Varga Balázs
A szatíra feltámadása
1977 filmjei

Mindazok számára, akik úgy gondolták, hogy a hatvanas évek végének magyar filmjeit felfrissítô ironikus-groteszk poétika visszaszorulása a hetvenes évek közepén nemcsak idôleges, hanem tartós tendencia volt, ékes cáfolatul szolgált az 1977-es év több premierje is. Az elsôsorban Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza munkáiban megjelenô kisrealista irónia mellett ekkor újra megerôsödött a szatírák korábban Bacsó Péter, Gazdag Gyula és Kardos Ferenc filmjeivel fémjelzett stílusirányzata. 1977-es a Veri az ördög a feleségét, a Pókfoci, A kard és az Ékezet. 1978-ban kerül a mozikba a Kétfenekû dob és a Kihajolni veszélyes. A szatíra és az irónia feltámadt, hogy még egy utolsó rohamra induljon a hetvenes évek sekélyes mindennapjai és lepusztult közállapotai ellen.

A rendezôk többsége ebben az évtizedben sem mondott le arról, hogy filmjeivel politikai vitákhoz, közéleti témákhoz szóljon hozzá, a hatvanas években oly sok sikert hozó történelmi és politikai analitikus-publicisztikus filmdrámák, "értelmiségi melodrámák" (Bódy Gábor fogalmazott így) hagyománya azonban nem volt folytatható, ezért új kifejezési lehetôségek és mûfajváltozatok után kellett nézni. A megelôzô évtized aktivista, tiszta és magasztos eszmékért lelkesedô, a múlt fájdalmas titkait kutató hôsei azonban eltûntek, és bizonytalan, magánéleti és munkahelyi konfliktusoktól gyötört, a közösség nagy problémái helyett saját lelki bajaikkal törôdô hôsöknek adták át a helyüket. Az aktivista, ideákat kergetô figurák, akik a hatvanas években a filmdrámák pozitív hôsei voltak, a hetvenes évekre rendre szatírák karikatúra-szerepeiben bukkantak fel, valami idejétmúlt értékrend megkésett, anakronisztikus képviselôiként ezáltal a humor állandó forrását jelentve e filmekben. Ki hitt már ekkor a nemes és fennkölt eszmékben? Valószínûleg a pártvezetés, az apparátus java - sem. A párthatározatok közhelyfordulatai szerint a kultúrpolitika ugyan továbbra is igényt tartott a rendezôk politikai szerepvállalására, sôt kritikai megnyilvánulásaira, és a bürokrácia gondoskodott is bôven témáról. A kultúrpolitika képmutató liberalizmussal tüntetve a gunyoros bírálatot is elviselte, sôt olykor megdicsérte a merész támadásokat, de hogy ennek a "toleranciának" hol voltak a határai, azt jól mutatta a Bástyasétány '74 betiltása. (Amit nem értettek, amirôl csak azt érezték, hogy gyanús, befolyásolhatatlan, azt jobbnak tûnt távol tartani a nagyközönségtôl.) Így válhatott a hatvanas évek hagyományaként tovább élô parabola mellett a szatíra az évtized paradigmatikus mûfajává.

Rózsa János az oktatásügy helyzetét feltérképezô két remek dokumentumfilm után egy játékfilmmel folytatta a sorozatot. A Pókfoci külvárosi szakközépiskolájában, amely hosszú, sanyarú évek után végre nevet, névadót talált az egyszerû sorszám helyett, a pedagógiai forradalom zökkenômentes lebonyolításán szorgoskodik a tantestület. Demagóg szigorúsággal folyik le a fegyelmi vizsgálat egy állítólag elcsattant pofon ügyében, amely a testület legjobb tanárának lelkiismeretét terhelné - ha egyáltalán elcsattant volna, és ha a megvádolt tanár jelen lenne a fegyelmi értekezleten. Az igazgató, ez a nyájas zseb-diktátor rátelepszik a tanári karra, akik nyugodtan tûrik a fônök kisszerû despotizmusát. A karrierista és ügybuzgó tornatanár szépen alájátszik a lánglelkû vezetônek, cserébe ô tarthat mintaórát a felettes szerveknek. A szûk tornateremben összezsúfolódott diákok pókfocija ügyetlen rugdalózásba fullad, de a helytakarékos módszer így is dicséretet érdemel. És a pedagógiai reformok egyetlen lelkes és ôszinte híve, a magyartanárnô, aki színjátszókört szervezett a gyerekeknek, kapja a leghevesebb támadásokat, nem pusztán igazgatójától, de konformista férjétôl-kollégájától is.

Korántsem mondható eredetinek a történet, ismerôs, életbôl ellesett, napi tapasztalatokon nyugszik a film. Az iskola zárt rendszermodell, valamelyest elrajzoltak ugyan a figurák, fôként a két, kissé egyhangú intrikus, az igazgató és a tornatanár, de Madaras József és Koltai Róbert így is élettel töltik meg a kliséket.

Dömölky János tévéfilmek után Csurka István filmnovellájából készítette elsô játékfilmjét. A kard úgymond közéleti szatíra, egy nehéz ember (a hatvanas évek már említett importfigurája) fanyar hányattatásainak sorozata. Hôsünknek "csupán" egy hibája van, egy bécsi árverésen hirtelen felindulásból megvásárolja azt a kardot, amellyel annak idején Zrínyi és Frangepán nyakát szegték. A hivatalos szervek nem tudják mire vélni ezt a cselekedetet, melyet éppúgy indokolhat kurucos lelkesedés, a nemzettudat hirtelen fellángolása, mint pillanatnyi, szeszélyes ötlet, kezdôdô elmezavar, de abban szent az összhang, hogy ez az ember gyanús, igencsak gyanús. A férfi hiába is kínálja fel az államnak megvételre az ereklyét, mindenütt visszautasítják, végül saját maga rendez be vidéken egy rozoga viskóban különmúzeumot a kardnak. És mire a szervek a média segítségével megfontolják magukat, a szent tárgy már a Duna mélyén hever. A kard számára ugyan még van visszatérés az iszapos mélységbôl, hôsünknek azonban végleg kedvét szegték a megpróbáltatások.

Elsô játékfilmjét készítette András Ferenc is. A Balaton melléki kúriában megvendégelt és kis híján halálra etetett gyomorbajos funkcionárius augusztus 20-i kínszenvedéseit megörökítô Veri az ördög a feleségét az évtized legkacagtatóbb szatíráinak egyike. Vetró elvtárs, az aszkéta hivatalnok szemernyit sem törôdik a profán földi élvezetekkel, egyaránt elutasítja a kupica pálinkát és a ropogósra sült csirkecombot. Hiába minden igyekezet, amivel a házigazda Kajtár szülôk mulya fiúgyermekük és léha leányuk jövôje érdekében be akarják hálózni a fontos pesti vendéget, ilyen körülmények között tortúra lesz a szíves kínálásból. Hová lett a Szindbád gyöngyözô, aranyló húslevese, a különféle mártások kifinomult íz- és összhatása? A Veri az ördög a feleségét kis magyar zabálása már csak a bendô fékezhetetlen megtömésére koncentrál. A naturalizmus határát súrolja ez a karcos körkép, de a humor jótékony segítségének köszönhetôen szelíd és érzelmes iróniává tompul.

Amíg A kard extrém, sarkított helyzetre épülô tézis-szatíra, és talán leginkább Bacsó hasonló munkáival rokonítható, a Pókfoci típusokat, de azért valószerû figurákat mozgat, magatartásformákat (diktátor, konformista, reformer) ütköztet egymással. A Veri az ördög a feleségét hôsei nem egy-egy típust képviselnek, hanem egyedi, sajátos dimenziókkal rendelkezô figurák: a családot emberfeletti akarattal és olykor hisztériába hajló paracsszóval összetartó anya, a szenilis nagyapa, az alkoholista apa, a borissza, henye falusiak sereglete. Ettôl még ismerôsek, de nem karikírozottak, kicsattanóan természetes szereplôi a történetnek.

Vaskos, bôvérû, áradó humorú film a Veri az ördög a feleségét, ritkán terem ilyen mifelénk. A vidéki élet életteli, pirospozsgás arcát alig-alig mutatták meg a magyar játékfilmek (hát még görbe tükörben). A fôvároson túlra merészkedô alkotók általában jóvátehetetlenül értelmiségi történeteket forgattak, kívülrôl és felülrôl tekintettek a tájra és az emberekre. András Ferenc filmje az üdítô kivételek közé tartozik, talán csak Szôke András egy-két filmje lesz majd távoli rokona.

Amikor bemutatták az Egy erkölcsös éjszakát, a kritikusok zavarba jöttek, vajon örüljenek-e annak, hogy egy kiváló vígjátékkal bôvült a hazai filmkínálat, vagy pedig azon keseregjenek, hogy a Szerelem és a Macskajáték rendezôje ezúttal "lejjebb tette" a mércét. A mûvészfilm vagy szórakoztató mozi hamis dilemmája el is terelte a figyelmet a film értékelésérôl. Pedig ez a Hunyadi-adaptáció finom, míves, nemes kidolgozású darab az öregedésrôl, a bölcs és csendes szeretetrôl, arról, hogy néha egy öregasszony fáradt mosolya igazabb ítélet minden látványos gesztusnál. Makk mestere a miliôteremtésnek, és bár korábbi filmjeivel szemben ezúttal nem bonyolult, sokszintû narratív szerkezetet, hanem hagyományos elbeszélést alkalmaz, a helyszín, a miliô így is a megszokottnál jóval nagyobb, a történet hangulatát meghatározó szerepet kap. A vígjátéki alaphelyzetbôl így lesz bensôséges atmoszférájú a film, és majdnem mindvégig meg is marad ebben a visszafogott, kisrealista regiszterben. Apró jellemábrázoló mozzanatokkal, gesztusokkal sejtet, körülír, nem dialógusban adagolja az információt, hanem áttételesen, képekben, szituációkban, színészi villanásokban. Cserhalmi ugyan nem képes uralni a könnyelmû, dologtalan egyetemista szerepét, de azok a pillanatok, amikor Makay Margit Mamájának sárgás, ráncokkal redôzött, mégis gyönyörûséges arca felragyog a sötét szobában vagy a konflis mélyén, vagy ahogy Psota Irén Mutterje a harsányságot és a figyelmességet váltogatva alkalmazkodik minden váratlan fordulathoz, ezek a pillanatok mindenért kárpótolnak. Ebben a fülledt, szecessziós bordélyvilágban a mellékszerepek is pompás kamaraalakításokra adnak lehetôséget: Máriáss József zsíros hajú, okulárés, korpulens portás, Kiss Mari tramplisan bájos, Szirtes Ági félénken vonzó "könnyû nô".

Az Egy erkölcsös éjszaka íve csak a végén, a kártyaparti-jelenetben törik meg, amikor a lábszagú, úrhatnám magyar ugar kerül terítékre. Ez a társadalomjelzô háttérbetét dramaturgiailag sem nélkülözhetetlen, ráadásul megtöri a film atmoszféráját. Borgôzös harsánysága élesen elüt a melankolikusan nevettetô bordélyjelenetektôl. Ez nem Hunyadi, inkább Mikszáth sablonosra rajzolt világa.

Szabó István az álmot és fantáziát, szürreális epizódokat egymásba játszató Tûzoltó utca 25. után a Budapesti mesékben allegorikus és szimbolikus világot teremtett, amely tiszta, egyszerû történetvázra épül. Szabó, mint mindig, most is egy közösségrôl mesél, miközben az ország második világháború utáni évtizedei sejlenek fel a háttérben. Filmjét azonban olykor túlságosan is tanító jellegû epizódok, szentenciák, vallomások, erkölcsi beszédek és szimbolikus üzenetek terhelik a lírai pillanatok mellett. A másik 1977-es Szabó-film, a Várostérkép - Budapest sokkal személyesebb és játékosabb kalauza a városban múló idônek, a felbomló-összegyûlô családoknak, generációknak, a változó világban lassan, de feltartóztathatatlanul átalakuló környezetnek, épületeknek, az ódon kis utcákban élô egyszerû embereknek, postásoknak, utcaseprôknak és katonáknak, akik hétköznapi alakjukkal is minduntalan történelmi idôk emlékét idézik.

Simó Sándor szintén a második világháború utáni Magyarországot választotta helyszínül önéletrajzi indíttatású filmjéhez. Az Apám néhány boldog éve finom humorú, melankolikus, személyes hangvételû film. Kapott is némi halk korholást a cenzoroktól atipikussága miatt. Való igaz, a magyar film nem a polgári értelmiség és középosztály szemszögébôl szokta megörökíteni ezeket az éveket. A nagy betegségbôl felgyógyult vegyészmérnök minden erejét és tehetségét összeszedve belevág, hogy a jövô nagy gyógyszerét fedezze fel az ajándékba kapott kis mûhelyben, kísérletei azonban csôdöt mondanak, a mûhelyt államosítják, ôt pedig internálják. Elejtett megjegyzések, röpcédulák, hanyagul a kép sarkában "felejtett" tányérsapka jelzik az állomásait annak az útnak, amelyen az emberek, a baráti, rokoni kapcsolatok helyét átveszi a személytelen, rideg diktatúra, a politika "nagy története".

Különleges, figyelemre méltó rossz filmje volt az 1977-es évnek a Sámán, ez a történet nélküli, lírai tudatfilm. Zolnay tûnékeny poézissel próbálja "elemelni" egyrészt a nyers, dokumentarista képsorokat, másrészt a meglehetôsen elvont gondolattöredékeket. Ezek a különnemû elemek azonban nem férnek össze. A Weöres Sándor-, Nagy László-, József Attila-idézetek nem képesek pillérei lenni a filmnek, pusztán enigmatikus fragmentumokként sorakoznak egymás mellett. Hiába Zala Márk hol kutató-érdeklôdô, hol riadt, rejtôzködô tekintete és Jordán Tamás szigorú, fegyelmezett szemevillanása, hiába nézzük kezdetben érdeklôdve, majd egyre fáradtabban a két szakállas fiatal férfit, amint egyforma sötét ruhában az utcán, házban, szántóföldön keresik, kergetik egymást, viaskodnak, miközben a harmadik, a Maszk (Jobba Gabi) csendben figyeli ôket, nehezen érthetô, mire megy ki ez a játék. Mert azt mondani, hogy mindez a személyiség megkettôzésének, a fôhôs tudatának filmje - nem elég, ha hiányzik a csomópont, amelybôl kiindulva értelmes láncolatba tudnánk fûzni a gondolatfutamokat és képzettársításokat.

A mindig izgalmas, gyakran a játékfilmeknél is erôsebb, fontosabb dokumentumfilmek közül Kósa Ferenc Balczó-filmje kavarta fel a kedélyeket alaposan. A Küldetésben egy mindenki által ismert, legendás sportoló, egy nehéz ember, kiszorított, pályaelhagyó tehetség beszélt megpróbáltatásairól, a hivataloktól kapott pofonokról. Kósa szókimondó filmje nem volt társtalan, még ha az 1977-es év kapcsán nem is a dokumentarista irányzatot emeltem ki. A stúdiók vágószobáiban, a vidéki, külvárosi helyszíneken ekkor már javában készülnek, forognak azok az alkotások, Schiffer Pál Cséplô Gyurija, Tarr Béla Családi tûzfészekje, Dárdayék monumentális Filmregénye és Ember Judit Fagyöngyökje, amelyek majd a következô évben hívják fel magukra a figyelmet.

1977-ben vetítik a pesti mozik a Satyricont és a Száll a kakukkot. A Márványembert épp befejezô Wajda Magyarországra látogat. Bunuel leforgatja a Vágy titokzatos tárgyát. Meghal Chaplin, Clouzot, Wyler és Rossellini. És 1977 a Csillagok háborúja, valamint új-Hollywood kiütéses gyôzelmének az éve, bár ez itthonról ekkor még nem látható.

A hatvanas évek súlyos válságát kiheverô Hollywood ifjú titánjai végképp átformálták az amerikai mozi arculatát, és új lendületet adtak a fikció, a mesélés divatjának. Coppola Keresztapáinak méltóságteljes, epikus hömpölygése már jelezte az utat, ám azok a filmek, miként Scorsese fanatizmustól szikrát vetô mozidarabjai is, Italo-Amerika valós világában játszódtak. A sci-fi, a fantasztikum Spielberg (Harmadik típusú találkozások) és Lucas (Csillagok háborúja) zsenialitásának köszönhetôen indult hódító útjára. A fikció, a mesélés nagy formái Amerikában és a kisrealista poétika, a dokumentarizmus történetei Európában. Képzelni sem lehet távolabb esô sarokpontokat. Közöttük: a bejátszható pálya tágassága.

Az 1977-ben bemutatott magyar filmek

Apám néhány boldog éve (Simó Sándor)

Budapesti mesék (Szabó István)

A csillagszemû (Markos Miklós)

Egy erkölcsös éjszaka (Makk Károly)

Ékezet (Kardos Ferenc)

Fedôneve: Lukács (Manosz Zahariasz, Köô Sándor)

Fekete gyémántok I-II. (Várkonyi Zoltán)

A kard (Dömölky János)

Ki látott engem? (Révész György)

A királylány zsámolya (Fejér Tamás)

Kísértés (Esztergályos Károly)

Küldetés (Kósa Ferenc)

Lúdas Matyi (Dargay Attila)

Pókfoci (Rózsa János)

Riasztólövés (Bacsó Péter)

Sámán (Zolnay Pál)

Teketória (Maár Gyula)

Veri az ördög a feleségét (András Ferenc)

(forrás: http://beszelo.c3.hu/98/09/16varga.htm)