Payday Loans

Keresés

A legújabb

A POLGÁRMESTER ÚR - 2. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

TOLNAI LAJOS


A POLGÁRMESTER ÚR

 

Regény

ELSŐ RÉSZ

 

(folytatás)

 

IV.

Bethlehem József ügyvéd úr odasúgott a rendőrfőnöknek: Domikám, velem jössz, ott lesz a vén Porgeli felesége, foglald el; öregem - ölelte át a másik percben Tarczali urat -, nagyon jó vesepecsenyénk van, s ha nem csalódom a hamvasi udvarból malacunk is. Tudod, Lina remekel a malac süttetésben. Ropogós, öregem - he!

S ropogtak ízelítőül a Józsi ügyvéd amerikai fogai.

A polgármester valami nyomatékos okkal hárította el a szívélyes meghívást.

- Jó, jó - nevetett az ügyvéd -, félünk otthon valakitől. Szép a szeretet, de ha madzag: tisztelem.

A rendőrfőnök is nevetett, s a két tanácsos is nevetett, akik hívás nélkül is belekapaszkodtak Bethlehem úr karjaiba, s a malac felé irányozták lépteiket, s kénytelen volt Tarczali úr is legalább mosolyogni a tréfán.

Vidáman, barátságosan váltak el egymástól.

- Nagy jezsuita az öreg - jegyzé meg az ügyvéd a polgármesterre célozva.

- Hanem túljárunk az eszén - válaszolt az az ülnök, aki a nagy pipával violaszínű orrával délben a polgármester kedves vendége volt -, férfiban gyanús, mikor a szentet adja. Részemről mindig elkerültem. Meglátjátok, egyszer nagyot csattan az ostor. Kezdek valamit érezni.

Minő örömmel fogadták a társak e gyalázatos szavakat!

Domi is megveregette a beszélő vállát, az ügyvéd úr meg derékon ölelte, mint kevéssel előbb a polgármestert.

Mindnyájan rögtön készek voltak érezni azt a valamit.

- Gondolod, hogy az az erdő - tévé föl e kérdést az ügyvéd, szimatolva a levegőben az után a valami után.

- Láttátok, hogy kisárgult a főispán?

- Jól mondod, Domi pajtás, ehhez az erdőhöz a pecsétes Péli állását köti - úgy hallottam.

- Felséges konc is. Meglehet, Tamás úr is ebből szeretné a leányát kistafírozni. De azt nevettem, hogy adta az igazságost. Barátom, mikor ekkora vadra lövünk, mindenki a húsát méri előre - szuszogott pipájával a violaszín ülnök.

A durva élc oly édes hangulatba hozta a jó barátokat, hogy kacagva léptek be a Józsi ügyvéd pompás, új házába.

Éppen ilyen derülten nyitotta ki Tarczali úr is a cserfaszínre festett utcaajtót.

Oly szép, andalító májusi alkony vala. A leányok kinn ültek a széles folyosón, s Aladárral s ennek diáktársaival dalolgattak. Nézték a csillagokat, s bennök azt a ragyogó jövőt, amit minden leány meg fog egyszer nyerni - bizonyosan.

Nyolc-kilenc óra körül járhatott az idő.

- Apám - szökött atyja elé Gizike -, odabent várja a báró. Már egy órája is lehet, hogy itt ül.

- Apám - állott elő Aladár is -, ugye megígérte, hogy ezen a nyáron felvisz Pestre, ha jó vizsgát teszek. No, Tarján, szólj - fordult egyik diáktársához -, hogy feleltem ma is a bánnak.

- Kitűnőre.

Mely apa szívét ne töltené be ily gyermekes öröm és vágy - igazi gyönyörrel?

- Talán, most hagyjatok békét - rázta le magáról az apa gyermekeit, és sietett be az öreg báró úrhoz.

- Allá...ázatos szolgája - lépegeti a kis, törpe ember nagy ősz fejével, s előre megnyerni akaró, kegyes, arisztokratikus mosolyával a polgármester felé -, hát maga mit csinál ilyen későn is azokkal a maga vad tigriseivel? Azt akarja-e, hogy azok egyszer magát, mint a farkasok parancsoló vezérüket, széttépjék? Kedves barátocskám, magára nekünk még igen sokáig nagy szükségünk van.

Az öregember belekapaszkodott a magas szál polgármesterbe, s úgy sétáltatta föllebb-alább, néhány bókot mondva a polgármesternére, ki nagyon jó színben van, s napról napra szebb, s úgy is kell, hogy szebb legyen.

- Egy órája, hogy itt szépelgek, barátocskám, s maga nem siet haza - ez nem jó. Tudja, a jó házastársaknak mindig kell egy kissé egymást félteniök, hacsak éppen formalitásból is.

- Mi eddig nem úgy éltünk, méltóságos báró, és nem bántuk meg - tekintett szeretettel a polgármester távozó neje után.

Ez udvariaskodó ürességek után a báró hirtelen tárgyára tért.

- Mondja, barátomuram - nézett élesen a báró a polgármester szemeibe -, hogy áll az a fatális erdőügy? Nekem Péli ma keserűen panaszkodott. Magunkra vagyunk? Beszélhetek bátran?

- Kérem.

Az öreg báró csöndesen kivette szivartárcáját, odatette szó nélkül a polgármester elé, egy finom havannára rágyújtott, s kis, töpörödött termetét jól beleásta a fekete bőrdívány vánkosaiba, hogy szinte csak nagy, imponáló feje látszott ki, s a füstfelhőn át méregette emberét.

Látta a polgármester elkomorodó tekintetéből, hogy nem lesz a dolog olyan könnyű. Rendezte harcosait.

- Mennyi ideje annak, hogy Samu gróf magát Buziásról Várhegyre hozta, illetve Gyertyámosra?

Mintha egy éles kést taszítottak volna a polgármester bordái közé.

Tarczali izgatottan fordította el fejét az öregembertől.

- Lesz húsz éve, báró úr - mormogá.

- Maga azóta a Samu gróf fiaival is jó viszonyban volt?

- Mint eddig, nagysád.

- Nem akarna-e rágyújtani? Azok a szivarok nem rosszak éppen.

- Ma már nem.

- A Májay grófok Louise által közeli rokonságba léptek Samuékkal - ezt tudja, barátomuram?

- Van szerencsém tudni, báró úr - emelte föllebb homlokát Tarczali úr, és készítette magát a küzdelemre.

- A Májayaknak azzal az erdővel közelebbről igen meggyűlt a bajuk és Felivel is, mert a Péli öccse, Ákos, Májay-leányt tart. Én nem akarok mélyebben beléereszkedni az ügybe, bár erre többször felkértek, ösmervén a köztünk levő barátságos viszonyt (csak kaszinós viszony volt, semmi egyéb), azonban ma, édes barátom, engedje meg - s itt az öreg báró egy percre lecsúszott a díványról s fölállt -, maga nagyon megfeledkezett a múltakról.

Megint visszaült a báró, s még jobban beásta magát.

- Hogyan érti méltóságod?

S hevesebben dobogott a polgármester úr szíve.

- Az ügyet bizonyosan téves alapon...

- Nem téves alapon.

- Oly térre vitte, mely semmiképp sem egyezik meg azokkal, amiket a néhai Samu gróf családja Tarczali Tamástól várna. Nem, nem háláról beszélek, azokat még csak öregasszonyok emlegetik, és némely koldusok gyakorolják, s rendről rendre ezeknél is kimegy a forgalomból; de igenis kötelességről, melyet megtartani sohasem volt férfiatlanság, engedjen meg, barátom, ön a mi emberünk - szabad így beszélnem -, sem magáról való megfeledkezés.

- Báró úr, én elsősorban a város tisztviselője vagyok.

- Ah, bah! Ameddig két-három telhetetlen polgártárs mást nem indít.

- Bármit indítana, mindig első kötelességem lesz védni az igazat.

- Mert azt olyan könnyen lehet tudni: két igaz közül melyik az igazabb?

- Csalhatatlanul annak, aki nem akarja magát ámítani.

- Tegyük fel, a Májayaknak nincs igazuk...

- Nincs - válaszolt nyersen a polgármester.

- Ez a hang, barátocskám, valami egyébről győz meg engem.

- És mi lenne az, báró úr?

- Sajnálom. Mi mágnások - nono, ne haragudjék ezért a névért, nem hangzik az oly nevetségesen -, mi mágnások, tekintetes úr, ha valakit egyszer bevettünk, és szerettünk, és a magunkénak láttunk, hát az olyat, még ha erős okunk volna is reá, nem szoktuk eldobni.

Kibútt a vánkosok közül - és mosolygott.

- Legyen biztos, kedves barátom - folytatá szelídebben -, semmi alávalóság sem forog az eszemben. Egy kis tisztesség rongyaink mellett még mindig megmaradt birtokunkban, s ezt a tisztességet semmiféle népieskedéssel sem lehet letörölni rólunk. Én is szegény vagyok, de nekem nincs családom, fenntarthatom büszkeségemet - a szegény Májayak, nem tagadom, rosszabbul állanak. Rosszabbul állanak, polgármester úr...

- Nem tehetek róla.

- Azaz, ön - villogtak a vénember szemei - határozottan amellett van...

- Igen, báró úr - sietett kiegészíteni Tarczali a báró mondatát.

- Hogy az erdő Várhegyet illeti?

- Igen.

- S ha én, egy hetven esztendős ember, volt törvényszéki elnök - ön azt mondja, a német időben: hát abban -, s ha én egy fejedelmi családból eredő, szegény báró - lássa ezt se szégyenlem -, s ha én azt mondom: ön és önök tévednek, mert az az erdő a városé sohasem volt, az eredetileg a Bethleneké volt, akkor elhiheti, hogy nem akarom a tekintetes úr kárát.

- Tökéletesen hiszem - válaszolt mosolyogva a polgármester úr.

- És tehát, barátomuram?

- A báró úrnak saját - és a Májay grófok szempontjából igazuk van, vagy lehet...

- De van. Nos?

- De nekünk is.

- És nem akar ön ettől a gondolattól elállni?

- Nem szabad.

- Hátha elvesztik a pert, mert becsületemre mondom, hogy elvesztik.

- Nem szabad.

- Mire alapítja ön ezt a nézetét?

- Legbensőbb hitemre s a jogra.

- Jó. De elvesztik perüket, s tudja, mi fog akkor történni?

- Kérem.

Az öreg báró felkelt, megtörölte homlokát, néhányszor végigsétált a teremben, s küzdeni látszott azzal, amit utolsó argumentumul mondani akart.

- Önnek, kedves barátomuram - és a báró félig a polgármester vállára tette kicsiny, sovány, pirosasbarna kezét -, szép, kedves családja van. Mi mindig gyönyörködtünk a mi Tarczalink emelkedésében. Higgye el. Ne vegye fogásnak.

- Ó, méltóztassék folytatni. Nagyon köszönöm, báró úr.

- Önnek egy nagyon-nagyon jó, okos felesége van.

- Áldom érte az Istent.

- Talán valamennyire Samu grófot is lehetne. Nem gondolja?

- Elösmerem, hogy boldogságomban az ő nemes szívének is sok része van.

- Csakhogy eddig mentünk. Ne szégyellje, barátom. Samu nem szégyellte, mikor házról házra járt, hogy az ő kedves tudósát főjegyzővé választassa Várhegyen. Nono, hallgasson ki engemet. Önnek itt most, úgy látom és hallom, nagyon jó helye van - igen?

- Igen, báró úr - felelé még mindig érces, határozott akcentussal a polgármester úr.

- Ezt a jó helyet, családja boldogságát, szép nevét, emelkedését ön már egy igen veszedelmes kártyára tette. Ha nyerne, amit nem hiszek, mit kapna? Semmit. Mintha csak egy lovat hajtott volna be a pásztor a város lucernájából. Az ön derék polgársága ezt éppen annyiba veszi.

- Semmi sem áll előttem abból, méltóságos uram.

- Semmi, csak az ön idealisztikus felfogása. Samu gróf elbeszélése után tudom - úgy tetszik, így van -, önt ifjúkorában is ezért űzték el hivatalából.

- Engem, báró - bocsásson meg -, sohasem űztek el hivatalomból.

Hevesen pattant fel székéről Tarczali, s odaállt a báró elé.

- Ma, édes barátom, de csöndesedjék, ezt a tréfát a szép, dicső ideálokért nem lesz tanácsos még egyszer eljátszani. Nem, nem. Ha veszt, ami bizonyos, akkor népszerűsége, hivatala - tehát ez is -, de bizonyosan sok fontos dolga vesztve lesz.

- Csak öntudatom tisztasága nem.

- Ah, hagyjon fel, kedves fiam, ilyen frázisokkal! Mikor kinevetnek valakit, mikor nyomorba süllyedt valaki, mikor a legmélyebb részvétlenséggel mellőztek valakit, ki keresi akkor, milyen annak a szegény ördögnek az öntudata?

- Lehet.

- Ez lehet, akkor az a szegény ördög sem ad már arra semmit, hogy midőn fényes öntudat volt, mert belátja, hogy nagyot tévedett; és mindenek fölött való, a kenyér, gyermekeinek ruházata, feleségének kényelme, vagy legalább biztos hajléka - hanem csomózzuk be a pert uram, s a főkérdéseket állapítsuk meg.

- Én, báró úr, tisztában vagyok mindennel.

- A múlttal is?

- Semmi múlt nem kötelezhet jogtalanságra - állott fel mereven a polgármester.

- Értem! - mosolygott a merészségen, és szánakozott az aggastyán.

Az öreg báró pár perc múlva csöndesen, nyájas köszöntés után távozott. A polgármester úr törekedett a legnagyobb tisztelettel kísérni ki az öreg báró urat, de mivel az öregség megsértettségében talán még hajlandóbb a haragra, mint az ifjúkor, a kis, topogó aggastyán kísérőjét csak egy tekintetre se méltatta.

Odafordult azonban a szintén kísérő polgármesternéhez, sőt, a még mindig künn beszélgető leányokhoz és Aladárhoz is, mindenkinek kezét nyújtotta, s kurta botocskájával úgy tapogatódzott ki a hosszú folyosón.

Nemcsak a feleség, de a gyermekek is azonnal észrevették, hogy itt baj történt, s a báró úr távozta után aggódva néztek atyjukra.

Mire való a sorstól vagy a gondviseléstől, hogy azokat se kímélje a jövő komor sejtelmeitől, akik semminek sem okai? Mikor apámtól egy éppen ilyen szép májusi estén, kigyúlt arccal és rekedt kiabálásokkal ment el főnöke, holott igen nyájasan köszöntött be hozzánk, s anyám a nagy budai almafa alatt sokáig, sokáig sírt, és egyet se szólt a történtekről, csak oda-odanyomta kis, sovány fájós fejét a fa vastag, kérges derekához én is, öcsém is, húgom is tudtuk, hogy Váraljára alighanem más fog jönni jegyzőnek, s mi a ház előtti patakban többet nem malmozunk, s korán érő, sárga szilvától és apró körtétől már nem mi leszünk betegek, és a ház előtti szép szőlőlugast se mi szüreteljük le.

Tarczali Eliz, mert menyasszony volt, s ő jegyesével a kert széles rózsás útján sétálgatott boldogan, nem látta az öreg báró tekintetét és összeszorított ajkait és édesatyja sápadt, kikelt arcát, s így az az árnyék, mely ma este testvéreit és jó szüleit éles szárnya hegyével megsuhintotta - őket elkerülte, de a többiek szíve megrezdült, mint az a kis madár, mely látván a veszélyt, se bokrán maradni, se onnan egy gyors suhanással szabadulni nem mer.

Gizella és Adrienne künn maradtak a folyosón. Aladár elment, hogy egy darabig barátait elkísérje. Gizella szorosan magához ölelte nővérét, majdnem mint az, ki egyszerre bukik ki a csónakból testvérével, hogy ott lent, lent is együtt maradjanak.

A szülők bementek az ebédlőbe.

A polgármester szótlanul foglalt helyet.

Minden oly csinos, tiszta, kényelmes, s boldogságot, megelégedést lehelt e szép hajlékban. A tágas, egymásba folyó szobák; a nagy bronzlámpákból kisugárzó világosság, a fehér, mocsoktalan padozat, a magas ablakokat elfedő kézimunka-függönyök. Minden bútor épségben, töretlenül a maga helyén; a díványok macskák nélkül, az asztalok alja apró kutyák raja nélkül.

Minden, minden azt hirdette itt, hogy a boldogság nem mese még ezen a világon, s hogy itt sokáig nagyon boldog emberek fognak élni. Csillogó, fehér porcelántányérokon hideg sült, friss retek, sajt, méz. Nagy, drága metszett üvegkorsóban víz, s egy kis aranyozott csészén néhány szivar s mellette egy öreg cseh, ki nyitott fejében hordta a gyufát.

A polgármesterné ott ült szokott helyén, s fehér szép gömbölyű kezeivel hol egyik, hol másik poharat, tányért helyezgette ide-oda.

Tarczali úr hátravetette magát a karos nádszéken, s merőn nézett maga elé a magasba, de most ott se látott mást, csak az öreg bárót. Ennek a hangját hallotta folyvást, s ennek az argumentumaival vívódott.

Igazán nem tudom, nem jobb lenne-e ilyenkor felkelni a feleségnek, magára hagyni a küzdő apát, míg az ismeretlen, láthatatlan alakok kivonulnak a forró agyból és vergődő szívből, s a férj homlokára a hideg csurgó verejték helyett ismét visszatér a nyugalom, remegő, fakó ajkaira a mosoly? Nem jobb lenne-e akkor állani elő a sértő oktatással, amire minden jó nő annyira kész; a feddéssel, a gyanúsítással, mely a legbensőbb részvétből származik, s az aggodalmakkal, melyeknek nincsen - ha egyszer megindultak - se vége, se hossza?

- Te megsértetted a bárót - tőré meg a csöndet a jobban félő feleség.

- Hallottad? - lobbant lángra a férj izzó tekintettel.

- Nem.

- Kérlek...

- Csak feléd sem tekintett, mikor távozott, holott a leányokat megsimogatta, s még Aladárral is kezet szorított.

- Ó, effélékre egy ravasz ember mindig kész.

- Halmossy báró mindig nagyon jóindulattal volt irántad.

- Mikor hasznomat kellett venni.

- És te nem vetted-e hasznukat akárhányszor?

- Te is? - rúgta odább székét indulatosan a férj. - Hát mit csináljak? Eladjam a várost? Öljem meg a becsületemet? Legyek háladatosságból gazember? Hisz a báró sem akar mást!

- A báró a te hasznodat akarja, hogy ne kapj össze a főispánnal. Mindent elmondott. Meg akar oltalmazni egy oly pertől, mely csak minket temet el.

- Ő mondta? Ah, a lelketlen...

- Nem lelketlen az, Tamás, aki a veszélyre figyelmeztet. Tudod-e, hogy a múlt választáskor is egy hajszálon függött, hogy az urak meg nem buktattak? A polgárok, a te kedves polgáraid közül a legszájasabbak, Vörös Károly, Vasas István, Siklódi, az ács, a főispán parancsára mind kimentek a mezőre, szőlőbe, s ha Béla meg nem mozdít a kereskedőkkel mindent, most Bethlehem Józsi a polgármester, a te kedves, hű Bethlehemed, a fiad, Domonkos által.

- Ágnes, de Ágnes, hát elhiszed, hogy én szántszándékkal lopok, csalok, hamisítok, sikkasztok? mert ez a te lelkes báród egy körömhegynyivel sem akar kevesebbet. És mi alapon? mert egyszer egy becsületes öreg gróf jó volt hozzám. Hát jó, én készséggel visszaadom a jót, de becsületemet, jellememet semmi árért is oda nem dobom.

- A báró nem kíván mást, csak hogy te ne menj Pestre.

- Azaz, adjam el a város ügyét?

- Mért ne bízhatnád ezt az utat másra?

- Mert a lelkem - édes jó Ágnes, nem engedi. Csak addig akarok a polgármesteri széken ülni, míg városom bizalmát bírom, s váddal senki is nem illethet. Az a per rég foly, a városnak tökéletes igaza van...

- De ha elveszted?

- Ha elveszteném is, akkor is belemegyek.

- S ha azzal fognak gyanúsítani, hogy azért vesztetted el, mert...

- Ágnes - csapott kezével az asztalra a férj.

- Mert megvesztegettek az urak: ezt a vádat még koporsódba is melléd teszik. Élő példa előtted apám, a rendőrfőnök. Azért függesztette fel a főispán, mert azt mondta a főispán hajdújának: "Addig nem megyek, amíg nem reggelizem, én se vagyok kutya, mondd meg az uradnak." Az urak - mindent megtehetnek, amit akarnak - ó Tamás, most boldog ember vagy, mindenki irigyel bennünket. Azt ne hidd, hogy a hűségedért a balpárt majd főispánná tesz valamikor... Tudom, Szökő Gábor azzal csalogat, de aki legelőbb meg fog csalni: az ő, éppen ő lesz.

- Erre semmi gondom - utasítá el magától e képet gyöngéd kézlegyintéssel a férj -, becsület nélkül az se kellene.

- A báró azt mondja: a polgárság kész egyezségre lépni a grófokkal, s akkor jogoddal magad maradsz.

- Ebből ismerhetnéd meg a vén róka gonoszságát. A polgárság mint egy test ragaszkodik a joghoz, és áll mellettem. Nem félek senkitől, tisztán látom, amit látok. Aki legyőzhetne, az nem lehetne más, mint gyávaságom. Sorsom kezemben van, azzá teszem magamat, amivé bensőm, jellemem parancsolja.

Érintetlenül maradt minden étel az asztalon.

Egy pohár vizet ivott Tarczali úr, s szeretettel fogta kezébe a felesége forró kezét. Egy csókkal akarta megmutatni, hogy az istenek őmellette vannak, s egy igaz öleléssel, hogy karjai képesek arra a harcra, amit egy saját sorsát megteremteni akaró férfi harcolni fog híven, tántoríthatatlanul, az utolsó csepp vérig.

V

A gyermekek, még ha nagyobbak is, főképp a gondosabban, gyöngédebben nevelt leánygyermekek, nem arra valók, hogy általok minden jelenet, mely búsan vagy vidáman a szülők közt történt - a világból örökre elzárva maradjon. Talán, igen, én azt hiszem, a mély részvét viszi őket arra, hogy barátnéiknak a legfontosabb részleteket elbeszéljék. Zordan, keményen nevelt gyermekek szájából ritkán kerül ki valami rejtettebb házi titok vagy terv. A Tarczali-lányok bálványozták kemény, kurta nyakú anyjukat, és ha van ennek a szónak értelme, imádták: akkor ők imádták csöndes, hallgatag, örökké munkálkodó atyjukat, kiről még a leányok is nyilatkoztak: te Eliz, halljad csak, Gizella! Be szép ember ez a te édesapád. Nincs a városban, aki mindig oly tisztán öltözködjék, akinek a kezei majdnem oly fehérek volnának, mint a hófehér inge - ó, milyen ez a Tarczali bácsi!

Úgy, mert a mama is csinosgatta, mintha a jó és szép ember nem is férje, akit félteni kellene, hanem kedves, ifjabb fivére volna; és a leányok is öltöztették kedveskedve, mert anyjuktól látták. Aladár úgy beszámolt minden tettéről, iskolai élményeiről szüleinek, mintha azok legbizodalmasabb barátai lettek volna.

Édes, zavartalan boldogság volt az, mely élet neve alatt a Tarczali-családban folyt. El kellene az ilyen gyermeket minden más családtól rekeszteni, hogy ne beszéljenek senkivel, és el ne árulhassanak semmit.

A violaszín ülnökék nem messze laktak Tarczaliéktól, és a violaszín ülnöknek nemcsak hat növekedő leánykája élt, de anyja is, a vén Pap Józsefné néni. Néni? miért nevezik az ilyen vén, nyelves, töpörödött, ráncos, púderos képű asszonyt, az ilyen otkolonos, ragyás, örökké síró asszonyságot néninek? Mikor mindenki tudja - ah, én nem teszem ki magamat a vén Papné fegyverének.

A kert kerítésén át odaintette a néni Gizellát másnap délelőtt. És a madár nem csiripolhatta el énekét akkorig az ágon, mikor már Papné néni már mindent megtudott. A csúf vénasszony örömében az gondolta: mindjárt átveti magát a kerítésen, feltüzeli a polgármesternét, és megerősíti szándékában a polgármestert.

Nem. Mégis várt délutánig, akkor felvette legdrágább, szakadozott, de annál illatszeresebb dohányszín selyemköntösét, derekasan kipúderozta magát, kezét, homlokát, nyakát, azt a kékszínű göcsörtös eres nyakát, jól megnyomkodta a finom kolozsvári illatszerrel; rongyos fekete kesztyűjét felvonszolta; régi fekete csipke-fejkötőjét kopasz tarkójára illesztette - s nem is lehet tudni hogyan: ott termett Tarczaliéknál, számtalan csók után, melyekben a leánykát olvasatlanul részeltette, csakhamar módját kapta, hogyan lehessen egyedül a polgármesternével. Hírt, minden nagy és kis dolgot ezzel kezdett, vastag fehér kendőjét addig rakosgatta majd asztalra, majd a díványra, míg a kolozsvári finom illattal be nem töltötte maga körül az egész helyiséget - azután odaborult a Tarczaliné kezeire -, és zokogva beszélé, hogy ők mily szerencsétlenek, ellenkezőképp a Tarczali-család mily roppant szerencsés, és még mily roppantabbul szerencsés fog lenni nemsokára.

- Farkasom, a drága Farkasom írja Pestről, hogy a Tarczali uramöcsémnek ott a legszebb híre van a befolyásos körökben s minisztereknél. Arról is volt szó: lenne ő alispán, de minek lenne, mikor úgy hallatszik, hogy a párt főispánnak nézte ki. Ó, jól tudom én azt, édes öcsémuram, hogy Tamás öcsém nem kicsiny dologban töri most a fejét. Az erdő? Ó, ér is az az erdő valamit, már a nagyapám idejében perelte Várhegy - ma is azért a grófok nyesik, irtják: azért megy Pestre, hogy a befolyásos körökben meghányják-vessék az ügyet; most a kedves öcsémuramat egyszer követnek válasszák, aztán főispánnak nevezzék. Így lesz az.

S a vénasszony kifutott, hogy a leányokat sorra csókolja, azoknak szerencsét kívánjon, egyszersmind megszagolja, hogy készül-e már a kávé - s újból a díványra telepedett.

Előadta, hogy ők mily nyomorban élnek, amiben volt is igaz több mint kívánatos lett volna, s hogy milyen könnyű lenne Tamás öcsémnek, a drága aranyos Farkasomat választatni meg polgármesternek - a maga helyébe.

Tarczaliné mindent visszautasított, hogy szikráztak a haragos, fekete szemei, és komolyan felkérte a nénit, hogy hagyjon békét efféle beszédeknek, amikkel csak a Tamás ellenségeit szaporítja, s ha szereti a Tarczali-családot, ilyeneket fel se hozzon többé, és fogadjon el egy kis, jó, meleg kávét.

Papné néni ígérte, hogy elfogadja a jó, meleg kávét, de a beszédekkel, amíg él, föl nem hagy: büszke arra, hogy ő jövendölte meg legelőbb a Tamás öcsém főispánságát, s ő mondotta ki mindenütt, hogy olyan ember, mint Tarczali Tamás, nem is Várhegyre, nem is ilyen komisz fészekbe való. Ő már rég beszéli, és nem szűnik meg folyvást beszélni.

- Ó istenem, de néni! - sikoltott fel inkább, mint kiáltott a polgármesterné, kezét összecsapva.

Papné néni látva Tarczalinénak magas elragadtatását, odavetette magát az asszony keblére, s addig szorongatta, ölelgette, csókolta, míg a szegény áldozat éppen olyan illatos szagúvá és púderossá nem lett, mint ő.

A csóknak, a hízelgésnek, hódolatnak a legjózanabb emberre is szédítő hatása van. Tarczaliné küzdött a vénasszonnyal, többször letaszította magáról, ki akarván fejtőzni a gonosz karok öleléséből, többször kiáltotta: isten mentsen, nem akarok tudni semmi főispánságról, hallgasson néni, mindenre kérem, ami szent, férjemnek esze ágában sincs, és nem is volt soha ilyen őrültség, és ismétlem, az, aki legelőször...

- Ó, édes angyalom - minek titkolódzni én előttem, aki mindig anyai szeretettel voltam magához -, nem, ezt nem érdemlem meg.

És a vénasszony újból nyomkodta illatos kendőjével szemeit.

- Nekem Gizike beszélt el mindent, kedves öcsémasszony, hogy már a tegnapi ebéden sokat beszéltek az útról, a Pestre menetelről és a főispánságról. Az öreg báró is bizonyosan abban járt. Ó, mikor a bárók, grófok megindulnak - tudom én azt lelkem Farkasomtól -, hogy akkor nagyszerű dolog készül. Isteni dolog. De ki hitte volna mégis, hogy olyan hamar akkorát ugorjanak fölfelé. Nem, nem, én hittem, mert láttam, hogy a nép mint imádja Tarczali öcsémet, s az urak is hogy keresik a kedvét. Adja a jó Isten, tiszta szívemre mondom - mégis, uram teremtőm, nagy dolog: méltóságos asszony, méltóságos főispánné!

- Néni - szólt nevetve is, haragjában valamennyire enyhülve is a polgármesterné -, ne induljon meg gyermekbeszéden, nem úgy volt a szó - s elmondta röviden, hogy volt; hogy minden attól a bolond Bokrostól került ki, s az is csak úgy tréfából vetette föl a szót -, nevessen néni az egészen. Hogy is gondolhatni, hogy az én férjem vagy én, olyan bolondságokon jártatnók az eszünket? Nem-e élő példa előttünk a szegvárosi szegény polgármester sorsa? Nézze, mi lett Nagy Pál bácsiból?

- Ah, ezt ne hozza fel. Nagy Pál csak egy strázsamester volt, s a felesége nagy rokonsága után lett polgármester, s azért választották meg követnek, hogy szabaduljanak a boldogtalan tetteitől. S hogy ő odafent a felesége ösztönzésére főispánság után szaladgált, s a miniszter, mint egy eszelőst, kinevette, s most se követ, se polgármester, se főispán, hanem egy adósságba süllyedt szánandó ember, s mind szüntelen fellép követnek, polgármesternek, s mindig kikacagják, és mélyebben merül a nyomorúságba: annak Vilma, a gőgös Sólyomvári Vilma az oka. Itt, öcsémasszony nem az a nóta jár. Tarczali meg a vén Nagy Pál között ég és föld a különbség. Nem vagyok én bolond, öcsémasszony.

Papné néni fölszökött a díványról, s a legnagyobb megsértettséggel indulni készült.

De hogy ereszthették volna el így?

Leültették, addig kérlelték, ahelyett hogy kilökték volna, míg a vén rossz posztó mindent kivett a legalaposabban - egy jó, egy óvatos, egy okos asszonytól.

Ó, tehát nem az erdő, a nép szeretete, a szent jog az, ami Tarczali Tamás urat olyan élbe állította a Májay grófokkal s a főispánnal, hanem egy kis főispánság? - suttogtak néhány nap múlva itt is, ott is a város intéző köreiben.

- De hol? - ütődött meg a várhegyi főispán, mikor e borzasztó szemtelenségről a plébános úr értesítette. - Nagyon jól van, éppen kapóra! - kacagott a főispán út dühösen, amint az hiú természetéből folyt, és a sárga, kegyes arcú pap kenetesen, amint az az erkölcsök őréhez egészen talált is.

Otthon Tarczaliéknál a Pestre utazásig nevezetes változásokon ment át a házirend.

Tarczaliné, ki eddig mindig előrelátóbb akart lenni férjénél, és a túlságos hitű Tamást mindjárt megzsémbelte hevesebb reményeiben és magasabb gondolkozásában; aki eddig örökké készen volt a példákkal, a nagyon bízó emberek szerencsétlen életéből; és kifogyhatatlan volt aggodalmaiban, hogy Tamást egyszer nagyon megcsalják; a leggyöngédebben kezére dolgozott bölcs és nemes férjének.

Belátta némely órában, mikor álmai fölragadták, hogy a férfiak dolgait egy nő mégis nem mindig helyesen tudja megítélni. Vádolta is magát titkon, hogy sokszor méltatlanul bánt férjével.

Ó, milyen ilyenkor az a nő, ki kevély magatartását egyszerre alázatosra változtatja; aki ahelyett hogy tanácsokat osztogatna, várja a rendelkezéseket; ahelyett hogy haladna okosan régi útján, szilárd léptekkel, irányt adva a gyöngébbnek, s egy erős, durva karrántással fölemelve az elesettet vagy gyáván, kurta látással ingadozót, maga kezd szerényen tántorogni, kapaszkodni az erősebbe, s mint a vak, bizton, nyugodtan követi azt, akibe fogódzott!

A polgármester úr látva neje hallgatag elmélázását - de mely igazi, jó anya ne is mélázott volna el ily körülmények után -, többször aggódva kérdé:

- Ágnes, te rosszul vagy, és nem mondod - Ágnes!

- Én? - s hevesen, forrón szökött a jó nő férje karjaiba, mint az ifjú esztendőkben, mikor a gyerekektől ilyesmit nem kellett még restellnie.

A papának a legkedvencebb ételei kerültek az asztalra, legtöbbnyire azok, amelyeket a doktorok egypár veszélyes szédülés után szépen leszedegettek a napirendről, mineműek: a nagyon finom, friss, sertéssült; a kövér, felette fűszeresen készített gulyásos leves, erősen paprikázva; a pompás töltelékes káposzta, erdélyiesen, friss szalonnaszeletekkel, bőven, gazdagon ellátva azzal, ami fűszerszám és zsír; este kövér rostélyos, akár fok- akár vöröshagymával; finom pörköltek, úgy előállítva, hogy a legelső magyar ember is örömmel ülne mellé egy derekas vadászat után. És borok is. Ó és új, a felséges borszéki vízzel, melytől a haldokló is megépül, csak a vérmes embert találja a hirtelen odaszökött guta. Délelőtt, hosszas ülések után, ebéd előtt Boros úrékkal s a jó barátokkal egy kis hatalmas szilvórium. Ebéd után, mint mikor még semmitől se kellett reszketni a jó hitvestársnak - jó kis feketekávé a folyosón a fák alatt vagy a kertben a filagóriában. Pár pohár sör néha délután - hiszen az egész város úri közönsége issza kúra gyanánt. Ó, egyék szegény Tamásom is.

Tamásom eleinte - mint urunk a megváltó, a híres pusztai böjtölésnél - hevesen visszautasította a kedvezményeket; később úgy véletlenül, hogy éppen meg ne sértse a figyelmes feleséget -, egy-egy pohárral szóba állott; majd, azt hivén, hogy ezek is titkos orvosi rendeletből történnek, emberségesen hozzálátott mindenhez. S hízott hatalmasan.

A jó barátok igen derült képpel fogadták a régóta várt kellemes új rendet.

Bor megnyitja a nyelveket, de hányszor hízelgésekre, alacsony ámításokra. Bokros úr most kezdte élni igazán világát. Telhetetlen is lett a magasztalásokban, s a Tamás ellenfelei ócsárlásában. Számos, még eddig elrejtett, szép tulajdonai kerültek elő a polgármester úrnak. A violaszín ülnök mindenre mosolyogott, ivott, szítta a nagy feneketlen mélységű pipáját, és kifejezései szerént bevezette legszebb pohárköszöntőit. Mihály, Bethlehem Józsi, Czérna Pál a főjegyző örökös orrfintorgatásaival, melyek azt mutatták, hogyha ő beszélni akarna, százszor különb dolgokat tudna mondani, hanem sohasem szólt, csak készült, köhögött és ivott; a polgárok vezére István bácsi, az ács, a pléhes, a kőmíves, a vámos - a pesti út örve alatt többször megjelentek szeretve tisztelt pártfőnöküknél.

Ők mind tudták már a polgármester titkos célját, nem is állottak útjába, sőt alig várták, hogy valami véletlen új választásokra nyisson tért. Egymás közt ki is osztották már a posztokat. Ó, a legigazságosabban. A főispán úr tábora meg ezalatt az ellenaknákat ásogatta serényen.

És kérdem: ezekkel szemközt a polgármester úr mit tett?

A legszorgalmasabban végezte napi teendőit, kétszeresen dolgozott, hogy mire a deputációnak indulnia kell, minden fontosabb ügy le legyen jártatva. Amit csak lehetett, maga végezett. Nem akarta, hogy helyettese, valamelyik tanácsos restanciákkal vesződjék. Órákon keresztül tanulmányozta a pert, kérdezte az okmányokat, keresgette a kiegészítő iratokat, konferált a fogasabb ügyvédekkel, mivel a rendes tisztiügyészt nem tartotta megbízható embernek.

Így, így, sisakosan, fegyveresen - készen a leghevesebb harcra, várta az indulás óráját.

De hát a körülötte készülő vermeket nem vette észre?

Nem.

Mert senkit sem akart megcsalni, és mert bízott az ügy tisztaságában.

Nem vette észre a rendőrfőnök gúnyos mosolyát, mikor Domonkos a per felkerülésekor szemüvegén keresztül barátai felé megvetőleg kacsingatott; Pap Józsi ülnök malíciáit, mikor a nép jogainak védelme került szóba? Az ellenzék élénk sürgését-forgását a főispán háza körül?

Nem.

Miért nem?

Mert a becsületes, tiszta szívű ember úgy van teremtve, hogy az csak a maga dolgait nézze, és rejtett vermek és tőrök után ne szaglásszon. És felesége, okos, jó felesége elvesztette eddigi óvatosságát? Belement egy vénasszony hálójába? Nem tudott átlátni egy rongyos szitán? Belement a hálóba?

Belement, nem ment: egy jó anya százszor jobban szereti családját, és örvend minden szerencsének, amit az Isten ad, semhogy hálátlan szívvel elforduljon e gyötrelmes földi élet kínálkozó ajándékaitól. Semmi sem történik isteni akarat nélkül! Ezt tudnia kell. Sokan tudják is.

A jók, a tiszták, e szép ponton mindig örömmel nyugosznak meg.

Mindenek szépen, boldogan folytak a Tarczali-családban, és haladtak a felséges cél felé: csak egyetlen tétel okozott némi zavart a mama szívében. Tarczaliné sokszor bizonyos önváddal nézett Eliz leányára. Mit is akarnak ők e szegény teremtéssel? Meggondolták-é jól, hogy az a leány szereti-e azt a kereskedőt? Nem is szép ember, és mégis, mintha igen sokat tartana magára - vas- és fűszerkereskedő létére? Hányszor korholja Aladárt, hogy az mit olvas mindig regényeket, s mit fut örökké a színházba? Egy anya nem tudja azt eltűrni, hogy fiát megszégyenítsék. A leányokkal is sokat vesződik; csúfolja fehér kezeiket, holott a hófehér kéz egy leánynak mindig a legfőbb ékessége. Ne olvassanak annyit, szegény leányoknak nem a sok olvasás való. Ő tudja, hogy másképp fogja szoktatni Elizt. Másképp? És ugyan hogy? - az én leányomat.

Elszomorodott a jó anya e fenyegetésekre, de csak mostanában, mert régebben semmit se vett észre mást, mint: hogy Béla egy egész szorgalmas ember, tiszta életű, egy krajcár adóssága nincs, sőt, vett ám egy szép kőházat a főutcán, s a legcsinosabb és tartósabb bútorokat hozatta Bécsből és Brassóból felesége számára. Még zongorát is vett, hogy Eliz azt a keveset, amit tud, el ne felejtse. Akkor csúf se volt, és nyers se volt, és elbizakodott se volt: most kezd kiállhatatlanná lenni.

Mintha Istentől kapta volna a jó anya az intést, mert kitől is kaphatta volna mástól egy anya? Elhatározta, hogy Tamással alaposabban meg fogja beszélni ezt az elhamarkodottnak gondolt szövetséget.

Jól ki kell kérdeznie a leányt, nem szabad, hogy szerencsétlenné tegyék, odavessék, mint egy mostohát, holmi durva, közönséges embernek. Miért sietni? Várt leány mindig várat nyer, és ma már nem is ritka, hogy egy tisztességes leány harminc-harmincöt éves korában vegye fel a szép nászfátyolt. (Ő ugyan - amint bevallá - igen jókor ment férjhez, de akkor az volt divatban.)

Külön is vette Elizt.

Eliz egy öreg varróleánnyal kelengyéjét készítette a filagóriában. Dalolt, hogy vidám dala szinte metszette a jó szülő szívét. Egy műveletlen embernek - tusakodék lelkében - készítselek én tégedet, aki majd úgy bánik veled, mint egy csizmadialeánnyal!

S itt tűnt fel először határozott alakban anyai szemei előtt az a fényes úrikör, mely a főispánok termeit szokta betölteni. Nem, nem hitte ő még, hogy ez a valami közel volna, de a szív mélyébe lopakodott képet többé a tíz körmével se bírta volna kikaparni. Napról napra nőtt előtte fénye, kiváltak fényes, ragyogó tulajdonai, akikkel annyiak fölött tündöklik, és semmi lehetetlent se talált abban, hogy valaki egyszer igazán elnyerje az irigy emberek között méltó jutalmát.

Tarczaliné intett leányának, hogy jöjjön.

A leány nevetve, dalolva szökött anyja felé - kezében a nagy csomó finom vászonnal.

- Tedd le azt a vánkoscihát, Eliz - ráérsz.

Eliz nem tette le, ő tudta, hogy a menyegző néhány hét, s mennyi még a munka. Gizelláék is mind azt dolgozzák most a Hegyesi-nővérekkel.

Egy kis szőlőlugasban gyöngéd szeretettel és sajnálkozással ölelte át az anya leányát.

- Eliz, légy őszinte anyád előtt, még van időd - szereted-e Bélát?

- Én, anyám...

- Nos? Semmitől se félj, anyád vagyok. Lelkemre nem venném, hogy erőltettem valamelyik leányomat. Engem sem erőltettek drága szüleim.

- Hiszen - pirult el belső, édes hévvel az igénytelen arcú leányka...

- Te azt gondolod, hogy ennek okvetlen meg kell lennie. Ó, várhatunk. Még tizennyolc éves alig vagy, holott a méltóságos Gábor-leányok a harminc felé közelednek, és még sem sietnek. Nem, édes leányom, mi téged nem akarunk kidobni a házból.

- Sohasem is gondoltam arra.

S hullottak a leány könnyei.

Az anya áldotta a sorsot, az isteni gondviselést, hogy bátor fellépte által egy szerencsétlen házasságnak vágta be útját. S könnyek közt ölelte meg a szegény gyermeket. Simogatta, kényeztette és bátorította, hogy legyen őszinte, mondjon el mindent, mert mind ő, mind atyja jó néven fogja ezt venni.

- Nos, tehát, édes Elizem, nyilatkozzál.

- Én szeretem Bélát.

- De Eliz - húzódott félrébb az anya félénk leányától -, igazat szólj.

- Isten úgy legyen velem, és úgy áldjon meg, amily igazán szeretem.

- Jó, jó - mormogá az édesanya, a nem várt eredményt latolgatva -, szíved szerént cselekedjél. De gondold is meg jól.

A boldog leány átölelte anyját, és édes sikollyal szökött fel, mikor látta, hogy Béla - úgy-ahogy a boltot néhány percre segédjére hagyta - felé közeledik.

Semmi dísz nem volt a magas, kissé meghajlott termetű ifjú emberen, csak egy kis virágbokréta durva, vereses kezében, s egy mosoly vékony keskeny ajakán, s apró fekete szemeiben az a tűz, mely reszketett, mint izzó napon a nyári napfény.

Tisztelettel, de minden hajlongás és hamis, alázatos kézcsók nélkül lépett a kereskedő leendő anyósa elé; átadta jegyesének a virágot, s odaült a kis padra, és kérte a nőket, hogy folytassák az édes beszélgetést, és hogy hallhassa ő is.

Ezalatt megfogta a kereskedő a leányka puha, sárgásfehér kezét, és ha nyugodott valaha női kéz szerető férfi kézben, a Tarczali Eliz forró kezecskéje így pihent abban a kézben, mely pár perccel előbb, meglehet, durva súlyos vasdarabokat tett ide-oda vevői számára.

Nemsokára a gondos édesanya eltűnt, s az ifjak szíve egyszerre reszketett, dobogott.

De mégis egy főispán-kisasszony szíve egy - egy... Ah, talán...

 

(folytatása következik)

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------


Tolnai Lajos (író)

 

Tolnai Lajos arcképe

Tolnai Lajos, eredeti nevén Hagymássy Lajos (Györköny1837január 31. – Budapest 1902március 19.) író, publicista. A modern magyar irodalom egyik korai előhírnöke.

Élete

Hagymássy Sándor községi jegyző és Kolozsváry Julia fia, született 1837. január 31-én Györkönyben (Tolna megye); elemi iskoláit Gyönkön, a középsőket Nagykőrösön végezte, hol négy évig volt Arany János tanítványa, kitől sok buzdítást és tanítást nyert. Azután az újonnan fölállított református papnevelő-intézetbe került PestreBallagi Mór,Székács József és Török Pál vezetése alá és kitűnő sikerrel tette le papi vizsgáit; Török azonban lefoglalta a pesti református főgimnázium számára, ahol Tolnai Lajos a magyar, latin és görög irodalomnak tanára lett.

Kisfaludy-társaság 1866-ban választotta be tagjai sorába. 1868-ban Marosvásárhelyre hívták meg lelkésznek, holErdély c. szépirodalmi lapjával a főváros figyelmét is maga felé tudta terelni. Majd báró Apor Károly erdélyi főúr segítségével Kemény Zsigmond Társaság néven szépirodalmi kört alakított, melynek későbbi Közlönyét is ő szerkesztette. Híveivel csakhamar meghasonlott és megkezdődött ellenségeskedése, mely harc teljesen felforgatta lelkületét és erre szüksége volt, hogy igazi szatirikussá legyen.

1878-ban a Petőfi Társaság választotta tagjai sorába. 1879február 13-ánkolozsvári egyetemen bölcseleti doktorrá avatták és a budapesti egyetem még azon évben magántanárrá habilitálta. 1884-ben önként lemondott lelkészi állásáról, Budapestre költözött vissza. Munkáival temérdek sok ellenséget szerzett magának; ezért érthető, hogy sokáig nem tudott megfelelő álláshoz jutni, mely küzdelmes életét valamivel kényelmesebbé tette volna.

Ezen évek alatt bámulatos tevékenységet fejtett ki az irodalom terén cikkeivel, tárcáival; volt idő, mikor egyszerre három regényét közölték a lapok. Végre 1889-ben a főváros szolgálatába jutott, előbb mint óraadó, majd mint rendes s igazgatótanár a IX. kerületi polgári iskolánál. Sokféle próbálkozása közül, mellyel új irányt akart szabni irodalmunkban, kiváló nevezetességű Irodalom című kritikai hetilapja (1887), melyet saját költségén adott ki és jórészt maga írta. Meghalt 1902. március 19-én Budapesten.

Tolnai Lajos volt a modern magyar irodalom egyik előhírnöke. Leleplezte a társadalmi és erkölcsi visszásságokat, mintegy Mikszáth Kálmán,Tömörkény IstvánMóricz Zsigmond útját egyengette. A hivatalos irodalmi nagyságok mind ellenségei voltak, élükön Gyulai Pál, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, s korabeli osztálytitkára.

Az ő műve alapján készült "A pénzcsináló" c. film (1964) Pécsi Sándor főszereplésével, Bán Frigyes rendezésében.

Művei (válogatás)

  • Tolnai Lajos költeményei. 1865.
  • Tolnai Lajos beszélyei. I–II. 1867.
  • Az én ismerőseim. 1872.
  • A báróné ténsasszony. I–II. 1882.[1]
  • A nemes vér. I–II. 1882.[2]
  • Az oszlopbáró. 1884.
  • A falu urai. 1885.
  • Dániel pap lesz 1885.
  • A polgármester úr. I–II. 1885.[3]
  • Az új főispán. 1886.[4]
  • Eladó birtokok. 1886.[5]
  • A jubilánsok. 1886.[6]
  • Szegény emberek útja. I–II. 1888.
  • A mai Magyarország. I–II. 1889.
  • A rongyos. 1890.
  • Elbeszélések. 1892.
  • A mi fajunk. 1893.
  • A paizs. 1894.
  • A grófné ura. 1897.
  • Sötét világ : [önéletrajzi regény]. 1898. [7]
  • A megjavult adófelügyelő. Bev. és kiad. Komlós Aladár. 1946.

Források

  1. 2. kiad. Bev. Mikszáth Kálmán. 1909.
  2. 4. kiad. Móricz Zsigmond átdolgozása. Bevezetés Simó Jenő. 1950.
  3. 2. kiad. Bevezetés Szenes András. 1962.
  4. 2. kiad. Bevezetés Vajda Miklós. 1955.
  5. 2. kiad. Tolnai Lajos válogatott művei. Bev. és kiad. Gergely Gergely. 1958. MKI.
  6. 5. kiad.: A jubilánsok. A szentistváni Kéry-család. Bevezetés Teleki László. 1956.
  7. Eredetileg a Képes Családi Lapokban közölte folytatásokban.; A sötét világ. 1942. 2. kiad. Bev.Dávid Gyula. 1955.
Commons
Wikimédia Commons tartalmazTolnai Lajos (író) témájú médiaállományokat.

+

A pénzcsináló

A Pénzcsináló - YouTube

 

www.youtube.com/watch?v=x4Yybp6eayc
2014. jan. 18. - Feltöltötte: Régi Magyar Filmek
A Pénzcsináló. Régi Magyar Filmek.


fekete-fehér, magyar vígjáték, 88 perc, 1964 (12)

rendező: Bán Frigyes
forgatókönyvíró: Bencsik Imre
zeneszerző: Fényes Szabolcs
operatőr: Forgács Ottó

szereplő(k):
Pécsi Sándor (Bányai Péter)
Békés Itala (Lina)
Gobbi Hilda (Hagymássyné)
Egri István (Mikola)
Greguss Zoltán (főkapitány)
Temessy Hédi (Kerényiné)
Ungváry László
Esztergályos Cecília
Márkus László
Bán Frigyes

A századfordulón játszódó filmvígjáték hőse Bányai,
a szegény írnok, aki tehetséges pénzhamisító.
Egész valósághű bankjegyeket tud rajzolni,
és ezzel megszabadul égető pénzgondjaitól.
Ráadásul még házsártos anyósa is bíztatja.
Egy ambiciózus detektív, Mikola felfigyel a hamis bankjegyekre,
és vidéken is nyomozni kezd a pénz- és a kutyabőr-hamisítások után.
Bányai karrierje pedig egyre feljebb ível...

A pénzcsináló
LAST_UPDATED2