A szép napok s a dicső jövő előérzetében Tarczali Tamáson nagy mértékben erőt vett a meghatottság. Nem fogadta ugyan senki, mint némely utazót egész család, de azért mégis örömmel bevallotta magának, hogy álmainak boldog valósulása előtt áll. S ilyenkor az ember magas, szinte félisteni lény. Így ebben a magas helyzetében már többször elkiáltotta: - hej, kocsis, Diadal utca 7. szám - mikor, íme, egy magas, sovány, erősen kifestett úrnő, úgy a negyven és ötven összesimuló határán, s egy teljesen borotvált arcú, öreges ember piros, kék, violaszín arcfoltokkal - egyik innen, a másik túl - megragadja.

- Ah, ah, kedves polgármester úr - (most semmi tekintetes vagy nagyságos címezés, semmi erdélyi ékesség) -, ah édes jó Tarczali úr, hol jár itt? Nem is méltóztat reánk emlékezni? Persze, persze - ó, most egészen másképp vagyunk. Világosítsd fel, édes Amál, mert soha ránk nem ösmer.

Az Amálnak nevezett úrnő - ami nála kétségkívül csak udvarias begyakorolt törvény volt - kitárta karjait (hosszú, sovány, csontos karok voltak, majdnem zöld színű, fekete selyemköntösben); és egy másodpercig tartó bámulás és ünnepélyes mosoly után Tarczali urat hevesen megölelte.

- Helyes, helyes, úgy, úgy, nem bánom - mutatá élénk taglejtéssel az öreg úr, magasra emelve cilinderkalapját -, Tarczali úr ezt megérdemli tőlünk, ezt a testvéri érzést.

- Bakalovics úrékhoz van szerencsém?

- Tökéletesen - hangsúlyozá Bakalovics úr egy szörnyű bő, lötyögő, szürke kabátban, s elnyűtt félcipőben.

Bakalovicsné karon fogta Tarczali urat, és oly sóváran nézett az erőteljes, szép emberre, hogy ez csak emelhette a polgármester értékét ama hat-hét tagból álló női és férfi-csoport előtt, mely ösmerőseinket körülfogta, és leírhatlan barátságos mosollyal üdvözölte.

Egy magas, kiaszott arcú, a sok borotválástól majdnem kék színű, barna ifjú ember ünnepélyes modorban jelentette Bakalovicsné úrasszonynak, hogy egy omnibusz le van foglalva a társulat részére, és rendelkezésükre áll. Mindnyájan elférnek rajta.

- Pompás, ön velünk jő Tarczali, a "Két kecské"-hez szállunk - dörzsölte vállát Bakalovicsné a polgármester úrhoz, azzal a finom kacérsággal, mely bizonyosan az első percben rabul ejthet bármely férfinemű halandót.

Bakalovics úr teljes tüdejéből nevetett, és így, ezzel a vidám hangulattal szorongatta meg a polgármester kezeit.

- Nem vagyok már ügynök, Isten megmentett attól a nyomorult állástól. Örvendek, hogy ismét a magam nyelvén beszélhetek, és folytathatom régi hivatalomat. Mindig hálával gondolok arra, hogy mennyire sajnált ön kedves úri lakásában, mikor oly szívszorító módon hazudtam, és hogy egypár lelketlen kötést csináljak: rabságba vetettem a szívemet, amelyik a csalásnak még az árnyékától is irtózott mindenkor. Hiszen épp ennek voltam az áldozata, de nemesen, nemes ügyekért veszni: isteneknek tetsző dolog. Hallottam, hogy a híres principálisaim csúfos módon elbuktak, s az egész háló tönkrement. No, én még a hajó süllyedése előtt elszabadulhattam közülük. Micsoda? azok közül egy se fog tömlöcbe kerülni, pedig ketteje-háromja... Bocsásson meg, kedves uram, akkori orcátlanságaimért. Nem tehettem mást, nekem mindent forsriftmészig kellett cselekednem. Ó, tudok én erről temérdeket beszélni. Jézusom, most jut eszembe: ön, uram, vígjátékokat ír, és nagyszerűeket! A legpompásabban jó ez is. Gyönyörűen fogom kiállítani - fölséges művészeim vannak, hősöm - s a magas, kiélt arcú ifjúra mutatott - második Lendvay de a numero 1. Én hős apa vagyok, Lear, de minő Lear. Ezt látnia kell önnek egyszer, uram. Ó, de minő szerencse, hogy találkozánk. Nőm Desdemona, Cordelia, Cleopatra, Semiramis, az Ártatlanság, Venus az Istenek lakomáján. Ó, uram, élet csak nálunk van. Én most színigazgató vagyok - a nőm neve alatt. Tetszik ösmerni a Farkas Amália társaságát? A legjobb nevű társulatok egyike: dráma-, népszínmű-, operett-társaság. Kitűnő újdonságaink vannak...

- Kérem, ha nem alkalmatlan önnek, szívesen felajánljuk szekerünket - fordult cleopátrai mosollyal Bakalovicsné Tarczalihoz.

Alkalmatlan, nem alkalmatlan - az mind ok nélkül való dolog volt. Tarczali urat feltolták az omnibuszba legfelől, az igazgató úr és neje közé, s a tíz-tizenöt tagból álló szövetkezet is elfoglalta helyét, nők, férfiak, ifjak, öregek. De szinte fáj kimondanom, nekem úgy tetszett, mintha mindnyájan már kész öregek lettek volna, hanem vidám, nevető, játszó öregek. Mindnyájan beszéltek, énekeltek, dudorásztak, vitatkoztak, kedveskedtek, bohóskodtak - midőn a valódi élet főképp e cselekményeken alapul.

Jókedv, hamisítatlan megelégedés tette elragadóvá társalgásukat.

Meg volt-e parancsolva? De úgy kell lenni, hogy meg volt: az omnibusz a leglassúbb tempóban úszott a kikötő felé, hol a "Két kecské"-nél már mindenről volt gondoskodva számukra - kétségkívül. Mivel oly vidáman másképp nem mehetett volna egy társaság. Így vélekedem én e tárgyban.

- Ó, én sohase fogom elfelejteni - szólt Bakalovicsné szende cordéliai tekintettel -, hogy ön mily jó volt hozzánk - és közelebb helyezkedett a nő a polgármester úrhoz, mintha társának akarna kényelmesebb helyet csinálni. - A szép Eliz, a bájos Gizella, az imponáló Adrienne, hát a fess Aladár és a jó kicsi mama hogy van? Ah, mennyit beszélünk róluk!

Tarczali érezhette, hogy egy szerető nő mennyire nem tud magán uralkodni - mert Bakalovicsné majd összepréselte kezét, lábát.

- Férjem szerencsésen eladta a birtokait, felmondta szomorú hivatalát, gyermekeit kielégítette, és én régi társaságomat újból szerveztem - a legkitűnőbb alapon. Közelebbről férjem, hogy egy iskola és templom alapjára gyűjtsön, ahol gyermekeskedett vagy gyógyszerészkedett...

- Igen, angyalom, gyógyszerészkedett tizenkét évig köztiszteletben és szeretetben - meg kellett hoznom azt az áldozatot, de kárunk se volt benne.

- Férjem kiment Szerbiába, mert ő eredetileg szerb.

- Ah, rég volt! magyar vagyok lelkem teljéig.

- És képzelje, ez az út meghozta a szerencsénket. Hosszasan semmi sem ment Márknak, mindenütt bukott, túlságosan ragaszkodott a becsülethez - az együgyűségig; mindenütt megcsalták -, s egyszer eltalálta, hogy kell bánni a világgal.

- Az méltó az elbeszélésre - vett elő a férj zsebéből egy csomó lapot. - Bementem Szerbiába, mint magyar apostol, a rokonaim látogatására, ha tudnék tőlük még valamit kicsikarni, mert, uram, a korpáig jutottunk! Hogy gyűjtök iskola, templom számára - nevetség! És uram! addig siránkoztam, beszéltem a szerb-magyar barátságról, hogy a fejedelem is támogatott, és én, uram, a tuskó: szereztem vagy tízezer forintot, melyből ötöt nőm használt fel színi stafírozásra. Nézze, olvassa, hogy fogadtak Bolondváron, mint egy kis istent, hogy örömömben majd belebolondultam. Soha én többet, ha százszor születném a világra, nem lennék a becsület komédiása, ha nem tudnám, minő port hintsek a hálátlan világ szemébe. Mundus vult decipi: decipiatur ergo. Olvassa, vagy ha megengedi: olvasom én.

S recsegő, borízű hangon olvasta a magasztaló cikket:

"Bakalovics Márk, városunk egykori közszeretetben álló jeles polgára, ma nevezetes színész, április 5-én érkezett meg Bolondvárra. A pályaudvaron a város polgárságából, Bakalovics hő tisztelőiből, s a görög egyesült főtanoda testületileg kivonult ifjúságából álló nagy és impozáns közönség fogadta. A hét óra és nyolc perckor berobogó vonatról - melyet maga az állomásfőnök vezetett hazafiúi érzésből - úgy vették le az ősz férfiút, mert a legnagyobb elérzékenyedésig meg volt indulva. Szép volt nézni, hogy sír. Bakalovicsot harsogó éljen fogadta, mely után előállott a tűzoltótestület zenekara, és gyönyörűen intonálta az országos dalt, hogy:

Jogász-legény...

Az ifjúság frenetikus morajban adott kifejezést magas tetszésének. Majd Piros György tanár lépett hozzá, s mondotta el üdvözlő beszédét, mire Bakalovics fennkölt szavakban válaszolt, kifejezve örömét az annyira várt viszontlátás felett.

Az ifjúság és a klérus érezve ama becses áldozatokat, ama derék summát, melyet a kiváló hazafi egyházunk és tornyunk támogatására gyűjtött, egy vad nép kebelében, éltetve szállásáig kísérte őt, s nagyban készülődik, tiszteletének lelkes ovációkon adni erélyes kifejezést. Bakalovics Márk kétségkívül érdemes, nemcsak a görög egyesült hitfelekezet hálájára, hanem a nemzetére is, melynek az elfogult szerbeket barátjaivá tette, megismertette magában és felolvasásaiban és szóló játékaiban derék fajunkat, kiket a szerb skupcsina előtt csak mint ó földmívelőket és híres betyárokat és korteseket említett a gonosz fáma. Lerajzolta nemzetünket nemes jellemével, speciális hóbortjaival, de fogékonyságával is a legmagasabb kulturális törekvések iránt; lerajzolta költőinket, államférfiainkat, kik manapság a világ első emberei közé emelkedtek, s ők, a disznóhajcsár szerb kereskedők, megszerettek bennünket. Bakalovics, az ősz apostol, városról városra járt, és mindenütt tartott beszédeiben bemutatta, hogy a szerb után körülbelül mi következünk. Ötezer forintot sikerült összeszereznie, melyet ezennel oltárunkra tesz. Mondjunk neki egy hatalmas éljent - ez önzetlen kitűnő férfiúnak..."

A tisztes öreg férfiú hátradőlt, és úgy kacagott, mialatt Bakalovicsné megragadta a Tarczali úr jobb kezét, és több, bizonyosan fontos okokból - ki sem eresztette.

- Mondja most már, barátomuram, nem szamár ez a világ. Míg én szorgalmasan méregetem a medicinát, törekszem felhajtani alázatosan a recepteket, szolgálok fűnek-fának - és kutyaliter megbukom; míg én ügynökösködöm a híres Glóriával, és igyekszem kötélre fűzni az áldozatokat őszinte emberbaráti érzésből, hát szinte megvernek, kitaszigálnak, és majdhogy éhen halok, és végre is megszököm: íme, egy kis porveréssel boldogulok, az Isten fölemel, megveregeti a vállamat, hogy jól van, Márk, látom megjött az élni való eszed. - És tisztességes kenyérhez jutok, kedves jó tekintetes uram. Hát kérdem, mi ez? Ma okvetlen a vendégünk lesz, el nem bocsátjuk a körünkből - ugye nem, drága Amál?

A drága Amál intett hévteljesen, mint Júlia, ki kész inkább a méregpoharat kiüríteni, semhogy föltett szándékától elálljon, és már orcájával, a lángoló orcájával horzsolta Tarczali úr vállát.

Végre is meg kellett eskü alatt ígérnie Tarczali Tamás úrnak, hogy ez estét a kedves társaság kebelében töltendi. Erre nézve az intrikus és komikus színész, amaz kövér, de apró hiúzszemű, emez sovány, de széles, hatalmas szájú, javabeli egyén, ajánlkoztak, hogy esteli nyolc órakor a városnak akármelyik szögletéből is ide hurcolják a tekintetes urat élve avagy halva, hanem okvetetlenül. Semmi szabadkozás.

- Pomázon fogunk játszani pár darabot, már holnap és holnapután - lépett be a szorosabb baráti körbe egy törpe, vaskos, veresszőke hölgy...

- Szendénk - ajánlotta az igazgatónő fogcsikorgatva, és egy mosollyal tudtára adva az érdekes hölgynek, hogy: hallgasson most.

Három másik hölgy is kérte a szerencsét, hogy őket is nézné meg Tarczali úr.

- Népszínműénekes, operett-szubrett - mutatá be őket teljes megelégedéssel Bakalovics úr. - Felségesen dolgoznak. A nőmnek igen finom ízlése van, rendet tart, és fixumot ad.

A férfiak bemutatása se maradhatott most már el.

- Törvényszéki bíró volt - jegyzé meg a komikusnál Bakalovics úr -, valóságos királyi bíró, s nálunk talált révpartot.

- Hogyhogy? - kérdé akaratlanul is Tarczali, sejtve, hogy valami nyomós ítélet hajtotta e kikötőbe a szerencsétlen hajót - hogyan, uram?

- Az nagyon egyszerű, polgármester úr - nem fértem a bőrömbe, addig vackolódtam és gyaláztam az állásomat, látva, hogy nálamnál szamarabbak, részeges disznók, hamiskártyások már rég magas polcon szemtelenkednek -, hogy egyszer csak megkaptam a végkielégítést. Feleségem meghalt, persze úgy írtuk a lapoknak: tüdővészben, az bizony szégyenletében és kenyérhiányban. Három gyermekem itt van.

És a három vézna leány alakjában három kardalnoknőt mutatott be az igazgatóné.

Fölkeltek és erőnek erejével kezet csókoltak a polgármester úrnak.

Tarczali úr merően föltekintett, ha valahogy a szemébe gyűlt könnyeket így visszafojthatná.

- És hogy érzi magát itt a tekintetes úr? - kérdé a polgármester.

- Nevetem magamat, uram, és látom, mások is tudnak rajtam nevetni. Örvendek, ha egy-két nyomorult apának a bánatát eloszlathatom. Különben, Isten látja lelkemet, sohasem siratom azt, ami többé vissza nem jő! Először minden szerepemben olyan voltam, mint az őrült, és ezzel mindenkor igen megnyertem a közönség tetszését. Nem győztek nevetni, még ha sírtam is, kacagtak. Isten úgyse uram, a közönségnek ez a nagy kedve mentett meg az igazi tébolyodástól.

A komikus nagy szája olyan sajátságos fél síró alakot vett, hogy Tarczali urat leküzdhetlen kacagásroham fogta el.

A három leány is nevetett, és ki tudja, nem volt-e ez rájuk nézve is valóságos áldás!

Az omnibusz megállott, mivel Tarczali úr meghagyta, hogy a Diadal utca 7. számnál megálljon. A szegény jó emberek alig tudtak tőle megválni, egyik botját, a másik esernyőjét, a harmadik bőröndjét vitte utána. Majdhogy a tenyerükön nem vitték fel a második emelet azon sarok-osztályába, ahol a Tükör szerkesztőségi irodáját hirdették kifestett karok, hosszú ujjakkal és óriás betűk hátravetett nyakkal.

- Ah! - szökött ki hajadonfőn, leányos, égő gyermekded arccal Fehér Károly úr, a Csigadomby úr írnoka a folyosóra.

- Itthon van Gábor barátom? - csókolta összevissza örvendező érzéssel Tarczali Tamás az ifjút.

- Itthon van, polgármester úr, ó, be örvendek - s ezek az urak is itt?...

- Mi uram, színészek vagyunk - Farkas Amál társaságából, most megyünk Pomázra, onnan a Vértesalja felé, fölötte lekötelezne ön, ha az igen tisztelt szerkesztőség pár sorocskával kegyeskednék utunkat megemlíteni. Társaságunk harminc tagból áll, a legjobb dráma-, népszínmű- és operett-társaság. Éppen Kassa vidékéről jövünk.

- Talán a polgármester úrral együtt...

- Együtt jöttünk...

- Legyenek nyugodtak, uraim, még a mai számba beveszem. Üdvözlöm önöket. Farkas Amál? - kérdé az ifjú még egyszer e nevet.

- Farkas Amál - válaszolák a színész urak.

- Pomáz?

- Pomáz, aztán Vértesalja. Harmincan vagyunk, köztünk: Peleji, Katona, Istvánfi - híres vidéki színészek.

- Nem felejtem el, uraim.

- Peleji, a komikus.

- Katona, az intrikus.

- Istvánfi, édes úr, Istvánfi Erdélyből - a hősszerelmes -, én!

S még a földszintről, talán az omnibuszról is oda verődött a Tükör irodájába - édes úr, kérjük: Geleji, Katona, Istvánfi...

A kopott omnibusz színültig megtelt örömmel, hogy ilyen pompás fogást ejtettek - Tarczali által.

De talán még ezeknél a boldog színész uraknál is derültebb érzelmekkel lépett be Tarczali Tamás úr a Csigadomby Gábor szerkesztő úr magánirodájába.

Csigadomby úr éppen villásreggelizett. Le volt hajolva a tányérjára, és mintha egy jó darabig nem is akarna föltekinteni.

- Jó reggelt, édes Gábor - kezdé Tarczali úr, mint igen érzékeny ember, a hideg elmerülésen, melyből már fölserkenhetett volna, megütődve.

- Tamás! - húzta meg hosszan e szót a szerkesztő úr, le sem téve a villát - hogyan? Ej, ej, te egészen megleptél.

Nem kelt föl. Evett tovább. Értésére akarta adni a falusi embernek minél előbb, hogy Pest nem Várhegy ám! Barátom, itt mindenkinek dolgozni kell, a kenyér drága és ritka madár. Ti úsztok mindenben. Tulajdonképp féltette tőle Líviát, s ezt a tolakodó, erkölcstelen embert le akarta rázni a nyakáról.

- Hogy oly szíves voltál, és erősen meghagytad, hogy sehova se szóljak, mint tehozzád: engedj meg, hogy egyenesen ide tartottam.

Tarczali alig tudta letenni a bőröndöt, a keze reszketett.

- Foglalj helyet.

És Gábor úr a rostélyos jobb felét hirtelen lefoglalta, és egy tele pohár vörös bort is ivott.

A vén, szürke gavallér úgy ki volt fésülve, öltözködve, mintha egyenesen bálba akart volna innen menni. Föltette szemcsíptetőjét, és jól megnézte a polgármestert, mert hátha nem is ösmeri már. Pesti emberek, írók sokfelé járnak, nem lehet tőlük kívánni, hogy minden fajankót megösmerjenek, akivel per tu poharat ittak valaha, s akinek a vendégszeretetét hetekig élvezték családostul.

- Apropos! Reggeliztél-e már?

Csigadomby úr szép fehér kezével félretolta terítékét, és szivarra gyújtott.

- Fehér! menjen csak be a nénémhez, ha tudnának hamar egy kis kávét. Ti, falusiak, persze kávét isztok. Ott jó a tej. Nekem, mert ideges vagyok, orvosaim sültet rendeltek. A sült is rossz.

Fehér Károly szégyenletében, hogy Tarczalit így fogadják, mélyen elpirult, s kérőleg tekintett a polgármesterre.

- Kávé? nincs kávé - döcögött be egy ősz, öreg asszony -, hogy gondolod, Gábor, hogy ilyenkor még kávé legyen a háznál - hadará vastag orrhangon. - De lemehettek a kávéházba.

Hideg föl sem vevéssel, mint a nagy urak írnokjukat - bemutatta a szerkesztő úr nénjének a várhegyi polgármestert.

Az öregasszony hirtelen simított egyet kócos, ősz haján, s kitelhető nyájassággal nyújtotta kezét Tarczalinak.

- Ön a várhegyi polgármester?

- Igen, nagysád - még ma.

- Hogyan? hát talán le akar mondani?

- Meglehet.

- Dehogy mond, tréfa az egész, néném. Tamás barátom egy igen tréfás ember. Timót néni, ebédre ugye itthon maradhatunk?

- Az nagyon természetes. Akinél te két hétig ültél, az kedves vendégem. Hát neje, hogy van? Hallom, igen kedves leányai vannak? S egy már férjnél is, egy gazdag kereskedőnél. Az én férjem is kereskedő volt Becskereken. Éppen olyan volt, mint ön, világra az az arc, az a szem, orr, csak a haja volt sokkal szebb, sűrűbb, és tán valamivel magasabb volt még, mint ön. Várjon...

Az öregasszony felkapott egy kefét, és kezdte Tarczali ruháját a leggyöngédebben kefélni.

- Ki nem állhattam szegény jó férjemen is a pelyhet. Gábort is én szoktattam tisztaságra, és aki ide jár, annak tisztának kell lenni. No, azt mondhatom, ha ön olyan becsületes erkölcsű, amilyen csinos arcú - hát meg lehet elégedve a nője. Csakhogy nem hiszem. A szép embereknek vérükben van a léhaság.

- Ugyan, Timót néni...

- Hallgass, majd elmondom az öcsémuramnak, hogy ki vagy. Ezt a fiút egészen én neveltem, míg ide nem költöztünk; azóta az asszonyok nevelik. Majd megadja az árát, mint szegény uram. Radovánovics Timót ma is élne, ha megelégedett volna az én tiszta szívemmel, hűségemmel, szorgalmammal, de benne volt a friss rác vér, amelyik nem tud egy mellett maradni. Hogy kértem pedig, mint az Istent: te Timót, hagyj fel, hagyj fel - tudta ő kiket értek, a papnét meg a tiszttartónét meg a fele várost - nem, nem! És ölelt, még a lábam nyomát is csókolta. Ó, jó ember volt! Tíz évig éltünk együtt, s meghalt, elszáradt, elhervadt! mint egy szép virág!

Az öreg tutma asszonyság törölgette bőséges könnyeit, és szeretettel áldozott a gyönyörű múltnak.

- Nem háborgatom önöket, maradjanak, csak azt kérdem öcsémuramtól: mit szeret, miféle sültet? tésztát? salátát? olajjal, ecettel? öntve? forrázva? tojással? Az én Timótom finom olajjal ette. No, lesz ilyen is, olyan is. Van jó halunk, szereti? Csak maradjanak.

S az öreg hölgy még egyszer körülnézte Tarczalit; még egyszer kifejezte bámulatát, hogy oly csodálatosan hasonlít drága elhervadt virágjához, csakhogy az valamivel mégis szebb volt, vidorabb, kacagóbb, mozgékonyabb: s nyájas hajlongások közt távozott.

De hirtelen visszaszökött, és a kefével a Tarczali hátáról egy szénaszálat levett - úgy röptiben.

- Az Istenért, hol járt ön? Széna között?

- Kocsin mentem a vasútig - mosolygott Tarczali.

- És nem tudta ön rendbe szedni magát?

- Nekem is éppen olyan feleségem van - bocsánatot kérek asszonynénémtől -, aki mindig öltöztet.

- Értem. Akkor ön is olyan Timót lesz.

- Még eddig nem voltam.

- Hanem talán ezután akar? Hagyjon fel vele, áldatlan dolog ez! Édes, jó öcsém, szerette feleségét, mert hallom jó, ha nem is valami szép, és öregebb, mint ön - úgy hallottam: de nemes lélek. Egy hű, erényes feleséggel a világ összes hitvány szépasszonya nem ér föl. Ezt mondtam én Timótnak. Ha hallgat rám: ma is él, s Becskereken nincs boldogabb asszony, mint én, jóllehet az Isten egy gyermeket sem adott. Csak maradjanak.

Még egyszer visszafutott.

- Ó, be hasonlít a drága Timótomhoz! A halat hogy szereti? kirántva? úgy is jó. Forrázva? - még jobb. No, bízza rám. Két órakor ebédelünk. Tudja? Nem várunk senkire. Timót mindig pontos volt.

Eltűnt, és csakugyan nem tért többé vissza.

Alig telt bele pár perc, és Timót néni gondoskodott a kávéról. Ím, a pesti, keményítőszínű tej és vöröses fekete ott párolog a vendég előtt.

Két, kisujj nagyságú ráncos kifli is ajánlja magát. És három pohár víz.

- Nos, halljuk, öreg, mi hozott most téged ide Pestre? Hivatalos- vagy magánügy? - kérdé nagy álmosan, ásítozva, ujjait ropogtatva Csigadomby.

- Mind a kettő. Én törekedtem ígéretemet beváltani, és teljességgel hiszem, hogy a választáson fényesen keresztülviszlek.

Csigadomby úr mosolygott, s úgy a pipaszárán át gyengén megérintette Tarczali kezét - mintegy néminemű köszönetképpen.

- És mennyit költöttél reám?

- Kérlek! - szólt megsértődve a polgármester - én szenzál még nem voltam.

- Jó, jó, barátom, itt nem patétizálunk. Mi mindennek megadjuk az árát - és azzal kvitt. Pest a realitások világa. Itt nincs idill.

- Nem értelek.

- Te ellenzéki vagy, ugye?

- Természetes.

- Én kénytelen vagyok átlépni a kormánypártba, s így, ha követetek lennék: te mit sem tehetnél érettem.

- Ezt nekem nem úgy adtad elő, és Várhegyen nem is ez irányban van megindítva a mozgalom.

- Akkor sajnálom a fáradságodat, édes öreg, készséggel kiegyenlítem, de követ mégis onnan leszek. Értesz engemet?

- Hogyhogy? - szólt, nézve a szerkesztőt, ki tárcáját ütögette kacagva.

- Mihályfi Domonkos és Bethlehem mint pártonkívülit ajánlanak.

- Így én is szívesen reád szavazok.

- Jó, de - mégis maradnál ki a választási mozgalmakból, öreg. Te jó polgármester vagy: reád ott van szükség. Te ide közibénk semmi esetre se jöjj. Itt el fogsz veszni.

- De azt most mondod, Gábor? - szólt szédülve, sápadva Tarczali.

- Hát mikor mondjam? Én senkit se szeretek kifacsarni, mint a citromot. Én a becsületből élek, lapomat, nevemet ez tartja fenn. Azt, hogy tégedet ide csaljalak, aztán nyomorba döntselek: csak elképzelhedd, hogy nem teszem. Egy karakter, ha tudod, mi az.

- De - szédült e szemtelen kifejezés súly alatt a polgármester.

- Kérlek, nem fejtettem ki. Mit akarnál voltaképpen itt?

- Azt gondolom, már odalent megbeszéltük ezt részletesen. Én követté választatlak, te átadod nekem lapodat - te ajánltad magad, én nem is gondoltam reá soha -, s ide költözöm. Ez gyermekeim jövőjére is nagy befolyással lesz. És ha ki kell mondanom: én a Rubikonon már átmentem.

- Mi az, mi az Rubikon? beszélj határozottan.

- Te jól tudod, mit tett Caesar, mikor a Rubikonon átment.

- No, igen - tette föl lábait az asztalra, a Tarczali kávéja mellé. Bizony nem tudta, mi a Rubikon.

- Tehát...?

- Beszélj világosan. Ti, erdélyiek, szörnyen szeretitek a takart beszédet. Tedd meg azt, pajtás, hogy itt ne használj rébuszokat.

- Sohasem is szoktam. Ravaszsággal, ha valakit: nem engemet lehet vádolni. Szeretném, ha te beszéltél volna nyíltabban, most nem volnék itt. Egyébiránt, ha hibáztam, elhordozom a következményeket.

- Jó, de most mit akarsz? Én nyugodtan hallgatlak.

- E percben távozni, és végezni dolgaimat - azt akarom.

- De ma még nem utazol el? Ebédre csak eljössz?

Tarczali hirtelen fölállott, és haragtól, szégyentől villogó szemekkel fordult a szerkesztő úr felé.

- Köszönöm figyelmedet, még nem utazom. Dolgom van.

- Kérlek, gondoljuk át a dolgot jól, s ebéd után folytatjuk. Légy meggyőződve, hogy igazabb barátod, mint én: nincs. És jegyezd meg, hogy nem minden kedvünk elleni beszéd származik kedvetlenségből. Ha nem osztom is nézeteidet: annyival inkább törekszem szerencséden. Ezt határozott jellememtől mindig várhatod.

Némileg csöndesültebb kedéllyel lépett ki Tarczali Tamás a szerkesztő úrtól, mint azt a beszéd heve, folyama várni engedte.

A polgármester úr lázas fejjel, dobogó szívvel ment a kúria felé.

Egy kis, finom levelecskét vett ki belső zsebéből: a Lívia levelét, melyet jónak látott odahaza, Várhegyen, békesség okáért ott tartani a polgármesteri irodában, mint hivatalos aktát. Oda is volt címezve, ott is kapta.

Pest, június 20. 18...

Kedves Tarczali!

Fölötte lekötelezne maga engemet, ha egy vígjátékot írna számomra. Ezt a sok irigy pályatársnőt hadd verném le a földig. De a tárgyat én adom, és a szcenírozást is én szeretném beosztani. Magának nagyon szép tehetsége van, és merem jósolni, hogy itt kitűnő körökben, gyorsan kifejlődnének magas tulajdonai. Molière-nek is Párizsba kellett jönnie, hogy lásson, élvezzen és alkosson. A mi kis vígjátékíróink is itt vannak, de ezeket maga, kedves barátom, egy szárnycsapással felülmúlhatja. Jöjjön és merjen. Ha férfi volnék, a pokolba lemennék a dicsőségért. Kérem, ne szóljon erről senkinek, míg velem nem beszélt. Én égek a vágytól Önt láthatni.

Líviája.

Tarczali ezt a levelet soha senkinek se mutatta, róla senkivel nem beszélt, és mintha valami mérges tárgy volna: ő maga se merte se elővenni, se róla gondolkozni.

Nem is ezért jött fel - ó nem! de most megnézte, hogy tájékoztassa magát, mielőtt Líviához belépne. Vére lángba borult.

Nincs egy lélek, aki elmondhatná: Tarczali megszegte férji esküjét.

Most a negyvenen túl - de különben egy férfi a jelen korban kinek tartozik számolni tetteiről?

Még volt idő, hogy visszaforduljon; a hitvány Csigadombyt emberül leszidja, és még az esti vonattal hazainduljon. Nevesse ki bolondságait, Várhegyig sokat nevethet; és néhány hónapot töröljön ki életéből. Áldja Istenét, hogy beletekinthetett a tükörbe, s látta azt a világot, melytől eddig egyszerű jelleme és közönséges útja megóvta: és éljen annak s azoknak, kinek és kiknek tartozik.

Ha ezután kevesebbet vár az emberektől: éppen jól fogja tenni.

Gondolt-e effélékre?

Igen, de azt felelte: eh, gyáva nem leszek.

Mint klasszikus műveltségű ember, használta a klasszikusok tanácsát:

Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

A klasszikusok után pedig mindenkor bátran mehetünk. A jellem, a tisztaság, a bölcsesség, a látás csak náluk van, volt és lesz is.

Csak haladjon az a kocsi egyaránt.

- Mária utca 14. szám - kiáltott be a bérkocsis. - Itt vagyunk.

Tarczali Tamás úr oly komolyan, oly méltányolható férfias eréllyel haladt fel a második emeletre, mintha az erdő-ügyben menne a kúriai referens úrhoz. Argumentumaival készen volt.

Egy csinos, szép, szőke szobaleány állotta útját, és kiterjesztett karokkal kiáltotta németül, és rögtön franciául: uram, uram, kérem!

- Lívia őnagyságát itthon találhatom?

- Igen, ha kegyes lesz megengedni.

- De itthon van?

Tarczali ritkán járt Pesten, mégis tudta, vagy csak érezte, vagy reá parancsolt a lázongó vér, hogy itt ajándék nélkül illetlen egy lépést is tenni tovább.

A leány mély alázattal hajolt meg és kérdé:

- A grófot hogy jelentsem be, azt hiszem, gróf Felsdorf.

- Nem, itt névjegyem.

Lívia a zajra közelebb jött az ajtóhoz, és örömsikollyal jelenté, hogy az az úr azonnal bebocsátandó.

- Édes, édes jó Tarczalim - tartá sokáig kezében Lívia a Tarczali kezeit. - Ön nagyon, nagyon boldoggá tett engemet. Hittem, hogy ön el fog jönni. Ily tehetséget elvesztegetni falun - nem szabad, egy színműírónak fejlődni csak nagy színházak mellett lehetséges. Ez megdönthetlen igazság, édes barátom. Hisz-e ön bennem? Merné-e egészen reám bízni magát? Feleljen nyugodtan.

Lívia maga mellé vonta a széles, ruganyos kerevetre. A bájos színésznő szemei a merész nézésben még nagyobbak, lángolóbbak lettek. Oly élesen, mereven nézte Tarczalit - minden biztató, ingerlő mosoly nélkül, hogy még egy léha kéjenc ember is megdöbbent volna a szigorú kérdésekre.

- Várjon, édes barátom. Ne feleljen még. Meglátogatta ön Gábort?

- Igen.

- Beszéltek a lapról, feljövetelről?

- Ő nincs amellett, hogy feljöjjek és átvegyem a lapot.

- Az egy ingadozó gyermekember. Szép zsurnalisztikai tehetség, de nem tanult semmit, csak itt-ott szedte fejébe, amit tud. Nők körében töltötte el egész életét. Képzelje, az az ember már kétszer nősült, és kétszer vált. Amely férfi képes ily jellemtelenségre - erőtlen, gyarló nővel szemközt -, az olyanról hamar készen vagyunk, mit tartsunk. De jó szív, határtalan jó szív - és most tanulni akar. Képviselővé kell lennie. Ma a semmi emberkéket csak az emelheti föl és a párbaj a zsurnalisztikai életben. Természetesen ezt csak én mondom - Palmerston lord után. Jegyezze meg ön, csak én mondom - Palmerston lord után, ki angol miniszterelnök volt, ki azonban egészen más nevelésben részesült, mint a mi modern követecskéink, kiket mint a törmeléket az árvíz, a párt innen, onnan hozza össze legtöbbször. Ó, kétségkívül vannak igen jelentékeny kivételek. Annak idején mindenesetre az fog lenni ön is, uram.

Lívia most már egy cseppet távolabb ült.

- Ernesztin! - szivarokat.

Ernesztin mély hajlongással, finom regália szivarokat tett az asztalra.

- Igen, édes Tarczalim, Gábor mindenképp meg akarná tartani lapját, de az nem lehet.

- Miért? ha szabad kérdeznem.

- A miniszter, anyai ágon távoli rokonom, megígérte, hogy Csigadombyt a bölcsészeti karnál valamelyik székre kinevezi. Ha lehetett, tolakodó ajánlatok útján, közönséges iskolamesterből, minden diploma nélkül, mint Amerikában a suszterokból, miniszteri tanácsos, éppen úgy lehet egy zsurnalisztából egyetemi tanár. Ez, mint a miniszter monda: a modern eszmék vívmánya, kell ezt tenni - jegyzé meg igen helyesen a miniszter - a sok újdonsült doktorral szemben. A tudományban legalább meg kell őriznünk a republikai színt. Furcsa volna, ha a pedáns tudákosság diadalt tudna ülni a szabad szellem fölött. Hál'istennek, németek nem vagyunk. Tehát Gábornak le kell mondani a lapról annyival is inkább, mert amint képviselőül választják, ígérete szerint azonnal átmegy a kormánypártra. Ma ez is közönségesen bevett és megengedett sakkhúzás. Az ellenzék természetesen mocskolni fogja, míg ő hasonlót tesz, hasonló előnyökért. Határozott ellenzéki-e ön?

- Igen.

- No, a programot elengedem.

- Meri-e védeni exponálással is nézeteit?

- Azt gondolom, elveimért semmi áldozattól se féltem soha.

- Ez igen szükséges is, főképp aki tekintélyt akar szerezni. Párbaja volt már önnek? Igen, tudom, volt. Ez nagyon szép.

- Restellem.

- Én pedig érette becsülöm. Ha feljő, ezekre készen legyen. Gondoskodni fogok, hogy ama bizonyos pisztolyokat szerezzük meg. Ah, ne féljen: Carrel Armand-ok nálunk nem születnek. Úgy vívni vagy lőni, hogy valamelyik ottmaradjon: csak a magyar mágnás szokott - az egész világon. A magyar irodalomban - ez is költészet, éspedig nagyon szegény. Önben sok van a mágnásból, dacos is, érzékeny is, föláldozó is, és tréfát nem ösmer. Ó, én sokat megfigyeltem. Azért akarom, hogy ide jöjjön.

Lívia kezét nyújtotta, melyet megszorított Tarczali, de nem csókolt meg.

- A lap az öné - ez bizonyos. Eddig az én pénzem volt a kaucióban, ha átveszi, természetesen a kauciót önnek kell letennie. Hajlandó-e erre, édes Tarczalim? Én nő vagyok, de szeretek mindent nyíltan tenni, mindent. A lap biztos jövedelmet ad, tekintélyt az intéző körökben, követi állást, a legkönnyebben, s ha bíró vagy miniszteri tanácsos akarna ön lenni: csak egy levelébe kerül. Bukásról tehát szó sem lehet. Gyermekeit itt nagyon könnyen célhoz juttathatja, és végre egy falusi polgármesterség, amely egy tudatlan, megvesztegethető nép szeszélyétől, sokszor bosszújától függ: elenyésző kicsi dolog - mindenesetre ilyen embernél, mint ön.

Közelebb ült Lívia, és módot talált abban, hogy a kezét a Tarczali kezében felejtse.

- Tehát, édes barátom, határozott?

- Én, nagysád, határoztam.

- Feljő?

- Feljövök.

- Átveszi a lapot?

- Átveszem.

- A feltételeivel?

- A feltételeivel.

- A szerződést kiállíthatjuk?

- Bármikor.

- Ma este nálam - vacsora előtt?

- Szolgálatára állok.

- Még egyet.

- Parancsoljon.

- E szerződés csak akkor fog életbe lépni, azon napon, mikor Gábor a várhegyi mandátumot átvette. Belenyugszik ön?

- Belenyugszom.

Lívia hevesen oda vetette magát a Tarczali karjaiba. A bámuló embert csókjaival borította el.

- Most ön a mienk - most ön az enyém.

.....

Ha ezt Ágnes látná!

(folyt. köv.)