Payday Loans

Keresés

A legújabb

A POLGÁRMESTER ÚR - 4. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

TOLNAI LAJOS


A POLGÁRMESTER ÚR

 

Regény

 

VIII.

 

A vidéki lapok, a nagy államvasút-hálózatoknak e megbecsülhetetlen vicinális vonalai - ki tagadhatná, hogy a fővárosi sajtót számtalanszor megelőzik a leglényegesebb politikai hírek és érdekes anekdoták közlésében? És hogy a kormány, ha szívéből szeretni akar, kénytelen hozzájuk fordulni. És kérdem, a pesti nagy írók, költők is nem ide menekülnek-e lángelméjök termékeivel, hogy midőn ott az irigy központban, még a szél se lebbenti meg hollandi Van Geldern merített papírra nyomott és finom selyemhártyába göngyölt két, sőt több kötetes összes verseiket, színműveiket: itt a hálás vidéken egy-egy Karikás, Olcsó Ödön és Pepecs István égig magasztalja kelletlen, ízetlen strófáikat.

Várhegy politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap is leverte a pesti lapokat, mert íme, még a küldöttség úton van, s már Várhegy kocsmáiban, vendéglőiben, kávéházaiban, és a két egymással örök harcban élő Társalgójában lehet egész terjedelmében olvasni az ingyen Várhegy homlokán a miniszteri fogadtatást, a legutolsó pontig. Hogy: "A polgármester, nem tudni miért (!) nagyon gyengén védte álláspontját, s a méltóságos főispán előre is biztos lehet a legfényesebb eredményről, s a méltóságos főispánt örök hála illeti a káposztát fölfalni akaró éhes kecske hatalmas megfenyítéseért. Nem akarunk magunknak sokat tulajdonítani, de azt elárulhatjuk, hogy a májai erdőből kiugrattuk a nyulat, és sok szegény polgártársunknak sikerült visszaadni a tiszta látást.

Az az érdem pedig, hogy a magyar Párizs Egylet nagyszerű gyűlését, a legnagyobb műkedvelők közreműködésével a fejedelmi Várhegyen tartandja, ha a polgármester minden erejét megfeszítené is ellenünk, az az érdem elvitázhatatlanul a mienk. Itt lesz a két haza színe, virága, száz meg száz országos hírű vendég. Felteszem a kérdést, tudják-e kedves polgártársaim, mekkora pénzforgalmat idéz ez elő? Vendéglőink, kávéházaink telve tesznek, üzleteink felvirágzanak, szépeink országos bámulat tárgyai fognak lenni. Mennyi szövetség, szellemi viszony, házasság! Azért egyik újabb nagy államférfiúnkkal én is így kiálthatok fel: »Videant consuli«, igen, hogy bizonyos önző célok, melyeknek egész hálózatát sikerülend nemsokára fölrobbantanunk: szeretett városunk és polgártársaink hasznát ismét háttérbe ne szorítsák. A sajtó egyébiránt itt is meg fogja tenni a magáét rettenthetetlen bátorsággal. Éljen Várhegy lelkes, hazafias polgársága, s üljön szívében előre is ünnepet, hogy a két magyar haza színét-javát városában láthatja. S utána vasutunkat, királyi törvényszékünket, női tanítóképezdénket és új kaszárnyáinkat. És ha eljön az idő, bizonyos emberek álarcát szakítja le..."

- Olvastad? - rohan Bethlehem Józsi gyógyszerész barátjával a rendőrfőnökhöz. Nagyszerű. Itt, itt - és mutatja a felséges cikket -, az öreg tönkre van téve. Nem hiszem, hogy Tarczali ez ellen tudjon valamit...

És mozognak az aranykarikás fogak.

- Én fényes fogadtatást akartam rendezni Tamásnak.

Domi elutasítólag int a kezével és nevet.

- Mit tegyünk?

- Hát semmit, barátom. Én is hallottam, hogy a vén báró nem eredménytelenül járogatott Tamáshoz. Az erdő, azt gondolom, már meg van véve - köztünk maradt szó legyen.

- Ah, igen. De úgy játszani az igazat? Te Domi?

És nagy szeretettel megveregeti vállait Bethlehem úr a kacagó rendőrfőnöknek.

- Ma este a leányom nevenapja van. Úgy akartam, hogy ott fogadjuk Tamást, pompás sülteink lesznek, nőm remekel. Elköltjük együtt a párttal. Hanem Czilley Bélának megmondom, hogy csak úgy véletlenül állítson be hozzánk.

- Nagyon jó - kiált Domi úr. - Ő maga olvassa fel ott a cikket.

- Mégis nem hittem volna Tamásról, persze, sok leánya van, kell az erdő. Fényes háztáj - ah, barátom, az nem megy tiszta úton. Fölséges cikk! - veregette kemény, csontos ujjaival a cikket.

- Én már rég tudom, de engem, tudod, az öreghez egy kis hála köt. Én nem bánthatom a kártyáit. De ti...

- Hagyja el csak a rendőrfőnök úr - szólalt meg susogva a gyógyszerész úr. - És ilyen ember akarta konfiskálni a szereimet, hogy régiek, rosszak. Lesz tán kölcsönfizetés. Én szelíd ember vagyok, most jöttem ide, még nem húzhatom ki a késemet. De meg fog ösmerni.

Ó, hogy örült Domi úr e becsületes ember elkeseredésén! Csak nem szólhatott, mert őt kötötte a hála! De örvendeni talán csak szabad minden embernek? Úgy vélem.

Vendéglőkben, kávéházakban éppen így adták kézről kézre a nevezetes cikket, és minden olvasó azonnal belátta, hogy a májai erdőből ki van ugratva a nyúl.

Ó, sokan látták is már, amint ez a szegény nyúl fut, hanem természetesen sehogy sem szabadulhat! A főispán úr híres pecsétes kabátjában jól látta; a violaszín ülnök is látta; és Papné néni is igen jól látta; a főjegyző úr is látta - és ugye, a polgármesteréknél senki se látta?

Látta: Eliz kisasszony, de ő eltette a lapot, és kiment a kertbe - sírni.

Nagy áldása az a sorsnak, hogy azok, kiket az igazi veszély fenyeget: ó, semmit se lássanak a sötét villamos felhőből; más lássa, érintse akár ujjaival, de ne szóljon egy igécskét is a szerencsétleneknek. A jó barát, ha van ilyen, csupa gyöngédségből; az ellenség, a szívébe oltott törvénynél fogva ne. A végzet - hadd haladjon a maga útján. A polgármesterné - pedig senki se mondta eddig Várhegyen, hogy nem okos asszony és nem jó asszony - díszesebben öltözködött, mint régebben; feltette ál-hajcsomóit, melyeket csak ünnepélyes látogatások idején alkalmazott, és valami kedves leánykori dalt dudorászott: négylovas hintóról, selyempárnájáról, és nagy sebesen cukorsüteményeket készített a megérkező férj számára. Ma este itt lesz Tamás. Gizella és Adrienne diót ettek és finom mandulát, abból, amit a mama már megtisztogatott, és daloltak, hogy a szép szemeikkel már ott voltak egy fényes, fényes úri társaságban. Aladár nevetve is, bosszúsan is magyarázta a tudakozódóknak, hogy egy szó sem igaz abból, hogy apám főispán legyen.

Nem, az emberek nem oly rosszak, hogy a legjobbat is el ne higgyék rólunk, egy-egy barátságosabb percben. Tarczalinak igen nagy protekciója lehet odafenn. És?... És igen... miért ne?...

Soha forróbb szeretettel és tisztelettel asszony nem fogadta az urát, mint Tarczaliné az ő Tamását. A legtöbbször (kétségkívül túlságos okossága miatt) zsémbes, bölcselkedő, óvatos nő nem akart leszakadni imádott férje melléről. Ölelte, csókolta, hogy a háta mögött meghatottan mosolygó Bokros úr kénytelen volt könnyeit eltitkolni; megragadta a boldog embernek azon kesztyűs kezeit - nem várva, hogy azokból kibontakozzék a férj -, és csókolta, mintha neki eddigi férje a mai naptól ura és fejedelme lenne.

Kérdem, mit tegyenek ilyenkor a gyermekek? Ahol érték, ott csókolták szeretett apjukat.

Este volt az idő, éppen alkalmas, hogy a túláradó szív ne keresse, mit csinál.

A leányok előtt le kellett írni Pestet színházaival, fényes palotáival, ezer meg ezer pompáival, melyekből a hozott részajándékok, kalapok, ruhakelmék, magassarkú cipők, hosszú szárú kesztyűk csak milliódrésznyi csekélységek. Aladár előtt le kellett festeni a tudósokat.

- Jönnek, itt lesznek a tavaszon - kiáltott bele egy tányér finom pulykasült mellől Bokros úr -, Pap Józsi beszélé a tanácsház előtt.

- Az még nem bizonyos - igazítá ki a dolgot a polgármester úr -, és mostanában, mikor a városnak annyi a terhe, lehetetlen is nagy költségeket tennünk.

- De Kassán...

- Mi, barátom, messze vagyunk Kassától, Debrecentől, Pozsonytól...

- Márpedig a Várhegy mai száma - pattantotta ki Bokros úr, amit eddig szerencsésen eltitkolt - egészen bizonyosnak mondja a tudósok jövetelét.

- Hol az a lap? - kérdé a polgármester gyanútlanul.

A leányok rögtön a lap után szaladtak. De hol? Nincs a lap. Te, Aladár, hova tetted?

Feldúlták a házat - de a Várhegyet onnan, ahova Eliz rejtette a filagóriában - senki sem tudta előkeríteni.

- Hát mit mond ez a lap? - kérdé a sikertelen keresgélés miatt ingerülten Tarczali úr.

- Hát szemtelenkedik - válaszolá Bokros úr, majdnem egészen beletemetve zsíros száját a sültes tányérba.

És a rendőrfőnök és a tanácsos kollégák és a párt vezérei nincsenek itt, hogy szolgáljanak rögtön felvilágosítással?

Ó, barátom! Ha azt akarod, hogy tégedet nagyon díszesen fogadjanak, akkor azt a fogadtatást okosan a magad pénzén kell eligazítanod. Írtál volna Bethlehem Józsi úrnak, hogy: "Drága barátom, kérlek, légy szíves így s így... A számlát rendbe hozzuk. Talán jó lenne, ha a dalárda, a tűzoltó-banda, az iparos-segélyegylet, a csizmadia-céh, mint amely legnagyobb - vacsorát rendeznétek a Károly fogadójában vagy akár a Kétvárban. Este a vámnál várhattok. Kocsi jöhet minél több. A legforróbb baráti kézszorítással és örök hálával - hívetek Tamás."

Hanem ha te azt gondolod Tarczali Tamás, hogy a templom tornya fúvás nélkül megindul, akkor ne bosszankodjál, hogy csak Bokros barátod emberelt meg. Bethlehem Józsinál igen szép társaság van, vígan esznek, isznak, és éppen a te alattomosságodat beszélik, suttogják a leendő polgármester ingyen bora, dús celebrációja mellett.

Czilley Béla is ott ül, és trombitahangjával bizony egy cseppet sem kímél. Most beszéli, hogy a miniszter így s úgy, s ha ő, aVárhegy szerkesztője ott nincs, ő kegyelmessége azt se kérdezi, hogy: nos, uram, milyen idő van Várhegyen?

És az erdő?

Itt, itt tornyosulnak a fellegek.

- Olvastad azt a lapot? - kérdi a polgármester Bokros barátjától, nem tudván megelégedni ennyi felelettel.

Bokros úr előbb tölt, iszik és elbeszéli, hogy ezt a bort mennyire megjavította egy kis kénnel és finom seprőpálinkával, hogy most...

- De hát mondd, mi van abban a lapban?

Aladár a leggyermekesebb örömmel odatartja apja elé a keresett lapot.

- A Bokros bácsi nagy kabátjából vettem ki, láttam a címét s kihúztam.

Bokros úr, mint a mellbe döfött tigris, szökött fel székéről, s kapott a lap után.

- Az a lap nem az enyém, a főjegyzőé. Aladár maga máskor szerényebb lehetne... ez, ez... tudja...

Ki is mondta volna a szót, ha mint hű barát, messzebb nem lát az orránál.

Tarczali már olvassa a kérdéses cikket, könnyen rátalált, ó, jól meg volt az kékplajbászolva és rücskölve. Ki tudja, a jó Bokros úr hányadik kézből vette ki, és hány meleg érdeklődő kézbe juttatta - baráti indulatból.

A polgármesterné odahajolt, a leányok odahajoltak, Aladár apja vállára feküdt, és Bokros úr is odafúrta magát, mintha abból a cikkből ő még egy szót se olvasott volna. És mormogta: a szemtelen, a bérenc - megállj! Ejh, be cudar!

Tarczali úr letette a lapot, és nyugodtan mosolygott:

- Ebből egy szó sem igaz - mondá azzal az elmélyedéssel, mellyel a becsületes emberek veszik a rágalmakat.

- No, ugye? - szökött, hadonászott, rikácsolt Bokros úr. - Ezt mondtam én is Dominak, Bethlehem Jóskának, Ripcsnik Ferinek a kaszinóban s a tanácsháznál mindenkinek. Gazság az egész, intrika - a kormány hálója. De egy csapással kettészakítjuk ezt a kócmadzagot. Emberükre találtak, emberükre találtak!

S majd úgy tetszett a hangból, mintha az alatt az erős ember alatt Bokros úr egyenesen magát értené.

Le is ült, és hatalmasan nekiesett süteménynek, bornak, szivarnak.

Tarczaliné a veszedelem hírére rögtön eldobta ábrándképeit, kisárgult haragjában, villogtak az apró, fekete szemei, s mintha minden hitet, bizalmat, ellágyulást megbánt volna: a régi asszony lett, hideg, vallató, oktató, mindenütt bajt látó.

Keresztül akart nézni azon a boldogtalan emberen, akit bizonyosan megint rettenetesen rászedtek a nyíltságáért, jól kifizettek a nagy népszeretetéért, lekacagtak a bolond igazságáért.

Hirtelen megnyomta a férje lábát, hogy többet egyet se szólj abból, ami odafenn történik! Ott nagy bajnak kellett esni.

Ismét ő lett az intéző szemeivel, igazgató a kezeivel.

De hogy kellene, édes istenem, ilyenkor kilódítani egy eszem-iszom hitvány embert, a számos Bokrosok közül egy ilyen orcátlan kullancsot? Ki beléd ragad, míg szíhatja véredet; dicsér, míg fönn a napod; hízeleg, míg divatban vagy, s egészen magának követel; feleségedet kormányozza, gyermekeidet leszidja, legjobb falatodat lenyeli előled, s minden titkodat kilesi, kicsalja, hogy azt is tudja, már ma, amit te csak holnap fogsz talán gondolni. Hogy kellene az ilyen semmirevalónak lerántani a százrétű álarcát?

Nem, amint Bokros úr észrevette, hogy a Tarczali-pár sértő hallgatásba merült, egy tapodtat se mozdult helyéről. Odaszögezte magát jól. Nézett, figyelt, fújt, és borzasztó vádakkal illette magában Tamás barátját.

A sok ételtől, italtól - ő azt állítja, a haragtól - annyira kihevült, hogy levetette a kabátját, és a polgármester vitorlavászon nyári zubbonyát öltötte fel.

Mégse ment el. Így nem mehetett el. Neki mindent tudnia kellett, éspedig a valót, leplezetlenül. Hiszen ebben van a házi barátok joga.

Kínosan teltek az órák, a várva várt édes órák.

- Ez nem történt még - szaggatá magában haragos gondolatait Bokros úr. - Itt mégis nagy dolognak kell lennie. - És hol erre, hol amarra fordult, várva a titok kibontakozását.

- Halmos - veté oda a szót a férj, mind mélyebbre merülve akaratlanul is keserű érzéseibe - nem jött el? Nincs valami baja?

- Kolozsvárra utazott - válaszolá, szemeivel intve férjének a nő.

- Halmosnak valami megszúrhatta az orrát - kapott a beszéden a jó barát -, mióta Pesten jártatok, alig láttam itt párszor, holott azelőtt napjában négyszer is átszaladt. Mikor a mátkaságot az esküvéstől csak pár hét választja el, az ilyesmi nagyon veszélyes. Két menyasszonyomat hagytam el így. Hiszen tudod, Tamás. És olyan sok van, mint én. Hm... kérem...

Eliz is, testvérei is rég kimentek már szobáikba, s így e gyöngédtelen vád nem találta azt, akire leginkább célzott.

Az óra éppen tizenegyet ütött, s a polgármesterné hosszan nézett a függő órára, mintha azt is kérné: ó, kergesd el már ezt a szemtelen embert!

Tarczali, ki oly bátor volt egész erőszakos tömeggel szemközt, nem merte kimondani azt a pár szót: barátom, látod fáradt vagyok, távozzál. Egy nemes, ragaszkodó, hű szívet, ki akarna megsérteni?

Végre a polgármesterné is felkelt, és ketten maradtak.

- Hogy áll az az erdő? - szólalt meg némi szünet után Bokros úr, az utolsó csepp bort is poharába gyűjtve. A báró azt mondta a kaszinóban...

- Semmi bizonyosat nem mondhatott.

Úgy? - nézte vigyorgó tekintettel Bokros a polgármestert - tehát meg vagyunk vesztegetve csakugyan? Értem!

- És te mint vélekedel? Halljam. Talán innál? Hozzak még egy kancsó bort? Nem bánom, hozhatok.

És a meleg keblű jóbarát felszökött, hogy azt az áldozatot meghozza.

- Ma hagyjuk. Az úton meghűltem, fülem, fejem zúg.

Fölkelt, végigsétált egy-kettőt a tágas, hosszú ebédlőben.

Bokros, hogy megmutassa, mi a barátság, vele sétált.

- De hát mondd, mi történt Pesten?

- Kérlek, holnap a tanácsban előterjesztem.

- Énnekem csak lehet tudnom talán?

- Rendbe kell szednem előbb az ügyiratokat.

- Hm, rosszul állhatnak a dolgok. Akkor pedig nagy baj lenne.

- Meg fogod tudni.

- De ma.

S vad tűzben villogtak a veres ember kékesszürke szemei.

- Kérlek!...

- No, jó.

Lecsapta Bokros úr a vitorlavászon zubbonyt, fél panyókára vette felsőjét, s maga elé kiáltva: Isten áldjon, Isten áldjon - távozott. S pedig egyenesen azon kocsma felé, ahol a rendőrfőnök urat még ilyenkor is meg lehet találni.

IX

Ó, élet, kedves szép élet! Csak egyet tudna a szegény ember megtartani, hogy mikor legszebb, legédesebb vagy: megállana, számot vetne magával, erejével, barátaival, amaz örök törvényekkel, melyeket még a kőben, útszéli virágban sem szabad megsérteni senkinek veszedelem nélkül - annyival kevésbé a hatalmas, követelő emberben!

És minden ember hatalmas?

Még az a szolga is, akit tegnap kergettél el.

Várhegyen senki sem volt boldogabb, szerencsésebb, mint a Tarczali Tamásék családja. Egymást szerető házastárs, jó és szép gyermekek. Szép tiszta lakás, télen-nyáron a szeretet hajléka; díszes, előkelő hivatal, mert a polgármesterség kis városban még ma is első állás Erdélyben: tisztelet sokak részéről, szemben legalább még azok részéről is, kik örömest látnák másképp a dolgok folyását.

A pap előre köszönti a polgármester urat és nejét; a főispán már messziről mosolyog rájok; ha felsőbb hatalmasságok érkeznek: prémes díszruhájában karddal, az ott a polgármester úr, és első helyen bizony a polgármesterné asszonyság is; a bálban, majálisokon tussal fogadják, templomban a nép őt nézi, és hátha még úgy szereti mint Tamást, ahogy otthon nevezik a polgárok egymás közt.

Ellenség, irigy, rosszakaró - van, van, de olyan még, mint a kutya a láncon.

Hol az a határ, amelyet nem szabad átlépni? Jó határ, rossz határ: mutasd meg, bölcs gondviselés! Ha felvetted a gyermeket öledbe, hogy megcsókold: ereszd le lassan, ne dobd le.

Én - én nem akarom mutatni törött csontjaimat; beszélni, hol kaptam össze ellenségeimmel, hol vesztettem el azokat, akikért éjjel-nappal küzdöttem; bolond bíztamban hol vertek meg azok együttesen, kiket egyenként kis ujjammal morzsolhattam volna szét: magamat számba sem veszem többé! De Tarczali Tamás még érintetlen, azokon a helyeken legalább, ahol a sebek soha be nem forradnak, hanem nőnek, mérgesednek - a kegyes isteni törvények szerint - feltartóztathatatlanul. Felesége még szereti - ó, mily kibeszélhetetlen kincs ez a földön; gyermekei őt tartják a legokosabb embernek - ó, megsemmisítő nyomor, mikor az ellenkezőre jut valamely apa! Hivataltársai - ha úgy is, mint a régi helóták a sorban - engedelmességgel állanak mellette. Domi úr még kicsi hatalom, Bethlehem Jóska még megelégszik a nagy vacsoraadásokkal.

Egy szó a gondviseléstől, szeretetteljes, parancsoló szó vagy csak egyetlen kézintés - ó, az is elég volna, s mily másképpen folyna e történet!

- Allá...ázatos szolgája - nyitott be jókor reggel nevetve az öreg báró, a nyugalmazott törvényszéki elnök a polgármester irodájába, úgy fogva az ajtó kilincsét, mint aki nem tudja, beljebb mehet-é, vagy kívül maradjon. - Van magának még egy kis ideje, mielőtt a hivatalba indulna! Legyen őszinte, barátom. Hogy ily korán jövök - ó, azon ne csodálkozzék, a néhai gubernátor őexcellenciájával is rendesen ezekben az órákban tárgyaltuk meg a legfontosabb politikumokat. Én is szerettem, ha bizodalmas embereim ilyenkor kerestek föl. Ne féljen, hivatalos órájából egy percet se fogok elrabolni.

Az öreg báró kivette drága mívű antik óráját, odatartotta a polgármester elé, s szólt:

- Tíz perc nyolc után, háromnegyed kilenckor ön hivatalos irodájában lehet.

Tarczali tisztelettel ugyan, de látható kedvetlenséggel lépett az öreg báró úr elé, s kínálta meg székkel.

Az öregember apró, fekete, piros kezeivel megtapogatta a polgármester vállait, nyakát, megsimogatta orcáját (bizonyosan valamelyik fő-fő excellenciástól tanulhatta így), s szinte lehúzva nyakát egész a székig, majd hogy meg nem csókolta.

Mikor készen volt e becses elöljáró beszéddel, szemben a polgármesterrel leült, de oly közel hozzá, hogy most már akár suttogva beszélhetett. Mert úgy is beszélt.

- Reménylem, kedves barátomuram, most már meggyőződött, hogy igazam nekem volt abban az országos ügyben. Lássa, kár volt fölmennie a küldöttséggel; itt azalatt az ön ellenségei nagyon is előrehaladtak. Mondhatom, fel van zúdulva a város; a kaszinóban nem beszélnek egyébről, mint a Várhegy cikkéről, melynek felülről sugalmazottsága minden kétséget kizár. Apropos! Beszélik, hogy ön, tisztelt barátom, főispánságra aspirált - no, no, hallgasson ki előbb engemet. Öregembernek szabad talán már egyszer igazat is mondani. És ha nem becsülném önt, és nem tudnám, hogy önt a mi családunk teremtette meg, és hogy azt a falat, melyet mi bírtunk, nekünk kell támogatnunk: a legtávolabbról sem avatkoznám az ön ügyeibe.

- Köszönöm, méltóságos báró úr, félek, érdemtelen leszek reá - mosolygott a polgármester, rendezve védő érveit.

- Olvasta ön ezeket a cikkeket? - mutatá a Czilley Béla úr cikkét.

- Megvetni való szemtelenség.

- De tudja-e ön, hogy a polgárság is kezd Béla mellett foglalni állást?

- Amíg föl nem világosítom.

- Az erdő kérdését nagyon sötét színbe helyezte az a bizonyos aspiráció.

- Mely az én lelkemben sohasem foglalt helyet, és Istenemre mondom nem is fog soha. Álláspontom, meggyőződésem, hitem most is az, ami távozásom előtt volt, és jellemtelen embernek tartanám magamat, ha bármikor és bármiért és bárki kedvéért a jogtól, igazságtól egy hajszálnyira is távoznám.

- Édes, kedves barátom - tette össze kezeit a kis emberke, és szólt a szeretetnek bizonyos akcentusával -, maga ismét nem ért engemet. Mondjam-e, hogy öregségem teljesen megoltalmaz engemet attól, hogy egy olyas dolgot végezzek. Lássa, én nőtelen vagyok és vén; igaz, húzok saját véremhez, de ezt a vért, melyet önök kék vérnek csúfolnak, higgye meg...

- Én, nagysád, tökéletesen hiszem, de nekem nem szabad mást tennem, mint amit a jog, a belém helyezett bizodalom és állásom parancsol.

- A város javát akarja ön, szép és illő, de határok között, és nem gyermekei, családja, neje boldogsága árán.

- Ha kell, azon is. Nekem egyetlen boldogságom van, és volt: és ez...

- Mondja: öntudatom. Értem. Mondaná inkább: nyakasságom, büszkeségem - ez a két dolog is elég kedves az illetőnek, sokszor talán még kedvesebb, mint amaz ideális, nem tudom mi. A főispánnal nem beszélt ön még?

- Nem, most fogok, de látom a nagysád személyében már van szerencsém a főispán úr nézeteit is hallani.

- Ön, polgármester úr, rossz utat választott a főispán szívéhez, melyet én gyermekkorától fogva jónak, nemesnek ösmerek. A főispán sokat tart önre, kitűnő hivatalnoknak, jellemes embernek, és mindenek fölött jó apának tudja. Mi gátolja önt abban, hogy hasonlót higgyen főnökéről? Vagy a történeti Pély név, mely Erdély legszebb harcaiban tündöklik, ösmeretlen volna barátom előtt?

- Nem, nagysád. Tisztelettel hajlom meg előtte.

- Tehát önöknek egyetértve kell működniök. Ajánlani fogja ön a barátságos kiegyezést a Májay grófokkal, s a hosszú áldatlan perlekedés helyett kapni fog a város kétszer annyit, mint amennyit az az erdő ér. Vasútjuk lesz önöknek, királyi törvényszékük, virágzóbb iparuk, kereskedelmük, s a nép áldani fogja polgármesterét, ki messzebb látott a jövőbe, mint ő tudott volna. Megálljunk. Mi van azzal a tudósok gyűlésével? Tegnap az öreg dr. Szorítsd úr másfél óráig prédikált nekem róla. Nagyszerű eredményeket vár tőle a városra, az iskolákra. Nos?

- Semmi, méltóságos báró úr. Ilyen kicsiny és szegény városnak, mint aminő még a miénk, nem szabad erején felül ünnepélyeskednie. Ott van Kolozsvár, Brassó vagy Nagyvárad, Debrecen: mi igen szegények vagyunk. Egy krajcárral sem engedem a népet terhelni.

- Akkor ön itt is gonosz összeütközésekbe jő az intelligenciával.

- Csak városom érdekeivel, javaival ne jöjjek.

- De ha az egész tanács akarja.

- Nem akarhatja nevetségessé tenni városát, ha hasznát nem tudná is mindegyik felfogni. Itt is azt gondolom, elég lesz a felvilágosítás.

- Ne menjen bele ezekbe a kényes dolgokba. Senki se kényszerítheti önt. Meg fog bukni. Ó, én negyven esztendős pályámon nagyon megtanulhattam, és meg is tanultam, mely kérdések és tárgyak azok, melyeknek minden valószínűség szerint okvetlen bukniok kell, különben ha sokat kapacitálnám önt, magam rántanám magamat abba a gyanúba, hogy szándékom gyanús. Nem, nem. De lássa, megszoktam valamiben addig járni, míg keresztül nem viszem. Szenvedélyemmé vált. Máshova kell fordulnom, ugye?

S az öreg nyugalmazott elnök, hogy vereségét enyhítse, hangosan nevetett, de oly élesen, hogy az olyan nevetés után mindig igen sokat lehet várni.

Együtt mentek a tanácsház felé.

S az öreg báró, régi szokása szerint, mint mikor egy-egy bírótársával vagy védencével haladt, karon fogta Tarczali Tamás urat.

Mindenki tudta, hogy az öreg báró rokona a főispánnak és a Májay grófoknak is.

A főfő intézők, a hatalmas kocsmárosok, a még hatalmasabb és dölyfösebb takarékpénztári örmény igazgató, ki atyafisága vállairól kormányozta jöttment uzsorás nemzetségével a bennszületett ősi székelyt, ott ülnek a tanácsház előtt, és gúnyos megjegyzésekkel nézik, hogy a polgármester, íme, most is kivel árulja a város ügyeit. Ott sétál föllebb-alább a rendőrfőnök úr is, Vörös úr karjaiba kapaszkodva. Egy boltajtóban, a bőrkereskedő Czuhaj Márton boltjában ott áll István bácsi, azokkal a drága előfizetési felhívásokkal, melyekkel odafönt minden zsebjét úgy kibélelték. Bethlehem József úr a gyógyszertárban áll egy csomó intézővel, erős lábakon, mint minden okos, nagy vacsorákat adó, törekvő polgár.

Úgy kellett volna - én is azt mondom -, hogy Tarczali úr ezt a sok jeles embert, arra az estére, mikor megérkezik, legalább vacsorára hívta volna; tartotta volna őket jól finom ételekkel és italokkal; ölelkezett, csókolkozott volna velök reggelig; dalolta volna trágár, jókedvű nótáikat a torka szakadtából; sőt adhatott volna egy kis ügyes táncmulatságot is. Akkor ma reggel az egész tanács és törvényhatóság együttesen, a tenyerén vitte volna fel a biztos diadalra. Így?

- Szervusz - éljen! Isten hozott! Ah, pajtás... futottak a bizodalmasabb, bensőbb barátok, pártfelek a polgármesterhez, midőn attól az öreg báró a sarkon elvált vala.

Kár, hogy a báró úr vissza nem fordult néhány percre, meg fogta volna látni, hogy Várhegyen sok hitványságot elkövetnek ugyan az emberek hát mögött, fondorkodnak, árulkodnak, szólnak, szapulnak, és készek a legborzasztóbb üldözésre, hanem szemben - ó, itt még mindig a régi jó erkölcsök divatoznak.

Domi úr hatalmasan rázza polgármestere kezét:

- Isten hozta, apánk, csakhogy itthon van.

- Száz poharat ürítettünk az egészségedre - furakodik közvetlen közelébe a gyógytárból Bethlehem Józsi -, ha azt nem nézzük, hogy fáradt vagy és nőd beteg, seregestől mentünk volna házadra.

Vörös úr, István bácsi, Buzás, a pénztárnok, Pap, az ülnök, violaszín orrával és nagy pipájával, Bokros úr kiderült, valamennyire kiderült nemes baráti arcával - mind, mind elhozták meleg mosolyukat, forró üdvözletüket.

Ott lehetett látni a tanácsház széles folyosóján Czilley Béla urat is görbe hátával, szemcsíptetőjével, és zsebében a Várhegynéhány hatalmas számával; ott a kövér, feketepiros örmény doktort, nagy hasával, szuszogó tüdejével és határtalan büszkeségével a pesti nagy eredmények miatt. Úgy beszélt kacsahangján, úgy pattogott, mint az olyan semmi ember, aki mindenkinél többnek hiszi magát. Mellette vigyorgott sárga, fekete, szeplős képével a takarékpénztári örmény igazgató, mindenfelé hintve, szórva - kis boltos korában eltanult - üres mosolyait. Előtte minden ember vevő volt, és lelkében minden portéka eladó volt.

A pártok rettentő erőfeszítéssel rendezték katonáikat, illetőleg a főispán pártja. Rágalmak, gyanúsítások a legnagyobb vakmerőséggel intézték támadásaikat. A polgármester eladta az erdőt, azért nem akar egyezkedni... Ajh! Ajh! ki hitte volna.

Megkezdődött a gyűlés.

Délután két óra tájt kocsin vitték haza Tarczali Tamás polgármester urat. Elájult, eret kellett rajta vágatni.

Hanem a tudósok jönnek.

Fényes többség verte le a zsugori polgármestert.

S az erdőügy is - még egy újabb tanulmányozás végett a Bethlehem József úr elnöklete alatt, egy tízes bizottságnak javasoltatott kiadatni - ami el is fogadtatott, szintén nagy többséggel.

 

(folytatás következik)