A PESTI KABARÉ

A Magyar színháztörténet előző kötete a kabaré hazai meghonosodását egyértelműen a fővárosi színházak „magyarosításával”, azaz magyar nyelvűvé válásával köti össze, s csupán azt nem emeli ki kellő hangsúllyal, hogy a pesti magyar nyelvű kabaré kialakulásáról van szó. A hivatkozás, hogy a magyar nyelv szürke és nem elég rugalmas a német nyelvű orfeumok, zengerájok, varieték, mulatók műsoraihoz képest, semmiképpen sem indokolja, hogy a bécsi, a berlini vagy a párizsi Chat Noir műsorával vessük össze. Megemlítendő azonban, hogy a századforduló egész Európában a művészeti élet közös szembefordulását eredményezte a naturalizmus túlzásaival, továbbá egy új stílus kialakulását, amelyet a franciák art nouveau-nak, a németek Jugendstilnek, a monarchia területén pedig szecessziónak neveztek. E művészeti stílus a radikális polgárság igényeiből született, s jelentősen gazdagította az irodalmat, a zenét, a színházat, az építészetet, a festészetet, az iparművészetet és a tipográfiát.

Ennek légkörében és törekvéseinek jegyében született meg az új színpadi műfaj: a kabaré is. Az említett tanulmány szemléletesen írja le, hogyan jött létre Pesten az első magyar nyelvű kabaré, s méltóképpen értékeli az új műfaj „szülőatyját”, Nagy Endrét és művésztársait. Említ még néhány próbálkozást, amelyek mind a Nagy Endre által kijelölt irányban működtek: kerülték az öncélú viccelődést és az orfeumok kétértelműségeit, politikai és társadalmi fórumokká válva, szinte az újságírás gyorsaságával reagáltak a napi eseményekre, nevetve gúnyolódtak, és merészen tréfálkozva mondtak ki keserű igazságokat. Így lett a kabaré a progresszió serkentője: közéleti műfaj, amelynek életereje és hatékonysága az eleven közélet függvénye volt. Nem véletlen, hogy később Kosztolányi is kiemelte: a cabaretelnevezés átszármazott ugyan a francia nyelvből a magyarba, a műfaj hazai változata mégis eltér nyugati elődeitől. „A mi kabarénk nem mont-martre-i diákcsapszékek friss szellemességét és bájos kajánságát szólogatja, mint a párizsi, nem véres, nem halálos, nem idegcsigázó, mint a berlini, nem tüntet idétlen, kispolgári léhaságával, mint a bécsi. Kezdettől fogva igényesebb volt, fényesebb és kényesebb, irodalmibb mindegyiknél. Egy kis nép szellemi fényűzésével rendeztük be. Alig van kitűnő írónk, kinek neve ne szerepelt volna műsorán, s ezt ne tekintette volna megtiszteltetésnek, mert nem szállt le hozzá, hanem magához emelte.” [1]

A pesti kabaré átvette az állandó elemeket, majd újakkal gazdagította őket: így lett például a konferanszié sajátos kabaréfigura, testet öltött paradoxon. Az egyes jeleneteket viszont a színészek habitusa teremtette meg: más nem is játszhatta volna el ugyanazt a számot. Az egyes formák tehát szinte a színészekkel éltek s haltak. A „fő” műsorszám – amelyet a magyar kabaré is átvett, mégpedig a párizsi színpadoktól – a sanzon volt, amelynek egyik legnagyobb művészével, Yvette Guilbert-rel többször is találkozott a közönség. Már létrejöttekor kiváló képességű hazai képviselője akadt Medgyaszay Vilma személyében, aki valósággal azonosult ezzel az újszerű, szövegközpontú dallal, amelyet kissé pajzán, kissé szentimentális, de mindig ízléses és finom eszközökkel, ugyanakkor drámai erővel adott elő. Szépsége, kellemes hangja, temperamentuma és színészi tehetsége a sanzon országos népszerűsítéséhez járult hozzá. Kezdettől fogva ő volt a Szirmai Albert, Nádor Mihály és Reinitz Béla által megzenésített Gábor Andor-, Szép Ernő-, Heltai Jenő- és Ady Endre-versek első interpretátora.

Az első világháború végéig, illetve a Tanácsköztársaság bukásáig a fővárosban mintegy harminc kabaré működött – némelyikük csak rövid ideig, némelyikük viszont még az 1920-as években is. Az Apolló Kabaré például 1912-től üzemelt központi fekvésű helyén, ahol ma a Corvin Áruház áll, s eleinte szkeccseket játszott. Innen indult útjára a rendező Kertész Mihály (Michael Curtiz), Harsányi Zsolt (író) és Vincze Zsigmond (zeneszerző) Az utolsó bohém című filmszkeccsével. (Elvégre a helyiség egyben projektográf is volt.) Itt lépett fel Kabos Gyula, Gózon Gyula, Mály Gerő, Peti Sándor, és itt játszották nagy sikerrel Karinthy Frigyes Fixírozzák a feleségem, illetve Molnár Ferenc A gazdag ember kabátja című „budapesti bohóságát”. De szép számmal írt kisparaszti életképeket az Apollónak Móricz Zsigmond is. E kabaré népszerűsége abban állt, hogy a legszélsőbb groteszket hangolta össze a legtisztább poézissel, de a szerző- és színészgárdája is imponált: a sanzonett például Kondor Ibolya és Haraszti Mici (a Hyppolit, a lakáj 1934-es filmváltozatának Schneidernéje) volt. 1922-ben átköltöztek az Eskü téri Orion Mozgó helyiségébe, 1926-ban a Jókai téri Uhu mulatóban játszottak, majd 1929-ben Fekete József és Innocent Ernő vezetésével működtek, végül az utóbb már Régi Apolló néven játszó társulat feloszlott.

A kabaré minden feltételének eleget tett a régi Műcsarnok Andrássy út 69. alatti épületének alagsorában működő Modern Színpad Kabaré is, amelyet 1908-tól Nagy Endre, majd 1913-tól 1915-ig Medgyaszay Vilma vezetett. Felújítása után Andrássy úti Színpad néven nyitották meg 1918-ban Bárdos Artúr igazgatásával (akinek a kezében 1915-től volt a bérleti jog), s 1937-ig jórészt kabaréműsort játszott az időközben Andrássy úti Színházra keresztelt intézmény. Bárdos igazgatása alatt (1922-ig) a művészeti vezető Emőd Tamás, a zenei vezető Szirmai Albert volt. Egy évadon át a Nemzeti Színház Kamaraszínháza (1924–1925) működött a helyiségben – bemutatói közül a legjelentősebb Kodály Székely fonója volt –, majd Wertheimer Elemér lett az igazgató, Barabás Lóránd a dramaturg, Nádor Mihály a zenei vezető. (Az épületben 1937-től 1948-ig ismét a Nemzeti Kamaraszínháza játszott.) Az Andrássy úti Színházban többek között fellépett itt Boross Géza, Berky Lili, Gózón Gyula és Ürmössy Anikó, szerzői közé pedig Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Vadnai László, Szép Ernő, Kellér Dezső és Vaszary János tartozott. Az előadók típusfigurákat alakítottak ki, akik idényről idényre nagy sikerrel szólaltak meg a színpadról, s egyes komikusok, akik közül többen ily módon emelkedtek ki az ismeretlenség homályából, a megtévesztésig hűen utánozták a képviselőket és a minisztereket. Műsoraiból nem hiányozhatott a sanzon, a kuplé, a megzenésített vers sem: Szirmai Albert, Losonczy Dezső, Buday Dénes, Pallós Tivadar, Nádor Mihály és Lányi Viktor dalait Kökény Ilona, Boross Géza, Radó Sándor, Vidor Ferike (született Wechselmann Franciska, aki a második férje, Gábor Andor által írt cselédnótáival híresült el), és persze a dal királynője, Medgyaszay Vilma énekelték. Az állandósult műfajokat Gábor Andor és Kővári Gyula új kabarészámmal gazdagították: ablüett rövid, énekes bohózat volt, amelynek zenei anyagát ismert melódiák, slágerek, népdalok és operaáriák alkották. A műfaj hamar népszerűvé vált a magyar kabaréban, és bizonyos változatban máig fennmaradt.

Az 1920-as évektől kezdve aztán gombamód szaporodtak a kabarék: a második világháború befejezéséig ötven körül mozgott a számuk. Azonban nem mindenki mérte fel a politikai realitást: ezt jelzi sok olyan kabaré tiszavirág élete, amelyeknek vezetői azt hitték, hogy a háborús nyomás elmúltával ott lehet folytatni, ahol a háború előtti viszonylagos liberalizmus idején abbahagyták. Sorra nyíltak és zártak az új kabarék – bukásukat részben a politikai tájékozatlanság, részben az óriási infláció okozta. Ezek közé tartozott a Fővárosi, a Délutáni és a Muskátli Kabaré, a Kedélyes és a Művész Színpad, a Faun, a Palace, a Femina, a Nagykomédia, a Magasiskola és egy sereg kávéházakban, hotelekben szerencsét próbáló vállalkozás. A válságos éveket csak a legügyesebbek élték túl, akik a burkolt baloldaliságnak olyan rafinált módszereit alakították ki, amelyekbe nem tudtak belekötni a vájt fülű rendőrtisztek. A konferansziék és a kabarészínészek eszköztárában helyet kapott a mellé- és agyonbeszélés, a túljátszás, az elhallgatás, az elszólás, a nyelvbotlás, az idióta megjátszása, a kétértelműség, amelyekkel szinte bármit ki lehetett fejezni. A közönség gyorsan megtanulta az új nyelvet, s az eredetileg irodalminak indult pesti kabaré a két világháború között politikai kabarévá edződött, természetes reakcióként az elnyomás ellen. Ekkor vált igazán látványossá, hogy a kabaré összjáték: színpad és nézőtér együttes közreműködése. Néha nem is az volt a fontos, mit mondott a kabaré, hanem hogy abból, amit mondott, mit hallott ki a néző. Tehát nemcsak a kabarénak, a nézőnek is bátornak kellett lennie. Elvégre a kabaré csak megkezdte a mondatot, a befejezés a közönségre várt.

Valamivel hosszabb életű volt az Erzsébet körúti Royal Sörkabaré, amelyet 1913-tól 1917-ig Szőke Szakáll vezetett, s egészen a harmincas évekig működött. Művészeti igazgatója később Fritz Ödön, zenei vezetője Komjáthy Károly lett, s fellépett benne Salamon Béla (aki rendezett is), Békeffi László, Kondor Ibolya, Vitéz (Weisz) László (Török Rezső bábjátékában) és Makláry Zoltán is. Ebben az időszakban vált jelentőssé Nagy Endre újabb vállalkozása, a Gresham-palota pincehelyiségében (a Mérleg utca 2. alatt) 1921–1923 között működött Pódium. A százötven férőhelyes terem falait a régi Budapest jellegzetes alakjainak képei, Márk Lajos festményei díszítették. Az irodalmi vezető Emőd Tamás, a zenei irányító Lányi Viktor volt. A műsor majd minden számát Nagy Endre írta, s természetesen a konferanszot is ő mondta. A társulat tagjai között volt Uray Tivadar és Péchy Blanka is. Nagy Endre nevezte el Dénes György és Pethes Sándor duóját Cox és Boxnak, s itt indult Sokracsek (Nagy Endre) és Pláto (Magyari Lajos) aktuális csevegése. Négy műsora után a kabaré működését az egyre merészebbé váló hangja miatt betiltották.

Sajátos szerepet játszott a pesti kabarék történetében egy Gyár (ma Jókai) utcai bérházban épült autógarázs, amelyet a jó nevű színész, Ferenczy Károly alakíttatott színházzá 1912-ben. Ez év októberétől a következő év februárjáig három műsort játszottak (bennük Offenbach és a zenei vezető, Hetényi-Heidelberg Albert zenés jeleneteit), kevés sikerrel. Pedig itt mutatkozott be konferansziéként Békeffi László, s tagjai között volt Asszonyi László, Kondor Ernő és Radó Sándor is. A helyiség központi fekvésénél fogva vonzotta a színházi vállalkozókat: 1913-ban, két hónapra Pesti Kabaré lett (Paulini Béla vezetése alatt egyetlen műsort mutattak csak be), majd 1916–1917-ben Érdekes Kabaré néven játszott. Új vezetője, Sziklay Kornél áthelyeztette a színház főbejáratát a Teréz körút 46. alá, műsorai középpontjába pedig saját magát állította szerzőként, színészként és konferansziéként. 1917 nyarán Dobos István vette át a vezetését, és Intim Kabaréra keresztelte. Amolyan „folytatólagos” kabarénak számított tehát, amely 1923-ig játszott, s különlegessége, hogy grand-guignolt is műsorra tűzött a bohózatok, kisoperettek mellett. (Ilyen volt Boross Elemér Stella Maris, Balla Kálmán Az utolsó éjvagy Juhász Árpád Mr. Lewellyn című darabja.) De játszották Molnár Ferenc Aranyásó című filmszkeccsét is, amely eredetileg (Kacsóh Pongrác három betétdalával) az Apolló Kabaré számára készült. A színház rendezője egy ideig Doktor János, a Thália Társaság hajdani színésze volt, aki kitűnő színészeivel az intézmény utódja, a Terézkörúti Színpad hírnevének alapjait vetette meg. Ilyen néven játszotta ugyanis a főváros legnívósabb kabaréműsorát 1923-tól 1939-ig, majd 1944-ig a Kamara Varietének adott otthont. A Roboz Aladár vezette részvénytársaság az 1923. december 1-jén megnyílt kabaré művészeti vezetésével Nagy Endrét, igazgatásával Salamon Bélát bízta meg. Salamon a már említett Royal Sörkabaré, illetve Orfeum színészeként kezdte a pályáját, majd a Bonbonnière és az Apolló Kabaré tagja lett. Utóbbi helyen nagy sikerre vitte Szőke Szakáll Vonósnégyes című bohózatát, s kiszólása szállóige lett: „Jobb, mint a vonó!” Számos helyen 1965-ig, élete végéig játszotta a félszeg, de ügyefogyottságában is ravasz kisember figuráját, amely nagy visszhangra lelt a közönség soraiban. Vérbeli kabarészínész volt, aki egyetlen alakra specializálódott (a pesti élelmes élhetetlenség megtestesítésére), ám annak minden komikumát valamennyi helyzetben, akár rögtönözve is ki tudta aknázni.

Nagy Endre és Salamon Béla társulása a Terézkörúti Színpadon hat évig tartott. Eleinte úgy tűnt, hogy a két véglet, a szavakkal zsonglőrködő konferanszié mosolyt fakasztó, árnyalt szellemessége és a biztos hatásra menő komikus harsány hahotát kiváltó komédiázása megfér egymás mellett. Nagy Endre kitartott a háború előtti, „irodalmi” csevegés mellett, amelyet ő alakított ki, de mindinkább éreznie kellett, hogy szellemességeit már kevésbé méltányolják. A politikai légkör is bizonytalanná tette: 1929-ben aztán lemondott a művészeti vezetésről (Salamon 1931-ig maradt igazgató), s bár néhány évig még vállalta a konferanszié szerepét, végleg búcsút mondott a kabarénak. Ettől kezdve csak irodalmi munkásságot folytatott: megírta A kabaré regényét (1935), amely biográfusa szerint életének legsikerültebb, legmonumentálisabb konferanszává vált. De régi konferanszait nem engedte kinyomtatni, mert az élőszót nem tekintette maradandó műfajnak. Nem is maradt belőlük semmi.

A Terézkörúti Színpad főrendezője Herczeg Jenő, zenei vezetője Lányi Viktor volt. 1932 őszétől Vaszary János, majd Bánóczi Dezső lett a művészeti vezető, a konferanszié szerepét pedig egy műsorban Karinthy Frigyes vállalta. Őt követte Vadnai László, majd a Hurrá, technokrácia! című műsorban Kellér Dezső, 1934–36 között Békeffi László, utána Kővári Gyula. A legkiválóbb színészeket léptették fel (akár vendégként is): köztük találjuk Relle Gabriella, Kabos Gyula, Bilicsi Tivadar és Pethes Sándor nevét is. Ezen a színpadon került színre először, majd lett állandó műsorszám 1929-től Vadnai László népszerű dialógusa, a Hacsek és Sajó, amelyben Sajó mindig aktuális társadalmi-politikai témákat vetett fel a legkulinárisabb formában, ám ezeket Hacsek mindig félreértette. Az értelmetlenségek groteszk komikuma mögött azonban épp a valóság torzképét érezte meg a közönség. A Vadnai-féle változat két kiváló színész alakításával nőtt össze: Komlós Vilmos és Herczeg Jenő tette halhatatlanná a jeleneteket.

A hosszabb életű kabarék közé tartozott a Komédia, amely a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett, Jókai tér 10. alatti szecessziós épület földszintjén működött. A helyiség eredetileg az Edison mozi volt, később a viharos múltú Uhu mulató, majd rövid ideig Pelikán néven a megszűnt Apolló Kabaré gárdája használta. 1927. szeptember 16-án nyílt meg Rott Sándor igazgatásával, s Komédia Orfeum néven 1944-ig játszott. A „kis” Rott egy ízben már alapított kabarét színésztársával, Steinhardt Gézával a Folies Caprice mulató Révay utca 18. alatti helyiségében Kis Komédia (1919–1927) néven: legnagyobb sikere Caprice (Oroszy Henrik) Kalábriászparti című bohózata volt. A Jókai téri Komédiát 1928-ban Somogyi Kálmán vette át, majd 1938-tól Perényi József, 1940-től Misoga László vezette, a főrendező előbb Virhágh Jenő, utóbb Tábori Emil és Herczeg Jenő volt. Varietéműsort is játszott (sanzonnal, kuplékkal), műsoraiban a műfaj legkiválóbb képviselői léptek fel, köztük Feleki Kamill, Alfonzó, Rodolfó, még Medgyaszay Vilma is. Rendezői közé tartozott Mészöly Tibor, Kővári Gyula, Sziklay József, díszlettervezői közé Vogel Eric, Básthy István, Ütő Endre. Utolsó bemutatója 1944. áprilisában volt. Ebben a kabaréban vezették be azt a gyakorlatot, hogy egyes szerepekre vendéget hívtak: „Rott Sándor és Rátkai Márton a szerep szerint két nagyon öreg ember. Beszélgetnek. Nem is igen történik más… Több mint félórán át beszélgetnek. Kivételes félóra! Két ragyogó művész! Mindkettőnek tarsolyában ott van Reinhardt fényes szerződési ajánlata… És itt ülnek Vajdahunyad festett vára alatt egy padon… Az egyiknek Molière-t kellene játszania, a másiknak Shakespeare-t. Mindkettőnek ott volna a helye a város legelőkelőbb drámai színpadán. Ők itt vannak. Beszélgetnek. Nem baj. Így is élmény!” [2]

A Gresham-palota földszinti helyiségében, ahol 1921-től Nagy Endre Pódium Kabaréja is működött, 1936. október 24-én nyílt meg a Pódium Írók Kabaréja Békeffi László és Komjáti Károly közös vállalkozásaként. Békeffinek az induláskor tett nyilatkozata szerint nem akartak mást, mint feltámasztani és folytatni a Nagy Endre tevékenysége nyomán kialakult kabaré nemes hagyományait. Komjáti kitűnő szervezőkészsége, valamint Békeffi szakértelme, társadalmi érzékenysége és politikai éleslátása fel is támasztotta tetszhalálából a valódi kabarét, sőt az egyre feszültebbé váló politikai viszonyok között szokatlanul bátor hangú, sőt nyíltan németellenes fórumot teremtett a fővárosi közönség számára. (Békeffi szellemes és humoros, remek előadásmóddal kivitelezett konferanszainak gyűjteménye 1939-ben nyomtatásban is megjelent.) Népszerűségére jellemző, hogy a háromszázhúsz fős nézőteret mindig zsúfolásig megtöltötte a közönség, 1940 áprilisában pedig a kabaré társulata egy időre át is költözött a Révay utcai Pesti Színházba. Szókimondó, éles bírálatainak Békeffi maga is áldozatul esett: a színművészeti kamara 1941-ben fegyelmi eljárással eltiltotta a hivatásától. Sopronkőhidán bebörtönözték, majd a dachaui koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan élve szabadult, de nem tért vissza Magyarországra. Újságíró létére sokféle munkába belekóstolt: különböző kabarékban konferált, játszott is a színpadon, több tréfát, bohózatot, operettet és színművet írt, sőt kirándult a film területére. A Pódium Írók Kabaréjának nyitó műsorában Kondor Ibolya, Bálint György, Keleti László, Kiss Manyi, Pethes Sándor és mások játszottak, a rendező Herczeg Jenő volt. Békeffi eltávolítása után négy műsorral Hindy András vezette a kabarét, mely ezek után megszűnt.

A kabaré második világháború utáni története – akárcsak valamennyi színház, sőt az egész főváros története – romeltakarítással kezdődött. Helyre kellett állítani a színpadokat, pótolni az elpusztult berendezést, járhatóvá tenni a beomlott bejáratokat, és alkalmassá tenni a nézőtereket a közönség befogadására. Elsőként a Pódium Kabaré nyitotta meg újra a kapuit 1945. március 27-én, a Nagymező utca 11. alatt. Májusban megalakult a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete, amely a színészek érdekvédelme tekintetében lényeges változásokat hozott, de a magyarországi színházak, így a kabarék gazdasági és társadalmi helyzete sem változott meg. A koalíciós kormányzat intencióinak megfelelően, a két állami színházat kivéve minden színházi jellegű intézmény magántőkés vállalkozás maradt. Mivel azonban a magántőkét 1945–46-ban az addig páratlan méretű infláció úgyszólván megsemmisítette, egymás után buktak meg a színházak és a kabarék. Ám még ez sem vette el a színházalapítók kedvét: a vállalkozók és művészeti vezetők szinte havonta váltották egymást, de az intézmények folyamatossága továbbra is fennmaradt. 1946 augusztusa, a forint bevezetése után lassult a színházalapítások irama, de nem szűnt meg teljesen. Stella Adorján így írt az első hónapokról: „Örüljünk neki, hogy Budapest minden kerületében kabaré nyílik. A humor, a szatíra és a persziflázs örök uralkodását jelenti ez a kabaréalapítási láz, amely egyúttal tükörképe az újjászületésnek. Tessék elhinni, hogy addig fognak viccelni a kabaréköltők a romok eltakarításával, amíg csakugyan hozzálátnak a fővárosi utcákon. […]Hányféle kabaré is van ma? Revü-kabaré, kabaré-varieté, irodalmi kabaré, vidám-kabaré és kabaré-kabaré. Élnek, működnek, virágzanak, és igyekeznek a sok szenvedés után kellemes órákat ajándékozni a pesti közönségnek.” [3] Elvégre (ahogy Nagy Endre összefoglalta a műfaj jelentőségét) „a kabaré kizárólag pesti műfaj! A színházi élet elidegeníthetetlen, szerves részévé vált, bebizonyosodott, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas művelésére. A magyar kabaréirodalom jelentős alkotásokat – tréfákat, bohózatokat, sanzonokat, kuplékat – hozott létre. Több nemzedék írói, zeneszerzői, színészei jegyezték el magukat a műfajjal. S a közönség is megszokta, hogy itt találkozik először azokkal az újszerű próbálkozásokkal, amelyeknek végső kiteljesülését a nagyobb színpadoktól várhatta.”

De a háború után többről volt szó, nemcsak kellemes órák ajándékozásáról. Olyan szakasz következett a kabaré történetében, amikor első ízben lehetett közéleti humort szélesebb néprétegeknek közvetíteni. A társadalmi igény átformálta a kabaré egészét, amely kiemelődött egy szűk réteg élvezeti köréből: dinamikusabb színházi formává alakult, olykor agitációs célú szerveződéssé vált. Ezekben a – nem kevéssé politikai jellegű – szerveződésekben olyan neves színészek, rendezők vettek részt, mint Pásztor János, Pártos Géza, és Horváth Ferenc, állandó vendégei pedig Rozsos István, Hont Erzsi, Major Tamás és Gobbi Hilda lettek. Ilyen igényeket próbált kielégíteni a Gádor Béla vezetésével két éven át működő Ludas Matyi kabaré is, amely kibővítette a magyar kabaré hagyományait: „a mai kabaré mindvégig mulatságos formában gyakorol kritikát és önkritikát a társadalmi ferdeségek, a bürokrácia túlzásai és más effajta kinövések felett, ugyanakkor pedig harcol a demokrácia célkitűzései érdekében.” [4]

Amikor 1949-ben a törvénytelenségek elkezdődtek, velük a bizalmatlanság fojtó atmoszférája is rátelepedett szellemi életünkre. Kialakult az a téves nézet, amely szerint a humor és szatíra egészségtelen, öncélú jelenség, s nincs helye az építendő társadalomban. A hivatalossá vált, dogmatikus álláspont lényegében a kabaré műfajának átmeneti megszűnéséhez vezetett. Különösen a Színház- és Filmművészeti Szövetség képviselte nagyképű következetességgel e szűk látókörű, mosolytalan álláspontot. Folyóiratában ilyen megbélyegző szentenciákat is olvashatunk: „Egyetlen drámai – de bátran mondhatjuk, művészeti – műfaj sincs, amely oly terhes, ocsmány ťörökséggelŤ küszködne, mint a humoros jelenetek, a tréfák, a kabaré, amely hosszú évekig a legszűkebb nagypolgári rétegek ťháziŤ műfaja, ťcsemegéjeŤ volt, s a tömegek legfeljebb a kabarékban használatos ťpestiŤ nyelvferdítésekkel, a cinizmus világszemléletének argójával, a ťsodródásŤ-sal és az ehhez hasonlókkal ismerkedhettek meg általa.” [5]

A dogmatikus művelődéspolitikai irányítás a szólás- és sajtószabadságot is leszűkítette – a kabaré pedig már Nagy Endrétől kezdve az újságírás, a politikai publicisztika folytatása volt. (Nem véletlen, hogy kiemelkedő kabaré alapítóink, konferansziéink szinte valamennyien az újságírást hagyták oda, illetőleg vitték kabarészínpadra.) Mint ahogyan az is igaz, amit Staud Géza írt a Pódium háború utáni első műsoráról: „A kabaré legalább olyan fontos színfoltja egy nagyváros életének, mint a színház. Művészi hatása ugyan csekélyebb, de nevettető értéke annál nagyobb lehet. Közelebb áll a mindennapi élethez, különösen a politikához, mint a színház, s ezt a közelséget a legközvetlenebb kritikában és karikatúrában juttatja kifejezésre. A kabarénak ennél fogva fontos szerep jut a politikai közvélemény kialakításában, s ennek a lehetőségnek kiaknázása a kabaré elsőrendű feladata.” Mérhetetlen veszteség érte tehát a kabaréművészetet (is), amikor a háború befejeztével újra megnyílt kabaréjuk „száját befogták”.

A Nagymező utcai Pódium Kabarét Pethes Sándor színész és Békeffi Gábor újságíró nyitotta meg a még romos fővárosban. Nyíltan Békeffi László útját kívánták követni, s első műsoruk címe (Szájkosár nélkül) híven kifejezte azt a megkönnyebbülést, amely színészt és közönségét egyaránt eltöltötte a tilalmak és félelmek nyomasztó évei után. A második műsort már Kellér Dezső konferálta, aki ugyancsak újságíróként kezdte a pályáját, s mint később kiderült, képes volt a nagy elődök nyomába lépni. (1951-től tizenkét éven át a Vidám Színpadon ő tanította meg nevetni a pesti publikumot szellemes, bölcs, néha kényes, de pontosan időzített poénjaival, számos jelenetével, dalszövegével. Személyiségének erőssége és tartalma abban állt, hogy szuggerálni tudta: az állampolgárokban legbelül él a szabadság, az önálló ítéletalkotás és kritikai szellem akkor is, ha éppen hallgatnak.)

A régi kabarészínészek legtöbbje a Pódium társulatához szerződött, s új tag lett (többek között) Ascher Oszkár, Rátonyi Róbert, Ladomerszky Margit, Verebes Károly, Horváth Tivadar, Mikes Lilla és Sennyei Vera. Férőhelyük mindössze 272 volt, de rendszeresen táblás házakkal játszottak. A dramaturg Nóti Károly, a zenei vezető pedig Komjáti Károly lett, és sanzonokkal fellépett Neményi Lili, Fellegi Teri, Karády Katalin, Déry Sári, Nagykovácsy Ilona és Zsolnay Hédi is. A műsorcímek jól jelzik a kabaré témáit: a Balra át! című műsort Kellér Dezső, Török Rezső és Emőd Tamás, a Régi rossz Budapest címűt Kellér, Nóti Károly és Karinthy Frigyes, a Búcsú a pengőtől címűt Nóti, Éri-Halász Imre, Lovászy Károly és László Miklós, a Mi lenne ha… címűt Balázs Sándor és Gáspár Margit, az Arccal a nívó felét Kishont Ferenc írta. 1947-ben aztán Békeffi Gábor – aki a Fiatalok Színházával közösen működtetett Pódium Stúdióban Maeterlinck A vakok című egyfelvonásosát is megrendezte – külföldre távozott, és a vezetést Ascher Oszkár vette át, aki lényegében az irodalmi színpad felé tolta el a műsort, majd az 1949-es államosításkor a kabaré megszűnt.

A Kamara Varieté 1945. július 18-án nyílt meg ismét a Nagykörútnak abban az épületében (Terézkörúti Színpad), amely a háború előtt harmincnégy éven át már öt kabarénak adott otthont. A színpadán fellépett Kazal László, Kiss Manyi, Salamon Béla, Turai Ida, Rátonyi Róbert, Lorán Lenke, sőt itt lett artistából a legkitűnőbb kabarészínésszé Alfonzó. Sallay György 1949-ig, az államosításig vezette; őt Karádi Béla követte. Mikor a társulatot kiegészítve a Révay utcába költöztették, Artista Varieté néven folytatta működését 1954-ig. (Ma a Játékszín működik benne.)

Az 1945-ös év, a kabaré- és varieté-vállalkozások éve híven tükrözte az optimizmust, az élni akarást és az ennek érdekében megtett erőfeszítéseket. A „nagyszínházak”, amelyek már a háború előtt is rendeztek szórakoztató esteket, most sorra játszottak vidám műsorokat, amelyekben a társulat tagjai szerepeltek. (A magyar színháztörténet egyébként számon tart néhány olyan színészt, akik a kabarészínpadról indultak el, s a Nemzeti vagy más nagyszínház színpadán értek pályájuk csúcsára. Elég csak Peti Sándorra utalni.) Ilyen „nagyszínházi” kabaré-előadást tűzött műsorára a Belvárosi Színház, a Magyar Színház, a Fővárosi Operettszínház, a Vígszínház és a Thália Színház. Extrém esetnek számít, hogy Básti Lajos vezetésével 1945 májusában megnyílt az Arizona Irodalmi Varieté Rozsnyay Sándor és felesége (Miss Arizona) egykori mulatójában, amely a költészet és a kabaré (korántsem új keletű) összeházasítására tett rövid kísérletet.

De az elsők között nyitotta meg kapuit a Royal Orfeum épületében 1945. május 27-én a Royal Revü Varieté is, Ehrenthal Teddy vezetésével. A kitűnő szakembert számtalan támadás érte, pedig színházát nagy tudással vezette. Műsorát mindvégig az artista produkciók uralták, de jó nevű kabarészerzők és -színészek is helyet kaptak benne. Működése csupán 1949-ig tartott. Alig három héttel utána, 1945. június 15-én nyílt meg a Rottenbiller utca 20–22. alatt a Vidám Varieté, amely mindössze hat műsort tartott, majd megszűnt. Egy év múlva, 1946 októberében, Sörkabaré néven nyitott kabarét Türk Berta (az ekkorra már elhunyt Rott Sándor felesége), amely csupán egyetlen műsort mutatott be, pedig művészeti vezetője Tabi László volt, a színpadán pedig neves művészek léptek fel. 1948-ban, rövid ideig a József nádor tér 1. alatt működött Lénárd Béla vezetésével az utolsó magánszerveződésű kabaré, az Optimisták Kabaréja, majd utódja, a Bizakodók Kabaréja – mindössze két műsorral. Kilenc műsort könyvelhetett el 1949-ben a Fővárosi Varieté, amely a Fővárosi Népszórakoztató Intézet irányítása alatt már valamennyi ilyen jellegű színpad, sőt a szabadtéri színpadok műsorát is felügyelte. Ezután már csak államilag engedélyezett humor működött.