Payday Loans

Keresés

A legújabb

A magyar falu építészeti hagyománya PDF Nyomtatás E-mail

RÖPIRAT - A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:52 falufejlesztes

 

 

ISTVÁNFI GYULA műegyetemi pr. em.

A magyar falu építészeti hagyománya

RÖPIRAT

(Első rész)

Vidékfejlesztőknek, faluvezetőknek és gondnokoknak, tanítóknak, építkezőknek, tervező-, engedélyező- és törvényalkotó építészeknek, politikusoknak.


Vannak-e a falunak építészeti hagyományai? Ha vannak, milyen előtörténet hitelesíti azokat? Milyen jellemzői vannak, amelyekről felismerhetőek? Mi köze van az általános néphagyományokhoz, és a gondolkodáshoz? Miért kerültek ezek a hagyományok veszendő és már-már megtagadott állapotba? És egy napjainkra jellemző kérdéssel, részesei lehetnek-e a vidék megújító fejlődésnek? Egyáltalán, falu-e még a falu?

I.

Napjainkban sok szó és politikai nyilatkozat hangzik el a falu, a vidék gazdasági, társadalmi felemelésének szükségességéről. Szándék és ígéretek vannak a gazdasági támogatásra, a biztonságos élet megteremtésére, a hagyományok megbecsülésére. A falu problémái e területeken égetően sürgős beavatkozásokat követelnek. Így remény van arra – ha ez a remény egyelőre nélkülözi is a megvalósítás biztosítékait – de remény van arra, hogy a falu visszanyeri évezredes küldetését – ami a föld megtartása és megművelése; a falu visszaveszi nemzetmegtartó képességét; ami az ország számára népesedési és szellemi aranytartalék; és a falu újrateremti hagyományait – ami egészséges közösségeket jelent a hit, az önérzet és az összetartozás érzésének újraépítésével. Ha a reményt valami isteni lélekerősítéssel határozott céllá lehet erősíteni, akkor a fejlődés a vidék természetes gazdálkodásának újraépítésével kezdődik. Majd a sorvadó falvak újranépesítésével folytatódik, s nem utolsó sorban a közösségek, a falulakosság szellemi, szakrális, kulturális egyesítésével válhat teljessé.

Tehát első a gazdasági felemelkedés, ami fejlesztésekkel, új létesítményekkel jár. Mindenek előtt agrár üzemekkel, a régen is a lakótelken működő kisüzemek újjászervezésével, új építkezésekkel. És minden fejlődés, átszervezés, ingatlanfejlesztés együtt jár az elődöktől kapott természeti, települési és építészeti örökség megváltoztatásával. Rossz esetben erőszakos, felelőtlen vagy kényszeres eltüntetésével. A magyar – és a kelet-európai – vidék falvainak XX. századi történelme megejtő példákat mutat a felemelkedés, majd a többszöri megtöretés (ugyancsak „fejlesztés”) eredményeire. A társadalmi, szellemi és szakrális pusztítást követő teljes elbizonytalanodás, kiúttalanság következményeire. Ami a falu környezeti, településképi és építészeti arculatában pontosan és évtizedeket jellemző módon megmutatkozik. Az elmúlt negyven plusz húsz év a falu építészetében a hagyomány megtagadásával, az építőkedv szertelen kifejezésformáival, az építésigazgatás és az örökségvédelem bizonytalanságaival elérte a hagyományos építészeti arculat majdnem teljes eltűnését, s a szocialista, majd a „modern” rárakódások utat tévesztő állapotába jutott.

Félő, hogy az újabb fejlődés tovább növeli a falu kinézetének káoszát, és teljesen megszünteti a hagyományos faluképek még meglévő maradványait! A gazdasági megfeneklés, a lélekszám csökkenése és az elöregedés, meg a szemünk előtt megmutatkozó „látszat”, ami az építészeti falukép, különben is táplálja azokat a falvaink megszűnését jósoló hangokat, amelyek a fenti gondolatok teljes lehetetlenségét szuggerálják.

Ilyenképpen:

A falu felett eljárt az idő. Magyarországon már nem teljesíti történelmi küldetését. Idejétmúlt feudális maradvány. Megszűnt a parasztság, amelynek megélhetési alapja volt, s amely fenntartotta. A családi méretű mezőgazdálkodás kihalásra van ítélve, mert nem bírja a termelési versenyt. A néphagyományok közül a vallásiakat már csak néhány idős ember gyakorolja. A kellemesség hagyományai (népzene, néptánc, népviselet, „népi mesterségek”) már csak szűk tudós réteget és kevés számú nosztalgiázó érdeklődőt, netán városi műkedvelőit, azaz „nem autentikus” rajongót mozdítanak meg. A falu hagyományos térbeli keretei, építészeti arculata helyett, már szükségszerű a „modern házak” építése, mert az, az építtető egyéniségét és vágyait kifejező jogos építészet. Szép-szép a „népi építészet”, de ezek ritka példáit múzeumokba, vagy a pusztuló műemlékek közé kell sorolni. Velük kapcsolatban ne beszéljünk hagyományról, hiszen építésük rendszere már száz éve kihalt.

Az olyan ember számára, akinek szent a hagyomány, aki még ismeri a világgal békében élő falut, aki az egészségesen fejlett falut – lásd nyugati ország szomszédaink falvait – irigykedve szemléli, az olyan ember nem tudja elfogadni az ilyen lehangoló véleményeket. És ha félre is tesszük az érzelmi vonatkozásokat, akkor is tény, hogy hazánk háromezer településének többsége még ma is falu. És ennek a többségnek jelentős része, mindenek előtt az elszegényedők, a forgalmi lehetőségektől és a központi szerepű városoktól távol eső falvak, és azok, amelyek a hagyomány elvesztegetésének kártételeit már felismerték, még felmutatják a falu hagyományos arculatát. Van és lenne még jó néhány hagyomány értékekkel rendelkező falu, ahol a hagyomány alapú falufejlesztés megvalósítható. Mert a hagyomány nem merev, fejlődésképtelenségre kárhoztatott eszme, hanem a helyhez és kultúrához kötődő, ahhoz rögzített, és annak továbbélését, fejlődését segítő, emberi cselekvő készség.

Szó sincs arról, hogy minden érték, külső vagy belső, vagy a hagyomány végérvényesen elveszett volna. Falvaink jelentős részében a településszerkezet még idézi az évszázados szokásrendet. Még állnak a templomok, mindahány műemléki érték, a temetőket még tiszteli a kegyeletes érzés. A lakóépület állomány eredeti vagy átalakított formában, falvaink többségében létezik, s még őrzik a lakáshasználat és építészeti arculat generációk során kialakult hagyományát. És a falu attól falu, hogy vidéken van. Kies, kellemes természeti környezetben, ahol még nagyon sok ember szeret élni, s ahova a városba tóduló tömegek rendszeresen visszavágynak. A pihenés, kikapcsolódás, a testi-lelki újjá épülés természetes helyszíne a természetbe ágyazódó falu. És nincs két egyforma falu, minden falu, táji, építészeti és lakosainak viselkedésformáival egyenként is kifejezett egyéniség. Ha csupán a városlakó szemével tekintünk a falura.

A falu ugyanakkor könnyebben együtt él a természettel, kisebb a káros anyag kibocsátása. Eszközei vannak az energiatermelésre. Kis tételben képes hasznosítani biomassza-, szél-, víz- és napenergiát. A hagyományos építőanyag termeléssel megoldhatna munkanélküliségi problémákat. Fenntarthat régi haszonállat-fajtákat, egyedi gyümölcsfajták termesztését, háziparokat, helyi élelmiszer és italfajtákat – az idegen eredetű, gyakran silány minőségű, olykor mérgező tömeg-élelmiszerek helyett.

A falu gyakran kapta az átokverte jelzőt, mert háború, tűzvész, árvíz, önkényuralom, a megélhetési alapok elvesztése, járványok során pusztultak, elköltöztek, áttelepültek, de rendre megújultak. Mert a falu élni akar, hiszen a föld és a természeti környezet egy ország független megélhetésének semmi mással nem helyettesíthető feltétele.

A civilizáció ember és föld, a termőföld együttműködésével jött létre, és első épített formája a falu. Immár tízezer éve. És ötezer éve ebből fejlődött ki a város. A fejlődés zászlaját a városok vitték tovább, de a megélhetés alapja változatlanul és máig az élelem és nyersanyagtermelő falu maradt.  Annak ellenére, hogy minden falu, várossá szeretne válni, s lakosai a városokba igyekeznek. Ősi ellentmondás ez, de feloldását éppen a technikai fejlődés oldhatja meg, a hagyomány megőrzése mellett. És még valami. A falvak az ország területi lefedettségét jelentik. Ha kiürülnek, ott valami más fog megtelepedni – ritkán az ország javára.

A falu kisebbik problémájának tekintik, hogy építészetileg hogyan néz ki, milyen az arculata. Az elmúlt évtizedekben kialakuló sokféleség olyan zűrzavart eredményezett, ami az anyagi elszegényedés mellett a szellemi elszegényedést is jelenti. Ha egy faluban minden ház másféle, s közöttük rossz esztétikai minőség is akad, és a minőséget idegen építészeti divatok – mediterrán, alpesi, latin vagy éppen minimal-art-os formák „színesítik” – a falukép érdektelenné válik, s az örökség megtagadásával a falulakosok önérzete és köztudata sérül, azaz elveszti közösségi identitását. Egyéniségek közt nincs egyezés. Olyan szellemi ingovány keletkezett, ahonnan nehéz kimászni a szárazra.

A rossz irányban megtett lépések felismerése után vissza kell térni az út elejére, és el kell indulni a helyes irányban.

Hogyan történt, hogy a falu építészeti hagyománya történetileg szinte pillantásnyi idő, fél évszázad alatt ilyen megtagadott és veszendő állapotba került? Az évszázados és „tiszta forrásnak” tekintett építészeti hagyomány, amit néhány évtizeddel korábban a tanult építészek a művészeti megújulást keresve kutattak és nemzeti építészetünk nagy alkotói, alkalmaztak is. A válasz történelmünkben van.

A magyar falut immár három megroppantó csapás érte az elmúlt hatvan évben. Az első volt a szocialista kollektivizálás, amely megszüntette a föld magántulajdonát. Az önálló, észjárásában karakteres parasztot bérmunkássá tette, és lelki győzködéssel elhitette vele, hogy a „múltat végkép eltörölni”, a saját örökségét jelentő portával és házzal együtt, ez a felemelkedés követelménye. A negyven évig tartó korszak – ami teljes nemzedékváltást jelent – évezredes hagyományokat, beidegzéseket, tudást törölt ki a népi emlékezetből, szinte teljesen.

A második csapást a rendszerváltás tette, egy második falurombolás erejével. A megvesztegető privatizációval, a kárpótlási jegy szemfényvesztéseivel, a még életképes agrárüzemek szétrontásával, az élelmiszeripar elkótyavetyélésével, a hazai vállalkozások piaci ellehetetlenítésével. Mindehhez járult a falu önigazgatásának, szociális szerkezetének, közlekedésének, közrendjének, kulturális jellemzőinek ügyetlen, felelőtlen vagy szándékos tönkretétele.

A harmadik csapást az új észjárás mérte a falura, amely immár világjárványként pusztít a Földön. Az istene Mammon, vallása a pénzcsinálás, erkölcse, az nincs. Szeretetet nem ismer, az irgalmatlanság a személyes szabadság és az önmegvalósítás feltétele. Ez az eszme olyan falura jellemző mentalitást szüntetett meg, mint az önmérséklet, a takarékosságból fakadó fejlesztés, a szolidaritás, az önbecsülés és közbecsület, vagy a valláserkölcs és hagyománytisztelet.

II.

Hogyan alakult ki ezer év alatt a falusi „építészeti stílus”, miként vált egységes, de tájegységenként „önálló”, egyes esetekben „személyes” arculat hordozójává?

A lakóház fejlődésének útja általában az egyszerűtől az összetettebb változatok irányában alakul. Az igények kibontakozását a természeti, éghajlati és gazdálkodási körülmények befolyásolják. És a szerkezeti, anyagválasztási lehetőségeket a környezet kínálja. Mindezt az ember képességei, hagyományai formálják épületté, amelyben meghúzza, vagy jól érzi magát. Hazánkban a változó adottságú területek tájegységi háztípusokat hoztak létre, eltérő formákat és szerkezeteket, de ennek ellenére többé-kevésbé hasonló és egységesülő formákat. A legegyszerűbben megérthető folyamatot az alföldi faluásatások eredményei érzékeltetik. A földműves falulakosok hajlékainak feltárt nyomai alapján, mintegy ezer esztendő folyamán, az „egysejtű” háztól a „háromsejtű közép magyar” háztípusig.

1. ábra Árpád-kori földházak és az egyhelyiséges boronafalu ház – és a továbbfejlődés az alsó ábrán.

Árpád-házi királyaink korából az „ágasfás-szelemenes földház” a legismertebb köznépi hajlék. 6-8 m²-es járószintjét 60-80 cm mélyen, a talajba ásva alakították ki, s középvonalában két-három ágvillás fát, cölöpöt ültettek. Az ágvillába taréj szelemen került, amely megtartotta a szarufa szerepű tetőfákat. Utóbbiakat, a mélyedés peremén padkát hagyva helyezték a talajra, s így alakult ki a földre ereszkedő nyeregtető. A héjazat anyaga nád lehetett, amit a talajnál rögzítettek. A ház ajtaja nyílhatott a bütü és a tető oldalán, s ezzel szemben, a belső térben építették meg a kemence-szerű tűzhelyet.

E háztípus fejlettebb alakja kezdett „kinőni” a talajból, oldalfalait cölöpvázas, tapasztott sövényfallal készítették, a bütü falakhoz hasonlóan. Középkori periratok igazolják, hogy léteztek szállítható jobbágyházak is. Ezeket úgy képzelhetjük el, hogy 8-16 m² alapterületű, szánformájú talpgerendákra épített boronafalu házak voltak nyeregtetővel. Az ilyen házakat tűzveszély, áradások, vagy a földesúr oligarchák önkényeskedései során – ilyesmiről szólnak az említett perek – ökrökkel el lehetett vontatni.

 

Ennek az elrendezésnek pontos mását tárták fel cölöpvázas szerkezettel, egybeépített pitvarral, ami még nyitott lehetett, s innen a lakóhelyiséget kívülről fűthető kemencével építették meg. A nyeregtető egységbe fogta az épület tömegformáját.

Ettől a házformától már csak egy lépés volt a kéthelyiséges, ugyancsak cölöpvázas, nyeregtetős ház, amely egyszerű, szegényes hajlékként a huszadik századig létezett. A pitvar-konyha helyiségből fűtötték a szobai kemencét, s a nyári használatra, az alaprajzon kívül megépített másik kemencét. Ennek a háztípusnak akár kéménye is lehetett. Ugyancsak még a középkori fejlődés során, legalább a szoba, a tetőtértől elválasztó födémet kapott. A szoba kifűthetősége és a padláson történő tárolás lehetősége is nyert ezzel. A feljárat a padlásra a konyhából történt.

A harmadik helyiség, a kamra megjelenésének két oka is volt. Az egyik a tárolás helyigényének növekedése. Hiszen minden élelmiszert, takarmányt egy teljes termelési periódusra kellett tárolni, vagyis egy évig raktározni. A falusi élet önfenntartó volt, s a jólét

feltétele, s egyúttal a gazdagság biztosítéka volt, hogy „mindenből van újig”.

2. ábra A XVIII-XIX. századra a háromosztatú (háromhelyiséges) parasztház további fejlődésen, szerkezeti- és méretfejlődésen ment keresztül

 

A másik ok, hogy kamra építését a XVIII-XIX. század fordulóján helyhatóságok is szorgalmazták a tűzveszély miatt. Azért, hogy onnan, tűzmentes helyről járjanak fel a padlásra.

Így végérvényesen kialakult a háromhelyiséges (háromosztatú) – szoba, pitvaros konyha, kamra – alaprajzi rendszer.

S ezzel együtt az alapvetően jellemző szerkezeti és tömegformálási sajátosságok is meghatározhatók.

Ezek:

3. ábra Alapvető szerkezeti és tömegalakítási jellemzők

 

- Egy szerkezeti menetes rendszer, ami a 15-20 láb (4-6 m) fesztávolságú falakon elhelyezett, 3 láb (90 cm) távolságra kiosztott gerendasort, azaz gerendás födémet jelent.

- A háromosztatú , vagy három (később több) helyiséges épületnek van egy hosszanti szerkezeti tengelye. Amit esetleg a mestergerenda is kijelöl, és a szobában ez befolyásolja a tüzelőberendezés és a bútorok elhelyezését. A konyhában ez (vagy másféle szerkezet) elválasztja a sütő-főző, füstelvezető berendezéseket a pitvartól. A konyhai bejárat pedig kijelöl egy eszmei kereszttengelyt, ami a ház „szakrális közepét” jelzi. Amit az udvari homlokzaton, tornácon gyakran kihangsúlyoznak. Kivétel a külön bejáratokkal rendelkező, füstös konyhás, régebbi dunántúli ház.

- A ház földszintes, környezetéből kiemelkedő padlószinttel, 6-9 láb (190-270 cm) belmagassággal épül.

- A nyeregtető hajlásszöge (lejtése) 40-60º. Magyarország keleti felében a több csapadék és a hóteher miatt készítették a meredek tetőt. A 45º lejtés máshol elég általános és hagyományos.

- A háznak két megformált homlokzata van, az udvari, amit különösen a tornácokkal gazdagítottak, s az utcai, amit a rangos építészetből vett mintákkal egyéni díszítőleleménnyel ékíthettek, gyakran az egész helységre vagy környékre jellemző módon.

- A nyeregtető bütüje határozta meg a tömegformát, amit oromzatos, kontyolt, csonkakontyos vagy „füstlikas” formára alakíthattak. Ezek gazdagították az utcai (fő) homlokzatot. Oromzat és kontyolás bárhol készülhetett, a csonkakonty a Dunántúlra volt jellemző, a Felföldre a füstlikas tető, és meredek, kétoldalt kontyolt „kerek” tető Kelet-Magyarországra. Ezek a formák idővel keveredtek, de alkalmazásuk ma is a tájegységhez tartozást jelenthetik.

(A falu építészete elég széles tartomány. Rendeltetés, fejlettségi színvonal és az építkezés kora szerint gazdag építészeti környezet. A lakóház mindenek előtt jellemző és elsődleges a falu építészetében, de a gazdasági rendeltetésű építmények is ide tartoznak, gyakran igen archaikus építkezés túlélőiként. A pajták, csűrök, haranglábak és fatornyok azonban a népi ácsmunkák legfejlettebb színvonalát képviselik. A falusi iparűzés létesítményei pedig, a malmok, darálók, kovácsműhelyek, s a többi mind, az egykori technikai színvonalat képviselik és technikatörténeti emlékek, akár működnek, akár mutogatni való múzeumok.)

A köznépi, falusi lakóház formális jellemzői után, azt a fogalmat, amit eddig csak egyszer írtunk le: népi építészet, pontosítsuk a technikai jellemzőkkel:

Építőanyag: Természetes, helyben található és kevéssé átalakított építőanyagok (vályogföld, kő, ágasfa, bárdolt gerenda, ág, vessző, nád, agyag), kiegészítve a mezőgazdasági termelés melléktermékeivel (szalma, törek, pelyva).

Épületszerkezet: Hagyományozódó, általában régi, ősrégi szerkezetek alkalmazása. (föld-, kő-, fa- és vegyes falak, mint cölöpvázas, keretvázas, borona falak, tapasztott sövény vázkitöltés, ágasfás-szelemenes, ollóláb-szelemenes, szarufás, állványos tetőszerkezetek, nád, zsupp, szalma, zsindely, deszka héjazatok.)

Építéstechnológia: egyszerű kézi szerszámok, egyszerű szállító és emelő eljárások, kaláka-szerű munkaszervezet, kontár (nem céhes vagy iparos) munkavezetők (falrakók, tetőzők, fafaragók, tapasztók).

Tervező nincs, az épület méreteit, helyiségeit az igények hagyományba ötvözése határozza meg, s ettől a „közmegegyezéstől” senki nem akar eltérni.

Egy ilyen háromosztatu alföldi háztípus – folytatva a házfejlődés előbbi menetét – vályogfallal épül, gerendás födéme van, nyílászárói kicsik, ágasfás-szelemenes tetőszerkezetén nádtető készül. Építési ideje a XVIII-XIX. század. A magyar népi építészet első tipikus alkotása. Egészen pontosan fogalmazva az ilyen ház képviseli az igazi népi építészetet, mert a falusi ház a továbbiakban magasabb technikai színvonalon épült. Kövessük ennek folyamatát is. Nézzük a 2. ábrát!

Második típusnak vegyünk egy száz évvel későbbi – ábrázolt – alföldi házat, az előbbi utódját. Fejlettebbek az igények, jobb építőanyagok váltak beszerezhetővé, asztalos készítette nyílászárók és tanult kőművesek is megjelenhettek a házépítés folyamatában.

Építőanyagok: A helyi építőanyagok mellet helyi kereskedőktől beszerezhető korszerűbb anyagok (vályogtégla, mész, fűrészelt áru, cserép, burkolótégla, asztalostól származó nyílászárók).

Szerkezetek: zömében még hagyományos szerkezetek (pl. fél-ágasos szelemenes tetőszerkezet, nádfedés, de a gerincen három-négy sor cserépfedés, vályogtégla, pendelykémény). Újabb helyi szokás szerint fűrészelt díszű deszkaoromzat, faoszlopos tornác deszkamellvéddel, téglaburkolat a konyhában, stb.

Építéstechnológia: Hagyományos és újabb eszközök, kaláka egy-egy iparos részvételével. Népi díszítmények: vakolat-plasztikus homlokzati díszek (vakolathím), fafaragás, pingálás.

Megmaradt a hosszú ház jellemző egymenetes szerkezeti rendszere, az alaprajzi beosztásrend lényegében nem változott, maradt a tömegforma. Vagyis a méretek növekedése és az egyéb korszerűsítések mellett a ház megmaradt hagyományos alkotásnak!

Harmadik mintaházunk, folytatva az alföldi eseményeket, egy békési gazdag házra hasonlít, amelyben a méretnövekedés mellett (helyiségméret, belmagasság) két szoba tűnik fel, konyhából fűthető kemencével, gazdag kiképzésű tornáccal. A felhasznált építőanyagok többsége kereskedelmi úton beszerezhető tömegáru. Vályogtégla, égetett tégla, mész, cserép, fűrésztelepi faáru. A falakat kőművesek rakták, a tetőt ácsok készítették, szinte nincs olyan építőanyag, szerkezet vagy technológia, aminek köze lehet a korábbi hagyományokhoz. Vélhetően az épület tervrajzát is a hozzáértő mester készítette, aminek alapján készült a kivitelező munka. És bár a népi építészet technikai meghatározásától (természetes építőanyag, ősi, hagyományos szerkezet, kontár technológiák) már semmi sem igaz, az épület minden formai és használati elemében megfelel elődeinek, vagyis a falu építészeti hagyományainak. Az ilyen ház már nem csupán tájjellegű, alföldi ház, mert hasonlók épültek a XX. században szerte a Kárpát-medencében, egészen az ötvenes évekig. Néhányat népi építészeti műemlékké nyilvánítottak, függetlenül attól, hogy ezek az épületek nem elégítik ki a népi alkotás említett feltételeit. És ilyen ház ezrével található még hazánk kevésbé gazdag, és a korszerűség „szélütésétől” még megmenekülő falvainkban, és képviselik a magyar falu építészeti hagyományát.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://falu.blog.hu/api/trackback/id/3052431