Karinthy Frigyes

Nem tudom,
de nekem a feleségem gyanús

Egy férj naplójából

Nov. 1.

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

Febr. 15.

De nekem mégiscsak gyanús a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták, és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

Márc. 2.

Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem, mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem, kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalem­berrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és kérdeztem tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofon vágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

Jún. 14.

Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál' istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

Aug. 3.

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözött mindig, és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer' az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Így most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer' én abban a percben, amikor akarom, visszagom­bolyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem.

Aug. 10.

De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdtem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte, és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Okt. 31.

Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma este hazajövök, és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamban. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? de az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyújtottam a gyertyát, és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Nov. 7.

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a feleségem. Este mindig rá gondolok, és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

Dec. 25., karácsony

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppant a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem, és feleségem rögtön karjaimba omlott - mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják.

Varnus Xavér – Folytatás

http://www.mek.oszk.hu/03000/03006/

Faludy mulatságos történetet mesélt el Karinthy Frigyesről. Karinthy második feleségét, Arankát az első világháború idején ismerte meg, kinek férje orvosként a fronton harcolt, ám 1918-ban nem érkezett haza. Egy év múlva a magyar parlament a férjet holtnak nyilvánította, így nem volt akadálya, hogy az író feleségül vegye a nőt. Mit tesz Isten, a férj egy évre rá, Japánon keresztül, fél lábát elveszítve hazaérkezett a szibériai hadifogságból. A kellemetlen helyzetben roppant gáláns módon viselkedett, ugyanis lemondott Karinthy javára Arankáról. Ennek ellenére Karinthy roppant módon szégyellte a történteket, és éveken keresztül kerülte az orvos társaságát. Ám egyszer a végzet mégis karjaiba sodorta: már belépett a New York Kávéház egyirányú forgóajtajába, amikor észrevette, hogy az orvos odakint vár rá. A nyomorék férfi mankóját eldobva átkarolta, megölelte, megcsókolta, és hálásan ezt rebegte a fülébe: „Fricikém, drágám, a másik lábamról is lemondtam volna, hogy megszabadulhassak Arankától!”

Aranka házasságuk során meglehetősen bővérű teremtésnek mutatkozott. Kedvencei a bolti segédek, festőlegények és cselédlányainak szeretői voltak – akkortájt éppen egy nyakigláb, s szinte még kamasz szépség. Karinthy csupán annyit kért tőlük, hogy maradék jó hírét ne tegyék kockára, s akármit is csinálnak, diszkréten csinálják. Ezt mindketten megígérték néki, s ennek szellemében minden délután három órakor felszálltak a 4-es villamosra az Oktogonnál, amelynek hátsó, nyitott peronján – amely olyan volt, mint egy mozgó terasz – egészen a Margitszigetig csókolóztak. Bemenvén a szigetre, kiválasztották a leggyérebb lombozatú bokrot, ott hemperegtek, és még pont sötétedés előtt, nehogy a természetes világítás elhalványuljon, visszaszálltak a mozgó teraszra, már ott belekezdve a búcsúcsókokba. Karinthy fortyogva tűrte a gyalázatot.

Néhány héttel később az írót nagyobb előadásra hívták meg egy előkelő pesti klubba, ahol sok száz ember előtt a nemi élet időskori vidámságairól beszélt, mely szerint mennyivel izgalmasabb most a szeretkezés, ugyanis fiatal korában mindég sikerült, most meg hol sikerül, hol nem. Amikor ezeket a mondatokat kimondta, Aranka – ki az első sorban ült, kéz-a-kézben a szőkeséggel – kivette a kezét a fiatalember kezéből, tölcsért formált a szája elé, és odakiáltott Karinthynak: „Azért a potens sem kutya, Frici!” A pillanat leforrázó volt Karinthynak. Néhány másodpercig csöndben állt, s a közönség azt gondolta, már nem is folytatja az előadást. De aztán újra belekezdett, s már-már úgy tűnt, hogy adós marad a visszavágóval. Az előadás utolsó perceiben azonban – mikor már ismét kiült a kamaszos vigyor az arcára –, így szólt hallgatóságához: „Búcsúzóul szeretném egy minapi álmomat elmesélni önöknek, mikoris testileg fölvitettem a mennyországba, s ott álltam az Úristen trónja előtt, kitől jobbra Jézus Krisztus, balra pedig a Szentlélek ült.

– Ki vagy te? – kérdezte az Jóisten.

– Karinthy Frigyesnek hívnak.

– És mivel foglalkozol?

– Magyar író vagyok.

A Jóisten sopánkodva a szájához emelte kezét:

– Ó, te szegény Karinthy Frigyes! És melyik újsághoz írsz?

– Az Est munkatársa vagyok.

A Jóisten még hangosabban sopánkodott:

– Ó, ó, te szegény Karinthy Frigyes! És ki a feleséged?

– Hát...Aranka.

Mire a Jóisten odafordult Jézus Krisztushoz és így szólt:

Te jampec, tűnsz innen a fenébe! Karinthy, ülj a helyére!”

Karinthy első felesége