Payday Loans

Keresés

A szélsőbalról a szélsőjobbig - Sértő Kálmán, az őstehetség (1910-1941) PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 27. hétfő, 05:49

srt klmn a nagyvrosban

KÖPÖNYEGFORDÍTÁS
Zsidók háziparasztja, selyemfiúja - a nemzetiszocializmus híve


Nyugat • / • 1941 • / • 1941. 7. szám • / • Figyelő
Illyés Gyula: Sértő Kálmán

Élete jelentősebb, mint művei. Példa, szomorú s ijesztő példázata annak, ami történhetik a polgárosultságban még a jó tehetségű paraszttal is, ha kivész lelkéből a falu természetes nehézkedése, ha egyensúlyát veszti.

Pestre érkezésének első hetében láttam először. Akkor már elolvastam füzeteit; üde, tiszta hangú verseket is találtam bennük a rengeteg próbálkozás között. Bár ezek is meghatóak voltak, ha mással nem, az igyekezettel. Az egyik hosszú, másféloldalas versnek ez volt a címe: Szonett. Mit mondhattam néki róluk? Hogy tanuljon, tanuljon és vigyázzon magára. Hogy helyzeti előnye a tomboló parasztdivatban veszély is lehet. S hogy könnyebbsége épp felelőssége is.

Rá egy-két hétre érte utol a dicsőség. Ismét felkeresett. Akkor már előkelő pártfogójánál lakott.

- Nagy magyar az, - mondta róla. Arcán mosoly bujkált.

Megkérdeztem, miért.

- Otthon egész nap magyar ruhában jár. Csupa zsinór, meg vitézkötés a kabátja.

Nem értettem.

- Még az az ing-féléje is, - magyarázta tovább.

Már a kelleténél is többet értettem. Azt akarta tudtomra adni, hogy a hosszú házikabátot nézte díszmagyarnak. S én azt sejdítettem, hogy a mulattatás kedvéért, készakarva mutatkozik ilyen tájékozatlan-egyszerűnek.

Aztán évekig csak hallottam róla. Sorsa, megélhetése belekényszerítette ebbe az úr-pukkasztó, de a végén mindig úr-nevettető vidéki tájékozatlanságba, nyerseségbe. Konokan csak üdeséget, paraszti esetlenséget vártak tőle, Baczur Gazsi szavait. Alja-színészek, zúg-ujságírók közt élt; az már iszonyat volt, amit hallottam, hogy ezek mit vártak tőle, hogy bántak vele. Voltak jóakarói is, hasztalan. Ivott, megbetegedett. Prózai írásai a korszak revolver-lapjainak voltak heti eseményei. Méltán féltettem. Írtam neki, hogy ne igyon, ne folytassa ezt, ne adja oda magát.

Cikkben, versben, hosszú levélben felelt, mindegyikben más hangot ütve meg. Ismét találkoztunk.

Arról beszélgettünk, hogy aki megőrzi paraszti mivoltát, az a polgárosultságban csak mindennel szembeszegülő lázadó lehet, vagy szolga; még jobban, mint otthon.

- Mert itt több a parancsoló - mondta.

Tragédiája az volt, hogy hazulról hozott, eredeti, valóban ősi tehetségét itt nem tudta gyarapítani, fölvértezni sem. Tragédiája, akár az első áldozat, az orosz Jeszenyin esetében, egy kicsit osztálya tragédiája is: ilyen árvaságra küldi fiait az még a hírnév útján is.

Lapozom verseit: föl-fölcsillan bennük az üdeség, aztán a harag, a keserűség; igazi tartalmat a költő élete, ez a tragédia tölt beléjük. Az olvasót az rendítheti meg, ami hajdan oly könnyen megmosolyogtatta: hogy ki írta mindezt.


*

Sértő Kálmán költészete és tragédiája
2009.12.03. | Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa | 

Hallottunk-e már valaha Sértő Kálmánról? Arról a költőről, akinek a '30-as évek elején a csodájára jártak, a faluról jött géniusz, aki forradalmasítja a költészetet, és akiről Kosztolányi írja: "Hittel vallom, hogy ez a sötétszőke, domború homlokú fiatalember az Isten választottja." Feledésbe merült már a neve, pedig a két világháború között, az újklasszicista korszellembe meredeken mást hozott, népies volt mint Erdélyi József, de nem paraszti, hanem mélyen, a humuszból magyar költészet. Falusi pillanat című kötete joggal kéne hogy helyet foglaljon a népi írók remekei között. Mi tehát a hiba?

Kálmán barátunk elkövette azt a hibát, hogy elbizakodottá tette a hamar jött siker, és ő ezt ki is használta, szalonok, kaszinók kedvelt házi költője lett, aki tehetségét a pillanatnyi sikerért könnyen beáldozta. Ő lett a parasztlegény, a nép fia, aki megénekli a rusztikus élet keserédes pillanatait. Vállalta a falusi giccses legény szerepét, és élvezte ezt, közel 6 évig. Színházi öltözők, buja lokálok, képzelhetjük, hogy nagy sikere volt az ünnepelt költőnek. Itt történt a baj. Úgy gondolta, neki ez nem elég, tegyük hozzá joggal unta meg a sekélyes életet, neki tanítania is kell a népet, és hogy műszóval éljünk, a faji romantika elkezdett megjelenni az írásaiban. Innentől egymást gerjesztő folyamat játszódott le, hisz új írásai révén kezdett kiesni a közkedveltségből, ebből fakadó haragja és csalódottsága még több és több kétes értékű költemény megírására ösztökélte.

Ekkor talált rá a szélsőjobboldali mozgalom, amely sikeresen bontogatta szárnyait, és szükségük volt egy népszerű, elismert költőre. Sértőt teljesen behálózta a hazai nemzetiszocialista sajtó és politika, a fő irodalmi véráramlatból mind távolabb került, értékelhető verse itt már nem akad. Csak hogy lássunk rá egy példát, a korábbi ragyogó tehetség miket írt ez idő tájt: 


Petőfi és a zsidók 

A zsidók szeretik Petőfit, 
Az nem zsidózott, orrhangolják, 
Nem, szegény Sándor más baja volt, 
Javában virágzott az osztrák. 

Akkor még magyar színészek voltak, 
Magyar írók, több más efféle, 
Ha látott is egy rongyos zsidót, 
Jövőjét nem vehette észre. 

Zsidó jövőjét nem láthatta, 
Akik most erőszakkal, dallal, 
Magyar ruhába öltözködve 
Seftelnek rajtunk diadallal. 

Hivatkoznak szent Petőfire, 
Mint forradalmak talajára, 
"Egy gondolat bánt engem"-ben a 
Vérpiros zászlókat kívánta. 

Petőfi üzeni általam, 
A világszabadság szép lenne, 
Ha abban mindenki, mint magyar 
Gyökeres,becsületes lenne." 

Ha feltámadna, ma már nyilván, 
Szemügyre venné, sokat, őket, 
Dörögne, zúgna, villámolna, 
Túl zengne seregnyi költőket. 

Százezer Istent megtagadna, 
Amilyen lélek, vihardallal, 
Egész világnak neki menne, 
A magyarért a magyarral... 

Kell ehhez bármilyen kommentár is...?

1941. június 15.-én hunyt el gyógyíthatatlan cukorbetegségben az a költő, aki tehetségének teljében vetette papírra: "Menetelő ifjúságom szép lázából írok."

Sértő Kálmán költészete a mai napig indexen van, pedig ha félretesszük utolsó, emberileg és költészetileg gyászos éveit, titkos és okkal fénylő gyöngyszemekre bukkanhatunk.


*


Sértő Kálmán élete

1910. szeptember 29. Bisse
+ 1941. június 15. Gyalu



Előszót írni egy halott költő versei elé annyi, mint koszorút helyezni a halott ravatalára. Aki már nyugszik, annak már olyan mindegy, hogy milyen véleményt alkotnak róla magukban az emberek, hiszen aki életében alkotott, ahelyett beszélnek alkotásai. Hiába dúlt a vita Ady Endre, Petőfi Sándor és a többi nagyok körül, hiába védték és támadták Sértő Kálmánt – ezek a viták teljesen meddőek és feleslegesek a halott költő szempontjából. Ő már valahonnan a magasságokból nézi a távoli földi életet, s véleményét régen elénekelte verseiben, amelyek ha jók, ha szépek, megmaradnak, ha pedig nem méltóak arra, hogy maradandók legyenek, úgyis belepi őket az idő hamuja.

Előszónak idetehetném Gellért Vilmos, Sértő Kálmán életét megíró háromszázoldalas könyvét, melyben írótársa már elmondott és megírt mindent, ami erre a fiatalon elhunyt baranyai költőre vonatkozik. Készakarva nem írom, hogy paraszti vagy népi költő, mert ő maga tiltakozott ellene, hogy a költőket – már mint az igazi költőket – osztályok és kasztok szerint skatulyázzák. Nem vagyok parasztköltő, sem népi költő, sem munkás költő – mondotta – egyszerűen: magyar költő vagyok. És ebben mélységesen igaza volt, mert az író, amikor valóban költővé változik, illetve költővé lesz, akkor kiszáll a kasztok és társadalmi osztályok feszítő abroncsából és csak: egy néphez tartozandó költőnek vagy írónak vallja magát. Sokan – mai és mindenkori költők és írók – valami különös értéknek tekintik magukban – származásukat. És körülbelül annyit jelent, mintha Petőfi Sándor azt tartotta volna a legnagyobb értékének, hogy apja mészárosmester volt. Arany János pedig azzal verte volna a mellét, hogy őt kell tekinteni a magyarság igaz költőjének, mert az ő apja egyszerű parasztember volt, ő maga pedig hosszú esztendőkön át néptanító Nagykőrösön. Ilyen értelmezés mellett ki kellene zárni a magyar irodalomból Madách Imrét, Kemény Zsigmondot, Jósika Miklóst, a későbbiek közül pedig Kosztolányi Dezsőt vagy Babits Mihályt. Ilyszerű osztályozás mellett csak hatodrangú, megtűrt szerep jutna a német írófejedelemnek, Goethének, az angol lord Byronnak, a lengyel Sienkievitznek és mindazon többieknek, akik származás tekintetében nem zsellérházban vagy nagyvárosi nyomortelepen pillantották meg a napvilágot. Az igazi alkotónál azonban olyan mindegy a származás és olyan mindegy, hogy úri bölcsőben, vagy pedig szénáskosárban ringatták gyermekkorában. A művészet nagy arisztokráciájához hozzátartozik mindenki, aki egy nemzetnek, egy fajnak hűséges kifejezője volt, s aki megjárta annak a csillagok felé vivő lajtorjának legmagasabb fokát is, amit – költészetnek, művészetnek neveznek. Sértő Kálmán, ez a valóban egyszerű népi származású parasztgyerek érezte ezt és tiltakozott minden olyan jelző ellen, amely őt őstehetségnek, paraszti vagy népi költőnek akarta beállítani.

Életéről, származásáról írjon ő maga:

„1910-ben születtem Baranya megyében – írja dióhéj életrajzában. – Apám fiatalabb korában grófi és papi pusztákon béreskedett, sőt , hogy úgy mondjam, az egész nagyvilágot is ismerte, mert két esztendeig a Dréher sörgyár kocsisa volt Pesten, ahol összekuporgatta filléreit, fogához verte gyér keresetét, melynek árán egy présházat, szobakonyhás lakást épített, kertet és szőlőföldecskét vásárolt Baranyában. Apám harmadik fia, vakarcs, a szőlőhegyen születtem, távol a falutól. Játszótársam nem volt, erdő mellett nevelkedtem.

A falu félóra járásnyira volt a szőlőhegyhez, téli hófúvások idején néha egy hétig nem mehettem az iskolába. Ott tanultam – előre. Harmadik elemista koromban én adtam fel a leckét a hatodikosoknak, mert tanítóm a falusi borpincékben boldogította a világot. Kilenc éves koromban rengeteg sok anyai ütleg ellenére naponta elszívtam egy pakli dohányt, ugyanakkor katonakulacsba vittem a bort az iskolába, a tizenkétéves Aranka miatt ittam…

A világháborúban egy évig nem volt tanítóm, így csak öt elemit végeztem. Tizenhároméves koromban kezdtem a napszámbajárást, kenyéren és vöröshagymán. Néha egy hétig távol voltam a falutól, városi kőművesek keze alá hordtam a téglát, habarcsot Pécsett, csak szombaton mentem haza inget váltani újra és új rakomány vöröshagymáért. Később szénbányában is dolgoztam 300 méternyire az ibolyák alatt. Amikor már kaszálni is tudtam, 17 éves koromban beálltam katonának. Négy évig katonáskodtam…

Amikor leszereltem, mint szigorú önkritikus, lemásoltam jobbnak ítélt verseimet, melyeket kilenc éves koromtól fogva 24 éves koromig írtam holdsugárnál, boglyák tövén, jegenyefán, patak mellett, pincében, puskatusra helyezett papíron… katonai gyakorlat közben. Verset kilencéves koromban kezdtem írni, amikor Petőfi költészetét teljesen átéreztem, megértettem. Abban a korban nagy könyvtolvaj voltam, elloptam mindenünnen a könyvet, de sajnos nem Shakespeare-t loptam össze, hanem 150 Rózsa Sándor Savanyú Jóska füzetet, hogy holdvilágnál olvashassak. Petőfi versei voltak minden támaszom, mert egyszerűen nagyszerű, szókimondó, néppártoló, szerelmes, sokoldalú, szabadságért rajongó, egyszóval: fenséges volt. A falu természetesen nem értett meg. Bolondnak, kasza-kapakerülőnek tartottak az emberek, pedig köztük dolgoztam, csak lopott percekben olvashattam vagy írhattam…

Huszonnégy éves koromban háromszáznyolcvan kilométert felgyalogoltam Pestre a verseimmel. Egy hét múlva, egy vasárnapi napon öt újság közölte a verseimet egész oldalakon. Egy csapásra rengeteg barátot, s ami jobb: még több ellenséget szereztem az irodalom berkeiben. Nyolc éve élek Pesten, ahol megismerkedtem a modern magyar irodalommal és a világirodalommal. Azóta verseim csaknem minden folyóiratban, napi- és hetilapokban megjelentek. Eddig ezerkétszáz versem jelent meg az újságokban. Három válogatott verseskötetem van: Falusi pillanatok, Esett a hó, Aranykenyér, Néhány versemet lefordították franciára és németre. A verseken kívül írtam vagy ötszáz novellát, nyolcszáz cikket és írd és mondd, egy egész színházi kritikát és öt szerelmes levelet, mivel nagyon rossz levélíró vagyok. Legfontosabb még magamról az, hogy csak magyarul tudok beszélni, annak ellenére, hogy már olyan sváb lányt is öleltem, ki egy szót sem tud magyarul. Nyaranta ki szoktam Pestről húzni a lábamat. Eddig bejártam majdnem az egész országot. Bemegyek ilyenkor a nép közé, ott tanulgatok, néha sírok is. Mivel a nép fia vagyok, nem szabad a fajtámat megtagadnom. Eléggé torzul mutogatják be a népet az álnépieskedők. Az aztán egészen más, ha egy nagyon fontos Erdélyi József és Számadó Ernő írnak valamit, Életet, Utat és Igazságot, mert műveltségük ellenére is van erejük a magyar nép elhivatott költőjének maradni, nem fulladnak bele a francia dekadens költészet mézragacsos moslékjába, nem, a már jobban megírt ógörög versekbe formált gondolatokat sem csempészik be verseikbe.

Az említett nagyszerű népi költőket nem azért magasztalom, mert barátaim, hanem azért, hogy izmosak, igazságosak, minden leheletnyi finomságuk mellett is. És darabos művészek, verseiknek szíve, lelke, vérkeringése, iránymutató szava, fajtáért halálmegvető bátorsága, tehát halhatatlan ígérete van…

Vannak napszámos fűzfapoéták, vannak méltóságos, verseket írni akarászók. A vers azonban csak akkor vers, ha nagyon finom, vagy nagyon durva. Arany középút, kompromisszum, lepaktálás, hízelgés – nem előfeltétele a költészetnek…

A költő legyen finom, de sasszemű, igazságos a sírgödörig. És ez már tulajdonképpen nem is az én életrajzom, hanem a halhatatlan költészet megtámadhatatlan elismerése.”

Így írt és így vallott Sértő Kálmán magáról, életéről és a költészetről. Egyszerű parasztgyerek volt, de élt benne az igazi költőket jellemző művészi gőg, s amilyen alázatos tudott lenni a jóbarátokkal, a tisztességes, becsületesekkel szemben, éppolyan fölényes, gőgös, elutasító volt akkor, ha talmi, nagyképű, tehetségtelen akarnokok közeledtek hozzá. Ebben az egy kérdésben nem ismert kíméletet és nem volt irgalmas. Pedig nagyon megviselte az élet, s mikor hozzám került, akkor már őszült a haja, s fáradt volt a teste. Elkoptatta őt a nagyváros, mert pesti indulásakor nem volt senki, aki megfogja a kezét és vezesse ezt a vadvirág-lelkű, fiatal gyerekembert, aki háromszázegynéhány kilométer távolságból gyalogolt fel a fény városába. A fényért jött, az irodalomért, a könyvekért, a betűért, mert tudta és érezte, hogyha otthon marad a kis dunántúli falucskában, Bissén, akkor soha nem jut kapcsolatba – az irodalommal. Nem cselekedett tehát mást, mint a megnyilatkozás módját kereste, ösztönösen, mint a vándorló madár.

A fővárosban eltöltött első évei nem a lelkének, hanem egészségének ártottak. A magyar költészet rossz szelleme – Hatvany Deutsch Lajos báró és sok társa nyúlt a hóna alá. És tekintve, hogy abban az időben divatos volt az őstehetségek felkarolása, Sértő Kálmánt is kiállításra való vidéki mázascserépnek nézték, s még az éjszakai kabaré pacsuliszagú deszkáin is fel akarták léptetni bőujjú gatyában és árvalányhajas kalapban. Az úgynevezett polgári sajtó nem vett tudomást az induló költőről, kinek útja az akkor még virágjában lévő zsidó sajtófejedelmekhez vezetett. Később az „Esett a hó” című verseskötetének előszavában így ír ezekről a napokról:

„Odakerültem, a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem… Egy költő sűrűn írhat verseket – írja ebben a keserű vallomásában – de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára…”

1938 nyarán megírta híres „Köpenyegfordítás” című cikkét az Összetartás-ban, s őrajta is beteljesedett Erdélyi József sorsa, akit hasonló értelmű cikke miatt szintén kitagadott a baloldal és még a költő nevet is megtagadták tőle. Olyan önvallomás ez a cikk, amit intő például lehetne odaállítani sok induló tehetséges íróink elé.

„Úgy szórták elém a pénzt – írja előbb említett vallomásában – mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor máris szabad bejárásom volt a színházi öltőzőkbe és lokálokba, ahol, az utóbbi helyen, a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindenhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Azt is megszoktam, hogy a Teleki-téren tartózkodó kubikosok között ne lássak zsidót. Most, amikor örökre búcsút mondok a szélsőbaloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélsőjobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpenyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső. És én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással és költői meglátásokkal mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az „üzletnek rendületlenül légy híve óh zsidó”-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultjai mögött.

A baloldalról siránkozó támadások érnek majd a vérbeborult szemű és göndörhajú szerkesztők tolla alól. Mert tudják azt, hogy százezer zsidó titok van bennem, amit közöttük gyűjtöttem össze, amikor a Dob utcában sóletet uzsonnáztam velük. Ez a sok titok nem szorítható bele egy cikk keretébe. De van rá mód, hogy lépcsőzetesen mindent leírjak heteken keresztül…

Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény feltartással átjöttem a tűzvonalon. De a fegyveremet magammal hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszor veszélyesebb a mozsárágyúnál… Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közkatona. Tudok éhezni, fázni, rongyosan járni és írni! De végre szabadon akarok szólni, úgy, mint magyar költőhöz illik. Egy könnycsepp van a szememben, amikor visszanézek a régi frontra, ahol még sok tépelődő és zsidópénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előre kapom a fejemet és megyek százezervoltos szellemi erővel jelentkezni az új táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni…”

Azóta, hogy ez a cikk megjelent és ez az ösztönösen érző nagyszerű költő szakított a kútmérgezéssel – azóta neve sok helyen még mindig indexen van, s ha néha meg kell valahol említeni nevét, vagy költészetét, akkor azt írják, nagy sajnálkozások közepette: „tehetséges költő volt, csak kár, hogy nem fejlődött ki és rosszul választotta meg politikai irányát.” Ilyen és ehhez hasonlókat írt róla halálakor például Féja Géza is, de mindezen sorok semmit sem ártanak a halott költő még sokáig élő verseinek.

Sértő Kálmán munkássága a teljes ember műve volt és legnagyobb érdeme, hogy a maga ragyogó verseivel – ez talán furcsán hangzik – ismét népszerűvé tette a költészetet és a verseket. Lebontotta az elefántcsonttornyokat és messze, a magyar nyelvhatár legszéléig tágította a szűk irodalmi körök határát. A nyugatisták és a különböző irodalmi klikkekben tömörült költők verseit csak a széplelkek olvasták és lelkesedtek értük, e Sértő Kálmán költészete – és ez ennek a vékonydongájú parasztfiúnak legnagyobb érdeme – az egész magyar népé volt és marad még sokáig. Versei nemcsak zártkörű irodalmi szalonok – hanem az egész magyar szellemi közösség kincse. Népszerűsítette a lírát, hiszen kifejezési módja olyan egyszerű volt, mint a mezei vadvirágé, mert keresetlen, egyszerű szavakat helyezett egymás mellé – ami csak az igazán nagy költők és nagy művészek utánozhatatlan sajátja.

Vajon ki fejezte ki szebben, meghatóbban, mélyebben, tragikusabban és ösztönösebben az egyszerű, szívből jövő és mindenképpen őszinte hazaszeretet fogalmát nálánál abban a versében, amit a sok mindent sejttető 1938-as őszi napok elején írt, mikor megindultak katonáink és először pattant szét a trianoni lánc első szeme.

Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
Védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt…

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán…

Költő volt a szó legnemesebb értelmében. Játszott a szavakkal, s minden verssora a legmélyebb lírából fakadt. Olyan mindegy volt, hogy verset, avagy prózát írt. Örök, nagy költő volt, és sohasem tagadta meg magát. Utolsó pár esztendejében pesti kiskorcsmák mélyén sokszor találkozott a halállal. Érezte, hogy nincs menekvés… Sokat írt – és talán ezek a legszebb versei – az elmúlásról, de Adyhoz hasonló gőggel tudta, hogy nem élt hiába és sírjához még majd hosszú évekig zarándokolnak a költők és a virágok igazi harcosai – a fiatalok. Utolsó verseskötetében („Gyászjelentés”) bejósolta közeli halálát, ami túl fiatalon – alig 30 esztendős korában – be is következett. Már régen játszott a halál gondolatával.

„Csak az a felséges Atyaúristen – írja egyik prózai játékában- és egy pár pincér a tanúm, hogy sokszor kigördül szememből a könny, mikor az olcsó korcsmák sarokasztalain írva megborjadzom a verset. Túlkorán őszülök: és egyenletes léptekkel ballagok a leghűbb ápolónő, a magyar anyaföld karjai közé. Sokat, túlsokat szenvedtem ebbe a barka-virágos életben…”

Egyik novellájában a következő szavakkal búcsúzik tőle Tercsi, a kócos kis vándorszínésznő:

„Elmegyek Kálmán… A viharisten marka szétszórogatja az embereket. A lenti világban többé aligha találkozunk. Meghalok én is és Te is meg fogsz halni. Ha majd halálod után a tejúton vándorolsz, mint kósza költő, ha majd elér a legfelsőbb csillagfelhő-szakadás, akkor bemenekülsz a tejút gyémántból vert hídja alá, ahol nem kopott ruhában, hanem bíborban fekszem selyemszénán. Odajössz hozzám nyughelyet kérni, te holtod után is vándorló magyar költő…”

És ezek az érzések belülről jöttek, mert már erősen dolgozott körülötte a sürgető halál és érezte, hogy nincs sok ideje. Utolsó két esztendejében sok minden elmulasztott dolgot behozni vágyóan írta verseit, mint olyanok, akik tudják, hogy el kell menniök, mert – lejárt az óra…

Verseit szétszórta az egész országban. Versekkel fizetett, mert versekben, rímekben gondolkozott, s mivel az jelentette számára az életet, azzal törlesztette két pohár fröccsnél sohasem nagyobb adósságait. Még most, esztendőkkel halála után is, hol itt, hol ott felbukkannak ismeretlen Sértő versek, szarkaláb-betűs kézírással írva, sohasem finom, de mindig durva, olcsó árkuspapíron, újságok szélére vetve oly módon, minek láttán hivatalos költőink méltán kitagadják őt maguk közül. Éppen ezért nem adhattuk könyvünknek „Sértő Kálmán összes versei” címet, mert mindenütt, szerte-széjjel az országban még tucatjával hevernek olyan versek és írások, amelyek talán örökre elkallódtak egy csatos Biblia barna fedele alatt, vagy egy korcsai pénztárkönyv piszkos lapjai között.

A könyvekben megjelent és a sehol meg nem jelent versek összegyűjtését a költő életrajzírója és sírig hűséges jóbarátja – Gellért Vilmos vállalta. Feladatát megnehezítette egyes nem éppen önzetlen Sértő-rajongók olyszerű rajongása, mely a jogtalanul birtokukba került Sértő kéziratok értékét csillagászati számokban határozta meg. Ezek a versek kimaradtak a könyvből, amely azonban minden akadékoskodás ellenére még így is teljes képet nyújt a XX. század új, magyar lírája egyik legnagyobb mesterének – Sértő Kálmánnak nagyszerű költészetéről.

FIALA FERENC

LAST_UPDATED2