Payday Loans

Keresés

A legújabb

A POLGÁRMESTER ÚR - 11. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet
2014. szeptember 28. vasárnap, 18:17
:06

TOLNAI LAJOS


A POLGÁRMESTER ÚR

 

Regény

MÁSODIK RÉSZ

VII

Az egész Várhegy, pártkülönbség nélkül érezte azt a jótékony valamit, hogy hajoljon meg Tarczali előtt. Hogyne hajolna meg? Tarczaliból még ezután lesz ember, Pestre fog költözni, nagy hivatalba lép, mert most már mindenki láthatta, hogy itt nem maradhat. Miért nem maradhat?

Erre különböző családok különbözőképpen feleltek.

Sok szegény hivatalnok majdnem a kézcsókolásig ment, ha találkozott a polgármesterrel. Hogyne? Számtalan szegény tanuló ifjúnak lehet ő ott patrónusa. S bizonyosan lesz is. Mindig kitűnő, jó lelkű ember volt - egyeztek meg az ügyes-bajos tisztelők. Még Bethlehemék és a rendőrfőnök úrék is úgy bántak vele, mint a tojással. Akarták, hogy a legjobb emlékkel távozzék Tamás barátunk. Ó, milyen készek voltak befogni a lovakat, s hogy versenyeztek annak megmutatásában, hogy: a legjobb embere én vagyok; de bizony én; senki más, mint én! A violaszín tanácsos kivette szájából a pipát - amit ugyan ritkán cselekedett meg -, s odakiáltotta a tanácsban egy tervezgető beszélgetés alkalmával: már abban, hogy ki tisztelte legjobban a polgármestert, senki által sem engedem magamat felülmúlatni. Ugyanígy nyilatkozott Buzás, a pénztárnok, éspedig a piacon, nagy néptömeg előtt, hogy ez jusson Tarczali fülébe. Buzásnak sok apró gyermeke volt, és kettő Pestre készült kereskedőnek. Az előzékeny gyógyszerész úr naponként be-beköszöntött irodájába valami ürügy alatt - és mindig gratulált, meghatottan gratulált.

A nagy becsülésben részesülő aggastyán, dr. Szorítsd László úr, mint főiskolai gondnok akárhányszor találkozott a polgármesterrel, örökké a derék ifjúról, Aladárról beszélt: Aladár kitűnő fiú, mint egy leány, oly szelíd, nagy latin, de milyen görög, nem dicsérem, ne tessék azt gondolni a polgármester úrnak, hogy valakit dicsérek, de ami igaz, azt el kell mondanom. Fényes jövő, az, az!

Az, az!

- Tamás bácsi, lelkem - simult oda hozzá ezután többször Domonkos úr, a főkapitány -, ne fárassza magát, hogy ide menjen, oda menjen, én örömest elvégezem. Van időm. Engedje meg, végezzem én. Engedje meg.

Fölötte téved az, aki azt akarja elhitetni magával, hogy az emberekben nincs tiszta szív, áldozatkészség, meleg barátság, ó, van: de valami különös okoknál fogva mégis most kezdett félni az emberektől. Aggódva tekintett férjére, és szerette volna, ha az szintén jobban fél az emberektől.

- Hagynál fel kérlek az aggodalmaiddal - szól a zaklatásokra érdes hangon Tarczali úr -, én mindennap nem kezdhetek új tervet.

- Hát ki kezd? talán én? - válaszol egy falusi asszony nyers közvetlenségével Tarczaliné.

- Ki volt inkább eddig azon, hogy innen elmenjünk?

- Sajnáltalak.

- Mi okból?

- Láttam, hogy nem értenek meg, s legjobb szándékaidat félremagyarázzák.

- És most? - kérdé a férj azzal a mosollyal, mely gúnyos akar lenni, de melyet a szerető nő melegnek talál.

- Nagyon hízelegnek az emberek.

- Máskor az volt a baj, hogy nem méltányoltak.

- Ha engem mellőztek, azt mindig el tudtam tűrni, de hogy téged bántsanak, aki mindig gyönge voltál és érzékeny...

- Kérlek, nem értjük egymást - fordult el nejétől a férj.

- Nem betegedtél-e bele mindig, ha ellenségeid valami kérdésben megbuktattak?

- Mi, úgy látom, nem értjük egymást.

- Talán csak te nem engemet? Addig, míg a tudósok ide nem jöttek, sohasem volt arról szó, hogy nem értenél. Minden kicsiny dicsőség elragad, és minden veszteség a földre ver. Nincs miért Pestre menned?

- És ki mondja ezt nekem? - csattant fel Tarczali oly hangon, melyen eddig sohasem beszélt.

- Jobb volna, ha nem én mondanám?

- Te most, Ágnes, nem tudod mit beszélsz.

- Hála Isten, ha eddig mindig tudtam.

- Miért kerülöd a szót, ami a nyelveden van? Én tudom, mi van a szívedben, de amiatt nem nekem kell pirulnom, hanem valaki másnak.

- És mi van az én szívemben? Rossz asszony voltam eddig? Cifrálkodó, rest, elhanyagoltam a házamat, a kedvedért nem tettem meg semmit? Légy te őszintébb, mint én, és bátrabb. Szólj.

- Mióta a tudósok gyűlése eloszlott, nem tudom kedvedet kapni.

- Vajon az egész gyűlés alatt gondoltál-e erre? (S Lívia képe bontakozott ki.)

- Minő sértő vádak ezek? Mindenki tisztelettel van irántam, még ellenségeim is megtértek, s otthonom kezd pokollá válni.

- Tamás - eddig nem hallottam pokolról -, talán készíti valaki? Ki az...

- Igen, ezt nem érdemlem.

- Hízelegjek én is, mint Mihályfi és Bethlehem? Akik alig várják, hogy szabadulhassanak tőled.

- Sohasem kívántam, de az ellenkezőre se vagyok méltó.

- És énnekem olyan van a szívemben - fordult vissza a nő égető tárgyára -, ami miatt pirulnom kellene? Tamás! Megcsaltalak?

- Ilyesmit senki se mond.

Az égő arc, a könnyekbe borult, női szemek, a remegő ajkak, mindent kimondhattak szó nélkül, mert szóval hogy mondja ki azt egy hű asszony, aminek a gondolatától is irtózik? Te - mást szeretsz!

Tarczali nem követett még el egy lépést is, ami házaséletüket meghomályosította volna, de engedett annak a vágynak, hogy lelkének szabadabb röptöt engedjen, s oly szellemes társadalomba igyekezzék, ahol igazi terét ő is megtalálja. Tért keresett.

Hiszen ezt közösen együtt határozták meg a férj és nő. Azonban - okoskodék Tarczali úr - egy asszonyi szív változásait mely szem mérhetné meg?

Első nap!

Igen, minden ember életében van egy első nap! A Tarczali Tamás, a szelíd, emberséges, tiszta Tarczali Tamás első napja ma jött el. Nem volt szép nap; sötét felhők borították be az eget, villámlott, dörgött, s a rekkenő hőség elől még a falak is a földbe akartak bújni. Tarczali is kikötőbe vonult - Pestre. Ott fellegtelen volt az ég, derült, sugaras az idő, mosolyogva jártak-keltek az emberek, és Lívia, a gyönyörűséges Lívia leeresztett függönyök mellett tanult, szerepeket tanult.

Mért ne lehetne az, hogy az ő darabjait tanulja, az új színköltő darabjait, a Tarczali Tamás új és újabb és legújabb darabjait? Szebbnél szebb alakok jelentek meg lelki szemei előtt szenvedéllyel, lángoló szerelemmel telve. Látta a bámulók tekintetét, a felé - az ösmeretlen költő felé irányzott arcokat, hallotta a riadó tapsot, és érezte ama puha bársonykezek szorítását, melyeknek elösmerő kitüntetésében már itt egy gyenge darabért részesült.

Még nincs túl a férfikor szebb évein - keresi a támpontokat az irodalmi világban - hányan léptek fel negyvenéves korukban, sőt később. Juvenalis a negyven éven túl volt, mikor föllépett, és Milton is az ötvenen, mikor Elveszett paradicsomát írta: ő íme a negyven felé jár, mikor Visszanyert paradicsomához fog. Kétszeres szorgalommal fog dolgozni, tanulmányokat tesz, lapot teremt, és megmutatja, hogy nem futott hazug álmok után.

Mindig, mindig a bátorító Lívia mosolyát látta, ama tündérét, ki visszaadta őt ifjúkora varázsképeinek, aki megmentette a sötét börtönből, az együgyű, fondor lelkű emberek, bárdolatlan önzők örvényéből. Hogy fog egykor visszatérni, hosszú rabsága színhelyére, e kis városkába?!...

Elég erős fantáziája volt még, hogy koszorú nélkül ne képzelje homlokát, és hódoló tekintetek nélkül ellenségeit.

Egy rövid percecskét se talált arra most e röpkedései közben, hogy betekintsen a tágas, tiszta szép konyhába, ahol a ropogó tűzön, bús tekintettel egy igen szép malacocskát forgat Tarczaliné, a Tamásom, a kedves Tamásom számára. Pompás, friss fejes salátával van tele egy nagy zöld cseréptál - mert a salátát is igen kedveli Tamásom -, és egy kis, finom, tejfölös spárga is árasztgatja kellemes illatát a vaslábosból - Tamásom számára.

Jól tudta Tarczaliné, hogy a férjeket semmivel sem lehet jobban elvadítani a háztól, mint a rossz étellel, és semmit se vesznek kedvesebben, mintha egy-egy kedvenc ételük kerül az asztalra. Ilyenkor a legdurvább ember is azon van, hogy próbáljon mosolyogni, és sok goromba szavaiból egy szebbet kikeresni.

A jó feleségnek is körülbelül ez a nap volt első igazi szomorú napja. Míg ezelőtt csak néhány héttel is folyvást a szép jövővel foglalkozott, mikor Tamás kúriai bíró lesz, és Pesten laknak, vagy főispán - amint az egész városban egyszerre oly erősen rebesgették -, és ennek a sok irigy léleknek fittyet hányhatnak az orra alá, és a ma így, holnap úgy polgárságnak is megmondhatják: nem kellett az alázatos, becsületes, egyenes ember, adjon az Isten maguknak magukhoz valót (mert tisztességes bosszút, kérdem, ki ne szeretne állani?). Most Tarczaliné mind-mind a jelennel tépelődött, és ha meg akart pihenni: a múltba szállott, az elszállt édes, boldog esztendőkbe. Feltűnt előtte, hogy ez az ember most milyen hamar indulatba jő, milyen mérges, egyetlen útbaigazító szót dehogy akarna meghallani?

Százszor elnevette a legkorholóbb megjegyzéseket, és egy csókja mindig volt készletben: most? - eh, hadd el, ne beszélj, nem kezdhetek mindennap új tervekbe! Tamás, Tamás, ne tagadd: rossz útra tértél!

S a lobogó tűztől-e, mert attól is lehet, vagy a heves sírástól, szörnyű mód kipirult a nő arca.

Szorgalmatosan locsolgatta bő zsírral a gyönyörűen pirosodó malacot, melynek ma szép föladat jutott, hogy a régi csókot visszaszerezze.

- Nem megyünk innen, miért mennénk? - folytatá okoskodásait - csak azért sem, hogy ezeket a Bethlehemeket ölje meg a méreg.

(Nem azért, hanem mert félt attól a kitűnő művésznőtől, akit az Isten egyenesen az ő zúgolódásuk, elégedetlenségük miatt hozott reájuk.)

- Milyen konyha ez, nagy, világos, mellette kamara, de jó; a padlásra följáró, de alkalmas; és innen az egész udvart, csűrt, gabonást, istállót, ólakat mindent lehetett látni. Hol kaphatna az ember ilyen alkalmatosságot? A kerttel is mit csinálnának? Fákat összetörnék, szőlőlugast összerongálnák, a finom virágfajokat kiirtanák - nem, nem, nem megyünk. Maradunk. Ha huszonegy évig élhettünk itt jól, együtt, ezután is elélhetünk.

Egy kézmozdulattal letörölte a kúriai bíróságot, valamint a díszes főispánságot is, míg egyúttal az ócska, polgármesteri széket gondosan leporolgatta.

És ezen művelet után szembetűnően megvigasztalódott.

A két otthon levő leány is munkához látott. Mit dolgoztak? Szabtak, vágtak, hasítottak, nyírtak, férceltek, díszítettek; működtek a jövő számára. Énekeltek is, és gyakorolták magukat a Líviától eltanult nagyszerű mozdulatokban, amint ő monda: pose-okban. Kezekkel, vállakkal, nyakkal, mellel, fejjel, szemekkel - hogy csupa gyönyörűség volt ezt a két csinos polgármesterleányt nézni. - Én drámai színésznő leszek - feszítette ki lábait a széles arcú, nagyocska orrú Adrienne.

És mindjárt szavalt is valamit a Szász Károly felséges verseiből, a híres díszódákból.

Gizella rögtön kivette a szót nővére szájából, és gyorsan pergette, fátyolozott, erőtlen hangon azt a szerepet, amit édesatyja darabjából tanult. Úgy nekihevült, úgy zihált; a csillogó, szép szemei úgy lobogtak, vékony, piros ajkai úgy dobálták a hatásos sorokat, semmi se kellett más, csak közönség, hogy a taps, mint akkor, most is fölharsanjon.

Talán föl is harsant, mert a bájos leányka, mintha hajtogatta volna magát.

Mily kedves, két, ártatlan gyermek; Tarczali Tamás úr mily nagyszerű jövőt fog ezek számára Pesten teremteni!...

Ahelyett hogy a leányok készítették volna nyári ruháikat, titkon színésznői kosztümöket hevenyésztek, csipkéket varrtak a nyakra, a mellre, a kéz-ujjra, tollakat alkalmaztak a kalapokra és sétáltak a tükör előtt - hercegnőileg - sőt királynőileg.

Isten megengedi olykor a fiataloknak, hogy minden jól és zavartalanul menjen.

Most is ideverődnek hozzám a nagy tükörből azok a derült, boldog, üde gyermekleány-arcok mosolyaikkal, bókolásaikkal, de még mintha a kacagásaikat is hallanám!

Most az egyszer - a jó nők iránt érzett tiszteletem mellett is ki kell mondanom -, hogy hiába volt a finom, pompás ebéd! A leányok is csak úgy dobták-vetették a legízesebb falatokat, és az édesapa még csak észre se vette, hogy a citrommal felékesített malacfej mily felhívólag néz reá.

Ezer szerencse volt, hogy Bokros úr még idejében megjelent, és szokott feláldozó modorával megmentette a konyha becsületét, és szíves volt a pince becsületéért is mindent megmozdítani és elkövetni. Saláta, spárga - minden reá nehezült!

Tarczali úr komor volt, alig szólt egyet-kettőt, ennek az egy-két szónak is az volt a foglalatja:

- Még ma el kell utaznom Pestre.

- Igen, az erdő - magyarázta Bokros úr, hosszasan nézve a tele poharat, és mintha orvosság lett volna, hirtelen kiürítve.

Még tán meg is rázkódott.

Tarczaliné mélyen elpirult, szíven kapta valami, nem szólt, holott a férj felvilágosításokat forgatott fejében.

- Azt mondom, Tamás - vette fel a szót Bokros úr -, csinálj valamit azzal az erdővel, pereld ki a városnak, mert a polgárság, jóllehet az intelligencia hízeleg érdemeidért, de a polgárság...

- Miért zúg?

- Miért zúg? - ivott előbb a jó barát - azt mondja: az urak lekenyereznek. Azért magasztalnak. Igen, lekenyereznek.

- Engemet? - pattant fel a polgármester. - Szerencsétlen egy nép! Majd meglátja kije voltam, ha más ül a helyembe.

- És valóban le akarsz mondani? Ezért? Mikor?

- Elhatároztam. De a város érdekeit mindenkor szívemen hordom.

- Nem is tudom, mit mondjak - tusakodék a jó barát -, egész éjjeleken nem tudok amiatt aludni. Én belebetegszem, én veletek megyek, én itt e szívtelen városban meg nem maradok. Engemet itt megölnének, amért örökké veled tartottam. Én mondhatom, egészen feláldoztam magamat éretted, de büszke vagyok erre. Túlságosan hű szívvel vert meg az Isten. De menj, s adja az ég, jöjj vissza minél előbb mint főispán. Ne is adj el semmit, a boraidat éppen nem, kezelni fogom, mint a tulajdon magamét. A kertedet is ügyelni fogom, a házat kiadjuk, bízd reám. A földeket is elszerzem a legjobb kezekre. De uram teremtőm mégis, mi lesz belőlem nálatok nélkül?!

Zsíros szájával, zsíros kezeivel, ételpecsétes kabátjával a legbensőbb részvét és hűség képe volt e veres, kis, kurta ember.

Sírt, leborult, és hangosan zokogott. Nagy homlokát az asztalhoz verdesve.

Tarczali nejére nézett, és fájt szívének, hogy az a nő nem tud megindulni, mert önző, korlátolt eszű és ím, ez az egyszerű ember nem bír a fölindulásával.

Meghatottan nézte e hű barátot, életének ez igaz oszlopát, melyhez kétségkívül bármikor támaszkodhatni fog.

Poharakat töltött, és örömmel, fájdalommal vegyes hangulattal ivott.

Tagadhatlan igaz, a házasfelek hidegen váltak el egymástól.

De bár annyit kérdett volna Tarczaliné:

- Tamás, mikorra várjunk?

Vagy egy kis ajándékot küldött volna Líviának, aki oly jó volt a gyerekekhez, izent volna valamit - semmit, semmit!

- Szegény boldogtalan asszony te - rágta keserű érzéssel e szavakat az úton Tarczali -, mi ért tégedet? Hát van teneked énbennem okod kételkedni? Csaltalak én meg valaha? Ó, szegény Ágnes, ha huszonegy évig hű voltam hozzád, ha fiatalságom esztendeiben senkit a szívembe nem bocsátottam, hát ezután fognék hitvány lenni?

Embereket, bírákat, tanárokat, orvosokat, ügyvédeket, fiatal és öreg házasokat hozott fel, akik szabad életet folytatnak, és még dicsekedni mernek vele. Az a vén Szorítsd éppen most... Mihályfi minden évben másokkal tart. Bethlehemnek fogalma sincs arról, mi a hűség - vagy úgy! én is ilyen vagyok! Eleget kínoztál, szegény asszony, a féltékenységeddel, de eltűrtem; már túl vagyok a fiatal kor esztendein, most nem fogom ez ízetlenséget kiállani. Okod nincs, ha nem mérsékeled magadat...

tolnai_lajos_1837-1902_hungarian_writer

(folyt. köv.)