Tabi László

A szerelmes ember

Budán volt dolgom. A Gellérthegy előtt mentem el, ott találkoztam vele. Hatalmas gránitkövet görgetett maga előtt, homlokán csorgott a verejték és az orra mellett összefolyt a könnyeivel.

— Koncsek! — kiáltottam fel megrendülten, mert felismertem. — Koncsek! Mit csinál?

Réveteg tekintetet vetett rám és egy fényképet vett elő. Vöröshajű fiatal nőt ábrázolt. Odatartotta elém.

— Mász Panni… — dadogta bőgve — ez itt Mász Panni… Halálosan szeretem.

Vadul csókolgatni kezdte a fényképet. Részvéttel szorítottam meg a kezét.

— Meghalt? — kérdeztem.

— Nem — zokogta. — A fodrásznál van. Itt van randevúnk.

Összeesett. Ügyesen fellocsoltam, tovább zokogott:

— Én nem tudok Mász Panni nélkül élni…

— Hát elhagyta magát?

— Nem hagyott el… Még csak az kéne. De el fog hagyni, ha nem hozom be valamelyik színházhoz. Színésznő. Pannikám, édes Pannikám…

Később erőt vett magán és elmondta, hogy Mász Pannit egyetlen színház sem akarja szerződtetni, mert olyan tehetséges, hogy minden együttesből kirína. Mász Panni olyan tehetséges, mint Duse és Garbo egy személyben, de sokkal tüzesebben csókol. Hogy Mász Pannit mégis elhelyezze valahol, ő — mármint Koncsek — írt egy történelmi drámát is, amelyben három szerepet játszott volna Mász Panni. De a darabot egyetlen színház sem fogadta el, mert túl jó, és nem szabad elkényeztetni a közönséget. Reggel 6 órakor kel — mármint ő, Koncsek — és egész napját azzal tölti, hogy szereti Mász Pannit. Azért kel korán, mert különben éjfélig nem tudna végezni.

— Barátom — zokogta —, ahogy az a nő jár-kel, ahogy az a nő lélegzik, ahogy az a nő emészt — hát ilyen még nem volt. És ezt a nőt nem szerződtetik!

Bőgve mondta el, hogy eddig három színigazgatót párbajban megölt, négyet nyílt utca során leköpött, egyet csak felpofozott. De ez sem használt. Mász Panni örökre szerződés nélkül marad, mert túl tehetséges.

— Szeretem — hörögte vérbenforgó szemekkel — szeretem! A haját, a szemét, a körmit, a foghúsát, a nyelőcsövét! Panni! Panni!

Ráborult a gránitkőre és apró szilánkokat hasogatott le belőle a fejével, úgy rázta a zokogás. De én mégis megkérdeztem:

— És ez a hatalmas terméskő, ez minek, Koncsek?

Kisírt szemmel kezdte magyarázni:

— Négyezer ilyen követ görgetek fel a hegyre. Ez az első. Van ott egy kis telkem. Felépítek egy kőszínházat. Szerződtetem Mász Pannit. Az én darabomban fog fellépni. Én leszek a zenekar és a jegyszedő és a súgó. És csak én fogom nézni, ahogyan játszik. Nem való az mindenkinek… Panni! Panni!

Ekkor megérkezett a nő. Mász Panni. Szép és ápolt volt. Rákiáltott Koncsekra:

— A frász a pofádat Géza! Már megint izzadsz és véres a fejed és ki van bőgve a szemed. Na gyerünk tovább!

És belerúgott Koncsekbe. Az mosolyogva nézett rám:

— Látja, hogy törődik velem?

És tovább görgette a követ fel a hegynek. Piros vércsík mutatta az utat, amerre mentek.

(Kaján Tibor karikatúrája)