|
A dokumentumfilm két,
a szovjet munkatáborokat fiatalon megjárt
túlélő visszaemlékezésére épül.
Az elbeszélők a táborokban átélteket elevenítik fel,
miközben a helyszíneken ma rögzített felvételeket látunk.
- Bien György Zoltánt 16 évesen
egy detektoros rádió miatt
orvos apjával lakásukról hurcolták el
még a harcok folyamán a szétlőtt Budapestről.
Útközben megélte apja halálát. Kolima lágereiben válik felnőtté.
Többször hajszálon múlott, hogy nem pusztult el.
- Rózsás Jánost 18 évesen leventeként fogták el,
miután szakaszával eltéved, és egyetlen lövés nélkül megadta magát.
Az Ural fakitermelő munkatáboraiba,
majd Kazahsztán lágereibe kerül,
ahol megismerkedik Szolzsenyicinnel.
Sorstársai tömegének embertelen halálát jegyzi fel.
Vetítik:
Búcsú Rózsás Jánostól
Szomorú kötelességemnek teszek most eleget, amikor igaz barátomat és földimet, szülővárosom – Nagykanizsa – kiváló közéleti személyiségét és lokálpatriótáját búcsúztatom.
Rózsás János, a Gulag haláltáborainak elszenvedője és hűséges krónikása, Budapesten született, 1926. augusztus 6-án, és 86 éves korában hunyt el kanizsai otthonában, 2012. november 2-án. Kevés olyan kortársat ismerek, aki hozzá hasonló kemény megpróbáltatásokon ment keresztül szinte egész életében; ugyanakkor ezek dacára is mindhalálig megőrizte emberi arcát, kiegyensúlyozott derűjét, jóhiszeműségét, önzetlen segítőkészségét, törhetetlen hitét és hazaszeretetét.
Földi léte nemzedékének mostoha, viharvert sorsára is rávilágít, akik közül nem különleges képességei révén emelkedett ki elsősorban, hanem eredendő humánumával és mindenkori szívós helytállásával. Élete azt példázza számunkra, hogy csöndes konoksággal, türelmes megértéssel, bölcs bizakodással olykor többet érhetünk el egy velejéig gonosz, ellenséges közegben, mint meggondolatlan hebehurgyasággal, ki-ha-nem-én hangoskodással, vagy éppenséggel felelőtlen, lázas „forradalmisággal”; amit természetesen senki ne tévesszen össze az elvtelen meghunyászkodással, a gyáva beletörődéssel s a sunyi képmutatással. Rózsás János lelkében ugyanis nem hirtelen feltámadó és gyorsan kialvó szalmaláng lobogott, hanem olthatatlanul égő, „energiatakarékos” öröktűz parázslott, mely mindig annyi fényt és meleget sugároz, amennyi éppen szükséges. Korán meg kellett tanulnia, hogy evilági pályafutásunk nem csupán könnyelmű kaland, szertelen, játékos kísérlet, hanem kitartó építkezés és a túlélésért, a boldogabb jövőért folytatott rendíthetetlen küzdelem is.
A II. világháború végén (1944 decemberében), alig 18 évesen tartóztatta le a megszálló Vörös Hadsereg, mert a vád szerint, magyar leventeként, önként harcolt a Szovjetunió ellen. Ifjúságának legszebb éveiből 9 esztendőt töltött rabságban, a hatalmas birodalom különböző tájain. Először 2 évre Ukrajnába hurcolták, majd 3 éven át az észak-uráli Szolikamszk erdeiben vágta a fát, míg az utolsó 4 esztendőt Kazahsztánban töltötte, főként Ekibasztuz bányásztelepülés közelében. Itt 3 évig együtt sínylődött a később Nobel-díjat nyert íróval, Alekszander Szolzsenyicinnel, akivel kölcsönösen megkedvelték egymást, s barátságuk utána is évtizedekig megmaradt (sokáig levelezgettek, ill. személyesen is többször találkoztak). „Névadója” (merthogy Rózsást sokan a magyar Szolzsenyicinnek hívták) igen elismerően szólt róla, pl. „A GULAG-szigetcsoport” c. 3 kötetes művének kiadása kapcsán: „Többek között megemlítem Rózsás Jánost is. Éppen azért, hogy közismertté tegyem a nevét, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam kedvezőtlenül nyilatkozzon. A KGB megbízottait, aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy mindenáron beszéljen ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat! Képzeljük magunk elé egy ilyen, vagy hasonló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelően viselkedik. S ő, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar, nem nyilatkozik tisztességtelenül…”
Rózsás a fogságban is megőrizte emberségét és bizodalmát abban, hogy egyszer még visszatérhet hazájába, ahonnan törvénytelenül elrabolták. (Csak jelzem, hogy összesen kb. 40.000 Gulag-tábor volt akkoriban, ahol a sokszorosan összekevert etnikumok, nemzetiségek „olvasztó tégelyében” mintegy 100.000 honfitársunk is fuldoklott, s közülük alig 5.000 fő érte meg a szabadulást Sztálin elpatkolása után.) Ő a szerencsés kevesekhez tartozott, mert 1953-ban végre hazajöhetett Nagykanizsára. Érdekes módon soha nem utálta meg az orosz népet, hiszen látta, hogy zömmel ártatlan a bolsevizmus elképesztő rémségeiben, sőt azoknak maga is tehetetlen áldozata. Igyekezett mindenkivel jóban lenni, sőt az orosz nyelvet is olyannyira elsajátította, hogy eredetiben olvasgatta a híres irodalmi klasszikusokat. Mikor megkérdeztem tőle, hogy főként mi segítette a borzalmak átvészelésében, azt válaszolta, hogy megbékélt sorsával, azaz nem háborgott, lázadozott a körülményei ellen; egyébként pedig megőrizte elmélyült katolikus hitét (mely ugyanakkor védelmezte is őt), és sokat fohászkodott Istenhez. Úgy tapasztalta, hogy a hívőknek több esélye volt az életben maradásra, mint akiknek semmi kapaszkodója nem maradt, és teljesen kiüresedtek, majd összetörtek kilátástalan helyzetükben.
Megmenekülése után elvette a felőle 9 éve hírt sem halló, kétségekben tipródó mátkáját, majd 3 gyermekük született. Sokáig nagy szegénységben éltek, mert a priusza mindenhova elkísérte, s a derék honi kommunisták gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék hétköznapjaikat. (1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta ugyan, de itthon ez semmit se számított, mert továbbra is „osztályellenség” maradt.) Az anyagi feltételeket biztosító munkája mellett – nagy titokban – nyomban hozzáfogott tragikus emlékei rögzítéséhez s a Gulag-téma feldolgozásához. Kivételes memóriájának köszönhetően százával, ezrével sorjáznak a különféle nevek könyveiben; szinte sebészi pontossággal örökítette meg az akkori helyszíneket és eseményeket. Ráadásul évtizedeken át úgy folytatta történelmi tényfeltáró és szépirodalmi erőfeszítéseit, hogy halvány reménye sem volt alkotásainak napvilágra kerülésére. Alapvetően a módszerváltás után sem változott a sorsa – mert neveltetése nem engedte „rugalmasan beilleszkedni” –, noha több könyve is megjelent, s kimagasló munkásságát néhány (fél)hivatalos kitüntetéssel is megjutalmazták. 1990 után – szigorú elszigeteltségéből előbújva – végre lélekben is fölszabadult, de a balliberális köpönyegforgatók hazugságaiban, önzésében és árulásaiban is csalódnia kellett. Ráébredt, hogy ebben az álságos, új keletű „demokráciában” sem érezheti jól magát, amikor a nemzet túlnyomó része koldusbotra jutott, ill. meghasonlott önmagával. Hamar fölhagyott az aktív politizálással, s inkább a kutatásba és az írásba merült, ill. olykor kulturális és helyi ügyekben nyilvánult meg. Sorra látogatta az iskolákat, melyekben rendhagyó történelemórákat tartott, valamint országos fórumokon, nemzeti rendezvényeken is gyakran fellépett, ritkábban a trianoni gúnyhatárokon túl is. Legjelentősebb eredménye mégis a ledöntött és helyben elhantolt kanizsai Nagy-Magyarország Emlékmű újraállításának kiharcolása volt (lásd az alanti cikkét!).
Soroljuk fel immár – cím szerint is – alkotói pályájának fontosabb mérföldköveit: 1986-87-ben, Münchenben (az emigráns Borbándi Gyula gondozásában) jelent meg a Keserű ifjúság, majd az Éltető reménység (ezeket pár év múlva Püskiék itthon is kiadták), aztán 1995-ben a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG lexikon (s 2008-ban ennek bővített változata), 2005-ben a Leventesors, aztán 2008-ban a Válogatott írások. Sajnos meg kell állapítanom, hogy műveit az elvárhatónál sokkal kevesebben forgatják, noha prózájának stílusa és kvalitásai semmivel sem gyengébbek Szolzsenyicinénál; sőt meg merném kockáztatni, hogy inkább Rózsás felé billen a mérleg nyelve.
Említsük meg Rózsás János néhány kitüntetését is: A nemzet érdekében végzett sokoldalú és hasznos tevékenységéért Nagykanizsa és Zala megye díszpolgárává, majd vitézzé avatták; 1999-ben megkapta a II. Világháborús Emlékérmet, 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét, 2006-ban az 1956-os emléklapot és ezüstérmet, 2007-ben a POFOSZ-tól a Hazáért Érdemkereszt arany fokozatát, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat). Ezek aligha kárpótolták az elviselt üldöztetésekért és szörnyűségekért, mégis valamiféle gyógyírt és sovány vigaszt jelenthettek számára.
http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/11/17/bucsu-rozsas-janostol/
|
