Püspöki fejbekólintás:

bűnhődnünk kell,

amiért sok keresztény

antiszemita cselekedetet követett el

Amint korábban jeleztük, május 21-ére az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség két rabbit, egy katolikus püspököt és egy protestáns lelkészt nyilvános beszélgetésre hívott, hogy segítsék a „kiengesztelődés”-hez szükséges „párbeszéd”-et a zsidóság és a kereszténység között. Annak ellenére, hogy a két rabbi közül az egyik korábban még úgy nyilatkozott, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre. De ami tegnap történt ott, pláne a katolikus püspök részéről, minden eddigi képzeletünket alulmúlta.

Csak emlékeztetőül. Megyeri J. András, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség képviselője és annak vezető főrabbija, Köves Slomó és Radnóti Zoltán neológ rabbi, Lackner Pálevangélikus tábori püspök és Székely János esztergomi-budapesti segédpüspök voltak a beszélgetésre meghívottak – a jobb időket megélt jezsuiták budapesti lelkiségi s kulturális központjában, a „Párbeszéd Házá”-ban.

Amint a Magyar Távirati Iroda tájékoztatása alapján a Mazsihisz honlapján a tegnap történtekről beszámoló hírcikkből kiderül, noha aligha volt szó másról mind az öt meghívott részéről, mint a szokványos szólamok legfőbbike – jussunk közös nevezőre végre, gyerekek! – hangoztatásáról, mégis, az ember aligha tud szóhoz jutni a fájdalomtól, amit közülük leginkább éppen a katolikus püspök, Székely Jánosokozott.

Kijelentette ugyanis: a múltról hitelesen kell beszélni, arról, hogy bizony bűnhődnünk kell, amiért „a holocaust idején sok, önmagát kereszténynek mondó ember követett el antiszemita cselekedeteket”, s ugyanakkor „nagyon kevés ember volt, aki ténylegesen és bátran cselekedett az üldözöttek megmentéséért”. Ezért ma „a kereszténység és a zsidóság egymás szövetségese az ordas, szélsőséges eszmék elleni küzdelemben”.

Már a megint a legfőbb témánál vagyunk! Bűnhődj, vezekelj rendületlenül, óh magyar, mert eleid nem fényezték eléggé az Emese köldökzsinórjáról való, Árpád apánkkal ideérkező ágrólszakadt jövevényeket ama átkos Horthy-korszakban sem, sőt elnyomták, kitúrták őket, ahonnan csak tudták. S ráadásul tették mindezt ugye kereszttel a nyakukban, rózsafüzérrel a kezükben, kongreganistákként, cserkészekként, leventékként, sőt papokként is.

Mint Bangha Bélajezsuita. Aki (Juniusz álnéven) az Új Nemzedék 1920. január 25-i számában így merészelt fogalmazni:

„Vannak hazafias zsidók is, akik a saját nemzetiségi vagy faji érzésükön túl és felül elsősorban igenis hazájuknak tekintik ezt az országot s aggódnak sorsán. Nagyon kevesen vannak, de vannak. És még inkább vannak olyanok, akikben a nemzeti érzést és általában a keresztény morállal rokon erkölcsi öntudatot legalább is fokozni lehetne, akiket nem lehet az árdrágító hiénákkal egy kalap alá fogni.”

S micsoda kirekesztés nemde, hogy az oly üdítően liberális dualizmus kori pátyolgatásuktól sem volt elragadtatva, hiszen így folytatta:

„Azonban semmi esetre sem tartjuk a zsidóság hazafias megnevelése szempontjából helyes útnak az utóbbi félszázad vizenyős és végzetes liberalizmusát, amely erkölcsi garanciák nélkül egyszerűen en bloch egyenrangú hazafiaknak ismerte el azokat, akiknek tán több mint kilencven százalékáról, sajnos, nagyon igaznak bizonyult az a megállapítás, hogy a „legmagyarabb zsidónak a szívéhez is sokkal közelebb áll a nem-magyar zsidó, mint a nem-zsidó magyar”.”

Az meg aztán mindennek a teteje, hogy e végsőkig elcsigázott kisebbségieket inkvizítori fölényességgel merészelte kioktatni, mit tegyenek:

„A magyar nemzet végtelenszer megmutatta, hogy hajlandó végső türelmességgel kezelni a zsidókérdést. Higgyék el a hazafias zsidóság vezető emberei, hogy most az egyszer igazán rajtuk a sor. Nem fogunk elzárkózni előlük, de mutassák meg előbb kétségtelen tényekkel, hogy teljes értékű hazafiak. Szakítsanak meg minden érzelmi és érdekközösséget a nem hazafias, a destruktív zsidósággal. Küzdjenek ők is – akár a legszélső klerikálisok – elszántan és őszintén, nyíltan és titokban az ellen, amit zsidó destrukciónak és zsidó amoralitásnak szokás nevezni.”

Visszatérve a tegnap történtekre: Székely püspök tehát fejbe kólintott minket. De csak minket. A túloldalt nem. Elvégre ők nem tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Mi viszont igen, mert ahelyett, hogy a keresztet szívünkben hordoznánk, annak jegyében inkább kirekesztjük őket. Akárcsak eleink. De itt van végre ő, a püspök, hogy övéivel amolyan üdvhadseregként álljon védelmükre.

Üzenve persze ezzel, hagyjuk már, Bangha és kívüle még ki mindenki írt e tárgyban ugyanígy! Hagyjuk, felejtsük el végleg, s ráadásul tekintsük „szélsőséges, ordas” eszmék követőinek hovatovább azokat is, akik szégyenszemre műveiket kívánnák látni újra könyves standjainkon. Az olyanokét, mint amilyen volt Huber Lipót, Kmoskó Mihály, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Schütz Antal, Szívós Donát, Prohászka Ottokár, Zadravecz István.

És örüljünk inkább annak, hogy végül, de nem utolsósorban bejelentette: „Elkészült a szövege annak a gimnáziumi történelemtankönyvnek, amely a magyarországi zsidóság történetét ismerteti, és amely a Keresztény-Zsidó Tanács egyik legfőbb célkitűzése volt. A kötet bemutatja, hogy a zsidóság fontos szerepet játszott egyebek mellett a tudomány és a művészet területén, valamint a Tanácsköztársaságban és a Rákosi-korszakban.”

Ami Székely püspök részéről elhangzott, minden eddigi képzeletünket alulmúlta ugyan, mégis, bízzunk a csodában! Addig is, amíg kezünkbe kerül e kötet, szeretnénk ugyanis halványan remélni, hogy az 1919-es 133 napos rémuralomban és az annak 1945-től való folytatásában való csaknem százszázalékos zsidó részvétel is kellőképpen dokumentált benne – kiemelten kezelve például Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-ét. Ha már annyira „kiengesztelődés”-hez szükséges „párbeszéd”-ről van szó.