ELSŐ RÉSZ

I

A várhegyi polgármester úr, aki nem lehet több negyvennégy, negyvenöt évesnél, és így magas polgári állása dacára is megengedhető, ha tart valamit a külsőre: íme, éppen fekete nyakkendőjét köti fel. Azaz, inkább neje köti, egy jól termett, köpcös, barna asszony, csokorra, mégpedig gavalléros csokorra.

Csontos, nagy, ferde homlokú asszonyság, hatalmas orral, mely zord férfias erélyről tanúskodik; széles, előrenyúló állal, nagyobb fogakkal, mint éppen kellene, de oly nemes, jóságos tekintettel, hogy az ember ily nőnél mindenre inkább gondol, mint hízelgő bókokra.

- Várjon csak még néhány percig, Réz uram - szól ki a tükör elől a polgármester úr a másik szobába -, mindjárt átadom az irományokat, s megyünk. Ugye, öreg, ma kemény napja lesz valakinek - mi?

- Akkor sem nekünk - mosolyog bizalmaskodva a vén, görbe, ősz emberke.

- Ne beszélnél, Tamás, olyan barátsággal ezzel a vén, ravasz emberrel - súgja oda férjének a feleség alig hallhatólag, amit azonban a vén szolga meghall, s édes örömmel megjegyez.

- Ó, Ágnes, te mindenkit ravasznak tartasz. Azért, mert atyád jóságával visszaéltek: abból semmi se következik. Vannak-e már sokan, Réz uram?

- Nagyon sokan, tekintetes polgármester úr - válaszol alázatosan a szolga, de megsértett tekintettel kísérve a polgármesternét.

- No, és kik, kedves öreg?

- Egyszer ott van mindjárt a főispán úr őméltósága.

- S az örmény doktora, tanácsadója s a plébános ugye?

- Éppen úgy. A vastag doktor úgy magyaráz, hogy majd felveszi a piacot.

- Hát a polgárságból kik vannak ott?

- Az eleje mind, a színe-java. Úgy várják a tekintetes urat, mint az atyjukat.

- A polgárság az enyém - hajlik a férj büszke örömmel neje felé.

- Vajon Vörös Károly úr ott van-e már? - kérdi a szolgától.

- Rettenetesen szidja az urakat, majd leesik a kis kalapja kövér, kevély fejéről.

- No, ezt pompásan találta, öreg - nevetett a polgármester.

- Ne nevess - súgja a nő -, mert Réz mindjárt megviszi neki egy pohár borért.

- Hát a vastag Poklos János?

- Ott van, s az egész mészároscéh, tímárcéh - István bácsi.

- Ne féljetek, a szopori erdő a mienk lesz.

- Haladjunk.

Így, amint derült mosollyal s egyenes katonás tartással kiadja a parancsolatot: lehet látni, hogy a polgármester úr talán sok is egy kisvárosi polgármesternek. Miért? Egy polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, nyírett hajúnak, örökké pislogó, véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek, felkötött állúnak, hogy sohase lehessen kivenni: mit gondol; unalmas, monoton, kásás hangúnak, néhány hatalmas intéző kedvét keresőnek, ridegnek, zárkózottnak, fukarnak, gőgösnek, mert akkor minden ember fél tőle. És ez nagy előny és nyereség.

Tarczali Tamás úr mindezeknek éppen az ellenkezője.

Alig látszik többnek harmincévesnél. Dús gesztenyehajú, hogy egyharmadával befedhetné az én kopasz fejemet; piros egészséges képű, melyet az emberszerető mosoly örökké derűben tart; nyílt, nyájas tekintetű; s nemcsak hogy el nem palástolja, de talán a tenyerére teszi, amit gondol. Bizodalmas a túlságig, mert még senkit sem csalt meg, és senkinek sem igen tartozik, sem ígérettel, sem pénzzel.

Azt hiszi: első a nép, az a nép, amelyet annyian kizsákmányolnak, s mely mikor a pohár csordultán bosszút akar állani: azt szúrja le és szaggatja szét, aki legelőbb útjában kap.

Tarczali úr igazán hatalmas egy szál ember, széles vállakkal, hosszú, vastag nyakkal, s olyan mellel, hogy azzal akármilyen vihart fel lehet fogni.

Ah, de már, mindenki ott van a tanácsház előtt. A polgármester úr is ehol jön, azzal a bizalomkeltő, derült arccal, mely tud hinni a dolgok természetes rendjében. Kiáltják a párthívek:

- Mind itt vagyunk, polgármester úr.

- Csak körömszakadtig, uraim, barátaim. Igazságos ügy nem bukhatik el.

- No, de ez kemény nap lesz - morzsolják a párthívek kezeiket.

- Ahol a főispán örményeivel - zsoldosaival.

- A plébános! De megálljon csak...

- Senkit se kell fenyegetni - tekint vissza a polgármester úr mosolyogva -, ő is a miénk.

- Az az uraké! Minden pap az uraké!

Kinyílik a nagy terem ajtaja. Látni az élénk, haragos tekinteteket.

II

Szilárd magatartású, kis, gömbölyű, díszes feketébe öltözött úriember halad egy magas szál, sovány, barna arcú, fekete, tollas kalapú úrhölggyel Várhegy fő utcáján:

- Jól nézek ki? - mormogja az élelmes, pirosra festett hölgy.

- Aha, legjobban. Amál te - te ma elragadó vagy.

- Persze, ilyen rongy ruhában. A színpadon föl nem vettem volna.

- Csak egy kis szerencse üssön be, nagyszerűen kistafírozlak.

- Unom, mikor hazudozol. Fogj karon.

Karonfogva mennek, és minden szembejövőre kiváló nyájassággal mosolyognak, mint oly boldog halandók, kiknek vagy semmi bajuk nincs, vagy mindenkivel jó viszonyban akarnak lenni.

Utánuk a várhegyi leányiskola egyetemes cédula- és mindennemű jelentés-kihordozója igyekszik, mégpedig futva, mivel így véli megszerezni a város jóindulatát. Száraz, kis, keszeg ember, de a legjobb kedvvel végzi feladásait, s így bármely komor szív tanulhat tőle - erényt.

Sokszor látom, minő jó hatást tesz az még a szomorú felekre is, mikor látják, hogy a göthös, kis Bocz uram mily derülten szaladoz a halotti cédulákkal. Halál, gyászposztó, koporsó, elvesztik ilyenkor rémületes tekintetüket.

- Izé, izé - tekint hátra az úrhölgy mérgesen, hogy a piros festék szinte megkékül széles arcán -, úgy vigyázzon ám azokra a finom képekre, mint a szemevilágára.

- Éppen hogy úgy is vigyázok, pedig a bal szemem régóta nem ér egy fakovát. A tekintetes polgármester úr abban a szép sárga házban lakik - szólal meg figyelmeztetőleg a táskahordozó.

- Azzal a szép, négy, utcai ablakkal? - kérdi az úr lágy, édes hangon.

- Igen, bizony.

- Saját ház, természetesen.

- A felesége háza, Benedek-ház.

- Túl magas, bolond egy tető - szólt nézegetve a házat -, régi francia divat. Ha leégne, ilyet nem építenénk többet. No, és mennyi melléképület! Itt, úgy látom, még nem történt biztosítás. Tábla sehol. Ez jó jel. Általában, amint tekintetemmel végigfutottam e városkát, úgy vettem észre, még elég érintetlen városka lesz. Nono, be fogjuk népesíteni a Glória táblácskáival. Nagyszerűen kistafírozzuk magunkat, drága Amál. Az én ruhám is mind még a karmesteri ruháim, csak a jó kefe tartja őket. Főképp cipőim adták be a kulcsot. Szerencse, hogy állandó jó időnk van.

Az úrhölgy nyakkendője csokrait igazgatta, és vékony, festett ajkait szedegette rendbe, és őszülő fürteit ereszgette magas homlokára. Azzal akart hódítani, amit még a kegyes idő meghagyott.

- Én már, Málikám, kötéseimről biztos vagyok - csak te is el tudd helyeztetni árvácskáidat.

És gyönyörrel legeltette az úr kékes pápaszemein keresztül is szemeit a díszes kis épületeken s táblamentes házakon.

- Csak te álld meg a sarat - válaszolt a hölgy. - Sokat ne hazudozz, mert észreveszik.

- De ha sok ember csak akkor biztosít.

Be kellett lépni a cserfaszínre festett csinos utcaajtón.

Tágas, tiszta udvar tárult ki szemeik előtt, sok, sok baromfival és árnyas eperfákkal. Széles, verandaszerű folyosón haladtak végig, melyre gazdag lombú vadgesztenyefák vetettek kellemes árnyékot.

- Ah, be kedves hely! - sóhajtott az úrhölgy. - S mekkora kert amoda.

- Gizike - eredj csak; mondd nincs itthon senki. Ó, de mennyi csavargó, képárus, bútorárus, kelmeárus, biztosító. Siess, leányom. Senki sincs itthon. Nem kell, nem kell - csattogott a polgármesternő hangja.

- Papa nincs itthon - hajolt ki félig egy előszoba ajtaján egy szép, sugár leányka.

S mutatott hosszúkás fehér kezeivel Bocz uramnak - aki vigyorgott a kapuban -, hogy: nem kell, nem kell.

Hanem az idegen úr és asszonyság - éppen mintha a legnyájasabban hívná őket valaki - szíves mosollyal haladt előrébb. Távolról jövő várt rokonok nem szöknek vidámabban a tárt karokba, mint az úri idegenek a leányka felé rohantak.

- Apám a gyűlésben van...

- Nem tesz semmit, drága kisasszonyka. - S egy névjegyet nyújtott elé. - A vörösvásárhelyi polgármester úr őnagyságától: Vermes Pál úrtól.

- Férjemnek szól.

A polgármesterné végre is kénytelen volt elvenni a névjegyet, melyen e sorok voltak: "Bakalovics Márk urat, a Glória biztosítótársaság ügynökét ajánlom becses figyelmedbe. Régi barátod, Vermes Pál. Nagyon szeretném, ha egyszer meglátogatnátok. Vagy talán mi megyünk le egyszer a felséges szép Erdélybe. Hogy éltek? Adj hírt. Márk bácsi rólunk mindent elmond."

Úgy tetszett, mintha ezek az utóbbi szavak más kézzel lettek volna írva vagy legalább az eldörzsölt tinta más alakúvá tette e néhány meleg betűt.

A polgármesterné éles szeme észre is vette a dolgot, és annál figyelmesebben vizsgálta a két idegent.

- Biztosan tudom, tisztelt nagysád - hajlongott ide-oda Bakalovics úr -, Palágyi gyógyszerész úrtól, régi kartársamtól, mert én is gyógyszerész voltam, igen, tőle tudom, hogy azon a két-három kisebb tárgyon hamar át fognak esni a polgármester úrék.

- Kérem, azt hagyjuk el, férjem senkinek se szokta megmondani, hogy valamely gyűlésnek mikor lesz vége. Miben szolgálhatok?

Bakalovicsné haragos szemekkel adta tudtára férjének: szemtelen, ne tolakodjál!

- Engedje meg, nagyságod - hebegé a kopasz, köpcös emberke égre emelt tekintettel -, ah, ez a szívbaj! Minden olyan idegessé tesz, engedje meg, hogy nőmet, született Farkas Amáliát, a homokréti városi főkapitány nővérét, a mecséri Farkasok közül, bemutathassam.

Ezalatt a két nő közelebb lépett egymáshoz, s Bakalovicsné egy ügyesen alkalmazott mozdulattal megölelte és megcsókolta a polgármesternét.

A csók még asszonyok között is sokra ad jogot.

Bakalovicsné egész rokoni szeretettel fordult most a leányok felé, és bizodalmasan sorra csókolta őket.

- Leányom, Eliz - mutatá be az anya.

- Nagyon örvendek. Ah, minő gyönyörű szőke haj!

- Leányom, Gizella.

- Nagyon, nagyon örvendek. Valóban büszke lehet, nagyságod.

S Bakalovicsné egy csomó hízelgő szót morzsolgatott - csak úgy -, mintha nem is tudná, mily éktelen magasztalásokat szór a piruló barna leánykára.

- Leányom, Adrienne.

S egy kistermetű, szögletes arcú leányka lépett elő, nagy sasorral, igen magas homlokkal, mely mintha kissé ferde lett volna.

- Bocsásson meg a boldog, édes mama, de nem tudom elnyomni megjegyzésemet: rendkívül szerencsés alkotású színpadi arc... Nagy, remek, görög orr, vékony ajkak, kitűnő szabású áll és magas homlok, mint a mama. Nem tehetek róla: engem egy tökéletes arc mindig elragad. Tudom, onnan van egyfelől, hogy foglalkozom a festészettel, és másfelől, hogy Pesten szüleim házánál a legszebb társaságokat volt alkalmunk fogadni. Igen, ifjú koromban a színipályáért rajongtam. Hangom nem volt szerencsés fekvésű, és... különben szebb tért foglalok el így.

- De édes Amál - a legjobb althangod volt...

A villámló tekintetek ismét rendreutasították a fecsegő embert.

Dicséret, magasztalás mindenütt meghozza jutalmát. A polgármesterné se tudott többet oly kimért, óvatos lenni, mint eddig, átengedte anyai szívét az édes érzéseknek, s gyönyörködve fordult egyik leányától a másikhoz.

Eliz legnagyobb volt, mintegy tizennyolc-húsz éves, csinos, bár éppen nem szép, dús, vereses hajjal, egészséges, piros arccal, melyet a nyílt kék szemek elég kedvessé tettek.

Gizella tizenhat éves lehetett, sugár, magas termetű, sötét, fekete hajú, sárgásfehér arcú, nagy, tüzes szemű, hosszas, egyenes, vékony orrú leányka. Azt gondolom, szebbnek tarthatta magát Eliz testvérénél, mert szemeire hajló haját mindegyre föl-fölvetette, s vékony, szép ujjaival megint visszaigazgatta.

Adrienne - ó, Adrienne kisasszonyon semmi se volt szép. Őt azért kellett annyira megdicsérni. Széles, csontos homlok, nagy, férfias orr, előrenyúló áll, kissé szabálytalan széles fogak... Nem, az ilyen arcot csak szegény, nyomorult vagy gonosz indulatú ember mondhatja szépnek, még az édesanya előtt is.

Ó, milyen jólesett az anyának, hogy az a leánya, ki hozzá legjobban hasonlít - íme, egy idegen úri asszonyság szerint is a legszebb.

A nők nem azért nők, hogy gyöngéd, közlékeny szívük hamar egymáshoz ne vonzza őket. Bakalovicsné mindenkinek eltalálta gyöngéjét azonnal. Eliznek haját simogatta, azt a nagyszerű, dús, csillámló, veres haját: Gizellának a gyönyörű fehér kezeit szorongatta hosszasan, míg Adrienne-nek a komoly, tragikus (saját szavai) magatartásán nem tudott eléggé csodálkozni.

- Ó, igen, a nagy Rachel ilyen lehetett gyermekkorában - kiáltott fel elragadtatással. - Ó, sokszor bámultam Pesten. Imádtam, isteni jelenség volt a görög kosztümökben, mint Antigone, Phaedra, Elektra!

A leányoknak mindjárt el kellett mondani: ki volt Rachel, és hogy Pesten milyen dicső világ van, hogy egy művelt, szellemdús, bájos, ifjú leány valódi szerencsét csak ott csinálhat, hogy ő maga is sohase jött volna ily messze vidékre, ha a dicső Erdélyt, amit koszorús regényíróink oly égi szépnek, regényesnek festenek - egyszer bár életében meg nem akarta volna látni. Így jött ő e felséges földre, mint a kultúregyletnek elárusító megbízottja.

Bakalovics úr megrántotta nője karját, hogy inthet már a szolgának.

- Szt - sziszegi a nő.

- Jó - tehát várok.

- De - fordult Bakalovics úr, mintegy csak úgy véletlen a polgármesternéhez - megengedi, nagysád, hogy amíg nőm a kisasszonykákat - kérem, kérem, csak beszéljenek -, addig én egy szerény kérdéssel bátorkodhassam. Ha kartársamnak elbeszélésére jól emlékezem, akkor itt egy derék, felnőtt, kedves fiúnak is kell lennie.

- Igen, van egy fiunk, Aladár, most végzi itt a hetedik osztályt.

- Éppen, mint az enyém. Biztosítanunk kell jövőjét. Szép lenne, ha megösmerkednék a két fiatal.

Bakalovicsné már vizsgálta a falon függő ócska Antónia-féle képeket, és kihívó modorban kacagta és készítette az utat, egy szerencsés vásárhoz - ő még csak most kapta meg ím a fonalat főtárgyához, de megkapta.

- Tehát, méltóságos asszonyom, a boldogság útja, a szerencse épülő hajléka - állott elő Balakovics úr -, a biztosítás jó korán, ez az egyetlen kikötő. Éspedig a legjobb társaságnál. És - és ezzel valódi talajára lépett Bakalovics úr is - én a Glória egyik vezérágense vagyok.

S átnyújtotta névjegyét.

- Annyit, azt gondolom, szerénység nélkül mondhatok, hogy monarchiánkban manapság a Glóriánál erősebb alapokon álló biztosítási intézmény nem létezik. Hogy kérem? Tetszik valamit mondani?

- Nem szóltam.

És mosolygott a polgármesterné.

- Tudom, tudom, akart valamit mondani a nagyságos asszony. Több helyt tették azt a megjegyzést. Igaz, hogy egyik-másik főemberünk fölötte nagy lábon él, túlon-túl elegáns házat tart, költséges jour fixeket, drága lovakat, paripákat - és ez nem szül jót. No, nem egészen úgy áll, amit az eredmény fog legpompásabban bebizonyítani. Annyit bátran kikiálthatok, hogy becsületesebb, korrektebb eljárás, mint a miénk: sehol is nem képzelhető. A Glória örökké fog élni. Ismerem jól az alapokat, az elveket, a személyeket, a fő- és altörvényszéki elvbarátokat, magasrangú tanárokat, zsurnalisztákat, fent mint alant. Ó, igen, asszonyom! Mindenütt vannak erős acélkapcsaink. Hálózatunk áttörhetetlen.

Bakalovicsné, mintha valami kulcsot kért volna, rácul e szavakat mondá: szemtelen, legalább az én vásáromat ne rontsd el, ne hazudozz annyit összevissza. Eredj valamerre.

A jó feleség e szavak után mosolygott, ártatlan örömmel mosolygott, s a lelkes Glória-ügynök úr is mosolygott, mert kérdem, vidám dolgokon ki ne mosolyogna e komor életben?

- Tehát, nagyságos asszonyom - folytatá dicső emberbaráti harcát -, én abban a biztos hitben vagyok, hogy minden jó nevelésű ifjúnak múlhatatlanul biztosítva kell lennie. Ezt a szent kötelességet egy szülőnek is elmulasztania - nem volna szabad.

- Aladár van már biztosítva.

- De nem nálunk - nevetett büszke fejtartással az ágens úr.

- A Morisonnál.

- A Morisonnál? - az, asszonyom, egy rablóbanda.

S előkerültek a kékes cédulák, tarifakönyvecskék, s kihullott a nagy bőrtárcából egy csomó hamis és nem hamis névjegy, távoli rokonok, jó barátok, tanulótársak becses, rábeszélő madárfogó lépvesszői.

Azalatt, míg Bakalovics úr a lépvesszőket szedegette, a feleség újra egy jót döfött rajta, mely titkos biztatás után a derék ügynök úr csakugyan kitántorgott gyöngyöző homlokkal, vidám mosollyal, hogy valahol a szomszédban próbáljon szerencsét, a polgármester úr megérkeztéig.

Odabent megnyílt a képvásár.

Felséges képek, kezdő és nem kezdő írók, költők, művészek, színészek, színésznők, nagyhírű, országos képviselők a jobb- és baloldalról, a legtetszetősebb és tetszelgőbb állásokban, fél profilban, negyedben, egy nyolcadban, derékig, térdig vagy csak a nyakig, ki ahogy inkább hitte, hogy hódítani fog.

Némely költő saját kezűleg írt versecskével látta el arcképét...

- Ah! - kiáltottak fel a leányok örvendezve ennyi nagy ember láttán...

- Műveik is itt vannak, díszkötésben - biztatá őket Bakalovicsné -, a legolcsóbb árban adom. Ajándék, csak az irodalom terjedjen.

Bakalovics úr is erélyesen apostolkodik az udvaron.

Nézegeti az épületeket, a csűröket, istállót, kocsiszínt, a szomszéd háztetőket, de nézi azt a vénembert is, aki a tyúkól mellett nagy lassacskán vágja a fát.

A percentecskék szaporodnak, s a kis gömbölyű ágens úr belemerül a legédesebb reményekbe.

Csak úgy emelkedik öreg szíve a biztató képek varázshatása alatt.

- Mi az, mi az, barátom? - lépett közelebb Bakalovics úr a favágóhoz. - Maga is ide tartozik?

- Ide, uram.

- Hej, öreg - fogja ezt a szivart. Mondja, járnak erre biztosító ügynökök?

- Üstös, cigány, nem több.

- No.

- Egy vörös gazember a sima beszédeivel addig járt a nyakamra, ölelgetett, tömött szivarral, hogy biztosítottam a feleségemet. Azt mondta: néhány hónapok alatt elpusztul.

- No és?

- Az asszony ma is él.

- Csakhogy ez nem a Glóriánál volt, öreg.

- Merthogy éppen ott volt; pusztítsa el a szent a gonosz férgeit.

Nyílott éppen a kapu, s két-három úriember lépett be.

- A polgármester úr.

- Talán? - illegeté magát tánclépésekben Bakalovics úr mély hajlongásokkal, kalapját hóna alá kapva. - A méltóságos...

- Én a polgármester vagyok.

- Akkor bátor leszek odabent egy névjegyet szolgáltatni át, egy régi kedves magyarországi barátjától.

A régi barát szó derült mosolyt varázsolt a polgármester úr ajkaira.

- Első szent kötelmemnek tartottam - ugrándozék az ágens úr -, hogy beléptem első órájában e város nagyérdemű méltóságos polgármesterénél tiszteletemet tegyem.

- Kérem nem vagyok méltóságos, bár Erdélyben lakom.

- Ah, kérem nagyságos uram.

- Az se vagyok, uram, miben lehetek szolgálatára.

- Én Bakalovics Márk, volt gyógyszerész és földbirtokos Kikindán, jelenben a nagyhírű Glória újon kinevezett ágense vagyok, különben a tekintetes Vermes Pál, vörösvásárhelyi polgármester úr névjegye, melyet odabent szerencsém lesz átaladni, mindent megmagyaráz.

- Vermes úr jól van?

- Ó, nagyszerűen. Háza, földjei, erdei, tavai, ökrei. Igen szerencsés. Különben a névjegy mindent megmagyaráz, azaz mindent elmondhatok, fel vagyok reá hatalmazva.

Beértek.

Hangos, vidám zsivaj töltötte be a szobákat. Ágy, asztal, szék, zsámoly minden képpel volt beterítve. Bakalovicsné egész eréllyel dolgozott.

Bakalovics úr látva a roppant hatást és haladást, melyet jó neje azalatt tőn, míg ő értetlen favágókkal vesztegette el becses idejét: egy percig se habozott, hogy a tarifakönyvecskéket napfényre hozza.

Elfelejtette, hogy ő most mennyit beszélhetne Vermes polgármester úrról, de most csak a biztosítási csoportok tűz, víz, jég, fagy, élet-halál lebegtek villogó szemei előtt.

A magyarság úgy tetszik, egy percre minden veszélytől megszabadult. A vizeknek, áradásoknak nem volt erejök; a tűzromlások, koldusbotra jutások, kéregetők senkit se fenyegettek; jég, fagy körmetlenül, fogatlanul állott, megszégyenítve a Glória hatalmas kezei által.

Nem lehet csodálni, ha a polgármester úr és három társa az első percekben e nagyhatású momentumok varázsa alatt a bemutatásokat mellőzte.

Végre azonban erre is rákerült a kívánt sor.

- Barátom, Bokros Péter úr - mutatá be a polgármester a Bakalovics párnak azt a vörhenyes, jól megtermett, öntudatosan mosolygó embert, ki bátor megjegyzéssel rég kimutatta már, hogy ő itt gyakori jelenség, és egészen otthonosan érzi magát. Ugyanis egy süteményes tálból több ízben törögetett, kínálás nélkül, s arra az üveges szekrényre is nemegyszer fordította tekintetét, ahol apró csinos pálinkás poharak állottak.

- Ó, Tamás - mondogatá Bokros úr edegélve és a fölséges képekre hovatovább kevesebbet adva -, ma nagyszerű ember voltál, úgy nem beszéltél még soha. Beillettél volna egy kis Kossuthnak. Be, be.

- Halmos Béla úr, kereskedő - vegyes...

- Igen, fűszer, déligyümölcs és valamennyiben vaskereskedő - szökött előtérbe a karcsú, de a nyakánál (mint a sokszor hajlongó embereknél az bekövetkezik) kissé előrehajló, barna fiatal úr, kevés tüskés bajuszát és hegyes szakálltalan állát egész Bakalovicsné asszonyságig vive.

Bokros úr már kiemelte a kis poharakat és a jó gyékényes butykost is, és mit sem törődött az udvariaskodással, saját becses személye foglalta el merőben.

- Aladár - kiáltották egyhangúlag a leányok, szeretettel és büszkén vonva magukhoz azt a szép nyúlánk ifjú legénykét, ki a polgármester úrnak szakasztott képmása volt, ugyanazokkal a szabályos vonásokkal, s ugyanazzal a jóságot sugárzó tekintettel.

Most a társaság csakhamar két részre oszlott.

A polgármester úr karon fogta Bakalovics urat, és szobájába vezette, követvén őt Bokros úr, kezében egy jó darab süteménnyel, s azzal a kíváncsisággal, ami a mindennapos házibarátot megilleti. Bakalovics úr még le sem ülhetett, már Bokros úr egy hatalmas tajtpipára gyújtott, a díványra heveredett, s úgy várta nyilatkozatukat.

- Tamás, láttad a vén főispánt a zsíros, híres pecsétes kabátjában, majd megütötte a guta. Iszonyúan levertük. Fölségesen beszéltél. Tessék, tessék, folytassák.

S a nagy pipa, mint valamely gőzmozdony, úgy füstölt.

- Papa - tekintett be a félig nyitott ajtón a polgármesterné -, egy percre.

- Ritka becsületes ember lehet ez a polgármester úr - fordult a polgármester távozta után Bakalovics Bokros úrhoz.

- Nem hiszem, hogy a két magyar hazában volna különb polgármester. Legjobb barátom. Egy napig se tudnánk ellenni egymás nélkül. Én idevaló birtokos vagyok. Erősen sok összeköttetésem van fent, mint alant.

- Ó, könyörgöm, akkor szabad lenne-e kérnem méltóságodat.

- Ön a Glória ügynöke, tudom.

- Azzal dicsekszem.

- Nemigen lehet pedig. A Glória nagyon rosszul áll.

- Kérem, de kérem.

- No, erről ne is beszéljünk. A mi városunk egyszer egészen leégett. Nos, mit kaptunk? Egy nagy csomó becslést meg huzavonát meg pert meg üszkös gerendákat. Hagyja el, inkább gyújtson pipára, úgyis itt ebédel ön is. Mondja, hogy áll a baloldal Magyarországon?... A polgármesternek nagyszerű rácürmöse van, én csináltam, ajánlhatom, igyék. Nekem, uram, egy kissé le kell néznem a pincébe, mert tudom, hogy a nagy út ma tökéletesen elfoglalja a polgármestert.

- Micsoda nagy út?

- Pestre mennek a minisztériumhoz.

Bokros vette a kulcsokat, minélfogva Bakalovics úr kénytelen volt átsétálni a nőkhöz.

Bakalovicsnét a legmelegebb társalgásban találta a karcsú, hosszú kereskedővel. Mi volt természetesebb, minthogy egy szempillantás alatt ott termett a hűtlen társ mellett.

- Igen - folytatá a kereskedő úr suttogva -, Eliz kisasszony jegyesem. Március tizenkilencedikén történt az eljegyzés.

- Kérlek - figyelmezteté megrovással a nő férjét, kezével odább taszítva.

- Kérem - lépett hátrább Bakalovics, mintha színpadon állott volna -, ne tessék gondolni, hogy... hogy... én... tessék megjegyezni: kulturális állás.

- Én ezeket a képeket csak passzióból árusítom.

- A polgármester - vevé fel a szót a felérkezett Bokros úr fontoskodó fejmozdulatokkal - ma nagyszerűen bebizonyította, hogy óriásilag fölötte áll a főispánnak.

- Már az igaz, Tamás - bólingatott a másik két ebédre érkezett vendég is, de olyas tekintettel, melyből ki lehetett venni, hogy olyan óriásilag aligha áll felette.

- A főispán kimutatta, hogy mennyire érdekelt fél, s mennyire semmi előtte, mint mindig, az igazság. Ötször-hatszor odarántotta a doktort, ki pipacs arcával, festett szakállával, kappan hangjával, fanyelvével és érthetetlen dadogásával mindegyre interpellált, opponált, szedte-vedte az atyafiságát, a boltosokat, az uzsorásokat, de csak nevetségessé tudta magát tenni, mert elárulta, hogy mi van a zsákban - egy nyomorult kérelem királyi tanácsosságért vagy nemességért - a nép vére árán. Levertük...

- A tekintetes polgármester úr hatalmasan védte álláspontját - szúrta közbe e pár szót a pipa mellől az árvaszéki ülnök.

- Taps, éljenzés - és maga is tapsolt Bokros úr kövér tenyereivel - s üvöltés a nép részéről. Minő taps! Te, te voltál a főispán, Tamás.

- Lehet még - mormogá - az adóellenőr, tudok én még erre eseteket.

- Fog is lenni - erősíté Bokros úr, hogy ebben is ő álljon elöl. - Mikor kimondatott a közakarat, hogy deputáció menjen a miniszterhez Pestre, éspedig egyenesen a polgármester vezetése alatt - a gyapjú-nyakkendős főispán nevetett, mint mikor el akarja hitetni a néppel valami furfangját, hogy ő is éppen ezt akarja.

- Kiket választottak a deputációba? - kérdé a két nagyobb leány.

Bokros úr intett a két hivatalnoknak, hogy hagyják el, meg fogja ő mondani, de hogy színezze a hitvány dolgot - előbb nevetett hangosan.

- Négy tag megy, ötödik a polgármester. Kettő a főispán részéről, kettő a Tamás részéről, István bácsi meg Vörös Károly a mi részünkről. Az egyik főispáni küldött az örökös interpelláló örmény doktor, a főispán satellese, vagy inkább trombitása, a másik Czilley Béla, az örökösen ingyen utazó professzor, a fülig adós hamis kártyás, a Várhegy szerkesztője. Méltóságos úr! Kilencszázhetvenhat holdat akart volna átjátszani a főispán a Májay grófok kezére...

- Kilencszázhetvenhat és negyed hold erdőt - szólt közbe az árvaszéki ülnök...

- Tehát legyen ezer hold, mert annyi is lehet, de a körmire koppantottunk a németnek. És fogunk, remélem, máskor is...

- Míg a polgármester úrból nem lesz főispán - jegyzé meg az adóellenőr.

- Hagyjátok, barátim, ilyesmire sohase vágytam, csak kötelességemet teljesíthessem pontosan.

A polgármesterné felhíván az urakat, hogy ha úgy tetszik, foglalnának helyet - oda mutatott a számos telt üvegekkel megrakott hosszú asztalra.

- Ah, hogy beszéltette a professzort - folytatta még az asztalig is Bokros úr -, az istenért, uraim, hogy kapunk így vasutat, de kaszárnyát, adóhaladékot, törvényszéket? Mit gondolsz jó népem? Egy kis erdőcskéért, egy tál lencséért oda veted-e a jövőt?... Nevettük a jó madarakat - ó, rég ismerjük őket a tollukról.

Minden fogás étel után megáradt az ügy alapos, részletes tárgyalása - csak az erdő, a pesti út - a diadal.

Bakalovics úr egy kis sarkocskát se kaphatott, ahonnan a biztosító társulatok, illetőleg a Glória emberbaráti célzatait fejtegethette volna. Tehát evett, és hatalmasan ivott. Ó, hogy ivott? Amint csak egy elkeseredett, szerencsétlen ember ihatik.

Későn, késő délután vonult odább a Bakalovics-pár új hadjáratra. Mind a férj, mind a feleség ki volt pirosodva, és meg nem állhatták, hogy ne mosolyogjanak.

- Csináltál kötést? - kérdé a nő.

- Nem lehetett, de ételben, italban fölségesen dolgoztunk. Stuart Máriát vagy akár Vénuszt - most adhatnád.

És messze hangzott a lelkes nevetés.

- Ne hazudoztál volna összevissza annyit, de úgy rohantál az emberekre, mint egy útonálló.

- Mert bizony te sem különben a művészeiddel - ha-ha-ha!

- Szemtelen! Visszamegyek a színpadra...

- Én meg a karmesteri székembe - hahaha!

És a dülöngő, boldog ember erősebben kapaszkodott glóriájával dicső és szerencsétlen Stuart Máriája csontos, sovány karjaiba. És nem bírta megállani, hogy rezes botjával ne verje a taktust Dunanan-hoz, és egy-két futamot a tágas, tiszta utcába bele ne kiáltson.

Ó, nem ártott az annak a csöndes, széles utcának sem.

III

Azt gondolom, hogy egy nagyon jó társaságban élvezett, jó ebéd mindig megkívánja, hogy az ember egy kissé pihenjen utána, és kedves benyomásait részenkint dolgozza fel a lélek. Tarczali Tamás polgármester úr azonban nem ösmerte: mi az ilynemű pihenés. Meg is jegyezték róla, hol barátai, hol ellenségei, hogy nem kellene annyira vadászni a népszerűséget, hogy mindig ő legyen első a hivatalban és utolsó a távozásban. Ez a pedánsság illetlen, de végeredményeiben bűnös. A városi tanácsos urak közül nem egy vélekedett így.

Tarczali úr ím a délelőtti órákban is munkában van. Éppen bizalmi értekezletet tart elvbarátaival a miniszter őnagyméltóságához fölterjesztendő, felette fontos ügyben.

Számosan ülnek a zöldasztalnál. Mint a sakktáblán, itt is minden figura játszik. És én azt mondom, ebben van az igazi demokrácia.

Aki győz, az mindig és mindenütt a központ, a nap, melyre néznek; a nap, melytől meleget és világosságot várnak. Ő a bölcsesség forrása, az erő megdönthetetlen kővára, az ékesszólás teljessége; ő egy termékeny, gazdag gabonaföld, állandóan, szakadatlanul ért búzával, melyet az elvbarátok rokonaikkal, barátaikkal, cselédjeikkel folyvást aratnak és aratnak, dalolva, örvendezve; kimeríthetlen szorgalommal hordva csűreikbe, éspedig nyáron, mint télen egyaránt.

Nincs valami dicsőbb jelenség, mint az ilyen szerencsés központ.

Itt lehet látni, hogy az emberekben mekkora még mindig, annyi évezredes csalódások után is, a bizalom, mily kiapadhatatlan a remény, mily forró a szeretet. Hogy csüngenek az ilyen ember ajkain, hogy tapsolják meg minden szavát, hogy építenek rögtön mondásaira, mily készek egyetlen intésére fölemelkedni, és parancsára kiontani az egész világ vérét.

Hogy bálványoztassunk: az nem megy olyan röptiben.

Magunknak kell nevelnünk, fáradhatatlan türelemmel, oszlopembereinket.

És kikből? Hogy?

Tetszett Tarczali Tamás úrnak, hogy a szegény, árva Mihályfi Domonkost, a napidíjnokot, a polgármesteri irodában - ki éppen úgy lép, mint ő; ki éppen úgy fésüli a tömött, szőke haját, mint ő; úgy tartja a fejét, egy kissé hátravetve, mint ő; ki éppen azzal a békési dialektussal beszél, úgy kezdi a toasztjait, eltanulja szójárásait - s mindenütt a nép pártján van, a szegény, becsületes, jó nép pártján: ó, ezt a fiút emelni kell. Méltó reá.

Feltette lelkében - ebből oszlopot csinálok.

A magas ifjú nyílt, merész arcával, izmos karjaival, ruganyos, ép alkotású lábaival, kidomborodott, büszke mellével, éppen alkalmas volt egy jó oszlopnak.

A hűséget, alázatosságot, szorgalmat, szolgálatkészséget ki ne szeretné megjutalmazni, csak ezt tette a polgármester is, mikor néhány gyorsan váltakozott fokozat után egy viharos képviseleti gyűlésen Mihályfi Domi aljegyzőt rendőrfőnökké választatta.

Mekkora öröme volt Tarczalinak, mekkora ebédet adott a derék Mihályfi tiszteletére. Ott a közönség előtt, abban a fölemelő tudatban, hogy egy szerény ifjúnak pályát szerzett, megölelte, megcsókolta, és kedves Domi fiamnak mondta.

Tarczali Tamás úrnak jóakarói, barátai számtalanszor mondogatták: pajtás, azt a vén alattomos Buzás Jóska pénztárnokot ne dédelgesd, azt ki kell választatni, az még minden polgármesternek titkos és engesztelhetlen ellensége volt.

Tarczali a leggyöngédebb volt iránta mindig, talán azért, mert rágalmazták előtte, és újból és újból megválasztotta. Oszlopot csinált belőle.

Buzás úr emberei előtt rendesen így adta elő a dolgot: igazán nagy kínomba került, hogy ezt a jöttment Tarczalit megint polgármesterré tettem.

Az örmény Bagdi bácsi szenátor úr is ott ül csónakhosszúságú és görbeségű csizmái alatt kis kutyájával, bele-bele kiáltva a tárgyalásba: Kamisz fűispány, pakkoljon innűt, hegyezzik otthun zabot. Majd igazítjuk mük a magunkit. Dehogynem, kéne nékije erdő, szép erdő kicsiny kamatban. Haj, haj!

Bagdi bácsit is oszloppá faragta, ki dörgő, borízű hangjával és minden embert gyalázó éles megjegyzéseivel, állandó tisztelet tárgya volt.

A polgárságból a független polgárság színe-javából is sok oszlop került ki.

Itt van mint oszlop Bethlehem József ügyvéd úr is, és forgatja jobbra-balra fejét, hogy a pártnak - egész újon tett hamis fogain keresztül - odasziszegje a jelszót. Mutatja is aranykarikába foglalt, amerikai divatos fogait, melyekkel kitűnően össze lehet rágni minden, innen-onnan összevásárolgatott, egyleti hivatalt. Lapos, hosszú orra versenyt mozog őszülő kecskeszakállával, apró, fénytelen, szürke szemei alázatos hűséggel fordulnak a polgármester úr felé (kitől sok, haszonnal járó megbízatást lehet kapogatni), és szeretné mindenki által olvasható, nagy betűkkel bebizonyítani, hogy az egyedül megbízható ügyvéd én vagyok: Bethlehem Jóska, vendégszerető, nagy celebráló: a többi fukar - s a szegény szenátoroknak és bíráknak egy csontot nem vetne, pedig hány, de hány várhatja azok közt a jó embert, a barátságos, jóindulatú ügyes-bajost. Nálam minden nevezetesebb per alkalmával társaság van, a bírák együtt vannak, összemelegedhetnek. Komisszióba a kocsimon viszem őket, étel, ital nélkül félórányira se megyünk.

Azokat a nagy vastag betűket meg, melyek úgy lógtak minden ember orra előtt, mint a vén staccatúráról lefityegő vastag pókhálók - elhiszem, szerette volna széttépni, összemorzsolni, s kidobni. És amit mondtak e légben hintálódzó betűk? "Bethlehem Jóska nyúzza a falusit, elszedi marháját, lefoglalja vásárra hozott, durva pokrócát, az előleget elkölti zsíros vacsorákra, a bélyegeket duplán számítja fel.

Bethlehem Jóska egy borzasztó tökfejű ember, de alázatos, simulékony, minden vad tréfát eltűr, még a trágár Madár Dénestől is, csak bejuthasson az eklézsiába; dalol torka szakadtából törött fazék hangján, csak egy-egy tollasabb jószághoz közelebb juthasson.

Bethlehem Jóska mindig arra emel poharat, akit még be nem tudott, de be akar fonni."

Hogy lógnak ezek a betűk, látja is mindenki, és hogy az ügyvéd úr le nem szaggatja őket!

Motoz, motoz ím a gyűrűs ujjaival, fejét előretolja, és mond valami dicsérőt a polgármesterre.

- Helyes, helyes - zúgják a bizottsági tag urak a fal mellett, és hagyják helybe igenlő fejmozdulatokkal a tanács- és nem tanácsurak a zöldasztal mellett.

Bethlehem József úr most föláll, odaszegzi tekintetét a polgármester úrra, hogy elvegye az elösmerő tekintetet. Örvend a hatásnak, s int ide-oda feleinek, hogy örvendjenek ők is hangosan, erősen.

Az öröm nyomban el is ragad egy kocsmárosra, egy kövér, piros fejű, pisze orrú, három-négy szál bajuszos, hetyke emberre, ki a kaszárnyaoldalban mostanában vett egy nagy házat, s az oda vivő veszedelmes, gödrös utat óhajtaná a város költségén minél előbb kiköveztetni.

Három leánya van, gazdag ember. Valamikor kocsislegény volt, de hogy a szerencse szép földekhez, házakhoz, pompás, kis, gömbölyű lovakhoz juttatta, nagy tiszteletben áll. El is beszéli, ahol csak teheti: a pap komám, meg te brúder, pedig tíz évvel vénebb mint én, s hozzá esperes. De szereti a bort, szereti. A nyavalyás, milyen szégyen egy papra, akinek tisztának kéne lenni, mint a hó. Igyék, konzisztorrá tett. Ne mondja, hogy smucig vagyok. Mihályfi Domika is brúder, hogy polgármesterré tegyem a jöttment helyett. Nekem játssza a város malmát. Kicsit nőjön még - a rongyoska. Apja csizmadia volt - hamar lenne. Ez a sok koldus szenátor is itt eszik, iszik isten számban. Igaz, minden szavam szentírás is előttük. Istennek hála, van mindenem, becsületem, tisztességem; mindenütt tag Vörös Károly. Egyet tudok, hogy ha kanállal eszem is a pénzt, én szegény többet nem leszek. Püh! aki rongyos ura van - csapott ilyenkor vastag lábszáraira -, forgolódjék, aki a Károly bácsi gráciáját meg akarja nyerni.

És merne így beszélni egy kocsisból lett ember?

De éppen ezért a természetes egyenességéért becsülik és tisztelik.

E jeles, előkelő polgártárs mellett egy hasonló jelességű tímárvarga ül. Nem tudja ugyan még vezetés nélkül leírni a nevét, de a városban vezérférfiú, céhmester, hatalmas potrohhal, lefityegő, kövér állal, és nagy, sátoros, veres bajusszal - és amint a tanács urak mondják: rettenthetetlen bátorsággal. Az intelligencia kezében ostor, olyan ostor, melyben vasgombok vannak. A feltörekvő úriosztály - különösen az új tiszteletbeli főjegyző, Fejes Eduárd úr is - rajong érette.

István bácsi - csak így hívják városszerte.

Hitvestársát rég elverte, s egy alázatos szolgálócskával él; fiairól, törvényes fiairól tudni sem akar, hanem azért a hivatalvadász intelligencia István bácsit a becsület, hű hazafiaság, családi erény, polgári tiszta erkölcsök mintaképének tartja. Ezt István bácsi tudja jól, és el is hiszi okoskodás nélkül.

Nagy céhgyűléseken Mihályfi Domi úr, mint ilyet szokta harsogó hangon, hátravetett fejjel és mutató ujjai közt forgatott csíptetővel felköszönteni.

Most István bácsi is örvendező arccal tekint szét, mert a polgármester úr jelen van, és mikor ő jelen van, hát a párt feje van jelen. Ilyenkor mindenki örvend, Domi úr is örvend, a szenátorok is örvendenek, s még a törpe mennyezet is egypár lábbal föllebb emelkedik.

Vannak a bizottmányban, értekezletben ácsok, kőművesek, kereskedők - azaz, szakférfiak, újabb műnyelven. Mivel nekik örökké van kibérelni, felváltani és nyerni valójuk, tehát ők a legszorgalmasabb pártemberek. Ragaszkodók, de követelők, amikor csak tehetik -, és némileg mindig panaszkodók.

Hogyne panaszkodnának, mikor az egész várost számtalan épületeivel, pálinkaboltjaival, utcáival, sátraival, malmaival, erdőivel, vámjaival nekik kellene bírni ötöd-hatod árban a tett szolgálatokért, a szenátor uraknak juttatott ajándékocskákért - és még mindig nem kaphatták hazafiúi kezeikre?

A csukák apály idején nem indulatosabbak, mint e városi beltagok, ha valamely koncot éhesebb és hatalmasabb szájak találtak, és mertek előlük elragadni.

Ott ültek a vezérek körül; ne kívánják, hogy őket is körülményesebben bemutassam, bár azt a fekete rézművest, ki csak a rézipart tartja iparnak és azt a hegyes orrú és csizmájú, csillogó képű csizmadiát, ki minden honoráciort kiölne a világból, amiért nem magyar csizmát viselnek - mód nélkül szeretném beajánlani.

Csoportban nem láttam soha krokodilusokat, de ha ezeknek itt a merev tartásukat, kemény mozdulatlan nyakaikat és forgó, tüzes szemeiket nézem: a Nílus szép és gazdag, nádas vidékéből egy darab eleven részt mégis ide tudok képzelni. Ó, az a kis pléhes, szakálltalan, bajusztalan, szőke német fejével, hogy fedné a város házait kemény papirossal - amit ő talált fel - pléhárban; az a két piros borvámos, hogy emeltetné a boradót, amire különben már el is jött az idő, csak a polgármester, aki gyenge borivó, akadékoskodik; az a hosszú, vörös, gólyacsőrű kereskedő, hogy tiltana el fejvesztés és jószágelosztás terhe alatt minden házalót, aki ízletesebb portékáját olcsóbban meri adni, mint ő, az ő rothadt déligyümölcseit, avas fügéit, molyette szentjános kenyereit és a hamis kubáit.

Pezseg itt a vér minden kis erecskében.

De mikor az az erdő olyan szép is, oly gyönyörű szép! Annyi fa kerül ki onnan, mennyi gyapjú, mennyi szép szálfa és mennyi ág és mennyi olcsó forgács. No, emberek, most résen legyünk - gondolák a bizottsági tag urak közül számosan.

Hanem a város, a város, uraim!

A polgármester úr hamar, részletesen kifejti beszédében, hogy az erdőhöz a városnak a kézalatti, hiteles okmányok alapján - és felmutatta az okmányokat - régi, elévülhetetlen, igaz jussa van.

- Van - dobognak lábaikkal a bizottsági urak, anélkül hogy a tengerokmányba csak egy is be akarna pillantani -, van, szent jussa van.

- Hogy évi biztos pár ezer forint jövedelem...

- Több, több - emelkednek az ácsok, téglavettetők és az építkező kőmívesek.

- Nem lehet elfogadni a méltóságos főispán úr békéltető ajánlatait, jóllehet magam is belátom tisztelt polgártársak, hogy a vasút, királyi törvényszék, főadóhivatal, kaszárnya igen jelentékeny módon növelné városunk jövedelmét.

- Eh, mit most vasút - állott fel István bácsi, ki mint tímár, olcsó fiatal cserfához akart jutni elsőben is -, lássuk az erdőt, ez a fő.

- Helyes - támogatták az érdektársak a derék polgárt.

- A főispán - dörgé egy nagy baloldali ács, kit ügyesen örökké meg lehetett venni az uraknak - német, áruló, muszkavezető, ki hinne az ilyennek! Megyünk egy szívvel-lélekkel a polgármesterünk után.

S látszott vastag karjaiból, melyek folyvást mozogtak, mint egy jól fűtött gép hatalmas emeltyűi, hogy alig várja az erdő levágását.

- Igen, uraim - haladott biztosan a polgármester a szép erdő lombos, gyepes, hűs ösvényein -, kérvényünkben különösen ezt kell kitennünk...

- Hangsúlyoznunk - igazítá ki Veres Károly a kocsmáros, ki a vidéki papságtól napról napra többet tanul. Jobb ma egy veréb, mint holnap hat túzok. Kell a gáthoz a fa.

Pedig neki kellett, főképp valami új kerítésekhez és faházakhoz.

- De a hidakhoz...

- A csertörő malomba.

- Oda is - nevettek hátul a fiatalabbak.

És suttogva valami történeteket beszéltek két főhivatalnokról, kik a várost gyalázatos módon meglopták, s a dolgot szerencsésen egy szegényebb emberre kenték.

- Csak olyanok ezek a mi jó uraink, kegyes atyáink - mormogá egy szatócs, ki durva egyenességéről volt híres.

A polgármester - akit ez az ügy két hibás hivataltársa miatt fölötte kényesen érintett - hirtelen fölemelkedett üléséből, szelíd emberséges arcát elborította a tűz, szemei villámokat szórtak, vékony, piros ajkai reszkettek. Kereste a morgó vádlót.

- No, bizony - morgott a szatócs, egy hosszú, ősz szakállú, kövéres ember, bátran odanézve az urakra -, most engem mindjárt cserré törnek, vagy a polgármester szokása szerint lemond. Várom a tréfát.

Sokan voltak, akik titkon igen gyönyörködtek ezen a nyers beszéden, hanem ők okos elővigyázatból a világért se szólottak volna.

Ó, tetszik az a leggazabb embernek is, mikor valaki kimondja az igaz szót a föllebbvalók ellen.

- No - állott készen a szatócs, ősz szakállát simogatva.

- Hetedik éve, hogy önök bizalmából e díszes széket elfoglalni szerencsés vagyok...

- Éljen! - kiáltja a rendőrfőnök.

- Éljen - zúgják mindnyájan.

- Életem bezárt és eltett könyv sohasem volt, mindenki akkor olvashatta, mikor akarta, kérdem azért, hol és kit és mennyiben károsítottam meg?

- Sehol senkit és semmikor - vette át a szót Bethlehem József úr, és várta, mert szokása ingyen soha és semmit nem tenni, várta a hálás, elismerő pillantást, és ha valami véletlenül előállandó mellékhivatalocska kerülne még: hát azt.

- A fejét hasítanám széjjel annak - tört ki a bozontos, szürke ács -, aki egyetlen szóval merészelné vádolni pártunk szeretve tisztelt főnökét.

Mihályfi Domonkos úr szemére csíptetve üvegét, olyan állással, mint a polgármester, olyan hanggal mint az, kezét is úgy emelve föl, hogy majdnem a polgármestert látta az ember második kiadásban, kiáltá: - Osztom az előttem szóló nézetét, s minden pontjában a magamévá teszem.

Nyilvánosan mindig így tett Domonkos úr.

Mindnyájan felszöktek helyeikről, és a bizodalmat sokszoros felkiáltásokkal törekedtek bebizonyítani. Lelkes - és amint aVárhegy helyi lapocska másnap hozá - dicső egy jelenet volt ez, a megvesztegethetetlen polgárok részéről, bálványozott vezérük és atyjuk irányában.

E melegség fölötte vigasztalólag és emelőleg hatott Tarczali Tamás úrra, kit csakugyan még ellenségei sem vádolhattak soha is hosszúkörműséggel és enyves tulajdonokkal.

Az igazi becsületes emberben mindig úgy tapasztaltam, hogy igen sok vonás van a gyermekből, aki azonnal elérzékenyedik, és nem tudja megakadályozni, hogy gúny és nevetség tárgyává ne tegye személyét. Kérdem, miért ez, mikor az erő és férfias jellemek korát éljük?

A főbb tételeken áthaladván, éppen oszlóban volt a konferencia, mikor Salamon Mihály - az egyetemes várhegyi jótékony gyűjtő, egy széles, ravasz arcú, alázatos homlokú, szőke, negyven felé járó és tanfelügyelőséget reménylő, kurta, vaskos ember, hosszú, bő, fekete kabátban, általában egészen talpig tisztes feketében - hajlongásokkal mutatta magát az ajtóban, azzal az ívvel, melynek csücske a belső zsebből kikandikált.

- Ez a szemtelen - zúgák a szenátor urak - megint itt van.

A polgárok is örömest leugráltak volna az ablakokon. Mihályfi úr - egy percre, mint rövidlátó, összezsugorította szemeit, mert tudta, hogy Salamontól, ki a főispánnak valami távol koldusatyafia, nem szabadulhat - integetett a fejével, mosolygott, és a kezeit üdvözlésre nyújtogatta. - Várok - súgá oda Salamon úr -, míg a gyűlésnek vége lesz.

Aközben azonban odaballagott a polgármesterhez, és sebesen, mintegy lélekszakadva sisegte-susogta a fontos tárgyat, melyért a főispán is egészen lelkesül.

Egy tiroli német faluban a pap háza leégett, s mások is szenvedtek kárt. Jó hatást tenne fent, ha az ügyet magukévá tennők. Igaz, igaz, nálunk is van elég leégett ember, de az kiemelné városunk becsét, ha tiroli égetteket segítenénk.

István bácsiék s az ácsok és pléhesek - polgári erényeikkel eltakarodtak. Csak a vén szatócs maradt egykettedmagával.

Az ív sorba járt.

Tarczali T. öt forint.

Mihályfi D. névtelenül - s ez keresztyénibb -, 10 krajcár.

Bethlehem 1 forint (de a forintot felmutatta, és várta érte az elösmerést).

A szenátor urak is előállottak néhány gyenge fillérrel.

- A polgármester - súgja hátrább a fő-főjegyző úr - bizonyosan főispánságot keres, hát ő adjon öt forintokat. Aztán meg utálom ezt a koldulást.

A szatócs úr is odaadta a maga forintját, és távozott.

Távozott, távozott, mindenki távozott, de az a nyilvános kéregetés valahogy olyan, mint a vallatás meg a gyónás. Kényes.

Akik keveset adtak, azok nevettek, és más tárgyra vitték a beszédet.

Dicsérték a polgármester urat.

A nagylelkűség varázshatását senki sem tagadhatja el. Úgy tetszett, a sovány markú, szegény hivatalnokok mélyebb tisztelettel tekintettek arra az emberre, akinek adni valója mindig van, s aki soha senkit el nem utasít. Honnan veszi azt a sok pénzt? Bolond, bolond. Majd kiábrándul.

---------------------------

folytatása következik! - N.J. szerkesztő

+

Az egyes közlések után mindig próbálok

az íróról is ismertetést adni, amíg találok a neten,

mert érdemtelenül kevés a meglevő/elérhető írás,

s azok egy/nagy része is még a "marxista" korszakból való ...

Ha be tudnám, bemásolnám Szalay Károly róla szóló elemzését,

aki A délibábok hőse mellett Tolnai műveit tartja a legjobbnak,

már ami a Bach korszak és a kiegyezés előtti/utáni Magyarország

- a maiéval kísértetiesen hasonló - viszonyainak

szatírikus, de nem cinikus ábrázolásait illeti...

(sajátos dolog, hogy az ő nevéről nekem - is? - egy utca jutott eszembe,

ahol egy hírhedt rendőrségi központ, kihallgató, fogda stb. van,

ahol amúgy volt "szerencsém" nem egyszer és nem önként megfordulni...)

-----------------------------------------------------

TOLNAI LAJOS (1837–1902)

FEJEZETEK

Eredetileg Hagymássynak hívták, de ezt a nevet az egyszerűbb Tolnaira cserélte fel. Györkönyben (Tolna megye) született 1837-ben, ősi, de már vagyonát vesztett nemesi családból. Apja, a Kossuth-párti falusi jegyző soha meg nem alkuvó, szélsőségesen lobbanékony természetet hagyott örökül legidősebb fiára. Algimnáziumi tanulmányait Gyönkön végezte, majd Nagykőrösre került, ahol magyar tanárának, Arany Jánosnak hatására egy életre eljegyezte magát az irodalommal s a nyelvek tanulásával. A Duna menti nemesi kúriák mellett majd az alföldi parasztpolgárok portájának képe is visszatér írásaiban, hisz ezeket házitanítóként is sokat járta. Szülőföldjéhez élete végéig ragaszkodott, a népköltészet s a népszokások kincseit is innen merítette. Tizennyolc éves korában különösebb hivatásérzet nélkül református teológus lett; ha racionalista beállítottsága miatt egyháza ortodox vezetőrétegével később ellentétbe került is, moralizálására mindvégig Kálvin szelleme nyomta rá bélyegét. Pesten végezte teológiai tanulmányait. Paptársai között néhány fiatal költő akadt (Győry Vilmos, Thaly Kálmán), így nem csoda, ha maga is költőnek készült, balladákat írt. Arany nem sokat tartott e kísérletekről és figyelmét inkább a próza felé irányította. Megfogadva mestere tanácsait, 1867-ben két kötet elbeszélést és egy regényt adott ki. Közben, rövid káplánkodás után, a pesti református gimnáziumban tanított, ám a tanári fizetés nősülése után nagyon kevésnek bizonyult, így 1868-ban elfogadta a marosvásárhelyi egyháztanács meghívását. Tizenhat évet töltött Marosvásárhelyt, kezdetben jólétben és nyugalomban, később azonban a helyi hatalmasságok sokat zaklatták. Bár itteni élete nincs alaposan földerítve, a történtekben nemcsak környezetét tarthatjuk hibásnak: büszke öntudata a szegényebb, kispolgári hívek egy része előtt nem tette rokonszenvessé, indulatossága, {471.} akárcsak Pesten, itt is tettlegességben robbant ki. Nemcsak lelkésze, kérlelhetetlen erkölcsbírája is akart lenni városának, mintha a reformáció első századát írták volna. Ez esztendők mégsem voltak terméketlenek: Tompa költészetéről készített dolgozatával Kolozsvárt doktori címet szerzett, s műve alapján a budapesti egyetem magántanárrá habilitálta. Kemény Zsigmond Társaság néven irodalmi egyesületet, Erdélyi Figyelő címmel igényes folyóiratot alapított (1879), s általában ekkor rendelkezett a legtöbb idővel önművelésre, írásai gondos megmunkálására. Helyi följelentések következtében 1874-től kezdve egyházi pör folyt ellene, melynek csak a papságtól való megválása vetett véget 1884-ben. Ekkor csendben, mintegy lopakodva, krajcár nélkül távozott Marosvásárhelyről.

Pesten is elég nyomasztó anyagi körülmények között élt, állást meg kiadót keresve; a tekintélyesebb intézményeknél fagyos, elutasító légkör fogadta. Gyulai, aki eddig bizonyos jóakaratú közömbösséggel tekintett rá, Tolnai A polgármester úr című könyvének (1885) alig álcázott támadásai után nyíltan ellene fordult, az egyetemen s másutt is elvágta érvényesülése útját. Ellenfeleinek hatalma, klikkszelleme meg saját nehéz természete mellett a kor sivár szellemi viszonyait is alaposan figyelembe kell venni; a "be nem érkezett" szerzők valódi művészi célokat szolgáló törekvései kevés pártolásra számíthattak az idő tájt a könyvkiadók, szerkesztők meg a közönség köreiben, s más, fiatalabb kortársakéhoz képest Tolnai sorsa még tűrhetőnek mondható. Tolnai kevesebbet nélkülözött például Reviczkynél, azonban számára nem is az ifjú nemzedék volt a mérce: szeme előtt a vele egyidőben jelentkező népies-nemzetiek magasra ívelő karrierja lebegett intő és ingerlő példaként. Ha Baksay Sándor vagy Thaly Kálmán a csúcsok felé tart, miért maradt lent ő? Ilyesfajta összehasonlítások éppúgy magyarázhatják elkeseredett torzképeit és egyes elfogult irodalmi bírálatait, mint tekintélyes pártfogók megnyerésére irányuló törekvéseit. A korábban ellenzéki író most a Szabadelvű Párthoz csatlakozott városatyáktól és gazdag pesti nagypolgároktól várta sorsa jobbrafordulását.

Részben ily erők támogatták 1887-ben Irodalom című, rövid életű folyóiratának megjelenésekor, s pártfogóinak köszönhette, hogy a nyolcvanas évek utolján végre biztos állásba jutott: községi polgári iskolai tanárnak nevezték ki, néhány év múlva igazgató lett. Kései, gyenge vigasz lehetett csupán számára ez az előléptetés, csakúgy, mint írói jövedelmeinek emelkedése: hisz korán eltemetett kisleánya után most feleségét is elveszítette, betegeskedni kezdett, s éreznie kellett, hogy a nagyvárosiassá váló irodalomban kissé már idejétmúlt szerzőnek tartják. Halálát sem vették észre, csupán a fiatal Ady emlékezett meg róla egy rajongó nekrológban (1902), s egy évtizeddel később Török Gyula regényhősei fordultak érdeklődéssel írásai felé.