Payday Loans

Keresés

A legújabb

Hölgyközönség a pesti kávéházakban PDF Nyomtatás E-mail
Társak, társasági élet - társadalom
2011. augusztus 05. péntek, 07:43

trsaslet 2

VARGA ÉVA: Hölgyközönség a pesti kávéházakban

Kávéházak a századfordulón és a két háború között
Kávéházak, kávécsarnokok, kávémérések már jóval a századfordulót megelőzően is működtek Pesten és Budán. Ám ezek a múlt század utolsó negyedében és e század elején megdöbbentő átalakuláson estek át. Mint valóságos helyek és mint szimbólumok kitüntetett ? más európai nagyvárosok hasonló intézményeivel részben azonos, néhány elemükben ezektől különböző ? szerephez jutottak.
A tipikus pesti kávéház, mely a café restaurant speciális változata volt, a Budapesten végbement modernizációs folyamatoknak köszönheti létrejöttét és népszerűségét. Funkciói ugyanis szoros összefüggésben állnak a fellendülésnek indult Budapest lakásviszonyaival, a „városi ember” materiális helyzetével és igényeivel.
Magától értődik, hogy a megújuló viszonyok a nők társadalmi helyzetében, igényeiben és társas viselkedésében is jelentős változást eredményeztek. Mindez megmutatkozik a nők kávéházba járási szokásaiban, a kávéházi terek használatában, az ott folyó kommunikáció jellegzetességeiben és nem utolsó sorban mindezek társadalmi megítélésében is.
A modernizálódó város kávéházai, melyek a kávéházhasználat nagyvárosias és speciálisan budapesti szokásaival épültek be a mindennapi életbe és a városképbe, nem tartottak igényt a kizárólagosságra. Velük párhuzamosan más kávéháztípusok is működtek.
A múlt század hetvenes éveire, de még valamelyest a 20. század első évtizedére is igen jellemzőek voltak s a későbbiekben sem tűntek el egészen a németes Kaffé-Konditorei-ek s ellenpólusukként a jóval szolidabb, igénytelenebb kávémérések. Népszerűek voltak a zenés kávéházak, melyek a cigányzenekar, s kuriózumként a női zenekar kellemeivel csábították az arra járót, s nem iparkodtak a zárórával. A kávé mellé műsorral és italokkal is szolgáló intézményeket, melyeknek utódai a kabaré és az orfeum [1] névre hallgattak, a századelőn még szintén a kávéházak közé sorolták. A második világháború előestéjén az éjszakai élet fénypontjaiként tűntek fel az amerikaias café bárok és a hosszas időzésre és társasági életre legkevésbé sem alkalmas eszpresszók.
A polgári kávéház az idők során igen demokratikus intézménnyé vált. Az alkalmatlan budapesti lakásviszonyok közt a társasági életre alkalmas teret biztosított úgy a feltörekvő iparos rétegek mint a polgárság felsőbb körei számára. Ám a századfordulót követően más funkciókat is ellátott. „...a pesti kávéház otthona, kaszinója, üzlethelyisége, melegedőhelye volt a pesti embernek,” [2] írja a Reggel c. lap 1947-ben az államosításokat megelőzően. Szükségből kovácsolt erények adták meg a pesti kávéház speciális jellegét.
A klasszikus pesti kávéház két meghatározó előzménye a szerény igényű kávémérés és a felsőbb körök által használt Kaffé-Konditorei. A társadalom egymástól viszonylag távol álló csoportjai látogatták ezeket az intézményeket, melyek végül szerencsés elegyet hoztak létre. Funkcióik további elemekkel egészültek ki.
A kávémérés többnyire a reggeli kávézás színtere volt, melyhez tej és sütemény vagy kenyér is tartozott. [3] A kávémérések századfordulós közönségére jellemző, hogy „Boltoslegények képezik a legmagasabb elegancziát; de nem olyanok, a kik valami váczi-, vagy korona heczeg utczai üzletben vannak alkalmazva... Hanem azok a kisebb rangú boltoslegények.. [akik] ..a mellékutczák boltjainak szolgálattevő szellemei [...] A varróműhelyek szegény, sápadt arczú kis rabszolgái, a zúgcukrászdák kiszolgáló lányai, a dohánygyári munkáslányok, ...ők ide szoktak jönni reggelizni.” [4]
A kávéházi tér társasági életre való felhasználása a magasabb köröktől származtatható. (Lásd e tanulmány Gerbeaud-ról szóló részét.) A munkahely- és iroda-jelleg már a múlt század végére kialakult, ami egyebek közt a modernizáció megindulásával és az irodának alkalmas terek hiányával magyarázható. (Például kínálkozik az Orczy kávéház tanítóbörzéje [5], vagy a színészbörze és a gabona tőzsde a Pannóniában [6], stb.) A kávéház otthonossága iránti igény a rossz és az idők során nem kellő mértékben javuló lakásviszonyok miatt egyre jelentősebbé vált. E tekintetben a kávéház úgy működött, mint a polgárlakás úriszobája. Ide vonultak el a férfiak dohányozni, diskurálni, iszogatni és nem utolsó sorban kártyázni vagy más társasjátékot játszani. [7] Az otthonosság érzését nagy mértékben növelte a napi sajtó hozzáférhetősége.
Az úriszoba jelleget figyelembevéve nem csodálható a felzúdulás, mely a századfordulón és azt követően a nők kávéházi megjelenését kísérte. Pedig mindez igen hagyománytisztelő módon történt. „Ha az urak úriszobát rendeznek be maguknak a kávéházban, akkor mi áthelyezzük oda a szalont” ? mondták az asszonyok, s lássuk be, ez igen szerény és a polgári ízlést alapjaiban nem borzoló lépés volt. A megütközést nem is annyira a térfoglalás, mint inkább az váltotta ki, hogy az asszonyok tömegesen elhagyták a négy fallal körülzárt szentélyt, ahová bezárva lenni korábban hivatásuk volt.
A célzottan kávéháztörténettel foglalkozó írások, [8] de más munkák (interjúk, memoárok stb.) kávéházakra vonatkozó utalásai is kevés anyagot szolgáltatnak a kávéházakba járó női közönséggel kapcsolatban. A témán belül elsősorban az irodalmi-művészeti, vagy a tudományos és a politikai élet szereplőinek törzshelyeiről olvashatunk, ám a polgári kávéházak közönségéről kevés szó esik. Nem csodálható, ha a kávéházba járó nőkre vonatkozó adatok még ennél is csekélyebb mértékben állnak rendelkezésünkre. Ezért első lépésben a szépirodalom felé fordulunk, speciális társadalomtörténeti forrásként kezeljük a regényt, a novellát, a verset.

A kávéház mint szimbólum

I. A kisváros és a kisvárosi nő a kávéházban
A kávéház a korszak irodalmában ? és talán nem túlzás állítanunk, a közgondolkodásában is ? a városiasság egyik fontos szimbóluma. A századfordulón és a századelőn keletkezett többé-kevésbé szépirodalmi igényű munkáknak tipikus motívuma a nagyváros-kisváros, Budapest-vidék szembeállítás. A probléma megjelenik a mára már kevéssé olvasott szerzők elfeledett opuszaiban éppúgy, mint Babitsnál, Kosztolányinál, Heltainál. A két település-típus egymással ellentétbe állított pólusai jellegzetes értékítéletekkel kapcsolódnak össze, s ezt az adott mű keltekezési idején kívül a szerző személyes attitűdjei határozzák meg. A korszakra és szerzőre jellemző értékstruktúrában nem csupán mint a társasági élet jellegzetes színtere, hanem mint az adott településtípus életének szimbóluma tűnik fel a kávéház, vendéglő, kaszinó, kocsma. [9] Természetesen ugyanilyen jelképes értékű, hogy megjelenik-e ezekben a terekben a női közönség, és ha igen, miként, valamint, hogy jelenlétük milyen megítélésekkel kapcsolódik össze.
Babits a Halálfiaiban a következőképpen jellemzi a kisváros, Sót társasági életének egyik fő helyszínét. „A nőtlen emberek Sóton ? azok, akik az úri osztályhoz sorolták magukat ? a kaszinó vendéglőjében szoktak étkezni. Egyetlen nagy asztal egyesítette a ťtársaságotŤ; s bár a vendéglő nyilvános volt, s a széles terasz is szabad mindenkinek, ezt az egy tabut nagyon respektálták.” [10]
Az „úri világ” a század elejei kisvárosban erőteljesen elkülönül, zárt csoportot képez, s ehhez a csoporthoz a megfelelő származás biztosítja az utat. Az úri asztalhoz telepedés a társadalmi hovatartozás szimbóluma. A részlet, majd az ezt követő leírás, mely a századelejei állapotokat érzékelteti, egyértelműen mutat rá a kisvárosi kaszinó vendéglőjének a helyi társadalomban és társasági életben betöltött helyére, mely egyes elemeiben a budapesti kávéházzal azonos. Találkozóhely, kártya és más közös játékok színtere. Néhány lap is rendelkezésére áll az olvasni vágyó közönségnek. A kávéház, vendéglő, kaszinó szerepkörei azonban a kisvárosban nem különülnek el markánsan. Még akkor sem, ha ? mint például Kosztolányi Pacsirtájában ? két vendéglő, egy kaszinó egy cukrászda és egy kávéház is található a helyszínként szolgáló Sárszegen. [11]
Különösen szembetűnő, hogy ezen intézmények egyike sem látja el a pesti kávéházakra nagymértékben jellemző munkahely-, üzletkötés helyszíne-, egésznapos tartózkodás terepe-típusú feladatokat, erre ugyanis ebben a közegben semmi szükség.
A társasági élet nagy része az e célra kiválóan alkalmas házaknál folyt, ahol a férfiak és nők részben elkülönülve (úriszoba), részben közösen (szalon) vettek részt az eszem-iszomokban, társasjátékokban, diskurálásokban. A vendéglő, kávéház, kaszinó ebben az értelemben nem a társasági élet színtere még jóval ezt követően sem. [12] Ide leggyakrabban a nőtlen férfiak járnak étkezni és egy kis baráti eszmecserére, valamint családi állapottól függetlenül azok a férfiak, akik a társasjátékok valamely neme, főként a kártya iránt éreznek ellenállhatatlan vonzódást. Mindez az 1910-es, 1920-as évekig ? kivételes alkalmaktól és esetektől eltekintve ? döntően női társaság jelenléte nélkül zajlik. Kosztolányi leírásaiban a sárszegi Magyar Királyban ugyan hölgyeket is találunk, ám ez mégiscsak étterem, ahol vasárnap délben családi ebédek zajlanak, a család nőtagjainak részvételével.
Az esték már „férfiasabb” képet mutatnak ezen a helyszínen is. A kaszinó pedig végképp a férfitársaság találkozóhelye volt, ahol egyebek közt Kosztolányi Pacsirtájának Párducok nevű társasága a „kanzsúrokat” tartotta. Itt egyáltalán nem találkozunk nőkkel. [13] A valódi sárszegi kávéház, mely a Baross névre hallgat, szintén a férfiak terepe, legalábbis éjjel, amikor a cigány lankadatlanul húzza, s a fiatalemberek a bádogkertben fagylaltoznak. [14]
Az első világháborút követően a kisvárosi szokások lazulni kezdenek, a helyszíneken egyre nagyobb súllyal jelenik meg a polgári közönség nem egyszer családosan, vagy fiatal férfiak és nők nagyobb csapatokban.
Szitnyai Zoltán Élni akarok c. regényében a kisvárosi kávéház mint a számtanácsos és családja vacsora utáni közös szórakozóhelye lép elénk. Ebben a kávéházban a nagyvárosihoz hasonlóan márványasztalok és páholyok vannak, s a korábbi cigányzenekart a modern dzsessz-zenekar váltja fel. A regényben a kisváros, noha a provincializmus, korrupció, uram-bátyám világ szimbóluma, már új vonásokat is mutat. Az élet már kevésbé családias, és a középegzisztenciák egyes csoportjai közt kevésbé éles határvonalak rajzolódnak ki. [15] Szempontunkból azonban a regényben a legfontosabb elem a kisvárosi kávéház mint önálló és elkülönült funkciókkal rendelkező intézmény megjelenése, melyben a családoknak, és így a nőknek is, jelentősebb szerep jut. A lányok és asszonyok egyelőre főként a családdal együtt, de mégiscsak színre lépnek.

II. A nagyvárosi kávéház, és a kávéházba járó nő mint szimbólum
Nem csupán összehasonlító kontextusban, hanem önmagában is gyakran olvashatunk Budapestről mint a bűn és romlottság melegágyáról, s az „erkölcsi fertő” gyakran mutatja magát kávéház képében. A zenés, műsoros kávéház sokszor a szabadossággal azonos fogalomként jelenik meg a regényekben, visszaemlékezésekben, szociografikus leírásokban. Nem véletlen, hogy egyik fő célpontját képezi az „erkölcsnemesítő” célzattal készült irodalomnak is, melynek különösen az első világháborúig volt divatja. Mielőtt azonban a morál és különösen a női morál védelmezőinek írásaiba mélyednénk, érdemes elidőznünk egy a témánkhoz is kapcsolódó tipikus szemléletmódnál, melyet jobb híján „ambivalens viszony a modernizációs jelenségekkel szemben” cimkével jelölhetünk. E nagyon is elterjedt felfogás illusztrálására igen alkalmas Kozma Andor Zenés kávéház és Éjjeli mulatóban című versezete. [16] A szerző az elbeszélő Arany János kevéssé ügyes epigonjának tekinthető, ám szempontunkból most elhanyagolhatók az összecsengeni nem akaró rímek, a megértést időnként lehetetlenné tevő képzavarok. Lényegesebb számunkra a két mű attitűdje. Ennek értelmében a kávéház, s a benne időző, gyakran aprólékosan megfigyelt és kellő iróniával megrajzolt figurák elrontott sorsú „halálraítéltek”, akiknek léte mégis a nagyvárosi élet fontos szelete, sőt bizonyos fokig szimbóluma. A Zenés kávéházban két nőkkel kapcsolatos képpel találkozunk. Az első a kasszírnőt jeleníti meg:

„A kassza hölgye, nyájas fejdísszel
Felém bókolva, igen megtisztel
S rugós rézcsengőt szaporán nyomván,
A már alvó tűz éled a konyhán.” 

A következő kép a pénzes kitartóra vadászó hölgyeket idézi elénk, s ez már egyértelműen a kávéházba járó női közönség erkölcseiről fest elítélő képet:

„S dámák is ülnek, kezükben lappal,
Kishirdetéskét betüzve loppal
S jelszót beírnak csepp noteszükbe,
Hogy poste-restante-nál jusson eszükbe.” [17]

A nagy kávéházi látomásban haláltáncra emlékeztető módon tolonganak, bukkannak fel és süllyednek alá az éjjeli kávéház torzult erkölcsű, züllött alakjai, mígnem a költő így kiált fel:

„Rémes kávéház!...S a vendég benne
Kevés hijján már millió lenne
S ez a sok ember mind egymást nyúzza
S a cigány húzza, ? az mindig húzza.”

Az álom elmúltával az utolsó, már elcsendesedő sorból is kicsendül a modernizálódó Budapestet és benne a kávéházat és annak alakjait elítélő-elfogadó attitűd: „? Budapest mily nagy zenés kávéház!...”
Az éjjeli mulatóban című opusz a szemlélődő és elhatárolódó költő pozíciójából jelenít meg hasonló, tán kissé túlfűtöttebbnek tűnő képeket. A címben ugyan mulató szerepel, a bevezető történetben azonban az éjszaka hazafelé tartó szerző a vihar elől „...megázva,/Egy kivilágos nagy kávéházba” menekül, melyet nyomban minősít is, mondván: „Kaczér hely...” A kávéházban jelenlévő hölgyek a versezet alaptémáját képezik:

„Hölgyzenekar van s hölgyszolgálat,-
Mennyi kipingált asszonyi állat!
Legalább kettő minden asztalnál
Teát, szeszt, kávét s ? szerelmet szolgál.”

Ezt követően egy ugrással húsz évvel korábbi emlékét idézi, amikor látogatást tett a „bölcsős házban”, ahol a gyárba járó anyák gyermekeiket apácák felügyeletére bízták, s a gyermekispotályban, ahol eredményesen kezdték gyógyítani a diftériát. A logikai bukfencek ellenére kihámozható a két emlék jelentése: a húsz év előtti gyermekek pontenciálisan a boldog és egészséges élet letéteményesei voltak, lám, mégis a züllés útjára léptek. „Mind húsz-hu szonöt éve termett/S volt angyal-tiszta kicsi gyermek...” Itt a vers szövetébe szőve felbukkan az erkölcsnemesítő irományok szelleme, melyek a Budapestre jellemzőnek tartott bűnök ellen kívánnak fellépni.
A pesti kávéházak az erkölcsökkel foglalkozó opuszokban sajátos megvilágításban jelennek meg. Tábori Kornél 1915-ben napvilágot látott Pesti specialitások című munkájában egyenesen modern kloakának nevezi a kávéházakat. [18] Ezekben az írásokban ? akárcsak Tábori a Pesti specialitásokban ? szociografikus részletességgel igyekeznek beszámolni a szerzők a kávéházi prostitúció megjelenési formáiról és hátteréről. [19] A zenés-műsoros kávéházak porondján fellépő és az asztaloknál férfitársaságban időző nők a „kávéházi nő” címet kapják, s náluk is, akárcsak a köztudatban és a regényekben egyértelmű jelentés hordozói.
Más felhanggal jelenik meg a „kávéházi nő” Kóbor Tamás A tisztesség nevében című regényében [20], melynek tetőpontján az olvasó az orfeumban találja magát. A negatív főhős Hernyány egy Alma Gizi nevű leánnyal mulat az ördögien gonosz Hiéna Péter doktor és egy másik nő társaságában, amikor betoppan a lefátyolozott feleség, Ilona. Ebben a jelenetben a prostituált tűnik a legtisztább szereplőnek: „A bájos Alma Gizi alig tizenhét éves volt, finom kis arcán még nem hagyott látható nyomot az életmódja....” [21] A helyszín, az orfeum és a benne mulató figurák a világ előtt tisztességesnek tartott emberek züllöttségét és elvetemültségét szimbolizálják, s ezek ellenpontja a lélekben még ártatlan prostituált.
Egészen más oldalról közelíti meg a kávéházak és nők témakörét Ágai Adolf, a modern újságírás kiválósága. A főváros fejlődéséről szóló Utazás Pestről?Budapestre 1834?1907 című munkájában [22] külön fejezetet szentel a kávéházaknak, s jelentős terjedelemben foglalkozik a szerinte csak Pestre jellemző elítélendő kávéházi szokásokkal. Ezek közt megemlíti a hosszas tartózkodást, melynek nézete szerint két fontos oka a rengeteg kávéházi olvasnivaló és a sok dologtalan, kétes egzisztenciájú kávéházlátogató. Ilyesmi ? mondja ? Párizsban nem tapsztalható. Legtovább a női közönség kávéházi jelenléténél időz. „Nők a kávéházban! Ez sem nem keleti, sem nem nyugati, hanem tisztára budapesti szokás.” [23] A kávéházakban diskuráló asszonyok nem nyerik el a szerző rokonszenvét. Érvelése szerint ilyenkor a gyermekek sokszor otthon maradnak a cselédség kétes gondnoksága alatt. Ha pedig annyi idősek, hogy anyjuk már viheti őket magával, a gyerek felforgatja az egész kávéházat, zaklatja a vendégeket, „a mama pedig széthordozván tekintetét lesi a szomszéd asztalok dicséretét: az ő csemetéje milyen zseniális és aranyos.” [24] Ezt követően egy történettel illusztrálja a szerző, milyen módon tétetik lehetetlenné az az óvatlan férfivendég, aki „női órán” talál betévedni egy kávéházba, s azt a konzekvenciát vonja le, hogy a kávéházi hölgylátogatás „fonák és ízléstelen” szokás. Külön is foglalkozik az Abbazia és a New-York kávéházzal, mint kiemelkedő személyiségek gyülekezőhelyével, megemlítve, hogy „Férfit, némbert itt a hivatások közössége avat pajtásokká.” [25] Ezt a szokást nem kárhoztatja.
A Viharos álnév alatt publikáló Gerő Ödön mint a nők viselkedését szabályozó intelmeket fogalmazza meg a vidék udvarházait idéző nézeteit. [26] Legkevésbé a „Terézvárosi nő”-vel elégedett, aki más bűnös szokásai közt (Óh, borzalom!) „...az urát (...) te, Schlesinger”-nek szólítja. Míg más kerületek asszonya csak időnként megy kávéházba, cukrászboltba, a terézvárosinak egyenesen törzsasztala van, ahová gyerekeivel együtt jár, s „mert takarékos, egy kávéhoz három üres csészét rendel.” [27] A nő kávéházba járása ellen, mely ebben az írásban mint tipikus bűnös pesti szokás jelenik meg, számos érvet sorol. Ezekből csak néhány jellemzőt: „A kávéház nem ad mulatságot, csak arra van hivatva, hogy az unalmat elűzze. A nőnek soha sem szabadna unatkoznia, mert folyton elfoglalja hivatása. A férfinak hivatala van, melynek feladatait hivatalos órákon belül végezheti, a nőnek hivatása van, melynek teljesítése egész életét elfoglalja.” Vagy: „A kávéház fölkeresése az otthon sivárságát jelenti. Az otthon templom, melynek a nő a főpapja.” „A férfi a kávéházban találkozik az ismerőseivel, a nő látogassa meg ismerőseit, vagy hívja meg őket magához. A kivel sem az egyiket, sem a másikat nem teheti, azokkal egyáltalában ne társalogjon.” „A nőnek kávéházba járását esetleg meg lehet bocsátani, de ne akarjon a nő olyant tenni, amit meg kell bocsátani...” [28] és így tovább.
Stílusában és szemléletében egy korábbi világot idéz Circulus Séták a nagyvárosban című [29] munkája, melyben egy úri hölggyel folytatott fiktív párbeszéd formájában fogalmazódnak meg a szerzőnek a korabeli Budapestről alkotott nézetei (egy kissé Kármán Józsefre emlékeztető stílben). Az V. fejezet A mama és leánya címet viseli, s egy pikáns történetecskén túlmutatva részletesebben is szól a fővárosról és benne a Gerbeaud-ról és közönségéről. A Kaffé-Konditorei típusú Gerbeaud-t úgy értékeli, mint egy darabkát a művelt Nyugatból. „Mert hiába építünk fényes, négyemeletes palotákat ? hitelre ?, hiába csinálunk földalatti villamos vasutakat, űzünk luxust, s adjuk a nagyurakat, kártyázunk a klubbokban s vagyunk befolyásos bankigazgatók stb. ? mégse vagyunk igazi kultúrnemzet. Hiányzik az a százados műveltség, mely a francziát oly előkelővé, az angolt oly higgadttá teszi a társadalmi érintkezésben.” [30] A Gerbeaud közönségéről nincs nagy véleménnyel a szerző. Az arisztokrata és „előkelő gentry” közönség él itt társasági életet, asszonyok, leányok is járnak ide, ám „okos szó kevés hangzik el ebben az elegáns környezetben.” A leírás szerint a Gerbeaud-ban az arisztokrata és „gentry” férfi és hölgyközönség közös térben foglal helyet, sőt, úgy tűnik, éppen az az egyik célja a Gerbeaud-beli összejöveteleknek, hogy a „jobb körök” ifjúsága megismerkedjék és szórakozzék. A főként napközbeni tartózkodás céljából többnyire fényűző módon berendezett Kaffé-Konditorei mint „női hely” él a felsőbb körök köztudatában. A leányok itt anyai felügyelet mellett szórakozhatnak, míg a felügyelő mamák és az idősebb hölgyek jól kipletykálhatják magukat. Az atyák, férjek, idősebb urak gyakorta elkísérik a hölgyeket, ők is bekapcsolódnak a beszélgetésbe, vagy egymással diskurálnak, de a terep a valóságban mégis a lányos mamáké, idősebb asszonyoké és ismerkedő fiataloké. A kávéháznak ez a fajtája csak nagyon távoli kapcsolatban áll a polgári café restaurant-nal, szinte kizárólag a „szalonok világára” emlékeztet.
Ellenpontként találkozhatunk Circulus írásának VIII. fejezetében Apfel Apollonia asszony kávémérésével, mely a „Nem fashionable világnak a Gerbeaudja.” [31] A közönséget kopott ruhájúnak, ám tiszta lelkűnek ítéli a szerző. Rögtön fel is sorolja azokat a csoportokat, melyekhez az erkölcsi tisztaság fogalmát kapcsolja. Mindenekelőtt a nem belvárosi üzletek boltoslegényei, varrólányok, kiszolgáló lányok, dohánygyári munkáslányok járnak ide. Egy térben ülnek a férfiak és a nők. Sajnos arról nem kapunk felvilágosítást, hogy a kávé és sütemény elfogyasztásán kívül milyen egyéb tevékenység zajlik itt. A kávémérés büszkeségei a szegény piktorok és színinövendékek, akik hitelre is kapnak a gondoskodó asszonyság kávéjából. A fejezetből férfiak és nők vonatkozásában egyaránt a puritanizmus apoteózisa csendül ki.
Ebben a műfajban figyelemreméltó a Puella Classica álnéven publikáló Mareckova Jozefina, akinek személyes megbántottságoktól és sértődöttségektől sem mentes A pesti ideál c. [32] írása a fővárosi társadalom züllöttségét, korruptságát és felületességét veszi célba. Mellékesen a kávéházi viszonyokat is igyekszik elénk tárni, mely mint cseppben a tenger mutatja a közállapotokat, s mely számára mint munkahely személyesen is fontos. Budapest ? állítja ? a „Pflanz” városa, ahol nem a tisztességes munkát és az emberi értékeket, hanem a származást, ruhát, ékszert, csillogást becsülik. „De jaj a szegény halandónak! Pláne, ha ez a szegény halandó egy nő! Annak türelmesen kell várni, míg a pincér uraknak kedve van a reggelit vagy uzsonnát elhozni, az tízszer is kérhet újságot, míg végre kénytelen egyedül kiszolgálni magát, az adhat kétszer, háromszor annyi borravalót, még se fogadják köszönéssel.” [33] Mindezt az írónő a kultúra hiányával magyarázza, akarcsak azt, hogy a „cilinderes keztyüs urak” a leglehetetlenebb árukkal fényes üzleteket kötnek a kávéházban, és ezt mindenki rendjénvalónak tartja. „De ha az egyszerű írónő saját könyvét adja el, hogy becsületes úton 3?4 koronát keressen meg, akkor vérszemet kapnak a pincérek. ...fényes nappal kiutasítják a vendégek szemeláttára. És a vendégek között soha sem akad egy férfi [Sic!], aki ezeket a Sobrijóskákat és Rózsasándorokat rendreutasítaná...” [34] Mareckova Jozefina az első nők egyike, aki egyedül mer beülni egy kávéházba, társaság és kíséret nélkül, mégpedig munka, azaz írás céljából. Ennek a gesztusnak szimbólumértéke van. Az egisztenciálisan, anyagilag és szellemileg függetlenedni kívánó nő jelenik meg személyében. A fellépését követő időszakban egyre gyakrabban találkozhatunk ezzel a nőtípussal kissé konszolidáltabb formában.

III. Vidéki nő a pesti kávéházban
Külön kell említeni a pesti kávéházban megjelenő vidéki nőt mint az irodalomban újra és újra felbukkanó szimbólumot. A jelenség korszakonként és írónként eltérő jelentéssel telik meg, ám sokáig megmarad titokzatossága. Heltai Jenő Hét sovány esztendő c. művében [35] egy „ál”-vidéki bárónő bukkan fel, aki igencsak felcsigázza az „Izgatott Rókák” nevű irodalmi ifjakból álló társaság fantáziáját. A fiúk számára a nő érdekességét három körülmény adja: a vidékiség, a bárónői rang és az, hogy férjes asszony. Annál nagyobb a csalódásuk és elkeseredettségük, mikor kiderül, hogy csupán tréfáról van szó, s a nő nem más, mint egy felbérelt prostituált.
A vidéki nő mint „csongrádi asszony” lép elénk Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában. ő „...kéthetenként fölrándult az ura mellől, és szabad idejét írók között töltötte...” [36] A „csongrádi asszony” pőrébben és kegyetlenebbül megformált utódja Nagy Lajos A nő szerelmes egy íróba c. novellájának nőalakja. Legfőbb ambíciója, hogy a kávéházban művésztársaságban költhesse el vacsoráját. „A nő kis városból jött fel Budapestre. Mindig is Pestre vágyott, kiváló emberekkel akart megismerkedni. Nem éppen tudósokkal, tehát holmi olyan emberrel, aki éppen nemrégen találta fel a rák gyógymódját, nem is mészárosmesterrel, aki semmiből csinált egy kis üzletet, azt jól vezette, és ma már hatalmas üzeme van huszonnégy fiókkal, nem, hanem érdekes emberekkel, szóval művészekkel és írókkal.” [37] Ez a nő a maga vidékről Pestre költözésével és a művésztársaság iránti aspirációjával a két háború közti kávéházi élet jellegzetes típusát képviseli.
A kávéház mint nagyváros-szimbólum az irodalomban és közgondolkodásban egyértelműen századfordulós fejlemény. A különböző kávéháztípusokhoz eltérő társadalmi helyzetű női közönség tartozik. A kávémérésbe járó varrólány mint a tisztes szegénység, a kávéházba járó polgárasszony mint a női, családi hivatását elhanyagoló nőszemély jelenhet meg. Az orfeumi nő a bűnös és bűnre csábító pesti élet jelképe, de mint láttuk, ellenkező jelkép is lehet. A kávéházban egyedül megjelenő írónő a fennálló szokásokkal szembeni lázadást testesíti meg. A férfi szerzők a nők kávéházba járását sokszor önmagában is mint illetlenséget vagy bűnt említik. A néhány körülménnyel leírt, vagy pár jelzővel „helyretett” kávéházban megjelenő nő maga is szimbólummá válik. A nők kávéházi fellépése a társadalmi ítéletekben gyakran jelképes, máskor nagyon is konkrét formát ölt.
Az „erkölcsnemesítő” irodalom az 1910-es évektől kezdve felszámolódik. A nők kávéházba járása természetes szokássá válik, s kialakulnak a nők kávéház-használatának polgári formái, ami az irodalomban is érezteti hatását.

A kávéház mint valóságos hely és a nők
A pesti kávéház minden szimbolikus jelentése ellenére nagyon is materiális jelenség volt, ahol a nők egyre gyakrabban és egyre természetesebb fesztelenséggel jelentek meg. Mindvégig erősen elkülönült azonban egymástól a polgári kávéházak és a mulatós éjszakai kávéházak világa.
Balla Vilmos szerint az utóbbi kávéház-típus őseként kell tisztelnünk a Ferenczyt, „mely Budapest legrégibb éjjeli kávéháza, igen családias hely volt. A vendégek csöndes beszélgetéssel, olvasgatással múlatták itt az időt. Éjjeli mulatónak a folyamatos nyitvatartás miatt nevezték, valamint azért, mert a Rostély és Újvilág (Gerlóczy és Semmelweiss) utca sarkán található intézményben hölgyek is nagy számban megfordultak.” [38]
Eszerint tehát a múlt század vége felé még elég volt az éjjeli nyitvatartás és néhány hölgy jelenléte ahhoz, hogy egy kávéház éjjeli mulatónak minősüljön. A jóhírükre kevésbé adó nők ezt követően is jelen voltak a kávéházakban, elsősorban a férfiközönség kiszolgálása céljából. Egy részükről nem állapítható meg egyértelműen, hogy a személyzethez vagy a közönséghez tartozik-e. Gyakran részt vesznek a kiszolgálásban vagy fellépnek a műsorban, miközben ők maguk is vendégek. Ide sorolják több helyen a kasszírnőket, a női zenekarok tagjait, a műsoros helyek énekes- és táncosnőit, valamint az itt tevékenykedő „jobb” prostituáltakat.
A kasszírnők egy csoportja valóban betöltött fogyasztásra ösztönző szerepet, azonban a jobb helyeken ilyesmiről nem volt szó. Porzó 1908-ban megjelent visszaemlékezésében például gyerekkori emlékként tűnik elénk a Redoute-beli „Tündérpalota”, ahol „egy ragyogó simára fésült, piros arczu, nagybögyű kisasszony ült, mint valami királynő. Jobbról-balról csigaformába kanyarított hajtincsek díszeskedtek halántékán, Superflu [”fölösleges, hiábavaló", szó szerint „túlfolyt, túlcsordult” ? V. É.] volt a nevök...." [39] A leírásból megtudjuk, hogy az asztalokhoz kivitt kávék gondos lajstromozásán kívül a süvegcukor feldarabolása is az ő reszortja volt.
Tábori Kornél 1915-ös Pesti specialitások című munkájában azokról a hamis fogalmakról beszél, melyek a „kasszatündérekkel” kapcsolatosan a közvéleményben élnek. Korábban ? mondja ? valóban a vendégek szórakoztatása volt a feladatuk, ma már kevesen ismerik az animer-, és zicc-kasszírnő közti különbséget. [40] Egyébként is, ma már (1915!) normális esetben felírónőt alkalmaznak, aki gazdasági, könyvelési feladatokat lát el, és kereskedelmi iskolát végzett. Miután az (irodai stb.) álláshoz jutás igen nehéz, sokszor tanítónői, sőt polgári iskolai tanárnői diplomával is végzik ezt a munkát. A tevékenység részletezése után még megjegyzi: „A legtöbb felírónő szolíd életmódot folytat.” [41] Mindez bizonyára így van, annál is inkább, mert az első világháború alatt és után jelentkező munkaerő-kiesést valóban sokszor igyekeztek a kávés, illetve vendéglátóiparban női munkaerővel pótolni.
Ám a közvélemény tévedése az irodalomba is bevonult. Kóbor Tamás Budapestjének [42] Selma nagysága a nagyon is kétes erkölcsű kasszírnők mintapéldája. Igaz, valódi életét nem a munkahelyéül szolgáló harmadosztályú kávéházban, hanem az orfeumban éli, ami alátámasztani látszik Tábori Kornél megállapítását: a kasszírnők foglalkozása és a női bájak pénzért való kiárusítása közt nincs egyenes összefüggés.
Sajátos zamata van a századfordulós budapesti éjszakában a női zenekarok működésének. Velük egyebek közt Krúdy Gyula egy anekdotájában találkozhatunk. E szerint Albert, walesi herceg a múlt század nyolcvanas éveinek végén Pestre érkezvén éjféltájt hajtatott végig a Váci (ma Bajcsy-Zsilinszky) körúton. A Nagymező utca sarkán „...kávéház volt, mégpedig a Schőn kávéház, amelynek terjedelmes tulajdonosa igazi pesti kávéstípus volt, ahogyan a pesti kávéház-tulajdonos az akkori nép fantáziájában élt: aranylánccal és potrohhal.” Amikor megtudta „Schőn bácsi, hogy a velszi herceg kocsija az ő kávéháza előtt fog elhajtani: hirtelen határozott. A kávéházában fehér ruhában és nemzetiszínű mellszalaggal működő női zenekart a pódiumról nyomban az utcára, a kávéház elé vezényelte... a prímásnő, bizonyos Felejti Boriska a Rákóczi-indulót vezényelte a bandájának, amikor a herceg fiákere az úttesten feltűnt...” [43] Mintha ugyanennek a zenekarnak megkopott és kiöregedett változata lépne elénk Kóbor Budapestjéből: „A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles, nemzetiszín szalaggal...” [44]
A zenés-táncos-műsoros kávéházak közül a legismertebb az Orfeum(-kávéház). Az ilyen helyeken tevékenykedő hölgyek többsége komoly hasznot hoz a mulató tulajdonosa számára. Ezen felül jól tartja a szabót, susztert, ékszerészt is. A nők egy átmulatott éjszakáért külön tíz-húsz koronát kapnak, ám sokuknak kitartója van, ami erősen meghatározza egy-egy nő helyét a mulató hierarchiájában. Mindenesetre ezek a kávéházi hölgyek a húszas évekig viszonylag magas presztízzsel bírnak a pesti éjszakában.
Tipikus figurája a kávéházi világnak ? és nem csak annak ? a kitartott nő. Ez a típus Kóbor Budapestjében és A tisztesség nevében című regényében [45] éppúgy főszerephez jut, mint Heltainál [46], Molnár Ferencnél [47] és még sokaknál.
A hirdetést böngésző ifjú nő, aki egzisztenciáját valamely jobb módú úr hathatós segítségével kívánja megalapozni, már Kozma Andor rapszódiaköltészetében is felbukkan, Tábori Kornél és Székely Vladimir pedig az ilyen hirdetések századeleji változatából is ízelítőt nyújt. Íme egy női hirdetés: „Intelligens úrileány föltétlen magas rangú úriember ismeretségét keresi, aki rendkívüli kiadásaihoz nagyobb összegekkel azonnal kisegítené s ezért hű barátnője tudna lenni. Lakáscímmel ellátott leveleket kérek ťFöltétlen diszkréció 500Ť jeligére, minthogy az utcai találkozástól tartózkodom.” S egy férfi által feladott hirdetés: „Teljesen független, lakással rendelkező, csakis nagyon szép fiatal leánykát vagy asszonykát bőkezűen pártfogolnék s jövőjét biztosítanám. Teljes című leveleket ťEgyedülálló 30Ť jeligére.” [48]
A hirdetéseket böngésző hölgyeknek és uraknak néhány kávéház ideális terepet nyújtott, minthogy itt a hirdetésekkel telezsúfolt napilapok egész arzenálja fellelhető volt.
Külön hely illeti meg a színésznőket, akiknek csoportján belül igen erős hierarchikus rend uralkodik. Ez kávéházi megjelenésüket is meghatározza. Az alacsony gázsik, rossz megélhetési viszonyok miatt gyakran előfordul a pályán a karrier helyett valamilyen formában prostituálódó vagy kitartottá váló színésznő, s az orfeumok jelesebb színpadi csillagai is színésznőként mutatják magukat. A köztudatban majdnem azonos értelmű a két fogalom: a megvásárolható, de nem olcsó nő egyenlő a színésznővel. Ez a felfogás sok esetben megfelel a valóságnak, ami cseppet sem tesz jót a tényleges művészi értéket létrehozó színpadi tehetségek hírnevének. A valódi színésznők a civil életben többnyire a polgárnőkhöz hasonló életet éltek. Néhányan közülük a kávéházi bohém világ résztvevői is voltak, s szinte élcsapatát képezték azoknak a lányoknak-asszonyoknak, akik a polgári kávéházakban a férfiakkal egy asztalnál elhelyezkedve, velük közös társaságot képeztek.
Korábbi emlékeket idéz Balla Vilmos: „A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a Rákóczi úti Pannónia szálló kávéháza volt a színészek és színésznők gyülekezőhelye. A társasági életben a bon vivant-tól a hatodik apródig, primadonnától a segédszínésznőig mindenki jelen volt. Egyedül a Nemzeti művésznőit nem lehetett itt soha látni, igaz, ők egyáltalán nem jártak kávéházba. A Pannóniának még egy fontos funkciója volt: itt találtatott ekkoriban a színészbörze, ahol a színpad kisebb-nagyobb tehetségű művészeit és művésznőit adták-vették egy-egy szezonra.” [49]
Amíg a mulatós kávéházban a nők szolgáltatásokat nyújtanak, ezt a férfiak igen pozitívan fogadják, hiszen nem veszélyezteti szerepeiket és tereiket. A „tisztes” polgárlányok és asszonyok feltűnése a polgári kávéházban ? amint arról szó esett már ? nem minden esetben találkozik a társadalom férfi tagjainak egybehangzó helyeslésével.
A nők térfoglalásának a polgári kávéházban hosszú előzményei vannak. Gáspárné Dávid Margit 1919-ben napvilágot látott regénye, a Pesti dámák [50] az 1835-ös esztendőig vezeti vissza az olvasót. A regény Steinklopfer Liselott, a budai cukrászmester berlini énekesnővé lett lánya és Holtei Felix berlini újságíró szerelmi románcát meséli el, nem fukarkodván a kortörténeti érdekességekkel. Egyebek közt felvillant egy konkurens szituációt a hősnő apja, Steinklopfer Joachim „Hűs lemonádé” nevű cukrászata és a vele szemben frissen megnyílt kávéterem közt. A kávétermet Schönberg Sebastian, Steinklopferék egykori cukrászinasa nyitotta meg „újmódi üveges verandával, fapallóval, Argand lámpásokkal.” [51] Ide kezdett átszokni a „józan polgári elem”, míg a gárdista urak Pestre jártak a Három Dobutcai kerti szalonba, mely a korabeli német színház művészeinek törzshelye volt. E helyeken a nők ? elsősorban színésznők ? megjelenése természetes dolognak számított. Azonban asszonyok és lányok esetében mindenképpen illendő volt kíséretnek is jelen lennie.
Még a kapuit csak jóval ezután megnyitó Hangliban [52] sem jelenhetett meg nő kíséret nélkül. Balla Vilmos A kávéforrás című munkájában erről a következőket írja: „Egyedül érkező nőnemű látogatót nem szolgálnak ki. E szigorú alaptörvény nem ismer kivételt, bármilyen ťfinoman néz is kiŤ a hölgy. Megtörténik egy ízben, hogy valamely miniszteri tanácsosnak holmi apró komissziója akad a Biztosítónál, a méltóságos asszony pedig előre megy a kioszkba és leül egy asztalhoz, amely mellől épp fölkeltek a vendégek, amire a pincér az asztalt egyszerűen kiemeli. Az úrinő könnyezve panaszkodik néhány perccel később érkező férjének, aki szörnyen fölháborodik, de végül kénytelen elfogadni a kávés bocsánatkérő magyarázását.” [53]
A kávéházban kísérővel való megjelenés szokása századunk első évtizedében már kevéssé számít áthághatatlan szabálynak. A korszakban keletkezett és az ekkor játszódó regények mindenesetre arról győznek meg, hogy bizonyos körökben természetes dolognak számított már az első háborút közvetlen megelőzően is a „független nő” társasági, kávéházi megjelenése. Ám eltekintve az értelmiségi és művészféle társaságoktól, a hölgyek körében általában is egyre népszerűbb intézmény lett a kávéház.
A nők első lépései a kávéházi terek tömeges megostromlására a századfordulón történtek. Ekkoriban ennek két bevett polgári módja a kávéházi hölgytermekben való időzés, valamint az ún. hölgyórák voltak. Ezek az összejövetelek jellegükben és szimbólumértékükben is eltértek a nők egyéb kávéházi megjelenéseitől, amikor például férfikísérőik oldalán tűntek fel, vagy a férfiak diszkurzusainak hátteréül, esetleg hallgatóságául szolgáltak. Nem is puszta ottlétük volt új, hanem a megjelenés tömegessége, ami az otthonból való látványos kilépéssel kapcsolódott össze. Újdonság volt a női közönség kizárólagossága az adott térben vagy időpontban, valamint e tér használatának szalonokat idéző jellege is. Ki kell emelni, hogy a nők a női órákon és a hölgyszakaszokban esetenként csoportként léptek fel: „Jaj annak, aki tudatlanságában női órán amolyan törzshelyre bocsátkozik le,” [54] ? kiált fel Porzó kellemetlen emlékét idézve, amikor egy ismerőse társaságában vigyázatlanul épp a nők találkozójának idején üldögélt egy kávéházban. Ráadásul egy harcias hölgy törzshelyét foglalták el, aki már belépésekor fennhangon tudakolta a pincértől, kinek az engedelmével ülnek az urak az ő helyén. Miután nem reagáltak a „felhívásra”, a hölgy leült az asztalhoz. Az urak állták a rohamot, ám lassanként egész kis csapat zárta körül őket. Ekkor kénytelenek voltak meghátrálni. A történet a hölgyóra intézményének tudatos védelméről tanúskodik.
A hölgyterem és a hölgyóra intézménye térben vagy időben elkülönített tartózkodást biztosított a nőknek egy alapvetően „férfiak számára fenntartott” terepen. A nők társadalmi térfoglalásának kezdetét jelzi ez a lépés, mely térbelileg gyorsabban, tényleges tartalmát tekintve azonban csak igen lassan haladt előre. A maguk idejében igen népszerű kávéházi hölgyösszejövetelek nem voltak hosszú életűek, az 1920-as évekre fölszámolódtak. Az első világháborút követő pangás után például a New-York új bérlője az egykori hölgytermet már feleslegesnek ítélte, s a helyén ruhatárat rendezett be. A hölgyek azonban a közössé vált térben is megtelepedtek.
Elsősorban a művész- és politikusfeleségek tűntek fel, ami azonban semmiképpen sem jelentette teljes egyenjogúsításukat, befogadásukat, vagy akár csak a beszélgetésekbe, mulatságokba való bekapcsolódásukat. Ezt látszik alátámasztani egyebek közt Vázsonyi Vilmosné (Szalkay Margit) Az én uram c. visszaemlékezése. „Az Abbázia kávéház akkoriban egy egészen különleges intézmény volt,” ? írja. Ezt követően felsorolja, ki mindenkire emlékszik az Eötvös-asztal [55] kiválóságai közül, majd így folytatja: „Mi asszonyok még abban az időben nem ülhettünk ennél az asztalnál, hanem a közeli asztaloknál telepedtünk le. Eleinte az urak mind az újságot olvasták, mert hisz ezeknek a tartalma adta meg a társalgás és a vita tárgyát. Addig, míg az újságolvasás tartott, mi asszonyok traccsolhattunk, de azután, amikor megkezdődött a vitatkozás, akkor az odaadó kibicek szerepét játszottuk.”
„Én igazán boldog voltam, ha ebből [a szomszédos asztalnál ülő ? V. É.] írótársaságból egy-egy odajött az én asztalomhoz és szellemességével felvidította a hangulatomat, amely nem mindig volt rózsás, mert amíg az uram az Eötvös-asztal körül csatázott, én bizony többnyire a legunalmasabb emberek társaságában csücsültem.” [56]
Nem lehettek sokkal kellemesebb helyzetben a New-York művésztársaságának feleségei sem. Kosztolányi Dezsőné (Harmos Ilona) is csak férjével együtt ment be először a New-Yorkba. Kosztolányi ebben az időben sokszor kártyázott az Otthonban, „s míg ő elvesztette ott rendszerint csaknem minden pénzét, én a New-York karzatán ülve vártam, hogy értem jöjjön.” De ott várakoztak mellette a többi írófeleségek is. Köztük „...Krúdy Gyuláné, a csöppecske, gömbölyű Satanella. Ő inkább arra a néhány ? megmentett ? koronára várt, melyet Krúdy, féloldalt hajtott fejjel... mélységes önmegtagadással nyújtott át neki. Ugyancsak fönt a karzaton ült Szini Gyuláné, férje pénzecskéjére várva, hogy megfőzhesse ikergyermekeinek a vacsorát.” [57]
Ezek az idézetek a legkevésbé sem keltik azt a látszatot, mintha az asszonyok már megnyerték volna a társadalmi elfogadásukért vívott csatát akár pusztán a kávéház porondján, de azt sem, hogy a modernizáció következtében beállott új helyzetüket a férfivilág vagy legalább ők maguk feldolgozták volna. Ahhoz, hogy ez a folyamat a maga ellentmondásaival és konfliktusaival meginduljon, nagyban hozzájárult a nők első világháború alatti és utáni viszonylag tömeges munkábaállása, mely a nem dolgozó, valamint a jobb anyagi és társadalmi helyzetű nők számára is új utakat nyitott.
A függetlenedés tekintetében viszonylag előnyös helyzetben voltak azoknak a családoknak a leányai, akiknek sem anyagi sem egyéb vonatkozásban nem korlátozták a tanulását, értelmiségi pályára lépését. (Természetesen még így is épp elég jogi és egyéb nehézséggel kellett szembenézniük.) Ilyesmi elsősorban a középosztály középső és felső régióiban fordult elő.
A két háború közti időszakban viszonylag gyakoribbá vált az alsóbb középosztály lányainak esetében is a polgári iskola, illetve valamely középfokú iskola elvégzése, és ezt követően a lányok munkába állása. Ezt a munkát és a dolgozó, független nő státuszát gyakran olyan provizórikus állapotnak tekintették, mely a férjhezmenéssel egyszer s mindenkorra megszűnik, mégis egy lépés volt az önállósodás felé.
Mindenképpen számolnunk kell a századforduló idején a masamód lányok, nevelőnők, boltoskisasszonyok jelenlétével, nem beszélve az üzemekben és gyárakban egyre nagyobb tömegben dolgozó munkáslányokról és asszonyokról. A nők munkába állásának kérdései, s az ennek nyomán felmerülő ellentmondások a századelőtől kezdődően komolyan foglalkoztatták a közvéleményt.
Az utóbbi két nagyobb csoport békés egymás mellett élésben utoljára Circulusnál kerül bemutatásra. [58] Az 1899-es esztendőben még a tisztes és boldog szegénység állapotában szürcsölgetik a kávét Apfel Apollónia asszony kávémérésében, hogy azután betagolódjanak az átalakuló társadalom újabb csoportjaiba. A munkásnők későbbi kávéházba járási szokásairól nyilván nem véletlenül nem szólnak még a szépirodalmi források sem. A boltoskisasszonyok többnyire az alsó középosztály leányai közül kerülnek ki, akik a húszas évekre már szülőikkel együtt, majd asszonyként férj, illetve barátnők kíséretében fordulnak meg a kávéházakban.
A felsorolt nőcsoportok közül a polgári kávéházban elsőként az értelmiségi és a közeli pályákra készülő, vagy tanulmányaikat frissen befejezett ifjú hölgyek, illetve művészi pályán tevékenykedő nők léptek fel. Ilyen nőalakokat állít elénk Ritoók Emma A szellem kalandorai című sajátos világszemléletű és a „faji jegyeket” mint kulturális determinánst értelmező furcsa és ellentmondásos regényében. [59] Ezekhez a nőszereplőkhöz hasonlóan erőteljes intellektuális érdeklődésű, ám politikailag más irányban és komolyabban elkötelezett figuraként írja le Kassák Duczynska Ilonát. [60] Ő az önálló egzisztenciaként fellépő mozgalmárnő típusa, aki az elsők közt vált elfogadott partnerré a kávéházi asztaloknál is találkozó és tevékenykedő szellemi-politikai mozgalmak férfitagjai számára.
Furcsa elegye a mozgalmár és művész típusú nőnek Simon Jolán, akinek kávéházi megjelenéseiről több forrásból is értesülhetünk. Kassák önéletírásában, az Egy ember életében többször is feltűnik ilyen környezetben. [61] Vas István a Nehéz szerelemben is megemlékezik Simon Jolán Korona kávéházbeli jelenlétéről: „Egy ízben a feleségét [ti. Kassákét ? V. É.] is ott találtuk, Simon Jolánt, aki vele egykorú volt ? ennélfogva még öregebbnek véltük ? s akinek feszült és szigorú arcában ekkor még semmiképpen sem sejtettem a megriasztott Szépséget; ťÜveghangjátŤ pedig, melyet Kassák verseiből ismertünk, nem éreztem kellemesnek. Egyébként olyan volt, ahogy egy próféta feleségét elképzeljük: férje gondolatait visszhangozta, tán csak szigorúbban és indulatosabban és a kollektív szó sokkal sűrűbb használatával...” [62]
A modernizációs folyamat, de még a nők egy részének munkába állása sem változtatott azon a tényen, hogy a nők jelentősebb tömegei, s különösen a középosztály alsó és középső csoportjai gyakran még a két háború közti időszakban is úgy kezelték a férfiakat, mint anyagi gondjaik enyhítésének forrását, mint életük alapját. Ez a tény határozta meg a világhoz való viszonyukat, mely kávéházi szokásaikban is manifesztálódott. A polgárasszony rendszeres megjelenése törzskávéházában már-már státusszimbólum értékű lett. A fiatal lányoknak a korábbi szokások elleni lázadása is kifejeződött abban a gesztusban, hogy a két háború között már udvarlóval kettesben vagy nagyobb társaságban, sőt egyedül is feltűntek kávéházban és más nyilvános helyeken. Körmend Ferenc Budapesti kalandjában [63] Kelemen Joli, az unatkozó és családja anyagi helyzetével elégedetlen kispolgárlány fiatal fiúkból álló társaságával bárokba, kávéházakba jár, ahol dzsesszt játszanak, és táncolni lehet. 
Megmarad ugyanakkor a családi kávéház intézménye is, ahová a környéken lakók járnak rendszeresen újságolvasás, beszélgetés, unaloműzés céljából. Zsolt Béla Polgári házasság című írásában [64] a jellegtelen és jelentéktelen fogtechnikus kilenc éven át ücsörög minden este a kávéházban. Vele szemben egy család: apa, anya és eladósorba cseperedett lányuk. Ez a kávéház azonban nem a századfordulós csodák birodalma, ahol mindig történik valami, épp ellenkezőleg, az unalom mezeje, ahol kilenc éven át minden változatlan.
Persze, a kávéházba járásnak más polgári formái is működtek. Vas István például Kassák mostohalányával, Etivel éli kávéházi magánéletét. „Eti meg én vasárnaponként rendszerint megengedtük magunknak azt a fényűzést, hogy kávéházban reggelizzünk, napi- és hetilapok vasárnapi számait forgatva...” [65] Ám a vasárnap délutánokat az ifjú író a Seemann kávéházban tölti Kassák és csoportja társaságában. Ez nem a magán-, hanem a közélet terepe.
A művészkávéházakba járó írófeleségek egyike-másika is újabb viselkedési minták szerint kezdett berendezkedni: saját életet éltek, bárha a saját élet bizonyos elemei időnként kissé extravagánsnak tűntek. Legalábbis ez derül ki Déry Tibor Itélet nincs című regényének a Hadik kávéházról és K. Arankáról szóló részeiből. [66]
A két háború közti kávéházról és annak női közönségéről igen pontos képet fest Nagy Lajos Budapest nagykávéház című munkájában. [67] Rendre felsorakoztatja a körúti kávéházi nőtípusokat. Nemcsak a figurák és jellegzetességeik, hanem a kávéházi szokások is feltárulnak előttünk. Egyebek közt megtudjuk, hogy a kávéház reggeli életét a férfiak uralják, ők a „jellegzetes reggelizők”. A nők ilyenkor többnyire a háztartással foglalatoskodnak, bevásárolnak. A kávéházból nagy alapossággal megfigyelhető prostituáltak ilyenkor még alszanak. Ők nem is tartoznak igazán a kávéházhoz. Sosem ülnek be, hanem előtte flangálnak. Ez a szituáció (látni őket, de az utcán vannak) remekül kifejezi félig társadalmon (kávéházon) kívüli helyzetüket. Náluk lényegesen magasabb státuszt kap Dobosiné, aki a kenyérkereset módozatait tekintve nem sokban különbözik az előzőektől, de már „belül van”, s ezt szolid öltözködése és „helyénvaló”, feltűnésmentes viselkedése is hitelesíti. Dobosiné válogat a férfiak közt, természetesen anyagi helyzetük alapján. Ezt könnyen teheti, hisz minden nap megjelenik visszafogottan elegáns kosztümjeiben, hogy kávéját és kuglófját elfogyassza, s közben csendesen figyel.
Ám nem ő az egyetlen nő, aki magában ül a kávéházban. A törzsvendégek közt találjuk Bogár Lydia írónőt, aki nem tartozik a tulajdonos kedvenceinek sorába. „A kávéházban ne írjanak a hölgyek. A kávéházban szórakozzanak. Az ilyen nő, kérem, valóságos vendégriasztó” [68] ? tolmácsolja a pincér a tujadonos vélt nézeteit. A három Sachs nővér továbbfűzi a gondolatot: „Az ilyen [dolgozó ? V. É.] nők miatt nem tudnak a férfiak elhelyezkedni. A nő menjen férjhez. A nőt tartsa el az ura. Az ilyen nő nem is akar férjhez menni. Az ilyen nő éppen annyira káros a rendes nőre nézve, mint aki az utcán sétál.” [69] Ez a vélemény meglehetősen jellegzetes.
Az ítéletet megfogalmazó Nelli a következő heti testvéri összejövetelen már egészen más álláspontot képvisel. Azt javasolja elvált és feltehetőleg több férfi által kitartott testvérének, hogy menjen állásba, ha boldogulni akar. Mellesleg Nelli és testvérei rendszeres kávéházi találkozásai a jellegzetes női kávéházhasználati szokások közé tartoznak. A színhely esetükben a társadalmi és anyagi különbségek áthidalását is szolgálja, bár kissé ellentmondásos módon. Nem mulasztja el ugyanis a két jobbmódú testvér érztetni a harmadikkal alsóbbrendű helyzetét. Amikor azonban fordul a kocka, az egykori szegény testvér életében beállt szerencsés fordulatot önmagában véve is felháborító pimaszságnak tartják. Nagy Lajos írásában még több jellegzetes kávéházi nőfigurával találkozhatunk. Mancikával, aki a maga szőkeségével és húszéves, feszes idomaival egy idős és nem éppen előnyös külsejű úr társaságában fejti a keresztrejtvényt; Székely Karolával, aki naivan előfizet a kávéház ifjú zsenijei által tervezett és soha el nem készülő lapra, vagy az öregasszonnyal, aki asszonylányával és vejével jelenik meg, s attól fél, hogy a fiatalok jelenlegi rossz helyzetükben már nem fogják tovább tartani, s nyomorogni lesz kénytelen. Az írás a harmincas évek kisegzisztenciáinak széles skáláját vonultatja fel.
A nők kávéházi megjelenése szempontjából megállapíthatjuk, hogy ekkorra már gyakorlatilag teljesen szabad mozgásra van lehetőség, bár az írónő Puella Classica fellépése óta csak annyival részesül jobb elbánásban, hogy nem dobják ki tettlegesen, és a sikeres író beszédbe elegyedik vele, hogy bevezesse a siker titkaiba. A legnegatívabb társadalmi ítéletben továbbra is a kávéházi térben egyedül megjelenő nő, s ezen belül a dolgozó, illetve értelmiségi nő részesül. Ezzel a véleménnyel azonban az író nem azonosul, sőt, a vélemények bemutatásával éppen a pesti társadalom visszásságait, kórosnak ítélt jelenségeit tárja elénk.
Noha a nők mozgásszabadsága megnőtt, ami a kávéházi terekben, társas viselkedési formákban is újabb szokásokat eredményezett, továbbra is masszívan tartotta magát a nő feleségi és anyai szerepeinek egyedül üdvözítő, eltartott voltának természetességéről szóló nézet. A felfogás kizárólagossága azonban a két háború közt már megszűnőfélben volt. A nők társadalmi szerepével kapcsolatos viták a vélemények polarizálódásához, s ugyanakkor az erre vonatkozó értékek és eszmék elbizonytalanodásához vezettek. A szigorú tradíciók felszámolódása, valamint a modernizáció materiális és kulturális hozadékaképpen a nők az élet legtöbb területén, így kávéházi szokásaik tekintetében is az individuum szintjén képviselték a saját függetlenségükre és szabadságukra vonatkozó nézeteiket.

1. „Újabban olyan mulatóhelyek, hol ledér és sikamlós dalokat, énekes színműveket adnak elő, gyakran bohócok és erőművészek meg betanított állatok mutatványaival vegyesen.” Révai Nagy Lexikona XIV. Bp., 1916. 777. p. 
2. Farkas Imre: Pesti kávéház. Reggel, 1947. január 27. Megjegyzendő, hogy az államosításokat és a kávéházak megszűnését megelőzően, illetve azzal párhuzamosan számos újságcikk lát napvilágot a kávéházakkal kapcsolatban. Közülük már puszta terjedelme miatt is ki kell emelni Heltai Jenő:A kávéház tündöklése és alkonya c. írását In: Magyar nap, 1949. május 8.
3. Balla Vilmos: A kávéforrás. Bp., 1927. Második kiadás, 46. p.; Szép Ernő: Május. Színmű 1 felvonásban. Kávécsarnok. Vígjáték 1 felvonásban. Bp., é.n.; stb. 
4. Circulus: Séták a nagyvárosban. Bp., 1899. 44. p.
5. Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza-Pusztai Viktória-Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Bp., 1995. I. 124. p.
6. Balla Vilmos: I. m. 57-60. p.
7. Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Összeáll. Hanák Péter) Bp., 1992. 45-46. p.
8. Így Balla: I. m.; Bevilaqua Borsody Béla-Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség 1535-1935. Bp., 1935.; Konrádyné Gálos Magda (Szerk.): A Newyorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. stb.
9. Kresalek Gábor-Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában. In: Rendi társadalom-polgári társadalom IV. Mezőváros-kisváros. Debrecen, 1995. 235-245.p.
10. Babits Mihály: Halálfiai. Bp., 1967. 63. p. (Első megjelenés: 1927)
11. Kosztolányi Dezső: Pacsirta. Bp., 1989. (Első megjelenés: Nyugat 1923 május-augusztus; kötetben: 1924)
12. Ld. pl.: Herczeg Ferenc: A Gyurkovics lányok. Bp., 1933.; Nagy Endre: A Geödhyek. Bp., é. n.; Zsigray Julianna: Szűts Mara házassága. Bp., 1941. stb.
13. Kosztolányi Dezső: I. m. 12. p.
14. Kosztolányi Dezső: I. m. 119. p.
15. Szitnyai Zoltán: Élni akarok. Bp., 1928.
16. Kozma Andor: Magyar Rhapsodiák. Bp., 1920.
17. Ez a strófa a hirdetés útján kitartóra vadászó hölgyekre utal.
18. Tábori Kornél: Pesti specialitások. Bp., 1915.
19. Tábori Kornél-Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Bp., 1908.
20. Kóbor Tamás: A tisztesség nevében. Bp., é.n. (1907 v. 1908)
21. Kóbor Tamás: I. m. 119-120. p.
22. Ágai Adolf (Porzó): Utazás Pestről - Budapestre 1843-1907. Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből. Budapest, 1908.
23. I. m. 120. p.
24. I. m. 121. p.
25. I. m. 244. p.
26. Viharos (Gerő Ödön): Az én fővárosom. Bp., 1891.
27. I. m. 45. p.
28. I. m. 46. p.
29. Circulus: I. m.
30. I. m. 25. p.
31. I. m. 44. p.
32. Puella Classica (Mareckova Jozefina): A pesti ideál. Bp., é. n. (1910?)
33. I. m. 4. p.
34. I. m. 13. p.
35. Heltai Jenő: Hét sovány esztendő és más elbeszélések. Bp., 1912.
36. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Bp., 1981. 86. p. (Első megjelenés: 1933)
37. Nagy Lajos: A nő szerelmes egy íróba. In: Élőkről jót vagy semmit. Bp., 1983. 619. p. (Első megjelenés: 1937) 
38. Balla Vilmos: I. m. 89-90. p.
39. Ágai Adolf (Porzó): I. m. 240. p.
40. Animer kasszírnő: ivásra ösztönző, buzdító szerepe az elsődleges. Zicckasszírnő: egyhelyben ül, s felírja a kivitt ételeket és italokat.
41. Tábori Kornél: I. m. 21-22. p.
42. Kóbor Tamás: Budapest. Bp., 1993. (Első megjelenés 1901)
43. Krúdy Gyula: Rákóczi-induló éjfélkor. In: Egy krónikás könyvéből. Bp., 1987. 269-270. p.
44. Kóbor Tamás: I. m. 210. p.
45. Kóbor Tamás: A tisztesség nevében. Bp., é.n. (1907 v. 1908)
46. Heltai Jenő: I. m.
47. Molnár Ferenc: Az éhes város. Bp., 1993. (Első megjelenés: 1901)
48. Tábori Kornél-Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Bp., 1908. E hirdetések modernizált változataival találkozhatunk Nagy Lajos Budapest nagykávéház c. művében. Bp., 1981. 123-124. p.
49. Balla Vilmos: I. m. 57. p.
50. Gáspárné Dávid Margit: Pesti dámák. Bp., 1919.
51. Argand Aimé, francia technikus (Genf, 1755-Anglia, 1803.) Argand féle lángzók: a bél egy cső alakú üres hengert alkot, melyhez a levegő kívül és belül hozzáfér. A lángra üveghenger került, mely légáramot hozott létre. Az égés élénk és füstmentes volt. Révai Nagy Lexikona. II. köt. Bp., 1911. 57. p. alapján.
52. Hangli: 1876-tól működik a pesti Duna-parton a legendás kávéház, hatalmas terasszal és különleges panorámával a folyóra és a budai hegyekre. Névadó tulajdonosa korábban Deák Ferenc osztrák származású, de magyarul is folyékonyan beszélő szobapincére. A kávéház fénykorát a múlt század végéig élte. Hangl, a tulajdonos visszavonulásakor három darab három emeletes budai bérház tulajdonosa volt. A kávéházi teret a tulajdonos az odajáró közönség társadalmi helyzete szerinti övezetekre osztotta. Külön helye volt a főnemességnek, az istállótulajdonosoknak, a minisztereknek, a magasrangú tiszteknek és a tőzsdéseknek. Délutánonként külön szakaszuk volt az odajáró hölgyeknek is. (Balla Vilmos: I. m. és Bevilaqua-Mazsáry: I. m. alapján.)
53. Balla Vilmos: I. m. 110 p.
54. Ágai Adolf (Porzó): I. m. 239. p.
55. Eötvös-asztal: Eötvös Károly, a „Vajda” Abbazia kávéházbeli asztala, melynél minden este a korszak kiválóságai találkoztak. Eötvös halála után a társaság Vázsonyi Vilmos körül csoportosult, s a helyet is Vázsonyi-asztalként kezdték emlegetni.
56. Vázsonyi Vilmosné (Szalkay Margit): Az én uram. Bp., é. n. 112.; 116. p.
57. Kosztolányi Dezsőné (Harmos Ilona): A Newyorkhoz fűződő emlékeimből. Idézi Konrádyné Gálos Magda (Szerk.): A New-Yorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. 64-65. p.
58. Circulus: I. m. 43-46. p.
59. Ritoók Emma: A szellem kalandorai. Bp., 1993. (Első megjelenés: 1921)
60. Kassák Lajos: Egy ember élete. Bp., 1983. II. 410. p. Egyébként Kassák igen érdekes teóriát fejt ki a kávéházak és a Galilei kör tagjainak letartóztatásával kapcsolatban: „A fiatal forradalmárok helyes taktikának vélik, hogy nem az őrizet alatt álló egyesületekben jönnek össze, hanem kiülnek a kávéházak nyilvános asztalaihoz, hogy így mentsék magukat a rendőrség gyanújától. Annak idején Szolarcsikot és Martinovicsot is a kávéházban ejtették tőrbe, onnan vitték őket a törvény elé, s most ezek a fiatalok is a kávéházból vándorolnak be a börtönökbe. (410-411. p.)
61. I. m. 431. p.
62. Vas István: Nehéz szerelem. Bp., 1972. 341. p.
63. Körmend Ferenc: Budapesti kaland. Bp., 1932.
64. Zsolt Béla: Polgári házasság. Bp., 1936.
65. Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? Bp., 1981. II. 220-221.p.
66. Déry Tibor: Itélet nincs. Bp., 1971. 288-299. p.
67. Nagy Lajos: Budapest nagykávéház. Bp., 1981. (Első megjelenés: 1936)
68. I. m. 180. p.
69. I. m. 180-181. p.