Talán a sors, talán a győztesek, vagyis a nem általunk írott történelem fura fintoraként az államszocializmus – tévesen rendszerváltásnak, legújabban rendszerváltozásnak titulált – félresiklott meghaladási kísérletének következtében a félmúlt itt maradt perc- és megmondó-emberei által levezényelt félelmetes tobzódásnak lehetünk szem- és fültanúi.
A szebb napokat is megélt posztkommunista elvtársi gárda mára kikopott, elkopott, de ahogyan azt az azóta klasszikussá vált bohóctréfában mondani szokták: „Van másik!”. A folyamat talán a szegfűmintás utódpárt soraiban a legszembetűnőbb, ahol a nagy öregek le- és eltűnésével olyan másod, illetve harmad vonalbeli nyikhajok kerültek a rivaldafénybe, akik még a szimpla párt-aparatcsik jelzős szerkezet kiérdemlésére is méltatlanok. Szegény Horn Gyufa valószínűleg forog a sírjában. No, de hát ez már legyen az ő gondjuk.
A mi gondunk maga a rendszer és annak változatlansága, változtathatatlansága! Az igazi szörnyűség ott van a dologban, hogy változást, pontosabban, dehogy változást, hanem annak még csak a látszatát is, kizárólag bennfentesek egy szűk köre idézhet elő (lásd: rendszerváltoztatás), és hogyan, hogyan nem, de valahogy sohasem a nép jön ki jól, ezekből a változásokból. Emlékezzünk csak arra, amikor televíziós beszélgetésekben nem egyszer elhangzik a politológusok szájából, hogy a két legfontosabb, s egyben legneuralgikusabb társadalmi változás, a rendszerváltozás és az Európai Unióhoz való csatlakozás vesztesei nagyjából egészéből ugyanazok!
Mindeközben a politikai lövészárok két oldaláról egykori KISZ-titkárok néznek egymással farkasszemet. Egyedül a gátlástalanság, a cinizmus, a pofátlanság vagy éppen a pökhendiség nagyságrendje és szervezettsége az, ami különbséget tesz kettejük között.
Most legújabban éppen a FIZESS! nevével fémjelzett úthenger-mentalitás úgy tűnik, busásan kifizetődik. A szocialista állam által megtestesített monopol-kapitalizmushoz, valamint az ezt jól jellemző központi kézi vezérléses kifosztáshoz szokott nép – egyelőre még – jól tűri a jelenleg regnáló kormányzat és annak vezetője részéről az autokratikus törekvéseket, hiszen az önkényesen még jobban eltorzított választási színjáték következtében immáron másodjára is kétharmados többség képződött meg a falakon belül. Ja! És nemcsak a liberális, de bárminemű demokráciával első ránézésre összeegyezhetetlennek tűnő visszamenőleges törvényalkotást is simán bekajálja a FIZESS!-re szavazó nagyjából egyharmad. Azé’ ez nem semmi! Úgy tűnik, még túl sokan vannak életben azok közül, akik a proletárdiktatúra idején szocializálódtak.
Fogalmazzunk diplomatikusan – Horn Gyufa, a nagy elődtől, Kádártól átvett kedvenc szavajárásával – a „lakósság” tekintélyes része oda van az ún. karizmatikus vezetőért. Vannak ugyan, kik állítni merészek, hogy a miniszterelnök (Orbán Viktor) személyében a karizmatikusvezető mifelénk most már inkább mutatja a diktátorra jellemző vonásokat, ismertetőjegyeket, de ezek csak pletykabeszédek. A magam részéről kíváncsian várom, mikor pendítik meg a következő fokozatot, mert ezt már csak egyféleképpen lehet felülmúlni, amikor majd áttérnek a zsarnok kategória használatára. Gondolom ezt a statárium kihirdetésekor amúgy a lebutított és félrevezetett lakósság magától is, mintegy automatikus folyamat keretében azért csak érzékeli majd. Ha akkor sem, akkor nekünk tényleg annyi! Irányba vehetjük a mellékhelyiséget és lehúzhatjuk magunkat a fajanszon!
Pedig láttunk már ilyet, átéltünk már ilyet, csak akkor kevésbé brutálisan, és időben hosszabban elnyújtva raboltak, fosztottak ki és aláztak meg bennünket. És ami egy nagyon lényeges különbség, hagytak élni, szemben a mai gyakorlattal, ahol már csak egyéni túlélésre kondicionálnak. Talán ezért nem tűnt fel annyira, hogy a MOCKBA-Brüsszel helycserés támadáson kívül itt gyakorlatilag az égadta világon semmi sem változott.
De tulajdonképpen már erre is csak legyintünk, egyéni túlélésre berendezkedett kis közösségeink szüntelen alkalmazkodásaik közepette valahogy azért mégis mindig a felszínen tudnak maradni. Különös tehetsége van a magyar embernek ehhez a szánalmas evickéléshez, ahhoz, hogy a felszínen tudjon maradni. Legfőképpen akkor, amikor a legjobban próbálják a víz alá nyomni őt. Márpedig most nagyon próbálják!
Egyik – a kelleténél jóval hosszabb, körülbelül nyolc évig elhúzódó – alkalommal a pártállami időkből szalajtott KISZ-titkár osztotta az észt és a demokráciát, de nem is akármilyet ám, hanem a liberálist, mert hát nálunk csak olyan lehet, még akkor is, ha beledöglünk! Más – szintén a kelleténél jóval hosszabb, minimum nyolc évig, de ha így folytatjuk, még ennél is tovább elhúzódó – alkalommal pedig az egykor szebb napokat látott önkéntes néptribun ragadja magához a szót és minden más, a nép feletti hatalom gyakorlásához szükséges, elégséges, valamint nélkülözhetetlen technikai eszközt.
A mentalitás az, amivel az utóbbi időben meggyűlt a bajom. Történt ugyanis, hogy Francisco ismét szólásra emelkedett. Már a „gyöngyszem” címe is olyan, hogy azonnal padlót fogsz tőle.
„Angyalok és ördögök?”
A teljes írás itt olvasható:
http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/403511_angyalok_es_ordogok
Mielőtt rátérnénk a részletekre, bemelegítés gyanánt arra kérem a tisztelt Olvasót, gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen is ez a mi országunk, népünk, nemzetünk? Adva van egy ember, aki jött ahonnan jött, ismerjük majdnem a teljes nacionáléját. Nem feledkezhetünk meg arról a korántsem apró hibaszázalékról, amikor ez az ember, regnáló miniszterelnökként egy egész országot, népet, nemzetet gyakorlatilag rezzenéstelen arccal szembeköpött, és leküldött megalázóba. És ez az a pont, ahol értetlenül állunk a jelenség előtt. Nem EU-kompatibilis országokban lámpavason, golyóval a szeme közt, a közösség határain belül minimum tényleges életfogytiglanin lenne a helye ennek a fehérjehalmaznak, ehelyett őkelme, mintha mi sem történt volna, publikál. És senki nem mer, nem tud, nem akar szólni neki, hogy „papa, ne túráztasd magad tovább, takarodj a színről, húzd össze magad, zsugorodj össze apró pici ponttá, és meg ne szólalj, ha jót akarsz magadnak!”. Te ugyanis totálisan elvesztetted a hitelességedet, nálad a szavahihetőség, mint fogalom, egész egyszerűen megszűnt létezni. Nem! Ez az ember most is mérvadó tényező lehet ebben az országban. Pusztán azért, mert a sors és különböző pártintrikák mocskos játékainak köszönhetően behuppanhatott a miniszterelnöki bársony fotöjbe. És innentől kezdve ugye élete végéig jár neki a „miniszterelnök úr” megszólítás. Pedig, ha az éppen frissen börtönből szabadult olimpiai bajnoktól el lehet venni az elvileg élete végéig szóló járandóságot az olimpiai bajnokhoz méltatlan viselkedés miatt ugye… Francisco pedig nem kábszert termesztett, hanem megalázott egy egész nemzetet! Asszem ez mindennél jobban minősíti közállapotainkat.
A három majom, a „ne szólj, he hallj, ne láss” képe az, ami elsőre beugrik az embernek, hiszen még egykori sajátjai sem mernek szólni neki, nem kéne most már itt tovább erőlködni. Még most sem, amikor már kiderült, neki köszönhető egykori pártja, az MSZP szétrobbantása, későbbi mélyrepülése. Vannak, akik szerint Francisco tette a legtöbbet a nemzetért az őszödi beszéddel, hiszen összerántotta a népet, amelyik aztán kipenderítette őtet a hatalomból, méghozzá nem is akárhogy, rögvest kétharmados többség lett a falakon belül. Elsőre jól hangzik, de – ma már ezt is tudjuk – nem igaz! Francisco nem tett mást, mint népi felhatalmazásnak tűnő álca birtokában útjára indította a másik egykori KISZ-titkár nevével fémjelzett „Hogyan rendezkedjünk be a következő 40 évre?” című, első ránézésre amolyan „új-kádárizmusra” hajazó hatalomtechnikai módszertant, valamint annak gyakorlati megvalósítását. Azóta is a „kétharmados felhatalmazást kaptunk a választóktól” című mantrát halljuk állandó jelleggel.
Többször is hangot adtam azon hipotézisemnek, mely szerint a mi hazánk, Magyarország egyfajta „Mintha-ország”, egy amolyan nagyra nőtt, országos méretű Patyomkin-falu lett, ahol csak a főváros és talán még a megyeszékhelyek azok, amik az első ránézésre takarosnak tűnő homlokzatot adják, ám ha valaki benyitna valamelyik ajtón, az arcára nagy valószínűség szerint azonnal kiülne a döbbenet. Ki tudja, tán ez is egyfajta örökség a félmúlt államszocializmusából. Papíron minden smakkol, teljesítettük, néha még túl is teljesítettük a tervet, miközben a valóságban rohad minden széjjel. Olyan, mintha ez egy jól működő ország lenne, legalábbis a Kossuth tér-Rózsadomb közötti fekete luxusautó járat útvonaláról nézve mindenképp.
Csak máshonnan nem.
És bár első ránézésre olyan, mintha ezek ketten és az általuk vezetett bagázs minimum kikaparná egymás szemét, mert hát a másik az igazi szemét, egy valamiben megegyeznek, mindkettő félreérthetetlenül tudtunkra adja, hogy csak közülük lehet, pontosabban szabad választani!
Nem tudom a tisztelt Olvasó hogy van vele, de ilyenkor a magamfajta emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hát akkor most mi, magyarok, mi hova álljunk? Mi, akik köszönik szépen, de elegünk van most már az immáron több mint két évtizede tartó példaadás kedvéért való okításból, érkezzék az a politikai lövészárok bármelyik oldaláról is.
Orbán tusnádfürdői beszédéből jól látszik, hogy bizonyos dolgok elodázhatatlanná váltak. Ha eszerint cselekedni még nem is engedik, kimondani, beszélni róla, szóba hozni most már muszáj lesz. Ha másért nem, hát azért, hogy az élére álljanak. Ha megakadályozni nem tudták.
A dolog azért is érdekes, mert maga a hatásvadász cím is nagyon beszédes, hogy ne mondjam, önmagáért beszél. Igaz, a szerző nem biztos a dolgában, hiszen kérdőjelet tesz a cím végére: „Angyalok és ördögök?” Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen nem ért az idők szavából. Honnan is értene? Hiányzik hozzá, no, nem az ész és az értelem, inkább csak a lélek! Pedig érthetne, hiszen a nem más, mint Angela Merkel közölte velünk immáron félreérthetetlenül és mindenki számára világos, közérthető formában, hogy a multikulturalizmusnak nevezett fából vaskarikának – virágnyelven a liberális alapelvekre, érdekekre (és nem értékekre) épülő Európai Uniónak –, ahogyan az általa hangoztatott liberális demokráciának is, befellegzett. Magyarul: megbukott!
A görög angelosz szó jelentése: angyal, követ, hírnök. Angela, azaz a követ, a hírnök elmondta – mert muszáj volt, ha tetszik, Mer’ kel(l). Ez egy, az „aki a valósággal bárminemű hasonlóságot vél felfedezni, az csupán a véletlen műve” típusú apró kis szösszenetek közül. Aki ért belőle, ért belőle, aki pedig nem, hát az bizony így járt.
Sokszor – szintén a kelleténél jóval többször – van olyan érzésünk, hogy időről-időre újból a képzeletbeli kályhánál találjuk magunkat. Francisco írását olvasva értjük csak meg igazán, miért olyan nagy baj, ha most éppen Putyin személyében akad valaki, aki ki mer állni a nemzetéért, meri képviselni annak érdekeit. Megbontja a kialkudott, kipaktumozott, mondjuk úgy, rendezett káoszt.
És ez az a pont, ahol az is kristálytisztán rajzolódik ki előttünk, miért volt olyan zökkenőmentes a történelem honi kisiklatása az újratemetés színpadias díszletei közepette. Így hullott hazánk az egyik gyökértelen kaszt, az internacionalisták karjaiból a másik, szintén gyökértelen –magukat gyakran világpolgárnak nevező – kozmopoliták karjaiba. Mit mondjak, jól egymásra találtak.
Egy biztos, akármilyen (pl. demográfiai, gazdasági, történelmi,) szemüvegen keresztül nézzük az egykori Szovjetunióra erőteljesen hajazó érdekközösséget, melyet ma Európai unió néven ismerünk, úgy tűnik, vége van, mint a botnak.
Vége van, ahogyan vége van a bevezetőnek szánt első résznek is, de ne menjenek sehova, nem sokára jövünk vissza, a 2. résszel.
Addig is a Jó Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
És mi, magyarok, mi hova álljunk? (2. rész)
Barroso: „A középkori és vallásos Szent Korona a legveszélyesebb szélsőség az európai civilizációra”.
A gyarmattartó által kistafírungozott média, valamint komplett politikai osztály manapság váltógazdálkodásnak hazudott belterjes hatalomgyakorlási ámokfutása közepette az egykori KISZ-titkár generáció mára állva maradt két favoritja, Francisco és Viktor az egymással való riogatást már-már „művészi” szintre emelték. Ez az ún. Mumus-hatás. Nem szavazol rám (vagy a csapatomra)? Rendben, de akkor jön a másik versenyző, aki nálam sokkal rosszabb! És fordítva! Ami a lényeg: e kettőn kívül más nem létezik, nem létezhet! Ez az, amit nagyon fontos, hogy megértsünk, a jelenlegi rendszer működése szempontjából!
Erről értekezik legújabb „gyöngyszemében Francisco, a nemzetet szembeköpő egykori miniszterelnök is. „Angyalok és ördögök?” című írásából idézünk:
A teljes írás itt olvasható.
„Nincs kompromisszum. Vagy, vagy. Vagy Orbán illiberális demokráciája (?), vagy európai, polgári liberális demokrácia. A kettő között nincs semmi.”
Nem tehetek róla, de nekem erről a bekezdésről megint Géczy Gábor örökérvényű szavai jutottak eszembe, melyek szerint nincs rosszabb, nincs veszélyesebb, mint a hibás tudás!
Igen, ez az ember tényleg egy igazi européer, jelentsen bármit is. Nem tudom, tetszettek-e figyelni? A Szent Korona, vagy az azon alapuló tan, ne adj’ Isten értékrend, mint olyan, nem hogy szóba sem került, de még csak gondolati szinten sem érintette! Dejszen hogyan is érinthette volna, amikor köze nincs hozzá?! Ugye emlékszünk még, mit válaszolt Barroso, amikor Jóska bátyánk (Dr. Halász József) elküldte neki az ezen értékrenden alapuló társadalomlétezési forgatókönyvet?
„A középkori és vallásos Szent Korona a legveszélyesebb szélsőség az európai civilizációra”.
Nos, valóban, Francisco kétségkívül européer. Jelentsen bármit is.
Ami engem illet, ha ezt jelenti, akkor én köszönöm szépen, de nem vagyok européer. Nekem a Szent Korona van az első helyen és mindazok az értékek, melyeket megtestesít, s melyeket személyében egyben szentesít is.
Angyalok és ördögök? Igen! A hírnökről már esett szó a korábbiakban. De kik ők, az ördögök? Ahogyan beszédes nyelvünkből világosan kiderül, a dög, az elpusztult, a meghaladott őrei ők. Gonoszak! Gonoszak, mert tudatosan ártanak! Azzal, hogy a kelleténél jóval tovább itt tartják e világban a pusztulásra ítéltet, a meghaladottat!
De megyünk tovább. Újabb idézet a bukott miniszterelnök írásából:
„…olyan államot szeretnénk teremteni, amely enged bennünket szabadon élni, nem szól bele vallási, politikai, kulturális, szexuális meggyőződésünkbe, és ehhez ne is lehessen hatalma: azt akarjuk, hogy az állam hatalma a jog által szabályozott és korlátozott legyen. Ezért akarunk jogállamot, szabad sajtót, szabad vallásgyakorlást, hatalommegosztást. Független bíróságot, törvényesen működő ügyészséget kívánunk. Kiállunk a tulajdon szabadsága és védelme, a verseny, a piacgazdaság mellett. Nem hiszünk az erősek hatalmát biztosító nyers – nálunk egyébként sohasem volt – gazdasági liberalizmusban. Hatékony, a szociális felelősséget vállaló, a tisztességes versenyt garantáló, szabályozó, ellenőrző államot akarunk, ha úgy tetszik, európai köztársaságot.”
Furcsa ezeket a szavakat egy olyan embertől olvasni, mint Francisco. Gondoljanak vissza arra az időre, amikor ez az ember volt Magyarország miniszterelnöke. Ilyen országot csináltak? Emlékeznek ugye? IGEN! MEGCSINÁLTUK! Ilyen országot akartak? Ez az ember arról győzköd itt bennünket, ő aztán igazán tudja, mitől döglik a demokratikus légy. Mit gondolnak, akkor vajon mi az oka annak, hogy úgy penderítették ki őket a bársony fotöjökből, mint annak rendje, s módja? És vissza se engedték őket, hiszen immáron második alkalommal képződött meg a kétharmados parlamenti többség az ellen oldalán!
Néhány szó akkor a jogállamról, annak fontosságáról, Francisco által történő mindenek fölé helyezéséről!
Legyünk jóindulatúak és mondjuk azt, hogy most fordultak célegyenesbe a devizahitelesek megmentéséről szóló cselekvéssorozatok. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy túlzottan optimista vagyok, mind az időtartam, mind a „szúrjuk ki a szemüket üveggyöngyökkel” című kárpótlás mértékét illetően. De legyünk tényleg jó indulatúak, legalábbis optimisták!
A jogállam, annak fontossága, valamint ennek a fontosságnak a kihangsúlyozása az, amire ismételten szeretném felhívni, immáron sokadik alkalommal a figyelmet. Ez az egyik legeklatánsabb példája a rafinált, szócséplésen és manipuláción alapuló tetszetős átverésnek! Éppen a devizahitelesek esetén látjuk, hogy a jog, az ember által írott, kreált rendszer mindenek fölé helyezése mennyire veszélyes terep! Hiszen a jog többféleképpen értelmezhető valami. Már-már azt mondaná az ember, szinte megfoghatatlan. Érdekes ellentmondás ez, hiszen paragrafusok betűrengetegében minden le van írva, szigorúan, szóról-szóra! Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért(?), mégis csak így van ez! Legalábbis számunkra, hétköznapi, nem jogvégzett emberek számára. De majd mindjárt látni fogják, sokszor a jogvégzettek számára is!
Emlékezzünk vissza a legelső „bankperre”. A Magyar Nemzet internetes változatának 2014. augusztus 23-i cikkéből idézünk:
„Úgy nyert az állam, hogy vesztettek az adósok”
A pénzügyi intézetek első perének végeredményét megismerve, amikor is a törvényszék elutasította a Kéthely és Vidéke Takarékszövetkezet keresetét a magyar állammal szemben, megkerestük dr. Damm Andrea ügyvédet, a devizahiteles-perek szakértőjét, hogy kielemezzük a bíróság ítéletét. Szerinte a magyar médiában megjelent kommentárok nagy többsége teljesen félreértelmezte a kialakult jogi helyzetet. A takarékszövetkezet mintegy 100 devizahitelese ugyanis – az ügyvédnő szakvéleménye szerint – ezen ítélet után egy forintot sem remélhet az egyoldalú szerződésmódosítások nyomán – sem a kamat, sem az árfolyam, sem pedig a szerződést terhelő egyéb költségek egyoldalú emelése miatt.
A Kéthely és Vidéke Takarékszövetkezet perénekkommentálása sajnos csak formálisan történt meg a sajtóban, a per tényleges joghatását nem mutatta be senki, mert – úgy tűnik – nem értik pontosan, mi történt – kezdte magyarázatát dr. Damm Andrea (az interjú elkészülte után, a szombaton megjelent Magyar Nemzet is arról írt, hogy a takarékszövetkezet trükkös keresete miatt pórul járhatnak az adósok – a szerk.) – A Törvényszék azzal utasította el a keresetet, hogy a felperes azt állította, az egyoldalú szerződésmódosítás feltételeit egyedileg megtárgyalták az ügyfelekkel, így nem számítanak általános szerződési feltételnek.
(…)
– Van-e lehetőség arra – lévén, hogy az ítélet még nem jogerős –, hogy az ítéletet az állam képviselői megfellebbezzék?
– Sajnos nincsen, mivel ők a kereset elutasítását kérték, és ez meg is történt. Ilyen boldog pervesztest ritkán látni, mint a takarékszövetkezet képviselője volt, s az sem véletlen, hogy nem fognak fellebbezni, hiszen 400 ezer forint perköltség és 1,5 millió forint peres illeték fejében gyakorlatilag megúszták, hogy az egyoldalú módosítások tisztességtelensége miatt az adósoknak önként vissza kelljen fizetniük bármennyi összeget is.
– Milyen hatással lehet ez az ítélet, illetve a takarékszövetkezet jogi ügyeskedése a további perekre, elvégre igen sok következik a sorban?
– Csak remélni lehet, hogy a következő perekben felkészültebbek lesznek az állam képviselői, és nem az ügyfeleknek ártó döntések születnek még úgy is kommentálva, mintha az adósok nyertek volna.
Nem sokkal ezután az Origo-n a következőket olvashattuk:
„Fizetnie kell minden vesztes banknak
Gyorsan terjedt a rémhír a devizahitelesek között, miszerint hiába vesztett az állammal szemben a Kéthely takarék, fizetni nem fog. Az érvelés azonban nem felel meg a bírósági eljárások logikájának. A megkérdezett szakértő szerint az ügyben hozott ítélet egyértelműen a devizahiteleseknek kedvez.
Ennyit a jogállamról, és annak mindenhatóságáról! Ez egy többféleképpen értelmezhető emberi, s mint ilyen, tökéletlen találmány, kreatúra. Mégis, ez az ember görcsösen ragaszkodik a jogon alapuló államhoz, olyat akar, ez az egyik legfontosabb kívánsága! Minden ennek legyen alárendelve! A baj csupán az, hogy a jog hasonlatos a pókhálóhoz, a nagyok könnyedén széttépik, míg a kicsik mindig fennakadnak rajta.
És ha már a jogállamnál tartunk! Még valamiről essék szó! Nem tudom, tetszettek-e figyelni? Morál, erkölcs, etika és hasonlók, melyeken a jognak alapulnia kellene, mint olyan, nem hogy szóba sem került, de még csak gondolati szinten sem érintette!
„Látjuk, hogy honfitársaink többsége elégedetlen az életével. Fáradt, csalódott. Az átlagos magyar, ha van ilyen, unja a politikát, megvet bennünket, politikusokat, elfordul a közélettől. Egyszerű dolgokat kíván: biztos munkahelyet, magasabb fizetést, jövőt a gyerekeknek, szabad vállalkozást, biztonságos hétköznapot, kiszámítható jövőt. És persze szeretne egy sikeres közösség tagja lenni, ezért erős Magyarországra vágyik, amelynek büszke polgáraként szeretne magára és honfitársaira nézni.
De ettől messze vagyunk. És mert sokan, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltás új Magyarországában, most új utakat, válaszokat keresnek. Ha a rendszerváltozás vezérlő ideológiája a liberális demokrácia, a parlamentarizmus, a jogállam, a piacgazdaság volt, ha eddig az Európai Unióval közösen kerestük a felemelkedés lehetőségét, akkor most csalódottságukban megrázóan sokan hátat fordítanak mindennek, szembefordulnak az elmúlt két és fél évtizeddel, és menetelnének az ellenkező irányba Orbán vezetésével. Látjuk, érzékeljük és mondjuk: történelmi zsákutcába masíroznak.”
A rendszerváltozás bukott rendszerének politikusainál közös jellemző, hogy választások alkalmával programjaik konkrétumok helyett általában nem állnak másból, mint vágyálmok végeláthatatlan felsorolásából. Lásd: ilyen országban szeretnénk élni, ilyen meg olyan – jelen esetben éppen jog – államot akarunk! A megvalósulás konkrétumairól általában egy szó nem sok, annyi sem esik, majd a kormányrúdhoz kerülve ér bennünket a hatalmas pofára esés (lásd: visszacsináljuk az éppen öt perccel, értsd, a választások előtt tett intézkedésünket). A másik ilyen, legalább ennyire jellemző tulajdonságuk, hogy a bukás után azonnal tudják, mit hogyan kellett volna jól csinálni, csak hát ugye a nemzetközi körülmények, meg a válság. Ja! És önkritikát is gyakorolnak, természetesen vállalják a felelősséget. Legalábbis szavakban! Tessék csak nézni!
„Annak, hogy itt tartunk, mi, különböző színezetű demokraták is okai vagyunk. Mert nem voltunk elég jók. Nem értettük és láttuk milliók fokozódó reményvesztését, felülről beszélve kértem, kértünk újabb és újabb áldozatot, dogmatikusan dörmögtük a magunk valós vagy vélt igazságait; sokan harácsoltak, korruptak lettek, a politikát nem a közügy szolgálatának, hanem a személyes meggazdagodás, felkapaszkodás terepének tekintették. Így járatódott le a magyar liberális demokrácia ügye és nyitott utat Orbán sarlatánságának.”
Megint több gond is van ezzel a bekezdéssel.
Nem voltak elég jók, írja Francisco. Ha akkor nem voltak elég jók, most ugyan mi a rossebtől lennének elég jók? A hatalomba való görcsös visszakapaszkodás érdekében lezajlott választási színjáték következtében nevetségessé váló, éppen a hórihorgas ripacs által darabokra robbantott egykori utódpárt ötlettelen, programtalan, szimpla ellenkezésen alapuló politikai vegetálásán kívül semmi másra nem képesek. (Amit Orbán és a Fidesz csinál minden szar, úgy, ahogy van!)
Talán maga a szerző, Francisco az, aki ördögien zseniális stratégaként (de az is lehet, hogy neki adta oda a kenyéradó gazda jó előre a forgatókönyvet úgy, hogy a többieknek elfelejtett szólni), játszotta el, vagy játszatták el vele a politikai bérgyilkos elsőre hálátlannak tűnő szerepét. Mindezt csak azért, hogy az egyik lejárt trend (proletárdiktatúra helyett mostantól szociáldemokrácia lesz) helyébe egy másik, a közösség (nép, nemzet) szempontjából életképtelen létezés modellt, a liberális demokráciát) tegyenek.
De vajon mi lehetett a baj a szociáldemokráciával? Csak tán nem az, hogy még ez a berendezkedés is túlzottan törődő, emberközpontú volt? A kelleténél jóval többet hagyott az embereknél, hagyta őket élni?
Visszatérve a liberalizmusra, és az azon alapuló demokráciára, társadalmi berendezkedésre. Bizony életképtelen, mi több, veszélyes is! Legalábbis az SZDSZ által kis hazánkban meghonosított változata, amit a mai napig is hirdet és gyakorol a komplett politikai osztály, s immáron úgy tűnik, a nagyságos és fényességes Európai Porta is. Veszélyes, hiszen megfeledkezik az egyik legfőbb emberi ismérvről! Arról, amit egyik kedvenc szerzőm Elliot Aronson csodálatos könyve címéül választott, nevezetesen, hogy az ember „Társas lény”. A liberalizmus az egyénből, az individuumból, vagyis magából a megtestesült önzésből indul ki, s mint ilyen, nem a közösség, ha tetszik, a társadalom, a nép, a nemzet érdekeit tartja szem előtt! Ha van valami, ami igazán ideális táptalaja lehet egy diktátor hatalomra jutásának, akkor az a liberális demokrácia! Nálunk természetesen a liberális demokrácia sem úgy működik, ahogyan kellene, hogy működjön, nálunk ez is csak amolyan Patyomkin-módra funkcionál, ebben is Mintha-ország lettünk, vagyunk. Nálunk a liberális demokrácia – lásd a legtöbb kárt és pusztítást okozó, a politikai élet rejtett dimenzióiban mai is jelenlévő és diktáló SZDSZ tevékenységét – szóval csak addig terjed, amíg a magukat liberálisnak nevező kirekesztők számára kedves, vagy anyagi haszonnal jár. Mindenki más számára a liberalizmus, a demokrácia be van tiltva, csupán a szolgamentalitás engedélyezett. Cserébe tökig eladósítva a mindennapi létezés kínjai közepette nagy kegyesen megengedik, hogy Európai uniós állampolgárhoz méltatlan béredből nagy nehezen (figyelem! marxista kategória következik!) újra termelhesd a munkaerődet. Már ha tudod! Ha nem, hát vegyél fel újabb hitelt! Beiskolázásra, húsvéti, karácsonyi nagybevásárlásra stb. Ha átszámolod a „magyar” fizetést euróra, kiröhög a német takarítónő.
Legalábbis ezt látjuk megképződni a mai Magyarországon. Orbán egyelőre itthon még csak a karizmatikusvezető, de külföldön már úgy könyvelték el, mint aki autokratikus kormányfőként koptatja a hatalompolitika grádics lépcsőfokait.
És akkor értetlenül állunk Arisztotelész előtt, aki perspektíváit illetően már kétezer-ötszáz évvel ezelőtt is az egyik legpocsékabb rendszernek tartotta a demokráciát? Ne csodálkozzunk, hiszen a demokrácia nem minőségi, hanem mennyiségi rendszer! Ráadásul nem is akármilyen! Olyan, ahol két műveletlen, tanulatlan, lelketlen megélhetési bunkó, amolyan társadalom-parazita féle, játszi könnyedséggel lenyomhat egy egyetemi tanárt, mondván azért lesz az, amit ők akarnak, mert ők vannak többségben.
Visszatérve Francisco cikkéhez. Más baj is van itt. Azt írja:
„Nem értettük és láttuk milliók fokozódó reményvesztését, felülről beszélve kértem, kértünk újabb és újabb áldozatot, dogmatikusan dörmögtük a magunk valós vagy vélt igazságait…”
Nos, tisztelt Olvasó, már csak ezért sem szabad visszaengedni őket a hatalomba, de még annak közelébe sem! Ha akkor nem értették és nem látták milliók fokozódó reményvesztését a fekete A8-as luxusbatárok ablakaiból, most ugyan vajon miből értenék? Emlékszünk még a luxusautóból a választókhoz szóló miniszterelnöki filmecskére ugye?
Immáron több mint két évtized telt el a külföldről engedélyezett és levezényelt csendes hatalomátrendeződési folyamat óta. Ennyi idő tökéletesen elegendőnek bizonyult a felismeréshez, ez bizony egy modernkori gyarmatbirodalom, a gyarmatokként kezelt államok pedig köszönik szépen, nem kérnek tovább belőle. Igaz, a felismerés először most is a pórnép soraiból érkezik, hiszen a központhoz, ha tetszik, a Birodalomhoz ezer szállal bekötött politikai osztály a fejével – lásd Hajder, szó szerint – az életével játszik. Mégis, úgy tűnik mára a helyzet annyira tarthatatlanná vált, hogy muszáj volt legalább kimondani, gyerekek, mese nincs, ez így, ebben a formában a továbbiakban tarthatatlan. OV talán ott követte el a hibát, hogy nem a megszokott sémában, a lassú, teljesen hibásan reformoknak csúfolt éppen hogy változtassunk egy kicsikét nyugati maszatolás helyett Kelet sikeres gazdasági és társadalmi berendezkedéseiben látja a legalább középtávú életben maradás feltételét. Na, itt ért véget a liberális demokrácia nagyszerű fokmérője, a tolerancia. Ahogy mifelénk mondani szokás, elszakadt a cérna Nyugaton.
Apró megjegyzés e tárgykör végére: az új Szovjetunióként funkcionáló gazdasági érdekkonglomerátum* a liberális alapelvekre épülő EU minden tekintetben történő bukásának felismeréséhez még ennyi időre sem volt szükség. Mára mindenki látja, mindenki érzi, mindenki tudatában van annak, hogy a király meztelen, csak a kisfiúra várunk, aki a maga természetességével, és ártatlanságával minden gátlás és skrupulus nélkül ki tudja, de ami talán még ennél is fontosabb, ki meri mondani, hogy a király tényleg meztelen!
(* Vlagyimir Bukovszkij az EU-ról magyar szinkronnal: https://www.youtube.com/watch?v=09AeuA-4Y40)
Félreértés ne essék, amikor arról beszéltem, hogy a rendszerváltozás rendszere megbukott, abból természetesen Orbánt sem hagyhatjuk ki, neki is mennie kellene, hiszen az ő ideje is lejárt. Ő sem a nemzet, a nép érdekében cselekszik, legalábbis nekem olybá tűnik, szimplán arról van szó csupán, hogy a casting (szereplőválogatás) során Francisco kapta a rossz rendőr, Viktor pedig a jó rendőr szerepét. Tudják, amikor a kihallgatáson először beküldik a rossz rendőrt, megfélemlíti a gyanúsítottat (lásd 2006. október 23.), majd utána beküldik a jó rendőrt, aki rögtön cigarettával, vagy kávéval kínálja a delikvenst (rezsicsökkentés, devizaadós-mentés).
A színjátékot jelenleg – legalábbis egyelőre – „jó rendőr” dirigálja a kihallgató helységben, míg a háttérből, az üvegfalon túl „rossz rendőr” figyel árgus szemekkel.
Ne menjenek sehova, nem sokára jövünk vissza a következő résszel!
Addig is Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
És mi, magyarok, mi hova álljunk? (3. rész)
Sok tekintetben kriminális viszonyok uralkodnak országos méretű Patyomkin-falunkban. Egykori KISZ-titkárokból mára vezető politikusokká avanzsált nyikhajok tündökölnek a politikai „rossz rendőr” és „jó rendőr” szerepében. Ha nem megy gumilövedékkel és vízágyúval, majd megy rezsicsökkentéssel, adósmentéssel. A színjátékot egyelőre „jó rendőr” dirigálja a kihallgató helységben, míg a háttérből, az üvegfalon túl „rossz rendőr” figyel árgus szemekkel.
Gyurcsány azonban még „rossz rendőr”-nek is csapnivaló, tényleg a szó szoros és mindenféle értelmében véve nem más ő, mint egy szánalmas ripacs. A krimikben ugyanis nem szoktak beleavatkozni egymás dolgába a kollégák, arra mindig kínosan ügyelnek, hogy amíg a másik van bent, addig kussolnak az üvegfal mögött. A hórihorgas ripacs úgy tűnik erre is képtelen, talán ezért kötöttek útilaput a talpa alá, hiszen senki se szereti, amikor az általa pénzelt és irányított stróman egyszer csak önjáróvá válik.
Angyalok és ördögök? – olvashatjuk a címet Francisco írásának elején.
A teljes írás itt olvasható:
http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/403511_angyalok_es_ordogok
De hol vannak itt az angyalok, a hírnökök, a küldöttek? Merkelről már tettünk említést, nagy valószínűség szerint ő a hírnök. Nemzetközileg fontosnak számító vezetők közül ő mondta ki először, hogy a multikulturalizmus megbukott. Ezzel akarva, akaratlanul, de azt is kimondta, hogy vele együtt a liberális alapelvekre épülő Európai Unió is megbukott.
Persze arról is vannak sejtéseink, hogy kik lehetnek azok, akiket küldtek. Az ördögökről, vagyis a dög, a pusztulás, a halott, az idejét múlt, meghaladott dolgok őreiről pedig világos képet kaphatunk, amikor bekapcsoljuk otthon a tévét és úgy járunk, mint az indiánok a szakállas emberrel. Az indiánok féltek a szakállas emberektől, mert első ránézésre nem tudták eldönteni, hogy az illető vicsorog-e rájuk, vagy éppen mosolyog. No, hát így vagyunk mi is ezekkel a szerencsétlen, a történelem és a sors fura fintoraként itt ragadt, rendszerváltozás korabeli önjelölt politikusainkkal is*, amikor a politikai lövészárok két oldaláról tömik az agyunkat maszlaggal. Általában mindig csak utólag jövünk rá, hogy éppen mosolyogtak, vagy vicsorogtak-e.
(* Apropó! A tisztelt Olvasó tudja, hogy kitől kapták a felhatalmazást az ellenzéki kerekasztal szereplői, hogy leüljenek tárgyalni az akkori állampárttal?)
„Aztán jöttek újak. Az orbáni jobboldallal kompromisszumot keresők, a „lehet más a politika” jelszavát hangoztatva, a közösségi média erejére építő orbáni protesztszavazat-gyűjtők, a szakszervezeti bázisra építő új baloldali szolidaritásban bízók, de nekik sem sikerült ütőképes alternatívát nyújtaniuk. Kár, tényleg nagy kár.”
Már megint a hibás tudás. Francisco ezt is rosszul tudja. Először is ebben a rendszerben szó sem lehet arról, hogy más legyen, hogy más lehessen a politika. Ezt pont az egyező nevű párt esetében láttuk megképződni talán a legjobban, amikor alkalom kínálkozott politikai haszonszerzésre, azonmód szakadtak is. Arról nem is beszélve, hogy ez a magát zöld párttá maszkírozó politikai tömörülés nem más, mint az SZDSZ tovább éltetése immáron sokkal könnyedebb, kevésbé direkt, környezetvédő formának álcázva. Az immáron állandósult, éppen hogy megugrottuk a lécet bejutás a különböző választásokon ezt látszik alátámasztani. Az embernek olybá tűnik, mintha egyik helyről éppen annyi szavazatot csoportosítanának át a senki számára nem ellenőrizhető rejtélyes számítógéprendszer mélységes mély bugyraiban a másik helyre, az LMP-hez, hogy az éppen mindig bejusson a falakon belülre.
Korábban az SZDSZ-re volt jellemző ez a fajta politikai kitartottság, nekik, ha törik, ha szakad, de minden körülmények között be kellett kerülni a falakon belülre! Ugye emlékszünk még? „Schneider úrral tegnap mi minden körülmények között az operában voltunk!”
Francisco egy helyütt így ír:
„Kár, hogy elbuktuk a vizitdíj és a tandíj ügyét.”
Megint az elv, a gondolkodásmód, a társadalom központilag levezényelt semmibe vétele az, amire szeretném ismételten nyomatékosan felhívni a figyelmet! Ne vesszünk el a részletekben, próbáljuk a rendszer egészét, az egész rendszer embertelenségét egyben szemlélni, mert csak akkor lesz világos előttünk, hogy ezek az emberek, mint ahogyan az általuk felépített rendszer is gonosz. Gonosz, mert tudatosan árt!
Természetesen nem a 300 forinton rugózunk itt, mert nem az összeg a lényeges, 1 forint esetén is ugyanez áll fent. Aki csak a 300 forintot látja, az elveszik a részletekben. Mind a munkavállalótól, mind a munkáltatótól levonnak, nem is kis összeget társadalombiztosítási járulék meg egészségügyi hozzájárulás címén. Még egyszer felhívom a figyelmet, egy olyan fizetésből, amit ha átszámolunk euróra, kiröhög a német takarítónő! És akkor van pofája még pénzt kérni ugyanazért? Na, ez az, ami nem megy! Tudják, hogy tovább már nem srófolhatják a fizetésből levonandó tételeket, ezért beszedi adójellegű vagy egyéb más pénzügytechnikai besorolás alá eső módszerekkel. Gusztustalan! Természetesen, a mi érdekünkben!
A szabadság, sőt, csak a szabadság teremthet rendet, írja egy helyütt Francisco.
De nem a társadalomra valamiféle állítólagos liberalizmus (szélsőséges méreteket öltött szabadságimádat?) nevében rászabadított tobzódó szabadosság. Az maximum káoszt teremthet. Márpedig a rendszerváltozás bukott rendszerének politikusaira jellemző a zavarosban történő halászás erőteljes preferálása.
No, de ami most következik! Hát ehhez bizony alaposan fel kell kötnünk a magyar textilt!
„A hatalom akarása a mindennapi zsurnalisztikában és közbeszédben már önmagában is megbélyegző. Pedig ez a politika lényege. A kérdés nem az, hogy egy politikus akarja-e a hatalmat, hiszen ha nem akarná, nem lenne politikus. A kérdés az, hogy mi célból kíván befolyást önmagának bárki is. Szavazatot maximalizálni nem helytelen, hanem helyes. Hiszen befolyásolni szeretnénk nemzetünk sorsát, ahhoz meg választói felhatalmazás kell. Az azonban nem mindegy, milyen eszközökkel, milyen politikával és milyen célból kívánunk választói támogatást szerezni – ez a valóságos kérdés.”
Ez tényleg egy buta ember. Mert hát mi másnak is nevezhetnénk őt, amikor a politika lényegét csupán a hatalom akarásában látja.
A bukott miniszterelnökkel szemben álljon itt egy részlet öreg barátom, Misi bácsi (Dohán Mihály) „Szavak és tények – A tudásalapú dezinformációs társadalom” című kitűnő előadásából. Pár esztendővel ezelőtt egy szabadegyetemet hoztunk össze Pécsett, ott hangzott el ez az előadás.
„A politika az erkölcsileg legmagasabb szintű emberi tevékenység“ – miért nevetnek?– „a köz ügyeinek az önzetlen szolgálata“. Ezt 2500 évvel ezelőtt írta le Aristoteles. Figyeljük meg, milyen szavakat használ az érték jelzésére: erkölcs, önzetlen, szolgálat. Akkor ez volt a felsőfok, amit embertől egyáltalán elvártak.”
Most nézzük a korszerű meghatározást
„A politika a hatalom megszerzésének, megtartásának és gyakorlásának a – figyelmet kérek – tudománya és művészete.“
A nagy kérdés csupán az, ha meghalljuk a politika szót, most akkor melyik meghatározás jut az eszünkbe? Asszem erre mondják mifelénk, hogy a kettő között zongorázni lehet a különbséget. Megint csak nem ártana, ha ezen, mindannyian elgondolkodnánk, mégpedig erősen!
Megpróbáltatásaink itt azonban még nem értek véget.
„A politika eszmék, álmok küzdelme is. Meg embereké. Meg egzisztenciáké. A politika szép és rút. De az eligazodást segítő végső kérdés egyértelmű: kié a hatalom és milyen célból? A mi demokratáink egy része nem érti, hogy ha nem alkot szolidáris közösséget akár nem angyalian tökéletes társaival is, akkor Orbánnal szemben végünk van. Ha megölöd a tökéletlen demokratát, akkor utat nyitsz a tökéletes önkénynek, mondom én, és szerintem évtizede ez történik mifelénk.”
Na, ne szórakozzunk egymással gyerekek!
Szögezzük le még egyszer, hátha valaki nem értette meg elsőre! Egy olyan ember beszél szolidaritásról meg közösségről, aki miniszterelnökként, tehát az egyik legfőbb közjogi méltóságként szembeköpött egy egész nemzetet! Lovas rendőrökkel verette a népet, melyet már csak az általa betöltött hivatalából fakadóan is, ahelyett, hogy vereti, szolgálnia kellett volna. A tökéletlen demokrata, mint jelzős szerkezet vagy kifejezés ennek az embernek a jellemzésére teljességgel elégtelen és alkalmatlan, mert nem képes annak az aljasságnak az érzékeltetésére, mely tökéletesen bemutatná ennek az embernek látszó tárgynak a jellemét, ha jellemről az ő esetében egyáltalán még beszélhetnénk.
Újra szeretném felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét, hogy ennek az embernek esze ágában sincs meghúzni magát, ő jelentkezik újra, kéri a labdát, újra játékba szeretne kerülni, ő még itten vezető szerephez akar jutni, mintha mi sem történt volna!
Emberek! Most már azért gondolkodjunk egy kicsit! Kapjunk már a fejünkhöz!
Nemcsak a politikusi garnitúrának, de a megosztás eszközrendszeréül szolgáló egész pártstruktúrának is lejárt az ideje. Gondolkodó ember nem is érti igazán, mit keres még itt, hogy a rossebbe kerülhet a Törvényhozás falain belülre az állampárt jogutódja. Olyan ez, mintha Németországban Hitler náci pártjának jogutódja ott ülne a parlamentben. Ilyen van? Csak itt, nálunk!
De van itt más is!
„Merjük módosítani az elmúlt két és fél évtized liberális, baloldali politikáját! Bátorítsuk az elemzőket, újságírókat, értelmiségi barátinkat, politikusainkat, hogy kérdőjelezzék meg eddig képviselt és buzgón védett igazságainkat! Engedjétek meg, hogy hibázzunk! Méltányosan, okosan vitatkozzatok, de ne ítéljétek el és bélyegezzétek meg azt, aki kibeszél az eddig egyedül igaznak és szentnek hitt kánonból! Sőt. Dicsérjétek és bátorítsátok! Nem fog megváltozni Magyarország, ha mi nem engedjük, hogy változzon. Szabad, méltányos vita kell a szabad hazához.”
NEM! Nem engedjük meg! Eddig mást se csináltatok, csak hibáztatok! Ebből most már egyszer s mindenkorra elegünk van! Eddig és ne tovább!
Figyelünk ugye? A kibeszélés is csak számukra van fenntartva. Abban a pillanatban, hogy OV kibeszélt, ha tetszik, kiszólt (vagy inkább beszólt?), azonnal ráugrottak ezerrel. Igaz, OV a kelleténél jobban szólt ki! Az volt a baj vele, hogy ő nem módosítani akarta az elmúlt két és fél évtized liberális politikáját, ő szakítani akar vele, mivel a dolog – legalábbis így, ebben a formában – nem működhet tovább.
Idővel minden lepel lehull egyszer, a baj csak az, hogy általában túlkésőn.
„Ugye látjátok, hogy alig hisz már valaki abban, hogy gyengébb állam, kevesebb szociális törődés, nagyobb öngondoskodás többséget szerezhet a választók között? Nem azért, mert nem erre volna szükség. Hanem azért, mert elfogyott a lelki erőnk, feléltük a tartalékainkat.”
Már nem kell a szociális törődés, kevesebb is elég belőle, hiszen Francisco már nem szociáldemokrata, már nem az MSZP-ben politizál, ő a liberális Demokratikus Koalíció első embere immár.
Személyében pont Francisco az, aki talán a legszemléletesebben mutatja be számunkra micsoda átverés volt az MSZP-SZDSZ koalíció. Egymás ellentétei, maga az összeegyezhetetlenség. Mert hát a szociáldemokrata számára fontos érték a szolidaritás, a szociális törődés, a liberális számára viszont – éppen most olvashattuk Franciscotól – gyakorlatilag fabatkát sem ér, kevesebb is elég volna belőle. Akkor vajon milyen rend születhet e két ellentétes, ellenérdekelt politikai szereplő frigyéből, még akkor is, ha folyton azt hallottuk tőlük, hogy ez csupán kényszer házasság? Megmondom én: rend semmilyen, káosz annál inkább.
És akkor itt van a fából vaskarika, amivel megint nem tudunk mit kezdeni.
„De miközben csak a saját nyomorúságunkkal törődtünk, önzőbbé, érzéketlenebbekké lettünk. Kiút csak a nagyobb szociális felelősségvállalás és a felelősebb piaci verseny felé van. Igen, fel kell támasztani a szociális Magyarország, a szociális piacgazdaság eszméjét.”
Adódik is rögtön a kérdés, ugyan vajon mi a rossebér’ is ragaszkodnánk olyanokhoz, akik hatalomba kerülve csak még inkább önzőbbé, érzéketlenebbekké válnak? Kösz, de egyszer (sőt, kétszer) már elég volt belőletek!
Olyan meg, hogy szociális piacgazdaság, egyszerűen nem létezik. Nem létezik, mert nem létezhet, ezek ugyanis egymást kizáró tényezők. A piac, a piacgazdaság kizárólag a profitban, a profitmaximalizálásban érdekelt, csak abban tud gondolkodni. Ezért vannak olyan bérek nálunk, hogy ha euróra átszámoljuk azokat, kiröhög a német takarítónő. Amikor pedig felteszik a kérdést a hazánkba települt multinak, hogy tessék már mondani, itt miért nem ugyanannyit fizet a dolgozóknak, mint otthon, azt a választ kapja, hogy azért, mert itt nem annyit keresnek az emberek. És ezzel el van intézve a dolog. Ugye érezzük, hogy itt valami nagyon-nagyon félresiklott?
Addig is, amíg helyreállítják a vágányokat, ne menjenek sehova, mert nem sokára jövünk vissza, a következő résszel.
Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár