Payday Loans

Keresés

A legújabb

Sík Sándor: Megyeri hitvallás PDF Nyomtatás E-mail
2010. november 18. csütörtök, 06:54

siksando

SÍK SÁNDOR: MEGYERI HITVALLÁS

Őrt áll a Hold a Nagykevély felett. 
Ezer sátorban nyolcezer fiú 
Munkás nap után izmos álmot alszik. 
Kismagyarország nagyot álmodik. 

A völgyben itt-ott pislogó tüzek 
Föl-fölvetik még fáradt szemüket, 
És hunyorgatnak: Mire jó? 

Állok a dombon s birkózom magammal: 
Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó, 
Az ezeréves őskígyó nyakát. 
És a kígyó sziszeg, sziszeg: 
Mit állsz itt, 
Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb? 
Mire jó ez a cifra katonásdi? 
Poéta-álom, gyönyörű hazugság? 
A görgeteg elébe fekszel-é? 
Őserdők lángját kézzel olthatod? 
Foltos hullába támaszthatsz-e lelket? 

Nézd, délfelé pokolveres az ég. 
Tudod, mi az? A pesti éjszaka! 
Mozik reklámja, kávéházi csillár, 
Szeméremoltó színpadok tüze, 
Vadember-tánc őrjöngő forgatagja, 
Csupasz testeknek festett fénye-szennye, 
Lihegő, lázas, cigarettafüstös, 
Villanysugaras, izzó rothadás. 
Nem látod-e, hogy tántorog belé 
A céda fénybe minden, ami ép? 
A nemzet húsa, édes veleje, 
Haza és jövő és emberiség! 

Halál, halál! – Ezek itt alszanak! 
Meddig virrasztol ifjú álmukon? 
Hisz véreik, az édes véreik 
(Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!) 
Ott ránganak a Sátán ütemén! 
Odakerülnek ők is! Ha ma nem 
Holnap talán, vagy esztendő-ilyenkor: 
Mind ott kering a hullatánc-füzérben, 
És onnan nevet téged és Megyert, 
S az ezer-sátor gyerek-mítoszát! 
Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó? 

Másfelé nézel? Keletre, nyugatra? 
Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik! 
És álmaik, merész nagy álmaik 
Meddig repesnek? Egyiké: a szomszéd 
Kövér telkéig, falu végéig; 
A másiké: hogy eztán tíz garast 
Kaparhasson kilenc helyett; 
A harmadik: hogy egy collal magasabb 
Székbe ülhessen, mint a többiek. 
Álom, álom! Ki hallja itt 
A Kárpátok sikongató szelét? 
Kinek fáj itt, ami téged gyötör? 
Ki sejti itt Megyernek álmait? 
Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott? 
S az Isten föltámaszt-e oly halottat, 
Aki jól érzi a sírban magát? 
Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó? 

Te még tovább tekintel? Nyugaton, 
Északon, Délen hordozod szemed? 
Az Emberiségnek ültetsz új palántát? 
Főnixet vársz, újjá-kelő világot? 
Hát nem látod az üstököst az égen, 
Száz üstököst, vérfarkas hírnököt? 

Nem érzed-e, hogy az emberiség 
Mély szívében valami meghasadt? 
Ember volt mindig ember farkasa, 
De a farkas is falkában vonít; 
Most, most a farkas farkast fojtogat, 
Testvér testvérnek marcangolja torkát, 
Jóllakott éhest, éhes jóllakottat. 
Mert ütni fáj, mindenki érzi már. 
Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek, 
És mégis: őrült, gazdátlan kezek 
Céltalanul az izzó levegőben 
Csak kaszabolnak, zúznak, irtanak. 
S míg meggyalázva könyvet és keresztet, 
Az őrjöngő emberkirály 
Ízekre tépi teste templomát: 
Köröskörül a vérsötét egen 
Toronyodnak vigyorgó ördögárnyak: 
Vörös rém, sárga rém, fekete rém. 
Halál, halál! 
Emberhalál és istenalkonyat! 
Kettérepedt a korhadt földgolyó! 
Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal, 
Egy félmaréknyi germán álmodóval, 
Egy sátoralja vállas kismagyarral 
A hulló gömböt összetarthatod? 
A szálló Lelket visszakeltheted? 
Eredj, bolondos, magad-hitető! 
Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnal 
A tábortűz haldokló hamvait, 
Eredj aludni, mint a csillagok, 
Aludni, mint az Isten. Nincs miért? 

S állván a zászlótartó domb fején, 
Ezer sátor fehér hullámain, 
Szeges sarkam a vén homokba vágom, 
Hogy a Vezérdomb fölsajog belé, 
És ajakammal nyolcezer fiú 
Énekel égre vallomást: 
Hiszek! 
Hiszek! 
A tűzben, amely odalent parázslik, 
És holnap este újra föllobog, 
És minden este újra föllobog, 
És föllobog délen és északon, 
Egy tűz, száz tűz, ezer tűz, 
És föltüzel – piros zsoltár – az égre, 
És sápadt arcot rózsaszínre fest, 
És a szemekbe ősi lángot villant. 
A tűzoszlopban, amely gyújtatott, 
Olajmécs volt a katakomba éjén, 
És tábortűz a lappangó kurucnak. 
Hiszek a Tűzben, amely eljövendő, 
Amely a szívek katlanát feszíti, 
És el nem alszik pernye-szenny alatt. 

Hiszek a szélben, fürge cimboránkban, 
Amely a szemből álmodást söpör, 
És bacillust a rothadt utcalégből, 
Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent, 
Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt, 
S tábortüzeink dacos dallamát 
A Lomnic és a Hargita tövében 
Fülébe súgja testvértáborok 
Húnyó tüzét kavaró ikreinknek. 

Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban, 
Hogy édesünk, nem morcos mostohánk, 
És ezer jóval boldog méhe áldott. 
Tudom, hogy már vajúdik és remeg: 
Már ideszült körém a semmiből 
Ezer sátort és nyolcezer fiút. 
Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt, 
Hogy meghallják a renegát kövek, 
Szétomlanak a gyilkos Bábelek, 
A hullamérges város-pörsenések 
Szűz bőre hamván fehérre simulnak, 
És mézes melle újszülött tején 
Új dallal emtet új embernemet. 
Hiszek! 
A kevesek egymásba tett kezében, 
A testvérszóban, a bajtársmarokban, 
Az érben, mely patak lesz és folyó, 
S halott tengerbe életet zuhant. 
A Szépségben, hogy szebb és édesebb 
A rútnál, és szürkét széppé tehet. 
A tiszta vízben, hogy sodorni tud, 
És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál. 
A vízözönben, szeretetözönben, 
Jóság-galambban, Lélek-Ararátban. 

Mert hiszek az Igében, 
Mely elhangzott a teremtés felett, 
És testté lett az idők telijében. 
A Kovászban: 
Hogy emberségünk lomha derce-lisztjét 
Mégiscsak egyszer élővé keleszti. 
A Hegyi Beszéd próféta-szavát 
Falánk idők fertelmes bálna-gyomra 
Hiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap, 
Mikor a mélyből felsüvölt a szó, 
És nem lesz, aki meg ne hallaná. 
A Mustármagban, mely kiszóratott, 
És szívében hordozza a jövőt, 
Mert újrazsendül minden ezerévben, 
És odatartja fészkes lombozatját 
Viharzilálta embermadaraknak, 
S testvérörömben elfér ágain 
Fehér madár és fekete madár 
És sárga és piros és minden. 

A Lélekben hiszek, 
Amely megzúdul ott, ahol akar. 
Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt, 
Zúdul s teremt miáltalunk. 
A Lélekben, amely az élet, 
Amely tojáshéjat repeszt, 
Búzaszemet bukkant a hant alól, 
És sziklából Krisztust kelet. 
A Lélekben, amely bennünk dörömböl, 
És az idők méhében harsadoz, 
És énekel az ajkamon: Hiszek! 
Hiszek. 

És hogyha nem: hát akkor is! 
Ha mindhiába: akkor is! 
Ha minden álom: akkor is! 
Ha minden meghal: akkor is! 
A szép akkor is szép marad, 
A tiszta tiszta, rút a rút. 
Az Igazság igazság akkor is, 
Ha meg nem látja senki szem. 
A Szeretet mosolyog és szeret, 
És a kereszten is király. 
A tett különb a tunyaságnál, 
És hol a tépett lobogónál 
Tiszteletesebb szemfedő? 

Mert akit egyszer meglehelt a Lélek, 
Annak mindegy-lom élet vagy halál: 
Az él és áll és énekel és alkot, 
Megyeren és Magyarországon, 
Hét világrészen és a másvilágon, 
Az Isten őtet úgy segélje. Amen. 

Megyeri cserkésztábor, 1926. július