KÖLCSEY FERENC

Parainesis Kölcsey Kálmánhoz

(folytatás)

Küzdés az élet!

Ez igazságot még azok is érezik,

kik a mindennapiság nagy országútán

a sokaság közt

egy napról másra

megrögzött formák határvonalain belől

bolyonganak,

anélkül hogy

szemeiket felemelnék,

s tekinteteiket

új és szokatlan pálya felé röppentenék.

Mi nem

fog még történni azzal,

ki a sokaságot elhagyván,

kevesektől járt útra tér,

vagy egészen új pályát nyitni készül!

Minden ily törekedés

ezer meg ezer ellenséget támaszt.

Ez gyűlöl,

mert régi szokásait

megvetve s háborítva látja;

amaz,

mert törekvésed véleményt állít elő,

az övével ellenkezőt;

némelyek

ok nélkül nyugtalankodónak tartanak;

mások irigylik,

hogy kitetszővé teszed magadat,

holott kitetszeni csak ők vágynának.

Mindezek

s több ilyenek

ezer módon igyekeznek

célra jutásod megsemmisíteni;

s ha megsemmisíthették, jaj neked! –

a sokaság nem lát egyebet bukásodnál;

s dolgaid rossz kimeneteléből kész gyávaságodat,

oktalanságodat, gonoszságodat

s száz meg száz ilyeneket következtetni.

A pórnép ítélete

a szerencse után jár.

Bukásodban megvet és átkoz;

lehető kiemelkedésed

bámulat és öröm zajával ünnepli.

E jegyzet

mindennapi példákból van merítve;

de nem kell általa elrettenned.

Ellenség s ellenkezés nélkül

az egész természetben semmi nincs.

Elveted a gabonát,

s mennyi veszély nem vár arra

a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig;

s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni?

És jól adá isten,

hogy sokszor s legtöbbszer

a nemes küzdő elébe vetett akadályok

éppen néki szolgálnak:

mint Heraklesről* mondja a mítosz,

kit a zsarnok veszteni akarván,

halálos merényekre küldött ki,

veszély helyett örök dicsőséget hozókra.

Meggyőzött akadály

mindég a tett becsét neveli;

s a pórnép zajgó kiabálása,

légyen az ellened vagy melletted,

minden esetben megvetésre méltó.

E közt

s a való hír

és dicsőség közt

óriási a különség;

s ki azt nem érzi,

és méltánylani nem tudja,

az nem is érdemel más bért

utcai sokaság megtapsolásán kívül.

Harsogva zúg az;

a tapsok hőse vállakon hordoztatik;

de kevés idő múlva

méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad;

boldog, ha sárral nem mocskoltatik be!

A bölcs

szánni fogja őt szenvedéseiben,

de panaszára csak így szólhat:

tenmagad választád jutalmadat,

s azt, íme, elvevéd!

Mindég

és mindenütt vagynak,

bár kevesen,

kik a jót és szépet szeretni

s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják.

E kevesekhez

csatold magadat,

s mennél szorosabban.

Egyesült erejök

célra jutásod könnyítni,

részvételök bukásodat vigasztalni fogja.

A sokaságért

híven munkálj,

de ítéletével ne törődjél.

Ha

küzdéseidet

szerencse koronázandja,

úgyis melletted leszen az.

Fáradalmaid jutalmát

önérzéseden kívül

a kevesek jóváhagyásában keresd;

csak ezek körében alapul meg

a maradandó hír,

s a nemcsak maradandó,

de megérdemlett hír.

Aminek okai

előre elhintettek,

s csírájokban meg nem fojtattak,

annak kerülhetlenül meg kell történni;

s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan;

de egyszersmind lépcsőnkénti haladását

rohanássá változtatják;

mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab.

Az emberiség történetei,

valamint az egész természet,

szakadatlan láncon függenek egymásba;

s bölcs az,

ki a láncot

ismerni s követni tanulta.

A pályaküzdő bukása

gyakran, s talán mindég

a lánc naponként egymásra nevekedő szemeihez tartozik;

s talán éppen azon szem,

mely a következő küzdő szerencsés célra jutását

múlhatlanul vonja maga után.

Ennek meggondolása bátorítson

a pályán kedvetlen körülmények közt is.

Az emberi élet

csak elröpülő pillantat,

minek elenyészése előbb-utóbb kikerülhetetlen.

Mi szebb? –

halni-e az ostromlott vár falai alatt,

a sokaság közt bujkáltodban

történetesen melletted elpattanó bombától lezúzva? –

vagy halni az ellenség bástyái felett,

minekutána merész szökelléssel

hazád zászlóját azokon kitűzted?

A derék

egyedüli célja:

jeles tett;

ki féltében

nem lépett vele egy ösvényre,

azt éppen úgy eléri a sors.

Egyetemileg uralkodik az

mindnyájunkon;

de rajtunk áll

nevünket vaspálcája alól kivívni.

Sidney Algernon* a vérpadon múlt ki;

Washington* az övéinek karjai közt végzé életét.

Egyik, mint a másik

a maga népe történeteiben halhatatlan.

Melyik vala

kettő közt a szerencsésb? –

mondod: az utolsó.

De miért?

Bizonyosan nem azért,

mert néhány évvel többet élt;

s talán nem is azért,

mert halálos ítéletet nem a bíró,

hanem az öregség mondott reája.

Célra jutott! –

úgy van;

de kezdetben tudhatta-e,

hogy célra jutni fog?

Nem,

s éppen úgy nem, mint ama másik.

Dicsőségének

elég lett volna,

ha elsüllyedése

a későbbi embernyom

boldogságát húzta volna maga után.

A keresztyénség apostolai

vérökkel alapíták meg

a még akkor csak leendő roppant alkotványt.

Mi lenne

az emberiségből,

ha csak az küzdene,

ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná?

Nemcsak

a végrehajtás bizonytalan,

de a hála is;

bár azt küzdés, áldozat és jótétemény által

százszorosan megérdemléd.

Erkölcsi világban

a hála

legritkább tünemények közé tartozik,

szintúgy egyes személyekben,

mint a nép sokaságában.

Ki

hálát remélve teszen jót,

ismeretlenségét bizonyítja meg a világgal.

Minden jó,

amit más az emberiséggel teszen,

reád is, mint emberre háramlik;

azért tégy jót te is,

hogy tetteid az egészre

s egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak.

Oly igazságos viszonyozás ez,

mely éppen igazságos volta miatt

kötelességgé vál.

Hálaért tenni jót,

uzsorástól is kitelik.

Mert ki

tetteért valamit kíván,

nem csuda,

ha annak mértékét is meghatározza;

s tettére tetszés szerént tesz kamatot.

Az ily tevő

legtöbbszer csak hálátlant csinál,

s később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget,

s annak gyűlölésére

szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak.

Nyomorult! –

ő nem gondolja meg,

miképpen önmaga

naponként és pillantatonként

az általa gyűlölt embertársaság

jótéteivel s jótéteiből él,

melyek nagyobbak,

fontosbak

és gyakoribbak mindazoknál,

miket ő élte napjaiban

másokra árasztani képes vala.

Nincs

nagyobb bolondság,

mint magát

a teremtés középpontjának

gondolni;

s mindent,

ami nem egyedül érette tétetett,

megvetni.

S ilyen az,

ki csak személyes hálát vár,

s az egészre áradó jót

figyelembe nem veszi.

Szerencse

után jár a sokaság;

s ezért a szerencse kedvencei megutálják azt,

s benne az egész emberiséget.

Ez is

egyik bő forrása

az embergyűlöletnek.

Hidd el,

a szerencse ragyogásai közt

nehéz az emberiség való becsét érezni.

Sok embert

ezer meg ezer körülmény összeütközése

szinte észrevehetlenül magasra tol;

s ők azt hiszik,

mintha felsőbb erők állanának szolgálatukra;

s mintha a ragyogást bámuló

vagy

kegyelmet váró sokaság

minden nagyra és nemesre alkalmatlan lenne.

Nem tudják,

hogy a körültök tolongó emberek lealacsonyulása

egyedül az ő művek.

Egy intésre készek lennének

nagyot és nemest mívelni,

éltöket szépért és jóért feláldozni,

kik most porban másznak;

mert tőlük úgy kívántatik.

Az emberek legnagyobb része

saját karaktert nem bír;

de annál inkább bír hajlékonyságot

bizonyos körülmények közt

mástól és más által

minden jót elfogadni.

A

szerencse

fiainak

tartozása nem az,

hogy egykorúikat

bizonyos gyengeségek miatt

gyűlöljék;

hanem őket fogékonyságaiknál fogva

magasb erkölcsi állásra segítsék.

Mit

mondasz azokról,

kik azért gyűlölik

az emberi nemzetet,

mert ők szerencsétlenek?

Ki nem lehet szerencsétlen?

Vagy

ki az,

ki éltében

egyszer-akkor

magát szerencsétlennek nem érzé?

Magad vagy oka szerencsétlenségednek?

Tűrd,

amit okoztál.

Sors hozta magával bajaidat?

Mit tehet az emberiség róla, hogy így történt?

Gonosz emberek miatt szenvedsz?

De miért kell nehány gonosz miatt

az egésznek gyűlöltetnie?

Gondold meg:

azalatt,

míg téged

gonosz emberek

nyomorúságba süllyesztettek;

másokat a jók nyomorúságból emeltek ki.

Itt

e falut

vad kéz porrá égeté;

ott egy másat jóltevő kezek

porból újraépülni segítettek.

Itt

egy ember

rabló által hal meg;

amott egy nemes szívű

önéltét veszélyeztetve ugrik hab közé,

egy előtte ismeretlent megmentendő.

Örömedben

és keserveid közt

szünetlen szeretettel

viseltessél az emberiséghez,

melynek kebeléből

az erény magvai

még soha ki nem száradtak.

Szakaszról szakaszra jőnek idők,

midőn nagy kiterjedésű rendbomlások állanak elő;

s azt vélnéd,

olyankor a gonoszság fékei mind széjjelszakítvák.

Nézd

keresztül

az évkönyveket,

s valld meg:

ha az erénynek

emberi erőt felülhaladni látszó jelenetei

nem ilyenkor tűnnek-e fel legsűrűbben?

Mennél

fenyegetőbb

állást vesz a rossz,

annál szorosb kapcsolatba teszik

a jók egymással magokat;

s közöttök az emberiség

annál tisztább világításban mutatkozik.

Ezeket meggondolván,

bizodalmadat az emberek iránt

tisztán megőrizheted akkor is,

ha az érdemet üldöztetve

s a lelkes fáradozót céljától elüttetve látandod.

Egyes

történetekből

egyetemi következményeket kihozni,

tapasztalatlanság.

Tekints az egészre;

s lehetetlen meg nem vallanod,

miképp a világ minden népei közt

ezer jó látszik ugyan csírájában megfojtva,

ezer küzdő pályája közepén elsüllyesztve stb.;

mégis a míveltség nagyobb-nagyobb terjedését,

az erkölcsök szelídülését,

az ismeretek közönségesedését,

múlt százakat jelenkorral egybehasonlítva,

nagy tömegben szemléljük.

Vesd öszve az időt,

mikor Idomeneus* saját gyermekét megáldozni,

gondatlan fogadása miatt,

magát kénytelennek hívé vala;

az időt,

midőn a spártai nép

Karthágó szövetségét csak úgy fogadá el,

hogy ez templomait

embervérrel többé ne fertőztesse;

s ismét az időt,

melyben a keresztyénség isteni alapítója

ellenségeinket szeretni tanított.

S nem látod-e

e három lépcsőn keresztül

az óriási emelkedést?

Való,

hogy az emberek

az isteni tanító szavait

közönségesen meg nem tartották;

való,

hogy időről időre

borzasztó jelenetek

gyakran tűnnek fel:

és mégis odajutottunk,

hol a rabszolgaság eltörlése,

az ember becsének általános megismerése,

s ezredek óta fennálló kasztok összeolvadása

kivihetetlennek többé nem látszik;

s ugyanazon emberfaj közt,

mely valaha embert áldozott,

gladiatorait egymást gyilkolni

gyönyörködve nézte,

a rabszolgává tett embert

barmainál kevesbé kímélte,

s több efféle.

Ezek

s az ilyenek jelei,

miképpen a népek tanítói,

gyakori veszélyeik mellett is,

nem hiában szórták a magot.

Gyökeret vert az,

s az ismeretek temérdek masszájával egybeforrva,

többé ki nem irtathatik.

Fáradj

a hazáért

s ne tenmagadért;

így nem leszen okod panaszkodni.

Ki

magáért fárad,

gyakran csalatkozik;

ki lelke erejét hazájának szenteli,

annak tettei

előbb-utóbb

sikerrel koronáztatnak meg;

s a siker felől

az emberiség elismert haladása biztosít.

Hírt

és dicsőséget

vadászni hiúság.

A való nagyságnak

éppen úgy következése a dicsőség:

mint jámbor életnek a becsület;

kereset nélkül jön mindegyik.

Sokan

a nagyember külsőjét

mesterséggel teszik magokévá:

mint kokett a szerelmesét;

s azt hiszik,

ez úton dicsőségre juthatnak.

De

ha van

álnagyság,

van áldicsőség is;

s amannak kísérője csak ez lehet.

Óvd magad,

annak látszani,

ami nem vagy.

Törekedjél

való nagyságra,

ha magadban erőt érzesz;

de színlett nagyságot mutogatni,

gyalázatnak tartsd.

E színlés

a hazugság

minden fajai közt legundokabb.

Színlett

nagyság mutogatója

az oroszlánybőrbe öltözött szamárhoz hasonlít.

Nagyság

és szerencse:

két egészen különböző dolog;

s mégis a sokaság

e kettőt rendszerént összetéveszti.

Nagyságot

szerencsétlenségben

megismerni s tisztelni,

ritkának adatott.

Mindennapi mondás:

ez az ember szerencsés,

amaz szerencsétlen.

Mit

teszen

a név:

szerencse?

Timoleon*

nyert győzedelmek után

templomot emelt a Szerencsének.

Ő tehát

e néven oly valamit értett,

ami hatalmas lény gyanánt

az emberi tetteket igazgatja;

s azoknak kéje szerént kedvező,

vagy kedvetlen kimenetelt osztogat.

A régi

közmondás

ellenkezőt tanít:

mindenki önszerencséjének kovácsa.

Azaz,

szerencse

kívül az emberen nincs;

semmi nem egyéb az,

mint az emberi okosság

s ügyesség által előhozott

jó következés.

Aki tehát okos,

az szerencsés is,

s aki szerencsétlen,

az nem okosan vitte dolgait.

Ez a mondás értelme;

s így tartá ezt Richelieu*.

Mindennapi példák bizonyítják,

miképpen Richelieu-nek*

s a közmondásnak igazok nincs.

Sok

oktalan kezdet

koronáztatott meg

szerencse által;

sok okosan intézett terv

semmivé lőn.

A gazda

híven megmívelé földeit;

vetései szép reménnyel biztatják;

s íme, felleg gyűl,

s gabonáját

aratás előtti napon

jégeső veri el.

Egy tékozló

utolsó forintját lotteriába löki,

s nehány nap múlva

a sorshúzás ezrek birtokosává teszi.

Mondhatod-e

amaz elsőt

saját balesete okának? –

s e másik szerencséjét

az ő okosságának tulajdoníthatod-e?

Ember

a történet urává

magát nem teheti.

Fontold meg jól,

mit kezdesz;

válaszd meg az eszközeket

okosságod szerént;

munkálj fáradatlanul;

s ha mindent,

amit erőd s körülményed enged,

megtettél:

nem vádolhatod magadat,

bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel is.

Tenn erődre

támaszkodjál;

szerencsétől,

ha mit nyújt, fogadd el,

de ne várj semmit is.

Az

élet

szebb ajándéka istennek,

mintsem kockajáték gyanánt folytassuk.

Nem csüggedő erőnek

gyakran a sors maga is engedni látszik;

azért a szerencse hatalmát ismerd meg ugyan,

de általa

sem kormányoztatni, sem elrettenteni

magadat ne engedd.

Emberi tudomány

legfőbb célja

maga az ember.

Ez a pont,

mely körül

minden vizsgálataink, törekedéseink

kisebb-nagyobb körben forognak.

Ismerd magadat

s magad által az embereket;

ez ismeret nélkül

tudományod holt tudomány.

Tökéletes ismerettel

embernek dicsekedni,

esztelenség.

Magunknak

magunkról számot adni,

már ez is felette nehéz,

és hosszú figyelem

s gyakorlat következése:

másokról pedig ítéletet hozhatni,

nemcsak felette nehéz,

de felette bizonytalan.

E planétáról,

hol lakunk,

hasonlítás

s következtetés által

szólunk a többihez:

így saját természetünkből,

melyet közelebbről vizsgálhatunk,

hasonlítás s következtetés által

szólhatunk másokról.

S

e módon

nyert tudomány

mennyi tévelygésnek adhat helyt!

Mennél

több s mélyebb ismerettel bírsz:

annál inkább

érzed az emberi tudomány bizonytalanságát.

Ez érzés

önhittségtől

meg fog őrizni;

de vigyáznod kell,

nehogy ellenkezőleg

kétségeskedés szellemét

ébressze kebledben.

Az

élet

jól megfontolt,

de biztos lépéseket kíván;

a kétségeskedés határos a félénkséggel.

A hős

jól tudja,

miképpen a győzelem

isten akaratától függ;

s szorongó kebellel

kezdi legelső ütközetét.

Megnyerte azt;

s bizodalom

támadt benne önerejéhez,

mely minden

újólag nyerendő

győzelemmel

nevekedni fog,

s új meg új

szerencsét von maga után.

Így

történt

az ismerettel is.

Minden

jól húzott következés

biztosbá tesz.

De ha

biztosnak lenni jó:

elbízottnak lenni még rosszabb,

mint kéteskedőnek.

Mert

a biztosság

okos vigyázattal jár;

az elbízottság pedig

oktalan vakmerőségre vetemedik;

s magamagát buktatja meg.

Az

ember

külsője és belsője közt

természetes viszony van;

s ha valakiről ítélni akarsz:

mindkettőre figyelmezned kell.

Embert

egyedül külsőjéről ítélni meg:

vendégfogadósi bölcsesség,

melynek következményi aszerént változnak,

amint felső ruhádat vagy hangodat változtatod.

A

belsőt

ami illeti,

arra csak a külsőn

keresztül lehet pillantani;

s azt vizsgáló szem elől

rejtegetni nem nehéz.

Mint

idegen kézírást,

úgy idegen lélekállapotot,

idegen érzelmeket és karaktert

utánazni,

mindennapi jelenet.

Színészi ügyesség

az emberek közt nagyon közönséges;

ezért velök időt tölteni mindég lehet;

de általok megcsalatni is könnyű.

Sok ember

olyan, mint a kaméleon:

tetszéseként válthat színt.

Sok olyan,

mint a vitorla:

magában mozdulatlan áll;

de minden támadó szélnek enged,

s annak változásaként változtatja irányait,

most éjszak, majd dél felé.

Sok ember

eszközzé tétetik;

mert egyébre nem való.

Sok

eszközzé teszi magát,

hogy saját célait érje el.

Ez gonosz,

amaz együgyű;

s reájok támaszkodván,

mindenikben kárt vallhatsz.

Bízni

az emberi rényben*,

az erények legnemesbjei közé tartozik;

de e bizodalmat leginkább az egészben helyheztesd;

egyesekben számtalanszor fogsz megcsalatkozni.

Az

emberiség

nagy tömegében

az előre, a jobbra törekedés

tisztábban vagy homályosabban

mindég érezhető;

egyesek pedig

az egész

szellemével,

haladásával

s boldogságával ellenkezők

sűrűn találkoznak.

Ezren hiszik,

hogy magányos jólléteket

az egész célainak feláldozásával alapíthatják meg;

s ezek balul vezérlett önszeretet miatt

hívtelenek az egészhez;

nem tudván,

vagy tudni nem akarván,

hogy az egésznek,

melynek részei vagyunk,

ártani olyan,

mint felgyújtani a várost,

hol házat bírunk.

Egyesekből

áll az egész;

s mégis azokból erre

és viszont ebből azokra

az ítélet bizonytalan.

Mert

minden egyes

magában a másiktól különbözik;

s ezer egyesek ezerféle különbségeik

az egészben összevegyülvén,

vegyület által egészen más alakba olvadnak.

A lég

különféle vegyületekben

most széllé, majd vízzé, majd tűzzé alakul;

s ez alakváltozás uralkodik az erkölcsi világban is.

Nyílt szív

s egyenes lélek

egyesekben

ritka tulajdonság;

tettetés és rejtegetőzés

pedig gyakori.

A

nagy

tömegben

lévő emberek közt,

népben és sokaságban

tettetés és rejtegetőzés

természetesen nem foghat helyt.

Ezért

a sokasággal

legalább minden jelen pillantatban tudhatod:

mint állasz? –

csak azt nem tudhatod:

a jövő pillantatban mint fogsz állani?

Jól megértsd:

nemzet és sokaság

egymástól különböznek.

Amaz

együvé állott egész,

ez több egyesek

most ilyen, majd olyan

számban és alakban történt

összecsoportozása.

Amannak

van állandó pályaköre,

melyen

a vele összeköttetésben levő

nemzetek sorában

lassabban vagy gyorsabban,

de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog;

emennek kimért útai nincsenek.

Amaz a Balaton,

mely saját partjai közt

százak óta van és tápláltatik;

ez a hullámok,

mik a Balatonon

gyakorta

látható ok nélkül

támadnak, s ismét eltűnnek.

Nemzet való

szellemes körülményein épült

természetes szükségei s törekedései,

a sokaság hullámzó, zajos tolongása miatt,

igen sokszor nem kivehetők.

Mert

a sokaság

egyesektől

s gyakran saját haszna ellen

ingereltetik;

s vagy

vezetője célai után értetlenül megy,

vagy

vezető nélkül hagyatva

vakon rohan.

De

nem ritkán

látni fogod azt is,

miképpen az említett zajos tolongás

egyenesen az egész belsőjéből forr ki.

E

két

egymással

ellenkező jelenést

biztosan megítélni

gyakorlott szemet kíván.

Egész nemzetnek

is lehetnek és vagynak

előítéletei, balszokásai,

s más árnyékoldalai,

miket felvilágosítani

nem pillantat dolga.

Gyűlölj

minden rosszat;

de a rosszak orvoslásában

különséget tarts.

Régiség

által megszentelt

vagy történetesen

jó gyanánt elfogadott balság

jó szívben is lehet;

s általán fogva

nemzet, mint nemzet

nem is lehet rossz-szívű.

Erőszak

ritkán orvosol,

mert nem világosít fel;

példa és tapasztalás által

figyelemre bírt emberek

egymás után

s észrevétlen térnek jobb útra.

Idő

a nagy mester!

Ez egy generációt

természet rende szerént eltemet,

s a következőben eléri célját.

Ki

tud várni,

az sokat tud;

s nemcsak tud sokat,

de tehet, s tenni fog sokat.

A bölcs

késő öregségében

is elülteti a fát,

noha hasznával maga nem élhet;

de érti,

miképpen az rendes időre megnő,

s unokáját gyümölccsel enyhíti.

Ő tudja,

miért kell várni;

s ki várás után sok jót nyert,

az munkálni a jövő korért sem rest.

Erős rendület

viszi véghez nemegyszer,

mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre.

Ez állítást

a történetírás igazolni látszik.

Azonban

tekints mélyebben,

s látni fogod

a rendületet,

vagy

hosszú idő által

előre készített végrehajtásnak lenni,

vagy

ha nem,

akkor az előre nem készült

s korán vagy kor ellen

erőszakosan felkényszerített rengést

cél nélkül pusztítani;

s vagy

az egyetemi szellem által

nyomaiban semmivé tétetni,

vagy

ellenkező esetre következéseiben

a késő maradék nyomorúságát is folyvást eszközleni.

Égiháború

és volkánkirohanás

miért és mikor szükségesek?

Isten tudja,

kinek bölcsessége s ereje

milliom világokat kormányoz.

Ily

égiháborúk

s volkánkirohanások

az erkölcsi világban

a néptámadások;

s ezek,

mint amazok,

a sors örök haladású

törvényeiben írattak meg.

Vigyázz,

nehogy valaha

szentségtelen kezekkel

a történetek forgó kerekéhez nyúlj!

Nagy Sándor és Etele,

Mahomet és Nagy Károly császár,

Julius* Caesar és Napoleon

csak eszköz valának a sors kezében;

kik más időben s más körülmények közt

vagy tetteket előhozni nem tudtak,

vagy előhozni akarván,

mindjárt kezdetben elsüllyedtek volna.

Sors

választott embere

a maga hivatását megérzi.

De

a választottak sokfélék.

Egyik választva lőn,

hogy elvettessék,

mint a mag,

jövő aratás reménye miatt elrothadandó;

másik, hogy érett kalászként tűnjön fel,

idejét töltve sarló alá jutandó.

Így

rothadásra szánt

mag vala a két Gracchus;*

így sarló alá jutott kalász Julius*.

Kit

a sors meghívott,

annak tiszta látást is ád,

a kellő utat s eszközt meglelni.

Azonban

a sors nem szólal meg;

s annál kevésbé hív neveden,

hogy célait munkáljad.

Az egész

láthatlan,

de szakadatlan szövedékkel

van egymásba fűzve;

s minden szem a láncban

saját helyét jól betölteni köteles.

Légy távol

a bohóságtól,

mintha

ember

szabad kéj szerént intézhetné

a társaság szerencséjét;

de buzgólkodjál

lehetőleg s pillantatonként

haszonra fordítani

erőd s értelmed.

Így

nevetséges

önhittségtől

ment leszesz;

s ahelyett

saját becsed

szerény érzése fog kísérni.

A

sors

a maga menetelét

az emberiségben

sem teszi oly láthatóvá,

hogy azt minden szem olvashassa.

Sokan

tekintetet sem fordítanak reá;

sokan azt hiszik,

hogy nékiek figyelmezni sem szükséges,

mivel az különben is a magáét megteszi;

sokan olvasni akarják,

de a betűk jelentését nem tudván,

csak találgatnak,

s idegennemű dolgokat

tévelygőleg fejtegetnek ki;

csak kevés

szerezte meg

magának a tehetséget,

az örök folyamot

a maga tisztaságában felvehetni.

S ezen kevesek

sem dicsekedhetnek,

mintha tekinteteik

minden időben

egyformán élesek lennének.

Az emberiség

sorsnak enged;

de nem mint rabszolga.

Mindenkinek lehet

szabad akaratra felemelkedni.

Földből

egyéb nem jöhet ki,

mint amit a természet belé alkotott;

de vizsgálat és munka

a természeti anyagokból

mennyi

ezer meg ezer alakot állíthatnak elő,

ilyképpen a természetben nem létezőket!

Azért

ne hidd,

mintha ember

születnék kész tehetséggel,

mint atyja fejéből Pallas Athene*.

Kebledben és fejedben

ezerféle erő szendereg,

mit felkölteni,

s kifejteni

és alakítani tenn dolgod.

Ugyanazon személy

teheti magát jóvá vagy gonosszá,

bölccsé vagy esztelenné,

indulat és körülmény rabjává vagy urává;

s ez az,

ami az emberben

szabadakaratnak

mondatik.

Isten teremtett,

s azt ember nem teheti;

de a teremtés által letett anyagnak alakot adni,

vagy azt alakról alakra változtatni

magában és magán kívül:

ez az emberiség hatalmi és szabadsági nagy köre.

Időt kívánó,

nagy tervet

egész nemzet

karakterén s hajlandóságain építni

sikerrel lehet;

sokaságon építeni vakmerőség,

azt csak szempillantatnyi

végrehajtásra lehet használni;

egyes embereken

egyetemi tervet alapítani

tapasztalatlanság.

Ezekkel

csak segédképpen élhetsz,

ha őket jól kiismerhetted,

s annálfogva

vagy tisztáknak találtad,

kik bizodalmadat meg nem csalják,

vagy gyengéknek,

kiket tetszés szerént vezethetsz.

Az elsőkkel sokra mehetsz;

ez utolsók csak addig tiéid,

míg csel vagy történet szerént

más kézre nem jutnak.

Vagynak emberek,

mint az állóvíz,

mely bizonyos határokban áll, de tesped,

s haladásra nem való.

Mások,

mint a csendes folyam,

mely akadálya nem lévén,

szokott útját egyformán járja.

Amazoknak

hasznát nem vehetni;

ezeken pedig próba nélkül nem építhetsz.

Vess

útjokba akadályt,

vagy várd,

míg mások vetni fognak;

s ha ekkor

az akadállyal meg nem küzdve

másfelé folynak,

csak gyengéiket használhatod;

ha pedig megküzdenek,

s küzdenek lankadatlan,

fűzd őket kebeledhez.

Ily

küzdők

egyesülete

bölcsesség által vezetve

a legszebb társaság.

Saját

karaktert

ritka bír;

állandót még ritkább.

Sok

karakter

épül értelmi elveken,

sok csupa vérmérsékleten

vagy szenvedelmen.

Elvet,

mérsékletet

s szenvedelmet változtatni

oly dolog,

mire ezer példánk van.

Sok embert ismertem,

kik bizonyos időben

ilyen vagy amolyan lélekszínt viseltek;

s később egészen másat vettek fel.

Nem

mintha

tettetők lettek volna;

hanem mivel

karakteri alapjaik változván,

magoknak is kellett változniok.

Sok

emberben

ismét

a karakter helyét

dac pótolja ki;

s ezek makacsok,

míg ellenkezőjök van;

nem lévén pedig,

könnyen elhajolnak.

Ilyenek

gyakran lesznek

mások játékává.

Jól mondja a közmondás:

elválasztja hét tél, hét nyár! –

de gyakran sokkal hosszabb időn túl is

az ember változik.

S csudáljuk-e?

Kor, körülmény,

jó vagy balszerencse,

egészség és betegség

s több effélék,

a legerősb természetet is

vagy hirtelen erőszakkal,

vagy tartós befolyással elváltoztatják.

Mindannyi ok, vigyázni!

Mert

ha az ember szíve

gonoszsága nélkül is

ily változékony;

mennyire nem változékony még azon alak,

melyet tettetőleg veszen magára!

Fájdalommal

emlékezem sokra,

kik tettetve

vagy nem tettetve

ily változékonysággal forogtak mellettem.

Ily fájdalmat

tapasztalni fogsz te is;

de óvd magad,

hogy általa el ne kedvetlenedjél,

s lángod a közremunkálás iránt ne aludjék ki.

Felebb

is mondám:

tekints egészre!

Egy

darab göröngy e földön,

bármily színetlen legyen az;

de amiatt e szép csillag,

társai körében,

nem kevesbé szép színnel ragyog.

S e hasonlatot

tedd által az emberiségre;

s ne nézd,

mit tettek egyes tagok?

De szemléld:

mivé lőn e nagy nemzetség,

mely kezdetben

állati hangnál s ösztönnél

egyebet nem ismert?

Szerencsétlen volna,

ki foltokat látván a napban,

annak fényességét nem ismerné meg.

Közdolgokbeli tapasztalást

közdolgokban élés szerez,

s emberismeretet társalkodás,

s nem annyira társalkodás,

mint együtt munkálás emberekkel.

Közre élj:

ezt mondám előbb is;

de a magányosságot

becsülni s használni tanuld.

Sok ismeret, sok érzés

csak úgy ver gyökeret szívünkben,

ha azt egyedül lévén,

hosszú háborítatlan gondolkozás által

tettük magunkévá.

Az élet

és munkazajban

érzelem érzelemre,

gondolat gondolatra tolul;

most jön, majd röpül;

csak a magányosságban

van időnk s nyugalmunk

minden egyes érzést,

minden egyes gondolatot

feltartóztatni,

s a többiek sorához állandólag fűzni.

Mindig

magányban ülő

csak magát hallja,

és sem ellenmondást tűrni nem tanul,

sem a tárgy mások által

így vagy amúgy nézett oldalait

nem ismeri.

A zajban élőnek

önszívét és lelkét mélyen vizsgálni

ideje nem marad;

s így gyakorlat által

ugyan készséget nyerhet,

tettlegi, egyes ismereteket szerezhet:

de talentumát rendszeres haladásban kifejtenie,

s ismereteit egészítenie nem foghatja.

Kettőt köss együvé, s méltasd a költő mondását:

Csendes magányban fejlik a talentom,

Világi zaj közt állandó karakter.

Eszerént

élted fő törvénye legyen:

magányban tökéletesülni,

s a köztársaságban

magányos készületedet

szünetlen haszonra fordítni.

Hazád szolgálni,

s hazád dolgait kormányozni:

e kettő nemcsak megfér,

de összeköttetésben is van egymással.

Kit

saját keresménye

nem táplálhat,

az a társaság terhére él.

Ki

gazdagságot

igazságos úton gyűjt,

az a közös hazának gyűjt kincset;

jól bíró lakosokban

áll az ország gazdagsága.

Ki

háznépet táplál,

az a haza gyermekeinek egy részét táplálja;

ki háznépet a rény* elveiben tart,

az a közös hazának tart hív polgárokat.

Férj és atya:

tiszteletre méltó két nevezet.

Ki

gyermeket nevel,

az a hon iránt szent kötelességet teljesít.

Neki adatik a jutalom:

közönségért tett szolgálatok után,

szeretett hölgy és szülöttek karjain

önérzéssel pihenni.

Társalkodás:

az emberi természettel együvé forrva van;

ki anélkül él, az a természethez hívtelen.

Különség van:

közdolgok folytatásában

másokkal együtt lenni;

vagy azokon kívül

másokat fogadni és felkeresni.

Közdolgokban

szoros igazságot szólani s tenni,

bár ezren vegyék is kedvetlenül,

el nem engedhető kötelesség.

Társasági körben

kedvetlenséget távoztatni,

emberség.

De emberség

és

hízelkedés vagy csapodárság,

nem egyforma jelentésűek.

Hízelkedni

mindenütt alacsonyság.

Közdolgokban hallgatni,

hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik,

hű polgárnak nem szabad;

társasági körben

inkább hallgatni,

mint haragot gerjeszteni,

illendőség.

De itt és ott

csak egyenes, nyílt lélek,

csak jóakarat és résztvevő kebel

teszik az okos ember való becsét.

És

számláld ide

a türelmet is.

Idegen

véleményt tűrni

kevés tud;

pedig ki tűrni nem tud,

hogyan kívánhat tűretni?

Csak

a gonoszt ne tűrd,

egyébként az ellenkező véleményt,

hol kell, ostromold,

de azt,

vagy érette birtokosát gyűlölnöd,

igazságtalanság.

Mert

nem megtörténhetik-e,

hogy két ellenkező közt

igazad neked nincs?

S feltéve,

hogy igazad van,

mit vét az,

ki gonoszság nélkül,

meggyőződés után

ilyen vagy olyan

véleményt lát valónak?

Tűretlenség

a lehető megegyezést előre kizárja.

Mit is

okozhatna jót

oly indulat,

mely önhittségből

s kevély szeretetlenségből származik?

Keressed a valót!

Ez intés

vizsgálatra int,

s vizsgálat szelleme

tisztelettel járul minden véleményhez,

mely gonoszság bélyegét magán nem hordja.

Ki

valót keres,

annak lehetséges

önhibáját elismerni,

s mástól tanulni.

Emberek közt

ritka kincs,

de a kincsek közt nem utolsó.

Fogadd el

a jót mástól,

de vizsgálva;

s ten meggyőződésedet

könnyen ne változtasd.

Változékonyság

és fejeskedés

egyformán nagy hibák.

Rényt

csak úgy bírhatsz,

ha azt saját szívedből fejtetted ki;

azt mástól általvenni

s divatköntösként

magadra venni

nem lehet.

Meleg kebellel

tégy mindent,

amihez fogsz,

s meleg kebellel szólj mindent,

amit beszélesz;

így beszéded és tetteid

saját színt és erőt és kellemet nyernek.

Idegen példa

csak ily embernek használ;

ilyen a más rényeit* nem utánozza,

de

mással hasonló rényt* követ el,

önszíve mozdultából.

Tedd hozzá:

ilyen ember

a mástól tanult ismereteket

úgy plántálja által magába,

hogy azok ott gazdag életre virulnak fel.

Hidegség emberben,

mint egész természetben,

minden tenyészet gyilkosa.

Ki

nem tett mindent,

mit tennie kellett s lehetett vala,

az boldog nem leszen.

Ki pedig

emberi s polgári kötelességeit

híven teljesíté,

az önérzésében boldog lehet;

de leszen-e valósággal? –

azaz, leszen-e általánosan? –

más, kérdés.

Boldogság

nem pillantatnyi gyönyör érzelme.

Pillantatnyi

gyönyört érezhet

a hiában élő,

a gonosz is;

de a boldogságra

önérzésből eredt léleknyugalom

kívántatik;

s ez csak annak lehet sajáta,

ki a természet nagy és szent intéseit

érteni tudta,

s célirányosan követte.

A

természet

egyetemi törvénye:

az egésznek fenntartása,

kifejlése és haladása

az érelem* végpontjáig;

s mindezt

halandó szem

csak egyes jelenetekben

láthatja s kísérheti.

E törvény az, minek

valamint a világ minden más egyenkénti részei,

úgy az ember is alárendeltetett,

hogy annak betöltésére

kény és fájdalom után

együtt munkáljon;

azért bár

boldog lenni

mindenki szeretne,

mindenki törekszik:

mégse hidd,

mintha Isten az emberi élet céljává

e törekvést rendelte volna.

Természethez,

emberiséghez hű kebelnek

kísérője lehet boldogság,

mint magas erénynek a dicsőség:

de kitűzött cél gyanánt tekinteni azt,

csalatkozás.

Fásult szív

boldogságot nem érezhet,

nemtelen szív nem bírhat:

a nemes keblű érezheti s bírhatja azt,

de sokszor díjul mondhatlan gyötrelmet nyer.

Jele,

hogy a célt

nem hibázó természet,

más célokat tett ki számunkra.

Mi a boldogság?

Az emberek

száz meg százfélét

hittek annak lenni;

s mindaz nem egyéb eszköznél,

miáltal azt elérhetni reméllék vala,

s elérni mégsem tudhaták.

Mind azért,

mert törekvésök célát

az eszközzel összetéveszték;

mind azért,

mert oly valamit tettek céllá,

ami csak más,

való cél után küzdés

következéseként tűnhet fel.

Boldogság

fájdalommal

s keserűséggel együtt

meg nem állhat.

Mondhatod-e,

hogy ember általánosan boldog lehet?

Embernek

időről időre lehetnek örömei;

de azok

vagy

hirtelen enyészve

keservekkel váltatnak fel,

vagy

hosszasban maradva

unalomba mennek által.

Érzékeny szívnek

több fájdalom jut,

mintsem

általános boldogságra

számot tarthasson:

érzéketlen

sem jót, sem rosszat nem érezhet.

A

megadás nyugalma

csendes érzemény;

de szenvedés következése,

s annak emlékezetét le nem vetkezheti.

Megkeményedés

a fájdalom iránt,

az öröm útát is bezárja;

s érzéketlenséggé vál.

Higgy nekem,

e szó: boldogság,

egyike a legbizonytalanabb

s legszűkebb értelmű kifejezéseknek;

s ki boldogságot vadász,

árnyékot vadász.

Teljesített kötelesség

s nemes törekvések önérzése

küzdés s bánat közt is

nyugalmot tenyészt;

s ha e nyugalommal,

boldogság cím alatt,

megelégszel:

annak megnyerése szép, jó

s erős léleknek keresés nélkül,

csupán tettei következésében

bizonyos.

Minden egyes ember,

még a legnagyobb is,

parányi része az egésznek;

s minden rész az egészért lévén alkotva:

azért kell munkálnia is.

Ki saját jóllétét

egyetlenegy fő cél gyanánt űzi,

nevetségessé teszi magát

minden gondolkozó fej előtt.

Az emberiség,

mint az óceán,

melynek ezredekig,

miriádokig tartó élet rendelteték:

egy ember,

mint egy buborék,

mely támad,

ide s tova hányatik,

s pillantat múlva széjjelpattan,

a megmérhetlen tömegben eltűnendő.

Ez ellentételben

vigasztaló gondolat fekszik.

Mert

saját kicsiny voltunk érzete

az egész nagyságára vetett tekintet által

magasztaltatik fel;

s egyszersmind

a kétségbeesés keserítő gyötrelmeit

szenvedések közepette is

elkerülhetjük.

Ugyanis,

bár minden küzdéseink mellett

magunk számára jobb napokat

nem vívhatánk ki:

de tisztán érezve,

hogy emberi rendeltetésünk

fő céla nem is ez vala,

nem nézünk átokkal vissza a pályára,

mely ha nekünk töviset hozott is,

nemünknek most vagy jövendőben

virágot és gyümölcset teremhet.

Most pedig,

szeretett gyermek,

isten veled!

Most még

a gyermekkor bájos álmai

kebeledhez gondot férni nem engednek;

de eljön egyszer az idő,

s a tapasztalás égető nappala

téged is felébreszt.

Ha majd

e felébredés kínos óráiban

e lapokat előveended,

jusson emlékezetedbe:

miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit

én is teljes mértékben szenvedtem;

azonban szerelmemet az emberiség

s bizodalmomat az örök sors iránt

híven megőrizni törekvém;

s hidd el nekem,

ki e kettőt bírja,

az füstbe ment remények után

sem fog vigasztalás nélkül maradni.