Libickozmának papíron évtizedeken belül ki kellene halnia. De a zsákfaluban egyre-másra házat vásárlókat nem értesítette a kihalásveszélyről senki.
Se a legidősebbet, Irénke nénit, se a legkisebbet. A kéthónapos Koppánynak is bízvást lesz egy-két szava az elnéptelenedés ellen.
Vannak az országban olyan települések, nem is kevesen, melyek 2001 és 2011, a legutóbbi két népszámlás között a lakosságuknak több mint 30 százalékát elvesztették, és kétszázan sem lakják őket. Ilyen jellemzőkkel a Központi Statisztikai Hivatalszerint nehéz hosszú távra tervezni. Hatvan faluról, közte hét somogyiról van szó. Libickozma már első ránézésre rácáfol a jövendölésre: szépen nyírt gyep szegélyezi az egyetlen utcát. Ahol dolgos kezek vannak, ott van tenni akarás is, és persze némi pénz a fűkaszába valóra. Végig haladva az utcán látunk ugyan eladó házakat, és félig összedőltet is, de meghatározóbb a gondozott porták összképe. Itt senki sem olvas KSH-jelentést. A statisztikusokat nem bántjuk persze, fontos szakma az övék, és bizony most sem megalapozatlanul tették közzé májusban a hatvan magyar település elnéptelenedéséről szóló tanulmányt.
Az említett falvakat nem a balszerencse néptelenítette el, és az emberek ezekben semmivel sem voltak kevésbé ragaszkodók sem a szülőföldjükhöz, mint bármely más település lakói. Az állampárti diktatúra azonban sokkal szívesebben fényképezkedett a sztálinvárosi öntödékben, mint a magyar falun. És volt hozzá eszközük, hogy a változásokat villámgyorsan állítsák elő. Akkor városiasításnak hívták, ma inkább tűnik falurombolásnak. Az erőltetett iparosítás jegyében egy 1971-es kormányhatározat mérte a legnagyobb csapást a falvakra: Libickozma 1970 és 1980 között a lakosságának több mint kétharmadát veszítette el: 483-ről 135-re zsugorodott a népessége, amely csaknem száz éve ezer fölött is járt - írja a sonline.hu.
Libickozma lakosságszáma hivatalosan 31, gyakorlatilag alig több mint húsz. De sokkal többen választották ideiglenes otthonuknak. A fővárosból, de külföldről is számosan költöztek már ide. A kihalásra ítélt zsákfaluból fejlődő üdülőfalu lett. Ahol a madár se jár. És ez az egyik vonzereje.
Emil Gauweiler huszonkét éve libickozmai. A német nyugdíjas egy magyar vadász barátja meghívására látogatott a faluba, és azonnal beleszeretett az idilli csendjébe. Szerinte a vadakat hagyni kell szaladgálni, ő a horgászatra esküszik. A 66 esztendős, picit magyarul is beszélő férfi ma egyedül él, felesége nyolc éve hunyt el. Otthon maradt családja látogatja időnként. Amikor ott jártunk, egy falubelijének segített, a terepjárójával éppen a tejet indultak leadni Pusztakovácsiba.Szántóné Máté Veronikanégy tehenet tart, sokáig a férjével együtt látták el a jószágokat. Az asszony márciusban özvegyült meg, így rá maradt a munka. Veronika a Nyírségből származik, a szerelem hozta Somogyba. A családja is itt él a szomszédban, két unokája van, ők éppen nagymamájuk szülőföldjére utaztak a két hónapos Koppánnyal, a legkisebb libicivel, és a három éves Attilával. Van egy harmadik gyermek is a faluban, a polgármester lánya, tudjuk meg. Veronika veje kőműves, és azon kevés mester közé tartozik, aki egy ilyen kis településen is kap munkát. Sok a házfelújítás, még építkezés is akad.
Néhány házzal arrébb ismét német tulajdonú porta áll. Angie-Schyle-Schaar azt meséli, nyaralás közben, éjszaka vetette őket a sors egy lakókocsival a zsáktelepülésre. Ott aludtak, és reggel megtetszett nekik a hely. Házat vettek, itt ragadtak, mondja, igyekezve elnyomni Mona és Teddy, és a két kis öleb házőrző ösztönének hangárját. Van egy barátnője is, meséli, aki néhány házzal odébb éppen házfelújításban van. Holland és belga lakója is van Libickozmának, tudom meg, őslakost alig találni.
A 63 éves Csöndör Tibor több mint húsz éve a közeli Szőkepusztáról költözött ide. Ahogy mondja, ott már csak egyetlen ház maradt. Az imaház. Az idős, beteg ember téesznyugdíjas, orvoshoz Somogyfajszra, szakrendelésre a marcali kórházba jár. A polgármester felesége is segít neki időnként. A ház körüli munkákkal a betegsége miatt nem bír el. Mint mondja, a legidősebb falubeli Rigó Rudolfné, Irénke néni 78 esztendős.A budapestiek egymást hozzák Libickozmára, és sokan nem is tudnak szabadulni tőle.
Alvégi Gábor 1983-ban járt itt először egy ismerőse révén. Miután építészmérnök, a falu szélén álló vízimalom látványa azonnal megragadta. Szerette volna megmenteni az enyészettől, megvásárolni valahogy. Felújítható állapotban volt ugyanis. De mire a terve réve ért volna, a somogyi ipartörténeti ritkaságot elbontották. Elbontották a tégláért. Ismerőse azzal hívta legközelebb, van eladó ház a faluban, és ő megvette.
– Úgy gondoltam akkor, itt fogom élni a nyugdíjas éveimet, és ezt mára sikerült megvalósítanom – meséli Gábor, akinek szakmai tudását és ízlését igényesen helyreállított lakóház dicséri. Szerinte Libickozma a kis zsákfalvak túlélésének talán egyetlen útját járja azzal, hogy a természeti környezete és jó lakóközössége révén kialakították az üdülőfalu jellegét. Amikor először járt itt, még mintegy hatvanan lakták a falut, de a régiek közül kevesen élnek már, a fiatalokat elvitte a munkalehetőség hiánya.
–Ma egy nagy problémánk van, amit önerőből biztosan nem tud mondani a falu, és ez a bevezető út rossz állapota – mondja az építészmérnök. – Egyre több a kátyú, és a felújításra érdemes volna addig költeni, amíg az aszfalt teljesen járhatatlan nem lesz.
Keszthelyi Gáborné nagymamaként láthatóan vakációzó gyermekekre vigyáz. A lányok árnyas fák alatt játszanak. Fia vásárolta több mint tíz éve a libickozmai hétvégi lakot, és nem bánta meg. Szeret vezetni, a távolság nem akadály, a pihenés pedig mindenért kárpótolja – meséli az asszony, akit a kis szőlő zöldmunkája közben akasztottunk meg éppen: metszőolló és levelek a kezében.
