Payday Loans

Keresés

Okudzsava, Bulat Salvovics: Szegény Avroszimov PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2014. július 14. hétfő, 19:14

Portre of Okudzsava, Bulat Salvovics

Okudzsava, Bulat Salvovics


Ivan Jevdokimovics Avroszimov, ez a jól megtermett, pirospozsgás fiatalember, akinek egymástól távol ülő kék szemében mindig ámulat, sőt rajongás tükröződött, a vaskos füzetnek még a felét sem tudta megszámozni, amikor a tarkójával megérezte, hogy emberek jelentek meg a szobában.
Nesztelenül léptek be, és ezzel ugyancsak zavarba ejtették, sőt megijesztették.
Valóban: nem tréfadolog ez; vagy kegyed talán, tisztelt uram, nem remegne meg és nem húzná össze magát, amikor abba a szobába, ahol egyedül szándékozott foglalatoskodni, egyszer csak bevonulnak olyan előkelő személyiségek, akikhez képest kegyed – senki.
És nem az történt, hogy egyikük arra jártában, véletlenül betekintett az ajtón (bár az ijedtség akkor se marad el), hanem az egész Magas Bizottmány – az összes rendjelekkel és kitüntetésekkel – bevonult a hosszú asztalhoz, akárha ünnepi lakoma készülne.
Avroszimov fejében, bármennyire megrémült is, felvillant ez a talán nem egészen szerencsés kép a lakomaasztalt illetően, mert a Péter téren lezajlott, hírhedt és szörnyű vállalkozás óta már eltelt körülbelül egy hónap, úgyhogy az akkori rémületet lassanként vékony kéreg vonta be.
Ivan Avroszimov, vidéki lévén, soha nem is gondolta, hogy ennyire kegyes lesz hozzá a véletlen, és már fiatalkorában olyan állásba emeli, amilyenről azelőtt nem is álmodhatott, és olyan helyre hozza, ahol majd eldől annak a vállalkozásnak a sorsa, mely olyan nagy port vert fel az országban.
Bár hősünk a főasztaltól tisztes távolban, egy sarokban álló asztalkánál ült, és nem volt szabad megszólalnia, sőt oda se dughatta az orrát, azért egy csöppet sem érezte magát mellőzöttnek. És hát csakugyan: egészen váratlanul érte ez a szerencse, mert ha Artamon Mihajlovics Avroszimov nyugalmazott törzskapitány, a nagybátyja azon a nevezetes reggelen nem megy oda a térre csak úgy, merő kíváncsiságból: hogyan sorakoznak fel a katonák Nagy Péter emlékműve körül; ha nem látja meg Nyikolaj Pavlovicsot, a fiatal császárt, aki lovaglócsizmás lábával nagyokat dobbantva azt kiáltja a kocsisokból meg mesteremberekből álló gyülevész népségnek: „Majd adok én nektek”; ha nem rohan kivont karddal erre a tömegre, a látását elhomályosító dühvel, amiért nem engedelmeskedett a cárnak, és végül ha a tömeg nem juhászodik meg, akkor hősünk nem szárnyal ilyen magasra.
De minden pontosan úgy történt, és őfelsége kegyeskedett felfigyelni Artamon Mlihajlovicsra, meg hűséges alattvalói igyekezetére, sőt azt is mondta neki: „Derék ember vagy, nem feledkezem meg rólad...”
És valóban nem feledkezett meg, mert Artamon Mihajlovicshoz, aki hajlott kora ellenére csatlakozott a cár fegyveres kíséretéhez, alig egy óra múlva odaugrott egy tábornok hadsegéde vagy egy ezredes, de lehet, hogy nem is ez és nem is az, hanem maga a tábornok, és máris húzta maga után, Csernisev vagy Miloradovics gróf pedig, véres arccal, feléje nyújtotta fehér kesztyűs kezét...
A bácsi nem mondta el, mi volt abban a kesztyűben, de később csak egy szót kellett ejtenie unokaöccséről, és azt a gróf máris magas posztra emelte: leültette egy székre, hogy gyorsan, de jól olvashatóan jegyezzen fel mindent, ami elhangzik a Vizsgáló Bizottságban, ahol ezek a büszke és megközelíthetetlen államférfiak teljes szigorúsággal arról faggatják a pártütőket: egyáltalában hogyan fordulhatott meg a fejükben olyasmi, hogy fegyverrel vonuljanak ki a térre .
Immár csaknem egy hete foglalta el helyét azon a széken Ivan Avroszimov, immár csaknem egy hete járt be reggelenként a Péter-Pál erőd udvarára, de sehogy sem tudta megszokni és mindannyiszor összerezzent, amikor felröppent előtte a csíkos sorompórúd.
És mialatt egyenest előre nézve, sietősen kocogott az udvaron át, mit sem törődve a méltósággal meg a szülőföldjén begyakorolt járással – otthon ugyanis a fejét feltartva, lassan járt, nehogy azt gondolják, hogy csak amolyan incifinci ifjonc, holott mégiscsak Avroszimov ő, kétszáz jobbágy gazdája –, mialatt tehát így kocogott befelé, mindenféle szörnyű gondolalak kerítették hatalmukba az erőd sötét falainak meg a kazamaták ablakainak hatására, amelyek mögött élő emberek rothadtak elevenen.
Mint mindig, ma reggel is szinte futott az udvaron át, hogy mielőbb leülhessen arra a csodálatos székre, ám ekkor a múlt alkalmaktól eltérően – amikor csupán félelem, sőt rémület dermesztette –, egyszer csak azt érezte, hogy valamiképp megkönnyebbült a lelke, és mindjárt rá is eszmélt: ennek az a felismerés az oka, hogy ő nem tartozik azok közé, akikkel most zsúfolásig tele vannak a kazamaták.
Istenem, milyen jól van elrendezve, hogy az ártatlan szabadon lélegezhet, hogy van bíró, aki mindent lát, mindent tud, úgyhogy semmivel sem lehet félrevezetni. Mert hisz úgy is történhetett volna, hogy most ő, Ivan Avroszimov járna bilincses lábbal… De nem így történt.
Így hát ez volt az első nap, amikor hősünk igazán szabadon fellélegezhetett. Helyzetének minden előnyét hálásan értékelve fel is lélegzett. Ekkor, mintegy gondolatainak megerősítéseképpen, szomorú menet bukkant elébe; ez egy bűnösből állt – aki a havon vonszolta láncait – meg két katonából, elöl pedig egy tiszt haladt. Avroszimov nem tudta, hová viszik a gonosztévőt, ez nem is volt fontos, de még egyszer boldogan felsóhajtott, mintha ő maga csak az imént szabadult volna ki, ezenkívül abbahagyta a kocogást, felszegte a fejét, hogy semmi hasonlóság se legyen, és legalább ő maga újra érezze az óriási különbséget kettőjük között...
A gonosztévő pedig jött feléje; olyan helyre értek, hogy Avroszimov nem kanyarodhatott félre, így hát inkább megállt, nehogy véletlenül hozzáérjen a gonosztévőhöz, nehogy súrolja. Így állt, látva a rab közeledését, és a fejét felemelve a legteljesebb megvetés kifejezését igyekezett arcára erőltetni, bár a rémület okozta halványság minden iparkodása ellenére is előütközött, és szaporán remegett az ajka.
A gonosztévő pedig egyre közeledett. Zömök ember volt. A drága, de már kopott köpeny a vállára volt vetve. Bizonytalan lábbal lépkedett a hóban. Szürke nankingsapkája alól a homlokára csúszott meglehetősen gyér, szőkés üstöke. Ó, ismerős volt ez az arc, ismerős! És a fiatal Avroszimov szigorúan a gonosztévő szemébe nézett. De nem látta a szemét. Nem volt szeme. Csak egy fehér lepény volt a helyén. Avroszimov meghökkenve jobban megnézte, és egyszeriben rádöbbent: szent ég, ez rongy! A bűnös szeme be volt kötve, a kísérők pedig szorosan mellette haladtak, hogy ne tévessze el az irányt.
De miért kötötték be a szemét? Ez az intézkedés hősünknek sehogy se fért a fejébe, és csak állt ott a havon, amíg a szomorú menet el nem tűnt az épület sarka mögött – nem tudni, hová. Vajon tudta ez a zömök ember, milyen siralmasan végződik vállalkozása, mikor – bizonyára erőtől és egészségtől duzzadva – összekiabálta katonáit, és szidalmat szórt ő császári felségére? Vajon tudta-e, hogy majd így, bekötött szemmel kísérik át az erőd udvarán, és ő, Avroszimov, tiszta lelkiismerettel nézi? Tudta-e? Nem, nem tudta. A kevélységtől meg a nagyravágyástól emésztve bizonyára kárörömmel nevetett, és a kezét dörzsölve előre élvezte, hogyan fog megalázva kegyelemért könyörögni neki maga az uralkodó, a császár, mert hisz ez a gonosztévő nem is tervezhette el merényletét anélkül, hogy ebben ne reménykedett volna. És hát Artamon Mlihajlovics, a nagybátyja sem csak úgy, minden ok nélkül rántott kardot és rohant a tömegnek, amelyet semmi sem érdekel a világon, ha gaztetteket követhet el. És ezek a magas rangú emberek nem szórakozásból jönnek össze mindennap ebben a szobában, ahová Avroszimovot is bejuttatta a szerencse, hanem azért gyűlnek össze, hogy meghányják-vessék, hogyan tisztítsák meg az országot a lázadások sötétségétől és a zűrzavar szorongatásától.
Méltóságteljesen és szilárd lélekkel így elmélkedett hősünk, amíg a szomorú menet el nem tűnt az épület sarka mögött; ezután továbbkocogott széke felé.
Azért jelent meg a kitűzött időnél jóval hamarább a Vizsgáló Bizottság termében, mert csöndes magányban gondosan fel akart készülni munkájára, de a magas rangú emberek azon nyomban bevonultak, mintha nem mernék egyedül hagyni önmagával a fiatal Avroszimovot. Csillogó vállrojtokkal, egymás után léptek be, anélkül, hogy hősünk felé tekintettek volna; a padlót szinte nem is érintve, zajtalanul jöttek, baljós, tarka soruk patakként szétvált az ajtónál, és a sötétkék posztóval bevont hosszú asztalt körülvéve folyt tovább.
Avroszimov a kezét nadrágja varrásán kinyújtva, állva fogadta őket, és arcukra szegezte a tekintetét, bár semmit sem látott, csupán valami mozgolódást, csillogást és lenge sürgés-forgást; csak amikor mindnyájan leültek magas támlájú székükre, akkor tisztult ki valamelyest a látása és mint valami ködön át, akkor tudta megkülönböztetni végre ennek a káprázatos csoportnak egyes képviselőit.
Amikor Ariadna Szemjonovna, az édesanyja, búcsúszavakkal útjára bocsátotta, Avroszimov sehogy sem értette könnyeit és félelmét, mert az ő felemelkedése, ha váratlan és gyors is, azért mégsem a véletlen műve…


Publisher Szépirodalmi Könyvkiadó
Source of the quotation Okudzsava: Szegény Avroszimov, p. 5-9.

LAST_UPDATED2