Andrej Rubljov (1969)

http://hu.gloria.tv/?media=229086

Az ikonfestő tekintete

Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov (kritika)

Az Andrej Rublojvra készen kell állni. Akárcsak egy ikont, nem lehet akármikor nézni. Ha nem nézzük, az elárul valamit rólunk: elárulja, nem vagyunk rá készen, nem tudunk a képekben – és a hitünkben – elmerülni.

Az orosztanárommal nem voltam túl jó viszonyban, tekintve, hogy éppen nem vágott meg a tárgyból. Pedig Viszockij lemezeket hallgattunk az óráin, filmeket néztünk, és nem csak az Emberi sorsot. Csak pár évvel érettségi után barátkoztunk össze. Kiderült, hogy vannak közös barátaink, orosztanárom nagy ívó és ellenálló hírében áll, egy kocsmába járunk. Egyre többet tudtam meg róla: egy vonatúton elmesélte, hogy az anyja halála után a nagymamának (az anyja anyjának) az elhunyt nevében írogatott leveleket, hat éven át. Megtanulta az anyja írását. A nagymama gyanút fogott, és követelte, menjen el hozzá a lánya. Iván pedig elindult a nagymamához, a nagy vallomásra. A nagymamában, mikor megtalálta, már alig volt élet: elesett, és három napja feküdt, combnyaktöréssel a konyhában. Mikor a tanárom felemelte, azt suttogta, már késő, Ivanuska. Iván a hátán hozta a nagymamát, a nagymama megnézte a lány a sírját, és szinte már a temetőlátogatás másnapján meghalt.

Amikor az orosztanáromat hallgattam a kocsmában, kezdtem megérteni Oroszországot: ez a hely, mintha a több arasznyival lebegne a többi ország felett. Oroszországban nem volt reneszánsz, nem volt felvilágosodás: polgárai mintha ösztönösebbek lennének, nem agyalnak folyton, nem azon gondolkoznak, mit hogyan lehet. Ahhoz, hogy valamit megtudjunk az Oroszokról, erről, a felülemelkedettségről, a szélsőséges érzelemnyilvánítások okairól, arról, miért szeretnek bensőségesebben, nagyobb odaadással, érdemes megnézni az Andrej Rubljovot: ami nem csak, és nem is elsősorban egy képzőművészről szóló film. Rubljov története nem nevelődési történet, nincs köze Goethe regényeihez e történetnek: sokkal inkább a beavatás filmje ez, mint a művészeté. Egy ikonfestő nem azért festett, mert késztetése volt rá, vagy mert megfizették, hanem azért, mert az ikonfestés eszköz volt ahhoz, hogy megtapasztalja maga és az Isten egylényegűségét, a Teremtés hatalmát.

A volt orosztanárom mutatta meg nekem Pavel Florenszkij műveit. Az ikonfestésről szóló írásának olvasása legalább olyan hatással volt rám, mint Andrej Tarkovszkij filmje. Az ikon nem közöl, nem ábrázol, az maga szentség. Ezért nem elemezhető, az analízis lepereg róla, mint viaszosvászonról a víz. Tarkovszkij filmje elemezhető: megállapítható, hogy nyolc alapfejezete van (mivel hősének életrajza nem ismert, az epizódok mindegyikét a szüzsé szerzői ötölték ki, Mihalkov-Koncsalovszkij és Tarkovszkij), a prológ és a fejezetek fekete-fehérek, az epilógus ellenben, mely Rubljov ikonjait mutatja, színes. De a felbontás nem visz közelebb a filmnek ahhoz a pontjához, amibe belenézve olyasfajta érzésünk lehet, nem egy képet látunk, nem valami ábrázolását, hanem magát a Szentséget.

Az utolsó, Harangöntés című fejezet a filmtörténet legszebb fejezete, abban maga a hit szólal meg. A kis Boriszka azt mondja, apja ráhagyta a harangöntés titkát, de valójában nem. A benne bízókkal megönti a harangot, és bár kételyek gyötrik, tudja, meglincselik, ha a harang nem kondul meg, erősen hisz a harangban. És az meg is kondul. Ezt hallván, tér vissza a festéshez Rubljov.

Ha a hitről kell szólni, a hitemről, mondta az orosztanárom, én ezt a jelenetet mutatom meg. Sokat tudott a filmről, elmondta, hogy az elején Jefimet játszó figura találta ki a szamizdat szót, kik a filmben feltűnő politikai ellenállók, milyen nehézségekkel küzdött meg Tarkovszkij, kik és miért támadták, mit vágtak ki a filmből – meztelen női kelbeleket – de ezt a jelenetet nem kommentálta. Azt hittem azért, mert azt gondolja, ennek nagyon egyszerű a kulcsa: ez a jelenet a hit erejét mutatja meg. De nem erről volt szó. Azt gondolta, ez a jelenet szavakkal nem ragadható meg. Nem egy érzést közvetít. Éppen ez a lényege: a hit nem érzés. Hanem odaadás, és tett.

Sokszor láttam már ezt a filmet, mire megértettem, mi az, amiről nem tudott, nem akart szegény Iván, aki azóta már nem is él, beszélni. A Rubljovot, akárcsak egy ikont, nem lehet akármikor nézni, ha nem nézzük, az elárul valamit rólunk: elárulja, nem vagyunk rá készen, nem tudunk a képekben – különösen a Hallgatás, az Ünnep, a Feofan Grek, az Utolsó ítélet képei csodálatosak – elmerülni.

Tarkovszkij Nosztalgiájában van egy jelenet: a fiatal lány le akar térdelni, de nem tud, mert nem hisz. Érzi, ha nem hisz felesleges letérdelni. A Rubljovra, készen kell állni. Nem egy embert ismerek, aki a Rubljov után tudott csak letérdelni. Ha a Rubljovról beszélünk, elsősorban erről kell beszélnünk. Arról, hogy valóban úgy hat, mint egy ikon.

Kolozsi László