Dugonics András:

Magyar példa beszédek és jeles mondások

Illetlenek - első rész
___________________________________

Gazdag hízik, a’ szegény pedig fázik.

Sok kárt tesz a’ kocsmáros, még rajta kapják.

Minden szereti a’ hasznot, kevés a’ munkát.

Addég hamis az ember, még eleven.

Csak eleinte válogat az ember a’ szilvában, osztán a’ férges is el kél.

A’ jószág úgy jár egygyikrűl a’ másikra, mint a’ koldus tetű egygyik szűrbűl a’ másikba.

Disznó ólra cserep fedél.

Disznó orra arany perec.

Szamárra bársony nyereg.

Egy kocsmába két dudás.

Egy konyhába két szakács.

Egy hajlékba két gazd’aszszony.

Egy házba két gazda.

Egy jószágba két Úr.

Egy tanyán két sáfár.

Nem szamárra való a’ kantár.

Az által vetőnek csak elejét látni.

Ha a’ Tótnak szállást adsz; még ő mutat útat.

Varga a’ vargát gyűlöli.

Sok jó fogja az eke’ szarvát.

Úgy áll rajta a’ ruha, mint ha a’ vas villával hányták volna reája.[1]

Sok jó ló megszakad addég a’ hámba, még erkölcsét ki tanulhattyák.

A’ disznó meg eszi a’ makot; de a’ fával nem gondol.

Nem mindenkor édes gyökér a’ szerelem.

Ritkán egygyeznek meg a’ kontyok.

A’ macska szereti a’ halat, de kerüli a’ vizet.

Jön, mén, mint Apátiban a’ szatyor.[2]

Igérni Uraság, meg anni parasztság.

Majom szeretet.[3]

Ha a’ farkast Mi atyánkra tanitod, bárány lábat kiált.[4]

Égben két nap, hüvelyben két pallos.

Ki a’ forrásbúl eleget ivott, háttal fordúl hozzá.

Nem takarhat annyit a’ kakas, hogy a’ jérce ki ne kaparhassa.

A’ nagy erkölcs urán sántít az írigység.

Mennél kissebb, annál frissebb.

Mennél nagyobb, annál fagyosabb.

Mennél hoszszabb, annál roszszabb.

Mennél kurtább, annál kutyább.

Vakok között sanda a’ király.[5]

Mindenek előtt másnak ganéja sokkal büdösebb.

Az egér se fut mindég egy lukba.

Torban danúlni, lagziban sírni.

Verebek vannak a’ süveg alatt.[6]

A’ leg kissebb pompa is elég nagy költség.

Eben múlt pásztorság falu’ végén dögöt rág.[7]

Jelen a’ nyoma; a’ farkas még is tagadgya.

Nyomorúltt az olyan mester, ki tanitván nem volt.

Jól nem lakik, ki másnak szájával eszik.

A’ hoszszú ruha sok szégyent el takar.

Nem vagy Barát: hogy a’ pénzt el ne vedd.

A’ disznó se mozsdik, még is meg hízik.

Ki a’ szomszédnak lepedőjét nem őrzi, maga lasnakját se böcsűlli.

Csap székbe a’ Cigánt be is rántyák ugyan, de ki is taszigállyák.

A’ beteg imádságra se jó, hát másra hogy volna?

Nagy mester a’ nyomorúság.

Átkozottabb a’ krimi Tatárnál.[8]’

Hallotta: hogy löttek; de nem tudgya hol.

Nem titok a’ mit hárman tudnak.

A’ rosz hír szárnyon röpül, a’ jó pedig kullogva is alig jár.

A’ le dűltt fának fejét a’ gyermek is ráncigállya.

Gyapjáért szokták a’ kost is meg nyirni.

A’ nagy Urak keveset adni szégyenlenek, sokat adni pedig nem akarnak.

Nem iszszák a’ mérget fa kupából.

Ne félcsd az ördögöt: hogy a’ tóba vész.

Az udvari élet nem csak fehér kalácsot, hanem borsos levet is tálal.

A’ vak koldúsnak is alamizsnán szeme.

Új szita szegen függ.

Új seprő jó seper.

Az új köpönyegnek nem ládában helye.

Mikor sár van, kezén hordozza a’ csizmát.

Piros csizma táncba való, sárga csizma sárba való.[9]

Hetes eső, hármas ünnep, jó gyomor.
Gazda morgás, béres alvás, komondor.[10]

Kalapját hónna alá teszi, hogy meg ne ázzék.

Gyermek’ kezében éles kés.

Nincs rokoncája a’ tengernek.

A’ ló állva álmodozik.

Ha aszszony volnék, eddég meg csudáltalak volna.

Beszéll a’ Barát, alamizsna a’ vége.

Farkas is a’ bárányok’ kövéreit szereti.

Ott vágja leg örömestebb, a’ hol meg sűlt.

Nem látni meg szelidűlt farkast.

A’ róka is csak addég jó, a’ meddég láttyák.

Viszszá tér pocsétájába a’ disznó.

Az Astrologus is néha felejtkezik;
Juhász pedig tudgya, ha üdő változik.[11]

Forgó a’ szerencse.

Kit a’ dombon nem örömest látunk,
Olyat a’ völgybe taszigálunk.

Nem mind barátod, a’ ki reád mosolyog.

Van annak is dolga, kit fel akasztanak.

Az ördögök köztt is leg hamisabb a’ sánta.

Jöbb ízű a’ szomszéd aszszony’ kappannya.

Meg fizet a’ nagy harang.[12]

Nem látni meg jobbúlt embert.

Adál Uram esőt, nincs köszönet benne.[13]

Néha a’ fácánt is meg únnya a’ vadász.

Mén ló mellett a’ kanca fallya fel az abrakot.

Tatár étel, Török tánc;
Magyar adta, ördög lánc.[14]

Tót adta, Tót el vette, Tót’ eb adománnya.

A’ rosz mag lovat fel rugdossa a’ kanca.

Üdővel a’ leg kedvesebbet is el felejthetni.

El szenvedni szamár a’ verést, csak jól lakhassék.

Mennyi az ember; annyi az értelem.

Kinek kinek maga felé horgasúl keze.

Néha arany láncot adnak a’ latornak.
Néha vas bilincset nem ismért jámbornak.

Ha szárnya lenne, leg jobb madár volna a’ disznó.

A’ műszerszám heverve rosdásodik meg.

Midőn leg szebben ég a’ fákja, leg inkább fogy akkor.

A’ mécs is maga magát emiszti.

Színnel, ízzel különbözünk egymástúl.

Más létte, mint képe.

Néha az ördögnek is gyertyát gyújtanak.[15]

A’ trombita némelynek örökös hírt, némelynek halottas nótát fúj.

Tilalmas fegyverrel örömest jár a’ rosz.

Némely embereket soha se emlegettek volna, ha roszszak nem lettek volna.

Kurta az élet, de a’ nyomorúságokkal nagyon hoszszabbodik.[16]

Néha sokat vetnek, de keveset aratnak.

Vízre visz, szomjan hágy.

Csirke oktattya a’ tyúkot.

Fiú taníttya az apját.

Tojás parancsolgat az annyának.

Borjú vezeti a’ tehenet.

Aszszony veszi fel a’ nadrágot.

Akasztófa virágbúl is lesz néha gyümölcs.[17]

Papot taníttya a’ mester Vecsernyét mondani.

Ökör húzza az igát; ló lakik jól a’ zabban.

Apánk ötte meg az egrest, és a’ mi fogaink zsibbadnak.

A’ Szentséggel is viszszá élhet az ember.

Pénz emberség, ruha tisztesség.[18]

Föl löhet a’ mérget cúkorban is adni.

Sokat enni, a’ mézbűl se jó.

A’ jót is roszra magyarázza a’ gonosz.

Szent irásbúl jönnek az eretnekek.

Az imádságos könyvbűl is imádkoznak más ellen.

A’ hizelkédő nyelv, nyalva ejti a’ sebeket.

Cirokálással is lehet ártani.

Fa bicsakkal is ölhetni.

Kalán vizben is el veszhet a’ szúnyog.

Egy kalán viz tenger a’ muslincának.

Dicséri a’ régi üdőt, de a’ mostani szerént él.

Magasztallya a’ napfényt sötét pincében iván.

A’ szűkség vagy katonát, vagy barátot tesz a’ deákbúl.

Nem minden szent ki templomba ment.

Az arany fegyver néha többet győz a’ vasnál.

A’ nyavalák ló háton nyargalnak hozzánk, de tőllünk gyalog is alig mennek el.

Mást fenyeget, maga reszkettében alig áll.

Vak mutat a’ szemesnek útat.

Föl költi az alvó macskát.

A’ szomszéd nem mindenkor jó barát.

A’ mit sípolva nyert, el vesztette dobolva.

El esik a’ harcon, vagy egy, vagy más.

Orrod előtt van, rá fenheted fogad’.

A’ szükség ösmérteti meg a’ mennyeket.

A’ szükség faragta az Isteneket is.

Nincs halál ellen bátor sánc.

Halál ellen nincs fű a’ patikában.

A’ rosz adós, roszszabb a’ farkasnál: mert annak bőrére se lehet valamit tartani.

Későre érkezett annak szerencséje, kit csak halála tett nagygyá.

Másnak világít, maga a’ setétben űl.

Néha a’ vak többet lát a’ szemesnél.[19]

Nem szúr maga a’ rósa, hanem a’ mellette való.

Varjú húst se evett; még is krákog.

Tanitvány se volt, még is tanít.

Ki se nyitotta szemét, még is kenyeret kér.

Nagyobb a’ kapu, mint a’ város.[20]

Lábát is alig emeli, még is hoppot mond.

Öt garassa sincs, még is kevély.

Pondrós, nem héjjába fickándozik.

Kenyere nem lévén, kalácsra vágyódik.

Az éh szúnyog nehezebbet szúr.

Mondgya a’ gyermek: hogy meg verték, de okát nem adgya

___________________________________________________

[1] Mátyás király Szabacsot meg vévén mind a’ várban, mind körűl belől lévő helységeken sok Török katonákat el fogott. Mivel ezek a’ király’ táborának ki kemlelésse felől gyanúságba estenek, őket Mátyás árúba bocsátotta de kétszeribe. Ruhájokat elsőben, az után magokat. Ruhájokat az emberek csak hamar el kapdosták: mert azok fényesek, selyemmel suhogók, arannyal és ezüsttel terhesek voltanak; ugyan azért rajtok sokan kaptanak. De a’ raboknak testtyeikre nézvén a’ venni akarók, azt mondották: hogy mintha ruhájokat vas villával hányták volna reájok. Árnyékos duttyánokban nevekedtek, munkára nem szokott herék sima bőrűk voltak. Mátyás király mind ezeket embereitűl hallván, el ment az árú piacra, és midőn az el adott ruhákat látta, fel kiáltott: fiaim! íme miért hadakoztunk. Osztán a’ meztelen Törökökre mutatván, ime (úgymond) kikkel hadakoztunk.

[2] Apátiban ki vitte volt a’ gazda szatyor nevezetű kutyáját a’ szállásra, ahhol meg is kölközött, nem lévén mit önnie, Urával haza ment; de ha otthon jól lakot, ismét kölkeihez a’ szállásra ment. Járt kelt mind addég, még fiai meg nőttek.

[3] A’ majom úgy szereti fiát: hogy öleléssei köztt gyakorta meg öli.

[4] Mások ezt kurtábbra vévén, így mondgyák: Mi atyánk Isten – bárány láb.

[5] Sandának olyat nevez a’ Magyar, ki igen keveset lát nappal, este felé semmit se.

[6] Ezt a’ köz mandást azokra a’ fiatalokra alkalmaztattyuk, kik süvegöket le nem veszik a’ böcsűletesebb emberek előtt. Talán verebeket rekesztettek süvegjek alá, vagy azt a’ fejekbe szegezték. És ezért le venni vagy nem merik, attúl félvén: hogy a’ verebek ki szállnak, vagy nem lehet az oda szegezés miatt. Az ilyen gyermekek högykék, és a’ pajkosságra hajlandók.

[7] Ha a’ pásztron ki adnak, ebén is ki múlik a’ pásztorság; akkor a’ szegény kutya nem kap a’ döglött júhba; hanem a’ falu végén minden dögön rágódik.

[8] Krimet a’ régi deákok Krimeának nevezték. A’ Görögöknél Taurica Chersonezus név alatt emlékeznek felőlle. Ezen fél sziget (Peninsula), a’ régieknél, egy a’ leg főbb történeteknek, és költeményeknek virágzó helye. A’ Görögök után a’ Tatárok birták, de a’ Töröknek védelme alatt. Leg első volt Herceg Potemkin II. Katalinnak, Muszka Cárnénak, fő vezére ki a’ Tatárokat a’ Török járombúl ki szabadította, és az Oroszoknak védelmök alá vitte. Ha ezután az Oroszokkal békességben élünk. A’ Tatároktúl nem félhetünk. Féltünk pedig ennek előtte, és azoknak minden pereputtyokat örökösen átkozzuk: mert minő károkat tettek országunkban igen jól tudgyuk. Úgy ez annak az oka: hogy mind máig a’ leg kegyetlenebb embereket Krími, vagy Kirími Tatároknak mondgyuk.

[9] Ebbűl a’ köz mondásbúl is ki teccik: hogy a’ Magyar valóságos atyafia a’ Töröknek. Láttyuk a’ Törököknél: hogy még most is leg örömestebb viselik a’ piros csizmát. Szemeimmel látom ezt (csak Szegeden is) hogy a’ fiatal leányok a’ vörös csizmára, cipőre vágynak.

[10] A’ hetes eső ellen morog a’ gazda: mivel szolgái semmit se dolgoznak. A’ hármas ünnepen szántani, vetni nem lehet, alszik tehát a’ béres. Még is a’ jó gyomor meg kívánnya a’ jó tartást, melynek ha semmit, vagy keveset adnak, valamint a’ komondor úgy morog.

[11] Igaz ugyan: hogy az üdőnek változásait igen tudgya a’ Juhász, mivel más dolga nincsen. De a’ napnak és holdnak fogyatkozásain el bámúlnak. Ezen el bámúlását meg jelentette egy Juhász a’ másiknak, azon csudálkozván: hogy, hogy tudhattyák ők azt előre meg jövendölni, és bizonyos üdőre szabni. A’ másik Juhász azt leg könnyebbnek lenni mondotta, mivel (úgymond) a’ Kalendáriomokban nézik; és ha én olvasni tudnék, magam is meg jövendölném neked.

[12] Az az: semmi se lesz belőlle. Mert kik sokkal adósok, mit vehetni töllök: A’ nagy harangnak hangja (midőn ki múlnak) minden adósságot ki fizetni mondatik.

[13] Az az említett eső igen rosz vala. Mondgyák: hogy akkor származott ez a’ közmondás: midőn a’ sok kérés után eső helyett jég eső lett, és az mindeneket el vert.

[14] Valamik itt emlegettetnek, mind bűntetések. Tatár étel a’ Tatár korbács. Török tánc a’ talp verés, melyel a’ Törökök élnek, midőn jobbágyaikat bűntetik. A’ Magyar adta mi légyen, tudgyák azok, kik vele élnek: hogy azt haragbúl hánnyák. Az ördög lánc, azok az öreg szemű bilincsek, a’ tolvajoknak arany pereccek.

[15] Ez a’ köz mondás a’ gyertya táncbúl vette eredetét. Ezt írja arrúl B. Apor Péter: két ifiú legények két gyertyát vettek kezökbe. Egymással így táncoltak sokáig, arra vigyázván: (mikor egymást forgatták) hogy a’ gyertya tüzével egymásnak haját, vagy köntössét fel ne gyújtanák. Azután oda mentenek holott a’ fehér személyek ültenek. Mind a’ két legény szépen térdet hajtott, a’ két égő gyertyát két fehér személynek adták. Azok egymásnak kezét fogván (a’ gyertya más kezében lévén) úgy táncoltanak. Azután oda menvén, a’ hol a’ férfiak állottanak, térdet hajtván, a’ két égő gyertyát azoknak adták kezekben. Azok ismét úgy táncolván, újjabbra két fehér személynek adták.

[16] A’ kurta életnek hoszszaságát nagyon is tapasztallyák azok, kik a’ tömlöcökben sénlenek. Ezeknek egy nap egy holdnapot tészen.

[17] Egy fösvény gazdag ember félti vala pénzét a’ tolvajoktúl. Se magával hordozni, se ládájába tartani, se el ásni nem merte. Bé ment tehát egy erdőbe mélyen, a’ hol magának egy alkalmatos fát szerzett. Jó magos volt, és céllyára elégséges. Fel hágván reá két ág közé egy kis odóba el rejtette a’ zacskó pénzt. Lakik vala attúl az erdőtűl nem meszsze egy néha gazdag, de most el szegényedett ember, ki részszént el adván, részszént el zálogosítván minden jószágát; ezeken fölűl még magát nagyobb adósságokba is vervén, az utolsó szükséget alig tűrhette. Meg unván életét, el tökéllötte halálát. Kötelet vivén magával, a’ fákat nézegette, melyikre illenék leg inkább. Meg teccett egy magos fa, és éppen az, melynek kis odújába ama fösvény gazda el rejtette pénzét. Midőn már a’ kötelet nyakára egyengette, véletlenül egy zacskó ütközik szemeibe, melyet hogy ki nyitott, benne csupa aranyokat látott. Haza menvén, adósságát ki fizette. Hogy a’ fösvény az erdőre ment, és pénzét meg nem találta, az ott hagyott kötélre fel akasztotta magát. El menvén mellette az emberek, azt mondották: soha egy akasztófa se hozott még ily kellemetes virágot.

[18] Miképpen kedvellették őseink a’ tiszta, és minden mocsok nélkűl való tisztességes ruhát, ki teccik abbúl, a’ mit Marcius Galeottus ír Mátyás király felől, kinek udvarában lakott. Szavai ezek: szokásban vagyon a’ Magyaroknál: hogy az asztalhoz való űlésben négy szegletű asztalokhoz űllyenek. Ez a’ Romai régiségtűl származhatott ide, avval egygyütt: hogy mindent levesessen adgyanak fel, de az eledeleknek külömbségjök szerént változtatván a’ levet is. A’ libák, récék, kappanyok, fácánok, foglok, seregélyek (melyeknek sokaságok ottan), osztán a’ tehén, bárány, kecske, disznó, Vadkan hús, ismét sokféle halak, és más efélék mindenkor különös és tulajdon levökbe vagy csináltatnak, vagy leg alább mártogattatnak – szokás az is nem mint mostanában Olasz országban mi nálunk: hogy egy tálbúl mindnyájan egyenek – Senki se hoz villát magával: hogy azzal a’ húst ki vegye (valamint most Pádva vizén túl szokásba jött az Olaszoknál) hanem kinek kinek kenyérbűl tányérja lévén előtte a’ köz tálbúl azt veszi ki újjával, a’ mi néki teccik, és ott, darabokra vágván, ismét újjaival a’ szájához viszi. A’ Magyaroknál nincs igen szokásban az étel osztogatás: ugyan azért alig eshetik meg: hogy az ebédlő sokaság között, a’ kövér vendégségekben egy valaki vagy újjait, vagy ruháját meg ne piszkollya: mivel néha csöppenként folynak le a’ sáfrányos levek. Mert ezzel, osztán szekfűvel, fahéjjal, borssal, gyömbérrel és más efélékkel igen bőven élnek. Tudniillik: mivel a’ Magyarok hevesebb és keményebb természetűek az Olaszoknál, nem ok nélkűl van: hogy az ilyen fűszerszámokkal élnek. Mert (A’ vicennának tanúsága szerént) a’ heves a’ heveshez illik, és a’ gyarapodás hasonlókbúl származik. Hogy pedig azok az eledelek, melyek e heves fűszerszámokkal főzetnek, hevesebbek legyenek, ki ki tudhattya. A’ sáfrányos lévtűl pedig hogy az embernek főképpen körmei, és újjai meg sárgúlnak, abba sincsen kécség – De Mátyás király mindeneket kezével illetvén soha meg nem mocskolódik, noha mindenkor a’ beszédekre figyelmez. Mert az ő asztalánál, mindenkor, vagy vetekednek, vagy valami tisztességes, vagy valami tréfás dolgokrúl beszéllenek, vagy énekeket dallanak: Vannak ott musikusok, vannak hárfások is, kik a’ bajnokoknak cselekedeteiket anyai nyelven kopzák mellett éneklik az asztal felett. Ez a’ Romaiak’ szokássok vala, és tőllök származott a’ Magyarokra. Énekeltetik pedig mindenkor valami jeles cselekedett, de nem is szűkölködik ám ezek nélkűl a’ Magyarság. Tudniillik: mivel Magyar ország külömbbféle nyelvű ellenségeknek közepén vagyon mindétig a’ hadi dolgok’ szikrája az ő foglalatossága. Főképpen a’ Törökökkel való csaták jönnek elő igen szép Magyarsággal. Szerelmes versek ritkán énekeltetnek – A’ Magyarok (akár nemesek akár nemtelenek legyenek) szinte egyenlő szavakkal élnek, és minden külömbözet nélkűl szóllanak. Egyenlő mindenütt a’ nyelv, egyenlők a’ szavak, hasonlók a’ szó ejtések. De nálunk (Olasz országrúl szóllok) a’ beszéllésben nagy a külömbség. Polgár és paraszt, Kalabrus és Tuskus oly külömbséggel vannak egy más között: hogy egygyik a’ másikat meg nem értheti. De a’ Magyaroknál (a’ mint tapasztalva mondám) egy a’ beszédnek módgya; vagy igen csekély a’ külömbség. Innent vagyon: hogy Magyar nyelven, szerzett versek egyenlőképpen meg értetnek a’ parasztoktúl, Polgároktúl, a’ vég lakosoktúl, a’ közép lakosoktúl. De (hogy az előbbeniekre viszsza térjünk) csudálkozva hallottam Mátyás királyt beszélleni, vagy füleit a’ versekhez, vagy a’ beszédhez nagy figyelemmel alkalmaztatni: holott magát soha meg nem mocskosította. A’ mi valóban csudálkozásra méltó dolog, mivel mások leg nagyobb vigyázással, és szorgalmatosággal meg nem tehetik: hogy vagy kezeket, vagy gúnyájokat meg ne piszkollyák.

[19] Sok pénzze lévén egy vak koldúsnak, azt alattomban a’ mezőre ki vitte, és el ásta. Ezt komája látván, még azon nap’ ki ásta. Egy hét után kincscséhez menvén a’ vak koldús (mivel azt helyén nem találta) komájának tolvajságárúl nagyon gyanakodott. Hozzája sietvén; azt mondá: hogy egy hét alatt száz aranyat kóldúlt, szeretné tudni: hová kellene el rejtenie. Erre a’ koma azt felelé: hogy oda tenni leg jobb volna, a’ hová többi pénzzét tette. Ezt helybe hagyván a’ vak: meg ígérte: hogy holnap oda viszi. A’ koma hamarébb vitte oda az el lopott pénzt, és ismét el ásta, hogy a’ száz aranyokat is kezéhez kaparicscsa. Ott találván pénzzét a’ vak, fel vette, és komájának háza előtt el menvén: a’ vak (úgymond) továbbra látott a’ szemesnél.

[20] Mindushoz érvén Diogenes, midőn annak a’ kis városnak nagy kapuját látta; magát a’ kapuba helyheztette. Várta a’ városbélieket: hogy vagy ki, vagy bé mennyenek. Csoportyokra vetvén szemeit: oh Mindusiak (úgymond) tegyétek bé a’ kaput, mert a’ város rajta ki szalad.