KÖLCSEY FERENC

Parainesis Kölcsey Kálmánhoz

Az,

ki életében

sokat érzett és gondolkozott;

s érzeményit és gondolatait

nyom nélkül elröppenni nem hagyta:

oly kincset gyűjthetett magának,

mely az élet minden szakában,

a szerencse minden változásai közt

gazdag táplálatot nyújt lelkének.

Sok szépet írának a bölcsek,

s gyakran a nem éppen bölcsek is;

gazdag forrást nyitának fel,

honnan jó sorsban intést,

balban vigasztalást,

mindkettőben magasbra emelkedést,

szív és észnemesülést meríthetünk;

de azok is csak úgy hatnak reánk,

ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők,

ha saját magunkban kiforrva

lényünkhez kapcsolódtak,

mint esti szélhez a virágillat,

melyben megfürdött.

A mindég szerencsében élő

ily saját birtokot szerezni reá nem ér.

Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást:

az egész természetből,

az emberi tettekből és tanításokból

szívben élő tudományt szívhatni.

Hála neki,

hogy éltemet sem hagyá

szenvedések nélkül folynia!

Keserűek valának azok;

és mégis áltatok tanultam

az emberiség becsét érteni,

való nagyságot

hiú ragyogványtól megválasztani,

balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni,

kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni

s mindenekfelett érezni:

miképpen szenvedés és kebelszaggató áldozat

tulajdon örömet hoz lelkeinknek,

és sorsunkon felülemelkedni megtanít.

E gondolat egyike azoknak,

miket életemben legtöbbszer,

s legörömestebb írtam le.

Lesz szenvedő, úgy hivém,

kinek vigasztalást nyújtand

ezt általam is olvasni;

s lehetetlen volt e parányi írást

azon nem kezdenem, midőn számodra írok,

szeretett fiam,

hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött

parányi kincsemből emléket alkossak.

Nem kérd, s nem vár az idő,

sebes rohanással haladván felettünk;

az én napjaim legszebb része leszállott;

s ki tudja, melyik pillantatban

hull el az élet hervadó virága?

Ki tudja,

melyik pillantatban kell költöznöm oda,

hol korán előrement testvérem koporsója mellett

a hely készen vár?

Nem hívom az órát;

de jöttét sem rettegem.

Jókor támadt, s hamar eltűnt remények;

lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok;

sivatag jelen s alaktalan jövendő:

íme, a tündérkar,

mely ifjúságomat körüllebegé vala!

Nem sokkal adott többet a férjfikor;

és sorsomat mostohának mégsem mondhatom;

mert találtam egy-két hű keblet;

mert korunk s hazánk nehány jeleseinek

szeretetét viendem síromba.

Lassanként fognak ők is eltűnni;

s nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz,

ki rólam emlékezzék.

Megadja az ég:

erősek lépnek majd a pályára,

hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el;

s szebb jövendő feledtet el engem s társaimat.

Csak neked kell végórádig

emlékezetemet hű kebelben hordozni;

csak te fogod e sorokat

meg-megújuló érzelem közt olvasni

s meleg kebelbe szedni intéseimet.

És nem szedended hasztalan!

A fiú,

ki karjaimban

forró szerelem ápolási között nevelkedik,

szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad;

s rényért*, hazáért és emberiségért

olthatatlan lánggal égni megszokik.

Éveid száma is egymás után szaporodik,

s nemsokára a tapasztalás

tekinteteidet oly tárgyakra intézendi,

miket a gyermekkor boldog szakában

még nem ismersz.

Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel,

hová midőn lépni fogsz,

kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned:

miképpen a legszentebb nevek

vagy megtapodtatnak,

vagy álorca gyanánt használtatnak

gonosz célokat eltakarni.

E látomány,

jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek,

s annál kínosabbat,

mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit;

de vigyáznod kell,

nehogy miatta

vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél;

vagy kísértetbe jöjj

az erkölcsiség azon ideálát,

mit a bölcsek rénynek* neveznek vala,

hiú képzeménynek tartani.

Gondold meg:

sohasem volt idő oly mostoha,

nemzet oly elsüllyedt,

hely oly szerencsétlen körülmények közt,

midőn és hol szív nem találkozott volna,

való rénynek* hódoló;

sohasem volt,

legalább igen ritkán volt ember,

ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén is,

a rény* szeretetre méltó voltát,

hacsak pillantatokra is,

hacsak kétségbeesés érzelmeivel is,

meg nem ismerte;

s mindenekfelett sohasem volt

és sohasem leszen ember,

ki szíve és lelke tisztaságát,

üldözés és veszély közt is,

ég áldásának nem tartotta,

ki magát balsorsban

is boldogabbnak nem hitte

a szerencsében tündöklő gonosznál.

Nyugalom és önérzés

a jámborság elválhatatlan két sajáta.

E kettő által lehetséges

bal eseteket nemcsak eltűrni,

de méltósággal szenvedni;

s azokban nemcsak le nem alacsonyulni,

de lélekben felemelkedni.

E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé,

erőssé a szerencse kísértetei ellen is,

és e szerencse minden ragyogványai és biztatásai

mit is tehetnének a férjfiúval,

ki a maga emberi érdemét és boldogságát

valóbb alapra építni megtanulá?

Azért jókor kell magadat szoktatnod

a rényt* ismerni, szeretni,

s úgy sajátoddá tenni,

hogy természeteddel összeolvadjon

s attól élted semmi helyzetében,

semmi változandóságaiban többé el ne válhasson.

Az emberben,

mint minden állatban,

önszeretet nagymértékben lakik;

s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka,

mely aszerént, mint irányoztatik,

vagy segédünk lehet minden jóra,

vagy vezérünk minden gonoszra.

Legelső, amit e részben tennünk kell:

tiszta ismerettel választott

s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni.

Ennek híjával,

ha nem éppen gonosz is valaki,

de pillantatnyi indulatok

s az igen sokszor rosszul értett önszeretet

mindenkori sugalmai határozzák meg;

s majd jót, majd gonoszt cselekszik,

és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete.

Milliomok vannak ilyenek;

s az ő szíveikbe

gyakran több hajlandóságot öntött a természet

jót, mint rosszat tenniek;

s hibájok csak az,

mert nem alapra építék életöket,

mert nem tűztek magok elébe bizonyos célt,

hová minden különböző körülmények közt

egyiránt siessenek.

Kerüld

ez alaptalanságot,

mely többnyire erkölcsi süllyedés örvényébe visz;

s mindenesetre legalább a mindennapi emberkék,

a legalantabb járó köznép

nyomorult körére kárhoztat.

Alig van ember,

kinek keblében a jó és szép magvai

természettől hintve ne lennének;

s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni;

ki már gyermekéveiben

azon magvakat

maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja:

mi könnyű annak önkeble mozdulatit

s mások példáikat követve,

magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől

való ismeretet szerezni?

Ha a jelenlét nem szólna is,

a nemzetek évkönyvei

telvék szívragadó példányokkal;

s bár többnyire gonosz,

gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül:

ezek nem szolgálnak egyébre,

hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.

Azonban

ismerni a jót könnyebb, mint követni;

sőt még az sem nehéz,

hogy némelykor jó

vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez:

de egész éltedet

meghatározott elv szerént intézve,

sohasem tenni mást,

mint amit az erkölcsiség kíván;

s még akkor sem,

midőn haszon, bátorlét, indulat heve

vagy szenvedelem ereje másfelé ragad;

ezt hívják erénynek.

És ez sokkal nagyobb,

sokkal dicsőségesebb kincs,

mintsem birtokába

hosszú igyekezet nélkül juthatnánk.

Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak.

Mert valamint hosszú út vezet

a tudomány magasb polcára;

de a léleknek

naponként újabb ismerettel gazdagulása

annak fáradalmait kedvessé teszi;

úgy a rény* pályáján

a haladás önérzése,

a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése

s az a mondhatatlan édes jutalom,

mit minden jótett önmagával hoz,

virágokat hintenek.

Sokan nevezék e pályát tövisesnek;

de higgy nekem:

az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség,

jót s gonoszt egyformán.

A különbség csak az:

mert a gonosz úgy nézheti azt,

mint büntetést,

mely őt leveri;

a jó pedig,

mint történetesen keresztülfutó szélvészt,

melynek az ő lelkén hatalma nincs.

Azért élted minden órájában

tisztelettel és szeretettel

fordítsd a rény* felé tekinteteidet;

soha ne múlass el egy alkalmat is,

melyben jót tehetsz;

s ha a tett

némelykor pillantatnyi

hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék:

szoktasd akaratodat,

hogy rajtok győzedelmeskedjék.

Így fogsz a pályán

lassanként és észrevétlen

akadály nélkül járhatni;

így fog a szép és jó szerelme

benned örökre hervadatlan virággá kifejleni;

így fogsz oly erőre juthatni,

hogy egykor nagyot is mívelj,

korodra s a jövendőre munkálj,

s társaid körében

tisztelet és szeretet jelenségei közt

említtessél meg.

A világ az emberben és emberen kívül

oly merész, oly nagy,

oly szívemelő vonásokkal van rajzolva!

Igyekezzél azokat szemlélvén,

kebledet magas érzelmekkel megtölteni.

Nem szeretem az ábrándozót;

de

a legjózanabb, legvilágosabb tekintet

mellett is lehet felmelegedni:

mint nagy ismeretű művész

az előtte függő példány látásán felmelegszik;

s annál inkább,

mennél tisztább valóságban

tűn elébe minden vonás,

mely azt halhatatlan művé alkotja.

Ily felmelegülés,

ily emelkedő érzelem nélkül művész nem lehet;

s éppen így nem lehet senki más,

ki a köznépiségen felüllépni akar,

ki magát nemes,

s ha a sors engedi,

nagy tettek cselekvésére készíti.

Mert nem elég

parányi tettekben gyakorolni a jót;

az ember tökéletesülhető teremtmény;

s mint olyannak meg is kell magát bizonyítani.

Minden,

úgymond a költő,

ami felfelé nem hág, lefelé süllyed;*

és így kell

az emelkedni megszűnt embernek is süllyedni,

s ki nem tudja,

miképpen őt a süllyedés

egyenesen az állathoz ragadja le?

Imádd az istenséget!

Ez legelső rendszabás Pythagoras* aranyverseiben;

s úgy hiszem, méltán.

Semmi sincs,

ami az emberi szívet annyira felemelhetné,

következőleg az élet mindennapi jeleneteiben

s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában

hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná:

mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás.

Akármerre veted

e temérdek mindenségben

tekinteteidet,

mindenfelől

egy végetlenül bölcs, nagy és jó,

de egyszersmind megfoghatatlan

lény jelenségei sugárzanak feléd.

A legmesszebb s legközelebb,

legnagyobb és legparányibb alakban,

egyenként és egyetemleg,

lehetetlen célra sietést és célra jutást,

származatban és enyészetben

örök fenntartási rendszert nem látnod.

És ezen egység

a milliom különbféleségben;

e szakadatlan lánc

a legnagyobbtól a legkisebbig;

ugyanazon anyagok

oly végetlenül változó,

oly végetlenül sokféleképpen

alakuló vegyülete,

e temérdek hatás és visszahatás

közt fennálló egyetemi nyugalom;

e képzeletet meghaladó

terjedtség és szám:

oly tekintetek,

mik az érző s gondolkodó embert

ellenállhatatlanul magasb körbe vonják fel.

S ha mindezek

s az ilyenek szemlélete által

a hatalom és értelem

temérdek összehatásának ideája

lelkedben fellobbant,

s ha e fellobbanás fénye

tisztán állítja elődbe annak tudását,

hogy mindent,

ami vagy, amivé lehetsz,

mindent,

amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel és éldellesz,

szóval egész lényedet, fenntartásod

s tökéletesülésed minden eszközeit

egyedül

e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted:

akkor fog kebeledben felébredni

a csudálat, tisztelet és hála

legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyülete,

mit emberi nyelven imádásnak mondanak.

Ez az,

ami az előttünk lebegő idea végetlenségét

saját kicsinységünk ellentételében támasztja fel;

és mégsem alacsonyít le.

Mert

minden érzemény,

mely bennünk szokatlan emelkedésre hág,

lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz;

s nem süllyedésben érezzük magunkat,

hanem közeledésben a nevezhetlenhez,

ki felé kebleinknek oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.

De jóval előbb,

mintsem ily valami benned ébredhet vala,

mindjárt az élet küszöbén, öntudatod kívül,

fejledezett egy érzés,

az említetthez némely vonásaiban nem hasonlatlan:

szeretet és esdeklés az anyához és után.

Midőn még semmit sem ismertél a keblen kívül,

melyhez gyengéden szorítva első táplálékot vől

és első álmod aluvád:

már akkor homályosan élt benned a mag,

miből később a szülők iránti hálás indulat

szép plántája kivirágzott.

Imádás Isten iránt

s hála a szülők jótékony fáradalmaiért:

két sajátság, emberben,

mindegyik képes őt az állatok körén felül

magas emelkedésben tartani.

Az érzéki természet enged a maga ösztöneinek,

s minden előrement mozdulatban

csak a jövő kifejlését eszközli.

Az oroszlány feltáplálja kölykét,

s ha az már elég erős, gond nélkül ereszti el;

s az megy, barlangot és zsákmányt keresni;

s nem kérdi:

ki az, ki a végetlen pusztát, hol bolyong, alkotá?

Nem kérdi:

hová lőn az anya, ki őt hónapokig ápolá?

Az ember nem a jelen pillantat,

nem a pillantati szükség rabja;

értelmi eszméletekre lévén alkotva,

nem veszti el a múltat szem elől;

s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet,

mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.

Innen van,

hogy neme százados tapasztalásait

ősi kincs gyanánt meggyűjtögetvén,

szívemelő kilátást nyitott magának a mindenségbe,

s alkalmassá lőn a titokban alkotó bölcsességet imádhatni.

Innen van,

hogy visszaemlékezni tud azokra,

kik zsenge éveiben hűven táplálák;

s nem hiszi elégnek

saját gyermekeiben fizetni meg a természetnek,

mit szülőivel érte tétetett:

de hálaérzelmekkel fordul azokhoz aggságukban;

s koporsóikat könnyek közt kíséri ki.

E sajátságokhoz kapcsolja magát minden hála,

melyet jóltevőink iránt érezünk,

minden tisztelet,

mellyel a múlt és jelenkor jeleseihez viseltetünk,

minden készség,

mellyel szűkölködő embertársainknak segédkezet nyújtunk,

szóval az erényeknek egész hosszú sora.

Mit kell neked

s mit kell minden embernek e gondolatnál érezni!

Mert íme,

egyedül a rény*

emel bennünket az állatokon felül;

következőleg

ki annak birtokába magát nem tette,

az kimutatta magának

az emberi méltóságot becstelenítő helyet,

hol maradott.

Szeretni az emberiséget:

ez minden nemes szívnek

elengedhetetlen feltétele.

Az emberiség egésze nem egyéb

számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél,

melynek mindegyik tagja rokonunk,

s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart.

Azonban

jól megértsd! –

az ember véges állat,

hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat.

Azért ne hidd,

mintha isten bennünket arra alkotott volna,

hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök

s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk.

A nap

temérdek égitesteket bevilágít,

de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki:

így az ember,

ha nagy erőt nyert örökül,

s erejének megfelelő állást vőn a sorstól,

ezrek, sőt milliomok előtt

jótékony napként világíthat;

de az egész emberi nemre

jóltevő behatást gyakorolni,

az a nagyok legnagyobbikának sem adaték.

Sohasem tudtam megérteni:

kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik?

Az emberi tehetség parányi lámpa,

mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével;

s ha egy helyről másra hurcoltatik,

setétséget hagy maga után.

Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk,

hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk.

Minden,

ami szerfeletti sok részre osztatik,

önkicsinységében enyészik el.

Így a szeretet.

Hol az ember,

ki magát a föld minden országainak szentelni akarván,

forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében?

Leonidás* csak egy Spártáért,

Regulus* csak egy Rómáért,

Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.

Nem kell

erre hosszú bizonyítás;

tekints szívedbe,

s ott leled a természettől vett tudományt,

mely szerelmedet egy háznéphez

s ennek körén túl egy hazához láncolja.

Szeresd a hazát!

Boldog leszesz,

ha a férjfikor napjaiban

e szavakat úgy fogod érthetni,

úgy fogod érezhetni, mint kell.

Hazaszeretet

egyike a kebel

tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek;

de sok kívántatik,

míg annak tiszta birtokába juthatunk.

Ezreket fogsz láthatni,

kik ajkaikon hordozzák a szent nevet;

kik magasztalva említnek mindent,

ami a honi föld határain belől találkozik;

kik büszkén tekintenek az idegenre,

s hálát mondanak az égnek,

mely őket magyaroknak születni engedé:

s véled-e,

hogy ezeknek szíveik

szeretettel buzognak a haza iránt?

Véled-e,

hogy ezen hazaszeretet az,

mely a rények* koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog,

s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?

Minden erény önáldozattal jár,

feláldozásával pillantatnyi kényünknek,

megtagadásával önhasznunknak,

s nem ritkán hajlandóságunk

vagy gyűlölségünk elnémításával:

azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest,

miket a hazának kívánni joga van.

Mindent,

amit élted folyta alatt

arcod izzadásában gyűjtöttél;

mindent,

amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz,

javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet

naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned.

Mert tudd meg:

e szóban – haza,

foglaltatik

az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak

egész öszvessége.

Oltár, atyáid által istennek építve;

ház, hol az élet első örömeit ízleléd;

föld, melynek gyümölcse feltáplált;

szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid,

rokonaid s polgártársaid:

egyről egyig csak egészítő részei annak.

Hány embert láttam én,

ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant,

hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon?

S nem sokkal inkább természetes-e ily valamit

a hazáért, azaz mindnyájunknak,

az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk?

És mégis kevesen vagynak,

kik e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék!

Mert az ember,

ha értelme s érzelme

körét gondosan nem szélesíti,

keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul;

szemei az egész tekintetétől elszoknak;

s parányi birtokában,

háza falai közt elszigetelve

csak önmagát nézi,

s a legszorosb,

legegyetemibb,

legszentebb kapcsolatokat

nem láthatja.

Ezért

a hazaszeretet valóságos példái

oly igen ritkák;

ezért vagynak,

kik annak való értelmét

soha magokévá nem tehették;

s azt, amire saját szívünk

oly természetesen vezethetne,

rendkívüli tüneménynek tartják,

mely szemeiket,

mint az égen széjjelpattanó tűzgömb,

legelteti,

de lelkeikre benyomást nem teszen.

Jókor

szokjál e gondolathoz:

a társaságban született ember nem önmagáé.

Számtalanok

a jótétemények,

mik a társas életben

naponként reánk háramlanak;

lehet-e kívánnunk,

hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk,

mint zsarnok a más izzadása bérével?

Használni akarod a társaságot?

Úgy mindent kell tenned annak fenntartására,

mi saját erődtől kitelik.

Mi a haza,

mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága?

Ezerféle

édes emlékezet,

megszokás,

haszon és szeretet

összefont érdekei

teszik azt a szív előtt kedvessé;

e társaság ideája egyesíti magában

nemcsak azon érzeményeket,

melyek kebledet

mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik;

e társaság ideája egyesíti magában

nemcsak birtokodat

s birtokod és élted bátorságos voltát:

de az önérzést is,

melyet,

mint szabad ország polgára,

magadban hordasz;

mely veled született,

mely gondolatidra, tetteidre

s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol;

melyet tisztán meg nem őrizve

ten emberi becsedet alacsonyítod le.

Kinek

szívében

a haza nem él,

az száműzöttnek

tekintheti magát mindenhol;

s lelkében üresség van,

mit semmi tárgy,

semmi érzet be nem tölt.

Az ember

egyedül gondolva

nem több a magányos vadállatnál,

mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong.

Emberi ész és erő

csak társaságban fejlik ki;

s amint valamely embertársaság

szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát:

polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának.

Ezért kell

minden mívelt embernek

a hazát legfőbb gondjává tennie;

s ez mindenekfelett oly hazákról értetik,

hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni

joga s kötelessége van.

Mert

jog és kötelesség

egymástól soha el nem választhatók.

Ami

Magyarországban

nemzetnek neveztetik*,

az öszvesen és egyenként

az igazgatásra befolyással bír.

Megyegyűléseink

a nemzet mindegyik tagjának nyitva állanak,

mindegyik szavat emelhet ott,

s lelki erejének mértéke szerént

a sokaságra munkálhat.

E körülmény neked,

mint nemzet tagjának,

éltedet előre meghatározza.

A Stoa* bölcsei

és Epikur* iskolája

két,

egymással ellenkező

véleményt állítának fel:

amazok

minden polgárnak

a közdolgokkal foglalatoskodást kötelességévé tévén;

ez elvonulást s magányos kénynek élést tanítván.

Csak

azt csudálom,

hogy mind két vélemény

ugyanazon szabad társaság körében vett származást.

Mert ha a Stoa* tudománya

szabad polgárokhoz oly igen méltó vala;

Epikuré* senkihez nem illett volna úgy,

mint despotai üldözést megunt emberhez,

ki messze rejtekben keres a vaspálca elől menedéket.

Ezt

fontolóra vévén,

által fogod látni,

miképpen azon jogokkal,

miket sorsodtól nyerél,

nemcsak élhetsz szabadon,

de élni köteleztetel;

és íme,

ez a fő szempont,

mi után élted tervét,

gyenge ifjúságodtól kezdve,

intézned szükséges.

Természet

és kedvező körülmények

soknak sokat nyújtanak;

hanem e szerencsére támaszkodni hiú gondolat.

A szerencse

külső s belső adományit

saját igyekezettel nemesíteni,

s amit szerencse önkényt nem adott,

fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni:

oly szükség,

mi alól nagyra és nemesre törekedő ember

magát fel nem oldozhatja.

Voltak idők,

midőn a lelkeken

bizonyos restelkedés ült;

midőn gondolkozó fejek

csak egyenként mutatkoztak;

s kenyérkereső,

parányi tudomány vala mindaz,

amivel a közdolgok férjfiai

a mindennapi világot

százados formák szerént igazgaták.

Most

a földkerekség

legnagyobb részét

erős rendület járá keresztül;

korunk új szükségeket s formákat vőn magára;

minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd;

egész néptömegek kezdenek gondolkozni;

s egy hatalmas egyetemi ország talpkövei tétettek le:

az ismeretek országáé.

Törekedjél ismeretekre!

De ismeretekre,

melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.

E vezérlet híjával

sok ismeret birtokába juthatsz ugyan,

hanem ismereteid hasonlók lesznek

a szertelen sűrű vetéshez,

mely gazdag növésű szálakat hoz

mag nélkül.

Ítélet által

rendbe szedett

s keresztülgondolt ismeret

ver mély gyökeret,

s őriz meg a felűlegességtől;

ízlés pedig adja

azon kellemetes színt,

mi nélkül a tudomány setét és zordon:

mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse.

Korunk

sok ismeretet kíván,

s ez jó oldalai közé tartozik;

de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen,

hogy címmel és színnel elégedjünk meg;

s e hibára hajlás

a kor rossz oldalai közt talán legrosszabb.

Ki csak

társasági mulatságokban óhajt ragyogni,

vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni,

az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik.

Hogy

a dologhoz értők előtt

méltólag felléphess,

hogy ismereteid

mind magadra,

mind másokra

jóltevőleg hassanak:

hosszú, fáradalmas munkára kell elszánva lenned.

Mert alapos

s egyszersmind sokoldalú

tudományt szerezni

felette nehéz.

Sok olvasás,

még több gondolkozás,

sok egybehasonlítás,

még több gyakorlás,

s fogyhatlan béketűrés és állandóság az,

ami itt megkívántatik.

Ne gondold,

mintha a tanulás

csak bizonyos időkhez,

az ifjúság éveihez köttetnék.

Ifjú körünk oly szűk,

s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt,

hogy gyors elfolyása alatt

erős alapon épült tudományra jutni

csaknem lehetetlen.

Boldog ifjú az,

ki annyira mehetett,

hogy keblében a tudomány iránti szeretet

állandólag felgerjedett;

s azon utakkal,

melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat,

megbarátkozhatott!

Neki csak

keble sugallatit kell követnie,

s szakadatlanul előre haladva,

bizonyosan oda ér,

hol tudományi szomja

gazdag táplálattal fog kielégíttetni.

Azonban

e kielégítés

csak mindennapi haladás jutalma;

ki szüntelen előbbre nem törekszik,

az hátramarad,

mond a példabeszéd.

Tudományt

a munkás élettel egybekötni:

ez a feladás,

mire a köztársaság férjfiának törekednie kell.

Tiszteletet érdemel a tudós is,

ki négy fal közt halványulva

a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik:

de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak

más pályán kell indulnia.

Magányos ismereteket szerezni,

hogy azok a sokaságra által plántálva

közkinccsé váljanak;

világos ideákból fáklyát gyújtani,

melynél az együttélők

előítéleteik setétségéből kiléphessenek,

régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni,

hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak;

szóval minden ismeretet

a kor szükségeire s kívánataira,

a jelenlét nemesítésére

s a jövendő előkészítésére fordítani

s a tehetségig életbe hozni:

ezt kívánom én mindazoktól,

kik a közdolgokban forgandók.

Ily szempontokból

nevezé Sokrates* a maga ifjait;

ily szempontokból indultak ki

Perikles* és Demosthenes*, Cato* és Cicero*.

Ezeket s az ilyeneket

hasonlítsd az iskola tudósaival,

s ha majd rajtok és körűlök a gazdagon viruló életet

(mitől az iskola emberei oly távol vagynak)

tisztán látandod:

örülj;

mert tisztán látni,

a bölcsességnek kezdete.

Hellen és római férjfiakat nevezék,

figyelmeztetni kívánván a különbségre,

mely életök s életünk módja közt,

az itt felvett pontból is tekintve,

találkozik.

Ki

ifjúságában

avult formák szerént alkotott

intézetekbe nem záratott;

ki gyermekéveitől fogva

a való élet könyvét

kinyitva szemlélte maga előtt;

ki férjfikora

legtöbb idejét közhelyeken,

polgártársai tömegében,

hazai dolgokkal elfoglalva töltötte:

annak minden gondolatai, ismeretei, tettei

természetesen a legvirulóbb élet színét hordozhaták.

Az jókor megszokta

magát nem saját falai közt,

háznépi keskeny körben elszigetelve,

hanem a közös hazában,

a nyilvános élet zajában

az egészre munkálva gondolni.

Annak könnyűvé lőn

minden gondolatit, szerelmét és tudományát

a haza és nemzeti élet ideájával egyesíteni,

s ifjúságát s egész életét aszerént intézni.

De nem így,

legalább nem ilyformán

kellene-e nevekedni s élni azoknak is,

kik a mi megyei összejövetelinkben

s országgyűléseinken

jogaikkal méltólag élni,

s kötelességeiknek

férjfiasan megfelelni kívánnak?

Azért elejétől fogva

gondold ki magad a négy fal közül,

hol bölcsődet ringatták;

gondold ki a házi körből,

hol kívánataidat tekinteteidből lesegették.

A mi háznépünk e nemzet,

s ősi házunk ez egész ország;

ennek határain kiterjedve virul az élet,

melynek zajában munkálva és hatva forognunk kell.

Eljön az idő,

s társaid körében

neked is fel kell állanod,

s a köztanácskozásokban

élőszóval részt venned;

s érzeni fogod,

miképpen az ékesszólás,

s mindaz, ami erre megkívántatik,

oly szükség,

mi nélkül

közdolgokban részt vevő polgár

közvetlen nem hat.

Ez okon

már az ifjúság küszöbén

ismerkedjél hazánk dolgaival,

állásával, törvényeivel s történeteivel;

s ismerkedjél mindazon tudományokkal,

miket az emberi elme

régibb és újabb korban

a nemzetek kormányzására

s boldogabbá tételére feltalált.

De ismerkedjél

a régi és újabb kor

nevezetes szónokaival,

s mindenekfelett ama kettővel,

kiknek egyikét Athene,

másikát Róma nevezé magáénak,

Demosthenesszel* és Ciceróval.

Törekedjél

ezeknek lelkeikbe pillantani;

törekedjél kitalálni a módokat,

miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek;

törekedjél kilesni a forrást,

honnan azt a lélekrázó erőt,

azt a teljességet,

azt a művészi színt és virágzást,

miket minden soraik bizonyítanak,

merítették;

s ha törekedésed szerencsés leend,

bőv jutalmat hoz fáradságodért.

A szónokság

szabad nép körében támadt,

s szabad nép életéhez tartozik.

Ének hangja szelídíté meg a vad csoportokat;

a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli,

s ennélfogva nem hiú gond az,

melyet ékesszólás elérésére szentelünk.

Szó

szavat húz maga után;

élő tanácskozásban fejlik ki,

s tartatik fenn a szabadság szelleme;

s jaj a nemzetnek,

mely írott parancsokat némán olvas,

s vakon engedelmeskedik!

Add hozzá,

hogy a szónokság

sok és mély tudományt,

sok és lélekemelő gyakorlást,

sok és szívrázó erőt kíván,

s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot,

mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?

Teljes birtokában lenni

a nyelvnek,

melyet a nép beszél:

ez az első s elengedhetetlen feltétel.

De erre még

nem elég azon nyelvismeret,

mely dajkánk karjai közt reánk ragadt;

s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel

az élet és tudomány

legmagosb s legtitkosb tárgyait is

tisztán s erőben előadhatjuk,

nevetséges elbízottság.

Igyekezned kell

nemcsak arra,

hogy a beszéd

hibátlanul zengjen ajkaidról;

hanem arra is,

hogy kedves hajlékonysággal,

gazdag változékonysággal,

tisztán kinyomva,

s szívre és lélekre erőben munkálva,

okaidnak s érzelmeidnek

akaratodtól függő tolmácsa lehessen.

Meleg szeretettel

függj a hon nyelvén! –

mert haza, nemzet és nyelv,

három egymástól válhatatlan dolog;

s ki ez utolsóért nem buzog,

a két elsőért

áldozatokra kész lenni

nehezen fog.

Tiszteld s tanuld

más mívelt népek nyelvét is,

s főképp ama kettőt,

melyen Plutarch*

a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá,

s Tacitus* a római zsarnok tetteit

a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be;

de soha ne feledd,

miképpen idegen nyelveket tudni szép,

a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.

A bölcsesség

legnagyobb mestere az élet;

azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is,

kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által

gyűjtött kincseiket

a maradék számára könyveikbe letették.

De jusson eszedbe:

a könyvek száma végetlen,

a te éveid pedig végesek;

s óráidat s napjaidat

oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának.

Mint az üresbeszédű társalkodót:

úgy kerüld a tartalmatlan könyvet.

Sőt

ne könnyen

végy kezedbe oly művet,

mely a zseni lángjegyét

homlokán nem hordja;

a nagy író művét pedig

mély figyelemmel tanuld keresztül.

Így

az olvasásnak szentelt órák

nem lesznek elvesztve,

mint azoknál,

kik választás és cél nélkül

ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül,

vagy hogy emlékezetöket terheljék,

vagy jegyzőkönyveiket

becsnélküli apróságokkal megtömjék,

vagy unalmas pillantataikat megöldököljék.

Az élet csak úgy éri célját,

ha tetteknek szenteltetik.

Célt és véget

nem tudó olvasás

rest életnek

vagy következménye vagy szerzője;

nyavalya az,

mely a való élet gyökereit elrágja;

s melyből kigyógyulni éppen úgy nehéz,

mint a játékszenvedelemből;

s mely a lelket éppen úgy elzsibbasztja,

s minden munkára és hatásra alkalmatlanná teszi.

Könyvet írni:

ez is egyike korunk betegségeinek.

Ki kenyérért írogat,

az méltóbb szánásra,

mint aki napszámért kapál.

Kit hajlandóság vonz írásra,

jusson eszébe:

miképpen hajlandóság és tehetség

két különböző dolog;

s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi:

az mindég csalatkozik.

Több kívántatik

az írótól, mint a beszélőtől.

Ennek szavai elhangzanak,

az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait,

s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni.

Azért

ha valaha

könyvírásra kedved leend,

vizsgáld meg jól magadat,

gyűjtöttél-e elég

erőt, tapasztalást és tudományt?

Mert oly ember is,

ki a maga életkörét híven betöltvén,

jámborsága és szorgalma által tiszteletet érdemel,

nevetséges leend,

mihelyt azon pályára lép,

mire természet őtet nem szánta.

Kinek a közönségesen,

a mindennapin felülemelkedni erő nem jutott:

az kitetsző helyre ne álljon.

S ez intés itt az írónak adva,

minden más helyzetbeli embernek szól.

Nem boldogtalan volt az,

mond a költő,

kinek születéséről s haláláról

a világ semmit sem tudott.

E tanítás

a pórnépre nézve helyes lehet;

de ki fennérzést nyere sorsától,

ki magasbra törekedő társaságban

a szép és jó példáit jókor szemlélhette:

annak kötelessége úgy élni,

hogy a pórnépen felülemelkedve,

a mindennapiság keskeny köréből kiléphessen;

s nevének maradandó emlékezetet szerezzen.

Hazát és emberiséget

csak jelesek boldogíthatnak;

s e célra munkálás kötelessége alól nem vétetik ki más,

mint a természettől tehetség nélkül hagyott szerencsétlen.

Sok út visz magasra;

s ez utak közt nem egy van,

mely mindenkinek hatalmában áll.

Ha bámulatos művet írni,

fontos ütközetet nyerni,

phidiási* szobrot alkotni,

országos alkotmányt alapítani stb.

nem mindentől telik:

de elveit s érzéseit minden megtisztíthatja,

magát erény követésre minden szoktathatja,

hasznos ismereteket minden gyűjthet,

s napjait célirányos tettekben minden eltöltheti.

Ne hidd,

mintha a terhektől s kötelességektől,

mik reád, mint szabad nemzet polgárára,

természetesen háramlanak,

tehetséged kicsiny voltának színe alatt

magad felmenthetnéd.

Lángerő kevésnek adatik;

azonban minden egészséges lélek

hosszú szorgalom által

más tudományát, tapasztalását, példáját magáévá teheti;

helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani megtanulhat;

s vizsgálat s gyakorlatnál fogva

a teremtő lelkét ha el nem érheti,

hozzája legalább közelíthet.

Többször mondám:

az élet fő célja – tett;

s tenni

magában vagy másokkal együtt

senkinek nem lehetetlen.

Tehát tégy!

S tégy minden jót, ami tőled telik,

s mindenütt, hol alkalom nyílik;

s hogy minél nagyobb sikerrel tehess,

lelkedet eszközekkel gazdagítani szüntelen igyekezzél.

Hol élő példából

s tulajdon tapasztalásból tanulhatsz,

ott tudományod legjobb alapon áll.

Tettlegi tudományt

találsz a világ történeteiben is;

s kincs gyanánt kell tartanod

azon következményeket is,

miket a nagy emberek

saját tapasztalásaik után feljegyeztek.

De amit a magányos tudós

előre feltett elvekből kikövetkeztetett,

s összeilletett rendszerben előadott,

kétkedve tekintsd még.

Mert észleges vizsgálatokat

ragyogó színbe öltöztetni könnyű:

életre alkalmaztatni pedig nehéz,

s nem ritkán veszedelmes.

Minos* és Lykurgus*,

Solon* és Pythagoras*

tettleges bölcsességgel alkották öszve a köztársaságokat;

s midőn Aristoteles*

az igazgatás tudományát rendszerbe foglalá,

nem tett egyebet,

mint amit a maga Organumának írásakor cselekedék vala.

Valamint itt

az emberi ész

szokott járását kitapogatván,

azon rendet,

miszerént

az elejétől és egyetemleg gondolkozni meg nem szűnt,

tapasztalás után leírá:

úgy amott

a régi és új országalkotványok

módját és állapotát vizsgálá meg,

s a fennálló valóságon építé tudományát.

Minden ismeret kútfeje a tapasztalás.

Nem elég tudni:

Athenében s Rómában,

Angliában vagy Amerikában

mi és miképpen volt vagy van?

Ugyanazon idea

különböző fejekben, különböző helyben,

korban és környületben,

különböző foganattal,

munkálhat.

Tapasztaláson

épült vizsgálat

fog megtanítani;

hol a hiány?

Hol a tennivaló?

S mi

a különféle eszközek közt

választásra érdemes?

Fordíts

a népek kifejlése történeteikre

mély figyelmet.

Egész nép,

mint egyes ember

születhetett s nevelkedhetett

oly meghatározó körülmények közt,

melyek neki bizonyos véralkatot, karaktert,

hajlandóságokat, szeszélyt és szenvedelmet

természetébe öntöttek.

Ez adatok szerént kell őt

a kifejlés lépcsőin nyomról nyomra kísérni;

s ha e nyomról nyomra kísérést elhibáztad,

s az állást,

melyre előrement adatainál fogva jutnia kellett,

tisztán ki nem láthattad:

botlásokat teszesz,

miket a világ minden teóriái

jóvá nem változtatnak.

Úgy jársz, mint az orvos,

ki minden növénynevet tudott,

de növényt egyet sem ismert;

ki a nyavalyák egész lajstromát ujjain elszámlálta,

de betegének baját ki nem találhatá.

Egyetemi formák

sem egyes emberre, sem egész nemzetre

állandóul nem alkalmaztathatnak.

Az ember s az emberiség

korához s helyzetéhez képest

időről időre más-más testi és szellemi alakot vált.

Ezen alakváltások észrevétlen jőnek;

s csak akkor rohannak zajogva,

ha véletlen akadály vettetik ellenökbe.

Azonban ne hidd,

mintha elhárító eszközeket találni nem lehetne.

Ki tiszta pillanattal

önkeblébe tekinteni megszokott;

ki előtt

lelkének minden mozdulati

lepletlen állanak:

annak csak akarat kell,

hogy magát

saját hatalmában

mindég megtartsa,

s lélekalakot önmaga formáljon magának.

Ily férjfi

felülemelheti magát a századon,

s annak alakváltozásaira

hatalmas befolyással munkálhat.

Két erő

tart felül a sokaságon:

ítélet

és

akarat ereje.

E kettő nélkül

ismereteid csak eltanult ismeretek,

tetteid csak alárendelt tettek lehetnek;

azonban mindkettőnek válhatlanul kell egybefűzetni.

Mert

ítélet erős akarat nélkül

lelkedet a szenvedő állapotból,

miben körülmény s társaság fogva tartják,

ki nem emelheti;

erős akarat pedig ítélet nélkül

átalkodottá s vakmerővé csinál,

s hibásan választott célok után törekszik.

Tapasztalás,

tanulás,

figyelem

és gondolkozás:

négy eszköz,

minek szorgalmas használata által

az ítélet napról napra erősödik.

Ezt is,

mint a lélek és test minden más tehetségeit

szakadatlan gyakorlás fejleszti és neveli;

s e gyakorlás az út,

akaratod erejét is óránként öregbíteni.

Puhálkodás,

indulat és szenvedelem

sugallatit meggyőzni nem lehetetlen;

jót, szépet, nagyot és nemest tenni

természetes óhajtás;

s ama meggyőzést

mennél gyakrabban viszed véghez,

s emez óhajtást

mennél sűrűbben változtatod gyors tetté:

annál nagyobb leend akaratod hatalma.

Indulat és szenvedély

által vezetett ember akarata is lehet erős,

lehet rohanó hatalmú;

de nem tiszta s nem szabad.

Annak,

ki egykorúira

jótékony befolyással kíván hatni,

rénnyel és nyugalommal tölt keblet kell bírnia.

Indulat és szenvedély vadsága

csak forrásban nyugtalankodó sokaságra munkál,

s annak vétkeibe vegyülvén,

vészt és pusztulást hoz;

s mivel az emberiség

saját fenntartását

szem elől egészen soha el nem téveszti:

ily vész és pusztulat jelenetei sokáig nem tarthatnak.

Az erény nyugalmával párosult akarat az,

mely szelíd hatalommal munkálva,

állítja elő a jót,

s hárítja el a gonoszat.

Egyedül

a legnagyobb erő

sem tehet mindent,

mondhatnám,

nem tehet sokat:

egyesített erőknek pedig

a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges.

Mit ér egy csepp víz?

De milliomonként egyesült cseppek

megdöbbentő erőt fejtenek ki.

Ez egyszerű, mindennapi példa

tudtodra adhatja:

mily becses az egyesület!

Légy kész egyesülni.

A nép,

melynek tagjai

saját házaikban elszigetelve

csak önmagokról gondolkoznak,

s parányi célaikat csak egyenként űzik,

még félig vad nép.

Neki

óriásinak tetszik minden,

ami az egyes ember erejének

s eszközeinek mértékét felülmúlja;

ő nem tudja,

miképpen az erő s eszközök,

mikkel feszített munka közt sem ér véget,

milliomok erejével s eszközeivel,

sokkal kisebb részben egybekapcsolva,

csudákat teremthet.

És az egyesülés ily haszna

mily természetesnek,

mily könnyen kitalálhatónak látszik!

Jegyezd meg:

azt,

ami legegyszerűbben

s legtermészetesben vezet célra,

kitalálni kevés ember dolga.

Az emberek legnagyobb része

saját fejével nem gondolkozik;

s régi állásából

annál kevésbé mozdul ki saját akaratánál fogva.

A sokaságot

szokás és előítéletek tartják fogva;

s azoktól megszabadulni

a lélek restsége nehezen engedi.

Tisztábban látni,

mint a pórnép,

nem ritka dolog;

de

annak balszokásaival

s előítéleteivel megküzdeni

egyes embernek mindig veszedelmes.

Elszórt magvakból

apródonként csírázik és nő fel a kor,

mely változásokat hoz magával.

Annak feltüntekor

mintegy tudat s akarat elleni

forrás, mozgás s haladás látszik mindenfelé;

s boldog a reformátor,

ki e feltűnés első jelenségeit biztos pillantattal észrevette! –

ő nem fog egyedül maradni felléptekor,

s győzedelemmel teszi magáévá a pályaágot,

melyért a kor előtti küzdők hiában

s többnyire nyugalom és életveszély közt fáradtanak.

Az ő osztályrésze dicsőség;

midőn az előtte elsüllyedt küzdők sírján

egykorúiknak átka fekszik,

melyet a később jött maradék szánakozása

többé jóvá nem teszen.

Önszeretet

az emberi nem legegyetemibb vezetője;

de ne hidd,

mintha ez önszeretet

mindég az önhasznot tenné céljának.

Sok anya

mondhatatlan szeretettel viseltetik gyermekéhez;

s mégis e szeretet által vezérelve mindent tesz,

ami gyermekének sirathatatlan romlást hoz.

Így a sokaság önmagával!

A való hasznot ismerni

éppen oly ritka tulajdonság,

mint minden más valót;

s ha Demokritnak* igaza volt,

midőn a valót,

filozófi vizsgálatok tekintetéből

kútfenéken lenni mondotta:

éppen úgy igazunk lenne,

ha mondását az emberek

legmindennapibb tetteikre

s gondolkozásaikr alkalmaztatnók.

Az emberek többsége,

hogy önszeretetének eleget tegyen,

a mindenkori divattól,

azaz idegen fejekben támadt

s szokásba jött

gondolat és cselekedet formáktól

kér tanácsot.

Ezek itt

fájdalommal nem gondolva,

orrcimpáikat fúrják keresztül,

vagy tűszúrásokkal

egész termeteiket tarka képekkel borítják be;

amazok ott

kárt fel sem véve,

papirosért adják kincseiket,

s levegői intézetekre

egymást törve vesznek részvényeket;

némelyek

a valódi értéket üres címért cserélik el,

mások

a leghasznosb dolgokat elvetik magoktól

a puszta név miatt,

melyet történetesen hordoznak,

s több effélék.

S miért mindezeket?

Felelet:

mert másoktól úgy látják.

Embert,

egyenként s csoportosan,

a maga hasznáról felvilágosítani

a legnehezebb feladások közé tartozik.

Gondolni

mindent lehet bátorságosan;

gondolatot szóvá és tetté változtatni

kétes következményű dolog.

Mit

és mikor

és miként kell szólani s tenni?

Ez a bölcsesség nagy titka,

miről szabályokat adni nem lehet.

Régi a tanács;

minden tudja azt,

s kevés követi:

eszed járjon előbb

nyelvednél s tettednél.

Van idő,

mikor hallgatni

s látszó veszteglésben ülni

bölcsesség.

Bölcsesség

és okosság közt

különséget tégy.

Mert az okos

hallgat és vesztegel,

hogy önbátorságát megőrizze;

a bölcs pedig,

hogy polgártársai nyugalmát

idő előtt

s foganat nélkül

ne zavarja fel.

Amaz

néz önmagára,

ennek pillantatai

az emberiség előhaladását kísérik.

Ok nélkül

hágni vészes pályára

vakmerőség és hiúság;

de midőn közügy kívánja,

akkor mindenre készen lenni

polgári kötelesség.

S e kötelesség parancsolja

a valót és igazat nemcsak megismerni,

nemcsak szeretni és tisztelni,

de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is.

Az elpalástolt való

s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz

gyalázatára válik a nemzetnek,

melynek körében az eset megtörtént.

Ezen,

s minden más,

ezzel határos kötelesség teljesítése

bátor szívet teszen fel;

de bátor szívet

szerénységgel

s bölcs előnézéssel párosítva.

Szerénytelen bátorság

szemtelenséggé lesz;

s bátorság előnézés nélkül

oktalan vakmerőséget szül.

Bátor szívet,

mint minden más rényt*,

magad szerezhetsz magadnak.

Ki

tanult ismerni,

s ismeret által szeretni

szépet, jót, nemest és valót:

az kétségkívül

minden ezekkel ellenkezőt

utálni fog;

s e szeretet és utálat

győzhetlen erővel munkál szívére.

A különben félénk, erőtlen anya

lángba s vízbe rohan gyermekeért,

kit szeret;

a félénk, erőtlen hölgy

tőrt taszít saját szívébe,

hogy menekedjék üldözőjétől, kit utál;

s ha e két hatalmas indulat

gyenge kebelbe is önthet bátorságot:

mi leszen még,

ha az erős azokat sajátaivá teszi?

A gyengének bátorsága

pillantatnyi támadat,

mely kétségbe s veszélybe sújt;

az erősé pedig elveken alapuló léleksajátsággá leszen,

mely nyugalmas alakot vehet magára,

s mégis lángerővel törekszik

szabadítás s szabadulás felé

egyformán.

Bátorság kell

nemcsak a pillantatnyi szükségben;

hanem a szükség bármily hosszú tartósságában is:

azért bátorság,

türelem és állandóság nélkül

kevés beccsel bír.

E kettő nélkül

nagy és következménnyel teljes tettek

nem történhetnek;

e kettő nélkül

a bátorság tulajdonképpen nem is bátorság.

Hiában

tapodtál meg

kezdetben minden félelmet,

ha előbukkanó akadályok ellen is

mindvégig küzdeni képes nem vagy.

Mert

bármint leplezzed,

csak bátortalanság az,

ami az akadályok által

készségedet meggyőzetni engedi.

Szünetet nem ismerő bátorság

neveztetik állhatatosságnak;

nagy karakter enélkül nem lehet,

s ezáltal kisebb lelkek is

bámulatos következésekre juthatnak.

Állhatatosság és makacsság

úgy állanak egymás ellen,

mint bátorság és vakmerőség.

Valamint

egyiket tisztelned:

úgy a másikat megvetned illik.

Állhatatosság

és mély tekintet jelen és jövőre;

makacsság és értelmetlenség:

együtt járó dolgok.

E két utolsó

gyakran hamis szégyennel van egybekötve:

mondásunkat vagy tettünket

félbenhagyás által

hibásnak ismerni nem akarjuk.

De

ha öntudatunk,

s maga a dolog kiált:

mit használ ellenkezőt kiáltoznunk?

Az állhatatost

még süllyedésében is

önérzés boldogítja:

a makacs szívét pedig

késő, sikeretlen megbánás vérezi.

(folytatás a II. részben)

p.s.:

a tipográfiai áttördelést

én végeztem,

a jobb megértés szolgálatában -

ha ez éppenhogy zavaró valakinek,

akkor itt olvashatja az eredeti formában:

http://mek.oszk.hu/06000/06028/html/index.htm