Camille Claudel: Az érett kor, 1889.

Camille Claudel francia szobrásznő (1864-1943) Az érett kor című, bronzból készült szoborcsoportja szerelmi háromszög drámai végkifejletét sugallja. Központi alakja egy térdelő, a férfi előtt megalázkodó és felemelt karjaival kétségbeesett könyörgést kifejező nő. A férfit egy idős asszony öleli át és ragadja magával. A szobor első változatában a fiatal lány a melléhez szorítva tartotta a férfi kezét. Később egészült ki a harmadik, idős nő alakjával, és szakadt el a lány a férfitól.

Az elemzők szerint ez a szobor Claudel önéletrajzi ihletésű műve, amely egy valóságos szerelmi háromszög utolsó felvonásáról tudósít. A könyörgő nő maga a művész. A férfi August Rodin szobrász (1840-1917), az idős nő pedig a szobrász másik szeretője és gyermekének anyja, Rose Beuret, akit élete végén feleségül is vesz. A szoborcsoport végső változatát azokban az években (1890-es évek első fele) nyerte el, amikor Claudel és Rodin útjai szétváltak. Rodin, feltehetően ennek a szobornak a hatására, készített egy gipsz-szobrot, amelynek A búcsú címet adta (1892), és a kezeit tördelő Camille Claudel fejét ábrázolja. Egy másik, nagyobb kéz próbálja a nő kezeit lefogni. Claudel A búcsú című szoborra A lábadozó nő című szobrával reagál.

1932-ben, jóval Rodin halála után Claudel levelet kapott Eugéne Blot patrónustól és kereskedőtől. Ebben beszámolt Rodin nála tett látogatásáról. Rodin, amint megpillantotta Claudel szobrát, Az érett kort, elkezdte finoman ütögetni a fémet, és úgy sírt, mint egy gyerek.

August Rodin: Az örök bálvány 1889.

Claudel és Rodin regényes kapcsolata 1883-ban kezdődött. A rendkívüli szobrásztehetséggel megáldott Claudel számára már gyermekként olyan természetesen ment a szoborkészítés, mint a levegővétel. Később Párizsban Alfred Boucher szobrásztól tanult. Szülei egy kis műtermet béreltek neki, és mindenben támogatták tehetsége kibontakozását. Amikor Boucher Olaszországba utazott, Rodinra bízta a lányt, aki ekkor tizenkilenc éves volt, huszonnégy évvel fiatalabb, mint Rodin. Kapcsolatuk nem első látásra induló szerelem volt. Claudel első benyomása kiábrándító volt mesteréről: „Köpcös volt, kövérkés, dongalábú, negyvenes, rövid szakállal. Amikor először megláttam Rodint, azt gondoltam: ‘Hát ő sem lesz az én álombeli művészem…’ Kis, kék disznószemei voltak, azokkal pislogott ki a szemüveg mögül, amit rövidlátása miatt állandóan viselnie kellett.” De a kezdeti nehézségek ellenére a két szobrász találkozása, és a találkozásból kibontakozó kapcsolat – a jelentős korkülönbség és a szobrászatban elért addigi teljesítmények közti eltérés ellenére – mindkettejük számára egy darabig kölcsönösen termékenynek bizonyult. Claudel mestert és társat talált Rodinban, akitől rengeteg hasznos tanácsot kapott (például hogy „soha ne a formák felületét nézze, hanem a mélységüket”), és akinek műhelyében valamennyi technikai fogást elsajátíthatott. Claudel szép, fiatal, érzéki, tehetséges és rendkívül művelt nő volt, ideálisnak tűnő társa egy gátlásos művésznek, aki Camille Claudellel és Rose Beuret-vel való találkozása előtt papnak készült. Huszonkét éves korában a Szent Szakramentum Testvérei rendbe lépett, de fél évvel később eltanácsolták a rendből.

Rodin és Claudel

Öt évig izzott körülöttük a levegő, de hozzá sem értek egymáshoz. Ahogy Claudel fogalmazott: „Soha nem unta el az arcomat, és újra meg újra megmintázta: a Camille Claudel, a Hajnal, a Camille sapkában, a Búcsú… című alkotások mind az én vonásaimat idézik. Rodin ezekkel a portrékkal írta meg szerelmünk történetét”. Végül 1888-ban szeretői kapcsolat is kialakult kettejük között. Rodin elfojtott szexualitása robbanásszerűen szabadult fel a szerelem hatására. Szobrait áthatotta az érzékiség, a meztelen női test nyílt, önfeledt ábrázolása. A köztudatba már csak az érzéki, gátlástalan Rodin képe került. Ezt a képet a híres amerikai táncosnő, Isadora Duncan is erősítette egyik visszaemlékezésében: „Ahogy megérkezett, Rodin rögtön tapogatni kezdte a testemet, mintha csak nedves anyag lenne, keze valósággal lángba borított, és elomlóan gyengévé tett; hatalmába kerített a vágy, hogy egész valómban átadjam magam az ölelésének, és abban, hogy ez végül nem történt meg, kizárólag abszurdan szigorú neveltetésem akadályozott meg.” Camille bátyja, Paul Claudel, a költő kevésbé pozitív emlékként jellemzi Rodin szexuális éhségét: „Folyton szoknyák után kutató szemei mintha kocsányon csüngtek volna, amikor dolgozott, orrát hol az agyaghoz, hol a modellhez nyomta. Orrát mondtam volna? Inkább azt kellett volna mondanom: vadkanagyarát, amely mögött jéghideg kék tekintet meredt”. Edmond de Goncourt, az író, buja faunhoz hasonlította őt egy történet alapján. Egy alkalommal Monet, a festő meghívta vacsorázni, Rodin kacsintgatni kezdett az asztalnál Monet négy lányára, akik nem sokáig bírták, felálltak és elhagyták az asztalt.

Claudel tudott arról, hogy Rodin Rose-zal él, de bízott abban, hogy szépsége, műveltsége, tehetsége és fiatalsága elegendő ahhoz, hogy kiüsse a nyeregből vetélytársnőjét, aki szép sem volt, idősebb volt nála, és művészi tehetséget sem mutatott fel. Naivitása nem tette lehetővé, hogy rájöjjön, az erotika mélyből kiszabadult szelleme nem áll meg kapcsolatuk határánál, Rodinnak más nőkre is szüksége van.

Camille Claudel: Sakuntala, 1888.

Szerelmük tetőpontján, 1888-ban kezdett Claudel egyik legjobb szobrának megformázásához, Sakuntala címmel. A szobor a hindu költő, Kalidasa hősnőjét, Sakuntalát örökíti meg, amint a nirvánában találkozik a férjével. Egy évvel később Rodin erre a szoborra egy másik szoborral (Örök bálvány) válaszol. Míg Claudel szobrán a nő átadja magát a férfinak, Rodin szobrán a nő tekint fölényesen a magát megadó férfira. Ekkor készíti el Claudel a könyörgő nő alakját, amely búcsúszobrának egyik alakja lesz később. Mindez arra utal, hogy 1889-től egyre jobban nő Claudelben a feszültség. Minden oka megvan arra, hogy ne érezze jól magát ebben a kapcsolatban. Rodin sem elszakadni nem tud Rose-tól, sem választani nem tud a két nő között. De a nem választás is választás.

1892-ben vált Claudel számára nyilvánvalóvá, hogy több nő is van Rodin életében. Ahogy visszaemlékezéseiben fogalmaz, „1892-ben győződtem meg végleg róla, hogy sohasem fog feleségül venni. Hogy végig hazudott.” Ekkor jelenti be Camille Rodinnak, hogy terhes. Rodin válaszul maréknyi pénzt kap elő a zsebéből, és csak ennyit mond: „Nekem elég egy fattyú is, vetesd el!” Arra utal, hogy Rose-tól már van egy másik gyermeke, de azt sem vállalta, s aki az anyja nevét viselte élete végéig. Claudelnek élete egyik legnagyobb traumájával kellett ekkor szembenéznie. „ …Az abortusz kínjaira nem emlékszem… De azon a szennyes műtőasztalon, bármennyire is vízszintesnek tűnt, elkezdtem lecsúszni abba a gödörbe, melynek mélyén az elmegyógyintézet várt.” Ekkor vallja be Rodin, hogy „nincs többé hatalmam fölötte”. És ekkor keresi meg Claudel egyik közös barátjukat, azzal a kéréssel, hogy „ha megtenné… hogy finoman és tapintatosan megkéri Rodint, ne látogasson meg többet, rettenetesen boldoggá tenne”.

Kapcsolatuk önkéntes megszakítása azonban nemhogy nem tette rettenetesen boldoggá, hanem egyre feszültebb és nyugtalanabb lett. Rodin közelében maradt, hogy időnként láthassa őt. Ahogy a Camille Claudel című francia játékfilmben (1988) is látható, megszállottan dolgozott, hogy munkával ellensúlyozza súlyos veszteségeit. A téboly eluralkodásával párhuzamosan elkezdte elpusztítani a szobrait. Állapota az 1900-as években eljutott arra a pontra, amikor családja tagjai, élükön öccsével, Paul Claudellel, úgy érezték, lépniük kell, hogy a tragikus végkifejletet megakadályozzák. 1913. március 10-én akarata ellenére kerül elmegyógyintézetbe. Így összegzi Rodinnel való kapcsolatát: „Bár embernek hazug és hitvány volt, művésznek hatalmas. Bánom már, hogy élete része voltam, de még mindig büszke vagyok arra, hogy a művészete része lehettem.”

Az intézetben írt levelei arról tanúskodnak, hogy viszonylag hamar tünetmentessé vált, és több kísérletet tett arra, hogy kikerüljön az intézetből. De író öccse mindannyiszor meghiúsította a szabadulását. Ennek oka azonban nem Claudel pszichiátriai állapotában, hanem kettejük viszonyában, esetleg Paul előítéleteiben keresendő. De ez már egy másik történet.

Irodalom
Laurent, Monique: Rodin. Aquila, Budapest, 2005.
August Rodin. Ventus Libro, Budapest, 2006.
Bond, Alma: Camille Claudel – Szerelmem Rodin – Egy szobrásznő emlékiratai. Retro Media, Budapest, 2009.