Kamaszkor

Az iskola kapujától egy iramodásnyira volt a Centrál kávéház: csak végig kellett szaladni a Reáltanoda utcán. Ha apám ott ült a tükörablak mögötti sarokpáholyban, bekocogtam érte, és együtt mentünk haza ebédelni; ha nem ült ott, akkor a Vörösmarty téri Parisette-ben vagy valamelyik szerkesztőségben lehetett, s egyedül indultam el. De ha szerencsém volt, éppen akkor lépett ki a kávéház dupla ajtaján. Ilyenkor a túlsó járdáról figyeltem: igen lassan poroszkált, bársonygalléros szürke télikabátjában és fekete keménykalapjában, szorosan a fal mellett, gondjaiba süppedve-bonyolódva meg-megállt, olykor bosszúsan legyintett is, majd lomhán imbolyogva továbbcammogott, mindig maga elé, le a flaszterra tekintve, mintha elvesztett volna valamit. Ha köszöntötték - és elég sokan köszöntötték -, szórakozottan megpöccintette kalapját; a kirakatok előtt is elácsorgott, főként a csemegeüzleteknél. Ez olyan érdekes volt, hogy én látom őt, és ő nem lát, nem lehetett betelni vele, néha a Kálvin térig is követtem a túlsó járdán, ámbár ez a kis út fél óráig eltartott.

A Baross utcában aztán jól előreloholtam, a könyvtárnál átvágtam eléje, és visszafelé lépkedve épp szembe találkoztam vele. Mikor a közelébe értem, kalapomat nagy ívben megemeltem - akkoriban kaptam az első barna puhakalapot, igen büszke voltam rá -, s amíg elcsörtettem mellette, jó hangosan, ércesen ráköszöntem:

- Alázatos tiszteletem, mester, jó napot kívánok!

Fölriadt, réveteg-barátságosan visszamormogott valamit, szemem sarkából lopva figyeltem, hogy egy pillanatig még utánam is néz tűnődve. Ismerős lehettem neki, csak nem tudhatta, hogy hová tegyen.

TARTALOM

Volt nekem egy kedves tornatanárom, Mikus tanár úr. Igen katonás ember: az első óráját az osztályteremben tartotta, és azzal kezdte, hogy felírta a táblára a parancs meghatározását a régi, első világháborús szabályzatból: "A parancs a csapat által feltétlen engedelmességgel, azonnal, az erők teljes megfeszítésével, minden viszonyok közt stb...."

Azután is szünet nélkül: menetelés, jobbra át, balra át, hátra arc, díszlépés, puskafogások. Egyszer meg úgy állított föl bennünket, ahogy az ő idejében sorakoztak, majd kiszaladt a tornaterem végébe, ily módon vezényelve: - Fiúk, varázsoljátok vissza az ifjúságomat! Kettős rendek, jobbra át!...

A szernél is feszesen, keményen kellett viselkednünk. Például az úgynevezett plintnél, annál a bőrrel bevont, összerakható szekrénynél, melyen át kell vetődni: - Fiúk, nem elég ugorni, az még semmi. Ugyanilyen fontos a magatartás a szernél, ez is osztályozva lesz. Tehát: megállsz ötméternyire, merev vigyázzban, szemed se rebben, akkor ballal keményen kilépsz, odafutsz, kihúzod magad, két tenyérrel jó erősen rácsapsz. De ne sajnáld, csattanjon az a bőr, nem a tiéd! Utána lehet ugrani...

Egy darabig nézte, aztán arrébb ment, a terem túlsó végébe, a többi fiúhoz, felénk csak fél szemével pillantgatva. Hamarosan rájöttünk: elég, ha feszesen dobbantunk, odalépünk a plinthez, egy nagyot rácsapunk, hadd szóljon, és utána, mint aki jól végezte dolgát, visszafordulunk. Mikus tanár úr elégedetten hallgatta a csattogtatást, bólogatott is messziről, hogy jól van, nagyon jól. Jött a következő, az is jókorát rácsapott, ment vissza...

Azóta is így áll a kérdés: csattogtatni vagy ugrani?

Életre nevelés

- Marci, gyere ide, mondd meg, kisfiam, honnan van a tarhonya?

- Elvetik a földbe, kinő, learatják, csépelik.

- Nagyon jó. És a nokedli?

- Fán nő, nokedlifán. Arról szedik le.

- Hát a dinnyét?

- Halásszák. Bedobják a horgot, rajta a csali, a dinnye bekapja.

- Úgy van. És a mustárt?

- Bányásszák, a mustárbányában.

- A túrós gombócot, szilvás gombócot?

- Lövik. Repül a levegőben, puskával lelövik.

Marci ilyenkor kap egy forintot, hogy ily szépen okosan megfelelt mindenre. Évek óta folyik ez a játék, versenyt oktatgatjuk egymást e hasznos tudnivalókra. Így állapítottuk meg, hogy a hurka csúszómászó állat, három alfaja van, a tüdős, májas és a véres, és hurkapálcikával táplálkozik; többnyire épp akkor ejtik el, mikor a pálcikát le akarja nyelni, azért fityeg ki száján az a kis fadarab. Továbbá, hogy a libamájat pincékben termesztik, ott nő jó nagyra, kövérre a nyirkos, sötét falak tövén. A fruttit, zizit, tejkaramellát, szaloncukrot s más efféle nyalánkságokat az erdőn szedik, kislányok gyűjtik kötényükbe. Marci olykor fogasabb kérdésekkel is előáll.

- Honnét van a hal?

- A hal, kisfiam? Nagymama gyúrja lisztből, tojásból, élesztőből és halporból.

- A dobozos szardíniát is?

- Ugyan! Azt a disznóból vágják ki, a szalonnája alól.

- És hány doboz van egy disznóban?

- Attól függ. Általában negyven-ötven, de például Horváth bácsi, a szomszédos házmester tavaly leölt egy hízott kocát, abban százhúsz doboz szardínia volt, és még huszonöt tubus szardellapaszta. Kapott is érte egy gyönyörű díszoklevelet a mezőgazdasági kiállításon.

- És honnan van a rokfort?

- A hegyekben ered, kis rokfortpatakokban csörgedez, lezúdul a sziklákon, folyókba gyűlik, s ezek beömlenek a Nagy Rokfort Tengerbe...

- És a tenger nem árad ki?

- Nem, mert a nap felszívja a párát a sajtfelhőkbe, s onnan hull le a rokfortcsapadék a patakokba, folyókba, és így tovább.

Így ismerkedünk a mindenség nagy folyamataival, s nyitogatjuk a tudás zárait, két fáradhatatlan természetkutató, Marci meg én.