mintha hatvanhétben a liberalizmus jegyében valami ott folytatódnék, ahol negyvennyolcban abbamaradt, mintha az 1848 és 1867 között eltelt időszak a magyar fejlődésből valahogy kiesett volna, valamiképpen nem volna érvényes. Valójában a közbülső idő a magyar politikai fejlődésből egyáltalán nem esett ki. Valójában a kiegyezés ott folytatta, ahol az osztrák provizórium14 abbahagyta, az pedig ott folytatta, ahol Metternich kormányrendszere abbahagyta, de úgy, hogy a forradalom és az abszolutizmus közjátékának néhány tanulságát levonta az 1860. évi októberi diplomában. A kiegyezés tulajdonképpeni tartalma az, hogy a magyar nemzet a közös ügyek rafináltan kétértelmű megszerkesztésében megkapja azokat az engedményeket, melyeknek árán azután elfogadhatja… az októberi diplomát. A magyar közjogban egy szó sem esik az októberi diplomáról, annak dinasztikus és rendi erők kompromisszumán alapuló óvatos alkotmányosságáról, holott a kiegyezéses magyar alkotmányosságnak az üres vázzá vált negyvennyolcas törvények mellett az volt az igazibb, szellemében közelállóbb, láthatatlan alapokmánya.15 Ez pedig nemcsak azt jelentette, hogy nincs magyar külügy és hadügy. Hanem ezen keresztül illuzórikussá tette a legfontosabb negyvennyolcas vívmány, a parlamenti kormányzás fennmaradását is. Magyarország ugyan felelős parlamenti kormányt kapott, de azzal a feltétellel, hogy parlamentje mindenkor olyan többséggel rendelkezzék, amely a kiegyezést magára nézve kötelezőnek elfogadja. Mi történik, ha nincs ilyen többség? Akkor jön a dinasztia katonai ereje, amint az világosan kiderült az 1905. évi válság alkalmával!

{2-588.} Mi vitt rá olyan szellemeket, mint Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Eötvös József, hogy ebbe a kiegyezésbe belemenjenek, sőt ezt mint a magyar nemzet kívánságainak teljesülését ünnepeljék és ünnepeltessék a nemzettel?16 Nem jutunk messzire, ha azt mondjuk, hogy a reakció zsoldjába állottak, vagy akár enyhébben azt, hogy behódoltak a reakciónak. Valóban történt valami ilyesféle velük, ez azonban nem oka, hanem következménye annak a mélyebben fekvő és nemcsak őket, hanem szélesebb rétegeket is érintő megtorpanásnak, melyről már szólottunk. Hogyan volt azonban lehetséges, hogy ők és hozzájuk hasonló élességű gondolkodók nem vették észre a kiegyezésnek ezeket az ellentmondásait, melyek az értelem számára nyilván akkor sem voltak rejtettebbek, mint ma? Ennek a megértéséhez tudnunk kell, hogy akkor az ő számukra egyáltalán milyen kérdések formájában vetődött fel a probléma.

Az első kérdés mindnyájuk számára csakúgy, mint 1848-ban, az volt, hogy akarnak-e független, alkotmányos, szabadon kormányozott Magyarországot. Nem vitás, hogy ők erre 1867-ben is teljes és őszinte meggyőződéssel igennel feleltek. A másik kérdés azonban mindjárt az volt, hogy az alkotmányos monarchia hívei-e avagy republikánusok. Nem volt vitás számukra, hogy az alkotmányos monarchia hívei és nem a köztársaságéi. Még ha nem lelkesedtek is a Habsburgokért, az alkotmányos monarchia felelt meg egész politikai és társadalmi szemléletüknek s temperamentumuknak is; tudjuk, hogy maga Kossuth sem volt feltétlenül republikánus. Végül a harmadik kérdés, amelyik felvetődött számukra, az volt, akarják-e a történeti Magyarország területi épségének a megmaradását. Erre a kérdésre is feltétlenül igennel feleltek. Ez a két utóbbi igen azonban, amely elvben megfelelt a forradalmi fejlődésben meglehetős szünetet tartó akkori Európa korszerű politikai közfelfogásának, Magyarország esetében kibékíthetetlen ellentmondásban volt az első igennel. Ami először a monarchiát illeti, a 19. századi alkotmányos monarchia funkcionálásának az volt az előfeltétele, hogy a monarchia egy nemzettel, egy közösséggel hajlandó legyen magát {2-589.} azonosítani. Magyarország számára azonban a monarchia a Habsburg Birodalom formájában volt adva, mely öt történelmi nemzetből s ezenfelül még hat önállóságra törő népből tevődött össze, tehát a siker reményével alkotmányos, nemzeti monarchiává átalakítani nem lehetett.17 A független, alkotmányos Magyarország követelése tehát magában foglalta a monarchia felrobbantásának követelményét, márpedig Deák, Eötvös és Kemény, akik az egész nemzettel együtt a forradalmi harc bukásának és feleslegesnek érzett vérpazarlásának a benyomása alatt voltak, ezt a következményt nem merték vállalni. Ezt csak Kossuth vállalta, aki emigrációjában egy életre azonosította magát a bukott magyar forradalom ügyének igazságával. Ami pedig a történelmi Magyarország ügyét illeti, e tekintetben azzal kellett volna a nemzet vezetőinek szembenézniök, hogy a demokratikus szabadság egyben a népek önrendelkezési jogát is magában foglalja, ebből pedig a történelmi Magyarország kisebb-nagyobb mértékben való megcsonkulása vagy legalábbis annak a kockáztatása következik. Ezt a következtetést pedig így, ilyen határozottan megint csak nem merték levonni. Ezt is csak az emigráns Kossuth közelítette meg egyszer, a maga dunai konföderációs tervével,18 de annak a visszhangja olyan volt, hogy nem nagyon tért vissza reá többet, bár elejteni nem ejtette el. A magyar vezető réteg többsége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti határoknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szándékától. Aki pedig e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak a számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történeti Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az. Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.

{2-590.} Ha ezt látjuk, akkor többet tudunk, mintha csak azt tudjuk, hogy a kiegyezés reakciós mű; akkor azt is értjük, hogyan tudott ez a reakciós mű nem reakciós erőket a maga szolgálatában lekötve tartani. A kiegyezés azt jelentette, hogy általa egy fél századon keresztül azok az energiák, melyek 1848–49-ben nálunk s általában minden egészségesebb fejlődésű országban a haladás tényezői voltak, jó fele-háromnegyed részükben a kiegyezés üresen őrlő malmában használódtak fel, abban az üres malomban, mely ellentmondó célkitűzésekből, politikai fikciókból, hazug formulákból és hamis kényszerűségekből épült fel. Minthogy ez az egész zsákutca az ország közjogi és politikai szervezésének a mikéntje körül alakult ki, ezért volt érdemes pontról pontra végigkövetni azt a közjogi és politikai jellegű konstrukciót, melyben ez testet öltött. A politikum területe ugyan nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint pl. a műszaki alkotás vagy a termelés területén, azonban nagyon is központi jelentőségű ahhoz, hogy hazugságai idővel végzetesekké ne váljanak. Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.


A KIEGYEZÉSTŐL A MONARCHIA ÖSSZEOMLÁSÁIG

A dinasztiának és a magyarságnak 1867-ben leszögezett kiegyezése, mely kölcsönös becsapáson, pontosabban kölcsönös öncsaláson alapult, mindenekelőtt politikai síkon vezette zsákutcába az egész fejlődést. Ötven esztendőn keresztül a Lajtán innen és a Lajtán túl minden közjogásznak az lett a feladata, hogy a jog összes eszközeivel a maga országa javára értelmezzen egy olyan közös alapokmányt, amelyről minden értelmezés előtt azt kellett volna megállapítani, hogy alapjában hazug és ellentmondó. Ötven {2-591.} esztendőn keresztül a magyar nemzet óriási energiát fordított olyan harcokra, melyekkel a kiegyezés nemzeti vívmányait akarta továbbfejleszteni, holott a kiegyezés olyan nyakatekert, konzervatív kompromisszum volt, amelyet lehetett betűről betűre megtartani, és lehetett volna felborítani, csak éppen fejleszteni nem. Ötven esztendőn keresztül a politikai bölcsesség abban merült ki Ausztriában és Magyarországon, hogy hogyan lehet olyan politikai intézkedéseket találni, melyeket Ausztria és az uralkodóház felé a kiegyezés szigorú tiszteletben tartásának, Magyarország felé pedig a kiegyezést túlhaladó, eget rengető nemzeti vívmányoknak lehet feltüntetni. Az egész helyzet a vezető rétegek politikai értelmességének a fokozatos romlását idézte elő, a nép politikai értelmességének a visszafejlesztéséről pedig gondoskodott a magyar politika ekkor kibontakozó és állandósuló legdemoralizálóbb jelensége, a választások megrontása. Aki ugyanis egyszer elfogadta a kiegyezést s mindazt, amit az jelentett, annak három okból is el kellett fogadnia a magyar választások tisztaságának és a magyar választóknak a megrontását: azért, mert a kiegyezés szellemében sem a teljes függetlenség, sem a társadalmi forradalom, sem a nemzetiségi önrendelkezési jog híveinek nem volt szabad többségre jutniok. Azok az alkotmányos intézmények tehát, melyeknek 1848 elgondolása szerint a politikai nevelődés iskoláinak kellett volna lenniök, így váltak a népbutítás intézményes eszközeivé.

A politikai és közjogi zsákutcával teljesen párhuzamos volt a társadalmi fejlődés megrekedése is. A társadalmi fejlődés bizonyos zavarai, mint láttuk, részesek a kiegyezés létrejöttében, viszont a kiegyezés konstrukciójának a megmerevedése maga is tovább segítette a társadalmi fejlődés elakadását. Ahogyan a kiegyezés politikailag nem negyvennyolcat folytatta, hanem negyvenhetet, ugyanúgy társadalmi téren is az a lényege a kiegyezés utáni társadalmi fejlődésnek, hogy a negyvennyolcas vívmányok formai átvételével, de a negyvennyolcas lendület teljes elhagyásával a magyar társadalmi erőviszonyok százados mozdulatlanságát őrzi tovább. A társadalmi viszonylatoknak az {2-592.} a folyékony és mozgásban lévő volta, amely 1848 előtt azt mutatta, hogy a köznemesség haladó része a polgársággal európai értelemben vett s a feudalizmussal szembeszállni tudó polgári osztállyá, a köznemességből származó értelmiség a nem nemes származású értelmiséggel együtt szabad és a társadalmi reform ügyének rendelkezésére álló modern értelmiséggé képes átalakulni, teljességgel megszűnt. Az egybeolvadási folyamat tovább folyt, de ellenkező értelemben: a megfélemledett értelmiség és a magyar nép tömegeitől izolált, nagyobbrészt német eredetű polgárság olvadt bele a köznemességbe, mely visszahúzódott a maga régi társadalmi kereteinek a sáncai közé. Így jött létre a felfelé követelődző, lefelé rangtartó úriembernek az a típusa, amely nem hasonlított sem egy nyugat-európai értelemben vett burzsoáziához, még kevésbé valamilyen, a társadalmi reform szempontjából jelentős értelmiségi réteghez, annál inkább a werbőczyánus magyar köznemességhez. Ez az úriemberi réteg tehát immár nem a polgári fejlődés és a társadalmi mozgás közegeként, hanem, a werbőczyánus köznemesség helyzetét megörökölve, zárt és mozdulatlan testként ékelődött a feudális országvezetés és a felemelkedni akaró kispolgári, proletár- és paraszti tömegek közé.

A kiegyezés korszakának belső megrekedése azonban sehol sem mutatkozik meg olyan élességgel, mint azon a területen, ahonnan az egész zsákutca mögött álló félelem kibontakozott: a nemzetiségi politika és a nemzetiségi asszimiláció területén. Az a magyar történeti és értelmiségi vezető réteg, mely a demokratikus közösségalakítás egész erkölcsi és ideológiai fegyvertárát felvonultatta avégből, hogy Magyarország különállóságának az indokoltságát bizonyítsa, ugyanakkor a demokratikus közösségalakítás jogát elvitatja Magyarország nemzetiségeitől, azon a vékony jogcímen, hogy a magyar államnak vannak folytonos történeti intézményei, tehát van történeti jogcíme a létezésre, a nemzetiségeknek pedig nincsen. A nemzetiségeknek tehát nem jár politikai, közjogi önrendelkezési jog, csak egyéni és kulturális jogok: ők az egységes magyar politikai nemzet „más ajkú” tagjai, {2-593.} ahogyan ez Deák Ferenc szép törvényében s a reá épített politikai konstrukcióban kimondatott. Egy többnyelvű, de egyérzésű magyar nemzet azonban elhihető lett volna 1848 előtt, de az 1848–49-es események óta mindenki tudta, hogy a magyar történeti terület akkor volna minden veszéllyel szemben biztosítva, ha egynyelvű volna. Ugyanaz a félelem tehát, mely arra indította az ország vezető rétegét, hogy a kiegyezésbe belemenjen s az attól várt biztonságban megrekedjen, egyben arra is indította, hogy ezt az átmeneti és hamis biztonságot a nemzetiségi törvényre való tekintet nélkül az egynyelvű ország létrehozására, a nemzetiségek asszimilálására használja fel. Itt kezdődnek az asszimiláció hazugságai. A magyar társadalom úgy, ahogyan 1867-ben minden téren mozdulatlanná merevedett, szerkezetének alapjellegében, ha jogi intézményeiben nem is, feudális, pontosabban rendi társadalom volt. A rendi társadalom pedig általában nem asszimilál, pontosabban nem az egész közösséghez asszimilál, hanem egyes kasztokhoz, csoportokhoz. Az egész közösséghez való asszimilálás csak a polgári társadalomban kezdődik meg, és csak az osztály nélküli társadalomban folyik teljes szélességben. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az asszimiláció csak társadalmi kérdés, és a társadalmi kérdések megoldása az asszimilációt probléma nélkülivé teszi. Az azonban bizonyos, hogy az asszimiláció legelső kérdése mindig az: mi az a társadalmi közeg, ami asszimilál? A múlt század második felének magyar társadalma pedig a feudalizmusból éppen kibontakozni kezdett, ezen a fokon megrekedt, tehát egy szűken és részlegesen asszimiláló társadalom volt. Nem is történt asszimiláció másutt, mint a magyarországi polgárosodás gyér gócaiban, a városi német és zsidó lakosság körében. Ezeknek nyelvi és érzelmi asszimilációja gyorsnak és sikeresnek mutatkozott, ez a siker azonban azonnal bele is építődött a magyar politikai illúziók építményébe: a szétszórtan lakó s így a történeti Magyarország területi státusát nagyobbrészt nem érintő németség és zsidóság asszimilációjában az igazán veszélyes – és valóságban nem asszimilálódó – többi nemzetiség asszimilációjának az illúzióját lehetett tovább ápolni. {2-594.} Aki akkor ezeket is komolyan asszimilálni akarta volna, csak egyféleképpen próbálhatta volna meg: egy nagy lendületű s a forradalomtól sem visszariadó polgári és demokratikus fejlődés sodrában, a jövőbe, a haladás felé mutató teljesítmények versenyében. Ez azonban ugyanúgy jelenthette az asszimiláció lehetőségét, mint az elszakadás veszélyének a felidézését, ezt a veszélyt pedig ez a félelemben élő vezető réteg nem bírta el. Így tehát azok is, akik nem adták fel a magyar társadalom demokratikus fejlődésének a célját, de ugyanakkor benne éltek a történeti Magyarország szétesésétől való félelemben, abban az irányban kezdtek el tervezgetni, hogy úgy irányítsák a magyar tömegeket a szabad társadalmi fejlődés, emberi felemelkedés, gazdasági megerősödés útjára, hogy ugyanakkor a nemzetiségi tömegekkel mindez ne történjék. Azoknak a társadalmi erőknek viszont, amelyeknek a rendi társadalmi szerkezet fenntartása volt az érdekük, nem volt más dolguk, mint mozdulatlanul várni, hogy az előbb említett törekvések a maguk belső ellentmondásán hajótörést szenvedjenek. A hatalom birtokosai ebben a helyzetben nem tudtak okosabbat tenni, mint azt, hogy nacionalizmusukat és asszimiláló buzgalmukat a nemzetiségekkel szembeni tüntető jellegű rendőri, politikai és kultúrpolitikai akciókban mutassák meg, a magyar társadalom demokratizálásától pedig – ha nem riadtak vissza tőle már eleve saját társadalmi előítéleteik folytán – visszariadjanak, annak nemzetiségi következményei folytán. Innen az a furcsa ellentmondás, hogy ez a korszak úgy él a magyar történeti tudatban, mint amelyben a magyarság megerősítésére még azok között a határok között, melyeket a legtisztább demokrácia és a nemzetiségek szabadságának a teljes elismerése szabott volna meg, sem történt semmi; a nemzetiségek emlékezetében pedig úgy él ugyanez az időszak, mint amelyben minden megtörtént, ami a nemzetiségek politikai és kulturális felemelkedésének a megakadályozására szükséges. Mind a két tétel igaz, és egymás mellett igaz: a végeredmény az volt, hogy a magyarság lényegében feudális, jobbágyi feltételek között élt tovább, az ugyancsak feudális paraszti mozdulatlanságban élő {2-595.} nagy nemzetiségi tömegekben semmiféle asszimiláció nem történt, a történeti Magyarország belső nyelvi határai teljes változatlanul maradtak, a nemzetiségek ellenben lényegesen öntudatosabban és ellenségesebben állottak szemben a magyar állammal, mint kezdetben.

A kiegyezés belső ellentmondása és belső korhadtsága különösen láthatóan napvilágra jött az 1905. évi nagy alkotmányválság idején s utána. Az egyesült ellenzék, mely a független magyar államiság jelszavával nyerte meg a választási küzdelmet, végül csakis azon az áron juthatott kormányra, hogy elfogadta a kiegyezést, és a lényeges kérdésekben teljesen behódolt az uralkodónak, aki a darabontkormány kinevezésével megmutatta, hogy a hatalom végső ütőkártyái a kezében vannak.19 Az így uralomra került koalíció sovány elégtétele az volt, hogy a darabontkormányt kiszolgáló közéleti férfiakat és tisztviselőket megbélyegezhette és félreállíthatta, amiből viszont a dinasztia helyzetének a gyengesége derült ki. Hogy a zűrzavar teljes legyen, a munkásság a függetlenségi pártok ellen s az általános választójog mellett tüntet, amit a darabontkormány helyezett kilátásba. Nemzetiségi síkon pedig a magyar koalíció előbb a szerb–horvát koalícióhoz közeledik,20 mely alig burkoltan elszakadáspárti; később viszont óriási horvát válságot idéz elő egy hajánál fogva előrángatott vasúti nyelvrendelettel,21 melyet itthoni eredménytelenségének elpalástolására, nagy nemzeti vívmányként akart beállítani; s ugyanilyen célból viszi keresztül az Apponyi-féle népiskolai törvényt,22 mely a nemzetiségek elfordulását véglegessé teszi. Ilyen s hasonló kudarcos nemzeti vívmányok közepette járja le magát a koalíció, s adja át a helyét ismét Tisza István szigorúan hatvanhetes kormányainak.

A kiegyezés ötvenéves mérlege tehát az volt, hogy mindenféle reménytelen továbbfejlesztési kísérletek után egy tapodtat sem jutottunk, mert nem juthattunk túl a kiegyezésen, erkölcsileg és politikailag azonban a kiegyezés hitele teljesen semmivé vált. A világháború kitörésének pillanatában nem volt a kiegyezésnél gyűlöltebb politikai jelszó a Lajta egyik oldalán sem. A hazugságnak {2-596.} azok a vaskos oszlopai, melyeken a kiegyezés nyugodott, már belülről teljesen elkorhadt, féreg rágta holmik voltak, s a világháborútól függetlenül is teljes élességében állt egymással szemben a két tiszta álláspont: Ferenc Ferdinándnak a népek egyenlőségén alapuló dinasztikus összbirodalmi elgondolása23 és a Habsburg-házzal mindenestül szembeforduló függetlenségi álláspont. A közjogi álláspontoknak ez a szembenállása távolról sem volt simán párhuzamos a társadalmi-politikai ellentétekkel, a reakció és a politikai radikalizmus szembenállásával, mert voltak reakciós függetlenségiek és a demokráciával legalábbis kacérkodó összbirodalom-pártiak. A századforduló politikai radikalizmusának írói és publicistái maguk között sem döntötték el végleg, hogy a demokratizálódás folyamatát összbirodalmi keretben, osztrák–magyar keretben, történeti magyar keretben avagy pedig teljesen új népi keretekben képzeljék-e el. Azzal azonban, hogy a kérdéseket tömegmozgalmi, társadalmi és gazdasági síkon vetették fel, nem pedig közjogi, szövegmagyarázati és történeti síkon, maguk is lényegesen hozzájárultak az álláspontok tisztázásához. A világháború előtt már világosan látszott, hogy akár Ferenc Ferdinánd jut uralomra, akár a Monarchia bomlik fel, a magyar nemzet kénytelen lesz szembenézni a történeti Magyarország további létének a kérdésével. A trónörökös halála s a világháború az egyik alternatívát, a dinasztiának a történeti Magyarország ellen fordulását elodázta, majd tárgytalanná tette. Ennek később értek be a súlyos következményei, mert így születhetett meg a történeti Magyarország felosztása után a dinasztia, a Monarchia s a kiegyezés új legendája.


A MAGYAR ELLENFORRADALMI KORMÁNYZÁS ZSÁKUTCÁJA

1918-ban elkövetkezett a magyar függetlenség és a demokratikus forradalom pillanata. Úgy látszott, hogy a győztes forradalom megoldja a függő kérdéseket, és feloldja az ország közösségi életét lenyűgöző hazugságok hálózatát. A reá következő huszonöt esztendőn keresztül megtanultuk ugyan ezt a forradalmat mint forradalmat is kicsinek és jelentéktelennek tartani; ha azonban {2-597.} megnyilvánulásait közelről nézve összevetjük az azóta lezajlott fasiszta álforradalmakkal, akkor észre kell vennünk, hogy mennyi felszabadult, ép, spontán erő mutatkozott meg benne a félszázados hazug konstrukció felrobbantása után. Ezeket az erőket azonban két hónap alatt teljességgel megbénította a történeti Magyarország szétesésének a rettenetes megrázkódtatása. Pontosan azért, amiért a magyar vezető réteg fél századon keresztül éppen ettől félt a leggörcsösebben, s csinált olyan politikát, melynek révén ezzel a veszéllyel nem kellett szembenéznie, pontosan ezért érte ezt a vezető réteget oly nagy megrázkódtatásként a történeti Magyarország szétesésének a látványa. Ez a megrázkódtatás indította az októberi forradalom vezetőit, akik a várható békeszerződést nem akarták aláírni, arra, hogy a fegyveres ellenállást megkísérlő proletárszocializmusnak adják át a hatalmat. Ez pedig meghozta a magyar úriemberi réteg s a benne felolvasztott és önállótlanná vált értelmiség és polgárság számára a politikai készületlenség nagy megrázkódtatása után a társadalmi készületlenség nagy megrázkódtatását is. Mikor 1919 nyarán az antant közbelépése a Tanácsköztársaság bukását vonta maga után, akkorra már együtt volt minden ahhoz, hogy azokon a keveseken kívül, akik életüket a demokrácia vagy a szocializmus ügyére tették fel, Magyarországon nemcsak demokrácia és szocializmus, de függetlenség se kelljen senkinek. Mindenekelőtt ne kelljen az úriember tokjába újból visszahúzódó és végleg megzavarodott értelmiségnek és polgárságnak. A következtetés oly világos és egyszerű volt, hogy alig lehetett neki ellenállni: a népek önrendelkezésének demokratikus alapelve darabokra törte a történelmi Magyarországot, tehát elvetendő, s annál könnyebben elvethető, mert hiszen az egész humbug és világcsalás, hiszen hárommillió magyart juttattak ennek nevében idegen uralom alá; a demokratikus belső forradalom pedig egyenes vonalban vezetett az értelmiséget és a polgárságot kiirtani készülő proletárforradalomhoz, tehát reszketnünk kell tőle, s annál nyugodtabban elvethetjük, mert szintén humbug és világcsalás, hiszen szabadságon kezdte, és diktatúrán végezte. Hogy messziről {2-598.} nézve mindez félrecsúszás vagy átmenet, ami nem érinti az alapelvek és a nagy fejlődési tendenciák érvényességét, azt nehéz volt megmagyarázni azoknak, akik ezeket a részletjelenségeket élték meg.

1918–19 tapasztalatainak ez az értelmezése pedig nem jelentett mást, mint annak az emberfajtának a politikai mennybemenetelét, a teljes igazolását, amelyik hatvanhetet csinálta, és a hatvanhetes hazugságok hínárjai között oly biztonsággal lavírozott. Dinasztia már nem volt, Habsburg Birodalom már nem volt, de nélkülük is sikerült, amint azt Németh László mesterien leírta,24 hatvanhét bukása után egy olyan hatvanhetes világot berendezni, amelyben a kiegyezés egész eszmei és politikai konstrukciójának nagyobb becsülete volt, mint tényleges érvényességének idején bármikor. Ezért kísérelhette meg Szekfű Gyula 1920-ban a kiegyezés utólagos igazolását,25 éppen akkor, amikor kívülről nézve mindaz, ami történt, visszamenőleg is a kiegyezés haszontalanságát, sőt kártékonyságát igazolta; amikor szóról szóra beteljesedtek Kossuth Lajos prófétai szavai, aki megjósolta, hogy a kiegyezés legvégzetesebb következménye az lesz, hogy ha majd a népek megindulnak a Habsburg Birodalom felszámolására, akkor lesz cseh, lengyel, román, szerb, horvát légió, csak magyar légió nem.26 Az események értelme ezt a jóslatot igazolta, de az 1918–19-es „tapasztalatok” félelme az 1867-es kiegyezés félelmét igazolta a magyar úriemberi réteg előtt: az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával valóban bekövetkezett az, amitől való féltükben a magyar vezető rétegek, köztük demokratikus tényezők is, a kiegyezésbe végül is belementek: a történeti Magyarország szétdarabolása. Így lehetett felállítani azt a tételt, hogy Magyarország feldarabolásáért az a két forradalom felelős, amely az Osztrák–Magyar Monarchia felrobbantásában részt vett, illetőleg azt vállalta. A konstrukció a félelem logikája szerint oly teljes és zárt volt, hogy nyugodtan fittyet hányhatott a tényeknek; annak, hogy éppen a trianoni bűnbakként odaállított Károlyi Mihály volt az, aki azért adta át a hatalmat a Tanácsköztársaságnak, hogy az a várható békeszerződés {2-599.} feltételeit, amelyet Károlyi nem volt hajlandó aláírni, fegyverrel korrigálja, s a Tanácsköztársaság elsősorban abba bukott bele, hogy ezt megpróbálta; ezzel szemben Horthyékat az antant azért és azzal a feltétellel juttatta uralomra, hogy a trianoni békeszerződést elfogadják és aláírják. Az ellenforradalmi kormányzat ezt a súlyos születési hibát a sérelmi irredentizmus ápolásával egyenlítette ki, amely az egész konstrukcióba tökéletesen beleillett.

Társadalmi síkon az úriember réteg a proletárforradalomtól való félelem közös platformja alapján további polgári elemeket asszimilált magához a „keresztény középosztály” közös neve alatt: az elnevezés az úriembernél polgáribban hangzik, de valójában a proletárforradalom élménye után az egykori köznemesség mozdulatlan, hierarchikus társadalmi szemlélete sokkal elszántabban és nyíltabban jelentkezik, mint azelőtt. A társadalmi mozdulatlanság kibírhatatlanságát a haladásellenes erők radikalizmusa, a fasizmus fából vaskarikája kezdi ellensúlyozni. Rengeteg félreértés és rengeteg jó szándéknak a felőrlődése származott abból, hogy az egész ellenforradalmi konstrukciónak ezt az alapvető mozdulatlanságát nem vették észre. Az ellenforradalmi garnitúrának mind reakciós, mind fasiszta árnyalata, sőt a gyérszámú européer árnyalata is elszakíthatatlanul el volt kötelezve ennek a mozdulatlanságnak, s közöttük a különbség csak annyi volt, hogy az egyik következetesen végigvitte, a másik álreformokkal és álforradalmakkal spékelte meg. Fejleszteni azonban demokratikus irányban az ellenforradalom politikai platformját éppen úgy nem lehetett, mint ahogyan nem lehetett a kiegyezését, mert mind a kettőnek éppen az volt a lényege, hogy ne lehessen fejleszteni.

Csakis ennek a mozdulatlanságnak az ismeretében érthetjük meg azt, hogyan volt képes a magyar társadalom vezető rétege a húszesztendős trianoni revizionizmus ideje alatt a kiegyezés nemzetiségi szemléletét is a maga teljes megkövültségében megőrizni. Ennek megfelelően akkor, amikor a világpolitikai helyzet a visszacsatolások lehetőségét megnyitotta, első reakciója az volt, {2-600.} hogy az igazságtalanság jóvátétele címén rávetette magát erre a lehetőségre, anélkül hogy az igazság bajnokához illően egy kicsit megkérdezte volna, hogy azok a feltételek, azok a körülmények és azok az erők, melyek a visszacsatolási lehetőség mögött állanak, hogyan viszonyulnak az igazság ügyéhez. Másodszor válogatás nélkül elfogadta a történeti Magyarország bármely területének a visszacsatolási lehetőségét, egészen Muraközig bezáróan, tekintet nélkül arra, hogy milyen gyűlöletet és milyen ellenségességet arat ezzel az ottani lakosság körében s a szomszéd országban. Végül az ily módon bekebelezett nemzetiségekkel szemben, akik időközben megtapasztalták az önálló állami élet előnyeit, pontosan, sőt lényegesen durvábban megismételte a régi magyar nemzetiségi politika összes ellentmondásait, balfogásait és brutalitásait; egyik oldalon a Szent István-i állameszmével, mely már akkor is kevés volt, mikor Deák Ferenc-féle nemzetiségi törvénynek hívták; másik oldalon a Szent István-i–Deák Ferenc-i állameszmére való minden tekintet nélkül folyó otromba és visszafelé elsülő magyarosítási kísérletekkel és végzetes karhatalmi atrocitásokkal. S a werbőczyánus köznemesség uralmi szellemének és kiváltságtudatának a továbbélése gondoskodott arról, hogy elegendő számban álljanak rendelkezésre felsőbbrendűségi tudattal áthatott kisemberek is mindeme esztelenségek végrehajtásához.

Mialatt így az ellenforradalmi politika tovább kergette Nagy-Magyarország helyreállításának és a benne élő nemzetiségi paraszttömegek megmagyarosításának a fantomját, ezenközben az asszimiláció ügye a magyar társadalmon belül kerül súlyos válságba. Az 1918–19-es forradalmak nyomán fellépő ellenforradalmi antiszemitizmus mellett ekkor kap formát az a szélesebb, a német asszimilációt sem kímélő fajvédelmi magyarázat, mely szerint a bajok oka a magyar politikai, társadalmi és szellemi vezető réteg összetételének az asszimiláció folytán való irreális eltolódása. Ez az arányszám-eltolódás összehasonlításban valóban feltűnő, azonban a magyar társadalmi fejlődés megakadását ismerve, ebben a világon semmi rejtelmes nincsen. Tudjuk, {2-601.} hogy a magyar társadalom, mindenekelőtt a magyarság túlnyomó többségét kitevő parasztság egészen rendi vagy rendies keretek között élt tovább. Ezzel szemben a magyarországi németség és magyarországi zsidóság külön társadalma egy rendi elemektől nagyobbrészt mentes, lényegében polgári jellegű társadalom. Így a német parasztság és a zsidóságnak zárt közösségben tovább élő része, mely természetesen éppen úgy nem asszimilálódott, mint a többi nemzetiség, aránylag szabadon közlekedett a maga asszimilálódó felső és városi rétegével, a közlekedésnek azokkal a nem teljes, de a rendi világhoz képest nagyon is szabad lehetőségeivel, melyet általában a polgári társadalom jelent. Ez pedig azt jelentette, hogy ezeket a tömegeket a maguk asszimilálódó felső rétege felé való törekvésükben az anyagi akadályokon kívül, melyeken némi tehetséggel, erős akarattal és átmeneti nyomorgással át lehetett törni, más akadály, belső gátlás nem akadályozta. Nem így a rendies magyar társadalomban, ahol a feltörekvés, taníttatás, vállalkozás kérdéseiben az anyagi nehézségek már csak a végső nyomatékát jelentették az anyagi nehézségektől függetlenül is meglévő emberi és társadalmi akadályoknak és gátoltságoknak. A rendies magyar társadalomnak és polgárias német és zsidó társadalomnak ebből a nagyon egyszerű különbségéből adódott az, amit gazdasági, hatalmi és hivatali téren sváb és zsidó térfoglalásként ismerünk. A társadalmi hátteret ismerve azonban végzetes és félrevezető ebben a „térfoglalók” energiájának, összetartásának különös jelentőséget tulajdonítani, s azzal sem jutunk messzire, ha ezzel kapcsolatban magyar alkat, német alkat, zsidó alkat, szláv alkat egymástól különböző távolságát vagy közelségét méregetjük. A kérdést egyáltalán nem az alkati különbség foka dönti el. Nyilván feltehető például, hogy egy köznemes származású magyar úriember alkata, még ha számba vesszük is, hogy az alkatnak a társadalmi különbség is fontos tényezője, közelebb áll egy magyar parasztéhoz, mint egy sváb hivatalnoké vagy zsidó kereskedőé. Ez azonban az ég egy világon nem változtat semmit azon, hogy a magyar parasztot azért igazgatták aránylag igen magas százalékban tőle alkatban többé-kevésbé {2-602.} különböző német származású hivatalnokok, s búzáját azért vásárolták alkatban tőle többé-kevésbé különböző zsidó kereskedők, mert a hozzá alkatban közelebb álló magyar urak s az általuk berendezett társadalom olyan volt, amilyen volt. Minden nemzeti aggodalom, mely az egész folyamatban a magyar faj háttérbe szorulását látta lényegesnek, de ugyanakkor a magyar nép teljes felszabadulásának a társadalmi tartalmát nem gondolta radikálisan végig, óhatatlanul oda vezetett, hogy örülnie kellett mindenféle hatalmi és arányszámbeli változásnak, mely német vagy zsidó származásúakkal szemben a magyar származásúakat juttatja előtérbe. Ilyen változásoknak azonban a magyar társadalmi fejlődés mozdulatlansága folytán nem a magyar tömegek, hanem nagyobbrészt csak a magyar származású úriemberek lehettek a haszonélvezői. Tekintsünk most el az ellenforradalom rosszhiszemű, németbérenc fajvédelmétől, s nézzük csupán azt a következetesebb és kétségen kívül őszintébb magyar fajvédelmet, mely zsidó és német térfoglalástól egyaránt menteni akarta az országot: ha közelebbről megnézzük e fajvédelem társadalmi összetevőit és közösségi beidegzéseit, akkor a nem is mindig meglévő parasztromantika mögött megint csak a magyar úriembernek egy „tősgyökeres”, fajmagyar változata tűnik elénk, mely a werbőczyánus kisnemesség ismerős uralmi igényeit és ingerült felsőbbrendűségi tudatát őrzi tovább.

Az ellenforradalom politikai, társadalmi és nemzeti szemléletének ez az újabb zsákutcája vezető rétegünk politikai értelmességét és erkölcsi ítélőképességét végleg aláásta. Ennek végső következményei 1944-re értek be; azonban az azt megelőző időknek most napvilágra kerülő adatai mind élesebb fénnyel világítják meg, hogy már a harmincas évektől, mikor a területi változások lehetősége megjelent a láthatáron, az ország eszesnek, ravasznak és erélyesnek látszó vezetői milyen elképesztő könnyelműséggel és vaksággal hozták meg a legvégzetesebb döntéseket. Ennek következtében történt azután, hogy az egész ellenforradalmi konstrukció hazugsága ismét felidézte azt a veszedelmet, melytől való félelemben létrehozták: az ország a területi változások {2-603.} biztosításáért s a társadalmi mozdulatlanság megóvásáért belemanövrírozta magát egy olyan háborúba, melynek eredménye a területi változások teljes visszacsinálódása és az évszázados társadalmi hierarchia összeomlása lett.


MAGYAR KÖZÉLET SZÁZESZTENDŐS FORDÍTOTT KIVÁLASZTÁSA:
HAMIS REALISTÁK ÉS TÚLFESZÜLT LÉNYEGLÁTÓK

A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet attól a pillanattól kezdve, hogy forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal. Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az időszak alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Hogyan lehetséges, kérdezhetné valaki, hogy egy egész közösség arculata megváltozzék attól, hogy 1867-ben király és nemzet milyen kiegyezést kötöttek egymással? Nagyon egyszerűen: egy hamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beleépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban megindít egy fordított kiválasztást, amint arra már Németh László is {2-604.} ugyanezzel a kérdéssel foglalkozva nagyon helyesen rámutatott. A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült. Lehet, hogy csak kis engedmény kellett hozzá, de már ez a kicsi is megindította a fordított kiválasztás folyamatát, mert a legigazabb, legszenvedélyesebb és leglényeglátóbb emberek számára már ez is lehetetlenné tette, hogy hazugsághoz adjanak igaz erőket. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész közösség vezető rétegét kicserélte, s logikusan vezetett egész vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez. Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják. E tekintetben érdemes megfigyelni {2-605.} a magyarság vezetőinek és a magyar problémákat megfogalmazó közírói személyiségeknek a sorában egyrészt a kiegyezés és az ellenforradalom híveit, másrészt azok ellenfeleit. Az egyik oldalon állanak a kiegyezéses Deák Ferenc követői: Salamon Ferenc27 a két Andrássy,28 Apponyi Albert,29 Tisza István, Pethő Sándor,30 Szekfű Gyula, hogy a legjobbakat említsem; emelkedett szellemű, a lehetőségeket józanul számba vevő, mértéktartó, gyakorlati közíróknak olyan sora, akiknek a magyar közösség akkori problémáiról mondott tételeiből ma úgyszólván a világon semmi, de semmi nem érvényes. Mintha a holdban és a hold lakóinak mondották volna mindazt, amit a dinasztiáról, Ausztriáról, a kiegyezésről, a nemzetiségekről, magyarosodásról, revízióról, Szent István-i állameszméről, demokráciáról, földreformról oly sok mértéktartással, oly szép nemzeti szellemben végigmondtak. Nem azért, mert konzervatívak voltak, s az idő túlhaladt rajtuk; egy teljességgel elavult, de igazi, magvas konzervativizmusból is megmarad az, ahogyan a dolgokhoz, kérdésekhez hozzáfogott, ha jól, igazán fogott hozzájuk. De amit ezek mondtak, az mind arra volt felépítve, hogy koruk mozdulatlan és hazug politikai konstrukciói, amelyek elég hosszú ideig valóban érvényesülni tudtak, egyenlőek magával a politikai és társadalmi realitással. Amint ezek a konstrukciók összeomlottak, mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált. A másik oldalon állanak az emigráns Kossuth követői vagy belső emigránstársai, Táncsics Mihály, Vajda János, Tolnai Lajos,31 Ady Endre, Szabó Dezső. Olyan embereknek a sora ez, akiknek írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az „exigenciák” tudóinak alig lehet elképzelni. Mindkét irányban csak a legjobbakat neveztük meg: hol vannak még az árral úszók, karrieristák, üres közhelyek hangoztatói, uszítók, magyarkodók, ködcsinálók, búsmagyarok, rögeszmések, szektások, összeesküvők! A közösséget vezető vagy {2-606.} a közösség problémáit megfogalmazó egyéniségeknek e kétirányú fordított kiválasztása tömegével veti fel s helyezi előtérbe egyrészt az elmosódott, jellegtelen, silány, másrészt a görcsös és torz emberi alkatokat, s ezeken keresztül mindinkább egy megzavarodó, eltorzuló közösségi alkat képét mutatja. Németh Lászlónak a magyar alkat ilyen értelmében vett megzavarodásával kapcsolatos jelzői, hígságról és mélységről, mindent megérdemelnek, csak azt a kárhoztatást nem, hogy zavarosak. Nagyon is reális, semmiképpen sem ködös jelenségek azok, amelyeket ő ezekben a képekben elevenít meg. Vitatkoznunk ellenben lehet ezekkel a képekkel, mindenekelőtt azzal a tétellel, mintha a szenvedélyes lényeglátók, beleértve a legnagyobbat közöttük, Adyt, egyben az igazibb, jellegzetesebb, mélyebb magyar alkat jegyeit is megmutatnák. Ahhoz, hogy igazabb magyarok, nem tartozik hozzá, hogy igazibb magyaroknak is kell lenniök: abban a sokféle lehetőségben, melyeknek összességét magyar alkatnak érdemes nevezni, bizonyosan nem az ép, befejezett, mintául ajánlható, szabállyá emelhető típusokat testesítik meg, hanem egyugyanazon eltorzulásnak az egyik, nem vitásan a szimpatikusabb, mélyebb, igazibb oldalát. Abban tehát, hogy ők és társaik mindinkább elesnek az ország minden irányú vezetésétől, nem az a lényeges, hogy az ő igazi magyarságuk kerül hatvanhét után fokozatosan kisebbségbe, hanem az, hogy általában ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe, a tényleg érvényesülők és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben. Mindennek azonban nincs szerves köze az asszimiláció folyamatához és az asszimiláltak térfoglalásához, mert a magyar közéletbe beérkező asszimiláltak a magyar közéletnek – színmagyarok által kidolgozott – alapvető hamisságait már készen találták. Arra azonban jók voltak ezek a hamisságok, hogy az asszimiláció folyamatát is megzavarják, mert hiszen az asszimiláció zavartalansága elsősorban az asszimiláló közösség formáinak az épségén múlik; Magyarországon pedig hatvanhét óta fokozatosan, tizenkilenc óta rohamosan, kasztonként külön és országosan együttvéve általános elformátlanodás {2-607.} következett be a megszólítási formáktól egészen a közéleti formákig, vagy álformák kialakulása a cigányozó mulatástól a hatvanhetes kiegyezésig, vagy a formák rákos túlburjánzása a mezőkövesdi népviselettől az Emericana dominus32 avatásáig. Az ugyanekkor folyó asszimiláció különböző összhangtalanságaiban is tehát az asszimiláló közösség belső zsákutcája a döntő, az okozó momentum.

A történelem ilyen zsákutcás helyzeteiben, az irányadó s irányt mutató jellemek e szélsőségei, a közösségi formák eltorzulása, az értékmérők általános megbizonytalanodása közepette sokkalta nagyobb és fáradságosabb erőfeszítésbe kerül a valóság érzékelésének közvetlenségét, a bajok és veszedelmek lemérésének a félelemmentességét, az erkölcsi mértékek tisztaságát és a helyes cselekvés lendületét megőrizni. A megakadt magyar fejlődés ilyen értelmű továbbmozdítását függetlenségiek, radikálisok, szocialisták, kommunisták, falukutatók, ellenállók próbálták sorra magukra vállalni, sokkalta nehezebb feltételek, sokkal több zavaró körülmény s a sikernek lényegesen rosszabb kilátásai mellett, mint más, egyenesebb fejlődésű országokban. E nekifutamodásokat is fenyegette hol az egyik, hol a másik kátyúba való leragadás: ha túl hidegre, túl racionálisra, túl dogmatikusra szabták az igazi valóság feltárását és a realista szempontok érvényesítését, akkor az fenyegette őket, hogy doktrinér, dogmatikus csoport maradnak, melynek tételei hatástalanul pattannak vissza a félelmek és fikciók zárt körében élők érzelmi kötöttségeiről, s így azt felbontani nem tudják, sőt felingerlik és megerősítik; ha pedig túlságosan beleélik magukat a többiek félelmeibe, hamis vágyképeibe, túlságosan magukévá teszik mindennek az érzelmi és fogalmi nyelvezetét, akkor támadásuk értelmi átütőereje csökken meg annyira, hogy azáltal válik hatástalanná. A munka, amit végeztek, el nem múló értéke a magyar politikai gondolkodás fejlődésének, de végül a döntő lökést a történelemnek kellett megadnia, mely a magyar ellenforradalmi uralom páratlanul dicstelen összeomlásában s az országgyarapítási illúziók véres szétfoszlásában mutatta be a nemzetnek, hogy urai nem urak, s eszményei nem eszmények.


{2-608.} MAI PROBLÉMÁK


Magyarország a felszabadulással radikálisan és véglegesen kiesett azokból a hamis konstrukciókból, melyekben addigi életét berendezte. Ezeknek összeomlásával megszűnt két dolog, amelynek a megléte idestova száz esztendő óta megakadályozott nálunk minden előrehaladást: a magyar rendi társadalmi világ időn túli fennmaradása és a történeti Magyarország illúziójának a fenntartására irányuló erőfeszítés. A rendi világ hatalmi, gazdasági és lélektani szerkezetének az összeomlása mérhetetlen megkönnyebbülést jelent emberi életek és életfeltételek százezrei és milliói számára. S ez a megkönnyebbülés néha láthatatlanul, sőt a duzzogás és elégedetlenség felszíne alatt is valahol jelen van mindenben, ami a felszabadulás óta Magyarországon lendületben, optimizmusban és újjáépítésben megmutatkozik. Nem bizonyos azonban, hogy egy olyan mértékben rossz beidegzésű közösség, amilyen a miénk, a valósággal való összeütközés nagy megrázkódtatásaiból feltétlenül jó és termékeny tanulságokat formuláz meg magának. Érdemes tehát megkérdeznünk, hogy a közelmúlt megrázkódtatásaiból nem fenyegetnek-e a fejlődésnek újabb görcsei és zsákutcái.

A közelmúlt két nagy megrázkódtatást, éspedig teljesen ellenkező értelmű megrázkódtatást tartalmaz a magyarság különböző csoportjai részére. Mind a két megrázkódtatás tanulsága máris azon az úton van, hogy a régiekhez kapcsolódva új, nehezen kioldható görcsöket okozzon. Az egyik, a későbbi megrázkódtatást az okozta, hogy az ellenforradalmi kormányzás s a rendi világ összeomlása egy vesztett háború következtében, egy hadszíntérré vált ország katonai megszállása formájában zajlott le. Ez a megrázkódtatás nemcsak középosztály-értelmiségi ügy volt, hanem általában mindenkié, aki a felszabadulás pillanatában nem volt feltétlenül baloldali. Ez alkalmat adott arra, hogy az ellenforradalom jellegzetesen középosztályi eredetű szovjet–kommunista–zsidó rémképét felélessze, sőt annak az eddiginél szélesebb tömegbázist adjon. A koalíció jobboldalának a leválása és emigrációja ezt a félelmet inkább megerősítette, mint gyengítette, {2-609.} még ha ennek látható és tüntető jelei meg is gyérültek. Ma azt mondhatjuk, hogy az emigrációban láthatóan, itthon kevésbé láthatóan újjászületett és újból formát kapott az egész hatvanhetes-ellenforradalmi eszmevilág. Külsőleg inkább hatvanhetes ízű ez az új külső és belső emigráció, a maga formai demokratizmusával és a mögötte rejlő társadalmi-politikai mozdulatlansággal, amit stílszerűen kiegészít a legitimista orientáció lehetőségének a fel-felbukkanása; a gyakorlati érvényesülés azonban elsősorban az ellenforradalmi vonásokat, éspedig nemcsak a keresztény-nemzeti ellenforradalmi, hanem a fasiszta ellenforradalmi vonásokat hozza és hozná felszínre; végül, hogy a kép teljes legyen, a politikai hatalom hiánya, a külső és belső emigráció állapota furcsa módon tragikus, búsmagyar, Szabó Dezső-i gesztusokkal színezi ezt a Szabó Dezsőtől oly gyűlölt s most újra jelentkező hatvanhetes-ellenforradalmi eszmevilágot.

Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a régi világ továbbélése nemcsak annak tudatos hívein keresztül fenyeget, hanem tömegessé vált beteg beidegződésein keresztül is. Mindenekelőtt a társadalom hierarchikus szemlélete, az emberek rangkórsága, a hatalomgyakorlásban az uralmi szellem túltengése a szolgálat szelleme felett, a „képesítés”-ben és az „állás”-ban rejlő rang- és kiváltságtudat túltengése a feladat és szolgálat tudata felett: mindezek oly módon át- meg áthatották egész társadalmunkat, hogy politikai fordulatok és személycserék magukban el nem törölhetik őket, s ezek számos vonatkozásban akadályozzák, de egyben kompromittálják is társadalmunk folyamatban lévő nagy átalakulását.

A másik megrázkódtatás a magyar baloldaliság nagy megrázkódtatása 1944-ben: az, hogy ez az ország ilyen ellenálló-képtelennek, ilyen közösségi szellem híjával valónak, ilyen korlátoltnak, ilyen reakciósnak, ilyen jobboldalinak mutatkozott. Láttuk, hogy sok minden előzménnyel meg tudjuk magyarázni ezt a helyzetet, még ha nem is tudjuk menteni és magunknak megbocsátani azt a viselkedést és azt az összképet, amely ebből befelé és kifelé megformálódott. Ez a félelemkeltő tanulság azonban {2-610.} minden baloldalinak az idegeibe bele van írva, amit a reakció és fasizmus azótai fel-felbukkanásai csak megerősítettek. Félő, hogy mindennek következtében végül a baloldal ki nem mondott közmeggyőződésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali. Valahogy olyanféleképpen, ahogyan a Tanácsköztársaság után az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt minden magyar úr szíve mélyén meg volt győződve, hogy az ország többsége kommunista, vagy ahogyan még régebben, a szabadságharc után a dinasztia meg volt győződve, hogy az ország többsége radikális kossuthista; pedig mindkét esetben számukra csakugyan ijesztő és nem vitásan valóságos, de egyoldalú és félrevezető tapasztalatok okozta optikai csalódásról volt szó. Ma is erről van szó: nem igaz, hogy az ország többsége a Nagybirtok, a Nagytőke és a Nagyhivatal szövetségének uralmát kívánná vissza; legfeljebb akkor, ha sikerül vele tartósan elhitetni, hogy csak akkor szabadulhat meg különböző félelmeitől, ha ezeknek a visszafelé vivő erőknek az uralmát újból elfogadja. Ez azonban éppen abban az esetben fenyegetne leginkább, ha a magyar baloldalban 1944 emléke tartósan elültetne egy görcsös félelmet attól, hogy az ország spontán erőit teljes szélességben mozgósítsa. Ez a mozgósítás ugyanis alapvető feltétele annak, hogy az 1945-ben megindult felszabadulási folyamat politikai-önkormányzati, gazdasági és kulturális téren teljessé váljék. E vonatkozásban számos siker és eredmény mellett nem hiányoznak a nyugtalanító tünetek. Ami a politikai-önkormányzati felszabadulást illeti, az 1945–46-os évek fejetlen, de hallatlanul eleven önkormányzati életét mostanra egy meglehetősen letompított és felülről szervezett önkormányzati élet váltotta fel; államvezetésünknek pedig, mely a központi hatalom erősítésének útját-módját keresi, abban az esetben, ha a spontán társadalmi erőkre valóban nem számíthatna, úgy egyedül a keresztes-fischeri bürokratikus központosítás történeti mintái állanak rendelkezésre. Gazdasági életünkben a földreform nyomán kiépültek vagy helyreálltak a szervezés, készletgazdálkodás, értékesítés, hitel központi szervei, de ehhez képest aránylag igen kis {2-611.} mértékben nőttek fel a helyi, spontán gazdasági erőfeszítések szervei; ennek következtében a központi szervek kísértetiesen kezdenek emlékeztetni a Hangyára,33 Futurára,34 Meteszre35 és társaira, amelyek olyan csodálatos szintézisben egyesítették a bürokrácia néppel közömbös nehézkességét a nagykereskedelem néppel közömbös kizsákmányoló hajlandóságával. Végül a kulturális felszabadulás terén biztató jelül ott van a népi kollégiumok mindjobban szélesedő hálózata,36 de ott van az is, hogy ez a hálózat ma nem annyira úgy jelenik meg, mint egész iskolarendszerünk és egész iskolázásunk társadalmi hátterének a gyökeres megmozdítása és teljes kiszélesítése, hanem sokkal inkább úgy, mint egy élgárdát nevelő harci szervezet.

Mindezek a hiányosságok nyilvánvaló, tudott dolgok, nagyon sok történt és történik az orvoslásukra, és rengeteg jó energia van munkában és készenlétben, hogy e bajokon segítsen. Valahányszor azonban azt kérdezzük, miért nem lehet az ország spontán erőit mindeme vonatkozásokban szélesebb körben, bátrabban mozgósítani, akkor a felelet az 1944. évi sötét emlékek jegyében mindig az, hogy ehhez nincs még elég megbízható ember, a spontán erők pedig szabadjára hagyva esetleg visszafelé jönnek mozgásba. Való, hogy politikai harcokra a tömegek nem mutatnak egyértelmű spontán lendületet. De éppen az önkormányzati, gazdasági és kulturális élet mozgósítása az, mely akkor is előrefelé visz, ha a mozgásban részt vevő tömegek politikai, ideológiai irányulása ingadozó is. Csak ezzel lehet teljessé tenni az 1945-ben csak megindult, de be nem fejeződött felszabadulási folyamatot. Teljessé tenni a politikai felszabadulást egy olyan közügyek intézésében forrongó, aktív önkormányzati élettel, melynek során a tömegek nemcsak vezércikkben, de közvetlen tapasztalatban megtanulják, hogy a köz ügye az ő ügyük is. Teljessé tenni az ország gazdasági felszabadulását azzal, hogy az a föld, amit a parasztság megkapott, s az az üzem, amit a közösség birtokba vett, valóban közvetlenül egy gazdaságilag tájékozódni tudó, magát nemcsak nagybirtokosoktól és csendőröktől, de bürokratáktól és közvetítőktől is kizsákmányolni nem engedő {2-612.} parasztságnak és munkásságnak váljék a létalapjává. Teljessé tenni végül az ország társadalmi és kulturális felszabadulását is egy olyan nevelési rendszerrel, mely sikeresen elszakítja az iskolatípusok értékrendjét mindenféle társadalmi ranglétrától és kiváltságtudattól, s mostantól kezdve hatévestől harminc-harmincöt éves korig mindenki számára a legszélesebbre nyitja a pályaválasztás szabadságát, s ezen keresztül lehetővé teszi minden lappangó képesség teljes kifejlesztését.


EGYÉNI ALKAT ÉS KÖZÖSSÉGI ALKAT

A magyar történeti fejlődésnek s a magyar alkat eltorzulásának elegendő adatát vettük sorra eddig ahhoz, hogy most már általános érvénnyel felvessük alkat és adottságok, alkat és hatások, alkat és fejlődés összefüggésének az elvi kérdéseit. Mielőtt azonban ezt tennénk, tisztáznunk kell egy kérdést: azt, hogy hogyan függenek össze, miben egyeznek és miben különböznek e tekintetben az egyéni alkat és a közösségi alkat kérdései.

Mindmostanáig egyénre és közösségre teljesen azonos módon alkalmaztuk lélektani jelenségek kifejezéseit, s csupa azonosnak látszó vagy legalábbis párhuzamos folyamatot írtunk le. Fontos tudnunk és fontos leszögeznünk, hogy miben áll ez a párhuzamosság, meddig mehetünk, ha valami közösségi misztikába nem akarunk tévedni. A határ nagyon egyszerű. Lelke, tudata, félelme, cselekedete csak az egyénnek van. A közösség tudata, a közösség félelme, a közösség reagálása, a közösség alkata csak az, ahogyan ezek az egyéni adottságok összetevődnek, akár egyszerűen összegeződve, akár valamilyen szabályozás szerint szerveződve. Az ilyen módon létrejött közösségi folyamatok néha meglepő sorokban párhuzamosak egyéni lélektani folyamatokkal. Az, hogy egy ember megijed, ijedtében nem mer valamilyen feladatba belevágni, viszont handabandázni kezd, s más irányban feleslegesen támadóvá válik, ez pontosan így és ebben a sorban megtörténhetik egész közösségekkel is. Csak azt kell tudnunk, hogy mindez nem azért történik meg, mintha a közösségnek olyan lelke volna, mint az egyénnek; és nem is ugyanolyan {2-613.} törvényszerűségek szerint történik. A közösségi folyamatnak az egyének reagálásán túl még összegeződnie vagy összeszerveződnie is kell, ami egyrészt azt jelenti, hogy sokkal több és változatosabb lehetőség és kombináció jöhet létre, másrészt azt, hogy sokkal nagyobb szerepe van a tudatosságnak, szándékoltságnak, közösségi magyarázatoknak, konvencióknak és célkitűzéseknek. Azonos lélektani előzmények mellett tehát a közösségi folyamat lejátszódhat teljesen másképpen; például a közösség vagy a közösség tagjainak a nagyobb része elszenved ugyan valami megrázkódtatást, azonban nem merül fel, nem fogalmazódik meg a közösségben olyan értelmezés, olyan közfelfogás, mely a közösségben elterjedjen s annak meglévő képzeteibe beilleszkedjék; ennek révén a közösségi folyamatban az ijedelem esetleg rövid idő alatt nyom nélkül eltűnik. Ezért tartottuk fontosnak állandóan számon tartani azokat a politikai, ideológiai konstrukciókat, melyekben a különböző történeti megrázkódtatások, helyzetek, követelmények az adott társadalmi környezetben megfogalmazódtak, értelmeződtek, objektívvé váltak. Ha nem vigyázunk annak a szüntelen számontartására, hogy az egyéni folyamatok összegeződnek-e s hogyan összegeződnek közösségiekké, akkor az egyéni lélek képeivel óhatatlanul valamilyen közösségi misztikába jutunk. De nem kerülhetjük el ezt magában azzal sem, ha a közösségi folyamatok értelmezésénél mindenfajta lélektani elemet vagy lélektani eredetű képet mellőzünk. Ekkor ugyanis ellenkező irányban kerülünk tévútra, tudniillik azt tesszük fel, hogy a közösség valami egészen más, mint az egyén. Ez éppen úgy közösségi misztika, mintha azt mondanók, hogy a közösség egy nagy egyéniség. A közösség nem egyén, de egyénekből tevődik össze, tehát sem egészen azonos, sem egészen más nem lehet, mint az egyének.


ALKAT ÉS FEJLŐDÉS, ALKAT ÉS REAGÁLÓKÉPESSÉG

Amikor alkatról beszélnek, valakiben vagy valakikben meglévő, körülhatárolható, megnevezhető, határozott tulajdonságok összességére szoktak gondolni, amit bizonyos testi, lelki, temperamentumbeli, {2-614.} tehetségbeli adottságok megléte vagy emez adottságok arányszáma, kombinációja meghatároz, s amit ennek alapján némelyek tévesen, mások helyesen, egyesek pedig telibe találva, örök érvényűen fel tudnak ismerni. Az alkat valójában ennél lényegesen kevesebb és lényegesen több. Lényegesen kevesebb annyiban, hogy sokkal kevésbé körülrajzolt, világos és meghatározható, és lényegesen több annyiban, hogy sokkal gazdagabb és változékonyabb. Azok a testi, lelki, temperamentumbeli és tehetségbeli vonások, melyek minden egyén vagy közösség számára alapvető adottságok, nem azt határozzák meg, hogy az egyénből vagy közösségből mi lesz, vagy minek kell lennie, hanem azt, hogy mi minden lehet belőle. Azt, hogy ezek között a sokféle és gazdag lehetőségek között valóban mi lesz belőle, azt már nem eleve meglévő adottságok, hanem társadalmi környezet, nevelés, személyes fejlődés, élmények, tapasztalatok, munkák, teljesítmények határozzák meg. Eközben és ezáltal alakul ki, formálódik meg és válik határozottá az a jellegzetesség, amely végül kifelé egy ember, egy közösség alkataként mutatkozik, ami tehát egészséges állapotban nem valami mozdulatlan, hanem mozgásban, fejlődésben lévő dolog. Így az alkat épsége sem meghatározott adottságok őrzéséből, hanem elsősorban a reagálóképesség épségéből áll. Ha egy egyén vagy közösség meghasonlik önmagával, elveszti önmagát, ez nem úgy történik, hogy valamelyik napon valahol elveszti azt a kiskátét, amelybe be van írva, hogy neki milyennek kell lennie. Hanem úgy, hogy valamilyen okból, valamilyen megrázkódtatás, valamilyen meggyávulás, valamilyen megzavarodás folytán elveszti az ép reagálóképességét, elveszti azt a képességét, hogy a valóságos helyzetet felmérje, ennek alapján a szükséges vagy lehetséges tennivalókat felismerje, s azokba bele is vágjon. A magyar alkat megzavarodásának összes lényeges tünetei elsősorban az ilyen értelemben vett reagálóképesség zavarait mutatják. Alkatnak és reagálóképességnek nem az a viszonya tehát, hogy alkatunk örök tulajdonságainak elemzésével jutunk el a helyes cselekvés irányelveihez, hanem pontosan fordítva, az ép reagálóképesség aktív alkotó működése {2-615.} során formálódik ki az ép alkat. Persze, a reagálás épsége nem a cselekvés hevességében, erőltetett igyekezetében és mutatós eredményében mutatkozik, hanem a valóság érzékelésén alapuló helyes feladatválasztásban és vállalásban, abban, hogy „a dolgot őmagát nézzük”, s azután „körmösen nyúlunk a magunk dolgához”, ahogyan ezt Bocskai és Zrínyi oly egyszerűen megmondották.

Mindez közösségekre még fokozottabban áll, mint egyénekre. Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy „milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet”. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az „elátkozott királyfi” módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek {2-616.} vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.

Így látva a dolgokat, minden hatás, minden beolvadás teljességgel másodlagos, tüneti jelenséggé válik az alkat zavarainál. Az alkat pontosan abban, hogy reagál, hogy cselekszik, hogy alkot, egyben asszimilál is: idegen hatást, idegen beolvadást, mindent. Magyarországon az asszimiláció kérdése éppen azért van annyira érzelmi és irracionális síkra tolva, azért esik annyi szó arról, hogy az idegen miért zárja szívébe, miért szereti meg ezt a csodálatos, érdekes, megnyerő, elbájoló és egyéb, Isten tudja, még miféle erényekkel ékes nemzetet, mert az asszimiláció nálunk, mint mondottuk, éppen a közösségi formák szétesésének a korában folyt a legerősebben. A magyar nemzet tehát a világon mindenféle sallangjával asszimilált, csak éppen azzal az eggyel nem, ami az egyetlen igazi és egyetemes asszimiláló közeg: a közösségi életének a sodrával. Az asszimiláció lehet fáradságos és lehet fájdalmas, de távolról sem olyan rejtelmes és irracionális folyamat, mint ahogy azt nálunk be szokták állítani. Éles, határozott profilú, kirajzolt alkatú közösségek nem úgy asszimilálnak, hogy titokzatos rendüléseket keltenek fel az idegen szívében, amitől az mindinkább ellágyul, míg végre puhán beolvad. Hanem úgy, hogy világos, határozott szokásaik és tételeik vannak arról, hogy hogyan kell szavakat kiejteni, köszönni, udvarolni, elnökölni, elégtételt venni, gyűlést tartani és versenyezni, s az idegen hol elbájolódik, hol durván fejbe verettetik, de mindenképpen belekerül ennek a közösségi életnek a sodrába.

Hogy mennyire nem a nemzeti eredetiség, nemzeti jelleg keresése a döntő és termékeny, annak bemutatására érdemes utalni arra, hogy Európa két legkirajzoltabb jellegű nemzete, az angol és a francia, a maguk mai ismert alkatát éppen oly módon alakították ki, hogy egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, addigi közösségi orientációjukkal bizonyos fokig szembefordulva egészen nagy közösségi vállalkozásokba fogtak bele. {2-617.} Az angol nemzetnél ez a fordulópont a reformáció felvétele s az angol puritanizmus ezt követő kialakulása volt, a franciáknál pedig a francia forradalom s a már előzőleg, majd párhuzamosan kialakult francia racionalizmus. Mindkét vállalkozás a maga történeti pillanatában a régi, ismert nemzeti jellegnek igen nagy mértékben való feladását vagy megváltoztatását is jelentette: a reformáció utáni Anglia, a forradalom utáni Franciaország a kortárs szemében egy csomó színnel szegényebb volt az azelőttinél. Mégis ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetek azzá, amik ma, és ezen az úton bontakoztak ki bennük olyan lehetőségek, melyek eredeti, középkori, színesebb, de szétfolyóbb állapotukban nem tudtak kifejlődni. Egy újabb keletű, de ugyanilyen jelentőségű óriási közösségi vállalkozás az, ami 1917. óta Oroszországban történik, s ami ugyancsak azt jelenti, hogy számos dolog megszűnik az „orosz néplélek” tulajdonsága lenni, melyet ahhoz elszakíthatatlanul hozzá tartozónak gondoltak.

Az egyéni vagy közösségi fejlődés ilyen példáival kapcsolatban persze időnként azt is érezhetjük, hogy az egész fejlődésben, túl azokon a hatalmas alkati változásokon, melyek egy-egy új feladatvállalás és feladatvégzés során egyének és közösségek arculatán kirajzolódnak, időnként valami még mélyebb szabályosság, ismétlődés, önmagával való azonosság, alkati jellegzetesség is megmutatkozik, mely félelmes erejű visszahatásokat tanúsít olyanokkal szemben, akik nem igazodnak hozzája, s nem értik vagy nem tanulják meg kialakult magatartásformáit és követelményeit. Ilyenkor hajlunk arra a feltevésre, hogy az alkat több, mint adottságok, lehetőségek és statisztikai arányszámok puszta halmazából kifejlődött egyéniség, hanem egy ezen túlmenő, mindezeket összegező és összefoglaló, belső szabályozó és regulázó törvényszerűség is. Ilyen gyanúink lehetnek, de jaj annak, aki nekiáll, és konkretizálni akarja, tételekbe akarja foglalni, kötelező erőre akarja emelni azt, amit ilyen törvényszerűségként felismerni vél. Úgy kell lennünk ezekkel, mint a természettudósnak az Istennel: nem azért, mintha egy természettudósnak nem lehetne Istenben hinnie, sőt ezt a hitét alapozhatja a természettudományok {2-618.} egészének valamiféle szemléletére is; de nem szabad neki Istent a maga természettudományi munkahipotéziseibe, a maga feltevéseinek rendszerébe, a maga problémalátásának az indokai közé belekevernie; nem takarózhatik Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni, és nem hivatkozhatik Istenre, ha valamit így vagy úgy akar magyarázni. Hasonlóképpen az egyéni vagy közösségi alkat törvényszerűségeire való hivatkozás is mindig gyanús, ha valamilyen cselekedetre vagy cselekedet elmulasztására igazolásul veszik elő. Nem jó azt hallanunk, amikor már minden érv kifogy, hogy ez vagy az a politikai rendszer, ez vagy az a megoldás azért nem jó, mert a magyar lélekkel ellenkezik, vagy azért jó, mert azzal egyezik. Ha valóban jó vagy valóban rossz, akkor kell, hogy ezt meg lehessen indokolni a magyar lélekre való hivatkozás nélkül is. Sohasem tudhatjuk, hogy az, amit ma mélyen jellegzetesnek ismerünk fel, holnap nem bizonyul-e olyan akadálynak, melynek az elvetésével a jelleg még mélyebb, gazdagabb és nagyobb lehetőségei bontakoznának ki. Persze abból is baj lehet, ha valakiben vagy valakikben az állandóság ösztöne megcsökken, s racionális, dogmatikus alapon bármi változást lehetségesnek képzel. A baj azonban ekkor sem az, hogy az „ősi jelleg”-gel került szembe, hanem akkor is a valóság érzékelésének egy másik, ellenkező irányú zavaráról van szó. Az ép valóságérzék és az ép reagálóképesség az „ősi” és az „új”, a tartósság és az újítás, a hagyománytisztelet és forradalmiság adagolását mindig meg tudja találni, anélkül hogy a maga alkatáról tételes szabályokat állapítana meg.


ALKAT ÉS POLITIKA

Le kell tehát teljes határozottsággal szögeznünk, hogy a magyar jelleg megismerésére irányuló törekvés és a magyarságnak mint közösségnek a megújítására irányuló erőfeszítések között nincs magától értetődő, egyértelmű kölcsönhatás. Felkutathatunk sokféle magyar jellegzetességet anélkül, hogy mindezeknek a fenntartása és ápolása egyben feltétlenül a magyar közösség megújulását és megerősödését is jelentené. Azt, hogy mi jelenti {2-619.} a magyar közösség megújulását, ettől függetlenül, más módszerekkel kell felismernünk, és ebben minden jelenséget, régit és újat, elsősorban nem a népiség szempontjából, hanem társadalmi és politikai szempontokon kell lemérnünk. Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsősorban reagálásban, a valóság érzékelésében, feladatok vállalásában és feladatok elvégzésében mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az alkat mineműsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsősorban politikában mutatkozik meg. Politika alatt természetesen nem a politikusok működését magában, hanem a közösségi feladatok megoldásának az egész folyamatát értve.

Ha mindebből most a mai helyzetre vonatkozó következtetésként azt s nem többet von le valaki, hogy a magyar léleknek önmagával való meghasonlása ellen többet ér a földreform vagy a népi kollégium, mint a magyar lélek mineműségén való bármiféle töprengés, akkor ezt a végkövetkeztetést csak helyeselni lehet. Az a megnyugtató megállapítás azonban, hogy az előző korszakok tévutait immár elhagytuk, nem ment fel az alól, hogy éberen ne figyeljük újabb megrázkódtatások és megakadások ama tüneteit is, melyekre fentebb már rámutattunk.

1948
ELTORZULT MAGYAR ALKAT, ZSÁKUTCÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM