Payday Loans

Keresés

A legújabb

Gion Nándor 1941-2002. PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 07. kedd, 07:59

19:30, Kedd (június 14.), Duna II. Autonómia


Márai-díjasok

Gion Nándor
magyar dokumentumfilm sorozat, 51 perc

rendező: Havas Péter
operatőr: Szilágyi Virgil


Az aktuális rész ismertetője: Gion Nándor Szenttamásiban született 1941-ben, iparos családból származik, majd 63-ban szerzett tanári diplomát az újvidéki egyetem magyar szakán. 85-től az újvidéki rádió szerkesztője, majd két éven át az újvidéki színház igazgatója. A hírneves Symposion folyóiratban, az első nemzedék tagjaként jelentkezett kritikával és prózával. Elsőként korosztály problémát formált regénnyé (Kétéltűek a barlangban, 1968), a fiatalok sikertelen lázadásáról írt, még inkább a laza időkezelést, szabad asszociációs lehetőségeket élvezte, mint a mesélést. A testvérem Joab című regényével (1969) a Fórum Könyvkiadó regénypályázatának első díját nyerte el. Ezzel vette kezdetét bácskai kisvárosi világábrázolása, melyhez ismereteket, élményt szülőhelye adott. Feltűnést keltett az Ezen az oldalon című regényszerű novellafüzére (1971) és a Véres patkányírtás idomított görényekkel című regénye, amelyet kötetben nem jelentettek meg, csak folyóiratban közöltek belőle részleteket. Népszerűek ifjúsági regényei is. Műveit szerb, lengyel, szlovén, szlovák, ruszin, eszperantó nyelvre fordították, több regényéből film és tévéjáték is készült. Gion Nándor 2002 augusztusában hunyt el hirtelen, így a róla szóló forgatókönyv is átalakult, korábbi interjúrészletek felhasználásával idézzük meg az írót, akire pályatársai és barátai emlékeznek vissza.

*

Gion Nándor
bemutatkozás

http://www.mmakademia.hu/ab/5/504.php



Bemutatkozásként annyit, hogy 1941-ben születtem, mint a királyi Jugoszlávia állampolgára. Királyi Jugoszlávia, ezt fontos kihangsúlyozni. 1941 február 1-én. Úgy jó két hónap múlva magyar állampolgár lettem, mert Magyarország visszacsatolta a Bácskát. Én Bácskában születtem, Szenttamáson. Akkor négy évig magyar állampolgár voltam, azután a szocialista utód Jugoszlávia állampolgára lettem, anélkül, hogy elmozdultam volna. Onnan néztem a világot, Szenttamásról s az a világ nem nagyon tetszett nekem. Azzal együtt nem nagyon tetszett nekem, hogy akkor fölemelkedőben volt a családom. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a paraszti sorból az apám iparossá kapaszkodott föl. Kőműves lett. Többen kutakodtak aziránt, hogy kissé furcsa nevem van, Gion, honnan származunk. Az egyik ilyen ambiciózus rokonom előállt egy teóriával, hogy mi valójában francia nemesek leszármazottai vagyunk, akiket Mária Terézia betelepített a Dél-alföldre, a Bácskába, Bánátba. Nekem ez kezdettől fogva gyanús volt, mert ahogy én a családra vissza szoktam kérdezni saját emlékezet alapján, valamennyi ősöm abszolút nincstelen, földhözragadt magyar paraszt volt. Nekem ez a nemesi vonal valahogy nem tűnik túl hitelesnek. Egy másik rokonom, aki alaposabb volt és alaposabban utána nézett, hogy honnan is származunk, végül listával állt elő s ebből kiderült, hogy a lehetséges ősünk tényleg francia volt, Elszász-Lotharingiából telepítették be Mária Terézia idejében és úgy hívták, hogy Stephan Gion és kőműves volt.

Amikor ezt megtudtam és leszűrtem, akkor mondtam, hogy mi egy nagyon tehetséges család vagyunk, mert több száz éves kemény munkával elértük azt, hogy eljutottunk oda, ahonnan elindultunk. Kőműves család voltunk, saját házunk is volt. Tőlem azt várták el, hogy a családot följebb, egy magasabb rangra fejlesszem és azt várták tőlem, hogy ne az építőiparban, hanem az acéliparban érjek el valamit. Kiadták a parancsot, hogyha már a család így araszol fölfelé, nekem géplakatosnak kell lennem. Büszkén vallom, hogy az is lettem. Diplomám van róla. Akkor egyszerre átváltottam egyfajta humán értelmiségi területre. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy meg voltam arról győződve, hogy belőlem jó író lehet. Ezt otthon, becsületes iparos családban nem volt ildomos hangoztatni, de én meg voltam győződve, hogy jó író lesz belőlem. Ez volt az egyik ok. A másik ok, hogy abszolút ügyetlen voltam és vagyok minden kézműves dologra. A géplakatosi diplomát megszereztem, de én még ma sem tudok normálisan egy szöget sem beverni a falba vagy megreszelni valamit, egy csavart rendesen becsavarni valahova. Úgy sikerült diplomát szereznem, hogy az elméletben jó voltam. Elméleti síkon eldumáltam magam. A lényeg az, hogy sikerült bejutnom valamiképpen mint szakképzett géplakatos a bölcsészkarra, a magyar nyelv és irodalom tanszékére.

Családom nem volt elragadtatva. Először is nem nagyon értették, hogy mi az, hogy irodalom, mi lesz így belőlem. Ezzel együtt valamiféle tehetségem úgy látszik volt és van az emberek közötti kommunikációban. Ez most egy divatos kifejezés. A lényeg az, hogy az egyetemen eléggé szépen, normálisan haladtam előre, minden vizsgámat letettem ahogy kell, soha meg nem buktam. Ez az 1950-es években kezdődött és az 1960-as években folytatódott, amikor Jugoszlávia itt Közép-Kelet-Európában egyfajta kirakat-ország volt a szocialista országok között. Gazdagabb volt mindegyiknél, szabadabb volt mindegyiknél, még a nemzetiségi jogokat is sokkal jobban biztosították, mint más országokban és ezért nyílhatott ott meg a magyar tanszék, amire én beiratkoztam és amit én befejeztem. Közben már ösztöndíjat kaptam az újvidéki rádiótól míg tanulmányaimat folytattam. Ott akkor napi 18 órás magyar adások mentek. Az ösztöndíj körülbelül annyi volt, hogy ki tudtam fizetni az albérletemet az egyetemi tanulmányaim során és naponta kétszer ehettem, egy doboz cigarettát megvehettem. Jól elvoltam. Befejeztem és azonnal a rádióba kellett menjek kezdő újságírónak, aki plakáthíreket közölt, hogy ekkor és ekkor itt és itt, a Kecske utca 25-ben ilyen és ilyen rendezvény lesz és kész. Ennyi volt a szellemi megterhelés. Ebből sokat kellett csinálni. Ezzel kezdtem, de a ranglétrán azért ott is mentem fölfelé, aztán már hosszabb cikkeket is írhattam, és kaptam a havi fizetést. Azután rovatszerkesztő lettem, majd irodalmi szerkesztő. De ez már nem egy két év, hanem egy-két évtized. Azután színházigazgató is lettem, sőt, azután ennek a rádiónak a magyar szerkesztőségében, amelynek ugye napi 18 órás magyar nyelvű műsora volt, főszerkesztője lettem és ebből a 18 órából 24 órát csináltam. Ez úgy néz ki, mint egy sikerkarrier, ha így elmondja az ember. Valójában az is, de ehhez hozzátartozik az, hogy ez volt a civil foglalkozás, a civil szférában csináltam én ezt, azért, hogy beírják a munkakönyvembe, hogy munkaviszonyban vagyok és egyszer majd nyugdíjat kapjak. Ugyanakkor mivel kezdettől fogva író akartam lenni, nem géplakatos, nem újságíró, nem főszerkesztő, emellett írtam a könyveimet éjszakánkét. Még mindig tartott ez az eléggé jó hangulatú jugoszláv szocializmus, ami nem csak abban nyilvánult meg az ottani magyarság felé, hogy az egyetemen magyar tanszéket lehetett nyitni, hanem egy egészen erős magyar könyvkiadó is volt. Annyira erős, államilag támogatott és ezt bizonyíthatja Vathy Zsuzsa, aki itt ül és nagyjából egykorúak vagyunk, ugyanaz a generáció, hogy én, ahogy elkezdtem írni a könyveimet, nekem már három-négy könyvem megjelent, amikor neki itt Budapesten még csak egy. Ez nem biztos, hogy azért, mert én sokkal jobb vagyok vagy jobb vagyok, hanem ilyen lehetőségek voltak. Én írtam a könyveket s a civil karrierhez hozzájárult az is, hogy közben megjelentek könyveim.

Ezek a könyvek nem voltak egészen problémamentesek. A pályafutásom legelején úgy nézett ki, hogy csatlakoztam egy csoporthoz, van aki hallott róla, van aki nem, úgy hívták, hogy az Új Sympossion csoport. Abszolút kozmopolita, abszolút modern és minden, amit akarunk. Erre is volt igen sok pénzt, azért, mert hogy kozmopolita és modern volt, ebbe beletartozott egyfajta jugoszlávság is. Valahogy ez a csoport úgy vallotta magát magyarnak, hogy különb magyar, mint az anyaországi magyarok, akiket megszálltak a szovjetek és egyébként is gyávák meg amit akarsz. A romániai, csehszlovákiai magyarokról nem is beszélve. Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk. Nagyon félrevitte a csoport legtöbb tagját ez a jugoszlávság, de bevallom férfiasan, az első könyvemet, az első regényemet is kicsit én is ebben a szellemben írtam meg. Nem volt igazán jó regény, az volt a címe, hogy Kétéltűek a barlangban. A kritika valahogy úgy elfogadta. Nem dorongoltak le, dicsérgettek, kezdték jegyezni a nevemet.

Azután megírtam egy másik könyvet, aminek az volt a címe, hogy Testvérem, Joab. Ezt pályázatra írtam meg, mert ebben a bőségben arra is volt pénz. Az ottani irodalomtörténészek kijelentették, hogy nincs elegendő és nincs igazán jó magyar regény Jugoszláviában. Kiírtak egy pályázatot, meghívtak húsz embert, adtak nagyon szép előleget és nagyon szép díjakat tűztek ki. Jeligés pályázat volt. Akkor nekem már kezdett nem tetszeni ez a túlozottan nagy jugoszlávság, mert azért sok mindent tapasztaltam, azzal együtt, hogy újságíró is voltam, meg gyerekkoromtól kezdve sok mindent tapasztaltam, ami ellentmondott annak, amit nekünk okítottak. Éreztem, hogy itt valamiféle kirakatpolitika zajlik, aminek én is része vagyok. Amit mondjuk újságíróként vagy civilként látszólag el kell hogy fogadjak, de íróként már nem. Megírtam a regényt, ez 1968-ban volt, amikor a csehszlovákiai események megtörténtek. Kicsit csapdába szaladtam, tudniillik a jugoszláv nagypolitika elítélte a csehszlovákiai beavatkozást. Én is elítéltem. Úgy gondoltam, hogy végre sínen vagyok a napi politikával. Megírtam egy eléggé kemény regényt, nem túlzottan, az akkori viszonyokhoz képest, ahol nagyon leszóltam a Szovjetuniót és az oroszokat és gondoltam, ha már ennyire összhangban vagyok a napi politikával, valamit azért be lehet írni és bedobtam, azt hiszem én voltam az első, aki ezt ki merte mondani, mert a háború után visszhangzott Közép-Európa és nem csak Közép-Európa a Hideg napoktól és senki nem szólt a Hideg napokat követően a magyarok kiirtásáról a Délvidéken. Én becsempésztem ebben a regénybe egy-két ilyen mondatot, hogy: amikor a magyar csapatok bejöttek Bácskába, nem tudom pontosan idézni, de valahogy így fogalmaztak, hogy igen sok szerbet megöltek és azután, amikor bejöttek a partizánok, rengeteg magyart kiirtottak. Szóval ilyenfajta megfogalmazás volt ebben az egész regényben, de ez egy kocsmai beszélgetésben volt elrejtve. A regény megkapta az első díjat, azt sem tudták, hogy ki írta, mert jeligés volt. Megkapta az első díjat és amíg én ezt megírtam 1968 végén, a jugoszláv politika fordult egyet és már nem ítélte el a Varsói Szerződés beavatkozását Csehszlovákiában. Az én regényemben meg ott volt kéziratban. Az első kocsimat akkor tudtam megvenni. Ez a Testvérem, Joab című könyv volt, te még annak idején láttad is. Én is, mint mindenki érezte, hogy baj van, amiért elítélőleg szólok a Szovjetunióról, a Varsói Szerződésről ebben a regényben, bár nem ez volt a fő téma. Ez túlságosan nem bosszantotta volna a jugoszláv hatalmi réteget, hanem ez, amit én elrejtettem, ez a másik, hogy elég sok szerbet megöltek és rengeteg magyar megöltek. Igen ám, de erről beszélni nem volt szabad.

Ha most erről kezdenek beszélni, abban a pillanatban valamiféle tényként ez fölmerül és akkor lesznek érvek és ellenérvek esetleg s egyáltalán ez téma lesz. Akkor belekötöttek, hogy mivel én ártok a nemzetközi kapcsolatoknak, ezt a könyvet talán nem is kellene kiadni. Közben állandóan emerről volt szó. Hosszú huzavona után fapofával megvédtem magam, hogy ez regény és irodalom, ez nem napi politika, a regény hősei beszélgetnek és kiszalad a szájukon ez meg az. Végül megjelent a regény, de sikerült elérnem, nagy balek módjára, hogy fölfigyeltek Magyarországon, hogy ekörül baj van. Mivel a szovjeteket gyalázta ez a fickó, nem engedték be a regényt. Itt Magyarországon feketelistára kerültem, Jugoszláviában pedig abszolút gyanús íróként kezdtek számon tartani, azzal együtt, hogy ez egy olyan tisztességes, rendes újságíró, filmkritikákat is ír meg mindent csinál, de íróként gyanús és erre nagyon figyeljünk oda. Főleg azért gyanús, mert ki tud bújni. Megvádoljuk konkrét dolgokkal és ki tudja magyarázni magát. Duplán gyanús, egy sunyi alak. Akkor még megírtam egy következő könyvemet is, aminek az volt a címe, hogy Ezen az oldalon. Egy utcáról szól a könyv és az ebben az utcában lakók, az őslakók, akiket lehet az ott született őshonos magyaroknak is tekinteni, nem szeretik az idegeneket és a kívülállókat. Másba nem igen lehetett ennél a könyvnél sem belekapaszkodni, csak inkább a címe zavarta azokat, akik politikusan gondolkoztak, mert voltak benne szerelmi történetek, satöbbi. Ez valójában egy novellafüzér. Ebbe is sikerült besuvasztanom egy novellát, ahol kimondattam azt, hogy micsoda atrocitások voltak a nagy felszabadítás után, a kommunista felszabadítás után. Kissé virágnyelven van mondva, de ez 1971-ben íródott:

Régi megesett történet az öreg Madzsgájról, aki utálta a kutyákat

Kopott egyenruhában és szakad bakancsban érkezett haza, de századosi egyenruhát viselt és mindjárt látta, hogy félnek tőle. Megpróbáltak kedvesek lenni hozzá, de Ő mindjárt látta, hogy nem tetszik nekik, hogy ilyen hamar hazaérkezett. De neki sem tetszett sok minden, amit látott és határozottan az volt az érzése, hogy későn érkezett. B, aki géppisztolyt is hordott az oldalán, előzékenyen mutogatott neki, válaszolt is kérdéseire, Ő pedig folyton csak kérdezett. Sokat kérdezett, mert sok minden nem tetszett neki. Az első, ami nem tetszett neki, a farkaskutya volt. A jól táplált farkaskutya a városháza udvarán szaladgált és Ő megkérdezte B-től: miért tartjátok itt ezt a dögöt? A foglyok miatt, válaszolta B. Nagyszerű kutya ez. Amíg itt van az udvaron, a foglyok félnek tőle, mint az ördögtől. Miféle foglyok? B az udvar másik végébe mutatott. A garázsba zártuk őket, oda, ahol valamikor a tűzoltókocsik álltak. Sokan vannak? Elég sokan, mondta B. Mind itt vannak, akiket el tudtunk kapni azok közül, akik a jegyzékben szerepelnek. A jegyzék ugyancsak nem tetszett neki. Miféle jegyzékben, kérdezte. Még a megszállás alatt összeállítottunk egy jegyzéket, mondta B. Elég hosszú jegyzéket. Kik állították össze ezt az elég hosszú jegyzéket? B-t ekkor már kezdte idegesíteni ez a kérdezősködés, de azért továbbra is előzékenyen válaszolt. Mi néhányan állítottuk össze. Én és még néhányan. Te és még néhányan mit csináltatok a megszállás alatt, azon kívül, hogy jegyzéket állítottatok össze? B a füléig elvörösödött. Zavartan átment az udvaron és azt mondta: nem lehettünk mindannyian a hegyekben. Meg aztán ne hidd, hogy itt sokkal könnyebb volt. Nem volt könnyű? Nem, mondta B és egyre vörösebb lett az arca. Az udvarra akkor kísértek be ketten egy zsíros kalapú parasztot. A régi garázs felé kísérték, a paraszt lehorgasztott fejjel lépkedett és szörnyen izzadt. A farkaskutya a lábait szaglászta és rávicsorított. Ezt is beírtátok a jegyzékbe, kérdezte B-től. Persze, mondta B. Ha bekísérik, akkor biztosan benne van a neve a jegyzékben. A parasztot belökték a régi garázsba, ők ketten B-vel bementek a városháza épületébe. B itt is mindent megmutatott neki, az irodákat, fegyverraktárat, kihallgató szobákat és egy nagyobb helyiséget, amiben szőnyegek, festmények, különféle emléktárgyak és rádiók voltak. Feltűnően sok rádió volt itt és Ő meg is kérdezte mindjárt: honnan került ide ez a rengeteg rádió? Elkoboztuk őket, mondta B. A megbízhatatlan és gyanús elemektől elkoboztuk a rádiókat. Mindjárt az első napokban begyűjtöttük a rádiókat., Azt hiszem ez így is van rendjén. Sok a megbízhatatlan és gyanús eleme a városban? Elég sok, mondta B. Olyan időket élünk, amikor majdnem mindenki gyanús. Nem árt résen lenni. Innen egy másik helyiségbe mentek, ahol emeletes vaságyak álltak egymás mellé zsúfolva. A vaságyakon fegyveres férfiak heverésztek. Bizalmatlanul és gyanakodva néztek feléjük. Ők fogdossák össze azokat, akiknek a neve a jegyzékben szerepel, mutatott B a fegyveresek felé. Nagyon jól dolgoznak, még éjszaka sem mennek haza. Azért is csináltunk itt ilyen hálószobafélét. Ezt is még a megszállás alatt? Nem, nem. Ezt már a megszállás után, mondta komoran B. Sértődötten ráncolta a homlokát és megkérdezte: mondd, mi bajod van tulajdonképpen? Beléptek a hálószobába, végigmentek az ágyak között és Ő minden fegyveres férfit jól megnézett. Egyiken sem volt egyenruha, legtöbben ingujjban heverésztek, a sapkájukat a falba vert szegre akasztották. Sokat dolgoznak, kérdezte. Nagyon sokat, mondta B. Állandóan készen állnak, sokszor még éjjel is dolgoznak. Eddig még arra sem volt idejük, hogy vacak kis csillagocskát varrjanak a sapkájukra? B is megvizsgálta a szögeken lógó sapkákat és mentegetőzve mondta: nem az a fontos. Az a fontos, hogy jól dolgoznak. Igyekszünk mindent jól csinálni. Ő még egyszer körül nézett a szobában és megkérdezte: a megszállás után mit csináltatok még ezen kívül? Nem értem, mondta B. Ezen a hálószobafélén és a jegyzékben szereplők összegyűjtésén kívül csináltatok-e még valamit? Mi bajod van? A rádiókat is elkoboztuk. Mit csináltatok még? Nem értem, mi bajod van, mondta B. Szerinted mit kellett volna csinálnunk? A földosztással hogyan álltok? Arra is sor kerül, légy nyugodt, mondta B. Az ilyesmi nem megy olyan gyorsan. Neked mennyi földed van, kérdezte. Mi bajod van tulajdonképpen, csattant föl B. Ez egyáltalán nem lényeges és különben is jól tudod, mennyi földem van. A vaságyakon heverésző fegyveresek felé intett. Ezeknek mennyi földjük van, kérdezte. Egész idő alatt nyugodtan, halkan kérdezett és látta, hogy B egyre jobban félni kezd tőle. Nézd, nem az a fontos, nyögte B és az elfordult tőle és kiment a hálószobából. B utána sietett, a pisztolyok kétoldalt ugráltak a csípőjén és amikor az első emeleten utolérte, bizalmaskodva oldalba bökte és azt mondta: mutatok én neked itt valami érdekeset. Micsodát? Itt is őrzünk egy foglyot, mondta B. és hunyorított. Egy nagyon jóvágású foglyot. Egészen biztosan neked is tetszeni fog. Ki az a jóvágású fogoly? Egy kollaboránsnak a lánya, mondta B. Fiatal és nagyon jóvágású. Szintén kollaboráns, kérdezte. Az apja volt kollaboráns, mondta B. De a vén gazember meglógott és nem tudtuk elkapni. Mióta őrzitek itt? Két hete, mondta B. Vagy talán már több is, mint két hete. Mindjárt ide hoztuk az emeletre, innen semmiképpen sem szökhet meg aztán nem illett volna a többiekkel összecsukni. Megálltak az egyik lelakatolt ajtó előtt, B egy kulcscsomót húzott elő a zsebéből, kizárta a lakatot és kinyitotta az ajtót. A szoba üres volt. B tátott szájjal állt az ajtóban, nem akart hinni a szemének. Nem értem, motyogta, nem értem. Berontott a szobába, mint az őrült futkosott körbe a csupasz falak mellett, végül megállt az ablak előtt. Az ablak nyitva volt. B kitárta az ablakszárnyat és kihajolt az udvar fölé. Megszökött? Nem szökhetett meg, mondta B. Magasan van az ablak, nem hiszem, hogy innen le mert volna ugrani a földre. Kitörte volna a lábát, sőt még a nyakát is. Esetleg, esetleg olyan szerencséje volt? Mind a ketten kihajoltak az ablakon az udvar fölé. Az udvart betonlapok borították, a hatalmas farkaskutya méltóságteljesen sétálgatott rajtuk. Nem értem, motyogta megint B. Megyek és szólok az embereknek. Berohant a hálószobába, Ő pedig ott maradt az emeleten. Végigjárta a hosszú folyosót, benézett minden helyiségbe, de csak régi poros irodai asztalokat talált meg koszos aktatartókat, amelyek már akkor is ilyen koszosak voltak, amikor Ő még jegyző volt a városházán. Ismét bement oda, ahol nemrég még a jóvágású foglyot őrizték. A nyitott ablakon keresztül hallotta, hogy futkosnak és lármáznak lent az udvaron. Becsukta az ablakot és indult vissza ki a folyósóra, amikor lélekszakadva megérkezett B. Megtaláltuk, kiabálta, megtaláltuk. Képzeld, a kutyaólba bújt el. Úgy látszik az éjszaka kiugrott az ablakon és bebújt a kutyaólba. A kutya letépte róla szinte az összes ruhát, összemarta az arcát és a karjait, de ő azért ott maradt. Most sem akart kijönni. Nem akar kijönni? Nem, mondta B. Hívtam, hogy jöjjön ki, de nem mozdult. Csak néz, mintha megbolondult volna. Ráuszítottam a kutyát, gondoltam most már úgyis mindegy, de akkor sem akar kijönni. A kutya teljesen elcsúfította és olyan, mintha megbolondult volna. Lelőjem? Nem válaszolt B-nek, rohant le az udvarra, B lihegve futott utána. A hatalmas farkaskutya az ól előtt állt, vicsorgatta a fogait, a lány pedig véres arccal kuporgott bent és eszelős tekintettel meredt maga elé. Ruha alig volt rajta, a farkaskutya letépte róla. Hozz egy pokrócot, mondta B-nek. Minek a pokróc, kérdezte B. Hozz egy pokrócot, ordította olyan hangon, hogy az udvaron bámészkodó fegyveresek ijedten kezdtek szétszéledni. B elfutott és hozta a pokrócot. Ő akkor bedugta a fejét a kutyaólba és azt mondta a lánynak: jöjjön ki szépen, ne féljen, nem bántja senki, nyugodtan kijöhet. A lány rámeresztette eszelősen kitágult szemét és nem mozdult. Tényleg úgy viselkedett, mintha megbolondult volna. Jöjjön ki szépen, mondta neki ismét. A lány a mellére szorította összemart kezét és egyszer csak sírni kezdett, mintha hirt3elen valami szomorú dolog jutott volna az eszébe. Jöjjön ki, na jöjjön már ki szépen. Akkor a lány kimászott a kutyaólból és beleburkolózott a pokrócba. A hosszú pokróc teljesen eltakarta, csak a feje látszott ki belőle. A farkaskutya dühösen vicsorított a lába mellett. Ő akkor előrántotta a pisztolyát és fejbe lőtte a kutyát. Megőrültél, kiáltott rá B. A hatalmas farkaskutya eldőlt a betonkockákon. Fejéből patakzott a vér, Ő pedig belelőtt még egyet, aztán még egyet. Kilőtte az egész tölténytárat. Miért csináltad ez, kérdezte megdöbbenve B. Miért ölted meg azt a szegény kutyát? Ránézett B-re, megmutatta neki az üres tölténytárat és azt mondta: mire ismét megtöltöm, tűnj el innen, mert ide fektetlek a szegény kutyád mellé. És a pribékjeidet is vidd magaddal. Ide figyelj Madzsgaj, kezdte sápadtan B, de a torkán akadt a szó. Nem is figyelt B-re. Golyókat szedett elő és tölteni kezdte a pisztolyt. Amikor felemelte a fejét, B már eltűnt a városháza udvaráról. A lány a fal mellett állt a pokrócba burkolózva. Az arca véres volt, látszottak a farkaskutya fogainak nyomai, szemei azonban már nyugodtabbak voltak. Oda ment a lányhoz és azt mondta: menjen el innen. menjen el innen, gyorsan, akárhová, csak menjen el. S a lány vastag pokrócba burkolózva kiment az udvarból.


Ezt sikerült belesuvasztanom immár harmadik, negyedik könyvembe és kis botrány lett belőle, túl nagy nem, azért. Előző könyvem miatt ki voltam tiltva Magyarországról, tehát ez a könyv, amiben ez a novella benne volt, Magyarországra nem jöhetett át. Ennek nem lett itt visszhangja. Ott kiadták párszáz példányban, az emberek szétkapkodták. Nagyon sajnálom, mert nagyon szép könyv volt. Külseje miatt nemzetközi díjat is kapott egy könyvvásáron. De ez úgy eltűnt. Beszéltek róla, hogy van ott egy jó könyv, amiben van egy ilyen novella is. Valahogy elült megint körülöttem ez a majdnem kitört botrány, miközben a közéletben én csináltam közben a magam dolgait még mindig sokkal jobb körülmények között, mint bárhol magyar nyelvterületen, beleértve az anyaországot is a velem egykorú írók. Minden évben megírtam egy könyvet és ez meg is jelent. Én szerettem volna ide beiktatni, de erre sajnos már nem lesz időnk, hogy ne legyek ilyen problémás író, szintén egy pályázat nyomán ifjúsági regényt is írtam, azt is megnyertem, akkor vettem az első tévémet, meg az első hűtőszekrényt és írtam néhány ártatlan novellát. Alkalmi novellák voltak ezek, amelyek nem voltak gyereknovellák, de gyerekek voltak a főszereplők. Az ember, aki ír, de gondolom rajzol, épít vagy bármit csinál, valamikor ráérez, hogy itt sikerült neki valamit kitalálnia és én is ráéreztem, hogy ezek a gyerekszereplők életrevalóak, irodalmi szempontból életrevalóak. A novellák nyomán megírtam néhány kvázi ifjúsági regényt, amelyek szintén ugyanúgy szólhatnak a gyerekeknek, mint a felnőtteknek is, de úgy látszik, hogy nagyon jól rátapintottam és ráéreztem a dolgokra, mert egy másik műfajból fölfigyeltek ezekre a regényekre. Elkezdtek filmeket csinálni belőlük. Akinek az írásaiból filmeket csináltak már, az tudja, hogy mindig csalódik, amikor viszontlátja a filmjeit, mert azok nem olyan jók, mint ahogy megírta. Én is így voltam, de ezzel együtt szélesebb körben forgalomba került a nevem. Ezeket Magyarországon csinálták, azután jugoszláv-magyar koprodukcióban, aztán magyar-francia koprodukcióban. Szóval a nevem már nem csak az irodalomban, hanem a film terén, legalábbis a szakemberek fejében megragadt és közben levették az eltiltást rólam tisztán irodalmi szempontból is. Mert ez az eltiltás, amikor az volt, hogy ez egy ellenséges érzületű író, ez azt jelentette, hogy itt Magyarországon megjelentetni nem lehet semmit, a könyveit nem lehet behozni.

Egy időben én magam sem jöhettem be. No, aztán valahogy az anyaországom kibékült velem és megengedte, hogy a következő könyveim bejöjjenek ide is. Itt megint szerencsém volt, egy történelmi regényre írtak ki pályázatot és én jelentkeztem, mert előleget adtak. Megírtam, mellesleg én voltam az egyetlen, aki meg is írtam, hogy ne kelljen az előleget visszaadni. Azt a könyvemet, aminek az volt a címe, hogy A virágos katona, azt már beengedték Magyarországra. Itt a kritika nagyon ráharapott. Féja Gézától kezdve Ilia Mihályig csupa dicsérő kritika jelent meg róla és akkor már nem mint ilyen félig filmes, félig író, félig szerkesztő, hanem valóban szépíró, a magyar irodalmi köztudatban el tudtak helyezni. És el is helyeztek. Azután megírtam ennek a folytatását is. Ez tulajdonképpen nem történelmi regény, hanem családregény, anyai nagyszüleimről írtam. Kezdődik a századfordulónál, ez az első regény, A virágos katona, amely a legnagyobb sikert érte el. Mellesleg több nyelvre lefordították, legalább öt hat nyelvre. Ez a századfordulótól az I. világháború végéig játszódik, utána megírtam Rózsaméz címmel a folytatását a két világháború között. Ezt azután közös kötetben adták ki és ennek szerintem egész jó címet, a Latroknak is játszott címet adtam. Ez is megjelent, ez is több magyar kiadásban és több országban. Nem csak Jugoszláviában, hanem Romániában, Magyarországon is. Azután más nyelven más országokban. Lengyelországban, Németországban, Szlovéniában. Kicsit családregény volt, de ráakasztottam a történelmi regény címkét, hogy ne kelljen az előleget visszafizetnem, hogy a vajdasági magyarságnak a sorsát mutatja be, egyéni emberi sorsokon keresztül és az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam beszuggerálni, hogy azért mi nem jöttmentek vagyunk ott. A világpolitika ugyan lenyírta a magyarságnak azt a szeletét és határon túlra vetette, de mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni. Ezt próbáltam valamiképpen szuggerálni, magyarok trilógiát terveztem, mert pszichológiára terveztem, a harmadik része az a II. világháború, amikor visszafoglalták Bácskát majd ismét elvesztették Bácskát és közben nem csak hideg napok voltak, hanem nagyon is meleg napok, amikor 4000 áldozatra legalább 40000 magyart lemészároltak és ezzel megteremtettek egyfajta hangulatot és egyfajta szellemiséget, amiben legalább 50%-ban a rettegés volt az uralkodó. És még ma is az. Ezzel akartam folytatni. Várták is sokan, én megígérgettem, elég bután, különféle interjúkban, hogy most írom meg, aztán nem írtam meg, mert közben a civil szférában színházigazgató lettem, írószövetségi elnök, rádiós főszerkesztő, nem is volt időm. De ez csak az egyik kifogás volt, a másik meg, hogy nem szerettem volna erről virágnyelven beszélni. Ezekről a nagyon súlyos dolgokról. Halogattam, holott a politikusok is és nem csak íróbarátaim mondogatták, de már nyíltan, hogy nézd, most már kitapasztaltuk, hogy neked minden könyveddel baj volt, minden alkalommal megúsztad a támadásokat, tehát te elég sunyi vagy, hogy ezt is meg tudod valahogy úgy írni, hogy közölni fogjuk és ezt is valamiképpen majd megúszod. No, végül is nem írtam meg, hanem amikor elköltöztem, ez 1993 őszén volt, ide Magyarországra, akkor írtam meg a harmadik kötetet, Ez a nap a miénk címmel. meg is jelent. Gyorsan el is fogyott, aztán a közös cím alatt, a Latroknak is játszott cím alatt a három regény ismét megjelent. Ez már nem fogyott el olyan nagy példányszámban, de itt megírtam és akkor jöttem rá, hogy még mindig nem írtam meg végig ezt a történetet. Valahol hiányzik az a rész (akik benne voltak a korban, tudják, milyen volt), hogy 1947-48 után, amikor megtörtént az összeütközés, politikai összeütközés a Szovjetunió és Jugoszlávia között, a jugoszláviai magyarok duplán gyanúsakká váltak. Egyrészt mert magyarok, másrészt mert Magyarország is ehhez a táborhoz tartozik, ebből kifolyólag tehát lehet, hogy jobban vonzódnak ehhez az oldalhoz, mint amahhoz, amit a titóista Jugoszlávia vall és akkor is eléggé megtizedelték, nem annyira, mint a háború után, de eléggé megtizedelték az ottani magyarokat. És mondom, duplán gyanússá váltak, tehát ott egyáltalán a viszonyulással folyton bajok voltak. Nos, ezt a részt még nem tudtam megírni. Úgy döntöttem, hogy ezt írom most meg. Ebből a trilógiából lesz egy négyrészes regény, mert ezt még hozzá kell írni és hozzá is lehet. Meg fogom csinálni. No de közben idejöttem.

Nagyon szerettem volna panaszkodva átjönni Magyarországra. Hogy engem hogy elnyomtak ott Jugoszláviában és hogy mennyire megszenvedtem a magyarságomért. De ez nem igaz. Nem nyomtak el, nem is szenvedtem. Támadgattak valóban, volt úgy, hogy csapkodtak körülöttem a villámok, de még amikor a Milosevics féle rezsim került hatalomra, jóformán én voltam az egész Vajdaságban az egyetlen főszerkesztő, akit nem váltottak le és nem rúgtak ki az utcára, nem csuktak le. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy ennek a fickónak valami neve van, az irodalomban is, hagyjunk meg valakit, holott szinte én magam provokáltam, hogy rúgjanak ki. Egyáltalán nem mentegetőztem azért, amit korábban csináltam, amit a szerkesztőségem csinált. Mert itt arról volt szó, hogy voltak az autonomisták, engem azok választottak meg, akik a Vajdaság autonómiáját őrizték és abajgatták. Ez megbukott, hát persze hogy elővették a főszerkesztőket, hogy ti annak idején az autonómiáért ágáltatok, mit is csináltatok? A ti embereitek mit is csináltak? Egy egységes Szerbia. Minden főszerkesztő mentegetőzött, hogy éppen akkor, amikor történtek az események, éppen akkor szabadságon volt, beteg volt. Ezeket sorba kirúgták. Én voltam az egyetlen, aki azt mondtam, hogy uraim, mert akkor már az elvtársról áttértünk erre, tessék megnézni, hogy mi ment a műsorban. Én egy száz tagú szerkesztőséggel rendelkeztem, uraim, minden ami elhangzott, az én tudtommal hangzott el. Váltsanak le, de mást ne bántsanak. Hatásosan hazudtam. Annyira megdöbbentek, hogy hogyan lehet valaki ennyire őrült, hogy ilyesmiket vállal, hogy engem nem váltottak le. Azt mondták, jó, tényleg tényeket közölt csupán, és maradtam. Még csak nem is úgy jöttem át Magyarországra, hogy azt mondhattam, hogy engem mint főszerkesztőt lenyakaztak. Nem. Egyszerűen átjöttem, mert éreztem, hogy az nem az én világom többé és én már hasznosat nem tudok ott tenni.

Makovecz Imre: Miért nem volt az a te világod?

Ellenem fordult. Főszerkesztőként nem tudtam hasznos lenni. Írni pedig itt is tudok.

Makovecz Imre: Nem csak erről van szó. Az Új Sympossionról is, akiknek te példaképe voltál.

Igen. Ami azután megszűnt. Én még főszerkesztő voltam a rádióban, ahol a műsorokat építették le. Nagyon ravasz módon. Fölszólítottak, hogy 20%-át az embereknek el kell bocsátani. Én mondtam, hogy nem bocsátom el, mert ahhoz, hogy ilyen műsort adjunk, ahhoz kell nekem a száz ember. Akkor kezdték behívni katonának az embereket, a fiatal újságírókat. Ezeket én mind kivédtem, nem engedtem, hogy behívják őket, egyszerűen sunyi balkáni módon azt mondtam, hogy akihez becsöngetnek éjjel, mert éjjel vitték a behívókat, ne nyisson ajtót. A felesége nyisson és mondja azt, hogy nincs a férje otthon. Ha megkapta a katonai behívót, azonnal hívjon föl engem otthon, mindegy, hogy éjjel bármikor és egy hétre tűnjön el valahova. Én pedig másnap bemegyek a rádióba és azt mondom, hogy tegnaptól rendkívüli szabadságra küldtem el. Jöttek is aztán hozzám a belügytől meg a titkosszolgálattól, hogy-hogy mindig a behívottakat küldöm el rendkívüli szabadságra. Mert az egy hét olyan volt, hogy például 1000 embert be kellett hívni a frontra. Akkor kivittek 3000 behívót. Nem csak én tudtam ezt, hogy ez elől ki lehet surranni. Mások is tudták. Addig mentek, amíg az ezer embert össze nem szedték. Amikor összeszedték az ezer embert, akkor a többit békében hagyták. De egy hét múlva visszajöhettek. Senki sem tudhatta, hogy ki tud bújni ily módon másodszor vagy harmadszor. Kezdtek elmenni. Kezdett fogyatkozni a szerkesztőségem, anélkül, hogy fogyasztották volna. A férfiak szökdöstek át Magyarországra. És nekem nem engedték, hogy fölvegyek új embereket. Kezdett döglődni az, amit fölépítettem. Akkor mondtam, hogy ehhez én már nem adom a nevemet, hanem átjövök Magyarországra. Lemondtam, eljöttem. Becsöppentem ebbe a magyar miliőbe s nem mártírként. Nem fogadtak tárt karokkal. Se lakást nem kaptam, se állást. Amennyi pénzt átmentettem, azon a gyerekeimnek tudtam lakást venni. 1993-ban jöttem át. Vettünk magunknak is a feleségemmel egy lakást. Elkezdtünk dolgozni. Egyebek között írtam egy novellát az MTI pályázatára. Első díjat nyertem vele. Szerencsém van a pályázatokkal. Most halljuk ezt a novellát.

Nem baleset lesz

Barátságtalan téli éjszakán egy koszos nemzetközi gyorsvonat módfelett nedves fülkéjében kissé nehéz a régi szép nyarakról és a zöldellő szőlődombokról társalogni még akkor is, ha szép széles és napsütéses fényképeket raknak az ember elé. Bozóki Sándor azonban szelíd buzgósággal szedegette elő feneketlen aktatáskájából a baranyai fényképeket, amelyeken éppen akkor érett a szőlő, gazdag szüret ígérkezett és amint elmondtam, tényleg gazdagon szüreteltek azon az őszön. Fiatal lányok szedték a szőlőfürtöket és esténként gyönyörűen énekeltek. Aztán persze oda is elért a háború. Bozóki Sándor elmenekült a Drávaszögből, mert vérdíjat tűztek ki a fejére. Talán azért, mert jámbor könyvtárosként nem a legmegfelelőbb könyveket osztogatta az olvasóknak, vagy csak a nagy kőháza, hűvös borospincéje miatt. Elég az hozzá, hogy sürgősen távoznia kellett. Azóta előadásokat tart a könyvtárosok összejövetelein unalmas szakmai tudnivalókról és ebből kifolyólag sokat utazik. A debreceni vasútállomáson futottunk össze teljesen véletlenül. Fölszálltunk az első gyorsvonatra, amely Budapestre tartott. Bozóki Sándor ragaszkodott hozzá, hogy a büfé melletti első dohányzó fülkébe üljünk, mivel mindketten erős dohányosok vagyunk. A dohányzófülkében azonban nem voltak hamutartók, garázda emberek letördelték valamennyit. Bizonyára részegek voltak az előttünk utazók, mert igen sok sörösüveget és két vodkás üveget hagytak maguk után. Az üres üvegek a lábunk mellett gurultak előre és hátra a vonat zakatolásának ütemére. A padlószőnyeg lucskos volt, vodka és sörszagú, de Bozóki Sándort, az edzett utazót ez egyáltalán nem zavarta, kinagyított szőlőfürtöt nézegetett és mosolyogva azt mondta: Abban az esztendőben hosszú volt a nyár és megteltek édességgel a szőlőszemek. Én nem vagyok edzett vonatos és az utóbbi időben nem kedvelem a nosztalgikus beszélgetéseket, mert azok általában szomorúan végződnek. Honnan jön ez a mocskos vonat, kérdeztem idegesen. Sohasem láttam ennyire leromlott nemzetközi gyorsvonatot. Nem tudom pontosan, hogy honnan jön, de minden bizonnyal elég messziről, mondta Bozóki Sándor szórakozottan és újabb fényképet vett elő a táskájából. Itt van a nagy diófa a borospincém előtt. Egyszer te is üldögéltél alatta, jó bort ittunk egy sikeres író-olvasó találkozó után. Kár, hogy csak egyszer látogattál hozzánk. Most is sikeres író-olvasó találkozóról jövök, mondtam. Gyönyörű gimnazista lányoknak magyaráztam, hogy milyen nagy író vagyok én. Elhitték? Úgy tettek, mintha elhitték volna, de a vasútállomás előtt találkoztam egy rosszfajta lánnyal. Cigarettát kért tőlem és miután adtam neki, biztosított róla, hogy elhiszi, hogy nagy író vagyok. Akkor talán nem is volt egészen rosszfajta lány. mondta Bozóki Sándor és megmutatta a következő fényképet, amelyen három férfi állt a szőlőtőkék között. Bozóki Sándor, a bátyja és egy számomra ismeretlen ember. Mindhárman mosolyogtak, nyilván a gazdag szüret reményében. Egy csoportképről nagyíttattam ki. Emlékszel még Lajosra, a bátyámra? Igen. Ő otthon maradt vigyázni a házra, a szőlőre és a pincékre. Lelőtték. Kik? A számomra ismeretlen emberre mutatott. Mioták. Takaros kis háza volt a falu mögötti dombon és jól gondozott kis szőlőskertje. Jó barátságban éltünk akkoriban. És miért ölte meg Lajost? Bozóki Sándor a vállát vonogatta. Talán a nagy házra és szőlőskertre vágyott. Most meg van neki. Csakhogy én már összegyűjtöttem a pénzt. A 2000 dollárt. Ennyi kell egy látogatáshoz. Haza akarsz látogatni? A fejét rázta, lehúzta az ablakot, kinézett a havas földekre. Cigarettára gyújtott. Nyilván nem megyek haza. Majd valaki másnak megfizetem az utat. Eddig arra gyűjtöttem. Tehát ez a nosztalgikus beszélgetés is szomorúan végződött, ahogy azt jó előre sejtettem. Tüntesd el a fényképeket, mondtam és menjünk át egy tisztább fülkébe. A fényképeket gondosan visszarakta a táskába, az órájára nézett. Fél óra múlva ebben a fülkében kell találkoznom egy emberrel. Még sohasem láttam az illetőt, csak annyit tudok róla, hogy Leonyidnak hívják és nyakkendőkkel házal. Egy égővörös nyakkendőt akarok venni tőle. De addig átmehetünk a büfébe és fizethetsz egy pohár bort. Bizonyára kaptál honoráriumot irodalmi hencegéseidért. Kaptam honoráriumot és örültem, hogy legalább fél órára kimehetek a koszos fülkéből a valamivel tisztább büfébe. Ott egy szál pincér unatkozott. Hosszú idő után mi lehettünk az első vendégei, igen szolgálatkésznek mutatkozott. Rendeltem két pohár bort, az ablakhoz álltunk, bámultuk a kinti sötétséget és a bor minőségéről, azaz karcosságáról elmélkedtünk. Közben kicsit megélénkült a forgalom. Betévedt két borostásarcú fiatalember egyforma lila nadrágban és egyforma kikericssárga bőrdzsekiben. Szemmel láthatóan kedvelték a rikító színeket és valamiért az volt az érzésem, hogy bennünket követnek. Az érzésem ezúttal sem csalt, mert alig hogy megkapták az italukat, az egyik odajött hozzánk és halkan azt mondta Bozóki Sándornak: mi olcsóbban elvégeznénk a munkát, mint Leonyid. Bozóki Sándor is halkan válaszolt: nekem a legjobb külföldi szakember kell. Mi is külföldiek vagyunk és értjük a dolgunkat. Bozóki Sándor végigmérte a fiatalembert. Nem bízom az olyan emberben, aki lila nadrágban jár. A rosszarcú fickónak megvillant a szeme, de aztán mégis eloldalgott mellőlünk. Társával az egyik sarokba húzódtak, pusmogtak valamit a hátunk mögött. Nem értettük, milyen nyelven. Visszatérhettünk a bor elemzéséhez, de mielőtt belemélyedhettünk volna, a hátunk mögött padlóra esett és darabokra tört egy üvegpohár. Aztán hangos köhögés hallatszott. Hátrafordultunk. A két lila nadrágos fiatalember kétrét görnyedve, fuldokolva támolygott az ajtó felé. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, mintha jajkiáltást is hallottam volna. És ekkor már Bozóki Sándor és a pincér is krákogott és köhögött. Nekem könnybe lábadtak a szemeim, kegyetlenül szúrós bűzt éreztem. Összeszorult a torkom. Levegőért kapkodva siettünk vissza a lucskos fülkébe. vagy öt percig szólni sem tudtunk, csak bámultunk. Aztán cigarettára gyújtottunk és még mindig nem értettük, hogy mi történt. Akkor belépett egy elegáns öltözetű férfi, olyan harminc éves forma lehetett. Diplomatatáskát tartott a kezében, udvariasan köszönt, leült, ártatlan kék szemeivel megnézett bennünket, kinyitotta a táskát és nyakkendőket helyezett maga mellé az ülésre. Bocsánatkérően magyarázkodott. Sajnálom, hogy magukat is megköhögtettem, kénytelen voltam egy kis féregirtó gázt fújni azokra a tetűkre, hogy ne molesztálják az ügyfeleimet. Bozóki Sándor kiválasztott magának egy égővörös nyakkendőt és átadott egy vaskos fehér borítékot és azt a fényképet, ahol három ember áll a szőlőben. Az elegáns idegen a táskájába tette a borítékot, a fényképet hosszasan nézegette. Ő az, mutatott Bozóki Sándor a fényképre. Név és cím a hátlapon. Leonyid megfordította a fényképet, rosszallóan csóválta a fejét. Mioták. Kedves nép. Baleset legyen? Nem, mondta élesen Bozóki Sándor. Kés vagy pisztoly? Mindegy. A fényképet tedd a feje mellé. Majd megüzenem, hogy az elvégzett munka után a másik borítékot hol és mikor várom, mondta az elegáns öltözetű férfi, aztán fölállt, udvariasan elköszönt, kiment a fülkéből. A kiteregetett nyakkendőket nem vitte magával. Bozóki Sándor kissé szomorúan, de mégis elégedetten dőlt hátra. A nyakkendőket elosztjuk, mondta. Bármikor szükségünk lehet rájuk, és most már kereshetünk egy valamivel tisztább fülkét. Még rengeteg szép nyári fényképet szeretnék megmutatni.


Erre is ráharaptak a filmesek. Előzőleg az én egyik regényemből írattak velem egy filmforgatókönyvet. A királyi televízió.

Makovecz Imre: Jaj Gion, de sajnállak. Én azt hittem, hogy ezt elküldték Jugoszláviába és átjött onnan is egy nyakkendőárus.

Majdnem. De megírtam, maga a regény és a forgatókönyv is arról az időszakról szól, de még Jugoszláviában, amikor a polgárháború kezdődik. Megírtam ezt a forgatókönyvet, nekem ki is fizették és ahogy az lenni szokott az utóbbi időkben, pénz az tovább nem volt, hogy filmet csináljanak. Elfeküdt és porosodott. De ezt a novellát fölfedezték s azt mondták, hogy hogy lehetek én ilyen marha, miért nem ebből írtam filmet. Végül megegyeztünk, hogy engem kifizetnek, ha hozzáragasztom a forgatókönyvhöz. Hozzá is ragasztottam, nem így szó szerint, de majdnem így, ahogy itt fölolvasta Kiss József művész úr. Ezt is kifizették, megint nem történt semmi. A királyi televízió kiadta valami magánproducernek ezt a filmet, akik - és most bejön az, amit te mondtál - akik megpróbálták a jugoszláv felet is bevonni, hogy csináljuk közösen. De egyiknek sincs pénze. Azon kívül amikor azok meghallották, hogy én írtam, eleve elkezdtek tiltakozni, hogy szó sem lehet róla. Gion gyanús. Mit ad Isten, a maszek producer végül megcsinálta a filmet. A szerbek nélkül. A rendező orosz klasszikusokat rendezett a kádári érában és menő fiú volt a tévében és igen sok színészt alkalmazott jó pénzért. Hálából - állítólag - ezek a színészek most eljöttek hitelbe játszani. Nem is rossz nevű színészek, ilyenek, hogy Andorai Péter, Gálfy László, Balkai Géza, Kubik Anna a női főszereplő, szóval elég jók. Hogy visszatérjek a novellához, ami itt elhangzott, ezt utólag ragasztottuk hozzá, de úgy látszik, hogy ez a bérgyilkos, ez a Leonyid, megragadta nem csak az én fantáziámat, hanem a filmesek fantáziáját is, mert tegnapelőtt már jöttek hozzám, hogy írjam meg a folytatását is, de ez a Leonyid benne kell hogy legyen.

Makovecz Imre: Vigyázz, neked élned kell.

Én is gondoltam rá. Nem csak ezt a fickót dobtam bele már néhány novellámba, hanem kínai maffiózókat is, és néha tényleg elgondolkozom, az ötlet az magától adódik. Nagyjából ez lett volna a bemutatkozásom. Ennek a bemutatkozásnak a hivatalos része. Azután beszélgethetünk akármiről, amíg iszogatunk. A lényeg az, hogy most itt vagyok. 1993 óta minden évben megjelenik egy könyvem. Filmeket is csináltak a könyveimből. Írok a folyóiratokba. Megjelenési gondjaim nincsenek. A rádióban közöltek hangjátékaimat. Az Írószövetségben szépen elvagyok s azzal együtt, hogy próbálom folytatni azt, amit még ott Délvidéken elkezdtem, folytatni annak az eseménysorozatnak a leírását, amiről tudok, ami bennem van és amit meg kell írni, azt csinálom s ugyanakkor közben születnek ilyen írások is. Ezek remélhetőleg jók lesznek és azért örülök még külön, hogy bekerültem ebbe a társaságba, mert itt jól érzem magam. Azt sem mondanám, hogy ezen kívül rosszul érzem magam, mert olyan divatos hangoztatni, hogy Budapest mocskos, meg egyáltalán ez az ország csúnya és rossz. Én nem tartom ilyennek. Ami valójában zavar engem, aki azelőtt csak vendégként jöttem ide, de most már itteni lakos vagyok és ebbe kell beleilleszkednem, az zavar igazából, hogy túl sok a rosszkedvű ember. Több jókedvű embert szeretnék látni. Persze beszélhetünk, hogy mennyi kifogásolni való van az emberekben, meg az országban is. Én mindig szerettem ezt az országot, kívülről is, belülről is szeretem. Ebből kifolyólag szidhatom is. Írhatok ilyen novellákat is, amiket írtam, de máshol nem igen tudnék élni és nem is akarok.

Makovecz Imre: Kedves Gion Nándor. Anélkül, hogy bárki engem fölkért volna erre, engedd meg, hogy azt mondjam: a Magyar Művészeti Akadémia téged nagy tisztelettel hívott meg és örömmel fogadjuk azt, hogy itt vagy. Nagyon nagy szükség van arra a hangra és arra a történelemre, ami most már a tiéd.

Vathy Zsuzsa: Szó volt arról, hogy az 1970-80 évek között, korábban is, később is a jugoszláviai szellemi élet irigylésre méltóan szabadabb volt szinte mindenben. Irigyeltük is és szerettük is volna. Ennek mi volt az oka? Egyszerűen egy más változatot meg lehetet csinálni, mert nem a szovjet birodalom része volt? Vagy csak egy olyan személyiség, mint Tito merte csak megcsinálni? Vagy mitől volt olyan?

Tito ezt meg merte csinálni és neki bejött. Ott is hajszálon múlt. De hogy nekünk miért volt jó? Persze hogy irigyeltetek. Az Új Sympossion miatt is. Politikai szempontból a kritikus évek az 1947-48-as évek voltak. Később aztán kiderült, hogy a két világ el van zárva egymástól Tito Jugoszláviáját finanszírozták nyugatról, eléggé sokat el is loptak, lophattak, volt miből és mi följöttünk. Nem panaszkodhatok, mert akkor mentem egyetemre géplakatosként, akkor mentem bölcsészkarra, amikor azt a politikát népszerűsíteni kellett kifelé. Nagyon ügyesen, szerintem nem előre eltervezetten csinálták meg. De mondjuk egy szép gesztus volt, hogy az újvidéki bölcsészkaron magyar tanszéket nyitnak. Eddig stimmel. Később a Magyar Intézet is megnyílt. De nyitottak 1959-ben egy magyar tanszéket. Ennek az élére kinevezik Sinkó Ervint, aki hat gimnáziumot végzett, ő maga mondta. Benne volt a Tanácsköztársaságban, utána kóválygott Boszniában, a partizánoknak bökverseket meg kisjeleneteket írt és túlélte. Volt egy ügyes kis felesége. Krležánnak jó barátja lett, tekintély lett. Igazából nem volt jó író. Lenyilatkozta sokszor, meg is írta, hogy zsidó volt, mennyit szenvedett emiatt, üldözték is emiatt. Őt kinevezték tanszékvezetőnek. Azt hiszem azok se tudták, hogy milyen jó lovat fogtak be. Okos ember volt. Ő elhintette a magyar tanszéken, nem is volt nehéz, hogy Magyarországon az irodalom megítélése egyszerűen baromság. A szocializmus fogságában van, nem kell azt komolyan venni, amit Magyarországon mondanak. Mi itt mindenben kételkedünk és kételkedni is kell, gondolkodni, pláne fiatalembereknek ezt kell csinálni. Így álljunk mindenhez hozzá és mi így is álltunk hozzá, hogy elkezdtünk kételkedni. Azzal kezdtük a tanulást, hogy elkezdtünk kételkedni Lenintől kezdve Lukács Györgyig mindenkiben. Ezután kamatozott a politika. Sinkó Ervin elkezdte mondani, hogy a jugoszlávság. Úgy leszünk mi okos magyarok, hogyha többé-kevésbé jugoszlávok leszünk. És az Új Sympossion is ezzel, egy ilyen kozmopolita jugoszláv attitűddel ugrott be, ami lehetett volna akár póz is és akár valamiféle trükk is, de őszintén ment bele. Akkor a politika ráérzett, hogy ezeket a gyerekeket támogatni kell. Ezek jó magyarok lesznek, akiket nem is kell nagyon kényszeríteni. Jó, hánykolódnak egy kicsit, de olyanok a szerb értelmiségek is, a szerb fiatal írók, hát hánykolódjanak ezek is, majd néha fejükre csapunk, de többé nem kell attól tartani, hogy ezek a magyarsághoz, az egyetemes magyarsághoz csatlakoznak És pénzeltek bennünket. A dolog működött is, bár adódtak problémák. Időnként el is ítéltek ifjakat börtönre, de ez is olyan jugoszláv módra ment, hogy elítélték őt, de nem vették el az útlevelét s megsúgták neki, hogy édes fiam, pattanj meg. El is mentek. Végül nem ült senki sem börtönben. Viszont mi, az alapítók, Tolnai Ottó, Bányai Jánostól kezdve Gion Nándorig, ezeknek távozni kellett a szerkesztőségből. Utána egy csöndes korszak következett. Még akkor is jöttek a pénzek, még akkor is irigyeltetek bennünket, bár akkor már egyrészt nem is pártfogolták annyira és nem is volt annyira jó. Később is olvastam, amikor Danyi Magdolna szerkesztette, hanem azután följött megint egy ilyen harcias és nagyon jó gárda Sziveri Jánosssal. Azok aztán belefutottak a csőbe. Akkor már nem irigyeltetek bennünket, mert akkor már kezdtetek ti is jobban élni itt az anyaországban, mint mi, már az írókra gondolok. Ám ők jó fiúk voltak, jó írók is, akik ott voltak, merészek is és bár nem csináltak ők nagy dolgot, de sorozatosan csináltak ilyeneket, hogy kifigurázták, hogyan is néznek ki a kétnyelvű táblák a Vajdaságban. Meg közölték Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című versét. Ezután lecsuktak valami belgrádi költőt és ahhoz írt egy verset egy magyar költő és megjelent az Új Sympossionban. Ez összegyülemlett és megérezték, hogy most már ebből elég volt. Ezeket a fiúkat eddig finanszíroztuk, kicsit lebuktattuk, leváltottuk, de ezek most már veszélyesek és akkor aztán végleg lenyakazták Sziveriéket és azóta a Sympossion valóban nincs is.

Makovecz Imre: Nekünk annak idején, az 1960-as évek végétől kezdődően hosszú időn keresztül az Új Sympossion többet jelentett, mint egy nyugati folyóirat. Visszafogottságával, eleganciájával, az akkori ügyetlenségeivel, mindenestül. Úgy, ahogy volt. Akkor lett nekem gyanús, és ez már az 1970-es évek vége volt, amikor a gyanútlan és abszolút szívbéli fazon, ez én vagyok a Sympossionnal kapcsolatban, megjelentek cikkek, hogy két kádárista kreatúra létezik Magyarországon, az egyik a Jancsó, a másik Makovecz. Akkor mondtam: ennek a lapnak miért higgyek? Ti valamit nem értetek. Mert hogy illusztráljam a dolgot, az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején a sárospataki református - a bodrogparti Athén - élő doyenje, Újszászy Kálmán bácsi megkeresett azzal annak idején, hogy fiacskám, én szeretnék a református kollégiumhoz egy református gimnáziumot is építeni és mi tudunk arról, hogy a párttitkár is terveztetni akar, de nem tudjuk, kit támogatna. Mi arra gondoltunk, hogy ezt te tervezd meg. Mondtam, Kálmán bácsi, természetesen. Minden alkalommal, amikor művezetni jártam a sárospataki Művelődési Házhoz, akkor bementem a párttitkárhoz is, Orosz elvtárshoz. Mondtam neki, mi van. Azt mondta, idefigyelj. Mi támogatjuk azt, hogy épüljön ez meg a reformátusoknak. Mi nem tudjuk, ők kit szeretnének tervezőnek, mi azt szeretnénk, ha te terveznéd ezt meg. Mondtam neki, Lacikám, természetesen, boldogan. Kaptam két értesítést, egyiket a párttól, a másikat Újszászy Kálmán bácsitól, hogy ekkor és ekkor lesz az összejövetel a tervezés ügyében Patakon. Kálmán bácsi nagyszerű ember volt. Leültünk az asztalhoz, előadják, hogy mi a feladat. Kálmán kérdezte, hol van Orosz elvtárs küldötte. S akkor azt mondta, itt van, Makovecz. Kálmán bácsi azt mondta erre nekem: te mekkora zsidó vagy! Ez a balkán.

Itt 1956 után nem ment annyira élesben a dolog, mint ott. Ott az 1990-es évektől kezdve élesben ment.

Keserű Katalin: Történészek mondják, hogy a II. világháború előzménye az volt, ami az I. világháború legsúlyosabb következménye, hogy a Balkán határát Belgrádtól Bécs alá tolták.

Makovecz Imre: Albright azért volt itt két napig titokban, hogy meggyőzze Orbán Viktort arról, hogy Magyarországnak kizárólag az a funkciója, hogy megszelídítse azokat a balkáni állapotokat, amik Romániában és Szerbiában léteznek. Ez az igazi feladat. Ha ezt teljesíti, akkor számíthat arra, hogy esetleg 2004-ben az európai országok közé tartozhat. Külpolitikailag ez a feladata, mint balkáni vezető államnak. Soha életében nem volt balkáni. Mátyás király cikkcakkban várakat épített végig, hogy a soha identitást nem érző balkáni népekkel szemben és a törökkel szemben egy határvonalat húzzon, hogy hol van vége Bizánc határának. Ezt most fölhúzták. Nem letolták. Fölhúzták. Egy ilyen politikai húzásnak nem az az eredménye, hogy valahol, mondjuk Belgrád alatt meghúzzuk a Balkán határát, hanem az, hogy Bécsig fölvigyük. Sajnos. Ez hihetetlen, de így van. De én abszolút szívesen élek a Balkánban. 65 éves korában ki válogat? Most van itt az ideje, hogy válogassak én? Nekem most az a dolgom, hogy Újvidéken a katonai temetőben, mert már hosszú ideje ez a dolgom, csak nem jutottunk előre, egyről a kettőre, végre egy olyan emlékművet lehessen állítani, amit nem lehet fölrobbantani, fölgyújtani és így tovább. Mert kilencszer gyújtották föl. Csináltam egy szép tornyot és vasból kereszteket, hogy még lóval se tudják elhúzatni. Most pénzt kell rá keríteni itt, mert nehogy azt hidd, hogy akármelyik szerb változat finanszírozza.

2000 december 14

LAST_UPDATED2