Ranschburg Jenő nem volt antifeminista. Többször is síkraszállt az egyenjogúságért, de a valódi egyenjogúságért. Emlékszem, mikor olvastam a “Szülők könyvét.” Védelmébe vette a lányokat, hogy csak mert csendesebbek, és nem olyan figyelemfelkeltő a viselkedésük az óvodában, mint a fiúké, attól még nagyon is aktívak, nem maradnak el tőlük. Nem értettem, mi szükség van ennek kiemelésére – van ma Magyarországon, aki kétségbe vonná, hogy a lányok ugyanannyit érnek, mint a fiúk?
Nos, „A meghitt erőszak” némileg férfipárti. Ugyanis ma Családon Belüli Erőszak (CSBE) esetén egy férfit sokkal negatívabban ítélnek meg, mint egy nőt. Az igazságszolgáltatás és a közvélemény feminista hatás alatt van, és a nők felé húz. Sok a kiegyensúlyozandó tévhit a köztudatban, s ez a mű erre tesz kísérletet.
A könyv négy fejezetből áll. Az első a család és erőszak viszonyáról számol be, a második a családon belüli erőszak „férfias” arcáról, majd némi elmélkedés jön az eddigiek kapcsán a harmadik fejezetben, végül az utolsóban a “nőies” CSBE – t tárgyalja a szerző. Egy összefoglaló utószó zárja a könyvet.
Az első fejezet elején leszögezi Ranschburg doktor úr, hogy a mű a férfiak és nők egymás elleni erőszakos cselekedeteivel foglalkozik, kevés kitérővel a gondozásra szorulók (magatehetetlen hozzátartozók, illetve gyerekek) elleni tettek felé. Fontos tárgya a vizsgálatnak, hogy férfiak-e valóban mindig az elkövetők, és a többiek az áldozatok, vagy más a helyzet?
Sajnos a média erősíti azt a képet (feminista hatásra), hogy a rosszak mindig a férfiak. A reklám, melyben a papást-mamást játszó gyerekek közül a fiú szinte kötelességszerűen ütni-verni-rúgni kezdi a kislányt, vagy a 60-as 70-es évek feministái, akik szerint a nőkre a legnagyobb veszélyt saját férjeik, szeretőik hozzák… Gyomorforgató iszony számomra. Nagyon érdekes és tanulságos a szerző azon kijelentése, hogy úgy véli, (és ennek komolyságát ki is hangsúlyozza) hogy ezek a feministák saját identitás és szexuális zavaraikat messze belekeverik a társadalom valós problémáiba.
A CSBE lehet:
1. fizikai erőszak – a nők kb. 20 % – a szenved el ilyent. A férfiakról nincsen adat, főleg azon tétel miatt, miszerint férfi nem lehet áldozat a családon belül. No meg melyik férfi vállalja fel, hogy őt veri az asszony?
2. pszichológiai erőszak – kötekedés, megalázás, fenyegetés, becsmérlés, stb.
3. szexuális erőszak – itt túlnyomórészt férfi az elkövető
4. elhanyagolás – lehet fizikai és emocionális, esetleg az iskolai feladatokkal kapcsolatos.
A szerző véleménye szerint a CSBE létrejöttében a feminista körökben oly sokszor hivatkozott patriarchális szemlélet sokkal kisebb szerepet játszik a hirdetettnél. A résztvevők pszichológiai karaktere, a nők helyzetének változása, és csak nagyon a sor végén, a patriarchális előítéletek a fő meghatározók. A szerző kijelenti: „A családon belüli erőszak kritériuma számomra a kényszer, a fizikai bántalmazás, valamint a szándékosan előidézett, rendszeresen ismétlődő, illetve tartós lelki gyötrelem.”
Ranschburg Jenő minden fizikai fájdalomokozást (pl. csípés, karmolás is) fizikai erőszaknak fogad el. Így már egyértelmű, hogy a nők legalább olyan agresszívak, mint a férfiak.
Fontos különbséget tesz a könyv a patriarchális és vertikális család közt. A patriarchális családban a felek elismerik és követik a férfit, míg a vertikális családban a félelem, a kényszer az úr, és a feje lehet nő is. A családját bántalmazó férfi magatartása elsősorban a saját beteg lelkéből meríti erejét, és csak nagyon másodsorban a patriarchális előítéletekből. Vagyis a nőverésekről nem a társadalom patriarchális szemlélete tehet.
A pszichológiai erőszakkal kevés tanulmány foglalkozik – nehezen tetten érhető. Fontos fajtája a fent említetteken kívül: érzelmi zsarolás, és a közvetett erőszak, amikor mások által erőszakos a felbujtó. Ez az agresszió jellemzőbb a nőkre, már csak biológiai programozottságuk miatt is. Rájuk nagyobb szükség van az utód gondozásban, ezért nem kockáztathatnak annyit, nem bocsátkozhatnak kemény fizikai konfliktusba. A sérülés veszélye nélküli csatornákon élik meg agresszív késztetéseiket.
A második fejezet a „férfias” erőszakról szól. Vitézkedőknek nevezi a szerző azokat a (nem csak férfi, és a férfiak többségére nem jellemző) családtagokat, akik fizikailag bántalmazzák a családjukat.
Hogyan is működik ez a bántalmazás? Ciklusokban. Az első ciklus a szunnyadó erők összpontosulása. A család már érzi, hogy baj lesz, az agresszor egyre ingerültebb, morog, mindennel elégedetlen. A család meglapul, alkalmazkodik a végtelenségig. Aztán az erők kitörnek. Rövid ideig tart, de komoly testi-lelki károkat okoz. Bármilyen ürügy elég, hogy a belső feszültséget magában tartani nem tudó fél robbanjon. Ezután a hízelgés következik, az utolsó szakasz. Az agresszor (legtöbbször a férfi) fél, hogy a párja elhagyja, ezért ígérget, esküdözik, szerelmet vall. De ígéreteit akármilyen komolyan is gondolja, nem tartja meg.
Az ilyen férfi birtoklási vágya, önértékelési zavara, belső bizonytalansága következtében rátelepszik az asszonyra, akinek teljesen meg kell felelnie az ő elvárásainak, és akinek semmiben sincsen döntési joga.
A vitézkedő paranoid, gyanakvó, birtokolni akaró, gyenge önkontrollal és stressztűrő képességgel. Egocentrikus, bűnbakképző (rendszerint a család a tárgya ennek) és függő. Ez utóbbi tény mutatja meg, hogy nem a patriarchális szemléletmód az oka a feleségbántalmazásnak, hanem a bántalmazó férfi beteg lelke. Egy igazi patriarcha nem cselleng heteken át az anyaotthon körül, hátha megpillantja a feleségét, de ezek a bántalmazó férfiak igen!
Egy fontos megjegyzés a szerzőtől: bár a bántalmazó rászolgál a büntetésre, de ugyanilyen fontos a pszichoterápiás beavatkozás is! Így nagyobb az esély a probléma gyökeres orvoslására.
Összetett kérdést boncolgat a szerző ezután. Egyrészt miért marad a bántalmazott nő a férfi mellett (gyerekkorban elsajátított minta alapján leginkább) másrészt a közvélemény hozzáállását a CSBE-hez. Ha férfi az agresszor, sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a médiában, mint ha nő az illető. Radikális feministák a női rabszolgaság intézményének állították és állítják be a családot – sajnos sikerrel. Ha nő az elkövető, majdnem mindig felmentik, és áldozatnak állítják be. (Kicsit abszurd, nem?) Érdekes volt 1978-ban, Suzanne Steinmetz, klinikai szakpszichológus esete, aki a férfi áldozatokról írt, és felhívta a figyelmet, hogy a férfiuralom a családban egy mítosz, és a nők éppen annyira lehetnek kezdeményezői a CSBE-nek, mint a férfiak. Fenyegető üzeneteket kapott, hogy bántalmazzák őt, ill. a gyermekét, ha ez a cikk napvilágot lát. Tették ezt azok, akik szerint a nők angyali szelíd áldozatok lehetnek csak. (Elnéző félmosoly. Szegény femik nem tehetnek róla, hogy ilyenek. Érzelmileg túlságosan bevonódtak.)
Fontos megemlíteni Richard Gelles és Murray Straus kutatását, melyet 1985-ben tettek közzé. Ebben mindkét nem (s nem csak a nők!) képviselőit megkérték, hogy nyilatkozzanak a CSBE – ről. A vizsgálat során a résztvevőket megkérték (6000 főt) hogy gondolják át az elmúlt évet, mikor haragudtak a párjukra. Konfliktuskezelő megoldásokat soroltak fel az érveléstől a durva fizikai erőszakig, és a résztvevőknek meg kellett jelölni, melyiket és hányszor alkalmazták. A vizsgálat szerint a férfiak még a súlyos bántalmazás esetén is inkább áldozatok, mint elkövetők! Érdekes más vizsgálat eredménye, mely leszbikus kapcsolatokat vizsgált. Ugyanannyira voltak erőszakosak, mint a hetero kapcsolatok. Csak férfi lehet az agresszor? (Elnéző félmosoly. Az emberi ostobaság hatalmas tud lenni.)
Más vizsgálat (Redesigned Crime Victimization Survey) kimutatta, hogy az elvált, magányos, soha férjhez nem ment asszonyokat gyakrabban bántják a partnereik, mint a házasokat. A házasság csapda és rabszolgaság, és fizikai erőszak a nőknek… (Elnéző félmosoly)
Egyébként Ranschburg doktor úr szerint érdekes, hogy a fenti kutatásokat bírálók közt mennyire dúl az elfogultság és indulat. Ugyancsak érdekes, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy nő provokál férfit CSBE esetén. A női agresszió mindig önvédelem, de ha a férfi visszaüt, akkor ő brutális macsó, a társadalom ellensége. Sőt egyetemista lányok 29%-a ismeri el, hogy bátran megütötte partnerét, mert biztos volt benne, hogy nem lesz válasz erre, csak passzivitás és tűrés.
Még több kutatást is hoz példaként a szerző, bár ezek látványos új tanulságokkal nem szolgálnak, viszont többször is említésre kerül, hogy sok adat utal arra, hogy a nők még súlyos erőszak esetén is gyakoribb elkövetők, mint a férfiak. Nagyon fontos, amit a szerző hangsúlyoz: nem az a fontos, ki válik gyakrabban áldozattá, hanem, hogy „A családon belüli erőszak nem maszkulin-alapú viselkedésmód, és nem az ősi patriarchátus maradványaként szedi áldoazatait.”
Tovább a cikk második részére >>
Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak II. rész
A recenzió első része itt olvasható.
A könyv harmadik részében némi elmélkedés következik az eddigiek alapján. Először is megállapítja a szerző, hogy a nők (hormonálisan, biológiailag) az utódgondozásra vannak beállítva. Mivel tömegével vannak jelen a munkaerőpiacon, sokkal több köztük a neurotikus, mint a férfiak közt – a szervezetük, alkatuk nem erre a stressz forrásra van hangolva.
A szerző kiemeli, hogy a család körül zajló vitákban és eseményekben (pl. válás, gyermekelhelyezés), olyan hangulat van kibontakozóban, mely méltatlanul rombolja a férfiak önbecsülését. A válás végén a férfinak se családja, se gyereke, se vagyona, és előfordul, hogy az aluljáróban árulja a Fedél nélkül c. újságot. Ranschburg Jenő számára két következtetés adódik mindebből: 1. a női esélyegyenlőségért a családon kívül kell küzdeni 2. tudomásul kell venni, hogy a CSBE-ben nők is lehetnek agresszorok.
Jogos a küzdelem a női esélyegyenlőségért (jogegyenlőség már megvalósult), de helytelen a férfiak és nők kapcsolatának minden verziójáért a férfit tenni felelőssé. Egyrészt önértékelési zavarokat fog okozni a férfiaknak, másrészt lehetőséget biztosít a nőknek, hogy kihasználva a társadalmi előítéleteket az áldozat és meghurcolt Madonna jelmezébe bújjanak, és tisztességtelen előnyöket harcoljanak ki maguknak.
Miért üt a nő, és nem üt a férfi? – teszi fel a kérdést a szerző, és az agresszió eredetével kezdi a vizsgálódást. Kutatások nem igazolják a tesztoszteron és az agresszió közti összefüggést. A győztes tesztoszteron szintje ugyan megemelkedik, de a magas tesztoszteron szintű férfi nem feltétlenül lesz agresszív. Úgy tűnik, nincsen rá tudományos bizonyíték, hogy a nő biológiai felépítése kevésbé agresszív, mint a férfié. Ismert a kísérlet, amikor az alany úgy tudja, hogy a kísérlet érdekében büntetnie kell egy másik személyt, akit nem lát, pl. elektromos áramütésekkel. Ezek a kísérletek azt hozták ki, hogy a férfiak több fájdalmat osztanak ki, mint a nők. Csakhogy ez addig volt igaz, míg a fájdalom okozója és a fájdalom elszenvedője azonos nemű volt! Amint ezt megváltoztatták, az eredmény is megváltozott! Vagyis általában nőknek okoztak kevesebb fájdalmat az alanyok, és férfiaknak többet. Megtanítjuk fiainknak, hogy lányokat soha ne üssenek meg, de fiúkkal szemben lehetnek erősek, és lányainkat arra, hogy lányokkal ne verekedjenek, de ha egy-két szemtelen fiúnak odaütnek, hát Istenem! Hány és hány filmben csattan a női kacsó meglett férfi arcán, és nem hördülünk fel. Bezzeg, ha fordítva történne! Összefoglalva: a férfiak egyszerűen azért okoznak súlyosabb sérüléseket a nőknek, mert fizikai alkatukból ez következik. Ha minden nő díjbirkózó lenne, akkor összevert férfiakkal lenne tele a kórházi ambulancia. A nő gyengébb testalkata miatt kerülő utakat keres agressziójának. Mindkét nem a férfiakkal szemben agresszívabb fizikailag.
Több CSBE indulhat úgy, hogy a nő üt, mert úgysem kapja vissza, erre oldódik a férfi gátlása, hogy asszonyt nem verünk, és kész is a háború.
Kutatások igazolják, hogy a nők számára társadalmilag elismerten a családjukon belül nyílt lehetőség agresszívnak lenni. (Pl. Japánban, ami patriarchátus a javából, az anyós szinte korlátlan hatalommal rendelkezett menye(i) felett. Meg is üthette őket.) S a nők ezzel a lehetőséggel éltek is.
A könyv több elméletet említ, miért váltak a férfiak harcosokká. Az első szerint a férfi a nemzés után feleslegessé vált (főleg a földművelés elterjedésével), hiszen a nő képes volt élelmet termelni, és felnevelni az utódot, így „szabadidejében” kifejlesztette a harcos dominancia küzdelmet. A második szerint a kevésbé életképes gyermekeket megölték a korai társadalmakban, s önkéntelenül is szelektáltak a fiúk javára (a gének inkább továbbadójára). Emiatt sok férfi lett és kevés nő, beindultak a nőrablások, harc, küzdelem… A harmadik szerint a nők maguk tehetnek róla, hogy a hatalom és státusz fokozatosan a férfiak kezébe került. Ugyanis a nők hipergámok, vagyis azokat a férfiakat részesítették párválasztásnál előnyben, akinek „jó a spermája”, vagyis erős, egészséges, jó fellépésű és ambiciózus. Ennek külső jele a vagyon, a státusz, tehát a férfiak erre kezdtek hajtani, s ennek birtoklásában előre törtek, de főleg azért, hogy jó nő legyen mellettük, és ő legyen az anyja gyermekeiknek.
Ranschburg Jenő elemzi a nők dominancia harcát is, amikor a nők versengenek a férfiért. Amikor feketítenek, kibeszélnek, megbélyegeznek, lekezelnek. A magas státuszú nő nem képes megérteni, hogy a státusza sok férfi számára alig vonzó, míg egy dekoratív szőkét, aki amúgy takarítónő abban az iskolában, ahol ő igazgató, körüldongnak. S ennek a versenynek komoly reproduktív hatásai vannak! Afrikai törzsnél 10 éves megfigyelés alatt megmutatkozott, hogy a szülőképes nők 50%-a hozott világra két v. több gyermeket, 40%-a egyet sem.
Korábban dominancia harcok csak intraszexuálisan történtek – férfi a férfival, nő a nővel küzdött, ki státuszért, ki a státusszal rendelkezőért. A feminizmus küzdelmei óta (bár nem csak ezért, a demokratikus társadalmak spontán fejlődése okán is) a nők megjelentek a férfias porondon, és ellenféllé váltak a férfiaknak. A családban már nincsen annyira szükségük a férfira – agresszívabbá is váltak vele szemben. Ma egyre kevésbé kötelezik el magukat a nők a házasság mellett, és a szex is szabad, „férfias” örömforrássá vált. A férfinak vonzó a fiús, emancipált, független, szellemileg és fizikailag mozgékony nő, de házasodni nem vele akar. A férfinak szüksége van rá, hogy szükség legyen rá. Az autonóm nő a komoly kapcsolat terén riasztó a számára.
A nők félelmetesen jól megtanulták új szerepeiket: a válások során, melyek többségét a nők indítják, kiforgatják mindenéből a volt férjet, és nem sajnálják a gyereket is felhasználni ebbéli törekvéseikben. A nők függetlenné váltak, és ez a fő oka a férfiak szerepzavarának. Ma a nemzésnél kell a férfi, és a tartásdíj havonkénti utalásánál. (Kicsit cinikusan fogalmazva.)
Pár évtizeddel ezelőtt, ha megkérdeztek egy férfit, miért gürizik annyit, elővette a gyermekei képét, és mosolyogva rájuk mutatott. Ma tele az aluljáró olyan férfiakkal, akik elvesztették a hitüket abban, hogy érdemes „húzni az igát”. Kikért tenné? A gyerekeiért, akiket alig láthat? A pénzéhes exéért?
Az apa szerepe elengedhetetlenül fontos a gyerekeknek. Ő vezeti ki a külvilágba a gyereket, hogy ott meg tudjon állni a saját lábán. Statisztikák igazolják, hogy az apa nélküli családokból jövő gyerekek adják a magatartászavarokkal küzdő, és bűnöző fiatalok kétharmadát.
A szerző szerint azért is van olyan sok válás, mert míg régen dominancia küzdelmek csak az adott nemen belül voltak, ma ezek egymás közt, a családon belül is megvalósulnak. Ráadásul a nő rendelkezik a saját nemén belüli küzdelmek eszköztárával, sőt míg a férfivel szemben akár fizikailag is fellép, addig a férfi a saját nemével szembeni eszközeit nem használhatja a nőnél, annak stratégiái pedig ismeretlenek előtte. Így sokszor tűr, és nem panaszkodik, hiszen nevetségessé tenné magát, ha arról beszélne, hogy őt bántalmazza az asszony.
Ma ötször annyi asszony panaszkodik férje nyámnyilasága miatt, mint amennyi az erőszakosság miatt.
folyt. köv.
Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak III. rész
A recenzió I. része itt olvasható.
A recenzió II. része pedig itt olvasható.
A könyv negyedik, befejező fejezete a nőies agresszióval foglalkozik. A nő (alkati adottságánál fogva, illetve mivel a fizikai erőszak részéről társadalmilag nem volt elfogadott) kénytelen volt pszichológiai utakon érvényt szerezni agressziójának. Ezek kevésbé látványosak, és gyakran erények mögé vannak bújtatva – segítőkészség, jóság, igyekezet. Egyébként férfiak is élnek az effajta erőszakkal, eredete azonban a nőknél van. Sok előítélet és téves kép akadályoz minket abban, hogy belássuk: a nő is lehet agresszor. Egy kicsit szembe kell néznünk ezzel. Két taktikát elemez részletesen a szerző: a kerülőutat, és a figyelemkeresést.
A kerülőút. Aki ehhez folyamodik, az hatalmat, kontrollt akar gyakorolni a többiek felett. Ezen játszmák alapja a segítségkérés. A férfi stressz esetén feláll és küzd, vagy magába fordul és duzzog. A nő viszont segítséget kér. De mi van, ha akkor kér segítséget, mikor arra semmi oka, vagy amikor ő okozta a helyzetet? Ilyenkor a társadalmi előítéleteket játssza ki a nő, miszerint ő a szerencsétlen áldozat, és férje a kegyetlen zsarnok, akivel szemben a társadalom kötelessége, hogy megvédje. Ilyenkor a nő kerülő úton durva erőszakot követ el párján. A nő például provokál, lejáratja mások előtt a férjét, gondoskodva róla, hogy ezt a férj megtudja, majd lekezeli, fölényes vele. Dühöt, szégyent és zavart vált ki ezzel, és ha a férfi üt – a nő nyert. Hiszen ez volt a cél. Látlelet, rendőrség, válóper. Ha nem üt, a nő akkor is a javára fordítja a helyzetet, mert elkezd panaszkodni a férjre, hogy milyen zavart, ideges, kibírhatatlan. S a rokonok egy későbbi válóper tanúivá válnak, hogy hiszen igen, szegény asszony már évek óta panaszkodik. A másik befeketítése úgy is történhet, hogy abból egy szó sem igaz, de ez inkább váláskor vagy utána szokott előfordulni. Sokszor a gyereket is bevonják a nők a dominancia harcukba. Addig faggatják hónapokon át gyermeküket a láthatáson történtekről, hogy szinte szájába adják a gyereknek (lányoknak), hogy apu pedofil módon közeledett hozzá. És ezt a vádat egy pszichológusi negatív vizsgálati eredmény sem tudja teljesen letörölni az apáról.
Összeugrasztásnak nevezi a szerző azt a játszmát, amikor az egyik családtag (általában a nő) két vagy több családtagot egymás ellen hangol, majd a távolból nézi mosolyogva a sokszor drámai eredményt. Nagy intelligenciát és empátiát igényel, hiszen alaposan kell ismerni az összeugrasztandókat, a várható reakcióikat, stb. A cél mindig: érezni, hogy a szálak az összeugrasztó kezében vannak (aki látszatra a csupa jóság, és segítőkészség mintaképe), s a család úgy mozog, ahogy ő diktálja.
Előfordulhat még az öndestrukció is a repertoárban. A cél: bűntudatot kelteni a célpontban, akinek köze van a másik szenvedéséhez. Látványosan kell szenvedni, és semmilyen segítséget nem elfogadni, lássa csak a szemét, hogy mit okozott a „szerencsétlen” áldozatnak. Akár súlyos következményei is lehetnek ennek a játszmának a játszmát elindító számára. Komoly sérüléseket, baleseteket okozhat magának. (Látszatra a partnere.) Akár gyermekeinek is kész ártani néhány nő, csak játszmázhasson. A családon belüli gyerekgyilkosságok kétharmadát nők követik el. És enyhébben ítélik meg őket a bíróságok, mint a férfiakat! A szent „Anya” képe és a kendőzetlen valóság nem összeilleszthető a társadalom számára.
Figyelemkeresés. Általában alacsony önértékelésű emberek folyamodnak ehhez, hogy érezzék, észreveszik őket, ők is „valakik”. Ilyen a „szorgos méhecske”, aki rengetegszer talál időt arra, hogy ecsetelje mennyi a dolga, és milyen fontos is ő valójában. „A segítő”, aki lerohanja környezetét, tolakszik, mindent tudni akar, de „csak” azért, hogy segítsen, elintézzen, helyre rántson. Ha éreztetik vele, hogy sok, megsértődik, és másik játszmába kezd. Pl. az „áldozatéba”. Elsírja magát, hogy mennyit tesz a családjáért, és ők meg „így” hálálják meg. Persze sokan akaratlanul is vigasztalni kezdik, s lám! Megint ő van a figyelem központjában. „A szenvedő” általában betegnek tetteti magát, vagy eltúlozza betegségét, vagy szándékosan beteggé teszi magát, illetve balesetbe keveri magát, hogy környezete sajnálja, és foglalkozzon vele. „A megmentő” a legnehezebben leleplezhető „kórkép”. Ilyenkor az illető maga okozza a rábízott, lehetőleg őt leleplezni nem tudó (nagyon fiatal, értelmi fogyatékos, nagyon idős, stb.) személyen azokat a tüneteket, amelyek megszüntetésében aztán oroszlánrészt vállal. Eléri, hogy fontos emberek (pl. orvosok) foglalkozzanak vele, és sütkérezik mások figyelmében. Miközben veszélyes bűnöző, kifelé mindvégig ő a gondos anya, a jó ápolónő, stb.
Vitézkedők és játékosok a címe a könyv végén az összefoglalónak. Azt fejti ki a szerző, hogy a verő férfiak és játszmázó nők személyisége (mely nárcisztikus személyiségzavaros) a fő ok a CSBE –ben. (Nem a patriarchális társadalom.) Ez a zavar azzal jár, hogy alanya szüntelenül igényli, környezete visszajelezze számára, hogy ő a legjobb, a legkülönb, legvonzóbb. Ha ez a képe sérül önmagáról, akkor nagyon erős dühre képes, agresszívvé válik. „Hasít” – minden jónak ítélt tulajdonságot magának gondol, és a rosszakat kivetíti a környezetére. Képtelen az intimitásra, az érzelmi befektetésre, mert retteg a csalódástól, az elhagyatástól. Okai a korai szülő-gyermek kapcsolatban keresendők. Előfordul, hogy a gyermeki én illúzióit (pl. mindenható vagyok) nem tudja fokozatosan feladni a gyerek, a körülmények miatt gyorsan és kíméletlenül tör rá a valóság. Ilyenkor előfordulhat, hogy magába húzódik vissza, és megreked belül, nárcisztikus lesz. Egyedül magát tartja fontosnak, különlegesnek, akit csak a hasonlók érthetnek meg, különleges bánásmód, engedelmesség jár neki, arrogáns, képtelen az empátiára, kritikára dühvel reagál.
Ranschburg Jenő mondanivalója: a házasság korszerű intézmény. A nőt sokkal jobban védi az erőszakkal szemben, mint a szingli életmód, és a férfi is itt élheti át igazán, hogy szükség van rá. Persze a két nem éleződő dominancia küzdelmei (mely viszonylag új jelenség) eléggé megterheli a házasságot. Talán segíteni tud-e könyv a játszmák leleplezésében, ha az olvasó hajlandó a felelőst néha önmagában is keresni.