Szilánkos mennyország

(Quimby)

Miskolcról

Kemény most jót nevetne rajtam: szeretem Miskolcot. Igen, mulatott minden irracionalitáson. Nem kötnek ide rokoni szálak, a Nagyalföld pásztorai, a Kisalföld földművesei az őseim. Persze ettől még köthetnének, a városlakók jórésze paraszti eredetű, és sokan jöttek nem csak a hegyvidék falvaiból, de a távolabbi síkvidékről is – míg az én felmenőim, ha egyáltalán mozdultak, a fővárosban keresték jobbsorsukat. A gyerekkor földrajzóráiról megmaradt hazánk második legnagyobb városa, a nehézipar fellegvára mint egy fantáziatörténet lebegő bolygóvárosa tűnt elém, a vártornyok/felhőkarcolók helyén óriási füstokádó gyárkémények, tűzvető kohók, mellettük izzó salakhegyek. Egyszer valóban eljutottam Diósgyőrbe, hogy mi Diósgyőr, és mi Miskolc, nemigen láttam át, szakmunkástanuló kamaszokkal folytattam suta beszélgetéseket, rengeteg vasra, csőre, mindenbe beivódó rozsdás porra emlékszem, kietlen kollégiumi termekre, zord kollégiumi nevelőkre. Északi cigánytelepekre, cigányos falvakba utazva sokszor vártam csatlakozásra a Tiszai pályaudvaron, hogy miért tiszai, máig nem értem,[1] mindenesetre nagyon jó benyomást tettek rám a resti friss kirántotthússal bélelt zsömléi, hideg borsodi sörei. Az igazi találkozás ’88-ban történt. A munkanélküliség első látványos megjelenése hívta ide Havas Gábort – és kíséretében engem. A Szinva medrében takarító gumicsizmás cigány férfiak, a gyűjtött munkaügyi adatokból kirajzolódó élettörténetek, a 70-es évek elejét idéző tanácsi osztályvezetők, szakszervezeti funkcionáriusok, a Békeszálló munkásbarakk nyomora, a Sajó partra tervezett cigány-gettó jelentették e találkozást, és többé nem engedtek el.

Miskolc három arca rétegződik egymásra.. A régi város, mely történészek munkáiból bontakozik ki, a levéltár régi térképeiből, évszázadokon át vezetett városi könyveiből, megyei, városi levelekből, iratokból – sokat e régiségek közül magam is tapintottam, szagoltam, lefényképeztem. Nyüzsgő, fontoskodó kisváros, nemességüket őrző iparosokkal, szőlősgazdákkal, kálvinista ellenállók, akik  el-elbukva, ügyetlenkedve próbálják városi szabadságukat megváltani.

A következő kép a felduzzasztott iparváros hanyatlása, a kopott szocreál kolosszusok, a lepusztult belváros, a soktízezres lakótelepek, a kimerülő bányák, az elavuló nehézipar, mindezek felett az a dermesztő varjúkárogás a Sajó mentén, ahol az elhagyott repülőtéri laktanyába árvíz sújtotta cigány családokat költöztetett a városigazgatás.

A város mai képe meglepően tiszta színekkel, éles fényekkel látszik: nagy szennyező gyárai már bezártak. Megejtő az az igyekezet, ahogy új szerepkörét keresi, mintha ismét városi szabadságát kellene megvásárolnia. Komolyan gondolta, hogy Európa kulturális fővárosa lehet, majd operák fesztiválvárosa, színházi sakk-mérkőzés, hegytetei kőkori lelet-bemutató, a városi elit ötletelési kényszere. A ragyogónak képzelt főutcán lehulló stukkó öl, a néhány márkás bolt mellett távol-keleti gagyi-áradat, az elkoszosodott kiadó portálok, szívfacsaróan kiürült épületek szülőföldem József körútját idézik. Igazgatási-oktatási központ? Kiegészítve bár ipari szolgáltató tevékenységekkel, de elegendő-e ez a nagyüzemekre beállt népességű város továbbéléséhez?

A megismerés e három mozzanatát egymásra vetítve a város szövetének mélyen vibráló látványa nyílik meg. A középkori-koraújkori térszerkezet az utcák rajzaival, a patakok, vízfolyások medrével,  hídjaival,  malmaival, a bevezető utakkal, kapukkal, a környező dombok szőlőskertjeivel, borházaival képezi a látvány alapját. Ezt a szerkezetet töltik ki foglalkozás, jogállás, nemzetiség szerinti laza elkülönülésekben a városlakók. Bár megtévesztő lehet ez a visszavetítő megközelítés, hiszen a városlakók csoportjai maguk alakították évszázadok alatt az együttélésre alkalmas teret. A bővülő népesség vagy beilleszkedett a meglévő keretekbe, vagy újabb formákat csatolt a meglévőkhöz. Erre a szerves térformálódásra települt rá a 19-20. század fordulójának ipara és vasútépítése, megakasztva a város természetes terjeszkedését. A vasgyártáshoz kapcsolódó bányafejlesztések népes bányatelepeket hoztak létre, melyek alig kapcsolódtak a város életéhez, hasonlóan a vasgyár többezres kolóniájához, amely tervezett elkülönültségben élt. A nagyszabású városfejlesztési tervekből kevés valósult meg, rögzültek a nagyobb belső terek, a főbb útvonalak, ezek mentén emeletes bérházak, kertvárosias villák épültek. A Trianon utáni menekültek számára több kisebb lakónegyed épült, a város szegényeinek egy nagyobb barakk-telep jutott a város szélén[2]. A század közepétől[3] a szocialista nagyipar munkások, volt parasztok tízezreit mozdította a város felé, az ő letelepítésükre az 50-es évektől a 80-as évek közepéig hatalmas lakótelepek épültek a történelmi városmag köré. Az építkezések során jó épületekkel együtt több nyomornegyedet és cigánytelepet is lebontottak. A századvég gazdasági és társadalmi változásai nem módosították jelentősen a város térszerkezetét, a leállt bányák, kiürült gyárak ugyanott vannak, ahol voltak, miként a munkáskolóniák, lakótelepek is. A szegénynegyedek bontása akadozik, az utóbbi évtizedben kialakult egy nagyobb, városon kívüli szegény/cigány telep. Ezzel együtt szintén az utóbbi évek fejleménye, hogy a legjobb módú városlakók felépítették a maguk városszéli domboldali, gazdag szegregátumait.

Azt keresem, hogy ezekben az évszázadokon átívelő térbeli változásokban hol van a helyük a szegényeknek és cigányoknak, hol együtt, hol külön: milyen szegény elkülönülések alakulnak ki, a város szövetébe hová kapcsolódnak be a különböző korokban megjelenő cigányok.

A középkor végi időkben, amennyire a forrásokból vissza lehet következtetni, a földtelen zsellérek egy-egy jobbágyi vagy nemesi telken[4] éltek: a várost sok vízfolyás szabdalta, a telkek a földgazdálkodás szerveződése[5] következtében hosszú, keskeny alakban többnyire a közlekedő úttól nyúltak le a vízfolyásig, a felső végükön állt a telek gazdájának háza, a lenti – valószínűleg értéktelenebb, de a vízáradásoknak mindenképpen inkább kitett –  végükön a zsellérek háza, házai. A gazdálkodást kiszolgáló szegényebb iparosok, akik nem tudtak városi telekhez jutni, ugyancsak ilyen telekvégi házhelyeken éltek, nekik jóljött a víz közelsége. Kimondott zsellérsorok az egyházi gazdálkodás kiszolgálására alakultak ki először, majd a munkaigényes szőlőtermesztés kiterjedésével a város központilag új házhely sorokat nyitott a kötött gazdálkodáson kívüli kisebb telkekkel, a város határán kívül. Ezzel részben enyhíteni kívánták a zsellér lakhelyek zsúfoltságát, részben új munkaerőt vonzottak a szőlősgazdák számára nemcsak a környék szegényebbjei közül, de szlovák területekről is. Cigányokat a 17. század közepétől említenek a helyi források, ők kovácsok, mezőgazdasági eszközöket készítenek, javítanak. Lakóhelyük a zsellérek, szegényebb iparosok között van, egyházi zsellérsoron, tótok között nem találjuk őket. Nem tudjuk, kezdetben mennyien laktak házakban, azt tudjuk, hogy házak között épített sátrakban, kunyhókban is laktak. Mária Terézia korában házakat említenek az összeírások, peres iratok. Ebben az időben már nagyjából be is tudjuk azonosítani a lakóhelyeket többségükben a város északi határán, a Pece patak mentén húzódó zsellérsorokon, egy kisebb csoport élt a főutca egyik zsellérházakkal zsúfolt telkén.

A Pece mentén zsellérek és kézművesek éltek, erre volt a fazekasok utcája is. A tűzveszély miatt komoly elővigyázatosságot követelt meg a városi tanács a tüzes szakmáknál, így a kovácsoktól is. 10-12 cigány család élt erre, kovácsok voltak és zenészek, amellett valamennyire gazdálkodtak is, jószágot, olykor engedéllyel lovat tartottak, így tudtak munka után menni, ha helyben nem volt elég, volt asszony, aki használtruhával kereskedett alkalmilag a városi piacon. Itt lakott az Újsor nevű helyen a városháza embere, Kozák János is vajdaként, amúgy kovács volt. A főutcán, a Piac utcán három család, apa és két házas fia élt, ők nem tűzveszélyes mesterséget űztek,  bár foglalkozásukkal az akkori törvények[6] határán egyensúlyoztak: zenészek voltak.

A cigány családok adót fizettek, a férfiak katonáskodtak, legalábbis sorozták őket, a cigány emberek magyarul beszéltek – a periratok szószerint idézik magyar nyelvű beszédüket, káromkodásaikat – , nem éltek elkülönítetten, foglalkozásuknak megfelelően tagolódtak be a város nem birtokos, nem vagyonos társadalomrészébe.

A növekvő város beérte a városszéli szegénysorokat, ez történt nem csak az északi Pece parton, de délen az Avas hegy alatti lejtőkön is: megesett, hogy az egykori zsellérsor idővel a város úri negyede lett. A szegényeket vagy kijjebb, feljebb nyomták, de tovább élt az a Miskolcra olyannyira jellemző településalakzat is, amely szinte a kezdetektől máig elkíséri a szociális tér alakulását: egy nagyobb lakóegységen belül egymástól néha csak jelképesen elkülönülve él gazdag és szegény. Ennek a változatait jelzik a módos gazda telkén meghúzódó zsellérházak, a főutcai nemesi funduson megtelepült kézművesek, szolganépek, ezeket követi majd a városiasodás során amikor az úri házsor hátához nyomorúságos kis házacskák zegzugos együttese tapad – a zsellérházak utódai, sok gondot okozva a 19. század végének városrendezésekor, de a 20. század végéig is továbbélt ez a forma, amikor az emeletes városközponti házak  hátsó felébe, hátsó udvaraiba nincstelen családokat költöztetett a városvezetés. Természetesen ekkor már nem volt szó az együttélés kölcsönös előnyökön nyugvó rendezett formáiról, mint az lehetett a kezdetekben.

A sajátos együttéléssel párhuzamosan, vele egy időben alakulnak a tömbösödött szegregáció kezdetei. A korai időkben azt látjuk, hogy a cigányok a magyarok között élnek, külön, vagy két-három összetartozó család egymás közelében. Nincs körülhatárolt településrészük, a Pece mentéből idővel másfelé is költöznek. Amikor a Szinva partján először jelennek meg cigánylakta házak,[7] a helyi cigány/magyar szegénység településtörténete fontos mozzanatának tanúi vagyunk. A  város népességének, a jómódú osztálynak növekedése az őket kiszolgáló csoportok gyarapodását is megkívánta. A kézművesek, segédek, nem mezőgazdasági napszámosok száma gyarapodott, a városi belső szegény lakóhelyek száma korlátozott volt. Amikor a város délkeleti részén új, gazdálkodásra alkalmas területeket vontak be művelésbe, egy idő után a kezdetben nagy jobbágytelkek zsellértelkekkel, házhelyekkel teltek meg, hosszanti kis utcácskák épültek fel előbb a Szinva feletti lankán, majd följebb, újabb földeken, – ezt a felsőbb részt hívták aztán Gordonnak.[8] A 19. század elejére párhuzamosan épült szűk kis utcák sora borítja, az utcákat később, mint látjuk majd,  foglalkozásokról nevezték el, olykor mesterutcákként, -közönként is emlegetve. A 19. század végéről pontos képet kapunk az 1880-as népszámlálás név és házszám szerint megmaradt adataiból. Ekkor már jócskán találunk itt cigány – főként muzsikus – családokat.

Az áttelepülés, betelepülés folyamatáról nem sokat tudunk, a város történetírói vagy nem találtak erről a jelentős mozgásról forrásokat, vagy nem foglalkoztak velük.[9] Általában is igaz, hogy minél messzebb megyünk időben, annál alaposabban fel van dolgozva a helyi cigányság története, köszönhetően főként Tóth Péter levéltáros történész munkásságának. A 19. századtól az érdeklődés csaknem megszűnik, hogy a közelmúlt feldolgozatlanságáról már nem is beszéljek. A levéltári munkát kevéssé, vagy felületesen végző helytörténeti köztudatban az terjedt el Miskolc 1929-es monográfiája nyomán, hogy a 18. század második felében a Szinva partján levő cigánysoron éltek, majd onnan „húzódtak fel a Gordonba”.[10] A Szinva partján ekkor nem volt cigánysor, a cigányok többségükben másfelé éltek ebben az időben. Az igaz, hogy száz év múlva a közeli Gordonban találjuk őket. Valóban szeretném tudni, mit értett a szerző felhúzódás alatt.

Az 1880-as népszámlálásról[11] nem készült részletes helyi feldolgozás. A gazdag anyag tartalmazza utcánként és házszámonként az ottlakók nevét, születési évét és helyét, vallását, családi állapotát, foglalkozását, és azt, hogy tud-e írni, tud-e olvasni. Egy telken, egy házszám alatt gyakran több család is él, ezeket nem mindig lehet biztosan elkülöníteni, ahogyan azt sem tudjuk, hogy egy házban, vagy egy telken, de több épületben élnek. A népszámlálás már nem tartalmaz sem nemzetiségi, sem jogállás szerinti megkülönböztetést, mint a korábbi összeírások, a cigányok név és foglalkozás alapján valószínűsíthetők.[12]

A városrészt három utcanév jelzi, Alsó-Gordon és Felső-Gordon, valamint a felettük levő rövidebb Gilányi utca, efölött földek és temetők következnek. Az alsó és felső Gordon utakat sűrűn betelepült utcácskák kötik össze, ekkor még névtelenül, a telkek számozása folyamatosan halad, így az Alsó-Gordonon 209,  a Felső-Gordonon 72,  a Gilányi utcán 18 házszám szerepel. Az Alsó-Gordon lakói iparosok, segédek, vasúti munkások, napszámosok, kereskedők, kocsmárosok, szállítók. A 209 telekből csak hármon laknak cigányok, ők zenészek, napszámosok.

A cigányok mellett kigyűjtöttem a zsidók lakta házszámokat is vallási megjelölésük szerint. A jövőbeni zsidó gettó csírái jelenhetnek itt meg: jó félévszázad múlva a Vészkorszak idején a Gordonon volt a zsidók számára kijelölt lakóhely, mondván, hogy itt úgyis sok zsidó él.

Ez csak annyiban volt igaz, hogy itt valóban sok szegény zsidó élt, de zsidóként arányaiban nem több, mint a város más, belterületi részein: a második világháború éveiben Miskolc lakosságának egyötödét adták, és a zsidóság jómódú része lényegesen jobb lakáskörülmények között élt, mint a gordoniak.[13]

1880-ban az Alsó-Gordonon 26 helyen laknak, iparosok, kereskedők, kocsmárosok.

A Felső-Gordonon láthatóan általában szegényebb népesség él, kevesebb az iparos, több a napszámos, amellett, hogy néhány földműves is van. A 72 házszámból 13-on élnek cigányok: zenészek, napszámosok, két helyen kovácsok, 16 helyen zsidók: iparosok, kereskedők és napszámosok, ezekből két házszámon együtt élnek zsidók és cigányok. A Gilányi utca a legszegényebb, 18 telkéből heten élnek cigányok, ők zenészek, és kettőn zsidók, szegényebb kereskedők (szatócs, ócskavasas).

Összesen a 23 cigányok lakta házszám alatt 144 cigányként azonosítható embert számoltam meg, közülük 45  a 15 éven aluli. Ez a gyerekszám  (31%) valamivel alacsonyabb a vártnál, több családban vannak házas, szülőképes korú felnőttek, de csak egy, vagy egyetlen gyerek sem szerepel az összeírásban. Lehet, hogy az adatfelvétel hiányosságai magyarázzák a jelenséget.[14] A felnőttek között 28 zenész van, 6 kovács. 22 felnőtt tud írni-olvasni, a kovácsok írástudatlanok, valószínűleg hagyományos cigánykovácsok vagy szegkovácsok, nem tanult iparosok. Az írástudók között öt nő is van, fiatalok, városi születésűek.

A felnőttek fele miskolci születésű, 22 férfi és 28 nő. Amennyire a bizonytalan családösszetételekből egyelőre meg lehet állapítani, általában vegyes miskolci/nem miskolci párok alakultak, csak néhány a miskolci/miskolci, és mindössze három a nem miskolci/nem miskolci összetételű, ez utóbbiak valószínűleg beköltöző családok.[15] A nem miskolci házastársak főként  borsodi falvakból jöttek (kedveltek Gesztely, Vatta, Onga, Ábrány), többen Nógrádból és a Felvidékről, néhányan Abaújból és Szabolcsból.

A cigányokon és zsidókon kívül a nevekből és a vallásból kiindulva német és tót iparosok, tót napszámosok is nagy számban éltek a Gordonon: kis területen összezsúfolva etnikailag és társadalmilag igen vegyes népesség. A századfordulón nevet kaptak az utcák,[16] de az épített minőség egyre romlott, a városi növekedés újabb kiszolgáló személyzetet vonzott a környező vidékről. Ez a cigány családoknál többnyire nem jelent új beköltözést, inkább csak annyit, hogy az új miskolci/nem miskolci pár inkább választja a több lehetőséget ígérő városi lakóhelyet, mint a nem városit. A terjeszkedés az amúgyis szűk telkeken csak befelé volt lehetséges kicsiny, szükséganyagokból készült épületek hozzátoldásával, a mesterközök – látványra legalábbis – nyomorteleppé váltak. A városi cigányzenekarok megélhetést biztosítottak a családoknak, igaz, a kovácsolás, szegcsinálás megszűnőben volt. A két világháború közötti időben a Gordonon belüli társadalmi/lakásmódbeli különbségek növekedtek,  alsó szélén  jobb házak épültek, a közökben és a felső utakon  zsúfoltság és szegénység.[17] Bizonyos, hogy jóideig etnikailag vegyes lakosságú volt, a Gordon felső része fokozatosan vált a város muzsikuscigány telepévé. Jelképes – és egyben eufemisztikus – , ahogy a második világháború után években a Petőfi utcát[18] átnevezték Dankó Pista utcának, a Gilányi – majd Ghillányinak írt –  legfelső utcát pedig Bihari Jánosnak. A zenészek fiai közül ekkor már kevesen tanultak bele a mesterségbe, többségük más szakmát tanult vagy segédmunkásnak ment. A Gordont 1975-ben bontották le, a helyén épült fel a Vörösmarty lakótelep, felső határa ma is az eredeti helyén húzódó Dankó Pista utca.[19]

Kétszáz évet ível át a gordoni tömbösödő szegregáció története. A földmunkás zsellérek és szegény kézművesek megépítették fokról fokra, szűkösségükben kis házhelyekre összenyomva az utak hálózatát. Milyen jó lenne tudni, hogyan indult, hogyan, miért tervezték meg ezt a módot, ahogy megvalósult. Legalulra, a Szinva mellé is költözött már néhány cigány család. Hogyan, mikor, miért költöztek feljebb. Mikor kezdődött a zsidók beköltözése. Feltételezhetjük, hogy először az alsóbb, rendezettebb részre jöttek a vagyonosabbak, és később, a felsőbb telkekre a szegényebbek. Jöttek tótok, svábok, Miskolc vonzotta a kiszolgáló népeket, de helyet nem adott nekik, csak itt, a Gordonon. Jöttek a máshonnan kiszorult városi szegények is, napszámosok, házi, bolti szolgák, teherhúzók. Az óriási szegénytelep – először1944 tavaszán – színt vallott, elvállalta lényegét: a társadalmi elkülönítésre igazán alkalmas teret fejlesztett ki önmagában . Esetleges, hogy ezt a keretet történelmileg milyen emberi tartalommal töltjük meg. A zsidó gettó – igaz, nem realizálódott – tervét a cigányok elkülönítése követte. Nem tudjuk egyelőre, mennyire volt ez szándékolt a városvezetés részéről, mennyire avatkoztak közre, vagy csak hagyták – évtizedeken keresztül –  kifejlődni az elkülönítő folyamatokat. Mindenesetre mire a lakótelepes városfejlesztés ide elért, már készen álltak a kiköltöztetendő cigánycsaládok befogadására a munkástelepek, bányásztelepek kiürített házai – ahonnan a rendezettebb, nem cigány családok boldogan költöztek régebbi, vagy addigra már felépült új lakótelepi lakásokba.

A 19. században Miskolc népessége megháromszorozódott. A cigányság létszámának változásáról nincs biztos képünk. Az 1767-es összeírás 17 családban 35 felnőttet és 41 gyermeket mutat, az 1837-es 32 családot mutat 106 taggal. Az 1893-as összeírás az állandó letelepedettek között 36 lakóhelyet számol, ebből 14 ház, 15 putri vagy kunyhó, és 7 odú vagy egyéb (ide számítanak a barlang- vagy pincelakások), ezekben 292 ember él. Huzamosabb ideig tartózkodóként említ 43 embert, ők napszám miatt, egy évnél hosszabb ideig tartózkodnak itt. A vándoroknál megjelenik egy karaván 3 kocsival, 3 lóval, sátor nélkül, ez a karaván 34 fős, van  karavánon kívül még 3 vándorló. Miskolcon az összeírás a század végén 372 embert talál.  Ha az állandó letelepedetteket nézzük, a Gordonon 23 házszámon lakik ebben az időben, vagyis a cigányösszeírásnál 13 évvel korábban a népszámláláshoz kapcsolódó népesség összeírás szerint 144 ember, nem valószínű, hogy az eltelt időben számuk és a cigányok lakta házak száma csökkent volna. Azt persze nem tudjuk, hogy az összeírók a Gordonon az épületeket milyen arányban  minősítették háznak vagy kunyhónak, mint ahogy azt sem, hogy a gyerekek számbavételekor alaposabban jártak-e el, mint a népesség összeírása alkalmával. Valószínűnek látszik, hogy összességében az adatok valamelyest alábecsültek lehetnek, az pedig az összeírásoktól függetlenül is bizonyos, hogy a nyolcszázas évek végén nem csak a Gordonon éltek cigányok.

Mindenképpen tekintetbe kell venni a kivételes egyéni életutak lehetőségét, amikor vagyonosodás, tekintélyszerzés, katonáskodás, beházasodás révén valaki sikeresen beépül a többségi társadalomba. Róla egy darabig még tudja és számon tartja környezete, hogy a cigányságból érkezett, de ez a kitartó asszimilációs küzdelem során halványulhat.[20]

Szervesen betagozódó elkülönüléseknek tekinthetjük azokat a települési módokat, amikor a cigány család esetleg egyedül, de többnyire közelálló családokkal együtt hozzá hasonló társadalmi helyzetű, foglalkozású nem cigány családok közé települ. Ilyen alakul ki a Nyakvágón, ahol téglaégetés folyik, többen költöztek a Meggyesalja szegény részébe, az Avas oldalán szőlőmunkások, zsellérek közé települtek (Danyivölgy barlanglakásokkal, Vincellérsor), és ilyen volt kiterjedtebb formában maga a Gordon is.

Különbözik ezektől a nem cigányokkal együttélő elkülönülésektől a formájában is zárt cigánytelep.

Valószínűleg ilyen volt Miskolc és Diósgyőr határán, a Tatárdomb melletti Erdőalja telep.

Diósgyőrön  1787-ben 7 családban 14 felnőttet és 13 gyereket számoltak össze, a férfiaknál zenélés és kovácsmunka van megjelölve, egy családfő katona, egy sánta családfő férfi koldul. 1893-ban az összeírás 124 embert mutat. Kérdés, hogy Diósgyőrben, az uradalmi központban hasonló képet mutat-e a cigányok kezdeti betelepedése, mint a mezővárosias Miskolcon. Ebben az esetben a település széli erdőaljai elkülönült telep későbbi, 19. századi csoportos megtelepülés is lehetett. A cigánytelep lakói hagyományosan vályogvetésből, uradalmi summásmunkából éltek,  idővel gyári munkások lettek. Egy-kéthelyiséges kis sajátépítésű házakban laktak ellátatlan, elhanyagolt környezetben. Az 1960-as évek második felétől – talán a telepfelszámolás jegyében – fokozatosan  költöztették a családokat a főutca régi, műemlék-jellegű – akkor még senkinek sem kellő –  házaiba,  így alakult ki végül öt udvarban a Blaha Lujza utcai szegregátum. Költöztek még családok a 80-as évektől a Számozott utcákba, a Vasgyári telepre, a Pereces kiürülő bányászkolóniájára. A cigánytelepet az 1990-es évek elején szüntették meg teljesen, utak, ipartelepek épültek arrafelé. Maga a Tatárdomb néhány utcából álló kertes családiházas bányásznegyed volt régebben, és munkásnegyed most is. Szélén jobb cigánylakta házak, Cinka Panna utca, 2000 után nagyobb szocpolos házak is épültek. Fontos kérdés, hogy milyen  történeti  kapcsolat – netán egyezés – van az egykori erdőaljai telep és a Tatárdomb bányász/munkás – ma már kereskedő, vállalkozó – cigánysága között.

Miskolc délnyugati szélén, a diósgyőri vasgyár területe melletti Felső-Kallószeren[21] is volt  egy cigánytelep. A hagyomány szerint néhány szekeres cigánykaraván telepedett itt meg a századforduló környékén,[22] kunyhókat építettek a városi tulajdonú területen, ez növekedett betelepülésekkel néhány évtized alatt a tudósításokban emlegetett „cigányfaluvá”. A területen a szomszédos kisebb gyárak (téglagyár, textilgyár, üveggyár) dolgozói számára közös munkáskolóniát terveztek építeni, ez irányította a figyelmet a cigánytelepre, az 1920/30-as években többször foglalkozott vele a helyi sajtó. A városvezetés úgy kívánta felszabadítani ezt a részt, hogy a cigányokat máshová költözteti innen, a város túlsó felén, a Sajó partján épít számukra egy új telepet. Íme, itt van előttünk félévszázaddal korábbról az 1988-as miskolci cigány-gettó terv történeti előképe. Nem tudni, mennyire volt sikeres az áttelepítés, nem elképzelhetetlen, hogy így keletkezett, vagy hozzátelepítéssel növekedett a Sajón túli Csorba-telep, melyet majd az 1974-es árvíz számol fel.

A 20. század elejére a régi zsellérsoroknak, szegénynegyedeknek egy része maradt csak meg, nagyobb részüket benőtte a növekvő város polgárias építkezése. Munkásokra, szolgaszemélyzetre, napszámosokra fokozottan szükség volt, a munkaerő-ellátást a kor közlekedési viszonyai között ingázással nem lehetett tömegesen megoldani. Az állami tulajdonú vasgyár már korábban felépítette a maga üzemi hierarchiájának megfelelően tagolt lakónegyedét,[23] a termelést ellátó perecesi bányája mellett hasonlóan a bányaüzem dolgozói hierarchiájának megfelelő egységekkel bányásztelepet épített. Ezek az állandó munkások odavonzására és megtartására szolgáltak, a változó létszámú időszaki munkásokat a városi szegénynegyedek tartották készenlétben. A 20-as/30-as években néhányszázas ipari üzemek számára munkáskolóniákat, kisebb telepeket terveztek városi közreműködéssel, ezek egy része meg is épült a kor színvonalán szűkös, de rendezett életkeretet nyújtva (120-150 négyszögölön 2-3 helyiséges téglaház gyenge alapozással, kiskerttel)[24].A vasgyárnak a belső, gyártelepi részénél gyengébb építésűek a Szinván túli Számozott utcák sorházai, hasonló munkáskolóniák épültek Hejőcsabán a mészüzemhez, és Miskolctapolcán a kőbányához.

A napszámosok, alkalmi munkások, szolgaszemélyzet, a városi szegénység hagyományos lakóhelyei közül megmaradtak részben a belterület szűk zugai, udvarai, épültek még ezekhez közösudvaros, földszintes kis bérlakások. A külső területek közül  a megmaradt legnépesebb – és legnevezetesebb – a Danyivölgy, az Avas északnyugati oldaláról tekint le a városra: régi zsellérházak, hozzáépített kunyhók, és többtucatnyi mészkőbe vájt, olykor többhelyiséges  barlanglakás. Az 1880-as népszámlálás csakis napszámosokat jegyez itt fel, megjelent a Danyivölgy részeként a Tótsor, talán a belterületi Tót utca külvárosi továbbéléseként. Cigányként beazonosítható családot nem találtam, Szabó Zoltán az 1930-as években már vegyes magyar-cigány nyomortelepről tudósít. A Danyivölgy túlélte a rendszerek változásait, az utóbbi 20 évben fokozatosan cigány elkülönüléssé vált, néhány megmaradt nemcigány szegény családdal. A barlanglakásokat már megszűntették, de valamikori borospincékben ma is laknak.

Új szegénytelep alakult ki a két világháború között a város északikeleti határán, a Tetemvár pincesorai szélén, a dögtemető mellett Honfoglaló néven[25]: kijelölt területen sajátépítésű kicsiny házakban – inkább kunyhókban – lakhatnak, akiknek máshol már semmi nem jutott, a kilakoltatottak, a teljesen nincstelenek.

A városi szegénység nagy elkülönüléseinek, a tömbösödő szegregációnak két példáját ismerjük. Az egyik a Gordon, a másik a Szondi telep. A Gordon, mint láttuk, évszázados alakulás során jutott abba az állapotba, hogy etnikai gettónak megfelelő keretet adjon. A Szondi gettó-keretként készen született: katonai telephely adta az alapját, vagyis lényege volt az elkülönülés. Nagy különbség a kettő között, hogy a Gordon egyedi építkezésekkel, módosításokkal szervesen alakult lakói szükségleteihez, így minden nyomorúságával együtt valamelyest élhető környezetet nyújtott, míg a Szondi a katonai egyformasággal merev és rideg alapja volt a szegénytelepnek. A város keleti szélén, a pályaudvar közelében tüzérségi laktanya volt, mellette a Sajó felé épült fel az első világháború kezdetén egy hatalmas katonai barakk-kórház, járványkórház részleggel. A háború után a katonaságnak nem volt szüksége az egységre, visszakerült városi kezelésbe a terület – a felszerelés nélkül, az építményekkel együtt. A városvezetés ezt praktikusan a lakásszűkösség enyhítésére szánta. A fabarakkokat idővel átépítették, lakásokat alakítottak ki, építettek is melléjük téglából hasonló sorházakat. 1920-tól a Felvidékről többezer menekült érkezett, egy részüknek a telep északi oldalán húztak fel  négylakásos házakban kicsiny, de a barakkokénál jobbminőségű lakásokat – ez a Vay úti a későbbi József Attila telep.[26] Szondy György, a miskolci tüzérezred névadója, a 30-as években jelenik meg az akkori telephatár utcaneveként, ezután az egész telepet Szondy telepként emlegetik máig.[27] A városi tulajdonú telepen  mindigis szegény emberek éltek, a 20-as évektől többszáz család, napszámosok, alkalmi munkások, rokkantak, férfi nélkül maradt töredékcsaládok. 45 után, az iparosodás beindulásától a falvakból beáramló új munkaerő töltötte fel a barakk-lakásokat. A nagy építkezések megkezdésével jutottak az itteniek jobb lakáshoz tanácsi kiutalással vagy gyári segédlettel.

Cigányok a 70-es évek elejéig nem éltek nagyobb számban a Szondi telepen. Ahogy nemigen éltek a munkáskolóniákon sem, kivéve azokat, akik egyéni asszimilációs életútjukon jutottak megbecsült gyári munkához, és vele lakáshoz. A 70-es években időben nagyjából összekapcsolódik a Gordon lebontása, a Csorba vagy Sajóparti cigánytelep megszűnése,  az Avas lakótelepeinek megnyitása, és a nagyipar rendületlen igénye szakképzetlen, alacsony képzettségű munkaerő[28] iránt.

A Szondi, és a tőle csak elrendezésében különböző József Attila telepen a 80-as évekre jelentősen emelkedett a cigány családok aránya, miután a nem cigányok folyamatosan költöztek jobb körülmények közé. Kaptak persze avasi lakótelepi kiutalást jogosultsággal – érvényes lakásigényléssel és három gyerekkel –  bíró cigány családok is. A 80-as évek végére érte el a kettős telep csúcspontját majd ötszáz lakással. A körülmények ekkor már lényegesen rosszabbra fordultak, a házak állapota leromlott, munkanélküliség és reménytelenség öntötte el telepet. A lakók legnagyobb része cigány volt: az első világháborús katonai térszerkezet adta a keretét a város legnagyobb etnikai-társadalmi-lakóhelyi elkülönülésének. A telep felszámolásáról már 1992-ben városi határozat született, 15 év múlva, a terület felértékelődésének köszönhetően következett be, hogy a házak jórészét 2008-ra lebontották. Az eredeti elképzelés szerint a másfél hektáros területet megvevő vállalkozói csoport hasonló színvonalú cserelakás biztosított volna a lakóknak, vagy megváltást fizetett volna.[29] Jogvédői tiltakozásra a lebontott családokat az önkormányzatnak, vagyis az ingatlankezelőnek  kellett elhelyeznie  Cserelakásokat a város leromlott, szlamos részein találtak,  ugyanazok az ismert szegregátumok jöttek szóba a diósgyőri Számozott utcáktól a miskolctapolcai Kőbányáig.[30] A Szondi telep néhány házát, vagy egy-egy lakását már korábban lebontották, lakhatatlanná tették vagy mert összeomlott, vagy mert kilakoltatás után önkényesek beköltözését így akadályozták meg. A megmaradt 20-25 lakásban félig lebontott házakban, a métermagas törmelék és szemét között ma is emberek élnek.

Néhány éve, 2002 és 2004 között, amikor a rendezetlen státuszú családokat lakásvesztés fenyegette, a cigány kisebbségi önkormányzat szervezésében városi (első lakáshoz jutási) támogatással és a családok szocpol-keretének felhasználásával komfortos, manzárdos, előkertes három- és négylakásos sorházak épültek a telep délkeleti határán 18 lakással. 2005-ben mellette épült fel szintén a CKÖ  kezdeményezésére, de már a miskolci ingatlankezelő programjaként 24 komfortos szociális bérlakással egy egyemeletes, belsőudvaros nagy lakóház. Különös helyzet alakult így ki: a cigányok, hogy meneküljenek az otthontalanságtól, vagy attól, hogy a város másik részén másik lepusztult ház lepusztult lakásába kerüljenek, maguk betonozzák be elszigeteltségüket.

1945-ben, január elsején létrejött Nagy-Miskolc: Diósgyőrt és Hejőcsabát Miskolchoz csatolták.[31] Ezzel a város meghatározta további fejlődési irányát, egészen eltérő jellegű városrészek között kellene kapcsolatot, harmóniát teremteni, ami az addigi Miskolcnál is nehezen ment. Az egyesítéssel lemondtak a szerves fejlődés lehetőségéről, igaz, ez akkoriban máshol sem volt lényeges szempont, így Miskolc esetében is fontosabb volt, hogy az országos jelentőségű diósgyőri ipar a város súlyát növelje. A városrészi széttöredezettség végigkíséri a 45 utáni változásokat, és talán innen – is – lehet eredeztetni azt a tehetetlenséget, amivel a városvezetés mai területi szociális és etnikai nehézségeit kezeli.

A helyi kohászat, a gép- és fegyvergyártás a kapcsolódó bányászattal a vas és acél országában kiemelt szerepet kapott.[32] A néhány ezresről több tízezresre növekedett nehézipari komplexum magához vonzotta a környék, majd a tágabb környék munkássá válni hajlandó/kényszerülő parasztságát.[33] Sorban épültek a lakótelepek, kezdetben hagyományos, majd salakblokkos technikával Diósgyőrben, később házgyári technikával miskolci területeken. Legnagyobb teljesítménye a kornak  az  avasi lakótelep  megépítése volt több ütemben, csúcsidejében 40 ezer ember számára.[34] Az építkezések az útban levő városrészeket lerombolták, így szűnt meg a Honfoglaló telep és a Gordon is sok más jó-rossz épülettel együtt. A figyelem az új, csoportos építésekre irányult, az egyedi építkezéseket és régebbi városrészek gondozását elhanyagolták, különösen a belső városrészek és a városközpont romlottak le. A 60-as/70-es években igen vonzó volt a lakótelepi lakások újszerű kényelme, komfortja. Először a  tehetősebbek, elismertebbek jutottak lakótelepi lakáshoz, majd mikor már – némi túlzással – csak a szegényebbek és idősebbek maradtak a régi részeken, az irány megváltozott, és a 80-as években a gazdagabbak, vezető állásúak, értelmiségiek igyekeztek a lakótelepekről a kertvárosi övezetben építkezni, ezzel egy időben – más ízlésvilágot jelezve – megnőtt a felújítandó nagy belvárosi lakások vonzereje is.

A helyi cigányság a háború utáni évtizedekben a városi és a városszéli falusias szegénység életét élte. Bár korábbi adataink erről az időszakról nincsenek, látványos növekedést jelenlétükben nem tapasztalunk, 1970-ben a városi vezetés 1,3 %-ra teszi arányukat, ez az akkori 170 ezres népességből 2200-at jelent. Láttuk, hogy nagyobb csoportjuk élt a Gordonon, városias muzsikuscigányok. A diósgyőri  tatárdombi/erdőaljai telepen inkább falusias megélhetést követtek, amíg lehetett, a mezőgazdasági idénymunkának, vályogvetésnek idővel végeszakadt. A harmadik cigánytelep a sajóparti Csorba telep volt.

Ennek a kialakulása is bizonytalan, az valószínű, hogy többször költöztették őket. Jórészt időszaki mezőgazdasági munkát végeztek, előbb a Sajón túli bulgárkertészeknél, majd az ottani téeszben, régebben volt vályogvetés, tapasztás, kosárfonás is. A telep megszűnése előtt hatlakásos beton sorházakban éltek, a bővülő családok hozzáépítettek kisebb házacskákat is. Magyarcigányok voltak ők is, mint a város többi csoportja, volt közöttük három oláhcigány család, akik lovat és jószágot tartottak. Összesen mintegy száz családról beszélnek a visszaemlékezők. 1974. novemberében  mosta el a telepet az árvíz.

A viszonylag békés időszak után zaklatottabb korszak következik a cigányság életében. A Gordont fokozatosan bontják, ahogy fokozatosan építik az új Vörösmarty lakónegyedet a helyére. Néhány érdemes cigánycsalád az új lakótelepen kap lakást, többségükben a Békeszállóra kerülnek.

A Békeszálló hagyományos munkáskolónia formájában épült a 40-es évek végén a Győri kapu magasságában, az egykori Felső-Kallószer melletti területen, felvonulási épületeknek, átmeneti munkásszállásnak szánták eredetileg, melyek az akkor kezdődő nagy építkezéseket szolgálták ki. Később betelepült munkások éltek családostól a szoba-konyha-kamra-előkertes sorházakban, kétszer hat lakás volt egy épületben. Ahogy az LKM, a Digép dolgozói jobb lakásokhoz jutottak, a felszabadult helyekre a lebontott lakóhelyű cigány családokat költöztették. Ezután a nemcigány családok közül csak a legesettebbek maradtak, és a 80-as évek végére a Békeszálló a Szondi mellett a város nevezetes – újtelepítésű – cigánytelepévé vált.

A tatárdombi/erdőaljai telep lakóit fokozatosan költöztették ki, több évtizedig húzódott el a telep felszámolása. Az ottaniak többnyire maradtak Diósgyőrön, először a főutca régi házaiba kerültek, majd később, a 80-as évek végétől a Számozott utcák munkáskolóniájába és a Pereces bányásztelepére.

A Csorba telep árvízsújtotta családjai jutottak talán a legnehezebb helyzetbe, hiszen nekik hirtelen kellett életteret, megélhetést, és többnyire közösséget is váltaniuk. Kisebb csoportokban szétszórtan telepítették őket a közeli Szondi/József Attila telepre, a központi belváros hátsó udvaraiba és nagyobb lakásaiba, a Búza téri piac melletti utcák leromlott házaiban komfort nélküli lakásokba. Megoldásként ekkor jönnek számba az elhagyott katonai épületek, egyik egy egészen távoli, kieső helyen, a Sajóhoz közel fekvő repülőtéri laktanya, ahol egészen a 2000-es évek közepéig éltek családok, a másik egy közelebbi sajátos hely, melyet csak az Álmos-udvarként emlegetnek.

Az Álmos utca a Szentpéteri kapu környéki volt lovassági laktanya északi határoló utcája, az Álmos-udvar ebben nagy, egyemeletes épület-együttes, melyet az ötvenes évek elején alakítottak jelenlegi formájára. Az egy-kétszobás, vízvezetékes lakásokban hivatásos katonák, majd rendőrök is laktak. Itt kapott lakóhelyet 15 csorbatelepi család, ahová később csak cigánycsaládokat utaltak, így alakult ki e városi jelképként szolgáló cigány elkülönülés.

A 70-es/80-as évek a cigányság számának növekedését hozzák. Tóth Pál 1987-es nagy (teljeskörűséget célzó) kutatásából tudjuk, hogy arányuk ekkor a lakosság 5 százaléka körül mozog, ami 10-12 ezer embert jelent. Adatai szerint különösen az 1977-1982 közötti időszakban volt jelentős a megye falvaiból a családos betelepülés. A kínálkozó, bár alacsony színvonalú lakáslehetőségekhez alacsony színvonalú munkalehetőségek is adottak voltak.[35] A többgyerekesek lakáshoz juttatásának rendszerében, mely a 80-as évekig tartott, sok miskolci cigány család is eljutott az Avas lakótelepre.[36] Ebben az időben jelennek meg az üzemi munkához kapcsolódva nagyobb számban a hejőcsabai mésztelepi kolónián és a tapolcai kőbánya kolóniáján. Tóth Pál kedvező foglalkoztatottsági adatai talán az utolsó jó évről tudósítanak, hiszen 1988-ban már működik a munkaügyi központ, már közmunkában tisztítják a Szinva medrét a főként cigány munkanélküli férfiak.

Az évtized közepére erős cigányellenes hangulat alakul ki a városban.[37] A cigányok létszámát jóval magasabbra becsülték a ténylegesnél, 20 ezerről beszéltek, túlbecsülték a Belvárosban lakók számát is, különösen a Széchenyi főutcára költöztetettek szúrtak szemet.[38] A városi tanácsi és politikai vezetés a közhangulat lecsillapítására azt tervezte, hogy látványosan kiköltöztetik a cigányokat a főutcáról, amivel két célt is elérnek, lecsillapítják az indulatokat, valamint felszabadítják az újból kívánatossá vált központi  régi polgári lakásokat. Újból a Sajó partjára akarták őket költöztetni, mint 1939-ben, és ahonnan 1974-ben elmosta őket az árvíz.

Kis alapterületű, komfort nélküli lakásokat terveztek, négyet egy épületben, vízcsap az utcán, vagy a ház előtt, még nem volt eldöntve. Az épületeket úgy helyezték volna el körben, ahogy régen – az építész képzelete szerint – a vándorcigányok szekerei álltak. A terület teljesen üres, ellátatlan, óvoda, iskola több kilométerre van. A lakások négyzetméter ára csökkent építési minőségük ellenére a fővárosi négyzetméter árak körül lett volna.

A meglepő erejű ellenállás, melyet a szerveződő helyi cigányság és fővárosi értelmiségiek – általuk a már szabadon beszélő országos média – mutattak, 1989-ben megakadályozta a terv megvalósítását.[39]

A városi tanácsnak ekkor még volt egy 25 darabos cs-lakás kerete. Ezekből a Martin-telep[40] szélén, a Mura utcában akartak csendben egy kisebb telepet felépíteni. A helyi lakók tiltakozása miatt kiegyeztek 12 ház felépítésében, a keret maradékával nem tudom, mi történt.

Ez a cs-házas sor két oldalról beépítve ma is áll, a házak különböző formájúak, van, amit manzárdosítottak, bővítettek szocpol segédlettel, egy-két kivétellel rendben tartottak, a kertek gondozottak, berendezésük a környező kertek mintáját követi a kerítésekkel együtt. A családok egy része összetartozik, együtt építkeztek itt. Előbb gyári munka, majd munkanélküliség, később piacozás, alkalmi munka adja a megélhetést. Kis játszóteret és sportpályát építettek maguknak a rét szélén, amiket ismeretlenek időnként éjszaka szemétlerakónak használnak.

A 80-as évek végével a miskolci ipar és bányászat megrendült, majd tönkrement. A városvezetés új üzemek idehívásával, a tágan vett szolgáltatás-ipar fejlesztésével igyekszik pótolni. A város lakossága 15 százalékkal csökkent két évtized alatt1985-höz képest. Az elköltözés kétirányú, a szegényebbek próbálkoznak a környező falvakban olcsóbb megélhetéssel, és a jól képzettek, mozgékonyak teremtenek fővárosi, dunántúli új egzisztenciát.

A helyi cigányság munkanélkülivé vált, alkalmi munka, feketemunka, alkalmi kereskedés, piacozás, fémgyűjtés, feketekereskedelem ad bizonytalan megélhetést. Vállalkozásból, építkezésekből, fém-felvásárlásból, uzsorázásból csak nagyon kevesen tudnak meggazdagodni. A magasabb bérű, drágább fenntartás lakásokban hatalmas hátralékok halmozódtak fel, gyakori a lakásvesztés. Közüzemi hátralék miatt kilakoltatás még az olcsóbb lakásoknál is előfordul. Erőteljes a magán-lakáspiac, néhány százezer forintos, részletben fizethető kölcsönnel vagy részletre történő vásárlással hozzá lehet jutni valamilyen fedélhez, borospincéhez, rossz hétvégi házhoz, omladozó régifajta zsellérházhoz.

A város vezetése 1991-ben  határozatot hozott „a szociális követelményeknek meg nem felelő lakóterületek felszámolásához szükséges program elkészítésének és ütemezett végrehajtásának szükségességéről”.  Azóta több hullámban nekilendült, majd elhalt a felszámolási igyekezet. Először a Belvárosból költöztették ki a cigányokat  cserelakással, hátralék esetén kilakoltatással, méltányosságból szükséglakással. Ezután fontosságban a Pereces, a Szondi/József Attila telep és a Békeszálló következik. Itt befektetőkről, építési beruházókról van szó, ezért a felszámolás, kiköltöztetés, pénzmegváltás vagy cserelakás felkínálása,  ahogy láttuk,  általában részleges vagy részletekben történő és bizonytalan. A munkáskolóniák közül felszámolták a hejőcsabai Mésztelep sorházait, egy épület maradt öt lakással, és megszűntek az északkelet-avasi Muszkás-oldalon volt leromlott kolónia-házak is.[41] A diósgyőri főutcáról is elköltöztették már, és egymás után számolják fel másutt is az esetlegesen alakuló sűrűsödéseket, nagyobb közösudvaros egységeket, mint amilyen volt Hejőcsabán a Csabavezér út 55, vagy a kimondottan jó környéken levő Görgey úti kapualj.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a lebontott lakású vagy kiköltöztetett családok ugyanazokban a lepusztult, szlamos városrészekben, utcákban kapnak önkormányzati lakóhelyet. Erősen növekszik a Számozott utcákba költözők aránya,[42] költöznek az ipari műemléki vasgyári telepre,  a tapolcai kőbányai kolóniára[43], a Tetemvár alján levő Petőfi tér 1-be, a Búza térről nyíló Szendrey utcába, a vasúti pálya és a Szinva találkozásban levő Lenke, Gizella és Sarolta utcát vízfelőli elhanyagolt közösudvaros házaiba, ahol a vízpart gyakran szemétlerakó is egyben. Az Avason is vannak önkormányzati lakások, sűrűsödnek a II. ütemnek nevezett terület egyes lépcsőházaiban, de van 10 emeletes leromlott külsejű ház a III. ütemben is. Kapnak kiutalást az Álmos-udvarra, és a közelében levő 20 emeletes toronyház[44] bizonyos emeleteire is.

A miskolci ingatlankezelő (MIK) csak az önkormányzati tulajdonú lakásokkal, és az önkormányzattal szerződésben álló bérlőkkel foglalkozik, nem tudja, hogy egy-egy kritikus területen valójában hányan élnek önkormányzati és magántulajdonban. Amikor a bérlőnek a MIK felmondja a jogviszonyt, magánúton keres megoldást. Ha jogcím nélküli, mondjuk önkényes lakásfoglaló, lebontás vagy felújítás miatti kiköltöztetéskor saját megoldást kell keresnie. Így az ellátatlan környezetű, nagyon leromlott és nagyon olcsó magántulajdonú területeken egyre nő a cigányok lakta házak száma. Ilyenek az Avas oldalán a Danyi völgy a Tótsorral, mellette a Muszkás oldal, Ruzsini oldal, ahol hagyományosan szegények, zsellérek, napszámosok éltek. Ilyen a Bábonyibérc Újsora,[45] eredeti céljuktól eltérően használt, vagyis lakott borospincékkel, borházakkal, hasonlóan a Tetemvár három pincesora.[46] A magántulajdonú menedékek közé tartozik az eltérő jellegű Vikendtelep is a Sajó partján.

Az 1960-as években alakították ki kis telkeken, sűrűn egymás mellé épített hétvégi házakkal. Az állandó beköltözés szórványosan már a 70-es/80-as években elkezdődött. A lakók a hétvégi házakat, amennyire a hely engedte, bővítették, többségükben rossz állapotú, gyenge építmények. A belső utakon nagy a sár, iskola, óvoda több kilométerre van. Vegyesen lakják cigányok és nemcigányok.

Az utóbbi 10-12 évben újabb megoldási lehetőség bontakozott ki a város szegényei előtt, újabb állomás a lakások, szegénynegyedek közötti körtáncban, a Lyukó.

A Lyukó patak mentén, a bánya bejáratához vezető út két oldalán kilométereken át kisebb-nagyobb telkek, hétvégi házak, téliesített kisebb házak, egy-egy központ körül parasztházak, hétvégi házak vegyesen, van egy-egy nagyobb gazdaság is jószággal, itt lehet állatot tartani. Alábányászott zártkertes külterület. A kertes részeken főként az LKM munkásai alakítottak ki hétvégi pihenőhelyet, Kék acél kertek, Kohász kertek, Fazola kertek, sokan ki is költöztek nyugdíjas idejükre, a városi lakást vagy eladták, vagy átadták családjuknak. A 90-es években jelentek meg a szükségből ide költöző családok, szegények, cigányok. Régi parasztházakat, fűthető nyaralókat vettek, vagy telket, és itt olcsón építkeztek rá. Ahogy növekedett a számuk, úgy csökkent az ingatlanok értéke. Zűrös családok beköltözésével megjelentek a betörések, kerti lopások is. Vannak házak, amelyek elhanyagoltak, romosak, és vannak karbantartott, vízzel ellátott épületek is, nagyon vegyes a kép minden szempontból. A kertes, hétvégi házas telkek inkább az út bal oldalán, a családosok, az itt élők házai inkább a jobb oldalán vannak.[47] Buszjárat van a hegy teteje, a 2004-ben megszűnt bánya bejárata és a diósgyőri főtér között, a gyerekek ezzel járnak óvodába, iskolába. A területről senkinek sincs pontos ismerete, az bizonyos, hogy 1600 választópolgár él a lyukói körzetben, de az is valószínű, hogy jócskán vannak bejelentés nélkül. Ha a bejelentés nélküliek számát a bejelentettek egynegyedére tesszük, és a felnőttekhez még hozzáteszünk egyharmadnyi gyereket, azaz kiskorút, akkor megkapjuk azt a háromezres számot, amit a hatóságok emlegetnek. Kik is kerülnek ide a gyári munkás  hétvégi kertesek és a helyi gazdálkodókon túl? Elsősorban azok, akiknek fel kellett adniuk városi lakásukat a magas költségek, eladósodás, lebontás miatt, vagy magánsorsuk alakult úgy, hogy olcsóbb, egyszerűbb körülmények közé akartak jönni, esetleg fiatal pár tudja itt a közös életet kezdeni. A  magántulajdonú lakás eladása, az önkormányzati, a lebontott megváltása elegendő ahhoz, hogy itt telket véve sajátmaguk kis házat építsenek, vagy kész házat téliesítsenek. Jönnek ide az önkényesként elmenekültek, a kilakoltatottak, családi segítséggel, kölcsönnel jutnak hajlékhoz, vagy meglevő házhoz toldanak hozzá. Húznak itt fel sátrat hajléktalanok, akik nem kérnek a szálló-életből. És minden bizonnyal valóban vannak a társadalmon kívülre rekedtek is, akik búvóhelyet keresnek ebben a szövevényes világban.

A város nem tud mit kezdeti a Lyukóval, az ott élő többezer emberrel. Megpróbálta kriminalizálni, úgy beállítani, mintha folytonos bűnözés színhelye lenne, a veszélyességét hangsúlyozta, hogy hajléktalanok, szlovák, ukrán, román bűnözők bujkálnak a bokrai között. Eltolni is próbálta magától, hiszen nem csak miskolciak vannak itt, jönnek a megye más falvaiból is. Megpróbálta etnicizálni: Lyukó egy hatalmas cigánytelep lett!  Az Integrált Városfejlesztési Stratégia Antiszegregációs Tervében ott tartanak, hogy 2010-re ki kell dolgozni a programot a lakhatási körülmények javítására. Maga az Antiszegregációs Terv a terület differenciált felszámolását javasolja – hosszú távon. A Lyukó példájánál keresve sem lehetne jobb eszközt találni arra, hogy a város felelőseit, vezetőit, gondolkodó embereit szembenézésre kényszerítse a valósággal. A valóságot – ők, vagy elődeik – már évtizedek óta lesütött szemmel kerülgetik. Hagyták előbb a Nagy-Miskolc, majd a 350 ezres Miskolc bűvöletébe ringatni magukat. Lelkesedéssel bíztatták a várost, amikor felszívta magába a falvak népét, parasztjait, cigányait, hogy most sajnálkozva tűrjék, hogy „a történelem” tehetetlenségre, munkátlanságra, kiszolgáltatottságra kárhoztassa ugyanezeket. És mit műveltek a cigányaikkal, de nem csak a cigányaikkal, hanem nemcigány szegényeikkel is?! Egyre kijjebb  tolták őket a még éppen élhető világból, egyben megszabták azt a szűk kört, amelyen belül keringhetnek – otthon keresve, és nem találva. De most hibáztak, túltolták őket a képletes és valóságos határon egyaránt.

…Szeretem Miskolcot.

Lengyel Gabriella

Budapest-Miskolc, 2009.

---

[1] De persze tudom, hogy miért nevezik Tiszainak, a régebbi térképeken úgy szerepel, hogy M. kir. tiszavidéki vaspályafő.

[2] Volt katonai terület, az első világháború alatt járványkórház, ma a nevezetes Szondi telep.

[3] A második világháború után teljesült a Nagy-Miskolcról álmodók vágya, 1945-ben hozzácsatolták Diósgyőrt és Hejőcsabát, majd 1950-ben erősítésként a környező kisebb településeket.

[4] A város a diósgyőri uradalomhoz tartozott, földesura az uralkodó, vagy az, akinek zálogba adta.

[5] A sajátos kötel-rendszer egy teljes jobbágytelket négy belső telekre, valamint négy külső szántóföldi és legelői részre osztott, ez a négy egység kötelben gazdálkodott. A kötel eredeti értelmében földmérő eszköz, átvitt értelmében kötelem a föld használói között.

[6] A tiltó központi rendelkezésekkel szemben a helyi gyakorlat engedte a zenélést, bár a mulatozókkal, hangoskodókkal szemben gyakran szigorúan járt el. Mindenesetre muzsikus megbüntetéséről nem hallottam eddig.

[7] A délkelet felé is terjeszkedő városban a Szinva patak túloldalán, a  Szirma felé vezető út mentén mértek újabb jobbágy- és zsellértelkeket.  A cigányok az első időben valószínűleg a patak menti zsellértelkeken éltek. Négy család lakóhelye az 1783-as kéményösszeírás szerint: Szirma utza Földek lábain. Nincs kizárva, hogy új beköltözőkről lehet szó, egy névtaggal említi őket mind az 1781-es, mind az 1783-as összeírás, míg a többi régebben ismert összeírott többségében vezeték és keresztnéven szerepel.

[8] A szántóföld tulajdonosa, Gordon Szabó István neve után.

[9] Tóth Péter több helyen utal az 1837-es cigány összeírásra, idézi a városi összeírásban megjelenő foglalkozásokat. A Miskolc története  is említ néhány adatot, Miskolcon 32 adófizető család 106 taggal, és összevont járási életkori adatok. A megnevezett családonkénti adatok lennének érdekesek, de magát az összeírást a megyei levéltárban kikérésemre nem tudták előadni: hiányzik. Hogy hol lehet, azt nem tudják, vagy nem árulták el.

[10] Leveles Erzsébetnek A 800 éves Miskolc címmel a Magyar városok monográfiája sorozat 5., Miskolccal foglalkozó kötetében (1929) megjelent tanulmánya más tévedéseket is tartalmaz a cigányokról, pl. szakadárokként azonosítja őket az 1780-as népszámlálás vallási kategóriáiban. Leveles Erzsébetnek ez a 18. századi  Szinva parti cigánysorról felhúzódtak a Gordonba képe több helyen megjelenik továbbgondolás nélkül. A szakadár elméletet is feltűnik másoknál, Faragó Tamás a Miskolc története III. kötetében mutatja ki, hogy helytelen.

[11] Nem lehet feledni, hogy csak két évvel vagyunk a miskolci árvízkatasztrófa után, amely emberéletek és lakóhelyek százait pusztította el. A Gordon veszteségeire nem találtam utalást. Mint magasan fekvő terület, a patakok megáradt vize nem veszélyeztette közvetlenül, de a hosszú ideig tartó hatalmas felhőszakadás a gyenge építményeket jelentősen károsíthatta.

[12] További kutatás keretében a családi kapcsolatok jó része születési, esetenként házassági anyakönyvek segítségével tisztázható lenne.

[13] A gettósítást szociálpolitikainak feltűntetett intézkedéssel akarták összekapcsolni, 160 vasutas családot költöztettek volna a városszerte kiürített és elkobzott zsidó lakásokba lakbérfizetési kedvezménnyel, költözési támogatással. A gettó nem valósult meg, a Gordon környéki nem zsidó lakosság tiltakozott a terv ellen. A város – és a borsodi falvak – zsidóságát, 15 ezer embert közvetlenül a diósgyőri téglagyári gyűjtőhelyről indították június 12. és 15. között a halálba. Arról semmiféle forrást nem találtam eddig, hogy mi történt az elhagyott lakásokkal és egyéb javakkal.

[14] Egy helyen van 8, négy helyen 4, két helyen 3, három helyen 2, kilenc helyen 1 gyerek említve, négy helyen egyáltalán nincs gyermek. A helyzet tisztázását elősegíthetné a népszámlálás adatfelvételéhez készült központi és helyi utasítások vizsgálata, az utóbbiak remélhetőleg fellelhetők a városi iratok között.

[15] Ongai férfi-nő testvérpár (Csiki) házasodott gesztelyi férfi-nő testvérpárral (Bancsók), az Alsó-Gordonra költöztek, gyerekeik már Miskolcon születtek, a férfiak zenészek. Az persze csak feltételezés, hogy a vezetéknév egyezés testvérkapcsolatot jelez., mindenesetre nem ritka máshol sem az ilyen jellegű keresztházasság.

[16] A magyar költészet nagy hármasát használták erre a célra: Szinva menti Szirma utca Arany János, a fölötte menő Alsó-Gordon Vörösmarty lett, a Felső-Gordon pedig Petőfi nevét kapta. Az  alsó és felső Gordon közötti sikátorokat így  a nevezték el keletről nyugatra ábécé sorrendben haladva : Ács, Asztalos, Bádogos, Bognár, Borbély, Csizmadia, Cukrász, Esztergályos, Gubás, Kalapos, Kárpitos, Kovács, Kőműves, Lakatos, Mészáros, Molnár, Rostás, Szatócs utcák. A Gilányi utca maradt, helység- és létező miskolci családnév, a századforduló után már Ghillányinak írták.

[17] Az I. világháború után a korabeli újságírói túlzás Európa legnagyobb egybefüggő nyomornegyedeként említi. Hasonló jelzőt a Szondi telep is kapott.

[18] Nem maradt a város Petőfi utca nélkül, a Szinva északi partján húzódó jómódú Urak utcájából lett Petőfi utca.

[19] A Gilányi/Bihari János utcára kiterjeszkedett a szomszédos katolikus temető, éppen rálátni a megyei könyvtár helytörténeti gyűjteményének ablakaiból.  Bihari Jánosról a lakótelep másik részén neveztek el egy újabb utcát.

[20] Megvolt – és megvan –  ennek a társadalmi visszája is, amikor szegény, esett, netán menekülő nem cigány talál befogadást a cigányok között. Ilyenkor kérdéses, hogy a külvilág meddig tartja őt nem cigánynak.

[21] A kallózást a Szinvára épített fa-szerkezetekben végezték, erről nevezték el a környező mezőgazdasági területeket, a pataktól északra volt az Alsó-Kallószer, délre, az Avas felőli oldalon a Felső-Kallószer. A 19. század végén honvédségi gyakorlótér, téglagyár és a vasgyár övezte ezt a beépítetlen részt.

[22] Nem lehetetlen, hogy arról a háromkocsis karavánról van szó, amelyet az előbb idézett 1893-as cigányösszeírás itt talált, és a vándorlók közé sorolt – éppen a megtelepülés pillanatában.

[23] Oktatási, művelődési, hitéleti, egészségügyi ellátást is kiépítettek olyannyira, hogy az ipari-lakóhelyi egység többször megpróbált önálló településsé válni.

[24] Nagyjából mint 40-50 év múlva a cigánytelep-felszámolások cs-lakásai.

[25] A környék, a Szentpéteri út túloldala tele van ősmagyar utcanevekkel: Botond, Lehel, Bulcsú , Álmos, stb. , valószínűleg ebbe a sorba találták beleillőnek a Honfoglaló elnevezést. Bár más településeken is találunk Honfoglaló nevű  új telepeket, ezek inkább 45 utáni képződmények.

[26] A 20-as években innen távolabb, egy másik volt gyakorlóterületen építettek vízzel, gázzal ellátott családiházakból lakónegyedet a menekült tisztviselőknek, ez a dr.Hodosay Sándor telep az akkori polgármesterről. Az utcák Temesvár, Pozsony, Kolozsvár, Kassa nevét viselik – ábécé sorrendben, mint a Gordon mesterutcáinál, csak itt nyugatról keletre haladva.

[27] Időközben a név y-a i-re szelídült, jobban mondva felváltva használják, akár még egyazon hivatalos szövegben is.

[28] A nagyipari termelés szerkezetének konzerválása megkívánta a betanított munkát vagy gyári képzésű alacsony szintű szakmunkát végezni hajlandó munkáscsoportok utánpótlását. Az ipari munkásság generációk közötti mobilitása miatt ez egyre inkább csak külső forrásból volt lehetséges, így jutottak városi lehetőséghez a falusi szegények és fokozott lehetőséghez a városi cigányok. Az ipari munkahelyeken kívül a növekvő népesség növekvő szolgáltató/kiszolgáló személyzetet kívánt meg.

[29] A megváltás tervezett összege olyan alacsony volt (egy és másfél millió forint között), hogy abból  Miskolcon  nem lehet elfogadható lakást vásárolni.

[30] Valószínűleg ekkor kerültek be egyes családok a Szondiról/József Attiláról az elhíresült avasi Fészekrakó programba, melyet az ügyészség vizsgál, és már le is tartóztattak néhányat a szervezők közül. Természetesen nem az Ingatlankezelő közvetítésével, hanem úgy, hogy a bontásban érintett megoldatlan helyzetű családok (jogcím nélküliek, vagy ott élő, de külön lakásra nem jogosult családegységek) ezen az úton találtak fedelet magukak.

[31] 1950-ben további környező községek kapcsolódtak a városhoz: Görömböly, Szirma, Hámor, 1981-ben Bükkszentlászló.

[32] Jelentőségét, a kapott figyelmet csak kissé csökkentette a sztálinvárosi fejlesztés.

[33] Bár ennek még nem láttam írott nyomát, de elképzelhető, hogy ideológiai döntés volt itt is a letelepítés mögött. Eszerint inkább válhat öntudatos munkás, igazabban szólva a munkaszervezetnek és a városi politikai vezetésnek lekötelezett irányítható dolgozó a városban családostól megtelepülő, vagy itt családot alapító falusi emberből, mint a kétlaki életet folytató, munkásszállón lakó parasztmunkásból, akit családja és munkájának egy része továbbra is a faluhoz köt.

[34] A várostervezés még messzebbre ment, a második évezredre 350 ezres városról álmodtak.

[35] 1987-ben a munkaképes korú férfiak 76 százaléka, a nők 47 százaléka volt aktív kereső, emellett a nők 32 százaléka gyesen, gyeden volt. Az emberek többsége segédmunkásként dolgozott, a férfiak 54, a nők 76 százaléka, betanított munkát végzett a férfiak 17, a nők 10 százaléka, szakmunkás volt a férfiak 21, a nők 8 százaléka.

[36] Tóth Pál kutatócsoportja 204 cigány családnál járt az Avason 1987-ben, ez a vizsgált háztartások egyötöde.

[37] Valószínűleg ez a közhangulat segítette Tóth Pálék egyetemi kutatócsoportját az átfogó miskolci cigányvizsgálat tanácsi megrendeléséhez. Az adatok és a megszületett elemzések azonban már senkit nem érdekeltek.

[38] Mély jelentésű legendák kerengtek arról, hogy bizonyos fővárosi párt-potentátokat hogyan pofoztak fel szemtelen cigány fiatalok a villamosmegállóban a főutcán, ráadásul a nevezetes Villanyrendőrnél.

[39] Az ellenállás előkészítésében magam is részt vettem, több interjút készítettem városi politikai vezetőkkel, műszaki vezetőkkel, magával az építésszel is beszéltem, megkaptam a terveket. A tényleges akciókban már nem tudtam munkálkodni, mert kisbabám érkezését vártam.

[40] A Martin-telep, ma Martin-Kertváros a pályaudvar és Szirma között fekszik, rendezett, családiházas környék.

[41] Itt jelenleg őrzött terület van, a salakhegyekből korábban szegények, cigányok próbáltak fémet kibányászni, most ezt szervezetten mások teszik.

[42] A szomszédos diógyőri stadion szurkoló népe  elképesztően ocsmány bejegyzésekkel illeti a Számozott utcák cigányságát a városi net-oldalakon.

[43] Itt a legrosszabb kolónia-sorokat lebontották, öt nagyobb sorházat meghagytak. Ezek tűrhető állapotban vannak, de víz nincs bennük. Tapolca évek óta próbálkozik leválni Miskolcról, a kezdeményezés sorsa még mindig bizonytalan. Mindenesetre a miskolci ingatlankezelő nem javít már az épületeken, inkább azt hallani, hogy további – lehetőleg problémás – családok beköltöztetését tervezi. Ez persze csak szóbeszéd.

[44] A 20 emelet valójában csak 18, talán a földszintet és a pincét is hozzászámolták. Bejáratánál hajléktalanok élnek,  igen elhanyagolt a lépcsőház, a lift. Minden évben van öngyilkos, aki a tetejéről veti magát a mélybe.

[45] Az Újsor alatt mély völgyben húzódik a Pece patak medre, a meder túloldalán szegénysor, de fölötte ott magasodik a Bábonyibérc másik vonulata, a tetején Miskolc legfényesebb új lakónegyedével.

[46] A borospincéknél, pincesoroknál nem kell feltétlenül földbevájt lakásokra gondolnunk, a pincéket gyakran betömték, vagy maguk beomlottak, és az eléjük emelt borház földfeletti házként funkcionál. Az gyakran előfordul, hogy a lakhatónak mondható ház hátsó vége benyúlik a domboldalba. Az ilyen lakás persze hideg, dohos, nedves, penészes, ez azonban nem zárja ki, hogy szocpol támogatással is vásárolható legyen. Emellett valódi borospincékben is élnek gyerekes családok. Ma. Miskolcon.

[47]A bal oldalon, az úrias övezetben is előfordult, hogy fiatal cigány pár a Perecesről itt vett hétvégi házat, most téliesítik, napközben farkaskutyáik őrzik az építkezést.